Adrian & Karen

[You must be registered and logged in to see this image.]

Mostanság kezdem azt tapasztalni, hogy olykor nem zavar ha nincs teljesen kész a házim, vagy épp egyáltalán nincs kész. Mint ha az alvás meg egyéb témák sokkal jobban érdekelnének. Nem is tudom, olyan másabb minden, mint ha nem is tudom. Áh, ennek véget kell vetni, el akarom határozni magam, hogy megint inkább az ambícióimra koncentrálok. Nincs is más, csak hogy minél többet tanuljak, annál kevésbé tudnának mondjuk a nagyobbak is megtalálni. Ez az egyik ami felettébb zavar engem, hogy kissé olyan érzésem van mint ha folyamatosan forognék társaságok között, egyikből a másikba csöppennék, egyszer ez talál meg, egyszer az. Vagy csak egyszerűen magamat nem találom. Talán csak Liana az egyetlen, aki még mindig változatlanul van jelen a mindennapjaimban.
Bosszúsan próbálom meg ismét a varázslatot, a fénycsóva elindul, majd legnagyobb csalódásomra rövid pislákolás után semmissé válik. Még előcsalni is eléggé nehezemre esik a patrónust, nem hogy formába rázni. Pedig bizisten kíváncsi vagyok rá, hogy milyen alakot ölt.
Már meg sem lep nővérem hirtelen érkezése, rá más formában nem is igazán kellene számítanom, nagyjából megbeszélünk valamit és ahhoz tartja is magát. Meg a nagyjábólhoz is. Kis mosolyt csal az arcomra, amint megpillantom, felé fordítom előbb csak a fejem, majd végül ellépek hozzá. Persze... ölelgessen csak. Nem is igazán van időm sem tiltakozni sem másképp lereagálni. De tőle nem is várnék mást, talán rajta kívül nem is igazán hagyom másnak. Ahogy egyre idősebb leszek, egyre cikibbnek érzem az ilyen megnyilvánulásokat.
- Nem késtél. Mindig így jössz. - nyugtázom egy bizakodó mosollyal, miután lenyelem minden egyes megjegyzésemet a megölelésével kapcsolatban. Érje be vele, hogy nem tiltakoztam. Ez már mind bőven túlteljesített tőlem.
- Oooolyasmi. - kezdem el bizonytalanul. Tudom, ő nem az a személy, aki ilyenekért megdorgál. Különben lőni sem lőhetnék, ha ebből indulok ki. Elvégre az is nagyobbaknak való nem? Komoly fegyver, az pedig hogy rám bízta, azt jelenti, hogy engem is komolyan vesz. Ahányszor ebbe belegondolok, büszkeséggel tölt el a tudat, hogy már nem is vagyok olyan kicsi.
Ellenben fáradt grimaszt küldök neki a témaváltásra. Nem hagyhatnánk inkább? Persze őt ismerve nem, mindenről tudni akar és tud is ami velem történik. Kár lenne bármit is tagadni.
- Csak belém kötöttek. Vagy valami olyasmi. - igazából a lányokat piszkálták, én pedig nem hagyhattam szó nélkül csak úgy a dolgot. Talán valahogy így nézett ki: "Nem mertek másba belekötni mi? Sunyi patkányok." Ezzel pedig kihúztam a gyufát náluk, ami eredetileg is a célom volt. Csak arra nem számítottam, hogy ketten azért mégis csak többen vannak, még ha csak fölöttem is járnak és tudom, hogy tudok olyan rontásokat rájuk küldeni, amivel meggyűlhet a bajuk.
- Semmi bajom. Csak nem szeretem az igazságtalanságot. - meg ha Lianát is piszkálni akarják. A legjobb barátomat hagyja mindenki szépen békén.
- Szóval hogy kell patrónust idézni?




↯

A délelőttöm nagy részét Castiel társaságában töltöttem. Semmi szokatlant, vagy különeset nem csináltunk, azonban szükségem volt a jelenlétére. Az utóbbi hónapokban nem tudtunk annyi időt együtt tölteni, mint szerettünk volna.
Amilyen hamar elrepült a délelőtt, olyan kínkeservesen érkezett el az öcsémmel való találkozásom pillanata. Adrian megkért, hogy segítsek neki valamiben, én pedig nem tagadtam meg semmit a kedvenc kisöcsémtől. Arról nem is beszélve, hogy olyan dolgot kért tőlem, amit elsajátíthatva megvédhette volna magát. Azt a varázslatot nekem is az utóbbi hónapokban sikerült csak megtanulnom, hiszen hiába igyekeztem mindig is, egyetlen boldog emlékem se volt, amibe kapaszkodhattam volna a patrónus idézés során.
Miközben az erdő felé tartottam azon töprengtem, mi történhetett az életem során, ami miatt most már boldognak éreztem magam. Ugyanis furcsa mód, gyakran azon kaptam magam, hogy elmosolyodtam olyan emberek között, akiket annyira nem is ismertem. Nem tudtam már annyira eljátszani azt a zárkózott, rideg személyt, akivé annak idején váltam. Türelmesebbé váltam, kevésbé erőszakossá, megtanultam toleráns lenni bizonyos személyekkel. Már nem ordítottam le mások fejét, ha éppen rosszkedvem volt, egyre kevesebbszer löktem fel diákokat a folyosón. Persze, ez nem jelentette azt, hogy bárkivel leálltam beszélgetni, a többséggel így is tartottam a három lépés távolságot, de a szeretetteimet mégse bántottam lépten-nyomon.
Gavin elment. Elhagyta az iskolát, de mindennap levelet küldtünk egymásnak. Pokolian hiányzott, elvégre mégis csak az ikertestvérem volt, azonban nem álltam a boldogsága útjába. Ha menni akart, fel akarta fedezni a világot, sárkányokkal szeretett volna foglalkozni, többé nem álltam a boldogsága útjába. Nem akartam az lenni, aki visszarántja őt, hogy ne teljesítse az álmait.
Másrészt, mint kiderült, Devan tényleg a rokonunk volt. Nagyon megszerettem a kis srácot. Érte és Adrianért képes lettem volna ölni. Talán nem is tudta, hogy figyelemmel kísértem az útját. Ha valaki bántani akarta, mindig ott teremtem, hogy megvédjem őt. Az a kisfiú az egész életét abban a hitben élte le, hogy nem volt többé családja. A nevelői hazudtak neki, ezért szeretném kárpótolni őt valahogy.
Adrian pedig… Kamaszodott. Devannel kevés gondom volt, de tudtam, hogy Adrian nem lesz egy egyszerű eset. Chase-nél megúsztam az egész hercehurcát, azonban Adrian már kicsinek is mindig nagyon makacs és önfejű volt. Ilyen téren nem kellett volna rám ütnie.
A zajló családi események mellett Castiel oldalán találtam békére. Mostanában is idegesítettük néha egymást, de közel sem volt olyan vészes a helyzet, mint annak idején. Talán akkor fordult fel fenekestül az életem, amikor őt megismertem. Viszont nem bántam meg. A szüleim elvesztése óta most először éreztem úgy, hogy minden apró nehézség ellenére boldog vagyok. Az életem, a terveim úgy alakultak, ahogy elvártam, a körülöttem lévő emberek pedig erőt adtak nekem mindahhoz, hogy véghez is vigyem azt, amit a fejembe vettem.
Sietősen szeltem át az óratorony udvart, miközben ezeken agyaltam. A gondolataimból erőteljes harangszó zökkentett ki. Igyekeznem kellett, ha időben oda akartam érni. Egy kisebb hugrabugos csoportot megkerülve feljutottam a hídra.
A távolból láttam a rengeteg fáit, a vadőr kunyhóját, az ösvényt, amely a hippogriffek futtatójához vitt, és egy apró alakot, aki épp abban a pillanatban tűnt el a fák között. Akaratlanul is elmosolyodtam, bárhonnan felismertem az öcsémet a járásáról. Mivel nem terveztem megvárakoztatni, kerestem egy félreeső helyet, ahol alakot válthattam. Madárszárnyakon mégis gyorsabban utaztam, és bevallom, már rettenetesen hiányzott ez a szédítő magasság, ahogy a szél borzolta a tollaimat. Tény, az átváltozással járó fájdalom nem volt kellemes, de megszokottá vált már az évek során.
Gyors szárnycsapásokkal hamar elértem az erdőt. Tiltottak bennünket ettől a helytől, mégis számomra nem jelentett veszélyt. A Durmstrang környékén nagyobb és veszélyesebb bestiák voltak, mint itt. Nem féltem, ha beléptem ide. Adriant se óvtam annyira ettől a helytől, amíg nem kalandozott el túlságosan, és tudta, hogy merről jött, neki sem volt félnivalója.
Az ágakat kerülgetve, alacsonyabban repülve kerestem a fivéremet. Végül egy tisztáson találtam meg őt. Lassú, méltóságteljes mozdulatokkal köröztem felette, majd finoman leereszkedtem egy fa mögé. A visszaváltozás talán kellemetlenebb volt: a tollaim kihulltak, a szárnyaim karokká alakultak, a karmaim eltűntek, a csontjaim ropogtak, az izmaim megnyúltak… Egy kezdő animágus számára maga volt a pokol. Nekem a mai napig az volt.
Nekitámaszkodtam a fatörzsnek, hogy kicsit kifújjam magam, kisimítsam a ruhám ráncait, leporoljam a szoknyámat, és megigazítsam a hajamban lévő csatot. Miután mindennel elégedett voltam, kiléptem a fa takarásából, hogy csatlakozzam az öcsémhez.
‒ Remélem, nem késtem annyit ‒ törtem meg a csendet. Odaléptem hozzá, hogy átölelhessem. Az sem érdekelt, ha fintorogva megpróbált elhúzódni. Most nem látott minket senki, tehát felesleges lett volna játszania a nagyfiút.
‒ Tehát, patrónust akarsz idézni. ‒ Eleresztettem őt. Nem készültem semmivel, amin gyakorolhattunk volna, hiszen először az alapokat kellett volna elsajátítania. Magamból kiindulva pedig neki se lesz egyszerű menet. ‒ Na, de előbb beszéljünk csak arról, hogy mi volt múltkori balhé. Remélem, legalább rendesen megvédted magad, ha már tőlem nem kérsz segítséget ‒ csípőre tett kézzel álltam vele szemben. Nem akartam dorgálni, nem volt jogom hozzá, hiszen jómagam is balhés voltam. De szerettem volna tudni, hogy nem esett-e bántódása. A hangomban tehát semmi számonkérés nem volt, azonban fejben már levadásztam azokat, akik csesztették őt. Ha ő nem is árulta el nekem, hogy kikkel volt problémája, biztosra vehette volna, hogy úgyis kiderítem majd. Egyelőre azonban figyelmesen vártam a beszámolóját az eseményekről.