Közös ebéd Gordon McKinney-vel

Gondolom én, hogy nem lesz apámmal könnyű dolgom, elvégre soha életében nem volt olyan ember, aki bármiben is elfogadott volna ellenkező választ. Kőkeményen tartotta magát az elveihez, a terveihez, mindent véghez vitt, amit a fejébe vett. Pont anyám lenne a kivétel ez alól? Az egyetlen olyan személy, akit valaha is szeretett? Nem, ebben az egyben nem fog engedékeny maradni, ez száz százalék. Bármi áron rám fogja erőltetni az akaratát, ebben biztos vagyok. Eljátszhatom azt is, hogy rábólintok a dologra, de ezzel már elkéstem és egyébként sem mennék vele sokra. Apa okos ember, még ha fáj is beismernem, elég ügyesen a körmömre fog nézni azt illetően, merre haladnak a dolgaim. Ha igent mondok, akkor mindenképp meg kell ölnöm Let-et. Más megoldást nem tudok kitalálni. A szökés sem jöhet szóba, apának vannak kapcsolatai, még ha évekbe is telne, mire ránk akad, akkor sem fogja feladni a dolgot, és akkor már nem csak Leticia élete lenne veszélyben, hanem az enyém is. Nem, Gordon McKinney türelmét nem érdemes a végletekig húzni, mert könnyen megüthetem a bokámat.
- Gyermekkorom óta – válaszolom apám kérdését hallva, némileg ingerülten, elvégre úgy tesz, mintha nem csapta volna már rám számtalanszor az ajtót, amikor felhoztam a dolgot. Logikus azonban, hogy azt feltételezte, hogy ez részemről csak valami képzelődés, gyerek voltam még, álmodozó és szerettem nagyot mondani. Amikor pedig láttam, hogy apa erről nem hajlandó beszélgetni velem, akkor engedelmesen hallgattam, talán egész életem során, ha háromszor hoztam fel a dolgot. Felnőtt fejjel viszont már nem érdekelt a véleménye, Summerrel mindent meg tudtam beszélni, egyáltalán nem volt szükségem arra, hogy apámra támaszkodjak ebben is. Amióta csak az eszemet tudom, megpróbálok elszakadni tőle, ha ebben is kikértem volna a tanácsát, akkor még egy kötelékkel több lenne köztünk, amit most el kellene vágnom. Mindenesetre, ő és anya szerették egymást, bármilyen ember is legyen, ennyivel pedig tartozom neki, nem akarom tőle eltitkolni anyu gondolatait, ő is azt szeretné, ha mindent elmondanék neki. - Nem sok mindent – rázom meg a fejem kissé bizonytalanul. - Amikor kicsi voltam, akkor még némileg tisztábban látta a dolgokat, de olyankor leginkább a régi emlékeket idézte fel. Emlékszel, amikor mindig elvittem a dolgozószobádból a közös képeiteket? Vele nézegettük. Elmesélte, hogy ismertétek meg egymást, azt amikor körbeutaztátok Európát, mert azt hittétek, hogy egy sátorral és némi élelemmel bárhova eljuthattok. Azt is, hogy visszafordultatok Görögországból, mert összetűzésbe keveredtél egy vérfarkas-kolónia fejével. Te nem akartál menni, de anyu féltett téged és meggyőzött.
Elhallgatok, erről valóban csak apu és anyu tudhat, nekem ezt soha senki se mesélte. Ez még évekkel a házasságuk előtt volt, akkor, amikor jóformán csak barátok voltak, valami olyasmi, mint én és Summer. Akkoriban apa még nem volt ilyen határozott és szigorú ember, gyakran fordult anyához tanácsért.
- Azt mondod, hogy neked fontos volt anya? - emelem fel lassan a tekintetem. Tudom, hogy szerette őt, nem is ezt szeretném kétségbe vonni, ezért komoly hangon folytatom: - Tudod, nekem is ugyanilyen fontos Leticia. Te se lettél volna képes ártani anyunak, én pedig ezt örököltem tőled. Nem vagyok képes olyasvalakinek ártani, aki ennyire fontos nekem, mint ő...
Itt a válasz apám kérdésére, ebből szinte azon nyomban leszűrheti, milyen a kettőnk kapcsolata a lánnyal. Nagy eséllyel nem fog tetszeni számára a dolog, nem tudom, mennyire fog kiakadni ezen, de nem futamodok meg. Most nem. Azt azonban már most látom, hogy mindezek ellenére sem fog engedni semmiből, ha kell, Imperius-átkot fog szórni rám, de végre kell hajtanom az utasításait. Mindenképp igent mondok a dologra, hiszen ezt kell tennem, ezt várja el tőlem, majd a Roxfortban ráérek gondolkozni a megoldáson. Most azonban még nem vághatom rá a választ, gyanús lenne számára a dolog. Felajánlotta azt, hogy pár napot rágódhatok a dolgokon, én pedig ki is fogom használni.
- Szerettem anyát! - szólalok meg kissé indulatosan. - És igen, mérges vagyok arra, aki megölte őt, de itt túlzásokba esünk, nem gondolod? Sose kívánná, hogy egy ártatlan haljon meg miatta! Mindegy, majd írok, mire jutottam – pattanok fel indulatosan, csak úgy tombolnak bennem az érzelmek, majd lekapom a fogasról a kabátom, pillanatok alatt magamra veszem, majd folytatom: - Három napot kérek, nem többet... Utána küldök egy baglyot a válasszal. Viszlát!Megjegyzés ♦ Ruha ♦ Zene ♦ [You must be registered and logged in to see this link.]

Anyut megölték, ezt nem tudom elfogadni, egyszerűen nem fogadhatom el! Az egész életem hazugságokra épült, most pedig romba dől, maga alá temetve azokat a bástyákat, melyeket anyu emlékére emeltem. Szerette a történelmet, az ereklyéket, tudom, hogy mindig is azt az álmot dédelgette magában, hogy ereklyevadász lesz belőlem, én pedig úgy döntöttem, büszkévé teszem őt akkor is, ha ezt már nem láthatja. Természetesen, még mindig beszélgetek vele, de ő már nem ugyanaz. Az ő szelleme, vannak tiszta pillanatai ugyan, de akadnak olyanok is, amikor összezavarodik, a tekintete homályossá válik és azt kérdezgeti tőlem, ki vagyok én és hol van a férje? Fájdalmas számomra ezt látni, hiszen tudom jól, hogy nem maradhat örökké a Földön, nemsokára mennie kell, különben valami egészen rossz sorsa lesz, de egyszerűen képtelen vagyok elengedni magamtól. És egyre inkább úgy tűnik, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki itt tartja a lelkét..
- Nyaraltatok?
Furcsa véletlenek hálózata, itt kapcsolódnak össze az emberi sorsok, hiszen én is egy nyaraláson ismertem meg Let-et, azt a lányt, akinek az apja megölte az anyámat, és akit én megszerettem annak idején. Különös, fogalmam sincs, mit kellene éreznem ebben a helyzetben iránta, tudom én, hogy nem ő ölte meg anyut, de belőle is van az apjából, vagyis anyám gyilkosából. Ha tudtam volna, akkor nagy eséllyel nem megyek oda hozzá, nem szólítom le, nem teszek vele semmit sem... Itt és most, apámmal szemben ülve kezdtem bánni azt a spanyol nyarat, és most az egyszer kezdem úgy érezni, hogy talán nem is lenne olyan jó, ha ismét összejönnék vele. De megölni? Nem, erről szó sem lehet, ő nem tehet semmiről, csupán rossz helyre született, semmi más. Ennek ellenére kedves lány, nem érdemel halált annak ellenére sem, amit az apja tett.
- Anyu nem haragszik rád – szólalok meg pár másodperces hallgatás után, miközben egy pillanatra sem jut eszembe, hogy apámmal pont emiatt nem jó a viszonyunk már gyermekkorom óta. Nem szereti, amikor – az ő véleménye szerint – bolondságokat hordok össze, gyakran nézett sültbolondnak, de ezt akkor is el kell mondanom neki. - Beszélgettem vele pár hónapja, megpróbáltam kifaggatni a haláláról, de ő nem volt hajlandó erről beszélni. Csak annyit volt hajlandó mondani, hogy nem a te hibád... Ezt akkor még nem értettem, de azt hiszem, így már minden világos...
Nyelek egyet, miközben nekem is ökölbe szorul a tenyerem az emlékek felidézése közben. Pár hónapja még nem tudtam, miért érezte anyu olyan fontosnak, hogy közölje velem, hogy semmi sem apa hibája, akkor még úgy tudtam, a betegség vitte el, a történet után azonban mindent tökéletesen értek. Let apja nagyot hibázott, amikor anyámék után ment, akkor pedig szintén hatalmasat vétett, amikor ellőtte azt a halálos átkot. Ha valóban ő anyu gyilkosa, akkor halált érdemel, de ebbe a lányát teljesen felesleges lenne belevonni. Apám azonban hajthatatlan, ezt már most látom rajta, de akkor sem hagyhatom, hogy véghez vigye ezt az őrültséget.
- Nem gondolod, hogy ha megöljük a lányát, akkor én is célponttá válok? - teszem fel a következő kérdést, aminek hallatán talán apám meggondolja magát és visszatáncol eredeti céljaitól. Mondjuk, elég kemény ember ő, nem szereti, ha bárki is gyenge pontokat keres rajta, olyankor mindig leplezte az érzelmeit, talán pont anyu halálának a körülményei miatt. - Ha az auror életben marad, ha nem sikerül megölnöd, akkor én leszek a következő áldozata, engem fog üldözni, talán sikerül is megölnie, miért nem tudsz megbékélni egyszerűen anyu halálával? Vagy ha mindenképp meg akarsz ölni valakit, akkor keresd meg a feleségét, a szeretőjét, bárkit, de Let-et hagyd ki ebből az ügyből, neki semmi köze az egészhez! Egyszerűen nem vagyok hajlandó egy olyan ember életét kioltani, aki ennyire fontos nekem!
Tessék, kibújt a szög a zsákból, az utolsó mondatomnál olyan hangos voltam, hogy páran az asztalunk felé fordultak még annak ellenére is, hogy apám védőbűbájai szinte halálbiztosak voltak. A szavaimat ugyan nem értették, ennek hála pedig elég hamar visszafordultak a napi rutinjukhoz, én pedig indulataimtól ziláltan meredek apámra. Nem érdekel, ha nem tökéletes a külsőm, most más a fontos.
- Bárkit... bárkivel szívesen végzek, csak őt ne... kérlek... - nem sírom el magam, de azért érződik a hangomon, hogy meg-megbicsaklik, miközben próbálok uralkodni magamon. Let mindezek ellenére is fontos számomra, nem hagyhatom, hogy apám rábeszéljen arra, hogy megöljem őt. Erősnek kellene maradnom, határozottan nemet mondanom, de itt két dolog forog kockán: anyám emléke és a nő, akit szeretek. Megjegyzés ♦ Ruha ♦ Zene ♦ [You must be registered and logged in to see this link.]

Fel nem foghatom, miért titkolta apám egészen eddig anyám halálának a körülményeit, és miért nem volt képes ezt már régebben elmondani nekem... Világéletemben abban a hitben éltem, hogy anyu valamiféle betegség áldozata lett, nem pedig egy másik mágusé. Mégis, miért volt jó ez apámnak? Miért hagyta, hogy tévhitben éljek és azt gondoljam, hogy a halála természetes volt? Elmondhatta volna, nem hiszem, hogy bármiben is hátrányként élte volna meg a dolgot, mindezek mellett pedig egyáltalán nem vall rá, hogy ennyire tapintatos legyen velem szemben. Túl sok bennem jelenleg is a kérdés, igyekszem nem elképzelni magam előtt anyám utolsó pillanatait, ahogy telibe kapja az átok, de egyszerűen nem megy... Az üveges szemek úgy jelennek meg előttem, mintha én magam néztem volna bele és nem csak a képzeletem alkotta volna meg az egészet.
- Téged? - felvonom a szemöldököm, habár sokat tudok apám régebbi ügyeiről, mint ahogy azzal is tisztában vagyok, hogy ez az egész üzletemberes dolog csak a kényszer szüleménye, soha életében nem voltak ambíciói erre a pályára. Mindig is halálfaló volt, már egészen kis gyermekkoromban is sokat volt távol, mert a Nagyúr ide-oda küldte kémkedni. Mindezek mellett pedig számomra az is teljes mértékben kétségtelen, hogy néhány gyilkosságban is fontos szerepet játszhatott annak idején. Nem kedvelem ugyan a muglikat, csőcseléknek tartom őket, de az, hogy megöljek néhányat... Nem, ez még számomra sem volt elképzelhető, ennyiben azért különböztem apámtól. Tekintetem az asztalon ökölbe szorított kezeire esik, ritka tőle, hogy ilyen nyílt módon mutassa ki az érzelmeit. Természetesen, láttam már dühösnek, de ez más volt... Látszott rajta, hogy valamiért tehetetlen. - Mit keresett anyu melletted?
Válaszokat akarok, méghozzá személyesen apámtól. Nem tudok arról, hogy anyám a Sötét Nagyúr szolgálatában állt volna, ezt számomra még soha senki sem említette, még maga anyu sem. Mármint, a kísértetére gondolok, amikor még élt, teljesen más problémák kötöttek le. Most azonban komoly a dolog, mindez érezhető a minket körülvevő légkörön is, apa teljesen komolyan beszél... Még soha életében nem láttam ennyire feszültnek, pedig akadtak jócskán viták kettőnk közt is, egyszóval bőven lett volna rá alkalmam, hogy megtapasztaljam eme oldalát is.
- Otthon támadtak meg titeket? - teszem fel a következő kérdést, habár én nem emlékszem semmiféle támadásra, de nem volt ritka annak idején, hogy a halálfalókat a saját otthonukban, a családjaik szeme láttára ölték meg az aurorok. Még mintha olyan emlékem is lenne, amint apu áll a ház előtt, kezében a pálcájával és sorozatosan védőbűbájokat von a kúriánk köré, hogy elrejtsen minket. Azt hiszem, talán ez volt az első olyan alkalom, amikor éreztette velünk, hogy aggódik értünk. Azóta sem láttam ilyennek, de akkor és ott sebezhetőnek tűnt.
- Nem – nyögöm ki megsemmisülten, számomra is lesújtó az a hír, hogy valaki képes volt megölni azt az asszonyt, aki életet adott nekem, csak azért, hogy utána elkapja apámat. Az aurorok gyakran kegyetlenek, habozás nélkül zúznak szét olyan családokat, ahol az egyik tag halálfaló volt, bele sem gondolva abba, hogy gyermekeik, feleségeik vannak, akik szeretik őket, bármit is követtek el mások ellen. Nem mondom, hogy apám ártatlan, sok súlyos bűnt követett el, de mégis ő az, aki felnevelt engem. Nélküle mostanra sehol sem lennék, de a kérése... Ha valóban Letről van szó, akkor fogalmam sincs, mit kellene tennem. Szeretem a lányt, de szerettem a családomat is, mégsem tudom, kit pártoljak ebben a helyzetben. Az anyu iránt érzett gyász újult erővel robban a szívembe, mintha csak pár napja halt volna meg. Furcsa ez, szeretnék apám kedvére tenni, valamiért azonban legbelül mégis igyekszek ellenállni. Végül – némi csend után – ismét megszólalok: - Miért nem az apját ölöd meg? Értem én, hogy szerinted fájdalmasabb lenne számára, ha a lányával végeznénk, de mi van akkor, ha nem is voltak olyan jó viszonyban? Csak felesleges munka lenne, nem igaz?
Fogalmam sincs, apám mennyi ideje tervezi magában ezt a kis bosszút, voltaképp azt sem tudom magamban meghatározni, hogy jelen pillanatban mit is érzek Let iránt – elvégre, mégis az ő apja ölte meg anyámat -, de azt tudom, hogy nem lennék képes őt megölni. Az apját nem sajnálnám, de Leticia semmiről sem tehet. Apám ugyan sok dologban hajthatatlan, de talán ebben az egyben meg fogunk tudni egyezni.Megjegyzés ♦ Ruha ♦ Zene ♦ [You must be registered and logged in to see this link.]

Soha életemben nem vágytam arra, hogy apám kitüntessen a figyelmével, elvégre akkor sokkal több időt kellett volna vele töltenem, de még így sem tudtam neki semmit sem mondani. Alig találkozunk, nyári szünet alatt ő nem sokat van otthon, leginkább ide-oda utazik, én pedig az év hátralevő részét a Roxfortban töltöm. Családi hangulatunk pedig valahol a béka feneke alatt van, ennek megfelelően pedig még az ünnepeket sem töltjük kettesben. Nem bánt a dolog, voltaképp egyáltalán nem érdekel, még örülök is neki, most azonban kétségbeesetten azon jár az agyam, mit is mondjak neki, ha esetleg végez a mondandójával és rólam érdeklődne. Csak nem ülhetünk itt egymást bámulva, valamiről beszélnünk kell, elvégre apa-fia páros lennénk, vagy mi a szösz.
- Én egyelőre nem kérek semmit – szólalok meg apám pillantását látva, amiből szinte egyből levágom, hogy arra vár, rendelek-e én is valami italt. Nem szokásom inni, még a bulikban se nagyon szoktam, amit a haverokkal rendezünk, apám társaságában pedig egyáltalán nem áll szándékomban. Túl hamar a fejembe száll, a végén még valami orbitális hülyeséget mondanék előtte. Nem, jobb lesz ezt tiszta fejjel lerendezni. Egyébként sem hiszem, hogy örömmel töltené el, ha látná, miként is iszom magam az asztal alá.
- Feladatod? - felvonom a szemöldököm, miután végighallgattam apám mondandóját. Milyen feladata lenne pont nekem? Nem sok közöm van az üzleti ügyeihez és noha Summernek pont azt firtattam, hogy esetleg – tényleg csak esetleg – engem szeretne megkérni valamiféle ereklye felkutatására, ebben nem igazán hittem. Hiszen annyi meg annyi ismerőse van, akik igyekeznek vele a lehető legjobb kapcsolatot ápolni, hogy köztük bizonyára talált volna pár lelkes, nálam jóval tapasztaltabb jelentkezőket is. - Kihez? És miért én? - Annyi meg annyi kérdés villan be ebben a pillanatban az agyamba, hogy nem győzöm feltenni őket, arra azonban mindenképp emlékeztetnem kell magam, hogy voltaképp ki is ül velem szemben... Apám nem szereti, amikor megkérdőjelezik az általa eldöntött dolgokat, nem szereti a felesleges kérdéseket, nem is igazán érdemes kihúzni nála a gyufát a faggatással. Most azonban nem tudok ellenállni a késztetésnek, amikor pedig anyám is szóba kerül, képtelen vagyok lakatot teni a számra. - Mi történt anyával?
Most érkezett el az a pillanat, hogy nem kellett színlelnem az érdeklődést, hiszen apám valóban nem volt hajlandó anya haláláról beszélni nekem. Láttam ugyan a szellemét a későbbiekben, beszélgettem is vele sokszor, de amit megtanultam velük kapcsolatban, az az volt, hogy egyik elhunyt sem szereti, ha a haláláról kérdezősködnek. Vagy elfelejtik, vagy egyszerűen csak nem képesek beszélni róla, ezt pedig idejekorán megtudtam.
- Köszönöm – szólalok meg, amikor a pincér mindent letesz elénk, amikor pedig elmegy, észreveszem, hogy apám mormol valamit az orra alatt. Hamar rá is jövök, hogy ez valamiféle védőbűbáj lehet, hiszen szinte abban a pillanatban tompul a Három Seprű zaja. Nem olyan élesek a hangfoszlányok, emellett pedig azt se hallom meg, amint kinyílik az ajtó és belép rajta valaki.
- Megölték? Anyát megölte valaki?
Hidegzuhanyként ér a hír, így egy pár pillanatra teljesen lefagyok a döbbenettől. Kinek lett volna oka arra, hogy megöljön egy olyan kedves asszonyt, amilyen az én anyám volt? Soha, senkinek sem ártott volna, milyen elvetemült alak lenne erre képes? Koncentrálnom kell azonban, erre később is ráérek, apám tovább beszél, én pedig szoborrá dermedve ülök a helyemen, miközben már előre tudom, hogy egy falatot sem fogok enni az ételből.
- Te...tessék? - A spanyol iskola hallatán azért már némileg észhez térel, hiszen ez olyan információnak számít, aminek korántsem örülök. - Meg kellene ölnöm a lányt?
Elkerekednek a szemeim, kiver a víz, hiszen idén csak egy ember jött át spanyol iskolából, az pedig Let volt. Nem, ez nem lehet igaz, csak valami rossz vicc az egész, ugye? Pont annak a lánynak az apja ölte meg anyámat, akibe annyira bele voltam bolondulva? Most pedig végeznem kell vele?
- Biztos vagy te ebben? - teszem fel a kérdést, miközben igyekszek higgadt maradni, és némileg reálisabban szemlélni a dolgokat. - Mármint, szerinted tényleg az az auror ölte meg anyát? Nem lehet, hogy rosszak az információid?
Csak ez lehet a magyarázat. Nem ismerem ugyan Let apját, a viszonyukról sem sokat tudok, egyedül csak annyit, hogy vannak köztük gondok, de ha aruror volt, nyilván oka lehetett arra, hogy megölje anyámat. Nem, nem arra gondolok, hogy anya volt a célpont, lehettek ott olyan körülmények is, amelyekről nem tudunk. Vétlenül is öltek már embert a történelem folyamán.Megjegyzés ♦ Ruha ♦ Zene ♦ [You must be registered and logged in to see this link.]

Az, hogy apámmal feszült a viszonyunk, nem kifejezés, elvégre soha életünkben nem volt tökéletes a családunk. Már a gyermekkorom sem volt felhőtlen, akkor is szigorúan fogta a gyeplőt, viszont akkoriban még anyám hatására nem volt ennyire szigorú. Az ő halálával azonban minden megváltozott... Apám vonásai még keményebbek lettek, ő pedig még inkább igyekezett olyan embert faragni belőlem, amilyet elképzelt magában. Amikor pedig megláttam anyám szellemét... Nos, azt hiszem, akkor érkezett el kettőnk kapcsolatában a csúcspont, ott dőlt el minden. Sültbolondnak bélyegzett, sohasem beszélhettem neki erről a képességemről, erre hamar rájöttem, habár szinte állandóan úgy éreztem, hogy titkol előlem valamit. Elvégre, melyik mágus ne hinné el a gyermekéről, hogy lát valamit, amit mások nem? Még a muglik esetében ez érthető, hiszen ők nem látnak a saját szemüktől, de a mágusok életében ez mindennapi, nem igaz?
Idegesen szemlélem hát a tömeget, amely a Három Seprűben van jelenleg. Szerencsére nem sok ismerős arcot találok köztük, elvgére most sokan az iskolában maradtak tanulni, akik pedig nem így tettek, még nem végeztek a napi teendőikkel. Roxmorts ugyan nem egy nagy falu, de a látnivalói sok embert lekötnek, néha még én is képes vagyok perceket a kirakatok előtt állni, habár ez leginkább Summerre kellene, hogy jellemző legyen, de akad olyan pillanat, amikor szó szerint neki kell elrángatnia az üveg elől. Leggyakrabban pont emiatt is jövünk le ketten... Mindketten hajlamosak vagyunk a magunk hülyeségeire, ez nem vitás, de legalább akad valaki, aki kirángat minket a felhők közül.
- Apám... - biccentek komor arccal, miközben felállok, majd kezet fogok vele az általa tanított módon. Elvárja a határozott kézfogást, amely nem olyan kellemes, mint egy lány érintése, de nem is olyan erős, hogy szétroppantsa az ujjak csontjait. Emellett nem illik sokáig rázni mások kezét, akár egy rongybabát, épp csak pár pillanat az egész, majd el is engedem, és mindketten helyet foglalunk az asztalnál. Olyan ez az egész, mintha két munkatárs ebédelne együtt, nem pedig apa és fia. Kimért, rideg és cseppet sem családias a dolog. Ahogy apám arcát tanulmányozom, egyből összeugrik a gyomrom, hiszen minél többszőr téved tekintetem a kék szemekre, annál idegesebb leszek. - - Mi cél hozott?
Nincs helye a magánbeszélgetéseknek, amennyit tudni akart rólam, mind megtudta a leveleimből, aligha hiszem, hogy ennél többre lenne kíváncsi. Gyorsan túl szeretnék esni Roxmorts kellemetlen részén és minél hamarabb vissza szeretnék térni az iskolába, hogy elfelejtsem ezt az egész ebédet. Marhaság, bizonyára megint valami felettébb jó üzletet bonyolított le, amit minden bizonnyal a képembe szeretne dőrgölni, hogy még itt is kellemetlenül érezzem magam. Igazán remek lesz a mai nap is, bár a levele óta nem is számítottam kellemes kiruccanásra.
- - Rendben – szólalok meg a kérését hallva, enyhe megkönnyebbüléssel a hangomban, miközben az étlap felé nyúlok, majd elveszem az egyiket magamnak, a másikat pedig meghagyom Gordonnak. Kinyitom, majd pár pillanat múlva már meg is találom a kiszemeltem, habár csupán azért nem időzöm el rajta sokáig, mert apám ezt se tolerálná túlságosan. Szinte a legelső szimpatikus dolgot választom, amely a szemembe ötlik. - - Azt hiszem, nekem egy sültestál lesz – nyújtom át az étlapot a mellettünk termő felszolgálónak, aki szinte rögtön az asztalunkhoz lépett, amint észrevette, hogy a kínálatot tanulmányozzuk. - - Mellé pedig egy vajsört kérnék.
Apámat ismerve szükség lesz itt erősebb italra is, de egyelőre nem szeretném megkockáztatni a dolgot, majd fokozatosan alakul az is. Az elején még csak bemelegítek, talán ma kifejezetten olyan hírei vannak, melyek számomra is jó dolgokat hoznak, habár a naivitásom határtalan, ezzel pedig nagyon is tisztában vagyok.
- - Köszönjük – szólalok meg, miután a pincér felvette mindkettőnk rendelését, majd továbblibbent, hogy azt átadja Madam Rosmertának. Ismét apám felé fordulok hát, habár legszívesebben inkább beszélgettem volna egy vadidegennel, de ma nincs szerencsém ebben a tekintetben sem. - - Hogy vagy mostanában? A leveleidet eltekintve, nem hallottam felőled...
Valamilyen módon be kell indítanom a beszélgetésünket, a kérdést ennek megfelelően pedig pusztán csak udvariasságból teszem fel, különösebben nem érdekel a dolog. Egészségesnek néz ki, nagy eséllyel nem érte semmi az elmúlt fél évben, az a lényeg.Megjegyzés ♦ Ruha ♦ Zene ♦ [You must be registered and logged in to see this link.]

Nem mondom, hogy annyira vártam volna a mai napot, hiszen ez egyáltalán nem így volt. Roxmortsba kell mennem, amivel semmi bajom sincs, hiszen kifejezetten szeretek elszakadni a szürke hétköznapoktól. Nem, a gond ott kezdődik, hogy apámmal is találkoznom kell. Mindig görcsbe rándult a gyomrom, amikor a leveleit olvastam, de az, hogy személyesen kell vele találkoznom... Nos, az már egy teljesen más lapra tartozik. Nem szeretem, hiszen nem egy szerethető egyéniség, de nem is utálom, hiszen csak a fia vagyok minden ellentétünk ellenére is. Azt hiszem, tisztelem. Igen, talán ezzel a szóval fejezhetem ki a vele szembeni érzelmeimet, a tisztelettel. Tisztelem, hiszen az apám, ez részemről egy teljesen elvárható dolog. Tisztelem, hiszen felnevelt engem mindenféle segítség nélkül, anélkül, hogy bárkire is támaszkodnia kellett volna. Tisztelem, amiért mindig szem előtt tartja a McKinney-nevet, még akkor is, ha ez számomra nem egy elvárt dolog. És tisztelem, mert tartok is tőle valamennyire... A szigor, mellyel engem nevelt, örök bélyeget nyomot a lelkemre és a viselkedésemre. Talán emiatt sem ártom magam bele a barátkozás örömeibe... Hiszen apám közel állt hozzám, nagyon közel, mígnem át nem fordult a mostani énjébe. Nem mondom, hogy szörnyeteggé változott, mert nem erről van szó, egyszerűen csak semmitől sem riad vissza. Mindent megtesz annak érdekében, hogy elérje a céljait, én pedig emiatt távolodtam el tőle annyira. Valahogy sohasem feleltem meg annyira az elvárásainak, mint szerette volna, egy idő után pedig már nem is igyekeztem pedálozni nála.
A levelek érkezése után néhány nappal, azon a bizonyos gyomorforgató szombaton, Summerrel lementünk Roxmortsba, hogy elintézzük ügyes-bajos dolgainkat és kissé jól érezzük magunkat. Hát, nem úgy sikerült a dolog, ahogy én azt előre elterveztem magamban, hiszen képtelen voltam arra, hogy színészkedjek a lány előtt, ezzel pedig sikeresen gallyra is vágtam a napunkat. Szinte végig fapofát vágva hallgattam mindenkit, nem leltem örömömet semmiben sem, bármit is hozott szóba Summer, egyszerűen nem sikerült elterelnie a gondolataim apámról. Akárhányszor csak elmentünk a Három Seprű eőtt, folyamatosan eszembe jutott, hogy itt van, nem messze tőlem és talán pont engem figyel, hibák után kutatva rajtam. Önkéntelenül is mindig a kabátom gallérjához nyúltam, hogy szinte geometriailag is tökéletesre rendezzem, ne adjak számára okot a kötekedésre. Summer ilyenkor csak legyintett, majd némileg magában dohogva faképnél hagyott, hogy szemügyre vehessen egy-egy kirakatot. Nem bántam, ilyenkor volt esélyem rendezni a gondolataimat és átgondolni, mit is fogok mondani apám egy-egy megjegyzésére.
Végül dél előtt pár perccel elbúcsúztunk, én pedig sietős léptekkel vettem az irányt a Három Seprű felé. Ahogy közeledett az ismerős épület alakja, szinte ugyanúgy szorult egyre kisebbre és kisebbre a gyomrom az izgalomtól. A levelek tartalma miatt aggódtam... Fontos dolog? Mégis mit szeretne annyira közölni velem, hogy még egy közös ebédre is hajlandó érte? Szinte minden, a családunkat érintő hírt csakis személyesen közölt, amikor hazautaztam a téli vagy a nyári szünetre, de a levélírás nem igazán volt szokása, voltaképp nem is tartotta magához méltónak. Emellett pedig a baglyokat bármikor elkaphatják, így szinte mindenki tudomást szerezhet a McKinney-család ügyes-bajos dolgairól. Nem, ő szeretett jó színben tündökölni mások előtt, olyan ember alakjában tetszelegni, aki mindig mindent a lehető legjobban tett.
Enyhén remegő kézzel nyomtam le a kilincset, majd nyitottam ki az ajtót, mely fölött szinte abban a pillanatban meg is szólalt egy apró csengő, ezzel is jelezve érkezésemet. Nem foglalkoztam vele, ahogy a zajjal sem, ami odabenn fogadott, helyette körülnéztem. Apám sehol, remek, ezek szerint még nincs dél, hiszen akkor már az egyik asztal mögött ülne, annak lapján dobogó ujjakkal, némileg szigorú tekintetet vetve rám. Nem késtem, egy okkal kevesebb, amiért belém köthetne, ez azért már igazán valami. Egyetlen mozdulattal rántom le magamról a fekete kabátomat, tekerem le szám körül a sötétkék sálat, majd helyezem a mögöttem álló fogasra. Alatta elegáns ruha fogadja az érdeklődő tekinteteket, melyekben igazán fessnek hathatok, melyet célomban is állt apám orra alá dörgölni, aki szinte mindig megjegyzést tett az öltözködésemre. Most semmi oka sem lehet a panaszra, mindent megtettem annak érdekében, hogy a kedvére tegyek. Elindultam hát egy félreeső asztal felé, majd anélkül, hogy rendeltem volna bármit is, leültem mögé és türelmesen vártam. Tudtam, hogy pillanatok kérdése csupán, hogy ismét találkozzak Gordon McKinney-vel.Megjegyzés ♦ Ruha ♦ Zene ♦ [You must be registered and logged in to see this link.]