2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- Bocsánat, nem ismerlek, igazán nincs jogom véleményt formálni az életedről. - na igen most találkoztunk, jogos a szájhúzása,ha egyszer olyasmibe szólok bele, amihez az égvilágon semmi közöm sincsen és amiről jó eséllyel fogalmam sem. Vagy pont azért a szájhúzás, mert jól gondoltam a dolgot és tényleg megfelelés is részben ez az egész tovább tanulás kérdés? Végül is könnyen lehet, maximum az ember az ilyesmit nem könnyen és nem szívesen ismeri be mások előtt, főleg egy kvázi idegen előtt, nekem meg nincs jogom itt mélyre ásni, tényleg nem vagyok pszichológus, csak egy szimpla tanár. - Igazán szép szakma és különleges is. Valami miatt mégis kevesen lépnek erre a pályára, talán a veszélyei miatt, de gondolom katonaként ez téged cseppet sem riaszt el és persze izgalmas lehet, hogy sok utazással is jár. - nem mondom, hogy sosem érdekeltek az állatok, kedvelem őket, és persze gyerekként én is rajongtam a sárkányokért, amíg nem láttam egyet élőben és a pusztítást, amit végez és rá nem jöttem, hogy azért felnőttként látva a dolgokat már csökken a varázsuk... de ennek ellenére akadnak, akikben ez a lelkesedés nem huny ki és persze bátrabbak nálam. Én valahogy mindig is a csendesebb témák felé tendáltam, jobban vonzott a könyvtár, a nyugodtabb élet, valószínűleg ezért is lettem tanár és nem mondjuk ereklyevadász irányba fejlesztettem a rúnamágiai ismereteimet, pedig volt már olyan felkérésem, ahol azért hívtak, hogy ilyesmiben segítsek, de... talán tényleg szimplán gyáva vagyok az ilyesmihez, vagy túl mélyen van elnyomva az az izgalmakat kereső énem, akit érdekelné a veszély. - Nem tudom, hogy ezt bármi módon meg tudnám-e csavarni, úgyhogy... - vonom meg a vállamat, hiszen ő szépen körülírta a bestiamestereket ,szépen megfogalmazta úgy, hogy a muglikat ne zavarja, viszont azt is tudjuk mi varázslók és boszorkányok, hogy a muglik igen magas szintre fejlesztették a nemtörődömségüket, így ami furcsa nekik képesek csak úgy elengedni a fülük mellett, mintha nem is hallottál volna meg. - Rúnaismeretet tanítok, azt hiszem sokak szerint ez egy száraz és unalmas tantárgy, de úgy gondolom ez távolról sincs így, bár nem annyira izgalmas minden esetben, mint állatokat tanulmányozni, főleg a különlegesebb példányokat. - bár tény és való sok rúnamágus tér át az ereklyevadász életmódra és az lássuk be igenis izgalmas tud lenni, még ha néha jár is egy kis könyvtári kutatómunkával.
- Azt hittem, tanár vagy. Nem pszichológus - húzom el kissé a szám nemtetszésem jeléül. Na nem mintha megsértődtem volna, ugyanakkor a seregben épp eleget cukkoltak effélével eleinte a többiek, mikor felvetődött a hogyan tovább kérdés. Pedig valóban nem úgy nézek ki, mint a mama pici fia, aki fejet bólint a szülői akarat előtt. Ez egy józan döntés volt, és legfőképp a sajátom, hisz ha én nem akarnék tanulni, a szüleim akár átkot is szórhattak volna rám se változtatom meg a döntésem. Na nem mintha effélét kinéznék belőlük. Ez csupán egy józan alku volt, amiben én döntöttem,még is számukra is megnyugvás lett. De hát valóban, varázslóként nem lenne ostobaság csak a mugliléttel foglalkozni, nem használni ki teljesen az erőm és a lehetőségeim? Önmagam hazudtolnám meg akkor... De talán ez is valami olyasféle sztereotípia, mint a nemzeteinkkel kapcsolatban. Mert ha az ember ígéretet tesz vagy alkut köt, az már megalkuvás is egyben? Nem.. illetve persze, van ahol igen, de nem vehetünk mindent egy kalap alá, ahogy nem jellemezhetjük egymást azok alapján a képek alapján,mit a szülőországunkról terjeszt a nagy átlag. -Nem hinném, hogy a nézetkülönbség gond lenne. Míg nem kezdjük azt fellengzésként használni - ingatom immár enyhültebben,mosolyogva a fejem, láttatva, se meg nem haragudtam a korábbiakért, se meg nem sértődtem. Nem vagyok én olyan görcsös alkat. és igaza van, másként neveltek bennünket, mások voltak az elvárások, hát egyértelmű, hogy az élet más dolgait nézzük, azokat is más-más oldalról. De ez egyáltalán nem baj, ha mindenki birkamód követné az egy nagy elgondolást nagy eséllyel még mindig valahol a sötét középkorban csücsülnénk, és a lebukott mágiahasználókat még mindig boszorkánynak kiáltanák ki. - Etológiát. Mindig is érdekeltek az állatok viselkedésének különböző formái, hogy mit örökölnek, mit tanulnak kölyökként és mit sajátítanak el, mikor már saját személyiséggel rendelkeznek - magyarázom a már régóta és jól kitalált szöveget. Hisz olyan általános dolog hogy amint az ember felveti, tovább tanul, a mit a következő kérdés. Azt meg még sem ismerhetem be, hogy Bestiamesternek készülök, hogy sárkányokkal és hasonló veszélyes állatokkal akarok foglalkozni, mert a muglik ezeket csak mint meserészletek ismerik. Ugyanakkor az ő tanulmányaik közül az etológia hasonlít hozzá a leginkább, így kissé csavartan, de még is úgy beszélhetek róla, hogy ne kerüljek a saját szavaim csapdájába. - És te miféle tudománnyal fájdítod szegény tanulóid fejét? - fordítom vissza a labdát, ha már az iskolánál tartunk. Remélhetőleg nem hasonló az ismeretköre, mert abból még gondom is akadhat.
Dasie Saint-Quentin
Reveal your secrets
Tárgy: Re: New York Public Library 2018-10-26, 17:09
Igazán kedves és nyílt és annak ellenére, hogy végül is ő is amerikai még sem viselkedik úgy, mint itt a legtöbben, amit határozottan értékelek. Végül is tény, hogy ezt sem rosszabb elfoglaltság, mint a könyvtár, bár az is igaz, hogy nem hagynám ki, ha már elterveztem. Végtére is azért jöttem, hogy megnézzem az itteni könyveket, amiket kis hazámban nem lelhetek fel. Olyan tekercseket, amiket sose látnék, ha nem ülnék be a poros könyvtárakba, legalábbis mások biztosan annak tartanák őket, ellenben velem, aki imádom a könyvek illatát, ha régiek, ha újak. - Akkor önálló döntés is, bár remélem nem valami megfelelési kényszer miatt, az sose vezet semmi jóra. - rázom meg a fejemet, hiszen mindig többet ér az önálló döntés, mintha az emberre mégis csak mások kényszerítik rá az akaratukat, még ha nem is teljesen szándékosan, csak részben. Mondjuk Eric nem tűnik kifejezetten irányítható típusnak, úgy sejtem bőven vannak önálló döntései, véleménye. Jó eséllyel a szülei nem tudnák rákényszeríteni az akaratukat, ha ő nem akarna visszaülni az iskolapadba és tanulni. - Oh, ez igaz, ne haragudj. - sütöm le a pillantásomat, hiszen tény ezúttal én vettem elő a sztereotípiát az amerikaiakról, ami nem volt éppenséggel fair a részemről. Tény és való, hogy nem mindegyikük egyforma, ahogyan nálunk sem lehet skatulyázni és igaz, hogy itt is vannak nagy koponyák, csak hát valahogy az átlag amerikai nem arról híres, hogy szívesen forgat könyveket, még ha akadnak is kivételek szép számmal, ahogyan ezt ő is szóvá tette. De azt el tudom ismerni, ha tévedtem, ahogyan ezúttal tényleg így is történt. - Mi látjuk a napos oldalt, csak talán egy kicsit másképp, mint ti, de ez nem baj igaz? És mit fogsz tanulni majd odaát? - terelek, talán. Tény, hogy másképp éljük meg a pihenést és másképp szórakozunk. Merevebben? Inkább csak másképp, de ezzel sincs baj. Végül is épp a laza oldalamnak hódolok épp, amikor is beültem egy idegennel kávézni, akivel könnyen lehet hogy aztán nem is igen fogok találkozni később, főleg mert valószínűleg igen mások vagyunk. Nem is tudom mikor fogynak ki a témák, vagy találnák-e valamiféle közös érdeklődési kört egyáltalán, ha nagyon keresnénk.
Hogy otthonosabban mozgok? Tény, de végül is én született amerikai vagyok, emellett még ha nem is kifejezetten helyi, de a szüleimmel majdnem az egész kontinenst bejártuk, így elég sok mindent tapasztaltam már. Ugyanakkor abban is lehet valami, hogy a termetem is a segítségemre van, végül is engem nem olyan könnyű elsodorni, mint Dasie-t. - Ne vedd magadra - legyintek nevetve. - Tény, hogy az amerikaiak általánosan felsőbbrendűnek képzelik magukat minden más nemzettel szemben. Noha maga az ország alapját más nemzetek összessége alapozta meg. De erről könnyű megfeledkezni - vigyorgok tovább, mert van abban valami, amit mond. No, nem az én szemszögemből, amilyen fura, vegyes családba születtem nagyon is alapvető dolog számomra az elfogadás. De igaz, hogy az amerikaiak java része, hála a politikának úgy hiszi, mi mindenki másnál jobbak vagyunk. És ezt elég nehéz kiverni a fejükből, na meg nem is könnyű úgy, hogy eléggé elszeparálódunk sok más országtól a földrajzi helyzetünket nézve. A teaivás emlegetésére viszont csak elfintorodom, na azt hiszem, azt nem fogom tudni megszeretni, még úgy sem, ha átköltözöm az ő földjére. De ez van, úgy hiszem, már Angliában is lehet kapni kólát, szóval nem esem kétségbe, inkább iszok is egy kortyom a sajátomból. - Ezt azért nem mondanám - csóválom a fejem a szüleim akaratával kapcsolatban. Ha én nem akarnék menni, nem tehetnének semmit. Végül is, már nagykorú vagyok, minden tekintetben, mind mugli, mind varázsvilág részen, hát ha úgy döntenék, hogy maradok itt és valami munkát vállalok, nem erőszakolhatnák rám az akaratukat. Ebben benne kell lenni az én döntésemnek is. Viszont ezt így nem fejtem ki, főleg az akaratlan sablonszöveg hallatán,mit akár anyám is mondhatott volna, és ami újabb vigyort csal az arcomra, mi akkor sem lohad, mikor bevallja, maga is tanár. Hát ilyen a sors fintora, mi? - Most te vagy épp előítéletes, nem gondolod? - fordítom vissza a korábbi szavakat, és noha hangomban nincs sértettség, azért a szemöldököm felvonom kissé. - Ez meg tipikus angol tévhit, hogy mi nem szeretünk tanulni. Sok okos ember, feltaláló született és tanult az óceán ezen az oldalán is. Csak vegyük alapul Edison-t, Fulton-t vagy épp a Wright fivéreket. Pont az ilyen okos emberek miatt vannak olyan jól felszerelt könyvtáraink. Nélkülük sokkal nehezebb lenne az élet, nem gondolod? - fordítom vissza a dolgot. Sok híres és hasznos amerikai találmány van, amihez kellett az, hogy mi is szeressünk tanulni. Az más kérdés, hogy az itteniek nem olyan merevek, választékosak, viszont szeretik élvezni az életet. Ez csak nem bűn? - Bocsánatkérés elfogadva - legyintek kegyesen, akárcsak annyira szeretett királynőjük, majd csak visszatér a vigyor az arcomra. - Látod, nekünk tán kicsit komolyodnunk kén, míg nektek, angoloknak kicsit enyhíteni a fűző szorosságán és meglátni az élet naposabb oldalát...
Dasie Saint-Quentin
Reveal your secrets
Tárgy: Re: New York Public Library 2018-10-03, 09:01
- Ez igaz, bár hozzám képest te nagyon otthonosan mozogsz itt. - na igen, bár talán a méretei miatt is lehet könnyebb dolga. Azért lássuk be őt valószínűleg nehezebb lenne elsodornia a tömegnek, mint engem, aki egyébként sem vagyok kifejezetten méretes és még csak erős sem. Nem véletlenül simán fellökött az a nagyon rohanó pasas és a gördeszkás srác esetén is csak egy hajszálon múlt a dolog, no meg azon, hogy épp akkor már mellettem haladt egy nálam jóval stabilabb illető. - Nem is tudom, a hangsúly, vagy csak beleláttam és általában az itteniek nincsenek túlságosan oda értünk. - na nem a tea kérdés miatt, pusztán mások vagyunk. Komolyabbak, lassabbak, megfontoltabbak és nem biztos, hogy ezt minden amerikai tolerálja, sőt állítólag kissé fennhéjázóan is beszélünk hozzájuk képest, pedig szimplán csak választékosan és nem annyi felesleges szlenggel, mint ők. A szép angol nyelvet elég csúnyán kifordították önmagából. Na jó, talán nekem is van egy cseppnyi előítéletem az amerikaikkal szemben, de lássuk be nem rég fel is löktek az utcán, úgyhogy talán érthető, ha esetleg nem teljesen pozitívan gondolkodom róluk. - Talán tényleg, de nem is állt szándékomban. A tea pedig igazán finom és egészséges. - és már megszoktam, bár tény, hogy talán mi angolok kissé sokat iszunk belőle, de jobb, mint azok a cukros löttyök, amik kezdenek odahaza is elterjedni. Kóstoltam én is, amikor először ittam kólát, majdnem kiköptem olyan szinten felszaladt az orromba a szénsav. Cseppet sem volt kellemes. És az az utóíz, amit hagy maga után, főleg hogy hiába iszol belőle ugyanolyan szomjas maradsz... Egyáltalán mi értelme így? - Akkor hát csak miattuk ülsz vissza az iskolapadba? pedig újat tanulni tényleg mindig... - elharapom a mondatot, mielőtt újra ismételném az anyját és persze önmagamat is és csak elmosolyodom, hogy aztán inkább a sütivel vágjam el a további tanulást dicsőítő szavak tolakodását. - Ezek után azt hiszem vicces lesz, de tanítok éppenséggel. Azért is jöttem ide, mert egy kicsit tovább szeretném fejleszteni magamat, és bár az itteniek híresek arról, hogy nem szeretnek annyira tanulni, mégis igen jó könyvtárak vannak a kontinensen. - magyarázom ,csak későn ráeszmélve, hogy ez a megjegyzés akár még bántó is lehet ebben a formában és én igazán nem akartam bántó lenni, csak hát... mondjuk így sikerült. - Bocsánat... biztosan nem mindenki egyforma itt sem. - teszem gyorsan hozzá, habár ő maga is kimondta leginkább azért akar tovább tanulni, mert a szülei ezt erőltetik, nem maga a tanulás öröme vezérli.
- Az már akkor is egyértelmű volt, hogy nem vagy new yorki. De attól függetlenül jöhettem az ország bármely más részéről, ahogy magam sem ide születtem - magyarázom mosolyogva, mert hát tény, hogy a csaj olyan esetlenül igyekezett haladni a tömegben, mintha csak arra hajtana, hogy eltapossák. De jöhetett akármelyik államból, nem mindenhol ekkora a nyüzsgés, mint itt. - Miért lenne hátrány? Hacsak nem azt a pár kiló teát akarod visszaszolgáltatni, amit valamikor a vízbe borítottak őseim - vigyorgok tovább, talán egy cseppet megvillantva, hogy nem vagyok én olyan naplopó jellem, mint amilyennek amúgy sokan a külsőmről vagy épp a motoromról gondolnának. Persze szégyen is lenne, ha két olyan éleselméjű szülő gyermekére, mint az enyémek, nem ragadt volna valami az oktatásban. - Tea.. na látod, már tényleg le sem tagadhatnád, hogy angol vagy - nevetek fel, sértés vagy bántás nélkül. De ez egy akkora sztereotípia, legalább is én eddig úgy hittem, de ezek szerint odaát tényleg ekkora nagy jelentősége van annak a löttynek. Már csak abban reménykedhetem, hogy anyámék nem vették át a tradíciót és nekem nem kell minden nap teát szürcsölnöm. Született amerikai vagyok, kóla nélkül nem élek túl egy kajálást vagy beszélgetést. Ahogy most sem, inkább bele is kortyolok a szeretett italba, időt is nyerve na meg száradó torkom is nedvesítve az érkező habos sütik előtt. - A tanulás hasznos.. Még jó, hogy anyám nincs itt, különben olyan egyetértéssel bólogatna, hogy attól kell félnem, leesik a feje - nevetem el magam az elképzelt szitura, miközben egy élvezeteset harapok az egyik sütimben. Tényleg igaz a pletyka, itt isteni a cupcake, még nincs elmásolva, még az eredeti amerikai recept szerint készítik, könnyű tésztával és egy nagy adag habbal. Isteni. - Mással - biccentek, ahogy lenyelem a falatot és az ujjamról is lecuppogom a ráragadt habot, Minden morzsáért kár lenne. - A középiskola befejezése után úgy éreztem, másfajta kihívásra van szükségem, mint a tanulás. És hát tudod, ideát nagy jelentősége van a katonaságnak, így hát jelentkeztem a seregbe. Nemrég szereltem le a tengerészgyalogságtól. A szüleim pedig csak úgy tudtak megbékélni ezzel a döntésemmel, ha megígérem nekik, hogy a kötelező négy év után visszamegyek az egyetemre. Mert ugyebár a tanulás hasznos - kacsintok rá jókedvűen, a következő cupcake után nyúlva. A végén még egy újabb adagot kell rendelnem. - És te, mi jóval foglalkozom odaát?
Dasie Saint-Quentin
Reveal your secrets
Tárgy: Re: New York Public Library 2018-09-14, 10:00
- Azt hittem már akkor lelepleztem, amikor majdnem elnyelt a tömeg az utcán. - mosolyodom el, hiszen tényleg elég egyértelmű lehetett, hogy nem vagyok idevalósi, sőt az is, hogy még nem is jártam sokszor New Yorkban, sőt valószínűleg nem is fogok gyakran, hiszen számomra tényleg túlságosan pezsgő és nyüzsgő és sokkal jobban kedvelek egy nyugodt teázást, mint ezt a rohanva kapkodást, amit az itteniek művelnek. - De jól tippelsz, tényleg angol vagyok, de remélem ez nem jelent valami rosszat. - azt leszámítva, hogy nem vagyok muffin szakértő, vagy hát ahogyan ők emlegetik cupcake, ami persze más, mint a muffin, bár én ebben azért tudnék vitatkozni. Annyira azért nem homlokegyenest másik, maximum itt kicsit túlcicomázzák őket, de azért egy kóstoló nem árt. - Igazság szerint én is ritkán iszom napközben, a teát jobban kedvelem, de vannak helyzetek, amikor nincs választásom. - mondjuk amikor még késő délután dolgozatokat javítok, akkor nincs mit tenni, lecsúszik egy-egy kávé, mert hát a nélkül biztosan nem tudnék rendesen oda koncentrálni. Nem hiszem, hogy menne a teljes megvonás, vagy leszokás, hogy csak tényleg reggel kezdjem azzal a napot. - Pedig te igazán beillesz a környezetbe, sokkal jobban, mint én... és így már érthető miért. - fejezem be a mondatot, amikor távozik a pincér. Azért rendesen megnézem magamnak a sütiket. A méreteimhez képest jó nagyok és amennyi krém és hab van rajtuk... hát kihívás lesz számomra a javából. - Oh a tanulás mindig hasznos, ezek szerint eddig mással voltál elfoglalva? - egyelőre még eszembe sem jut, hogy eleve a Roxfortba jön majd, pedig igazán evidens, de hát jóval idősebbnek tűnik, mint az átlag Roxfortos diákok.
- Persze hogy vágyhat - biccentek az ő megállapítására is. Hisz tény, bizonyított, hogy nem minden ember értékeli ezt a fajta rohanást. Sőt, van, hogy olyan sem, aki pedig ebbe született bele. - De az olyanok nem is maradnak itt, hanem elköltöznek. New York-ban csak az marad életvitelszerűen, aki fel tudja venni a tempót. mindenki más csak turista - vigyorodom el, hisz nem sérteni vagy bántani akarom,magam sem vagyok itt több, még ha annyira nem is rívok ki a tömegből, mint Dasie. A következő szavaira azonban csak felhorkanok, mint egy megbántott kutya vagy épp egy durcás gyermek. - És minden bántás nélkül, de ezzel le is leplezted, hogy nem vagy született amerikai. Angol, ha jól sejtem - teszem hozzá, főként tippszerűen, de azért igen magabiztosan. egy született amerikai sose nevezné, még csak nem is hasonlítaná az eredeti cupcake-et a muffinnak nevezett másolathoz. más a tészta, más az íz. És legfőképp, a mi cupcake-ünkön olyan kis tornyos hab van, ami az angol muffinra nem jellemző. - Kettő szerintem simán lemegy - térek azért vissza a mosolygáshoz, mert hát nem vagyok én valami aktivista, hogy besértődjek egy ilyenen. Még ha picit rá is játszottam. Így hát a pincér a rendeléssel távozik, a kávéval kapcsolatban viszont csak megingatom a fejem. - A reggeli kávé maradhat, anélkül félek,már ki se tudnék mászni az ágyból. De muszáj vagyok leszoktatni magam a napközbeni ivásról, mert már így is túlzásba estem - magyarázom,már ha ez annak vehetőm. De nem feltétlen fogom azonnal kiteregetni, a seregnél mennyire függővé válunk, mennyire létszükséglet egy nonstop bevetésnél az éberség, és egy idő után az ember mennyire rá tud kapni, hogy szinte a víz helyett is azt igya. Pedig ezerszer belénk plántáltál, nem okos, hisz vízhajtó hatású. De magyarázd ezt egy függőnek. Közben persze haladunk a társalgással Dasie megerősíti, hogy nem idevaló, csak szabadságol, vagy is inkább talán nyaral. Ezen, nos, egy kicsit felhúzom a szemöldököm, hisz mi viszi rá az embert arra, hogy a szabadságát poros könyvtárakban töltse,mikor ott a csodaszép tenger? Persze, nem lehetünk egyformák. - Talán mert magam is csak turista vagyok - nevetek fel, bár a beszéd egy pillanatra félbeszakad, ahogy a pincér visszatérve felszolgálja az italokat, és a tornyos habbal ellátott finomságokat is. - Floridában születtem, most pedig egy körúton vagyok, hogy a nyáron bejárjam az országot. Aztán ősszel irány a szigetország, ott folytatom a tanulmányaimat a szüleim kérésére.
Dasie Saint-Quentin
Reveal your secrets
Tárgy: Re: New York Public Library 2018-08-21, 11:57
- Azért ez sem feltétlenül így igaz. Vágyhat az ember időnként másra, mint a megszokott. - végül is én se jöttem volna ide, bár... tény és való, hogy elsősorban a könyvtár vonzott és nem feltétlenül a rohanó emberek és a város zaja és nyüzsgése. Ettől még persze érthető, aki eleve itt született annak nem fárasztó, bár nem véletlenül emlegetik annyit a stresszt főleg ha az itteniek merülnek fel. Azért mégis csak hatással van rájuk az a sok rohanás és kapkodás, amit művelnek. Az angolok életvitele egészen más, sokkal nyugodtabb, sokkal békésebb, nincs annyi kapkodás és még a délutáni tea is belefér az esetek nagy részében. Kétlem, hogy itt lenne idejük bármikor is leülni akár egy teára, akár csak valami megpihenés céljával. - A muffinokra gondolsz igaz? Végül is biztosan finomak, nálunk is van hasonló, de legyen, mondjuk... - kicsit közelebb hajolok, hogy megnézzem az étlapot és válasszak, mert azt látom innen is, hogy azért van jó néhány fajta. - Az a mogyorókrémes és a citromos is jól hangzik, legyen akkor egy-egy a kávé mellé. Már ha nem túl nagyok. - azért nem tudok sokat legyűrni, bár édesszájú vagyok, de nem olyan nagy a kapacitásom. Ha viszont kisebbek akkor kettő simán lecsúszhat a kávé mellé, mint valami teasütemény, csak jelen esetben kávéról van szó és muffinról, vagyis cupcakeről. Le is adom a rendelést a közben megérkező pincérnek, hogy aztán újfent az újdonsült beszélgetőpartner felé forduljak, amikor a fickó távozott. - Nem hiszem, hogy nekem menne, a reggeli kávémat képtelen lennék elhagyni és egy-egy délutánonként is lecsúszik, bár azért nem viszem túlzásba. - bármennyire is káros és felpörget, de van olyan reggeli rítus, amit nem lehet csak úgy elhagyni, ha már az ember évek alatt hozzászokott. Persze a kérdést sem hagyom azért figyelmen kívül. - Elsősorban a könyvtár. Szabadságon vagyok és még sosem jártam az itteni könyvtárakban, úgyhogy ez afféle nyaralás most, csak a nagy rohanással nem számoltam, de te nem rohansz úgy, mint itt a többség, miért? - na igen idevalósinak tűnik pedig, de még sem az a mérgezett egész szindrómás alap, aminek bizonyára van valami oka. Lehet, hogy egy ideig máshol élt teszem azt, vagy csak ő pont az, aki nem illik a saját környezetébe és nyugodtabb típus, mint az itteniek nagy része.
- Gondolom annak, aki ebbe születik bele, nem. Mert miért lenne fárasztó a mindennapi szokás? - vetem fel, hisz valóban így is gondolom. Nekem persze néha őrület, de én nem is itt születtem. Ugyanakkor könnyebben hozzászokom, persze ehhez lehet köze a méreteimnek is, hisz nem olyan könnyű elsodorni, mint egy olyan csepp nőt, akár az új ismerősöm. Azt viszont szép lassan leszűröm, hogy ő nem hogy nem new yorki, de talán még nem is született amcsi. Azok, még ha nem is egy adott környékről származnak, nem veszik fel oly zaklatottan ezt a tempót,mint ő. Persze lehet, valami különös vallási csoportban élt eddig,mint mondjuk az amishok, akiknek amerika bármely része fura. - Helyi specialitás? - kérdezek vissza töprengve, immár kényelmesen üldögélve a csendes asztalnál. - Azt mondják, a cupcake isteni itt és mindenféle ízben van. Esetleg abból? - kérdem, mert azért még sem fogok önkényesen rendelni, ha esetleg nem szereti. Főként, mert még a menülapot tanulmányozza, ahol legalább egy tucatnyi ízesítésű van felsorolva, mindből meg még sem rendelhetek. Nem mintha ne tudnám kifizetni, csak a seregnél megszoktam, hogy nem pazarolunk. Az illemtudás viszont nem maradt el, így hamarosan hatalmas tenyerembe fogom az ő aprócska kacsóit, másként nem is tudnám nevezni azt a picurka kezet, ami az enyém mellett csak még kisebbnek tűnik, és mosolyogva rázom meg. Persze csak finoman, letörni még sem akarom. - És mi szél hozott a nagy almába, Dasie? - kérdem, mert már tény, nem idevaló, azaz turista,legalább is ezt feltételezem. Persze bármi más is lehet. Ám mielőtt kitérhetnénk a lényegre, vagy legalább is belekezdhetnénk a társalgásba, a pincér lép várakozástelin az asztalunkhoz, gondolván ennyi idő alatt sikerült választanunk. Ha meg nem, ne foglaljuk az asztalt. Még is, ugyebár udvariasság, hát hagyom, hogy előbb Dasie mondhassa el, ha sikerült választania, csak aztán vezsem át én a szót. - Nekem egy pohár kólát és két csokis cupcake-et... Igyekszem leszokni a kávéról - fordulok szinte cinkos mosollyal a lány felé, ha már a pincér eloldalgott a rendelésünkkel.
Dasie Saint-Quentin
Reveal your secrets
Tárgy: Re: New York Public Library 2018-07-27, 14:26
Végül is a könyvtár később is nyitva lesz, úgyhogy miért ne mehetnék majd oda egy kávé után? A várost amúgy is könnyebben megismerem, ha valaki olyan mutatja meg, aki már eleve ismerős itt, bár talán előre szaladtam, hiszen arról nem volt szó, hogy komplett városnézésre vinne, csak egy kávéról. Minden bizonnyal ő is épp ráér, mert az tuti, hogy attól nem kell félnie, hogy esetleg valaki elsodorja, hiszen termetes ember, még az átlag fölé is emelkedik simán, úgyhogy cseppet sem panaszkodhat. Biztosan nem fogja fellökni egy gördeszkás sem, ahogyan engem már megint majdnem sikerül egynek. - És ez nem iszonyatosan fárasztó? - gondolom itt fel sem merül a délutáni tea nyugalma, vagy csak egy könnyed séta, amikor épp nem rohan az ember valahová. Az biztos, hogy számomra, aki egészen máshoz szokott ez valami káosznak tűnik és hosszú távon nem hiszem, hogy el tudnám viselni. Szeretem a nyugalmas, csak úgy szemlélődni, nézni a tájat, vagy épp a hóesést télen. A rohanás nem az én műfajom és nem is csak azért, mert eltaposhatnak, egyszerűen nem tudnék azonosulni vele. Mondjuk ez a fickó sem rohan sehová láthatóan, de mégis csak itt él, tehát valószínűleg jobban ismeri ezt a fajta életstílust. - Oh, köszönöm! - azért meglep, hiszen itt mindenki rohan és lássuk be hallottam én már sok mindent az amerikaiakról, épp e miatt meglepő, hogy csak úgy kihúzza nekem a széket. Nem számítottam rá, de úgy tűnik, hogy azért itt is akadnak olyanok, akik ismerik az illemet és ez határozottan megnyugtató. Lecsüccsenek hát, szépen az ölembe veszem a táskámat... szintén sok rosszat hallottam a zsebtolvajokról és szépen elhelyezkedem. - Talán is-is, egy kávé és egy sütemény jól fog esni, van esetleg javaslata, valami helyi specialitás? - magam elé is húzom az étlapot, ha netán csak egy van, akkor előzékenyen kissé féloldalasan és előre hajolva, hogy ő is meg tudja nézni, ha nem ismerős itt és nincs eleve valami bevált receptje, vagy olyasmi, amit amúgy is ismer és tudja előre, hogy azt kér. - Oh milyen faragatlan vagyok, pedig nem szokásom. Dasie... - fogadom el a kezét, hogy megrázzam. Még a nevemet sem mondtam el, valószínűleg ez a nagy rohanás tényleg rendesen sokkolt, hogy még a bemutatkozás is kimaradt, pedig ez is az alapvető illemhez tartozik.
Látom a cseppnyi habozást, a könyvtár felé vetett kósza pillantást, de szerencsére mindez nem olyan határozott, hogy győzködnöm kelljen. Nem mintha a társaság nélkül elveszett lennék, de nem jobb egy kellemes nőét élvezni, mint magamban bóklászni? Azért egyértelmű, hogy négy év a seregben igen hosszú idő, még ha ott is szolgálnak lányok. De az messze nem olyan. És persze hogy végül elfogadja a meghívásom, már ha a lehengerlő stílusomban ejtett szinte már kész tényt lehet meghívásnak venni. De talán így könnyebb neki, a nők szeretik azt hinni, hogy ők döntöttek, ők választottak, én pedig meghagyom ebben a hitben. Nem mintha olyan barbár lennék, hogy egy esetleges nemleges válasz hallatán a vállamra kapva vigyem magammal. Nem mintha nehézségeket okozna aprócska termetével. De tudom magamról, milyen ügyesen csavarom a szót, hát az sem okozott volna nagyobb nehézséget. Elvigyorodom, mikor belém karol, és mindez csak szélesebbé válik, ahogy akaratlan hozzám préselődik az egyik sebes deszkás srác okán. Na, ezért is szeretem én ezt a várost! - New York-ban ez a normális. Mindenki rohan valahova. Melóba, suliba, üzletet kötni. Itt ilyen pörgősen megy az élet. Mint láthatta, aki nem veszi fel a ritmust, azt itt eltapossák. Szó szerint és képletesen is. Hacsak nem rendelkezik hozzám hasonló méretekkel - nevetek fel, mert kétségtelen, én sem a városi rohanó tempóban közlekedtem, ugyanakkor lényegesen nehezebb felborítani, mint ezt a csöpp nőszemélyt. Aki talán hálás is lesz, hogy hamarost kivezetem arról a forgalmas utcáról, egy leheletnyit csendesebb rész felé irányítva. Igaz, itt is sietős léptekkel halad a többség, de nincs akkora tömeg, nincs akkora nyomorgás, megtöri a rohanási lehetőséget a kávézók teraszainak asztala. Azt még a helyiek sem szeretik, ha vaktás rohanásukban felöklelnének egy asztalt, esetleg a teljes terítékkel együtt. És pont egy ilyen, amolyan tipikus piros kockás terítős, napernyős helyet választok, ahol azért akad szabad asztal, de még is látszik, kedvelt hely. Udvariasan húzom ki a széket újdonsült ismerősömnek, majd amint helyet foglal rajta, én is letelepszem a vele szemköztire. - Akkor kávé? Vagy inkább valami más? Esetleg valamilyen sütemény? Mert oké, hogy kávét hangsúlyoztam és nem hadakozott, de ez nem jelenti azt, hogy muszáj is azt innia, ha esetleg még is mást szeretne. A kávé felvetése csak olyan megszokott formalitás a meghívásoknak, de felőlem ihat teát vagy kólát, vagy akár ehet valamit, ha inkább azt szeretne. - Egyébként Eric vagyok - nyújtok kezet az asztal felett, mert hát ezt sem hátrányos megejteni.
Dasie Saint-Quentin
Reveal your secrets
Tárgy: Re: New York Public Library 2018-07-09, 09:00
Szó se róla a mosoly viszonzása már egészen pici korban kialakul és hát nem véletlenül mondják mosolyogj és a világ visszamosolyog rád. Na persze mindig akadnak kivételek, akikre akárhogy villantgatod a fogaidat akkor is úgy néznek rád, mintha minimum kezelhetetlen halálvágyuk lenne, de nem lehet minden tökéletes és hát kellenek a kihívások. A fickó azért rendes, hogy segít és egyértelműen még kedves is, bár úgy fest, hogy a könyvtárakért nem különösebben van oda. Ennyi hibát elnézhetünk, egyébként sem szándékoztam berángatni magammal, sőt igazság szerint azt gondoltam a rúzsom visszaszolgáltatása után tovább is áll majd, de úgy tűnik, hogy nem ez a terve. - Oh én... szeretem a könyvtárakat és nem is gondolná mennyire rendben tartják őket. Egyáltalán nem porosak. - veszem védelmembe az itteni könyvtárat is, pedig nem ismerem különösebben, de abból kiindulva, amit nálunk tapasztaltam egy lelkiismeretes könyvtáros minden esetben odafigyel a könyveire és sosem hagyja őket porosodni még akkor sem, ha éppenséggel nem viszik őket olyan gyakran. Mégis határozottan meglep a meghívás és azért nem tudok mit tenni vetek egy pillantást a könyvtár felé. Végül is egy ideig a városban leszek és a könyvtár délután is nyitva lesz, vagy a kávé után, vagy... holnap. Egy cseppet tétovázom csak végül és egyébként is az angol jó modor igen híres, nem illik hát visszautasítani egy kedves invitálást, főleg azok után, hogy az illető segített, hogy ne tapossanak el sem engem, sem a többi holmimat az utcán. - Köszönöm, ez igazán kedves! - mosolyodom el végül elszakítva a tekintetemet a könyvtártól, pedig lássuk be nem is kérdést tett fel, hanem lényegében már-már eldöntöttnek vette ezt a kávét. Automatikusan fogadom el a karját, főleg amikor épp elszáguld mellettem egy fiatal srác gördeszkával és nem sokon múlik, hogy ne a lábamon suhanjanak át a kerekei. Még enyhén fel is sikkantok, egészen az újdonsült ismerősnek préselődve, ahogyan igyekszem kitérni az útjából. - Mégis hová siet mindenki ennyire? - teszem fel végül a költői kérdést egyelőre kifelejtve a híres angol jó modorból azt az apróságot, hogy még be sem mutatkoztam.
Ösztönösen viszonzom a mosolyt, anyám mesélte egyszer, hogy ez olyan természetes emberi reakció, ez ellen tenni nem lehet semmit. Nem mintha akarnák, nem nagy dolog, és igazából tetszik is a mosolya. Olyan kis zavart-ártatlan. Pedig nem nézném annak, legalább is a korából tekintve. Nem mintha így ránézésre megmondanám, de tuti elmúltak már tinédzser évek. És ez a tudat épp elég ahhoz, hogy ne fogjam vissza magam. Nem mintha életcélom mindenkire vagy épp bárkire azonmód ráhajtani, de hát egy kis szórakozás még senkit nem vert a földbe, ugye? Bár kétségtelen, ahogy a könyvtár felé int a fejével,kissé lohad a lelkesedésem. Na nem, fogok én épp elég könyvet bújni, ha elkezdődik az egyetem. Arról nem is beszélve, hogy egy könyvtárban lepisszegnek, ha csak szólni is mersz, na meg olyan hullacsend van, hogy kibírhatatlan. - Nem mondja komolyan, hogy egy ilyen szép napon, ebben a nyüzsgő városban maga pont a könyvtár poros polcai között akar kuksolni? - ingatom a fejem, immár felegyenesedve, igencsak felé magasodva, mert hát lássuk be, picit pöttöm a csaj. De ez nem baj, a nők szeretnek felnézni a férfiakra, nem? Ez is valami ösztöni dolog, hogy a védelmezőt keresik bennünk, noha a modern világban már tagadják. De hát azok az ösztönök... - Jöjjön, van itt néhány utcára egy pofás kis kávézó, ahol enni is lehet és a tömeg is kisebb. Ott adhatok néhány túlélési ötletet, nehogy eltapossák - intek most én a fejemmel a nem túl távoli sarok felé. Ez itt egy elég forgalmas része a városnak, és bár akadnak itt is beülős helyek, azok pont annyira zsúfoltak, mint az utca, akkora hangzavarral, hogy max kézjelekkel vagy kiabálva lehet társalogni. Azok pedig nem kedveznek egy kellemes hangulat megteremtésének. És mint egy régi korokból itt termett lovag, karom kínálom, szándékosan nem a kezemet, mert az talán túl bizalmaskodónak vélné, így viszont csak azt a lehetőséget dobom fel, hogy az én társaságomban nem fogják újra felöklelni.
Dasie Saint-Quentin
Reveal your secrets
Tárgy: Re: New York Public Library 2018-06-28, 14:50
A fickó, akinek sikerül nekimennem legalább nem korhol le, ami azt hiszem New Yorkban azért pozitív reakciónak mondható, csak sietősen tovább áll, persze nem igen segítve. Végül csak egy jegyzetemre kerül egy méretes lábnyom, mielőtt fel sikerülne kapnom a földről, a többi cuccom meg lesz, csak a rúzsnak nézek utána, miután feltápászkodtam guggolásból és ha minden igaz minden mást vissza sikerült szereznem és pakolnom. A rohanó emberek miatt lep meg aztán igazán az, hogy valaki végül csak felém nyújtja a rúzst, ami távolabb gurult. Ez itt ha jól vettem észre nem szokás. Mintha senkit sem érdekelne, hogy mi van körülötte és mintha mindenki időre rohanna valahová és nagyon sietős lenne a dolguk. Átveszem a fiatal fickótól a rúzst és a vállamra visszadobott táskába süllyesztem a többi cuccom közé. Majd bent megpróbálok valamiféle viszonylagos rendet is kialakítani benne, ha leültem, ez itt és most esélytelen lenne. Mint valami rohanó csorda előtt, ha megállsz biztos, hogy letaposnak, most is szinte félre kell időnként húzódnom a cikázó vállak és táskák elől, mert a végén még én magam is a betonon kötök ki, nem csak a holmijaim. - Köszönöm, ez igazán biztató! - nevetem el magamat, bár leginkább kínomban, miután sikeresen majdhogynem félre kell ugranom egy gördeszkával szlalomozó fiatal srác elől. Én úgy látom itt még a gyalogos közlekedés is veszélyesnek tűnik, nem hogy gördeszkával száguldozni, de úgy fest, hogy aki már megszokta annak megy. - Remélem azért megúszom, odabent talán egy fokkal kulturáltabbak lesznek és köszönöm! - biccentek a rúzs miatt és intek a fejemmel a mögöttem lévő könyvtár felé. Azért remélhetőleg ott még sem tolakodnak és száguldoznak az emberek, ahogyan idekint. - De, ha vannak jó tippjei hogyan élje túl New Yorkot egy turista... vissza ne fogja magát. - teszem azért még hozzá. Még sem lenne illő csak úgy faképnél hagynom, engem legalábbis nem úgy neveltek, bár az is igaz, hogy dolgom lenne és bizonyára neki is, bár mintha ő nem rohanna úgy, ahogyan itt a többség. Ez már szimpatikussá teszi, netán tán szintén turista lehet? Valahogy nem annak tűnik, de talán csak nem siet épp sehová.
Imádom New York-ot nyáron! Lehet, sokan ezért hülyének néznek, hisz nyáron a tengerparton kell heverni, a negyven fokban a honokon, de aki Floridában nőtt fel, annak az nem újdonság, csak megszokott. Ezzel szemben itt a nyüzsgő Nagy Alma, teli mindennel, emberekkel, kikapcsolódási lehetőségekkel, bulihelyekkel, kávézókkal, parkokkal, mozikkal és még sorolhatnám napestig. De nem teszem, helyette bejárom. Illetve most keresek egy helyet, ahol haraphatnék valamit. A múlt este néhány szintén leszerelt haverral találkoztunk újra, és hát... anyám szavaival élve, rendesen kirúgtunk a hámból. Apáméval... több volt a sütőtöklé, mint kellett volna, szóval napszemüveg fáradt szemeim előtt, miközben igyekszem a zsúfolt utcán előre törni. Na nem mintha ez nekem nehézség lenne, az alkatom nyitja az utat. Ki akarna nekem jönni? Pedig barátságos vagyok ám, most még a reggeli morcosságom se láthatják, hála a szemüveg jóságos takarásának. De nem mindenki olyan ügyes, mint én, vannak elmerülő bambák, mint előttem néhány lépéssel az az aprócska nő is. Térkép kell neki, vagy szemüveg. Ugyanakkor szerencséje van, hisz az öltönyös-aktatáskás figura ezt nem teszi szóvá, egy gyors bocs kíséretében lohol is tovább, tuti zabszem effektus van nála, szorít a gumibugyi a melóban. Helyette rám hárul az udvariassági feladat, hogy a felém guruló hengerizét felkapjam, mielőtt rágyalogolnának a tempós városi haladók. Mert félő, ha a csaj igyekezne összeszedni, ő is lábnyomos lenne hamar. Rajtam meg legfeljebb átesnek, de el nem taposnak. - Ez lenne az Ön színe? - forgatom ujjaim között az apró micsodát, kitekerve ráeszmélvén, ez olyan rúzsizé, amit anyám is használ, bár az sokkal narancsosabb. De azért csak visszaadom a jogos tulajdonosának, nem hinném, hogy nekem jól állna. Se ez, se anyámé. - Fogadjunk, hogy turista, talán először jár itt. És még nem taposták el? Mindig van egy első alkalom - biccentek határozottan, vigyorogva. Messziről kiszúrni az ilyen esetleneket. A tősgyökeres new yorkiak felveszik a ritmust, utat törnek maguknak. És legfőképp nem bámészkodnak csúcsforgalomban.
Dasie Saint-Quentin
Reveal your secrets
Tárgy: Re: New York Public Library 2018-06-21, 16:24
Egy rúnaismeret tanár mivel is tölthetné a nyári szabadságát, ha nem azzal, hogy ha már Amerikába jött akkor egy kicsit még fejleszti pluszban a tudását? Oh persze elmehetnék nyaralni valami tengerpartra, de lássuk be az ilyesmi nem valami izgalmas, ha az ember tök egyedül csinálja. A tengerben bután jön ki, ha egyedül ácsorogsz és élvezed a hullámokat, a nélkül pedig marad a napozás, amiért nem vagyok oda, mert rém unalmas, ha viszont belemerülök egy könyvbe, akkor olyan paprika pirosra égek, hogy csak na. A fehér bőröm nem kompatibilis a napozással ugyanis. Így hát maradt a kézenfekvő megoldás, bejárom első körben New Yorkot, aztán valószínűleg a washingtoni kongresszusi könyvtár lesz majd a soros és persze ott is megnézek majd pár múzeumot, meg sokak szerint bizonyára unalmas helyet, de nekem jó lesz így. Egyébként is fel kell készülnöm a következő tanévre, átnézni a tanmenetemet és kitalálni a gyakorlati órák tartalmát is. Egy tanár csak azért, mert épp nyár van még nem jelenti azt, hogy akkor két hónapig az ég világon semmi dolga, viszont nem kell az iskolában tartózkodni, így ott töltöm az időt, ahol jól esik. Egyelőre tehát úton vagyok a cél felé, azaz a könyvtár irányába. Utána majd iszom egy kávét is, egészen szimpatikus az a szemben lévő kis kávézó a piros napernyőkkel. Barátságosnak tűnnek a pincérek is innen. Kissé el is sikerül bambulni, ahogyan figyelem a jegeskávét szürcsölgetőket a teraszon. Kezdhetnék ott is és majd... - Oh, elnézést! - sikerül a nagy nézelődésben nekikoccannom egy széles vállnak, aminek hála persze, hogy a földre hullik a vállamról a táska és a tartalmának a fele a betonon köt ki. Még jó, hogy nem hordok magamnál semmi komprimittálót, csak egy rúzs gurul el távolabb és néhány jegyzet és könyv csúszik ki, meg pár toll, ami mindig van nálam, hiszen praktikusabb megoldás, mint a penna és hát a közkönyvtárakban nem varázslóknak vannak fenntartva, habár szerencsére akad itt elkülönített rész, ami csak a magunkfajták részére van kialakítva és ahová a muglik nem tehetik be a lábukat.
