2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Végtére is úgy vélem, hogy sikerrel jártam, annak a Cedricnek az emlékei alapján előre tudunk majd lépni. Mindkettőnknek vállnia kell valamivé, de míg Moana a saját sorsa, származása ellen küzd, engem valami nagyobbnak akar látni. Már régebben is arra törekedtem, hogy megmentsek mindenkit, de a lány teljesen más megvilágításba teszi az oldalválasztás fogalmát. Talán neki van igaza, és az, amiben régen hittünk, már nincs, vagy a gonosz hatalmában van. Csak akkor lehetünk sikeresek, ha mi magunk alakítunk ki egy új oldalt, remélve, hogy többek is csatlakoznak hozzánk. Kylie próbálta elmondani, hogy mit is tapasztaltak, és azt hiszem ez a sok időutazás mindent megkavart, és már nehéz kitalálni, hogy ha nem teszünk semmit, annak mi lett volna a következménye. Mindegy, már ez a jelenünk, ebből kell kihoznunk a legtöbbet, ha ez lehetséges. Különös gondolatokkal küzdve sétálok le az udvaron, az ámuldozó diákoknak olykor odaköszönök, nem csoda a meglepődés, hiszen többen halottnak hihetettek, és talán csak Kylie volt, aki kiállt mellettem, s sejthette, hogy valahol azért még életben vagyok. Ezért, és a mostaniért sosem lehetek elég hálás neki. Ezúttal viszont Moana az, akivel kapcsolatban nagyokat gondolkozom. Elég nyers voltam vele a börtönömben, és nehezen oldódtam fel, pedig láttam, hogy mennyire maga alatt van az alantas feladattól, hiszen velem együtt rabnak tűnt, ráadásul még a rendszerből se tudott kiszabadulni. Itt viszont most nincs senki, aki a gondolatait ellenőrizni. A gondolatait, ami alapján nem akar a nagyanyja sorsára jutni, csak mert Lestrange a neve. Végtelenül magányos, akárcsak én, aki megpróbált már szembenézni a jövővel, és Moanához hasonlóan tényleg elvesztettem már szinte minden esélyemet egy jobb életre. Éppen ezért, amikor odaérek, és a megbeszélt helyen ücsörög, mellé lépek, az arcát a kezembe simítom, és egy finom csókot nyomok az ajkára, mintha ez olyan természetes lenne, s leülök én is oda, ahol ő ül. - Szereztem némi infót. Megtaláltam a jóst, és segítőkész volt, ahogy reméltem. – Nyomom Moana kezébe amit Kylie-tól kaptam, de inkább valahova el kéne vonulni, hogy ott nézzük meg közösen. Na és persze kiváncsi vagyok, hogy ő merre kószált, amíg különváltunk, hiszen neki nincsenek ebben a jelenben kapcsolatai.
Együtt érkezünk meg ugyanoda, ahonnan indultunk és csak remélni tudom, hogy ez idő alatt Jonas nem járt itt és állt tovább, mert nem talált meg, de azért azt nem hiszem, hogy megtenné. Egyébként sem beszéltünk meg konkrét helyet, biztosan keresgélne egy ideig és olyan soká nem is voltam távol. Azt még nem tudom beszámoljak-e arról neki, ami történt, de valószínűleg nem teszem majd. Lehetőségem lett volna, hogy elvágjam a köteléket, ami kettőnk között van. Lehetőségem lett volna, hogy megszabadítsam magamat a kényszertől, de még sem tettem. Miért? Persze ő nem csak úgy akárki számomra, hiszen szinte legenda, szinte rajongásig kedveltem mindig is, de azért ez mégis csak más helyzet, hiszen most még nem az az ember, aki majd lesz és az is lehet, hogy sosem lesz olyan, sőt esetleg ő tett olyat, amivel megszakítja az esküt. Nem tudhatom, hogy pontosan mit is tett, amíg nem voltunk együtt. Utherre pillantok. Látom, hogy valamit hatott rá, amit mondtam, de hogy pontosan mennyire azt nem tudom, hiszen először is én voltam, aki befolyásoltam és azt nem lehet csak úgy semmissé tenni, főleg ha évekkel ezelőtt történt már és ő azóta abban hisz, hogy így kell élnie az életét. Magányosan, keresve a hatalom lehetőségét és most hirtelen biztosan nem fog áttérni valami másra, de ha csak a csíráját ültettem is el benne... Ellenben annak is meg van a lehetősége, hogy én magam gonosszá válok majd, ahogyan az ő múltjában már így térten vissza. Furcsa egy helyzet, hiszen nem akarok olyan lenni, mint a nagymamám volt, de ő mégis ezt vetítette előre. Idegesen babrálva a nyakamban lógó medállal intek egyet, amikor eltűnik a fák között. - Én is köszönöm! - suttogom még utána, hiszen azért haszna volt a találkozásunknak. A varázstárgyak, amiket én hagytam itt még segíthetnek, még ha azt az ostort nem is hoztam el, már csak elvből sem, hogy ne kecsegtessen a lehetőséggel, hogy megszegjek egy megszeghetetlen esküt. Aztán csak szépen leülök arra a fatönkre, amin előzőleg várakoztam, ahol Uther megtalált, hiszen már sok idő telt el, enni idő alatt talán már Jonas is jutott valamire azzal a jóssal, akiben annyira bízik.
- Nem? Azt hittem úrnő, mármint Moana, hogy akinek megadatik a lehetőség, mindenképpen élnie kell vele. – Ezzel engem is elbizonytalanít, fiatal korom ellenére már jócskán benne járok a sötét tudományokban, és pont az tántorítana el, aki lökött rajtam egyet? Már úgy értve, hogy a Van Horne dinasztia sosem volt éppen a makulátlanság minthaképe, pusztán álca volt a szüleim, s a felmenőim között, hogy valami polgári foglalkozásuk is legyen. Már gyermekkorom óta tudom, hogy mit rejt az alagsor, s tudom, hogy mi vár majd rám. És most Moana azt mondja, hogy csupán a származás nem lehet elrendelt sors. Meglepő, de teret tudok adni ennek a gondolatnak, főleg, hogy a magány már engem is utolért, és talán ő is ettől tart. - Az idő mint fogalom, teljesen szubjektív. Ezt pont te tanítottad nekem. A jövőd az én múltam. Vagyis.. most már mindkettőnk jelene. Azt, hogy mit cselekszel, még mindig nincs kőbe vésve, de az érzéseimet, a gondolataimat már nem tudod elvenni, bárhogy is tennél. Legfeljebb a te jövődben nem fogjuk ismerni egymást. – Vonom meg könnyedén a vállamat, csak mert a gyermekkoromba nem utazik vissza a döntése nyomán, egyszer már megtette, az az énje ott volt, a tudás csíráját már megszereztem. Ha eltér attól, az pusztán egy másik idővonalat jelent, de most mégis úgy érzem, hogy megint segít. Ezúttal új utat, ösvényt jelöl ki számomra. Valamit, amivel tudnék mit kezdeni. Miközben ezen tűnődöm, nézem, ahogyan forgatja ujjai között az ostort. Most tényleg nem illik hozzá. Meglehet egyikünknek sem a sötét utat jelölte ki a sors. Változtathatunk. - Nem tudom, hogy találkozunk-e még valaha, de úgy lesz. – Bólintok, szétszórva magunk körül az aranyport, s halk pukkanással lép működésbe a térugrás. Különösebb gyomorforgató érzet nélkül már ott is vagyunk az udvar szélén. Én a batyuval a kezemben visszalépek a fák közé, onnan intve búcsút. – Köszönöm, újfent. Elgondolkoztattál úrnő. Remélem, hogy megleled az utad. – Ez minden, már távozom is, rúnaszárnyak helyett ezúttal könnyed séta vissza a Tiltott Rengetegbe. Ha maga a sötét úrnő sem biztos már a sorsában, én hogyan lehetnék az?
//Köszi a játékot, izgi volt^^//
[You must be registered and logged in to see this link.] gimme the prize ● a jutalom
Tehát a jövőben mégis olyan leszek, amilyennek az anyám szán, gonosz? Karmokkal és mindenféle sötét szándékkal és mágiával? De hát, ha nem akartam sosem ilyen lenni, akkor ez mégis hogyan lehetséges egyáltalán? Persze ezzel most az előttem állót is kellemetlen helyzetbe hozom gondolom, hiszen az, akivé vált miattam lett. Én tettem olyanná, amilyen most. Mi van, ha mégsem ezt az utat választom a jövőben? Vagy ez már elrendeltetett és nincs választásom? Paradox az egész, hiszen akkor ő sem válik ilyenné, azaz nem fog most segíteni sem. - Hatalom? A nagyanyám és az anyám is ezt vallotta és tudom, hogy mi lett velük. A nagyanyám korán meghalt, talán... hallottál róla Bellatrix, bár még azt hiszem életben van. Az anyám pedig magányos, sosem láttam mosolyogni. Én... nem ilyen életre vágyom. - most legalábbis, de az alapján, amit mond, ami kiderült valami változni fog majd. Vajon mi lesz majd más? Tényleg végül olyan leszek, mint ők? Hatalmat akarok majd, mert csalódom valamiben, vagy valakiben és mégis elvetem a mostani elveimet és gondolataimat? Nem hangzik valami jól. Fogalmam sincs, hogy mi történhet, ami miatt a tanítója leszek és sötét hatalmam lesz majd. - Tehát ezek az enyémek? Talán... magamnak hagytam itt őket, vagy fogom itt hagyni? Zavaros. - furcsa lehet neki, hiszen azt mondja valamikor a jövőben én fogom majd tanítani, most viszont több bennem a zavartság, mint a legtöbbekben és egyelőre nem is igazán tudom hogy mit kezdjek ezzel az egész helyzettel. De tényleg, egy síp, ami valami torz sötét oldalbeli lényt hív erre a síkra? És ez tényleg az enyém? És igen, hamar nyilvánvalóvá válik, hiszen amikor megfogom az ostort érzem a vibrálást, felcsapnak a lángok, hogy aztán kialudjanak, mintha csak jelezte volna visszatért a gazdájához. Nagy a késztetés, hogy felvegyem a köpenyt is, de végül csak valamiféle batyut formázok belőle és... pár pillanatig hezitálva végül az ostort is belecsavarom és visszanyújtom Uthernek. Csak a kis sípot csúsztatom bele a zsebembe, talán azt tudnám használni, de az ostor... - Köszönöm! Ezt megőriznéd még nekem valameddig? Azt hiszem... most még sincs rá szükségem. - ki tudja, talán azzal, ha most megtörném a Megszeghetetlen esküt rálépnék arra az útra, ami végül oda vezet, hogy az a karmos gonosz legyek, akit ő várt. - Vissza kell mennünk a birtokra, a társam bármikor kereshet ott és akkor ott kell lennem. - teszem még hozzá. Mondhatnék valami szentbeszédet, hogy a rossznak semmi értelme, de nem hiszem, hogy használna, ha előtte sokáig valami mást mondtam neki. Ki tudja meddig tanítottam. Inkább azt kell elérnem, hogy ne legyek olyan, mint amivé válni fogok a jelek szerint. Nem tudom még hogyan, de... valahogy csak elérhetem.
Karbafont kézzel várakozom, miután visszaöltöztem. Na igen, ez egy időparadoxon, hiszen én most pont azért jöttem ide, hogy találkozzam vele, majdani, vagy éppen múltbéli úrnőmmel. Ám ha most nem hívom rá fel a figyelmét, talán sosem keres meg. Egyszer tehát már meg kellett történnie mindennek, és azért jöttem, hogy a kör bezáruljon, mindaz megtörténjen, ami már velem megvalósult. Ám mi történik, ha most valamiért mégis eltérünk attól, ami a múltban már lezajlott. A nő arcán meglepetést látok, olyat, mit aki nem is akarja elfogadni a sorsát. Ha nem válik nagyhatalmú sötét boszorkánnyá, akkor talán én sem leszek az. - Lehetséges. Ám mintha azt akarnád sugalni, hogy te nem ilyen vagy, és nekem sem kéne ennek lennem. Miért gondolod ezt? Nem a hatalom az út valami magasztosabb felé? – Az utóbbi időben már alaposan megrendült a bizalmam saját magamban, a hírhedt varázserőm elmarart mellőlem mindenkit, és egyedül maradtam. Lehetséges, hogy valami hibát vétettem, és Moana nem is olyan tanítványt akart, hanem valami még sötétebbet, csupán a dilemmáim rontottak el mindent? Vagy.. nekem van esélyem most még visszahúzni a feketemágia ösvényéről őt, s aztán én sem válok valami még bestiálisabbá. - Mutatom az utat. – Leszórom az aranyport körülöttünk, ami a Tiltott Teleport komponense, ezt még volt ideje megtanítani, mielőtt távozott az ismeretlenbe. Ezáltal teleportálhatunk is, hiszen nem lenne illendő a karom közé kapni a nagyhatalmú sötét boszorkányt, hogy szárnyra kapjak vele, még ha ő is mutatta meg a rúnaszárnyak titkák. Az aranypor felszáll körülöttünk, s a Van Horne birtok katakombái közé jutunk, ahol egy kicsiny sötét szobában gyújtok világot. - Azt hiszem a hátrahagyott tárgyaid egyike alkalmas rá. – Bólintok, és egy ébenfa ládát nyitok fel. Három tárgy kerül elő, amiket egy vörös selyemanyagból csomagolok ki. – Ez az elefántcsont síp valamiféle védelmet, segítséget hív elő, méghozzá valami torz, párhuzamos síkról. Feltételezésem szerint valami démoni teremtményt. Az ostort őstűzből hívtad életre, fegyverként funkcionál, ám a saját aurádat is megtísztíthatod vele némi fájdalom árán. Például a rád csimaszkodó kötelékeket szakíthatod le. No és persze a köpenyed, amiről sosem tudtam, hogy vannak-e extra képességei. – Hátrébblépek, hogy szemügyre tudja venni a tulajdonát. A síp hófehér, nincs rajta semmiféle jelzés. Az ostor csupán egy rövid tartórudacska, ám rúnákkal díszített, ha kézbe fogja, akkor törnek majd belőle elő a lángok. A lángok, amik viszont a fekete köntöst is borítják mintaszerűen. Na igen, a mesteremnek mániája volt a tűz. Nem véletlen, hogy az angyali pentagrammával én is olyan futótűzet akartam létrehozni, ami felperzselheti a világot.
[You must be registered and logged in to see this link.] gimme the prize ● a jutalom
Eddig is tisztában voltam vele, hogy az idővel játszani igen rizikós dolog, de nem gondoltam volna, hogy a jövőben ezt még aktívabban fogom majd kivitelezni, sőt határozottan ijesztő belegondolni, hogy visszejöttem a jövőből és az előttem álló egyértelműen sötét aurával rendelkező srác... férfi, valahol a kettő között, miattam lett az, aki. Vajon kivé, vagy mivé fogok válni a jövőben, főleg a karmokat látva a mellkasán, hiszen azok már távolról sem mondhatóak egyszerűen körmöknek. - Talán... ez a mostani pillanat a magyarázat, mert így kellett lennie, tudtam, hogy így lesz? - szinte csak hangosan gondolkozom, morfondírozok, ahogyan beszélek, hiszen ez a mostani találkozás számára a jelen, számomra a múlt, a régi énje számára viszont a jövő, ami azt jelenti, hogy akár azért is dönthettem úgy, hogy visszatérek a jövőből, hogy elindítsam ezen az úton, mert akkor sosem találkozom vele itt és most, hogy segítsen nekem? De vajon miben kellene a segítségét kérnem, ha egyszer... - Talán ő az, de a társam jobban ismeri és igen mutasd meg őket kérlek, de... - elgondolkodom, hiszen érezni, hogy nagy az ereje, ahogyan azt is, hogy az ereje sötét és talán pont erre a sötét mágiára van szükségem, hogy bebiztosítsam magamat. Jelenleg Jonastól függöm, az ígérettől, az eskümtől és miután egész életemben függtem talán érthető, ha nem épp olyasmi ez, ami kedvemre való. - Talán tényleg jó oka lehet annak, hogy itt vagy most, talán... - vajon mennyire lenne fair egyáltalán csak rákérdeznem erre? De, ha tudta, hogy itt leszek és találkoznunk kell, mi van ha én magam vezettem rá a múltban erre, mert tudtam, hogy változtathatok dolgokon úgy, ha... - Van olyan nagy az erőd, hogy képes lehess megbontani egy nagyon erős varázslat erejét? Úgy, hogy a másik, akit a varázslat köt ne tudjon róla. - mi van, ha ő meg tudja tenni, ha megtanítottam neki hogyan kell, vagy hagytam itt valamit, ami segíthet ebben. A Megszeghetetlen eskü feloldhatatlan, legalábbis azt mondják, no de tudjuk jól, hogy igen sok kiskapu van a világunkban, a mágiában, amit a sötét varázslók előszeretettel használnak ki. Talán ehhez is van egy kiskapu, csak olyan, amit én egyelőre még nem ismerek.
Semmiféle erotikus töltete nincsen a vetkőzős mutatványnak, inkább csupán megoldom az inget, bár ha a fiatal nő, a leendő sötét boszorkány élete ezen szakaszán még zárkózott személyiség, így meglepheti a mozdulat. Nem magyarázkodom, ha bizonyítékot kért, hát azt fogok neki adni. Nem érzékelek senki mást kettőnkön kívül a közelben, aki emberi értelemmel bírna, így nem kell félni, hogy bárki is megzavarja a sok éve várt egymásra találást. Nagyon is kiváncsi voltam, hogy az egyik fő tanítóm hogy is kezdte a pályafutását, de ha belegondolok, már azzal felülírom a dolgot, hogy itt és most megmutatkozom neki. - Oh dehogy. Egyébként is a sötét mágia hatja át a családomat, de valamiért ezt te is felismerted, és kiválasztottál engem. Azaz minket a fivéremmel, hogy továbbadj valamit a tudásodból. Magyarázatot sosem kaptam, csupán elfogadtam, hogy az árnyékodban naggyá lehetek. – Rázom meg a fejemet, nagyon furcsa, hogy sehol az a sötét aura, teljesen emberi, már-már törékeny. Amikor velem találkozott, már lényegesen érettebb hatalma volt, olyan, amelynek szelétől mindenki halálra rémül. Engem is beleértve, nem csoda, hogy most feltételek nélkül térdre borultam előtte, noha a kettőnk erejét összehasonlítva akár még túl is szárnyalhatnám. - Hagyjuk hát a múltat? Te tanítottál ki. Ha ettől eltekintesz, legyen. Akkor.. Moana. Egy itteni Látót? Kevesen vannak, összesen hárman, de az, amelyik igazán kiemelkedik, fél a saját erejétől. A háztársam. A lépteit már régóta lesik olyan komor démonok, akik szét akarják tépni a lelkét. – Ingatom a fejemet, nem kérdezem meg, hogy miért is keresi, hiszen nem rám tartozik, másfelől kissé össze is foglalja. Az a rossz, amely készülőben van, nos nem az fogja azzá alakítani, akinek lennie kell? Nem vágyik arra, hogy mindenki felett álljon? Miért nem? Erre a sorsa született. Ez a végzete, ahogyan nekem is. – Úgy vélem, hogy mágikus támogatásra lehet szükség. Hagytál nekem annak idején bizonyos tárgyakat, haszontalannak tűnő kacatokat, de talán most mégis jól jöhetnek. Ha valaki, hát te biztosan tudod, hogy mi a titkuk. Odavezesselek?
[You must be registered and logged in to see this link.] gimme the prize ● a jutalom
A múltban vagyok és igen nehéz elhinni, hogy ebben a múltban már jártam, azaz járni fogok... Nyakatekert ezt így átgondolni. Járni fogok a múltban, hiszen az egyik jövő idő, a másik múlt és most mégis ez a jelenem... A végén még teljesen belezavarodom, nem csoda, ha az időutazást kellően veszélyesnek mondják. Az ember akár bele is őrülhet és nem csak abba, hogy teszem azt találkozik önmagával, hanem akár abba is, hogy idővel már képtelen felfogni, hogy mikor és hol van, főleg ha efféle bonyodalmak is tarkítják a dolgot, mint ez a mostani. Azt gondoltam csendben és türelmesen megvárom, amíg Jonas visszatér valami hírrel, vagy információval, erre megjelenik ez az alak, aki talán fiatalabb is nálam és úgy néz rám, mintha minimum megváltoztattam volna az életét. Mennyi értelme van ennek? Nem csoda, ha ezek után a vetkőzős jelenet láttán rendesen elképedek, de a kíváncsiság győz, nem mondom, hogy álljon meg, főleg mert én magam akartam bizonyítékot és végül nem valami kellemetlen formában történik meg, de persze a kéznyom meglep és sejtem én, hogy arra akar utalni, hogy ezt a kéznyomot én hagytam ott. De mik azok a karmok? - Ezt én... én műveltem veled? És még csak nem is haragszol? - úgy fest nem, sőt tisztel. Furcsa, sőt már-már ijesztő. Persze az érintés végül nem történik meg, már csak azért sem, mert szinte süt abból a nyomból a mágia és furcsa módon én bizsergetően érzem, hogy közöm van hozzá. Nyomot hagytam rajta, csak nem tudom, hogy mi okból. Automatikusan lesiklik a tekintetem a kezemre, de nincsenek rajta karmok. Mégis hogyan és miért kerülnek egyáltalán oda? - Úrnő? Ne szólítsd így... kérlek. Nem érint túlságosan kellemesen és nem tudom tudnál-e segíteni. Csupán várok valakit, aki egy itteni látót látogat meg, aztán tovább is állunk. Valami rossz van készülőben és meg akarjuk akadályozni, mert rettenetes jövő vár a magunkfajtára. - rá is persze, hiszen ha akár csak sejtése van bárkinek is arról, hogy gonosz, vagy sötét mágiához nyúl akkor semmi jó nem várhat rá sem a jövőben, bár ahogyan látom a magabiztos kiállást... valahogy kétlem, hogy ő bármikor is úgy vélné, hogy bárki bármiben megakadályozhatja.
Ezúttal maximálisan mellőznöm kell a félelmetes mivoltomat, hiszen itt ebben a korban Moana még egy átlagos varázslónő, aki híjján van annak a sötét hatalomnak, mint amivel engem tanított. Én sosem leszek külsőleg olyan nyilvánvalóan sötét hatalom, mint ő, meg kell maradnom az álcámnál, de Moana a jövőből jött, feltehetőleg túl sokat szenvedett, hogy elaprózza, ezért ha már egyike volt a főbb mentoraimnak, akkor ezen a ponton, ahol még tapasztalatlannak tűnik, nekem kell segítenem. Vagy.. már meg is tettem, és pont ezért keres fel a jövőben..? Vagyis a múltban. Ki tudja követni ezeket az időcsavarokat? Mindegy, a körnek be kell zárulnia, szerepet akarok vállalni abban, hogy naggyá emelkedjen. Látom, hogy megugrik a megjelenésémtől, ezen kissé elmosolyodva nyomok el meglepett dörmögést. Igen, túl jó munkát végzett, a családi háttér mellett az ő segítségével vállhattam ilyenné. Nem maradt sokáig az én időmben, de az is bőven elegendő volt, hogy megfelelő löketetet tudjon adni. - Hogyne. Tudtam, hogy egyszer ennek még lesz jelentősége. – Kissé közelebb lépek, de nem fenyegetően. Lecsatolom a köpenyt, s egész egyszerűen felhúzom az ingemet. A szívem környékén egy halvány, de kivehető kézlenyomat vehető ki. Mintha beleégett volna attól, aki hozzám ért. Az ujjak végén karmok is találhatóak, de ha Moana megpróbálja odamérni a kezét, tökéletesen beleillik az egykori sebhelybe, amit a mentor amolyan billogként égetett rám. Lényegében ezzel tanította meg, hogy a testem is egyfajta fegyver, a rá karcolt rúnák komolyabb varázserőt tudnak biztosítani, mint holmi pálcával hadonászás, vagy a számomra oly utált bájitalok összelötykölése. – Nem várom, hogy higgy nekem, de egyszer majd más leszel. Most azonban, afféle hálaként, én vagyok az, aki segíthet. Nem tudom, hogy mit keresel itt, csak hogy fontos ügyben érkeztél. Rendelkezz hát velem úrnő. – Öltözöm vissza, akár megnézte fizikálisan a bélyeget, vagy sem. Engem nem sürget az idő, ráadásul a rengetegben én vagyok a legsötétebb teremtmény, tehát nincs mitől tartanom. A tudásom, a mágiám, de még az információim mindegyike a szolgálatára áll. Összekulcsolom hátul a kezemet, ha továbbra is bizalmatlan, akkor is meg kell értenem, itt még vélhetően a saját sorsával sincsen tisztában.
[You must be registered and logged in to see this link.] gimme the prize ● a jutalom
Egyelőre nem igen tehetek mást, mint hogy várok és persze reménykedem, hogy nem lesz semmi baj, hiszen mégis csak Jonasról van szó. Miatta jöttem ide, miatta próbálok változtatni a dolgokon, hogy azzá válhasson, akiről én annyit hallottam és egyelőre nem vagyok hajlandó feladni, még ha nehéznek is tűnik a feladat. Ami viszont addig is biztos, hogy nem hívhatom fel magamra a figyelmet, hiszen nem tudhatom, hogy ki veszélyes rám és ki nem, meg aztán nem kavarhatok meg semmit sem a múlt szövetében, legalábbis a kelleténél jobban, vagy... ezzel már egyébként is elkéstem csak azzal is, hogy egyáltalán itt vagyok? Nem érdemes ezen gondolkodnom, hiszen a döntést már meghoztam és eljöttem, akkor pedig édes mindegy, hogy mik a következmények. Végül is pont az a cél, hogy ne abba a szörnyű jövőbe menjek vissza, ha vissza tudok térni egyáltalán valaha. Na igen nem minden részletet gondoltam át teljesen akkor, amikor úgy döntöttem segítek, de nem is igen volt időm és alkalmam végiggondolni mindent, hiszen Jonas élete volt a tét és azt akkor sem hagyhattam, hogy meghaljon egy cellában, amikor sokkal többre hivatott. Nem csoda, hogy amikor az ismeretlen alak megjelenik, láthatóan még hozzá diák, akkor felpattanok a farönkről és persze az első pillanatban a gyors eltűnés merül fel bennem, de végül nem teszem, hiszen Jonast sem hagyhatom itt és ha csak egy diák, szimplán el kell érnem, hogy magától tovább álljon. A Tiltott Rengeteg egyébként is tiltott a diákok számára, nem is értem, hogy mit keres itt. A szavai persze eléggé meglepnek és egyelőre pontosan nem is értem, hogy mit is akar ezzel. - Hogy... mi csoda? - vonom fel a szemöldökömet és persze kellően bizalmatlanul méregetem. Ő ismer és... még valami módon tisztelettel is beszél velem, amit tényleg nem tudok mire vélni. Én nem ismerem, ebben biztos vagyok, bár persze azok után, amiket átéltem az utóbbi időben, a jövőben még ismerhetem, csak épp egyelőre még nem tudok róla, na de egyáltalán mennyire hihetek neki így ismeretlenül? - Van erre bármiféle bizonyítékod? - ha ismer, akkor tudja hogy nem könnyen osztogatom a bizalmamat és csak azért, mert ő mond valamit még nem fogok elhinni neki, főleg nem egy olyan helyzetben, amikor nagyon is óvatosnak kell lennem, hiszen ez nem az én időm, nem az én világom lényegében és nem is biztos hogy vagyok annyira képzett, hogy egyáltalán egy erősebb varázslóval szemben elég hatékony lennék. Azaz az anyám szerint biztosan nem, ha rólam lenne szó, akkor biztosan mindent megtennék, hogy megvédjem magamat. Kérdés, hogy ezúttal van-e rá szükség.
A Tiltott rengeteg mások számára veszélyes, sötét hely, ám amilyen helyzetekbe szokásom ártani magamat, szinte otthonként tudom kezelni. S várok valakit. Valakit, akinek ma este, a sötétség leple alatt kell megérkeznie. Egyszer a segítségémre volt, hathatós tudást kaptam tőle, ő volt az egyetlen, aki ismerte a titkunkat a fivéremmel, tanított meg minket arra, hogyan is legyünk együtt még erősebbek. És most ez a valaki most az én segítségemre szorul, hiszen a léleklenyomatát követve tudom, hogy itt ezen a dombon fog megjelenni majd egyszer, még fiatalon, erőtlenül, és talán pont én leszek, aki elindítom a pályáján, hogy egyszer majd az ő jövőjében, s az én múltamban találkozzunk. Amint a lány kiér a fák közé, meglepetten rezzenek meg a fák lombjai között felhúzva lebegnyeres varázsszárnyamat, amit a rúnákból idéztem elő. Ilyen fiatal most még? Mennyire törékeny? Hogy lesz majd egyszer az a sötét hatalom, amit én ismertem, aki miatt az lettem, aki most vagyok? Bár, ha belegondolunk, már akkor is volt egy ikertestvérem, amikor a varázslónőt megismertem, de a másik Uther a szobájában ücsörgött betegesen, és sosem mozdult ki. Vagy én voltam az? A vérmágia mindig is átjárta a családunkat, ott volt az a rengeteg könyv, a szüleim lévén a tanítók, de egyik sem tudott úgy hatni rám, ránk, mint ez a valaki, aki most a fák között lépdel. Vagy ő sem volt igazi gonosz, csupán átlátta az összefüggéseket. És éppen ezért nekem sem kenyerem a nyakló nélküli vérengzés, inkább a tudás elsajátítása. A háta mögött érek földet, a lábam hangtalanul a földet tapodja. Feketében vagyok, mint legtöbbször, csinos, kisfiús vonásaim alapján senki nem gondolná, hogy a Roxfort milyen fenyegetést is hordoz magában. Aprót köszörülök a torkomon, hogy hátra tudjon nézni, ne ijedjen meg nagyon. És bármilyen meglepő, fél térdre ereszkedve hajtok fejet. - Üdv neked. Te még nem ismersz, de majd fogsz. Végre ismét találkozunk. Uther Van Horne. Évek óta várom a visszatérésedet, holott neked ez csupán a kezdet. – Pillantok végig az auráján, amelyről egyértelműen süt az időmágia, amelyet mindig úgy áhítottam, de azt túl veszélyesnek ítélte meg, ám a térmágia, a tiltott teleport megtanulása egyértelműen hozzá köthető. Az, hogy Dumbledore-on kívül én vagyok az egyetlen, aki varázslattal közlekedhet a birtokon belül, és onnan kifelé.
[You must be registered and logged in to see this link.] gimme the prize ● a jutalom
Idegen időben lenni soha sem egyszerű, főleg ha az az idő annyira idegen, hogy csak hallottál róla, de soha sem éltél benne és az a legjobb, ha lehetőség szerint nem találkozol senkivel sem, mert nem tudhatod, hogy minek lennének beláthatatlan következményei. Elég sok esély van rá, hogy az a jövő, ami az én jelenem talán már most sem létezik, hiszen itt vagyok, ahol nem kellene lennem és lehetséges, hogy már azzal is változtatok valamit, hogy Jonast visszahoztam ide. És persze jelenleg nem tehetek mást, mint hogy bízom abban, ahogyan megbeszéltük vissza fog térni, hiszen bár ott a Megszeghetetlen eskü, de... mi van akkor, ha a jövőben köttetett mágia a múltra már nem hat ki? Mi van akkor, ha talál egy kiskaput és végül nem ő árt nekem, hanem mást győz meg róla, hogy tegye meg? Így mentesül a kötelezettség alól és... Nem szabad erre gondolnom, hiszen tudja jól én mindent feláldoztam azért, hogy visszahozzam ide és mert hiszek abban, akivé válni fog, csak még el kell indítanom őt az úton. Talán az ittlétünk is ennek az útnak a része, tehát muszáj itt lennünk, ez nem kérdés. Egyelőre viszont nem igen tehetek mást, mint hogy várom, várom hogy beszéljen azzal a látóval, hogy többet tudjunk és tudjuk milyen irányba érdemes elindulni. Talán megtehetném, hogy felkeresek olyanokat, akikről hallottam ebben az időben, akikben megpróbálnék bízni, de nem lenne értelme. Talán el sem hinnék a történetemet, hiába hasonlítok a nagymamámra, hiába van a nyakamban Bellatrix medálja, ez még nem jelenti, hogy az esetleg belé vetett bizalma belém is automatikusan átkerül, főleg mert engem nem ismernek azok, akik őt. Egyelőre tehát a Tiltott Rengeteg a cél, annak is a határa. Nem merészkedem azért nagyon beljebb, csak épp annyira, hogy ne legyek szem előtt és egy farönkre leülve türelmesen várhassam meg, amíg Jonas visszatér, remélhetőleg már valamival több információval, mint amivel most rendelkezünk.
