2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- És, ha az nem elég? Hagynád úgy, ahogy van, amit láttál belőle, csak hogy a saját boldogságodat helyezd előbbre?- nem, nem hiszem, hogy az a hős, akiben én hittem, akiről én annyit hallottam képes lenne ilyesmire. Ő ennél sokkal jobb és sokkal több, bármennyire is esetleg még egy-egy pillanatban a jelent választaná, de aztán később csak megbánná a dolgot nem? Én nem hiszem, hogy nyugodtan tudnék élni, hogy ott hagytam a saját időmet csak azért, hogy a számomra múltban éljek, főleg ha netán itt nem tehetek semmit sem azért, hogy bármi is változzon a jövőben. De egyelőre úgyis mindegy, itt kell most megoldanunk a dolgokat és ehhez az első lépés úgy fest az, hogy valami módon meghaljunk miután megittuk ezt a löttyöt és hamar vonzani is kezd a megfelelő irány, de végül engedek Jonasnak. Tényleg nem lenne a legjobb, ha különböző helyeken bukkannánk fel és aztán még egymást is keresgélnünk kellene. Megnyikkanni se nagyon van időm, amikor elcsap a busz, csak arra térek magamhoz, hogy tényleg egészen máshol vagyunk, pusztában, ahol lovasok közelednek és mi éppenséggel cseppet sem illünk az itteni környezetbe. Azonnal a pálcámért nyúlok, hogy a ruházatunkon változtassak, hiszen ha így találnak itt minket nagyon sok kérdésük lesz, félő, hogy így is. - Igen, de az a kérdés, ez jó-e nekünk... - őszintén szólva a pálcámat se teszem el szívesen, bár nem tudom itt mennyire használnak mágiát és hogyan, de elkábíthatjuk őket, főleg ha kardjuk van akkor távolról gond nélkül elintézzük őket és akkor még lovunk is lesz. Bár, ahogyan Jonast ismerem, ő lehetséges, hogy valami békésebb megoldást keresne, viszont nem ismerjük eléggé még ezt a világot ahhoz, hogy tudjuk van-e békés megoldást. Még csak azt sem tudjuk, hogy megértjük-e a nyelvüket, ha idejönnek kérdőre vonni minket, hogy kik vagyunk és mégis mi a jó fenét keresünk itt.
- És ha nem az élhető jövőre vágynál, hanem itt maradnál velem alakítani a jelent? – Már nem azért kérdezem, mert lusta vagyok bármit is lépni, de mi van, ha emelett a kedves lány mellett inkább a pillanatra koncentrálnék? Ám túlságosan sokat szenvedett, és már nagyon elhivatott. Egy ilyen nagyanya árnyékában felnőni egy ilyen anya felügyelete alatt, hát nem csodálom, hogy van benne bőven akarat, többre vágyik, mint ami megadatott. Ám hinnem kell benne, hogy ő nem lép sötét útra, vagy ha mégis, akkor sem válik belőle semmiféle sorozatgyilkos, hanem ki tudja aknázni mindazt, ami benne van. - Azért más úgy meghalni, hogy csak véráldozat egy kapu nyitásához, nem pedig beledöglesz. – Csóválom a fejemet mosolyogva, csakazért sem veszem komolyan, hiszen tudom, hogy ezzel ő is viccel. Nem akarom, hogy bármikor is úgy érezze, mások írták meg a sorsát. Én csak egyengetni próbálom az életét, hogy ne kelljen egyik utat sem választani, hanem valami sajátra lépjen rá. Egymásra emeljük a poharainkat, felhajtjuk a koklélokat. Én nagyon is édesnek érzem, ami furcsa mód a kedvemre való, már csak azért is meglepő mindez, mert eddig inkább csak búfelejtőként ittam, leginkább tömény égetett szeszt, de mintha lenne valami élvezeti értéke is. Elnyomom a böfögést, hiszen az nem lenne túl udvarias, aztán a lány kezét megfogom, aki már húz is kifelé. Én viszont a hátsó kijárat felé húzom, engem valamiért a koktél oda irányít, nem a rendőrök felé. Remélem, hogy nem ellenkezik, mert ha külön halunk meg, lehet, hogy teljesen máshova kerülünk. És láss csodát, amint kilépünk a hásó útra, abban a pillanatban száguld át rajtunk a kijárathoz nagyon is közelre épített aszfalton valami éjszakai buszjárat. Semmiféle fájdalmat nem érzek, csak hogy erőteljes légnyomás kap oldalba, és a következő pillanatban egy pusztában vagyunk, s messziről hajlított kardos lovasok száguldanak felénk. A fejünkön turbán. – Janicsárok?
- Úgy tűnik, hogy nem igazán. - sóhajtok egyet, hiszen tényleg úgy fest meg kell szereznünk egy olyan tárgyat, amit talán lehetetlen és nekünk mégis ezt kell tennünk. Elmenni egy másik síkra, ahonnan még azt sem tudjuk hogyan térünk majd vissza, vagy egyáltalán lehetséges-e... Eléggé kilátástalan a helyzet jelenleg, annyi szent és még mindig nem tudom, hogy mihez kezdünk majd ott a bárban. Vajon a koktélok segítenek, vagy egyszerűen meghalunk és úgy jutunk oda? Az is lehet, hogy Wolf az egészet csak képzelte és ez az egész teljesen értelmetlen. - Én csak élhető jövőre vágyom, ha ez azzal jár, hogy megmentem a világot... - igen, még mindig próbálok védekezni, pedig nem is biztos, hogy van miért, hiszen nem kell folyton megmagyaráznom miért is vagyok rossz, ha egyszer szerinte nem vagyok, vagy nem leszek, de sosem tudhatjuk mit hoz a jövő, még akkor sem ha ide-oda ugrálunk az időben. Sőt talán így még inkább nem tudhatjuk, mert talán akárhányszor megpróbálunk változtatni valamin mindannyiszor rosszul tesszük és talán a jövő egyre rosszabb lesz. Idővel majd ha visszatérek oda lehetséges, hogy rá sem ismerek majd és azt sem fogom tudni, hogy mégis hol vagyok. Persze azt akartam, hogy más legyen minden, na de mi van akkor, ha az a más végül netán rosszabb lesz? Egyelőre mégis sodródom az árral, megyek továbbra is Jonasszal és majd meglátjuk, hogy mire jutunk. Vagy minden jobb lesz, vagy elbukunk, nem igazán látok más lehetséges végkimenetelt sajnos. - Látod az anyámnak végül mégis igaza lesz, meg kell halnom. - eddig próbáltuk azt mondani, hogy a sors nincs megírva, de most pont úgy fest, hogy nagyon is, hiszen végül meg kell halnom, csak talán nem véglegesen és még egyelőre nem tudjuk, hogy milyen úton-módon. Egy biztos, a koktélt elveszem, amikor megkapjuk és nem nagyon gondolkodom rajta, egyszerűen felhajtom és várom a hatást. Vajon megöl, vagy valamire rávesz majd, ami... - Gyere... - ragadom kézen, mert valahogy érzem, hogy mit kell tenni. Talán ő is ugyanúgy, hiszen jönnek a rendőrök a baleset miatt és a legegyszerűbb, ha nem mi akarunk magunkkal végezni, hanem ha veszélyesnek gondolnak minket és... végül ők maguk teszik meg. Varázsló és boszorkány, nem igen vagyunk fegyverforgatók, ha nem a pálcáról van szó. Vajon milyen lehet a golyó általi halál? Egyáltalán érezni fogjuk, vagy azonnal átkerülünk?
- Nem tudom, de van bármi más esélyünk..? – Kérdezem tűnődően, hiszen ha itt maradunk, és tesszünk, amit elvárnak tőlünk, vagy éppen megpróbálunk ennek valami ellenkezőjét tenni, akkor úgyis kiszámítható, hogy mi fog történni. Csak akkor van lehetőségünk a saját kezünkbe venni a sorsunkat, ha szépen szakítunk az idővonallal, és egy teljesen újat hozunk létre. Erősen kétlem ugyanis, hogy Moana anyja belelátott volna annyira a fejembe, hogy tudja, hogy volt nekem egy ismerősöm, aki több mint harminc évvel ezelőtt sötét erők játékszere lett egy másik dimenzióban. Én nem meséltem róla senkinek, és azt hiszem Wolf kedvét is gyorsan elvették, lévén őrültnek hitték. Jelenleg semmi értelme tovább foglalkozni a némettel, majd kijózanodik, a pénzét viszont visszatesszük a zsebébe, csak annyit veszek magamhoz tőle, amennyi nagyjából azokra a koktélokra kell. Ám mi nem fogunk autózni, akkor meg kell valahogy halnunk? Én nem szívesen bántanám Moanát, és azt hiszem ő sem engem, de majd meglátjuk, hogy mi történik, ha iszunk. Hátha beugrik valami ötlet. - Én azért.. örülök, hogy veled vihetem ezt végbe, és aggódnék, ha valami bajod esne. Azért mégiscsak... motiváló, hogy ennyire meg akarod menteni a világot. Pont, mint én. – Nem érzem magamat suta szerelmesnek, de valahogy a sötét boszorkány aura számomra már mégiscsak feloldódott, már látom, hogy milyen is valójában Moana Lestrange. Talán azt hiszi, hogy még ráléphet a sötét útra, amiben valóban meg van a kockázat, de senki sem fehér, vagy fekete. Mellette állok, mert hiszem, hogy együtt komoly dolgokat tudunk véghezvinni. Végülis én is aranyvérű családból származom, a szükség néha törvényt bont. Wolf tuti nem hazudott, nem lett volna oka rá, csak hát... néha úgy érzem túl bonyolult ez az egész és túl sok mindent kell tennünk azért, hogy aztán nyugodtan élhessünk, ha egyáltalán van erre mód és a sorsunk nincs már eleve előre megírva, mert ha igen akkor rám vagy halál vagy valami sötét út vár. Lesétálunk az emeletről, s a neonfények felé vesszük az irányt. Továbbra is ott füstölög Wolf szarráment kocsija, a távolból szirénaszó harsan fel, vagy mentők, vagy rendőrök jönnek. Belépünk a bárba, ahol most alig van valaki, noha az éjszakai élet indokolná, hogy tele legyen. Szomorú szaxofonszóló hangzik a színpad felől, mi viszont a pult felé megyünk, ahol meg is rendelem a ház specialitását. A pultos srác nagy szemekkel néz, nem szoktak sokan olyat kérni. Amíg megkapjuk, Moanához fordulok. – Már csak azt nem tudom, hogyan tovább. Ha emlékszel, Wolf azt mondta, hogy a koktél után meghalt... Így került át. – Mélázok el. Nyilván nem a koktél ölte meg, hanem az autóbaleset, de velünk vajon mi fog történni. Vagy menjünk bele valami veszélyesbe?
- Optimista, én? - majdnem elnevetem magamat, főleg ha azt nézzük nem rég omlott ránk majdnem egy föld alatti börtön ugye... Hát nem is tudom, hogyan lehetnék optimista ilyen helyzetek mellett, vagy hogyan hihetnék valami pozitívumban, de úgy fest, hogy Jonas nagyon is optimista, igazából kettőnk helyett is. Talán e miatt is megy nekem is valamivel jobban a dolog. Lehetséges, hogy idővel akár még tényleg hinni is tudok majd abban, hogy menni fog. Egyelőre még az is kérdés, hová jutunk vissza majd a jövőbe, ha most a múltban mindenféléket változtatunk majd rajta, hiszen most azért vagyunk itt, hogy javítsunk a jövőn... tehát azt sem tudhatom hová térek majd vissza, amikor majd újra a saját időmben leszek. Arról nem is beszélve, hogy nem egy időből származunk, mégis lenne közös jövőnk? - Afrika csillaga... De ha ilyen fontos tárgy mégis hogyan tudnánk megszerezni egyáltalán? - bizonytalan vagyok, mert nem tűnik könnyű feladatnak, sőt igazából valahogy lehetetlen küldetésnek tűnik megszerezni valamit, amit valószínűleg igen erőteljesen őriznek és még csak nem is a mi világunk része. Főleg, hogy kiderül talán vissza se tudunk jönni onnan, vagy legalábbis nem tudni még hogyan. Meg kell halnunk miatta? Nem hangzik valami biztatóan a dolog egyelőre. Követem a tekintetét kifelé az ablakon. Úgy tűnt az anyámnak már édes mindegy, hogy mi lesz velünk, de mégis utánunk jött volna? - Úgy fest igen és hogy utána mi lesz... - vagy hogyan térünk egyáltalán vissza, arról tényleg egyelőre gőzöm sincs, de elég félelmetesnek tűnik a helyzet. Persze nem arról van szó, hogy félek, de azért mégis csak tartok attól ,hogy nem lesz ennek jó vége, de valamit tennünk kell, hogy a jövő jobban alakuljon. Ez a Wolf tuti nem hazudott, nem lett volna oka rá, csak hát... néha úgy érzem túl bonyolult ez az egész és túl sok mindent kell tennünk azért, hogy aztán nyugodtan élhessünk, ha egyáltalán van erre mód és a sorsunk nincs már eleve előre megírva, mert ha igen akkor rám vagy halál vagy valami sötét út vár.
Én a végtelenségig is elmehetek azon tekintetben, hogy Moanát bátorítsam, akinél már valóban észrevehető, hogy csak rutinból ellenkezik, de már a csókunk pillanatában is éreztem benne a reményt, hogy hinni akar a közös ügyünkben. Nem csak bennem, egy holmi kitalált álomban, amelyről a gyerekkora szólt. Nekem is furcsa, de itt vagyok neki, kész célt kaptam a kezembe, de mégis eltérnék tőle, hogy ne egy korábbival ellentétes világképet hozzak létre, sokkal inkább egy élhetőt, amelyben Moanának is helye van. - A végén még optimista leszel.. – Mosolyodom el megsimítva az arcát. Szegről-végről rokonok vagyunk, ám Siriushoz hasonlóan én sem szívlelem a Lestrangeket. Ám ki hitte volna, köztük is van egy olyan, aki hozzánk hasonló. Csak mert sötét varázslókhoz születik az ember, még lehetnek másféle elvei. Moana büszke, mindig felszegi a fejét, mintha tudná, nem szabadulhat a végzete ellen, és mégis, ha valaki hisz benne, máris törékeny kislánnyá változik. A nagyanyjánál vagy az anyjánál ez nem működött volna, hiszen ők még az én világomban éltek. Jut eszembe, ha ennek vége, vajon az én jelenemben, vagy a övében kéne élnünk? Talán inkább az övében, hiszen ha most valamire hatást tudunk gyakorolni, akkor annak csak ott van jelentősége. - Éppen hogy jót jelent, hogy ott is hasonló diktatúra van. Ám ha ott van egy olyan fegyver, amely sorsfordító lehet... - Erre Wolf bólogatni kezd, mint aki nagyon tájékozott a szakmában. Ráadásul hisz is neki valaki, nem úgy kell leélnie a következő éveit, hogy futóbolondnak nézik. – Hogyne lenne. Az Afrika Csillaga. Az 1983-mas világkiállítás éke, az egész Oszmán birodalom mozgatórugója. Mintha maga a szultán is képes lenne a térutazásra, és azt a követ használja. Állítólag aki birtokolja, hasonló erővel bírhat, mint a náciknál a Frigyláda. – Ezen azért eltátom a számat, egyrészt lövésem sincs róla, hogy hogyan lehetne egy mindenki által védett drágakövet ellopni, másrészt a Frigyládáról úgy hírlett, átok járt a nyomában, tehát nem volt édemes megszerezni. Wolf mindenesetre válaszol a lánynak. – Meghaltam. Ott nem terjedt el annyira a technika, mint nálunk, sokkal inkább a feudalista mágia van jelen. Ám a szultán szemében kiderült, hogy máshonnan származom, és kivégeztetett. De mivel itt meghaltam volna az autóbalesetben, lehet, hogy a sors összezavarodott, és mégis túléltem. Hogy ti hogy tudtok visszajönni.. azt nem tudom.. – Vonja meg a vállát, én viszont mégiscsak úgy érzem, mintha máris mennünk kéne, hiszen ha kinézünk a motel ablakán, a sikátorban, ahova Wolf felcsavarodott a füstölgő kocsi közelében megjelenik Moana anyja, és vagy féltucatnyi csatlós. – Baszd.. meg! Akkor a Félhold Blues? – Kérdezem Moanát, immár el se köszönve Wolftól, most többet ér az időnk..
Néha tényleg úgy érzem túlságosan reménykedik, aztán meg rá kell jönnöm, hogy pont ez az, ami bennem is tartja a lelket és csak megszokásból ellenkezem vele, vagy pont azért, hogy újra és újra halljam, hogy megerősítse, hogy ő bízik bennem, bennünk és abban, hogy még jó dolgok is történhetnek, annak ellenére, amiket az anyám megjósolt és persze annak ellenére, hogy néha úgy fest velem aztán tényleg nem történhet semmi, ami jónak nevezhető. - Legyen úgy. Ha te hiszel ebben, akkor én is megpróbálok. Nem ígérem, hogy megy, de... próbálom. - igen, mert ahogyan mondja, én is próbálok legalább benne hinni, bízni, ha már magamban nem tudok. elég nehéz ez az egész valahogy... mindenhogy, de az ember azért van, hogy próbálkozzon és én amennyire csak tudok próbálkozom és majd kiderül, hogy mennyire megy. Nem tudom, hogy vajon tényleg túlélhetem-e ezt, hogy ez a fickó segít-e, és azt sem, hogy nem leszek-e majd gonosz, ahogyan Uther mutatott rá, de talán... valami módon mégis csak túl tudjuk élni ezt és talán valami jó is kisülhet belőle. Van jövő számomra is, valami pozitív jövő? Inkább hozom a kávét és nem töröm a fejemet a jövőn, főképp hogy onnan jöttünk és jelenleg úgyis itt kell megoldani ezt a helyzetet és kideríteni tehetünk-e egyáltalán valamit. Csak biccentek a fickónak, amikor Jonas bemutat és egyelőre csendben maradok. Át akarunk kerülni oda, mert talán megoldást ad, legalábbis Jonas reménykedik benne és én néha már úgy vagyok vele nekem az is elég, hogy ő reméli és ha még sem így lesz... hát legalább megpróbáltuk. - Katonai birodalom? Ez... nem hangzik jobban, mint ami most van... lesz. Mit érünk ezzel? - Jonasra pillantok, hiszen ő akart ebben az egészben minden áron hinni, ő reménykedett annyira és most egyelőre nem látom, hogy ebben mi a jó. Egy katonai állam? Hát ez mit segít vajon rajtunk? Kétlem, hogy ott jobb életünk lenne és nem tudom, hogy onnan hozhatunk-e el bármiféle tudást, ami hasznos lehet, no meg ott bármit teszünk az nem fog segíteni a jelenlegi jövőn sem, ami lássuk be egyelőre nem fest valami fényesen. Nem értem, hogy mit érünk ezzel az információval és azt sem, hogy mit érnénk vele, ha oda mennénk, ahová ő került. - És hogyan jött vissza onnan? Ugyanúgy? - mert persze vajon mit tapasztalt meg, ami fontos lehet nekünk? Jonas szerint ide kellett jönnünk, akkor hát hátha igaza van, de talán csak értelmetlen délibábot kergetünk és feleslegesen szánjuk valamire az időt, amin úgyse tudunk változtatni.
Moana aztán tényleg nulla önbizalommal van megáldva. Megértem, hiszen ha egy olyan diktatórikus világban nőtt fel, ahol nincsen helye az egyéniségnek, a szabad akaratnak, akkor nem csodálom, hogy ennyire kis nyuszi. Nem is nagyon tudja, hogy mit kéne tennie, csak az anyjával akarna szembeszegülni, és nekem segíteni, hogy kiteljesedjek. Ám azt nem érti meg, hogy a csók, amivel az ajkát érintettem, nem holmi pillanatnyi felindulás volt. Én belelátom, hogy ő nem csupán a sötét boszi, egy Lestrange, akinek elsőre hittem. Azért volt ott, mert nem börtönőrt akart játszani, sokkal inkább megmentőt. Azt is észrevettem, hogy akkora szemeket meresztett rám, amikor félmeztelen voltam, hogy semmi testiségben nem volt még része, vagy talán csak régen, mielőtt minden elromlott. Nem csoda, hogy a csók is teljesen váratlanul érte, gondolom azt hitte, hogy ha meg is kedveljük egymást, csak amolyan elvi szinten marad minden. Ám én mindig is lelkes, szenvedélyes alkat voltam, hogy ha ő az egyetlen, sőt utolsó lehetőségem a boldogságra, akkor nem fogom magamat vissza. Talán ettől nem leszek úriember, de ez lényegében hidegen hagy. - A csalódást már megszoktam, de benned hiszek. Nem lesz szükség több időutazásra, talán majd csak haza, mert ha Wolf igazat mondott, akkor itt helyben kell utánanéznünk a dolgoknak. - Ami azt illeti, aggasztó, sőt, nyomosztó is a hely aurája, Kylie jól jönne most, de végtére is neki már van párja, és ha jobban belegondolok, talán nekem is. Még nem használtam ki Moana varázstudását, lényegében azt sem tudom hogy milyen mágiákhoz ért. Amikor a lány visszaér, a fickót már letusoltam hideg vízzel, a szobában talált köntösök egyikét adtam rá, a ruhái majd megszáradnak. A német bosszús képpel hajtja le a fejét, de hálásan felnéz a lányra, amikor végre megkapja a kávéját. Német szitokszavakat mormol, amiket mi se értünk elsőre. - Wolf... Jonas vagyok, ő pedig itt Moana. Ismerni fogsz engem majd egyszer, de azért jöttünk, mert szükségünk van a segítségedre. Tudjuk, hogy mi történt most veled, de.. el kell mesélned, mert mi is át akarunk kerülni oda. – A szőke hajú óriás csodálkozva méreget minket, mintha nem is hinné, hogy bármit elmondhat nekünk, annyira hihetetlen a története. – Szaxofonost kerestek a bárba, én jelentkeztem, és egy napon megkóstoltam a csak VIP vendégeknek járó speciális koktélt. Aztán.. kocsiba ültem, és elvesztettem a volán felett az uralmat. De a fal helyett.. A kocsi eltűnt alólam, és teljesen máshol találtam magamat. Helyben maradtam, de mégis.. az az Európa olyan volt, mintha pár száz éve a törökök meghódították volna, és azóta itt az a középkori katonai birodalom lenne.. – Összenézek Moanával, hát innen akkor az Ezüst Félhold neve.. Hm... Na de ez hogy segít nekünk?
Legalább megérti, hogy nekem azért időbe telik váltani és másképp felfogni az életet, hiszen jelenleg minden teljesen összezavarodott, pedig eddig sem volt teljesen tiszta, viszont a jövőmet legalább nem ismertem, azaz a múltat, ami számomra úgy fest jövőnek tetszik és közben azok az információk, amiket Uthertől kaptam... Talán az anyám téved, nem halok meg, csak valami sötét útra lépek, ha sikerül Jonast hőssé tenni, ahogyan én emlékszem rá fiatal koromból. Túl sok az időcsavar és most az újabb múltba utazással egy újabbat igyekszünk belevinni ezzel az alakkal. - Túl sokat reménykedsz... aztán csalódsz a végén. - félmosollyal sóhajtok egyet. Ellenkezem még most is, de a félmosoly mutatja, hogy jó lenne hinni neki és bízni abban, hogy tényleg van valamiféle használható jobb jövő is számomra, nem csak az, amit anyám pedzegetett, vagy amit Uther. Nem hangzik jól, hogy vagy meghalok, vagy valami sötét útra lépek, vagy a kettő együtt. Jó lenne egyszerűen csak élvezni az életet és jól érezni magamat, ami egyelőre még most sem adott, hiszen a végére kell járnunk ennek az egésznek. Ez a fickó pedig egyelőre nem tűnik kezelhetőnek, hiszen még a lábán se képes megállni, akkor mégis mit kezdhetnénk vele? Az sem biztos, hogy tud segíteni, de első körben az is kihívás, hogy magához térítsük, hogy kezdhessünk vele egyáltalán valamit. - Remélem tényleg tud mondani bármit, ami a hasznunkra lehet. Azt sem tudom ez meddig tart ki. - mutatok a láncra, ami segít utazni az időben, na de mi van akkor, ha azért ez sem tart a végtelenségig és idővel egyszerűen kimerül? Akkor már nem lesz olyan könnyű dolgunk, főleg ha ne adj isten valami zavaros időben rekedünk, akár a múltban, akár máshol ahonnan még csak hazajutni se tudunk, ha a nyaklánc tönkre megy, vagy netán megsérül. Sose lehet tudni. Hagyom mindenesetre Jonast, hogy megfürdesse a fickót, hogy magához térjen, én pedig szépen elmegyek a kért kávéért, aztán meglátjuk, hogy tud-e valamilyen hasznos dolgot mondani. Hamarosan vissza is térek három poharat egyensúlyozva, hiszen azt hiszem nekünk sem árt most, hogy kicsit magunkhoz térjünk. Nem rég még majdnem ránk szakadt egy föld alatti börtön és túl sok információt kaptunk rövid idő alatt. Én egyelőre leülök az ágyra és a kávémat kortyolgatom, a fickó rendbe tételét meghagyom Jonasnak.
Nem várhatom el tőle, hogy egyből váltson, lévén ő ebben élte le az életét. Én egy másfélében, amiben viszont komoly helyet kapott a remény, én aztán kész vagyok olyan eszmékben hinni, amelyek megválthatják a világot. Moana sorsa hiába tűnik eleve elrendeltnek, én valahol mégiscsak hős akarok lenni, de nem olyan, mint amilyennek szánnak, hanem olyan, aki akár a lányt is meg tudja menteni. Semmi értelme csak úgy célok nélkül küzdeni, én pedig őt is a magaménak akarom tudni, ha már így közösen sodródtunk bele ebben az egyébként embert próbáló sorsfordulatba. - Elhiszem, hogy nem tudod, milyen. Én.. azt akarom, hogy ez változzon. Hogy ne kelljen figyelned a gondolataidra. Hogy szabadon szárnyalhassanak. Hidd el, látok rá esélyt, hogy megpróbáljuk. – Igenis küzdenünk kell, és ha a riadt, sötét szemekbe pillantok, akkor nem feltétlenül csak magamat látom visszatükröződni, hanem magaménak érzem az ügyét, annak ellenére, hogy milyen ellenséges helyzetből indultunk ki. Ő egyértelműen ki akart használni, én pedig a sötétséget láttam benne, de mégiscsak feloldódtunk. Tudom, hogy az is újszerű érzés, hogy valakinek számít, hogy valaki megcsókolja. Azért ez nálam sem mindennapos, eléggé remeteéletet éltem, de ha van kiért, és miért komoly lépéseket eszközölni, hát meglepem vele magamat is. Remélem Moana nem csak azért csókolt vissza, mert túlságosan is sokkolta a kezdeményezésem. Nem, azt hiszem kellően szeretethiányos ahhoz, hogy megpróbáljon kapaszkodni belém, ez pedig már elegendő kiindulási alap. - Ha magához térítjük, akkor talán job lesz a helyzet. – Most nincs idő megölelgetni a lányt, bármennyire is fázósan didereg, mert Wolfot kell felnyalábolnom. Az árnyakat látva azért mégiscsak mást ezt szó szerint átélni, mint valakinek az elbeszélésein nevetgélni. Remélhetőleg a fickó igazat mondott, mert egyedül a teóriájával van esélyünk arra, hogy mindent megváltoztassunk, s ne azt tegyük, amit várnak tőlünk. Elvigyorodom, ahogyan Moana feltalálja magát, nekem eszembe se jutott, hogy Wolfnál pénz is lehet, hiszen mi nem olyat hoztunk magunkkal. Szerencsére a repepciós nem kérdezősködik, hogy harmadik társunk miért van ennyire kiütve, így csakhamar fent vagyunk már. Nem akarom húzni az időt, bepakolom a zuhany alá, és máris ömlesztem rá a jéghideg vizet. – Szerezz kávét. – Kérem a lányt, a német vélhetően igen morcos lesz majd, ha felébred. Már most is morog, mint valami bölény. Ám én stabil kézzel tartom, mert elkezdi dobálni magát..
Eddig azt hittem biztos vagyok sok mindenben és most azt hiszem ijesztő, hogy nem tudom, mit hoz a jövő, hogy mi lesz holnap, hiszen azt mondja a sorsunk nem elrendeltetett, tehát akármi is történhet, akárhogyan is alakulhatnak a dolgok. Én magam sem tudom, hogy mi lesz majd, főleg ezek után, amit az anyám mondott. Nem akarok meghalni, de ő azt pedzegette, hogy jó eséllyel ez lesz a sorsom, hogy ha azt akarom, hogy Jonas azzá váljon, akivé szeretném. - És, ha nem tudom, hogy az milyen? Ha nem tudom milyen nem árnyékban élni? - hát igen, fogalmam sincs mi a következő lépés és nem tudom azt sem, hogy mit hoz a holnap, vagy mi lesz velem és ez így azért ijesztő. Vajon változtatni tudunk majd a jövőn, vagy sem? Főleg, ha most a múltba megyünk vissza, ami fogalmam sincs, hogy javít-e majd a jelenlegi jövőn. Az a valaki, akit keresünk egyáltalán segíthet, vagy Jonas is csak reménykedik, de még ő se tudja, hogy mi lesz? Túl sok minden lett hirtelen bizonytalan, miközben eddig annyira biztos voltam magamban és a lehetséges jövőben. Tudtam, hogy mi a célom, hogy Jonas azzá váljon, akiről olyan sokat hallottam és most hogy kiderült miattam lett az, de ennek ára volt... Zavaros az egész. - Még most sem értem pontosan, hogyan segíthet nekünk és főleg ilyen állapotban... - csóválom meg a fejemet, miközben fázósan átölelem magamat a két karommal. A furcsa árnyak visszahúzódnak, de mégis ott marad utánuk az a földöntúli hűvös is. Nem mondom, hogy ijesztő, hiszen nem vagyok tipikusan ijedős, de riasztó, hogy ilyen körülmények között kell beszélni valakivel, aki szinte nincs is magánál. Hogyan tud nekünk segíteni egyáltalán? - Jól van, legyen ahogy gondolod és remélem tényleg hasznos lesz majd. - egyelőre nincs mit tenni, beletúrok a fickó nadrág zsebébe próba cseresznye és úgy fest mázlim van, mert ott a tárcája, így legalább a szobát el tudjuk intézni. Az, hogy az ő pénzéből... hát az már más kérdés. Nem igen volt más választásunk. Így hamarosan már fent vagyunk, egy egy személyes kis szobában, ahol legalább ennek a Wolfnak az arcát megmoshatjuk és talán tudunk egy kis életet verni belé valahogy.
Legalább Moanának nem kell magyaráznom, hogy megragadnám ezt az utolsó szalmaszálat, ami most így eszembe jutott. Az időben utazás sok tényt megváltoztat, de ha már valaki gyakorlottabb időutazó, akkor kedve szerint úgy alakíthatja az eseményeket, hogy mindenki más rajta kívül csak mozgatható bábu. Ám Wolf valami másba futott bele, és hátha így nekünk is esélyünk van mindent felülírni, mert jelenleg Moana úgy érzi, hogy bármit is teszünk, azt már megtettük, mert az anyja várakozásainak megfelelően cselekszünk. Van is benne igazság, ezért is muszáj szakítanunk a hagyományos idősíkok változtatgatásával. - Én meg nem akarom, hogy elrendelt szerepem legyen. Nem miattad változtatok, hanem pont, hogy miattad lehetek az, aki.. Nos megtalálja a helyét ebben az egészben. Nem hiszem, hogy ennek ilyen módon csak én állhatok a központjában. Te is sötét boszi. Együtt.. Nem kell többet az árnyékban élned. – Még hozzátenném, hogy megoldjuk, ám nem tudok msot még ilyet ígérni. A kezdet mindenképpen utat jelöl ki számunkra, hiszen Kylie szemében bíztató fényt láttam csillogni, igenis felül lehet bármit is írni, és ezzel a jóslattal, vízióval, amit elénk tárt, van rá esély, hogy mi legyünk a saját szerencsénk kovácsai. Aztán már utazunk is az időben, pontosan látva-hallva a csattanást. - Annak mi értelme lett volna drága? Azért jöttünk most, mert már túl van rajta, és mesélhet róla. – Nyomulok én is Moana után. A kocsi szinte vállalhatatlan állapotban, kilapítva füstölög, ám ahogyan a lány a pálcájával szétfeszíti az ajtót, egy tökéletesen részeg, és egyben tökéletesen sértetlen szőke óriás támolyog elő belőle, a német haver, aki ebben az időben még rémesen fiatal volt, hiszen én már érett férfiként ismertem meg. Tántorog egy sort, aztán eldől, mint egy krumpliszsák. – A fenébe.. Azt nem mondta, hogy részeg is volt. – Csóválom a fejemet, odasietek a testhez, és megpróbálom felnyalábolni, közben pedig hideget érzek magunk körül. Szinte látni vélem az árnyékokat, hasonlóképpen mint a Ghost című mugli filmben, csak éppen most nem előtörnek, hanem dolguk végeztével éppen visszahúzódnak.. A közeli neonfény mutatja, hogy ott a közelben az a Blues-bár, az Ezüst Félhold. Lehet, hogy valami török lehet a tulaj. – Sürgősen el kell innen húznunk, de ne ugráljunk az időben. Találjunk valami szobát, ahol lelket verünk belé. – Na igen, de nincsen korabeli pénzünk, így aztán tanácstalanul hümmögök, Wolf pedig ernyedten lóg a karomban. Van vagy egy mázsa, vagy több is..
- Egy próbát mindenképpen megér. Már így is túlságosan zavaros kezd lenni minden. - azt hittem elég lesz, ha visszaviszem az idejébe, erre... az anyám szavai, a jövőm, ami mintha kőbe lenne vésve, de Jonas nem akarja, hogy megtörténjen, miközben neki azzá kell válni, akiről én olyan sokat hallottam. Nem tudom, hogy nem zavarjuk-e teljesen össze az én jelenemet, az ő jövőjét és azt sem, hogy nem babrálunk-e ki valahogy a múlttal, ha túl sok mindenen próbálunk változtatni, de hát azzal se számoltam, hogy a kezdeti utálat után úgy néz rám, mint aki... tényleg mindentől meg akar óvni. Nem vagyok ehhez hozzászokva és még mindig nem tudom biztosra van-e értelme védnie engem, hiszen még mindig nem tudhatja, hogy nem leszek-e veszélyes mindenkire és akkor egyben rá is. Furcsa érzés, hogy valaki jobban bízik bennem, mint én saját magamban. - Talán... de nem akarom, hogy miattam ne légy az, akinek lenned kell. Ezt nem értheted, te nem éltél az én időmben, de ha te változtathatsz azon a rémes jövőn, akkor csak az számít és más... nem. - rázom meg a fejemet és igenis értenie kell, hiszen akkor én sem számítok és semmi más sem, csak az, hogy azt a rettenetes jövőt valahogy elkerüljük. Meg kell értenie, hogy muszáj valahogy tenni azért, hogy minden más legyen, hogy minden jobb legyen, mert nem akarhatja, hogy olyan idők jöjjenek a magamfajtákra. De megteszem, ha akarja, elmegyünk oda ahhoz a Wolfhoz, de meg kell értenie, ha mégis úgy látom nem jó irányba megy ez az egész, ha túl sokat kellene feláldoznunk... akkor át kell gondolnom, hogy tényleg jól tesszük-e, amit teszünk. - Ha előbb érkezünk megállathattuk volna. - de persze tudom ennyire pontosan belőni igen nehéz lehet, de már moccanok is az első meglepetés után. A pálca a kezemben és irányítom is rá a kocsira, hogy mielőbb kiszedhessük onnan a fickót, már ha még él egyáltalán. Varázsolni úgyis csak addig tudunk, amíg nem jön más segíteni, hiszen ha vannak muglik is a közelben, akkor már túlzottan feltűnő lenne. - Remélem ez tényleg segít. - ezt inkább csak magam elé motyogom, hiszen sokat kockáztatunk azzal, hogy az időben ugrálunk. De ha Jonas hisz benne, hogy ez segíthet, akkor nekem is hinnem kell benne.
Ezek a furcsa idővonalak engem annyira nem érdekelnek, már így is alaposan beleavatkoztunk a történésekbe, miután Kylie is előrelátott valamit, amit utána máshogyan alakítottak, engem is kirángattak az időmből, de Moana anyja annyira pofátlanul magabiztos volt, most az előbb, mintha ő már többször lefutott volna biztonsági köröket, s gyakorlott időutazóként csiszolná az események láncolatát. Ebből kell most valahogy kilépnünk. Talán egyvalamiben mégiscsak igaza volt Bella lányának, Moana hatással van rám, és miatta megtennék bármit, hiszen ő egy igazán jó dolog, akiért vagy amiért érdemes harcolni. - Nem sokat tudok az ügyéről, csak annyit, hogy több mint húsz évvel ezelőtt történt vele ez a bizonyos eset. Persze mindenki őrültnek hitte, mert még a varázsvilágban is extrém dolognak tűnik alternatív valóságokban hinni. De ha valaki, akkor ő meg tudja mondani, hogy mik az esélyeink. – Bólgatok, hiszen a szimpla időutazás, vagy az időnyerős megoldás az egy dolog, de úgy belenyúlni az eseményekbe, hogy közben a tér és a különféle dimenziók már fontosabb, elsődlegesebb funkciókká lépnek elő, na az biztosan különlegesség még a magunkfajta gyakorlott varázslóknak is. - Tudod azt szeretném, ha nem mások vágyaitól, vagy ellenérzéseitől függne a jövőnk. Csakis attól, ahogyan mi formáljuk. Erre talán lehetőség lesz Wolf esete. – Vonom meg a vállamat, belebújva Moana láncába, s a következő pillanatban máris valahol máshol találjuk magunkat. A lány koncentrált az időre, míg én a térre, hiszen próbáltam a lelki szemeim elé idézni egykori társam elbeszélését, hogy a londoni blues negyed Ezüst Félhold nevű bárjához közeli kocsiúton állt fejre az autójával. Tél van, hideg, hóesős tél, és már halljuk is a fékcsikorgást, ahogyan a tükörjégen próbálja ki kimanőverezni a fordulást. Én csak minimálisan lepődök meg, hiszen erre számíthattunk, de Moana még az elmondásom alapján se biztos, hogy fel tud rá készülni. A fekete audi pörög párat, majd a saját tengelye alá csúszva a levegőbe repül, és hozzácsapódik a külvárosi téglakerítés falának. Hatalmas csattanás hallatszik, az autó teteje belepréselődik a kőbe, ezt elméletileg senki nem élhetné túl. - Na gyerünk! – Bólintok a füstölgő autó roncsait látva Moana felé, és itt az idő, hogy felkerekedjünk, és megnézzük, hogy kit, vagy mit találunk belül. Ám sietnünk kell, hiszen a csattanást mások is hallhatták, a segítő kezek talán gyorsan megérkeznek.
Fogalmam sincs, hogy mit tegyünk. Nem maradhatunk itt, hiszen a hely össze fog omlani, ez nem kérdéses, viszont fogalmam sincs jelenleg hová is mehetnénk és most hirtelen azt sem tudom, hogy mi legyen a következő lépés. Ha minden le van rendelve, ha mindent előre tudni lehet, akkor mégis hogyan védhetnénk ki a megmásíthatatlan jövőt? Talán pont itt kell meghalnom, de ha nem itt és máshol, hát úgy fest mindenképpen ez a sorsom és talán pont ezzel lököm Jonast végképp a jó útra. Mi van akkor, ha nem esik bajom, ő viszont e miatt nem válik azzá, akivé kellene? Vajon ezt el tudnám viselni, ha egyszer olyan nagy hősként tekintettem rá mindig is? Furcsa belegondolni, hogy ezek szerint ismertem, sőt... túlságosan kezdem megkedvelni és már nem csak a rajongás szintjén, ami eddig is meg volt. - Talán pont azért leszel az, akinek lenned kell, mert így tudsz remélni, de nekem ez nem megy ilyen könnyen. - rázom meg a fejemet. Lássuk be, én nem ő vagyok és nem tudok ilyen mértékben hinni abban, hogy minden jóra fordul majd és minden szép és jó lesz és együtt élhetünk majd boldogan. Ez a jövő eleve nem boldog, akkor hát hol élnénk így? Ha viszont eltűnünk előle, hogy saját életet válasszunk akkor mindenképpen ilyen jövő vár mindenki másra, amit ő biztosan nem hagyna és nekem sem szabadna, kivéve persze ha mégis rossz útra térek, ahogyan azt több jel is mutatja. Nem hiába a jövővel játszadozni igen veszélyes és nem csak azt, mert nem tudjuk min változtatunk, hanem azért is, mert a végén még teljesen beleőrülünk a sokféle lehetősége, amiket végül képtelenek vagyunk feldolgozni és talán idővel már azt sem tudjuk majd mi is az igazi valóság. - 1983. június 21... ez segít rajtunk bármi módon is? - mégis nincs időnk most átgondolni és arra sem igazán, hogy magyarázkodjon, vagy elmesélje miért is akar pontosan oda menni és mit is akar pontosan, hiszen szorít az idő és ez a hely a végén a fejünkre omlik majd, akkor pedig már nem igen tehetünk semmit sem. Ezért végül bólintok és újra kifeszítem a nyakláncot, amit a koboldtól sikerült megszereznünk. Végül is nem használtuk még sokszor, csak amikor a múltba utaztunk, mert onnan már az anyám rántott vissza. Átvetem Jonas nyaka körül is és közelebb húzódva hozzá koncentrálok a kért időre. Hogy pontosan helyileg hová kerülünk azt sosem lehet tudni, annyi biztos, hogy a jelenlegi helyünk környezetében maradunk és egy biztosabb hely lesz a végcél, de hogy onnan Jonas pontosan hová akar menni és kit akar megkeresni, azt egyelőre még nem tudom, ahogyan azt sem, hogy az az illető egyáltalán tud-e segíteni rajtunk, vagy valami módon válaszokkal szolgál-e.
Valóban úgy tűnik, mintha minden lépésünk eddig kiszámítható lett volna. Ám ezzel nem értek egyet, hiszen maga Kylie is képes volt látni valami olyan idővonalat, ami máshogy történt meg, mint ahogy eredetileg történt volna. Így képesek lehetünk arra, hogy eltérjünk attól, hogy mások kiszámítható játékszerei legyünk. Valahogy igenis el kell érni, hogy a saját kezünkben legyen az irányítás. Csak mert később csatlakoztunk be, nekünk is megoldható kell, hogy legyen, hogy valahogy megkapjuk az aduászokat a kártyapakliból. Ha valmi nagyon váratlant húzunk, olyat, amit még az sem láthatott előre, aki folyamatosan ugrál az időben. De vajon mit? - Megtörtént, egyszer. Ám az idő nem megváltoztatatlan. Olyan, mint a folyó, ahova nem tudsz kétszer ugyanoda belépni, mert közben a sodrás miatt már nem ugyanaz a folyó. Tudod, a kínai bölcsek is megmondták, hogy a pillanatot csak egyszer élheted át ugyanúgy, minden más változik. – Csóválom a fejemet, utalva arra, hogy Kylie még csak nem időmágus, hanem látó, de képes volt arra a társaival, hogy mások elvárásaitól függetlenül létrehozzon egy alternatív valóságot. Ezt megismételhetnénk. És nincs olyan, hogy már megtettük. Amíg élek, védelmezni akarom Moanát, így ha ő meghal, akkor az úgy lehet, ha mindketten elveszünk. Eltűnnek, ahogyan jöttek a semmiből, és most ismét csak ketten vagyunk. Akkor ez most megint az ő jelene, és az én jövőm..? - Ismerek még valakit. Nehezen hihető a meséje, de az én időmben volt valaki, aki előadott egyszer egy hihetetlen történetet a síkok közti vándorlásról. Ám ha az időutazás létezik, miért is ne lenne igaz, amit Wolf mondott? Meg kéne keresnünk. Vagy leginkább.. Arra az időpontra kéne visszamennünk, amikor autóbalesetet szenvedett.. Vissza tudsz vinni minket 1983-ba? A nyári napforduló június 21-én volt. – Ez csupán tippelés, de ha az akkori fiatal Wolfot hallgatjuk ki, akkor még friss az élménye, arról, ami történt vele. Ő ott valahogy rést ütött a tér szövedékén, és ezzel az időt is meg tudjuk talán változtatni, méghozzá a saját szájizünk szerint. Már csak az a kérdés, hogy Moana mikor sokal be ettől az egésztől, amit lényegében ő maga indított el. Nyilván ha neki más ötlete van, az sem lebecsülendő, csak végre csináljunk valamit. Együtt, egymásért!
Tehát az anyám végig tudta? Végig tisztában volt vele, hogy a végén itt kötünk ki, méghozzá együtt? Mégis hogyan lehet ez egyáltalán? Látom én, hogy Jonas sem érti, ahogyan én sem, pedig az anyám elég komolyan beszél és elég határozottan is ahhoz, hogy látni lehessen tudja, hogy mit mond, hogy teljesen komoly, bármennyire is nehéz annak venni jelen helyzetben. De tényleg arról van szó, amit mond, amit Jonas nem akar elhinni, vagy talán nem is ért? - De, ha tudták, hogy mi lesz... mert már megtörtént. - mondom egészen halkan Jonasnak, mintha magamat is próbálnám meggyőzni, meg persze közben vele is megértetni, hogy hiába ellenkezik a jövőben vagyunk és a dolgok itt eléggé... zavarosak és úgy fest, hogy egyre zavarosabbá válnak. Az anyám ajkai most már mosolyra húzódnak, hiszen sejti, hogy kezdem megérteni, hogy mit is akar mondani. Ismerem Jonas történetét, tudok róla szinte mindent, hogy milyen hősnek kell lennie és e miatt segítettem neki, ezért vittem ki innen, vagy pont hogy pont azért lett az a hős, mert én ezt megtettem? - Ha jól látom kezded megérteni... - pörögnek a kerekek az agyamban. Ebben az a legrosszabb, hogy úgy fest az anyámat sem érdekelte ez az egész, vagy is az, ami történni fog, ami az ára annak, hogy Jonas visszatérjen a múltba figyelmeztetni a jelenbeli énjét. - Én már nem voltam vele igaz? Elindítottam ezen az úton, de ára volt... én voltam az ára? Meghaltam... meg fogok halni? - igen, kezdem érteni. Segítettem neki, kivittem innen és az, amit irántam érzett az vitte rá, hogy valaki legyen és tegyen azért, hogy ez a jövő ne történjen meg és ezért nem érdekelte, hogy a múltba visszatérve a halálos sebbel már esélye sem lesz. Így találta meg a múltbéli Jonas a haldokló önmagát, így indult el, hogy visszahozzák ide és hogy minden ugyanúgy előröl kezdődjön. De vajon hogyan haltam meg? Valószínűleg olyan módon, ami Jonast végképp erre a megmentői útra lökte, vagy... nem haltam meg, hanem valami módon mégis gonosszá váltam? - De láttam mást is, hogy mivé válok, gonosz leszek, akkor mégis hogyan? - az anyám erre már nem reagál, ugyanis egy pillanatra megremeg a föld és mintha még az ő arcán is rémület tükröződne, ahogyan a fejünkre szóródik a törmelék. Az emberei már nem velünk foglalkoznak, legalábbis nagyon úgy fest, hogy a pálcáik már nem ránk szegeződnek. - Elkezdődött... - anyám gyorsan moccan, egy villanás múlva már ott sincs, ahogyan az emberei sem, csak mi maradunk ketten és a remegő kövek a fejünk felett. Jonasra pillantok, még mindig zavaros minden, de egyre inkább kezdem sejteni, hogy miféle cseppet sem kellemes összefüggések vannak itt. - Nem tudom, hogy mit tegyünk... ha úgyis meg van írva mi fog történni... - elbizonytalanodom, hiszen úgy fest ez alapján, hogy mindezt már lejátszottuk. Ha visszamegyünk a múltba azzal rálépünk a kijelölt útra. Ki tudja talán pont azzal, ha elhatárolódunk ettől az egésztől, vagy nem? Az anyám nem mondott el sokat, szinte semmit, de talán minden lépésünk pont a felé a jövő felé visz minket, amit már úgyis tudjuk, hogy meg fog történni és ha ellene próbálunk menni, talán pont azzal nem megyünk ellene?
Mintha kicsit szerepet cseréltünk volna. Az elején ő próbált győzködni, megmozgatni az ügy mellett, most pedig én vagyok az a szenvedélyes alak, akit magával ránt a titok lendülete, s ő az aki elkezd kételkedni magában, abban, hogy tényleg tudunk-e valamit közösen intézni. A bizalmam felé megszilárdult, ő viszont már magában sem hisz annyira, mint előtte. Tényleg Lestrange származása alapján, és ebből kifolyólag olyan, mintha el lenne döntve, hogy gonosznak kell lennie, így most, hogy erre visszaigazolást is kapott, már cseppet sem mer bízni abban, hogy az oldalamon világmegváltást harcolhat ki. - Ez nincs előre elrendelve. Vagyunk, akik vagyunk, nem pedig azok, akiknek lennünk kéne. Nincsen egyértelműen jó vagy gonosz. Ha a semleges úton maradunk, és a saját fejünk után megyünk, akkor talán nem tévedünk el. – Moana még mindig a végletekben hisz, próbálja óvni a lelkét, a gondolatait, mintha akkor is figyelnék, amikor csak ketten vagyunk, és ezzel nem tudok mit kezdeni. Teljesen meglep, hogy hova is kerülünk, nagyon úgy fest, hogy már csak tudatosan ugrálunk az időben, valaki más is hatást is gyakorol ránk. Ösztönösen veszek fel védelmező állást Moana előtt. Talán a diákokkal is így tennék, de ez most mégis, nem csupán megmenteni akarom, hanem vele együtt túl is élni. Mintha kimondatlanul is arra gondolnék, hogy eskütől függetlenül nekünk egymás mellett lenne a helyünk. Sötét tekintettel hallgatom anya és lánya szóváltását, mintha tényleg a számomra komolyabb hatalmak játékszerévé kezdenék válni. Lehet, hogy mindez már meg is történt, és hiába is harcolok a jövővel. Vagy.. valakivé tényleg váltam, akit Moana anyja most kiszemelt magának, s a lányát keresztül akar megszerezni, mint komoly stratégiai pontot. - Bármi is történt köztünk, az nem azért volt, mert valaki más akarta. Nem vagyok senki hőse, ha teszek is valamit, azt a saját jószántamból, ahogy eddig is. Kétlem, hogy bármit is ki tudnának zsarolni. – Felelem túl nagy megggyőződéssel, hiszen Moana már a kezemet fogja, így egyértelmű, hogy nem csak zavarában csókolt vissza. Rajong értem, hisz abban, aki lehetek, de most mint kiderült, ő indít el az úton. És ha ennyire oda vagyunk egymásért, akkor igenis gond lehet, ha ezt az anyja fenyverként tudja felhasználni ellenünk. Ám most nem is tudom, hogy mi lehetne a kiút, hiszen megint a jövőben vagyunk, én pedig nem értek az időutazáshoz. Ám azért mégiscsak emelkedik a pálcám, és ha bárki megmoccan velünk szemben, valami csúnya átkot fogok eldurrantani.
Egyszerűen nem tudom, hogy mit is mondjak a szavaira. Nem mondom, hogy hirtelen pálfordulás, de az látszik, hogy a külön töltött kis idő rá egészen más hatást gyakorolt, mint rám. Én bizonytalanabb lettem, ő ellenben biztosabb magában valami olyasmiben, ami számomra nem tűnik ennyire egyszerűnek és amivel én nem is tudom, hogy hirtelenjében mi is kezdjek. - De hisz nem is ismersz ilyen jól. - rázom meg a fejemet. Lássuk be épp nem rég közölte velem egy idegen, hogy gonosz leszek és ez a gömb is ezt mutatja, erre itt van valaki, aki pont az ellenkezőjéről próbál meggyőzni. És mi van akkor, ha igaza van? És mi van, ha Uthernek van igaza? És nekem erről ilyen hirtelen kellene döntenem? Össze vagyok zavarodva, hiszen a fő cél az volt, hogy visszahozzam őt ide, hogy azzá válhasson, akiről olyan sokat hallottam. Erre most... pont hogy én nem tudom, hogy mit kellene tennem, miközben ő olyan nagyon biztos lett magában. - Nem... nem ilyenek voltak. - habogom, hiszen igen az ujjaim, a körmeim most teljesen normálisak, de az a kéznyom, ami Uther mellkasán volt cseppet sem volt normális. Én láttam, attól hogy ő nem és ezért nem hiszi el, én akkor is láttam. - De nem követhetsz, neked annak kell lenni, akiről hallottam... Nem lehet sötét a lelked. - én viszont egészen más tészta vagyok, hiszen a családi előzményeim sincsenek a legnagyobb rendben. Akkor hát hogyan hihetném, hogy minden olyan jól alakul, ahogyan ő gondolja? Egyébként is... ez nem ilyen egyszerű. Túl sok minden függ tőle és nem tőlem és ha azt nézzük, hogy még csak nem is egy idő szülöttei vagyunk. Még sincs időm jobban átgondolni, mert visszaránt a jövő és mire feleszmélek Jonas már pálcát rántva védelmezni próbál... engem? Az anyám arcán sejtelmes mosoly játszik, mintha minimum ezt várta volna. - Akkor hát sikerült... Épp, ahogy akartam. - bólint, mintha csak saját magával értene egyet, hogy aztán még szélesebbre húzódjon a mosolya. - Úgy véled van esélyed ellenünk? - többen vannak, ez egyértelmű tény, én pedig egyelőre még nem értem, hogy mi folyik itt, ezét nem is moccanok, csak gyanakvóan nézek az anyámra. Fogalmam sincs, hogy mégis mi a fene folyik itt és ez látszik is jól rajtam. Esély sincs arra, hogy teszem azt én is benne legyek. - Azt hiszed, ha nem lett volna okom rá, rád bízom a foglyot? - pillant most rám az anyám, de nem látni semmi fenyegetőt a tekintetében, legalábbis nem olyasmit, amire fel lehetne egyáltalán készülni. - Én akartam, így akartam, mert csak te érhetted el, hogy azzá váljon, akivé válnia kell. Szomorú, hogy ennek ára van. - folytatja tovább, miközben még mindig mindketten nem igen érthetjük, hogy miről is van szó. Minek lehet ára és mi ez az egész egyátlalán? - Nem értem... de hiszem nem ismerem őt személyesen, ahogyan ő sem engem, csak most... - halk nevetés szakít félbe. Pálcák ugyan szegeződnek ránk, de az anyám még mindig nem tűnik fenyegetőnek, legalábbis nem úgy fest, mint aki lépni akarna valamit. Na nem mintha túl gyakran piszkolná be a kezét. - Nem lett volna jó, ha mindent tudsz, akkor talán megfutamodsz és nem jössz ide. Félve a következményektől, de átéltük már ezt. Te tetted azzá a hőssé, akiért annyira rajongasz, de ehhez áldozatot kell hoznod. - közelebb lépek Jonashoz és most én vagyok az, aki megfogja a kezét. Miféle áldozatot és miről beszélhet egyáltalán az anyám? Tényleg én voltam, aki elérte, hogy azzá váljon, akivé válnia kellett? Talán, ha tényleg gonosszá válnék és követne az úton azzal ezt semmissé tenném, azt amit már elértem, hogy miattam változni akar, változtatni a jövőn... Van benne ráció, de ez vajon azt jelenti, amire gondolok? Az anyám feláldozna egy nagyobb ügy érdekében?
Nem tudom, hogy miért kell őt győzködnöm arról, hogy már mellette állok, de abban igaza van, hogy ez az egy óra, amit külön töltöttünk egymástól, igencsak meghatározó, de mégiscsak visszataláltunk ide, és ez a fontos, hogy bármit is tapasztaljunk, most itt vagyunk, készen arra, hogy folytassuk a közös utunkat. Lehet, hogy indokolt, hogy magyarázzuk a motivációkat, akkor én meg fogom tenni. - Pont erről van szó. Rájöttem, hogy ha csak egy órát is vagyunk egymástól távol, az élet bizony nagyon rövid. És most nincs helye a bizalmatlanságnak, legalábbis részemről. Tudom, és hiszem, hogy a jó utat követed, hiszen nem vittél volna ki onnan, ha nem lenne minden véresen komoly, amit felvázoltál. Tudom, hogy te is másokért akarsz harcolni, és.. igen, nehéz pont nekem kimondanom, hiszen nem vagyok ilyen, de te sem.. illesz hozzám! – Nem mondom ki, hogy ez milyen romantikus vonalat sejtet, hiszen meg is csókoltam, nem úgy, mint egy régi barátot, ám az, hogy a meglepetéstől vezérelve ő is viszonozzta mindezt, nem azt feltételezi, hogy zsigerből utál. Csupán azt, hogy valami más világrendben nőtt fel, ahol még a gondolataira is kellett ügyelnie. Ha csupán pár óránk is van hátra, hát nem fogom az igazság kerülgetésével tölteni. - De igen, így gondoltam. Hogy túl sokat harcoltam már a jövő ellen, amit úgysem tudok megváltoztatni. - Ám pont Kylie láttatta azt velem, hogy a már bekövetkezett dolgokon is tudunk változtatni. Ő látott egyféle jövőt, majd átéltek egy másikat, így nekem sem biztos, hogy meg kell majd úgy halnom. Az életünk a saját kezünkben van, és ha megváltoztatjuk a sorsunkat, akkor igenis hinnem kell abban, hogy még semmi sem elrendeltetet. - Karmokkal? Ezekkel a karmokkal? – Mosolyodom el kézbe véve az ő törékeny ujjait. Tudom, hogy van rá esély, hogy elhúzza, főleg, hogy még talán idegen lehet neki az érintésem, de nem baj, hátha egyszer megszokja. – Én pedig elfogadtam, hogy jó utat követsz. Bármit is látott az a fickó, te nem olyan vagy. Ha pedig mégis az a sötét boszorkány leszel, hát én is követlek. – Azért nem csak az irány, hanem az út is fontos, ezért ha Moana olyan motiváció mellett dönt, amit mások nehezen tudnának elfogadni, hát istenem, én sem vagyok makulátlan. Sőt még csak viszonzást sem várok a csókra. Elengedem, amikor felpattan, minden tekintetben kár őt visszatartani. Viszont amikor változik a kép, és nem csak hogy valahol máshol is kötünk ki, elég komoly hibát vétek, mert nem csak, hogy pálcát rántok, még be is állok Moana elé, így akaratlanul is egyértelművé téve, hogy nem vagyok a rabja, sőt, az arcomon mintha olyasmi aggodalom merülne fel, mint aki egyértelműen gyengéd érzéseket táplál védence iránt.
Tényleg úgy érzem, hogy a változás valahogy elég hirtelen jött és épp e miatt nem tudom, hogyan kezeljem. Bennem nem szoktak megbízni és én sem szoktam megbízni másokban és épp e miatt ez a helyzet most felettébb szokatlan, főleg hogy ilyen nyíltan ki is mondja, hogy nem számít a megszeghetetlen eskü, nem azért jött vissza és nem azért segít, hanem mert segíteni akar, mert ahogyan mondja érti az indokaimat. - Hirtelen, mert alig telt el idő és... nekem ez igenis hirtelen és új, hogy bízol bennem. - mondom most már ki nyíltan. Nem igen volt olyan, aki így lett volna ezzel, aki mellettem állt volna, vagy segít. Egyedül kellett megoldanom eddig mindent és csak magamra számíthattam és most úgy fest, hogy ez változni fog és én egyelőre még nem tudom, hogy mihez is kezdjek az új helyzettel. A jót ugyanúgy nehéz megszokni és kezelni, mint a rosszat, ez már csak ilyen, sőt ha az életedben sokkal több rosszat kaptál, mint jót, akkor a jót még nehezebb. - De hát te is egy látóhoz mentél, akkor nem gondolod úgy, hogy a jövő már meg van írva és a dolgok úgy történnek majd, ahogyan történniük kell? - az alapján, amit most láttunk és az alapján, amit Uther mondott egyértelmű, hogy van annak valóságalapja, hogy akár még rossz is lehetek végül. Végtére is nem vagyok jó sem és magam miatt akarom megoldani, hogy jobb legyen a jövő, nem másokért. Jonas más, azért tesz, hogy másoknak jobb dolga legyen, másokért dolgozik, míg én... csak a saját pocsék életemet akartam jobbá tenni azért, hogy ne kelljen félelemben és bujkálásban élnem csak pusztán a nevem miatt. Ez mi, ha nem pusztán önzés? És mégis ennek ellenére elmondom neki az Utheres sztorit, ő pedig még mindig nem lepődik meg, hanem a kezem után nyúl és jól sejti, az ösztön hozza, megpróbálom elhúzni, még ha nem is engedi. - Nem sok jót, hogy miattam tart ott, ahol, hogy én tanítottam sötét varázslatokra, és azért lépett ő is erre az útra, meg mert mutattam neki, hogyan kell. Ott volt szó szerint a kézlenyomatom a mellkasán, csak... karmokkal. - még belegondolni is borzongató, hogy mivé válhatok, legalábbis az alapján, amit nem régen hallottam. - És, ha nem tudsz meggyőzni? Én hoztalak ide, én hiszek benned, hogy jobbá teszed a jövőt, de csak magam miatt, mert nem akarok olyan világban élni. - ő mégis valami miatt mást lát bennem, mint amit én látok benne és még mindig nem értem ennek az okát és még mindig nem értem azokat a bizonyos miérteket. Zavaros az egész, ahogyan az is, hogy vajon mi lesz velünk és hogyan tudjuk mindezt megoldani. És érzem én azt is, ahogyan igyekszik engem is meggyőzni, de más életben, más világban nőttünk fel és mást ismerünk mi ketten. Tudom, hogy azt várja, és talán valahol meg is van a késztetés, de még sem hajolok közelebb, hogy megcsókoljam, amikor a hajamon siklik végig a keze. - Ez akkor sem ennyire egyszerű! És... nem is ezért vagyunk itt. - rázom meg a fejemet, most már elengedve a kezét és felpattanva, ha csak nem próbál meg erővel tartóztatni, de kétlem, hogy annak túl sok értelme lenne. És ekkor érzem meg az erős rántást, mintha csak kényszerítés lenne, mágia, ami ellen képtelenség küzdeni és amit ő is érzékelhet és egy szemvillanás múlva már ott vagyunk, ahonnan indultunk, vagy csak olyan, mintha? Ködös, mintha álom lenne, de mégis ott a cellája, csak épp most mindketten a rácsokon kívül vagyunk az anyámmal és néhány csatlósával szemben.
Érzékelem a zavarát, talán egy kicsit én is osztozom ebben, de nem beszéljük meg. Mert valahogy mégsem kell. Találkoztunk valami elképzelhetetlen világban, egymásra voltunk utalva, és még mindig. Úgy vélem, hogy az, aki voltam, és akivé valaha válhatok, az mind több lehet Moana által, hiszen vele.. Hasonlítunk. Nagyon is. Tenni akarunk azért, hogy minden jobban alakuljon, és itt nem is számítanak a körülmények, a következmények. A kérdése tényleg jogos, hiszen nem úgy indítottunk, hogy kedveltük volna egymást. Ám már kezdem felismerni, hogy mindez csupán a balitélet kérdése volt. Így bólintok is. - Hirtelen? Moana, én nem vagyok csapongó. Ha már úgy döntöttem, hogy bízom benned, azt teljes mértékben teszem. Ráadásul egyre jobban értem az indokaidat, és kész vagyok a részese lenni az elképzeléseidnek. Ha tévedsz, akkor együtt bukunk, eskütől függetlenül. – Nem várható el egyikünktől sem, hogy pontosan belelásson a másik fejébe, ráadásul igaza van, mindkettőnk múltja jelenleg még a homályba vész, ám mégis, elég azokból gazdálkodnunk, amit most tudunk. Megletten hallgatom őt, miután megkapta a gömböt, ő lett volna az, akiről Kylie beszélt? Még ekkor se tudok rá ferde szemmel nézni. Hiszen ő nem olyan, mint a nagyanyja, és kétlem, hogy bármi is olyanná ormálná. - Ha jól értem, akkor te valami gonosz leszel, míg bennem valami hőst tisztelnek az emberek? Ez.. hülyeség. Egyáltalán nem biztos, hogy így lesz, a saját sorsunkat mi magunk formáljuk. Hiszek benned sötét boszorkány, és lehet, hogy az naivitásom, de kétlem, hogy másoknak akarnál ártani. – Rázom meg a fejemet mosolyogva, és megfogom a kezét. Ha el akarná húzni, akkor utánanyúlok, és nem engedem. Még akkor sem, ha tovább fűzi a szót, de a kétségeivel még inkább megerősít abban, amit gondolok. - Igen, de mégse tetted. Miket mondott rólad? Én viszont akivel találkoztam, nos az ő boldogsága győzött meg arról, hogy senki sorsa nincs elrendelve, de ki kell használnunk az időt, és jól döntöttem, hogy letettem veled az esküt. Ha nem akarsz ellenem fordulni, az jó, de ha mégis, akkor meggyőzlek, hogy ne tedd. – Most persze még nem tudom, hogy mit kezdjünk a gömbben látottakkal, de ez most egyébként is a beszéd ideje, átgondolhatjuk a következő lépést. Bennem nincsen bizonytalanság, de úgy fest, Moanában nagyon is van. A csókot bizonytalanul viszonozta, de csak mert megleptem vele. De most tudatosabban dönthet a saját akaratáról. Végigsimítok a haján, figyelve a reakcióját, hogy mi is a véleménye. Az ő világában az ilyen kontaktus eleve veszélyes volt, így nem lehet hozzá szokva, de talán most így még ízlelgetheti.
Nem akarom én számon kérni, sőt talán nem is tenném, ha nem lenne ez a hirtelen jött csók, amivel tényleg nem tudok mit kezdeni. Zavarban vagyok, valahol tényleg a miatt, mert nem tudom, hogy mégis hogyan viszonyuljak hozzá, hiszen na nem azt mondom, hogy őrülten hiányzott, de megtörhettem volna az esküt. Fájdalommal járt volna, de nem az volt, ami elriasztott és egyelőre még fogalmam sincs, hogy mi lehetett az. Miért nem tettem meg? És most miért csókolt meg csak úgy a semmiből? Végül is nem mondanám, hogy jól ismerjük egymást. Én rajongok azért, aki majd lesz, akit szinte hőssé emeltem már, de ő nem ismer engem, sőt éppenséggel valami kedves se volt az elején. Én voltam a fogva tartója, tehát ez teljes mértékben érthető. Csak hát... ettől még ugyanúgy nem tudom mi és miért történik. - De... mi okod van rá? Nem is ismersz, erre úgy beszélsz, mintha valami más lenne hirtelen. - ráncolom kissé a homlokomat. Tény és való, hogy most vállvetve harcolunk valami többért, valami jóért, hogy jobb legyen a jövő, de... ennyi, ennél nem igazán van szó többről nem igaz? Akkor mégis hogy érti ezt az egészet? Hogy érti, hogy hisz bennünk, vagy épp bennem. Én is azért tettem, azaz nem tettem, amit lehetett volna, mert így gondolom, csak még magamnak sem ismertem be? Együtt kell most ezt végigcsinálnunk, hiszen együtt vállaltuk, de ez még nem jelenti, hogy hirtelen... Nem is tudom, társak lettünk? - Tehát nem teljesen jóslat. - hümmögök csak, főleg ahogyan beszél a sötét boszorkányról. Az a szép, hogy hiába éltem a jövőben, nem sokat tudok arról mégis hogyan jutottunk oda, ahova, pedig tudnom kellene, de a dolgok csak úgy megtörténtek. Nem csoda, ha még most is értetlenül pillantok Jonasra. Nem kaptunk konkrét válaszokat még mindig és épp e miatt még mindig nem tudom mit is kellene tennünk. Végül pár pillanat késlekedés után én is ráfogok a jósgömbre és belenézek. Igyekszem nem foglalkozni a ténnyel, ahogyan összeérnek az ujjaink, mert... még ezt sem értem igazán. A képek szépen fokozatosan villannak fel előttem, a kunyhóról, ahol a kis csapat a boszorkával küzdött meg, rengeteg unikornis szobor között, aztán néhány villanásról arról a másik világról. Hirtelen kapom el a kezemet, amikor véget érnek a képek. - Én... én őt ismerem! Azt a lányt láttam már, akivel a másik világban küzdöttek és a boszorkány a parkban... Aki a nyomokat hagyta, olyan furcsa érzés volt, azt hiszem... azt hiszem... - értetlenkedve ráncolom a homlokomat, ahogyan próbálom felfogni, hogy mit is akar ez jelenteni és ahogyan lassan megértem azt is, ami nem rég történt, amíg Jonas távol volt. Halkan sóhajtok egyet. Hát igaz lenne, amit Uther mondott? - Azt én tettem, vagyis én fogom tenni, csak később, az én időmben később. Londonban a pusztítást, de ha mégis megállították és nem történt meg, akkor... Amíg távol voltál találkoztam valakivel és lehetőségem volt rá, hogy megszegjem a Megszeghetetlen esküt. Akartam, de azok alapján, amiket mondott rólam... még sem tettem. - valószínűleg nem igen fogja érteni, hogy mit hadoválok össze, hiszen leginkább magam elé motyogok csak. Az az igazság, hogy én se nagyon értem, hogy mi történik, vagy fog történni, azaz... történt?
Nem akarok belegondolni, hogy Moana esetleg nem vonzódik hozzám. Ő egy teljesen másféle világban nőtt fel, ahol ügyelnie kellett a gondolataira. El sem dönthette igazán, hogy mennyire viszi tovább a Lestrange hitvallást, csak tennie kellett, amit elvártak tőle, s a világrend összeomlóban van az ő idejében. Én pedig hasonlóan remeteként próbáltam kívülről szemlélni a történteket. És ezzel együtt védeni mindenkit, főleg a fiatalokat, a diákokat. Lehet, hogy hamarosan meghalok, ám addig annyit tehetek, hogy segíteni Moanának megalapozni az immár egyre biztosabb alapokon nyugvó közös elképzelést. A csók számomra spontán, magától értetődő, mint ahogyan az is, hogy visszacsókol a meglepődéstől, de nem magyarázkodom. Elképzelhető, hogy már nem is kell, mert ha elbukom, legalább úgy emlékezzen rám, mint aki magabiztos, határozott, s kellően céltudatos. Talán ezért is nem vág képen. Vagy csak mérlegeli, hogy mennyire szabad-e bármit éreznie, de itt nem felügyeli még senki a tudatát. Ám a megszokott bizalmatlansággal már nehéz mit kezdeni. - Alig volt egy óra. Így is siettem. Fel sem merült, hogy nem jövök vissza. Nem az eskü köt hozzád, hanem az, hogy hiszek benned. Magunkban. Jó lenne, ha nem kételkednél. – Engem nem érdekel, hogy merre sétált, bíztam benne, hogy ha már az időn keresztül utazott velem, akkor kész elmenni a végsőkig is, hogy megmentsük a megmenthetőt. – Ahogyan értelmeztem, nem jóslat. Inkább azok emlékei, akik egy másik világban jártak, és összetűztek egy sötét boszorkánnyal. Bár.. jóslat is, mert megkértem Kylie-t, hogy próbáljon meg arra koncentrálni, hogy mi fog történni. A látomásokat nem lehet mindig kicsikarni, de ő egyre gyakorlottabb, már képes tudatosasan is válogatni a képek között. Csak meg kéne néznünk, hátha számunkra is kiderül valami. Az biztos, hogy valahogy diákok egy csoportja megváltoztatta a jelent, és emiatt alakulhat majd úgy a te idődben, hogy minden elromlik. Talán maga az a sötét boszorkány, aki ebben a világba bosszúból jött, ő áll a rémuralmi intézkedések mögött. Hatalmat szerezhetett, akár a minisztériumban is. – Hümmentek, talán itt is megnézhetnénk. Együtt. Ráfogok én is a gömbre, az ujjaink egymáshoz érnek, kellemes bizsergés fut végig rajtam. Aztán a jóstárgyra meredek.
A gondolataimba merülve ücsörgök a fatönkön, hiszen megtehettem volna, megszabadulhattam volna a Megszeghetetlen eskütől úgy, hogy Jonas még csak nem is tud róla. Úgy, hogy rajta ott marad a kötés, így ő nem tehet ellenem semmit sem, de én ha mégis úgy hozza a sors, hogy saját magamat kell előtérbe helyezni, könnyedén megtehettem volna és valami miatt most mégis ugyanúgy ülök itt, mint ahogyan elváltunk, csak annyi különbséggel, hogy a köpeny és a síp nálam vannak, a tértágított táskában, ahová eltettem őket. Az ostort még csak el sem hoztam, mintha meg akarnám úszni a csábítás lehetőségét is, hogy esetleg még is használjam. Persze tény és való, hogy Jonas valamiféle hős a szememben, azaz azzá fog válni majd egyszer, de ettől még most nem az és igenis tudnom kellene, hogy akár e is árulhat, ha úgy akarja és arra van szüksége és én ennek ellenére, mégis úgy döntöttem, hogy vállalom az esküt, pedig bizonyára, ha az életébe is kerülne és úgy érezné a világot megmenteni csak úgy lehet akkor megszegné és ártana nekem. Bízom benne? Magam sem tudom, hiszen semmi okom sincs rá, még csak azt sem tudhatom, hogy visszatér-e. Mégis meghallom a közeledő lépéseket. Felpillantok, akár még azt is számításba véve, hogy hozott magával valakit, de nem, egyedül van, pedig megtehette volna, hogy próbál találni ő valami kiutat és végül mégis elárul, de eddig úgy fest, hogy nem tette meg. Az viszont finoman szólva is meglep, hogy csak úgy se szó se beszéd hajol le és csókol meg. Valahogy automatikus a mozdulat, ahogyan viszonozom, cseppet sem tudatosan, csak akkor fagyok le igazán, amikor felfogom és ő csak úgy leül mellém, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon, pedig cseppet sem az. Nincs köztünk semmi, csak segítettem neki, hogy azzá válhasson, akivé válnia kell. Hiába nyomja a kezembe a gömböt értetlenül nézek rá, bár csoda, hogy nem ennél kellemetlenebb reakcióval löktem el. Két lehetőség van, számon kérem, hogy mégis mi a fene volt, vagy a könnyebb és most gyorsabb utat választom, úgy teszek, mintha semmi se történt volna. - Azt hittem vissza se jössz, sokáig elvoltál. - jegyzem meg azért kissé szemre hányóan, mintha én azóta is itt ücsörögtem volna. Nem szándékozom beszámolni neki arról, akivel találkoztam és, amiket mondott, arról pedig főleg nem, hogy lemondtam a lehetőségről, hogy megszegjek egy megszeghetetlen esküt. Miért érzem mégis valahol belül kellemetlenül magamat azért, mert nem mondom el neki? Nem tartozom beszámolási kötelezettséggel. - Mit mondott a jós, mit kell tennünk és mi ez? Jósgömb... valamiféle jóslat van benne? - nem igazán hiszek a ködös utalásokban, amik a jövőt illetik, főleg hogy én onnan jöttem, tehát tudom, hogy milyenné fog válni és épp hogy azt kellene elkerülni. Ráncolom hát a homlokomat, hiszen nem mondott még semmi konkrétumot és miután én még csak otthonosan sem mozgok itt, azt sem tudom hová mehetnénk, amíg megvizsgáljuk a gömböt, meg aztán egyelőre itt nem járnak sokan, nem is biztos, hogy külön helyet kellene a célra keresni.
