2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Teljes név: Ryan Alexander Irvin Születési hely és dátum: London, 1973. október 12. Csoport: Varázshasználó Patrónus: jávorszarvas Foglalkozás: Auror Képesség: Bejegyzetlen animágus (fekete labrador) Mágikus adottság: - Familiáris: - Kiemelkedő tudás: Sötét Varázslatok Kivédése – Kiemelkedő, Átváltoztatástan – Kiemelkedő Kihez tartozol: Claire P. Collins keresettje
Jellem: Valóságos istencsapása. Egy igazi bajkeverő, aki soha nem fog felnőni. Ilyesmiket és ehhez hasonlókat hallottam magamról a tanároktól. Pedig én nem akarok rosszat, de ami kicsit is izgalommal kecsegtet, jó bulinak ígérkezik, vagy egyszerűen próbára teszi a bátorságomat, azt én egyszerűen nem bírom kihagyni. Pedig én nem akarok rosszat senkinek, tényleg. Legfőképp magamnak nem. Valahogy mégis mindig elkapnak. Bár ebben az is szerepet játszhat, hogy aki ismer, általában már akkor rosszat sejt, ha csak meglát valahol. Mert én nem szoktam sehol „csakúgy” lenni, hiába bizonygatom. De hát mit tehetnék, ha nem szeretem a tétlenséget? Egyébként sem vagyok rossz szándékú, sőt. Hazudni, alakoskodni sem tudok. Sajnos. Mert ez elég sokszor csak még nagyobb bajba kever. Lehet, hogy minden csínyben benne vagyok (még így felnőtt fejjel is), de el is viszem a balhét. Vállalom a tetteimért a felelősséget. Talán túlságosan is. Nem rejtem véka alá a véleményemet semmilyen helyzetben. A diplomácia nem épp erősségem. De talán ez azért is van így, mert az iskola előtt túl sok nevelést nem kaptam. A külsőm is valahol ezt tükrözi.
Kinézet, megjelenés: Bár a munkaruhám sokat elfed ebből, de szabadidőmben szívesen hordok szakadt farmereket, kissé megfakult pólókat, amolyan laza, de mégis menő muglicuccokat. A félhosszúra növesztett hajamtól is csak az iskola elvégzése után, hosszas győzködésre voltam csak hajlandó megválni, hiába zrikáltak sokan vele, hogy igénytelen. Nekem így tetszett. Ezt szoktam meg, így volt kényelmes. Bár ezzel a rövidebb, kicsit kócos hatású fazonnal sincs igazából semmi bajom. Ez vagyok én. Pont így. Akinek nem tetszik, mehet, ahova akar.
Előtörténet: Hogy ki vagyok én? Hát az egy érdekes történet. A Mardekárba jártam, aranyvérű vagyok természetesen, igen. Ebből valószínűleg azt gondolod, már tudsz is mindent. Csak egy újabb tipikus mardekáros, akinek tuti, hogy a szülei a Sötét Nagyurat támogatták. Első ránézésére akár még igaz is lehetne a dolog. De nagyon nem. Hogy ez mégis hogy lehet, mikor az Irvin família köztudottan nagy Voldemort-szimpatizáns, az apám és a néhai nagynéném is viselték a jelet, sőt, még az ő szüleik is? Nos kérlek úgy, hogy az apám nem is az apám, hanem a nagybátyám, a nagynéném pedig az anyám. Mielőtt a homlokodat ráncolnád értetlenségedben, inkább kezdem a legelején. Az édesanyámat Kim Irvin, vagyonos, régi aranyvérű család sarja, aki ahogy az várható volt, mint a család összes tagja régre visszavezethetően a Roxfortban a Mardekárba járt. Éppúgy, mint az ikerbátyja, az én későbbi nagybátyám. Nincs ebben semmi különös. Egészen addig nem is volt, míg negyedéves korában össze nem jött egy griffendélessel. Igen, egy olyan fiúval, aki azt leszámítva, hogy aranyvérű volt, mindenben eltért az elvártaktól. A családja anyagi helyzete borzalmas, söpredékkel barátkozott és a nézetei is homlokegyenest eltértek Kim családjáétól. Persze lehetett volna ez egy fellángolás is, de meglepő módon kitartott még az ikerbáty áskálódásai ellenére is. Kim szembement minden elvárással. Talán még a Sötét Nagyúr nézeteit is kezdte vitatni, hála az időközben Rendtaggá váló szerelmének, későbbi jegyesének. A Roxfort elvégzése után pedig Kim teherbe is esett ettől a férfitól. Akár szép vége is lehetne a történetnek, még ha Kim hátat is akart fordítani a családjának, de nem lett az. A vőlegénye ugyanis már sosem tudta meg, hogy apa lesz. Meghalt egy halálfalók elleni ütközetben, alig tizenkilenc évesen. Kim magába zuhant, talán csak a gyerek miatt tartotta magát. A családja, a bátyja pedig nagylelkűen visszafogadta és támogatta. Azonban már sosem lett olyan, mint régen. Depressziós, magába fordult, apatikus hangulatban töltötte a terhessége utolsó hónapjait és a szülés után nem sokkal meg is halt. Hogy valamiféle a szüléssel összefüggésben szerzett fertőzés esetleg öngyilkosság állt-e a háttérben, máig tisztázatlan (és ha már itt tartunk, épp ezért nagyon bűzlik is nekem a sztori és még mindig próbálok a végére járni). Mert én voltam az a gyermek, aki akkor, ebből a kezdettől fogva ellenzett kapcsolatból született. És tizenöt éves koráig hazugságban élt.
Abban a hitben kezdtem ugyanis még a Roxfortot is, hogy az előbb említett Kim Irvin a nagynéném volt, én a bátyja fia vagyok (ezért is Irvin a családnevem), akinek a felesége volt az anyám, ám sajnos belehalt a szülésbe. (A sztori amúgy addig igaz is volt, hogy az anyámnak mondott személy egykor valóban a nagybátyám jegyese volt, de ő meghalt abban az időben, mint a valódi apám, csak ő a halálfalók oldalán harcolt.) Szóval valóban egy tipikus, balhés mardekárosnak tűnhettem a roxfortos pályafutásom első öt évében, még ha kicsit őszintébb is voltam és ha úgy hozta a sor, bizony a saját háztársaimnak is nekimentem. Valószínűleg ezért nem is értette senki azt a bizonyos első szerelmemet se, ami a nagybátyámnak alighanem minden hajszálát égnek állította, mikor kiderült (és miért ne derült volna ki, én büszkén vállaltam). Tulajdonképpen annak köszönhettem, hogy kibukott az igazság a nagybátyámból egy gyenge pillanatában. Ugyanis pont ugyanazt látta megismétlődni, ami a húgával történt. Claire P. Collins, életem első és egyik legnagyobb szerelme ugyanis griffendéles volt és félvér. Eleinte nem állhattuk egymást (a legtöbb diák amúgy is így volt ezzel az én esetemben, a túlzott őszinteség sokszor nem vezet jóra), aztán negyedévben, a karácsonyi bálon összejöttünk és több, mint másfél évig együtt jártunk. Egész pontosan az ötödév utáni nyári szünetben jöttem rá, nagybátyám egy korábbi elszólásából kiindítva a nyomozásomat, kik is voltak a valódi szüleim és mi történt velük. Valószínűleg mindenkit feldúlna, ha kiderülne, hogy egy merő hazugság volt eddig az élete, én sem voltam ezzel másként. Ráadásul egy tizenöt éves kamasz még rosszabbul tud reagálni egy ilyen esetben. Pláne, hogy a fejembe vettem, ha ezt mind eltitkolták előlem, anyám halálának körülményei pedig igen talányosak, mi van, ha nem öngyilkos lett és nem is valami fertőzés vetett véget az életének, hanem maga a családom? Végül is nem volt rá garancia, hogy nem fordít hátat nekik a születésem után és visz el engem is magával a néhai apám ismerőseihez vagy valami hasonló. (Ezt az elméletemet egyébként máig nem vetettem el, de bizonyítékokat egyelőre nem találtam rá.)
A hatodév tehát úgy kezdődött számomra a Roxfortban, hogy már nem voltam ugyanaz a személy. Mogorva lettem és agresszív. Sokszor a bulizásba, szórakozásba menekültem. Ez egyébként a tanulmányi eredményeimen is meglátszott. És szegény Claire-t is erősen sújtotta. Nem árultam el neki semmit, de vele is állandóan kötözködtem, vitatkoztam. Ő azonban tűrt. Valószínűleg túlzottan szeretett (elvégre még a szüzességét is én vettem el, bár igen fiatalok voltunk akkoriban, de szerelmesek, mentségünkre legyen mondva). Nekem azonban már ez is terhes volt. Bár az érzéseim a lelkem mélyén nem változtak, annyira elfoglaltak a magam problémái, hogy ezt már elnyomták az egyéb gondolatok, érzelmek. Nem vettem észre, mit hagyok elúszni, mikor egy roxmortsi kiránduláson, jó pár lángnyelv whisky után engedtem a csábításnak egy háztársnőm személyében. És természetesen, ahogy azt kell, Claire rajta is kapott és ez már sok volt neki, szakított velem. Összetörtem a szívét, de akkor ez sem érdekelt. Hiába pletykált erről az egész iskola. Akkor úgy éreztem, megszabadultam egy tehertől. Onnantól kezdve a Roxfort aktuális nőcsábásza lettem. Senki mellett nem köteleztem el magam, csak kihasználtam, hogy sok lánynak bejön a rosszfiú imidzs, ami ezután kialakult rólam a köztudatban. Claire-rel onnantól az iskola elvégzéséig gyakorlatilag szóba sem álltunk egymással. Elhitettem magammal, hogy jobb nekem is nélküle, különben is, az anyám példája is mutatja, hogy egy ilyen kapcsolatnak az én családomban csak rossz vége lehet.
Sokáig amúgy sem tudtam, mondhatni identitásomban meghasonulva (hisz figyelj, az egész múltamról, származásomról alkotott képem egy merő hazugság volt), mihez kezdjek az életemmel. Utolsó évben jöttem rá, hogy ami engem igazán érdekel, az az aurori hivatás, talán az alapvetően igazságszerető, igazságkereső természetemből is kiindulva. Hogy a családomnak ez mennyire tetszett vagy sem, az már kevésbé érdekelt, különben sem volt valami rózsás a viszony köztem és a nagybátyám között, mióta kiderült, hazudtak nekem. Ehhez viszont ami inkább útban állt, az a tanulmányi eredményem. De nem az a fajta vagyok, aki könnyen feladja, amit eldöntök, azt véghez is viszem. Belevetettem magam a tanulásba, felcsöveltem és olyan RAVASZ-okat írtam, hogy a tanáraim is csak pislogtak.
A lelkesedésem az aurorképző alatt is töretlen volt, kiemelkedő eredményekkel zártam a sulit és így a Mágiaügyi Minisztériumban gyakorlatilag tárt karokkal vártak (és természetesen nem takarítói állásba). A családommal nem sok kapcsolatot tartok, bár a nagybátyám néha küld egy-egy baglyot, amire én többnyire nem válaszolok, a karácsonyi családi összejöveteleket is mondvacsinált indokokkal már évek óta kihagyom. Két éve van egy barátnőm (aki bár tényleg nem törekedtem rá, még a családomnak is megfelelő lenne, aranyvérű, jó nevű, tehetős családból való), együtt is lakunk. Mondhatni minden szép és jó az életemben jelenleg. Azt hittem, lezártam mindent, ami a múltamhoz kötődik (még ha anyám halálának körülményei még mindig foglalkoztatnak is olykor). Azonban egy barátnőmmel közös program néhány hónapja megint felkavarta az állóvizet a lelkemben, felidézve a múltam egy régen elfeledettnek hitt fejezetét.
Történt ugyanis, hogy gondoltuk a poén kedvéért elnézünk egy mugli színházba. Ahol valaki olyat láttam meg a színpadon a főszerepben, akiről azt hittem, soha többé nem találkozunk. Claire P. Collinst. Mondhatnánk persze, hogy nem történt semmi, hisz bár az első nagy szerelmem volt, évek óta nem láttam, nem is beszéltünk (most sem egyébként), csak teljesen véletlenül megnéztem egy darabot, amiben játszott (tényleg kiemelkedően jól mellesleg), hazamentem, szeretkeztem a barátnőmmel és ennyi. Még csak meg sem említettem neki valamiért, hogy én a művésznőt bizony ismerem. Miért is tettem volna? Lényegtelen. Legalábbis ezt bizonygattam magamnak. De azon kaptam magam, hogy azóta gyakran álmodom magam vissza abba az időbe, mikor még Claire volt a barátnőm és ébren is gyakran eszembe jut. Persze biztosan csak a nosztalgikus érzések, amiket kiváltott, hogy láttam. Ez lehet az oka annak is, hogy pár nappal később vettem magamnak és a barátnőmnek egy színházbérletet oda, ahol Claire is játszik. Így minden darabját láthatom. De csak a tehetsége fogott meg, semmi más. Hogy valaha mi egy pár voltunk, semmi összefüggésben nincs ezzel. Ez az oka annak is, hogy még mindig nem beszéltem erről a barátnőmnek. És annak is, hogy még ha látom is a színpadon, a művészbejárót nagy ívben elkerülöm és az elsők között hagyjuk el az épületet a barátnőmmel az előadás után. Nem félek találkozni vele, csak nincs okom várni rá, tudatni, hogy ott vagyok. Hisz az életemben minden sínen van, (már a gyűrűt is megvettem, hogy megkérjem a barátnőm kezét, csak a megfelelő pillanatra várok), miért is bonyolítanám meg? Mi okom lenne feltépni a régi sebeket? A gondolatok, álmok is csak a múltnak szólnak. Claire egy fejezet volt az életemben. Meghatározó, de lezárt fejezet. És ez így is fog maradni. Amíg szemtől szembe nem találkozunk, nem is változhat ebben semmi. Ez pedig nem fog bekövetkezni. Miért is történne meg?
A hozzászólást Ryan Irvin összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2017-08-30, 12:21-kor.
Megan Smith
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Ryan Irvin 2017-08-29, 22:39
Elfogadva!
Üdvözlünk az oldalon!
Na, itt is vagyok, hogy meglessem a karakteredet!
Először a hiba, mert én ilyen gonosz vagyok, hogy ezzel kezdem: Az élet kort kicsit gyúrd újra, mert az oldal a múltban játszódik, a karaktered jelenleg tíz éves körüli kisgyerek, ha 90-ben született. Kérlek ezt javítsd itt ez ET-ben, a profilodban rendben van, mert a fórum a mai dátumig számolja. És akkor minden más: Nagyon tetszik, hogy nem egy tipikus Mardekáros fiút ismerhetünk meg, minden rosszban benne van, de ő maga nem rossz, inkább nekem egy kicsit a Weasley ikrek ugrottak be róla, még ha valószínűleg annyira nem voltak ártatlanok a csínjei. A lázadó mindig nagyon szexi kisugárzással bír, és a PB-d is igazi rosszfiús. Nagyon tetszik, hogy milyen szépen belefűzted a karakterbe, hogy eredetileg mire is lett keresve, jó drámázást kívánok mindkettőtöknek, de azért remélem én is elvihetlek majd egy körre játszani.
