2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Ahogy elgondolkodást vélek felfedezni a vonásain egy pillanatra belefagyok a pillanatba. Kicsit úgy tűnhet mintha direkt nem moccannék, hogy jobban meg tudjon nézni magának, ám erről nincsen szó. Igazság szerint csak annyira meglep az, hogy így "rám réved", hogy az fut át az agyamon és merevíti ki a vonásaimat, hogy tanakodom: vajon nem csak képzelem-e az egészet. Engem nem szoktak ennyire megfigyelni az emberek. - Valóban? - akadok fenn azon, amit megtört mondatként, kis hatásszünettel hallani vélek. - A bátyámnak volt olyan színű szeme, mint nekem.. - reszel a hangom, ahogy kiejtem a számon a bátyám szót. Hiányzik, ezt nem tagadhatnám és nem is akarom, de tény ami tény, nem hinném, hogy bárki kíváncsi lenne iylen téren a nyomormra. Ami elmúlt, azt hagyni kell nyugodni, így engedett utamra anyám. És én megfogadtam, amit nem fogok betartani. Egyszerűen nem tehetem, mert tudnom kell. Ha ugyan valaha megtudhatom.. - Ha kíváncsi rá, mesélhetek róla. Alighanem nem olyan sok ilyen falu lehet bejárható közelségben. Éppen egy ilyen helyről jöttem én is ide. A leírása alapján bármelyik sellőfalu lehet, de a szemszínnel és ezzel az egésszel túl sok lenne a véletlen egybeesés ahhoz, hogy elvessem a lehetőségét annak, hogy nálunk járt. Milyen kicsi is a világ. És milyen kegyetlen is. - Szerintem minden fajra más szabályok vonatkoznak, ha íratlanok, akkor is. Hiszen ha belegondolunk már csak a faji specialitások, különlegességek és esetleges furcsaságok miatt is kellenek a más elbírálási módok. Ettől függetlenül azt hiszem, hogy az átkozott lényeket sokkal jobban kitünteti a speciális figyelem. - válaszolok teljesen őszintén a kérdésére. A Minisztérium olyan, mint valami kukkoló nagy testvér, megfigyel mindenkit és nem gondolok semmi jót sem róla, de ezt nem nyilatkoznám ki azért hangosan. Jó is, hogy nem kerül szóba, mert a véleményem miatt tán megüthetném a bokámat. Hiszen nem szeretek igaztalant állítani vagy letagadni dolgokat, de vannak olyasmik, amik kimondva rémesebben hangoznának, mint lenyelve. Szóval ez egy ördögi kör. - Már nem úgy értem, hogy.. - ebbe belevörösödöm, ami felnőtt férfi létemre elég vicces látvány lehet. ég jó, hogy nem látom magam kívülről, épp csak megérzem, hogy lángol a fülem hegye. - hogy úgy behatóan. Szóval nem valami perverz utalást tettem, vagy ilyesmi. Szent tehén! Ugye nem kéne, hogy tovább ragozzam, mert ez csak egyre kínosabb lesz? - megvakargatom zavartan üstökömet, felnevetek és egy legyintéssel elengedem a témát. - Igen, akadnak, én is így hallottam. Természetesen nem verheti az iskola nagy dobra, mert akkor holnap már érkeznének a baglyok az aggódó szülőktől, akik nem akarják, hogy átkozottakkal járjanak egy évfolyamra, egy iskolába a gyerekeik. Rossz reklám lenne. Ettől függetlenül én személy szerint örülök annak, hogy vannak. Ez is egyfajta asszimiláció és bizonyíték arra, hogy nem mind szörnyeteg, aki más. Lehet, hogy én vagyok túl liberális gondolkodású, könnyen elképzelhető. Ám ettől függetlenül nem szégyellem megosztani Sophiával a véleményemet a témáról. - Nem, már nem él. Kioltották az életét. - sóhajtok fel, s hogy ne kelljen látnia az elfelhősödő tekintetemet, inkább egy halom pergamenre siklatom pillantásomat az asztalom közepén. Mondhattam volna egyszerűen, hogy meghalt. azt kellett volna. De én hülye nem tudtam lelakatolni a nyelvemet. - Sajnos nem tudom, hogy pontosan mi történt. - ő kérdezte! Nem magamtól kezdtem bele.. ezzel mentegetem magam gondolatban, míg megered a nyelvem, s azon veszem észre magamat, hogy Sophia tekintetét keresem, nem foglalkozva azzal, hogy elrejtsem előle a fájdalmat, amit hordozok. - Erőszakos támadás áldozata lett a faluban. Fel nem foghatom kinek volt indoka arra, hogy megölje. Direkt és ok nélkül nem ártott senkinek, nem volt az a típus. Oké, határozott volt és talán néha sértő is, de azért.. gyilkosság? - elhúzom a számat, fájdalmasan felsóhajtok. Ismertem a bátyám, tudtam, hogy harcias személyiség és nyilván őt sem kellett félteni, de a halált nem gondolnám, hogy megérdemelte legott. - Szerencse, hogy nem akkor jártál a faluban, amikor ez történt. Ha ugyan egy faluról beszéltünk eleddiglen. Nem tűnik fel, hogy sután váltogatok tegezés és magázódás között. Mindkettő elég ösztönösen pereg le ajkaimról. - Khm.. ízlik a tea? - próbálkozom vidámabb, semlegesebb mederbe terelni a társalkodást közben. Nem azért jött, hogy a sirámaimat hallgassa, végül is.
>> Ki tudja, hány emberre néztem már rá életemben, és mégsem láttam öket.
Azért meglepnek a szavai. Családi örökség, akkor valakit ismerek, vagy valakit láttam hasonló szemekkel és azért olyan ismerős nekem? Nem csoda, hogy pár pillanatig csak figyelem a vonásait, hátha beugrik a válasz, de egyelőre még a nyelvem hegyéig sem jut el a fejemben motoszkáló gondolat. Biztos idővel kibukkan, főleg ha nem erőltetem. - Családi örökség, akkor... talán ismerem valamelyik rokonát. - mondom ki végül, de hogy melyiket és hogy honnan, amikor nem ismerek túlságosan sok sellőt, sőt igazából komolyabban egyet sem, csak azokat, akik ott voltak a faluban és hát onnan nem épp a legjobb emlékekkel tértem haza. Még csak azt sem tudom, hogy annak a falunak mi volt a neve, sőt a pontos helyét sem, hiszen Dane vitt oda. Nem is értem, hogy miért nem kérdeztem rá konkrétabban a dolgokra nála, de hát az onnan való távozás után épp eléggé le voltam döbbenve ahhoz, hogy ne a helyrajzi adatokkal foglalkozzam. - Egyszer nem is olyan régen jártam egy faluban, amit úgy tudom sellők laknak főképp, akik nem a víz alatti életet választották, de... tudja nem sokat tudok a helyről. - rázom meg végül a fejemet és hát persze nem is szándékozom részletesen kifejteni, hogy mit is kerestem ott, vagy hogy a látogatásnak mi lett a vége, amikor megtámadtak minket, azaz főképp Danet a tanárnőm miatt és egyértelműen meg akarták ölni, lényegében kivégezni valamiféle szemet-szemért elv alapján. Ez nem olyasmi, amit az ember szívesen vázol fel egy vadidegennek, hiszen senki másnak se beszéltem róla. - Úgy általában az életben. Egyáltalán a más fajokra vonatkoznak más szabályok, vagy az átkozott lényekre? - vajon jobban megfigyeli őket a minisztérium? Vajon Danet esetleg megfigyelik, vagy tud ilyesmiről? Bár jó eséllyel, ha lenne bárki, aki megfigyelné, akkor nem tehetné csak úgy lazán azt, amit eddig és nem vihetné véghez az ügyeit, a terveit következmények nélkül. Azt sem tudom, hogy vajon én a képességem miatt valaha is megfigyelés alá kerülhetek-e, vagy ez nem olyan, mint mondjuk egy vérfarkas átka. Tudom, hogy sok esetben bejegyzik a különleges lényeket, de vajon más szabályokat is kapnak, mint egy átlag ember? - Behatóbban? - én azért mégis csak zavartan nevetek fel a félreértelmezhető kérdés hallatán. - Ha nem is vérfarkasokat, de... van az ismerőseim között, aki ettől az átoktól szenved, de az iskolában is úgy tudom vannak néhányan. - bár nincs róluk külön lista, de azzal tisztában vagyok, hogy akadnak, akik vérfarkasok, sőt vámpírok is itt. Akármikor összefuthatsz egyel a folyosókon és akkor meg sem kell lepődnöd. A teafüvekről viszont hamar elvonja a figyelmemet a végül nagy nehezen mégis csak beugrani akaró gondolat, hogy honnan olyan ismerős a szeme. - Már nem... nem él? Nem ismertem jól, épp csak egyszer láttam futólag, de... mi történt vele? - elakad azért mégis csak a szavam, hiszen ez nem a legjobb hír. Ha az a csapos már nem él és nem véletlen baleset áldozata lett... Ő volt az első, aki ezüst tőrt döfött Danebe, ez az egy biztos, de eljöttünk onnan hiszen végül elengedtek, még ha nem is könnyen. Csak nem... Dane visszament volna?
Nem akarok én semmiféle nyulat ugrasztani a bokorból és azt se hiszem, hogy Sophia szeretne, de azzal, hogy éppen a szememet emeli ki, mint ismerős tényezőt, sikerül bennem rekesztenie a szót, mi tagadás. - Családi örökség, mások is mondták már, hogy elég jellegzetes. A többiek utálják is, hogy ezzel kell együtt élniük. Dohognak folyton, hogy nem tudnak az árnyékban maradni. - jegyzem meg, s hangomba némi nosztalgikus, fájdalmas él vegyül. Nem kényszerített rá senki, hogy felhozzam a testvéremet - igazából nem is egy személyben tettem, hiszen az egész családról beszéltem általánosságban - , de a szavak mégis utat találtak maguknak belőlem, s ha fáj, ha nem, valahogy jólesett kimondanom őket. Ilyenkor kicsit mindig olyan, mintha még mindig itt lenne velem, ha struccpolitika ez az egész, ha nem. - Esetleg látogatott már kisebb falvakat valamikor? - bukik ki a kérdés belőlem. Én a magam részéről nem vagyok és nem is voltam soha egy nagy kalandor, szóval ha találkoztunk, akkor helyszínül rögvest a sellőfalu jut eszembe, ám így konkrétan nem mondom, hogy milyen falvakra gondolok. Hisz az is lehet, hogy csak tévedünk mindketten. Hagyom hát, hadd kérdezzen ő tovább, hiszen hát azért van itt, nem illendő beléfojtanom a szót. - Más szabályok a Roxforton belül, vagy úgy egyáltalán az életben? - megrándul a szám széle a vérfarkas szó hallatán. Nem vagyok oda a likantrópokért, fajnak sem nevezném őket, bár tény, ezt Sophia sem tette. S bár megfogadtam pár pillanattal ezelőtt, hogy hagyom őt kérdezni, mégsem bírom megállni, hogy ne én tegyek fel egy újabb érdeklődő szösszenetet neki. Mégis mit tud ez a lány? Szinte szomjazom, hogy jobban megismerhessem. A teakészítésbe, vagyis annak alapanyagainak elővarázsolásába temetkezve szökik le a kérdés az ajkaimról. - Csak nem ismer vérfarkasokat? Már úgy értem, hogy behatóbban.. - és nem, nem szántam ezt olyan perverznek, ahogyan hangzott. Igazából fel sem tűnik, hogy talán félreérthető lehettem az imént. - Semmit sem szeretek félárboccal űzni. A teafűösszevásárlás is ezek közé tartozik. - nevetem el magam. Hogy mániás volnék? Még az is simán rám fogható, de azért tény, ami tény: nem érzem annak magam. Meghökkenek a kérdésén, s bár alapvetően le tudom törölni arcomról az érzéseimet, most nem sikerül. Ha figyel hát, akkor megláthatja a tekintetemen átsuhanó gyászos fellegeket. - Volt. Már nem él. Csak nem ismerte őt? - nem is tudom, hogy mit remélek erre a kérdésre, igent-e vagy nemet. Egyik se fájna kevésbé, azt hiszem.
>> Ki tudja, hány emberre néztem már rá életemben, és mégsem láttam öket.
Akkor hát ezek szerint nem csak én vagyok így vele, de ha számára is ismerős vagyok akkor biztos, hogy van valami közös kapocs, nem csak valami megmagyarázhatatlan dejavu érzésről van szó. Ha csak én érezném így, akkor még hagyján, na de ha már mindketten. - Akkor már biztosan láttam valahol. Talán csak futólag, de tudja a szeme... - igen a szeme főleg, ami valahogy olyan nagyon megmaradt bennem, de tudnám, hogy miért. Aztán elejti azt az apró megjegyzést, amitől csak még jobban felpörgeti a fogaskerekeket. Sellőkről, tehát akkor ő az. Az ilyesmi ugyebár nincs az ember, vagyis a sellő homlokára írva, úgyhogy cseppet sem meglepő, ha nem gondoltam erre. De akkor minden bizonnyal e miatt lehet itt ilyen fiatalon, mert a faja miatt eleve alkalmas a posztra, nem csak egy külső hozzáértő. - Igazság szerint általánosságban lennének kérdéseim és a vérfarkas vonal jobban érdekel, bár tudom ők nem konkrét faj. És hogy a más fajokra más szabályok vonatkoznak-e? - apró fogódzó talán neki is a vérfarkasság felhozatala, de közben az agyam így is szüntelenül kattog, miközben ő a teát szervírozza, azaz első körben a forró vizet. Még sem nyúlok azonnal utána, amikor meg van. A precíz kiszolgálás azért nem semmi, főleg hogy a teák milyen szép katonás rendben vannak. Őszintén szólva nem is számítottam ilyen nagy választékra, főleg hogy most egészen máson kattog az agyam. Így nehezebb most arra koncentrálni milyen teát innék. - Hát ez... nem semmi! - ismerem azért el a rendezettséget, végül egy elég egyszerű citromos fekete teát választok magamnak, az most tökéletes lesz. A kérdését viszont újfent kihagyom, ugyanis ahogyan pakolászom a tálcáról a csészémbe a dolgokat és időnként felnézek rá végre bevillan a felismerés apró szikrája. - Véletlenül nem... nem főképp a felszínen él egy sellő faluban? És nincs egy rokona, aki csapos? Tudja a szeme... - talán nem is ő az ismerős annyira, vagy épp csak nagyon futólag, de a szeme pont olyan, mint azért a fickóé, akivel beszéltünk Dane-nel, aki aztán belé szúrta az ezüst tőrt és aki mostanra már... nem él, hiszen Dane végzett vele. És most hirtelen előkerül egy rokona? A szemük annyira egyforma, vagy csak a képességem segít, hogy könnyebben vegyek észre efféle hasonlóságokat? Nem csoda, ha még a kezem is megáll a felismerés közben, hiszen én magam vázoltam fel Dane-nek, hogy a bosszúnak semmi értelme, mert úgy sem ér véget. Mi van, ha ez a fickó is azért van itt, mert a testvérét keresi, vagy tudja, hogy meghalt, én meg önként jöttem ide... amiből akár még bajom is lehet.
Annak idején én magam is csodáltam, hogy miképpen sikerült elnyernem az állást, pontosan azok miatt a dolgok miatt, melyek Sophia fején is keresztül szaladnak akkor, amikor megpillant. Nyilvánvalóan nem vagyok gondolatolvasó - bár hasznos tudás lenne, kicsit néha sajnálom is, hogy nem rendelkezem vele, mondjuk az is igaz, hogy legtöbbször az ilyen irányú ábrándozásaim végén arra jutok, hogy azért annyira mégsem sajnálom - tehát nem tudom, hogy mi jár abban a felettébb csinos buksijában, de ettől még rokongondolatok. Hiszen fiatal vagyok, tapasztalatlan. Az egyetlen, ami alkalmassá tesz az állás betöltésére, az a fajom. Fajképviseleti nagykövetként szép is lenne, ha még az se passzolna azért. - Nem, nem itt tanultam. - jegyzem meg első lendülettel őszintén a kérdésére, miközben elindulok ugyan az íróasztal másik oldala felé, de nem foglalok még helyet. Vonásait szemlélem, elmémben kutatok ismeretek után, mert bizony nekem is nagyon ismerős. De egyelőre ha megölnének se tudnám utolsó leheletemmel közölni, hogy mégis honnan pontosan. - De ettől még meg kell valljam, hogy nem tudok szabadulni attól a gondolattól, ami önt is emészti, nevezetesen, hogy olyan, mintha találkoztunk volna már. Szívesen rákérdeznék, hogy merre járt a Roxfort falain kívül az elmúlt időben, de nem akarok tolakodón ajtóstul rontani a házba, így inkább visszatérek jövetelének felvázolt okára, s érdeklődő kérdéseimet abba a vászonba fűzöm bele, mintegy hímzőcsérnaként. - Konkrétan mi érdekli a sellőkről? - árulom el ezzel a fajomat is, mely - gondolom én - nem lehet titok számára, hiszen okkal jött ide, akkor nyilvánvalóan előre tájékozódott is. Vagy ha nem, akkor most én tájékoztattam. Annyi baj legyen. Nem titok tulajdonképpen, egyáltalán. - Egy tea, értem. Máris szervírozom. - kacsintok rá, mint valami pincér, még enyhén meg is hajtom a derekamat - a muglik világában szalutálni is szoktak ebben a játékban, de én olyan sokat nem jártam közöttük, hogy tudjam, csak mesélték, akik láttak már ilyesmi udvarias-játékos évődést - mielőtt sarkon fordulnék, s egy kézmozdulattal utasítanám az előre bekészített vizet arra, hogy márpedig érje el a forráspontját. Nyilván nem azonnal történik meg vele, de a sellőkét előnye ez a fajta vízmanipuláció. Megkönnyíti az életet a vizen kívül is, elég erőteljesen. Egy csészét és két poharat veszek elő, tálcára teszem őket, s a tálcának helyet csinálok az asztalomon míg forr a víz. - Víz is van, tea is. Győrrön választani. - mosolygok rá, s nyitom ki ezzel előtte a teafüves ládikát, melyben akkurátus módon felcimkézett kis tasakokban sorakoznak a teafüvek. Választhat belőle kedvére, amilyet csak szeretne. - Eddig milyen fajokról gyűjtött már információt?- veszem fel a beszélgetés fonalát megint, hogy ne csak bámuljak rá, mint valami eszehagyott. A végén még azt hiszi, hogy valami tolakodó fráter vagyok. Pedig nem, csak tényleg nagyon ismerős, s rettenetesen bosszant, hogy nem tudok rájönni arra honnan is az.
>> Ki tudja, hány emberre néztem már rá életemben, és mégsem láttam öket.
Az ajtó nyílik és én meglepetten pillantok az előttem állóra, aki felettébb fiatal, sőt nagyon fiatal! Azt hinné az ember, hogy egy ilyen komoly aktatologató munkára inkább olyat vesznek fel, aki tényleg jártas az ilyesmiben, sőt jó eséllyel idősebb, bár ha esetleg ő... Oh gondolom valamilyen fajt képviselhet és a miatt van itt és még előzékeny is, hiszen nem csak kiszól, hogy menjek be, sőt még fejet is hajt és a kézcsók... Tény és való, hogy nem valami megszokott dolog. Eddig igazából csak Dane művelt ilyesmit, ő is főleg azért, hogy zavarba ejtsen vele, de az előttem állónak valahogy olyan nyitott és tiszta a tekintete, hogy esetében valahogy fel sem merül, hogy ilyen célja lenne a kedves gesztussal. - Oh, köszönöm! - mosolyodom el és a táskámat szorongatva beljebb lépdelek, hogy aztán helyet is foglaljak az egyik kényelmesnek tűnő fotelben. Még az ajtót is becsukja, mint valami lovag... az anyja! És mivel én nem igazán ismerek lovagokat, fogalmam sincs, hogy honnan ismerős az arca, mert hogy már láttam az holt biztos. - Tudja, érdekelne pár dolog... fajok tekintetében, de közben... Olyan fura érzésem van, mintha már találkoztunk volna, nem járt ide az iskolába, nem láthattam már itt? - biztos csak futólag láttam, de képtelen vagyok szabadulni a gondolattól, mintha ismerném. A tekintete, a szeme kifejezetten... De nem tudom egyelőre hová tenni. Az arca csak valahogy futólag rémlik, de a szemei azok mintha csak az agyamba égtek volna, na de honnan és miért és honnan ismerem őt? A kérdése először le sem esik nekem, szinte meg sem hallom, hogy kérek-e valamit, annyira azon pörögnek az agytekervényeim, hogy vajon ki lehet. Talán csak összekeverem valakivel, az is lehetséges, akkor pedig azzal kellene foglalkoznom, ami miatt ide jöttem. - Köszönöm, egy teát elfogadok, ha van, de a víz is jó lesz. - nem akarok én gondot okozni azzal, hogy neki kell állnia most teát készíteni, ha esetleg ilyesmivel nem számolt. Közben azért előpakolom a táskámból a kis jegyzet füzetet és az egyszerű mugli ceruzát is, hiszen mégis csak azért vagyok itt, hogy feltegyem a kérdéseimet, nem pedig azért, hogy teázzam és olyasmire próbáljak rájönni, ami amúgy is talán semmi jelentőséggel nem bír. Lehet, hogy csak futólag láttam valahol, akkor pedig nem olyan fontos, csak a szemei... azok ne ragadtak volna meg annyira bennem.
Irodám van. Emlékszem mennyit áradoztam róla, hogy ez milyen menő. Szerettem volna, ha én is viszem valahová olyan helyre, ahol a létemre büszke lehet a családom, s hát az, hogy a Roxfortban irodát – illetve hát állást, melynek menőségfaktorát mint egy óvodásnak a reggelire megehető cukorka, számomra a saját iroda ténye jelentette – kaptam egyértelműen olyas valami volt, ami kielégítette ezt az álmomat. Most mégis keserűséggel telten nézek körül az eddig szeretett kis helyiség falain az íróasztal mögül. Amióta a bátyámat elvesztettük, már semmi sem ugyanolyan, mint rég volt. Persze ez nyilvánvaló volna annak, aki már sok gyászt megélt, de számomra olyan új az összes ezzel járó érzés, mint egy újszülöttnek a világ. Nehezen emelkedem hát felül rajta. A munka segít, de mára éppen végeztem mindennel, amit beterveztem, így igazság szerint csak a maró önsajnálat az, amiben megzavar a kopogás. Felráz belőle, s akárki is álljon a túloldalon – hamarosan megtudom, hiszen felkelek az íróasztal mögül, hogy a hagyományos módon, pálcahasználat nélkül magam nyissam ki a nyílászárót – máris áldások közé foglalom a nevét. - Szép napot, kisasszony! – hajtok fejet tisztelettudóan előtte, s a kézfogását – bár emlékeimbe marnak bátyám szavai, melyek óva intettek attól, hogy a „mai világban” ilyen nyálas dolgokra vetemedjek – egy kicsit mozdulatfordításra sarkallva kacsóját megfogva kézcsókra ereszkedem. Szerintem ez egy méltánytalanul elhanyagolt köszöntési forma, ami a hölgyeknek manapság is járna. Nem valami kőkorszaki akármi, ahogy a testvérem fogalmazott örökösen. - Hagyja csak, majd én becsukom. Kerüljön beljebb! – mutatok helyet neki az iroda belsejében, ahol az íróasztalommal szemben két kényelmes fotel is áll, hívogatva ezzel a látogatókat. Ellépek az útjából és tényleg becsukom mögötte az ajtót, mozdulataim közben mintegy megnézve magamnak – na nem szemérmetlenül! – az érkezőt. - Éppen semmiben nem zavart. Miféle kérdések megválaszolásában állhatok rendelkezésére? – kérdem, miközben besétálok az íróasztal mögé, hogy immáron szemből is rápillanthassak Sophiára. Arcvonásai a falut idézik fel bennem, s ez az érzés meglehetős furcsálkodással tölt el. Hiszen hát itt van, innen kell ismerjem a folyosókról, nem igaz? Nem tudom. Anyám mindig arra tanított, hogy higgyek a megérzéseimben. Adok hát nekik egy sanszot és a találkoztunk már függönye mögül szemlélem ezt a beszélgetéskezdeményt. Alkalmasint majd tán rá is terelődik a szó arra, amire jelen pillanattól kezdve én magam is kíváncsivá váltam. - Megkínálhatom valamivel?
>> Ki tudja, hány emberre néztem már rá életemben, és mégsem láttam öket.
Mostanság tényleg túl sok mindenen kattog az agyam, ami már kezd nagyon fárasztóvá válni. Nem is tudom, hogy miért érdekel engem, hogy mennyi jog jár mondjuk egy vérfarkasnak, vagy mióta vagyok kíváncsi, hogy milyen fajok járnak még az iskolába, mert hát biztosan sok, ha egyszer már kifejezetten lett egy olyan új poszt is, ahol valaki a fajok jogaival és képviseletével foglalkozik. Igazság szerint én soha sem álltam ehhez a kérdéshez negatívan, sosem gondoltam, hogy valakire másképp kellene nézni csak azért, mert nem ember, de tudom jól, hogy vannak épp elegen, akik nem így vélekednek, bár gőzöm sincs, hogy az ő véleményüket miképp lehetne megváltoztatni. Félő, hogy aki negatív az így is úgyis az lesz, bárki bárhogyan is próbálkozik az ellenkezőjéről meggyőzni őt. Persze az a terv, hogy nem kimondottan úgy fogom kérdezgetni a fickót... vagy nőt, hogy egyértelmű legyen egy saját ismerős révén vagyok kíváncsi. Inkább újságírói mivoltomban vagyok itt és próbálok utána járni a dolgoknak. Végül is egyébként is elég érdekes a téma, van értelme boncolgatni. Elérve hát az irodát megállva előtte kopogtatásra emelem a kezemet. Nagyjából átgondoltam már, hogy milyen kérdéseket akarok feltenni. Van nálam jegyzet füzet is és persze egy megbűvölt toll, ami írja helyettem, amit szeretnék feljegyezni. Amennyiben a kopogtatás választ kap, tehát bebocsátást nyerek, netán az illető eleve ajtót nyit, akkor persze kézfogással indítok, vagy legalábbis arra nyújtom a kezemet, ha csak beléphetek, akkor is ez lesz az első, csak amikor már odabent vagyok és behúztam magam mögött az ajtót. - Jó napot! Remélem nem zavarok, nem kértem előre időpontot, de ha lenne egy kis ideje, zaklatnám néhány kíváncsi kérdéssel. - mosolyodom el, fürkészve az arcát, ami igen határozottan ismerős. Nagyon... nagyon ismerős, csak valahogy elsőre nem ugrik be, hogy pontosan honnan is.
