2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
[You must be registered and logged in to see this image.]Ráér, hát persze, hogy ráér, csak nem akar beszélni nekem a dolgairól. Már évek óta megpróbál elzárkózni, én pedig csak mostanában szedtem össze magam úgy igazán, hogy változtassak ezen és csak remélni merem, hogy még nem késő. Persze megértem, hogy nem lesz könnyű a dolgom, ez pedig azonnal még nyilvánvalóbb lesz, amikor Lioneah cseppet kiakad. Hiába a szavak, nem veszem magamra, nem bánt meg vele, csak lágyan mosolyodom el, miközben húgom arcát fürkészem. - Igen, számolj be róluk, kérlek! – biccentek rá végül, mivel ez is hozzá tartozik, ez is vele történik, tehát igenis érdekel, hogy miért és mi módon büntetik meg. Apropó, büntetések… Ajkamba harapok, majd zavartan egy szőke tincsemet fülem mögé tűrök, úgy pislogok testvérem felé. - Lioneah, mondd csak, milyenek szoktak lenni a büntetőmunkák? – tapogatózom finoman, mivel most kaptam életemben először ilyesmit, és persze pont Pitontól. Talán nem kéne letagadnom, ő előtte nem, még az is lehet, hogy ezzel a tettemmel képes lennék mosolyt is csalni az arcára, kicsit kárörvendhetne, hogy én se vagyok tökéletes. - Véletlenül nem tudod, hogy a házvezetőd miket szokott kitalálni a diákoknak ilyen esetben? – nem túl nehéz összerakni a képet és az apró pír pofimon is jelezheti a másik számára, hogy bizony a nővérke gondban van. Egyébként pedig csak legyintek a bocsánatkérésre, nem számít, nem vettem a szívemre, ilyen kis dologgal nem fog tudni nagyon megbántani, ahhoz szerencsére több kell. Ideje viszont némi semleges dologról is beszélnünk, legalább egy kis időre, így hozom szóba Roxmorts-ot, amihez még kell némi idő, hogy oda érjünk, de remélem, hogy nem lesz gond és jó ötlet volt részemről ez a közös kis kiruccanás. - Nem, nem így értettem, csak… jó dolog, ennyi az egész. – vonom meg vállaimat, mivel tényleg nem érzem úgy, hogy minden rendben lenni, nem telik el úgy nap, hogy apa és anya eszembe ne jutna, a haláluk, az, hogy ki tehet róla, ahogy a bosszú se. Nem vagyok gonosz, se pedig bosszúálló, mégis, elvették tőlünk a két legfontosabb embert a világon, e felett nem lehet csak úgy szemet hunyni. Sajnos Lioneah is pont rosszkor próbál érdeklődni felőlem, így nem túl jól, de eltitkolom azt, hogy bánt valami, de hamar átlát rajtam, így sóhajtok fel és nézek le kezeimre, melyeket az ölemben tördelni kezdek. - Igazad van. – nézek végül rá, majd megvonom vállaimat. – Sajnálom, csak… még én se vagyok túl rajta. – nem kell többet mondanom, tudni fogja, hogy mire gondolok ez alatt. A szüleink halála úgy tűnhet, hogy már rég nem érint, mert nem látszik rajtam, de itt az idő, hogy húgom megtudja, hogy az igazság nem ez. De persze más gond is van, a pontok, ami sokkal kisebb az elsőhöz képest, de mégis foglalkoztat és sikerül halk kuncogásra késztetnie Lio szavainak. - Ha ez így működne… De a gond az, hogy most tőlem is vontak le, pedig nem szoktam megszegni a házirendet, nem értem mi van velem. – fejcsóválás, majd ahogy ő, úgy én is a tó felé pillantok, de a gondolataim nem azon járnak, mint ő neki. Most viszont elhallgatok egy kis időre, mivel Roxmorts határához érünk, ahol nemsokára megkezdődhet a nagy vásárolgatás. - Akkor kezdjük előbb a pennákkal, benne vagy? – szállok le végül a kocsiról, ahogy az megáll, majd intek a barátaimnak, ez után pedig ha minden jól megy, akkor húgommal az oldalamon kezdjük el sorra venni az üzleteket.
Azért egy próbát akkor is megér, hogy megpróbáljam kihúzni magam az esetleges hosszú nap alól, de sajnos nem sikerül a dolog, hiába igyekszem annyira. Na nem baj, talán valahogy túlélem, esetleg meglát valami kedvére való lánycsapatot majd ott, aztán rájön, hogy marhára nem vagyok szórakoztató társaság. A remény sosem hal meg! - Oké... ráérek. - húzom el a számat egy pillanatra. Jól van jogos, de akkor is, nem olyan egyszerű a lelkemre beszélni. Ha el akartam volna mondani, hogy mi hatott rám így, akkor már rég megtettem volna, nem igaz? Nem esélyes, hogy ez a mostani kis út fog majd mindent megváltoztatni. - Tudom, kösz... majd ha lesz valami fontos, elmesélem. Beszámoljak a büntető munkákról is, amiket kapni szoktam, vagy azokért elég, ha csak Nicholas oszt ki? - igazából ő se szokott túl gyakran, inkább a nagyi. A bátyánk valamelyest próbál megértő szülőként viselkedni, na nem mintha ezzel elérné a kívánt célt. - Bocs... - bököm ki aztán. Tudom, hogy eszméletlenül undok módon viselkedek vele, de nem tehetek róla. Ilyen vagyok és nem hiszem, hogy ez túlságosan hamar változni fog, sőt jó eséllyel csak ere lejjebb sikerül süllyedni. Tudom, hogy a testvéreim segíteni akarnak, talán Sasha az, akit a legritkábban küldök el, mert ő még nem érti, ő inkább csak néha ráakaszkodik az emberre, de legalább nem akar minden problémát megoldani. - Szóval az édességtől úgy érzed, mintha minden rendben lenne, miközben nincs? Semmi értelme. - rántom meg a vállam. Néha én is eszek csokit, de elég ritkán és a színez izék, meg zizegő vackok marhára nem kötnek le. Nem ettem évek óta vattacukrot és őszintén szólva nem is vágyom rá. Lehet, hogy nem nőttem ki, vagy ő nem, de én attól még változtam. Sokkal többet változtam, mint ő. Nicholas a rá nehezedő súlyok miatt lett más, amivel megmentette a többieket, hogy nekik ne változzon annyit az életük. Én meg... nem számít, én is változtam, talán a legtöbbet. - Szóval kviddics... ne nézz hülyének, csak mert fiatalabb vagyok. Ha te se vagy őszinte, akkor én miért legyek az? - nagyon jól tudom, hogyan kell úgy tenni, mintha nem lenne gond, vagyis nem lenne akkora, mint hiszik. Gondolom úgy gondolja a családom, hogy a szüleink halála hatott rám így. Ja... végülis nagyjából stimmel, csak itt egy-két plusz adalék, de ha a nővérem nem őszinte velem, akkor én mégis miért tárulkozzak ki előtte? Semmi értelme a dolognak nem? Nem reális az elvárása felém. Na nem mintha egyébként tudnék mit kezdeni a gondjaival. Tanácsot adni... sose voltam jó benne, gyerekként még nem értettem hozzá, most pedig már nem is akarok. - Miért számítanak annyira a pontok? Én azért szerzek időnként levonásokat, szerezzek még? - talán egy pillanatnyi mosoly megjelenik az arcomon, talán egy pillanatra észreveheti, hogy viccelek csak, de nem tart a dolog túlságosan soká. Hamar elszáll ez a cseppnyi jó kedv, aztán már ugyanolyan komolyan tekintek el a tó felé, ahogy a konflisok lassan eldöcögnek mellette. Vajon milyen lehetett az alján? A Tusa alatt lekötöztek oda pár diákot, akik fontosak voltak a versenyzőknek. Érdekes lehetett, szirének és kákalagok között.
[You must be registered and logged in to see this image.]Ha most mással akarnám eltölteni az időt vagy más dolgom lenne, akkor nem hívtam volna nem is olyan régen el magammal a húgomat erre a kis kiruccanásra. Tudom, hogy mennyire magának való lett az utóbbi időkben és próbál mindenkit eltaszítani magától, elidegenedni az emberektől, de azt lesheti, hogy nálam is sikert arat majd, az az én kudarcom lenne. Ő a testvérem és szeretem, örülnék, ha tudnék valahogy segíteni rajta, és bízom a pozitív végkifejletben. - Szerintem pedig van időd, mivel nem tudok róla, hogy annyira lefoglalnád magad a tanuláson kívül bármivel is. – enyhén felszalad a szemöldököm, amikor meghallom gyenge ellenkezését, majd halk sóhaj után a szemeibe nézek. – Lioneah, én bármikor itt vagyok neked, ugye tudod? Szívesen meghallgatlak! – szeretném azért, ha ez bevésődne nála, mivel tényleg a nővére vagyok és bár nem mindig számíthatott rám, most már szeretném, ha ez másképp lenne, ha engedne nekem, bár tudom, hogy nem lesz egyszerű. Na de nem akarom máris feszélyezni a beszélgetésünket ezzel a vonallal, így inkább rátérek Roxmortsra és az ottani vásárolgatásra, így aprókat bólogatok szavaira. Igen, nekem se ártana vennem néhány új pennát, tehát mindenképpen érdemes lesz benéznünk oda, de az édességek se maradhatnak el, melyek említésére szemeim felcsillannak. - Kinőttél? Ez elég viccesen hangzik, főleg, hogy én vagyok az idősebb. Tudod, semmi negatív sincs egy kis édességben, sőt, azt mondják, hogy boldogsághormonokat is tartalmaz. Szerintem visszaszokhatnál rá. – bököm oldalba finoman, miközben a kocsi már megindul velünk, egyenesen a varázslófalu irányába. Nem hiszem, hogy bárki gyerekesnek számítana azért, mert szereti az édes dolgokat, mint mondjuk a csokoládékat és a különféle gumicukrokat. És hogy én miként vagyok? Hát… - Jól. – rövid, tömör válasz. Mégis mit mondhatnék? Nem árulhatom el neki azt, amit érzek, hogy belül folyamatosan szenvedek és az, amit a külvilág felé mutatok valamilyen szinten csak egy álca. Nem tudhatja meg azt, hogy vannak éjszakák, amikor leizzadva ébredek egy-egy rémálom után, hogy szüleim holttestét látom szinte magam előtt, ahogy azt se, hogy mit tervezek a jövőben. - Várom már a kviddicsmeccseket. – próbálok kitérni a teljes válaszadás elől. Bíznom kéne benne, mégse merem elárulni neki a legbensőbb titkaimat, mindazt, amiken mostanság gondolkodom, ahogy a múltkori estéről se beszélek neki Pitonnal kapcsolatban, legalábbis egyelőre, de ez még változhat. Jó lenne valakivel megosztani aggályaimat, de vajon Lioneah kíváncsi a személyes dolgaimra és vajon nem kotyogná ki? Nem akarok kellemetlen helyzetbe kerülni, de ő mégis csak Mardekáros, én pedig nem viselném túl jól, hogyha kinevetnének azért, amit érzek. - És picit bánt, hogy így le vagyunk maradva a pontversenyben hozzátok képest, de még szerencsére visszavan jó pár hónap, még behozhatjuk a lemaradást. – kacsintok felé és most mélyen hallgatok arról, hogy az a bizonyos palacsintasütögetésem is pontokba került. Rémesen érzem magam még mindig miatta, de hát mit gondoltam? Hogy majd a Mardekárosok házvezetője meghallgatja a kérésemet, mely szerint engem büntessen, ne pedig a házamat? Valahol mélyen pedig azt hittem, hogy lesz ilyen kegyes, de persze a verseny az verseny és ők vezetnek, és ezt ki élvezhetné jobban ő nála? Mégse tudok utálkozva gondolni rá, valahogy nem megy.
Leginkább csak győzködöm magamat, hogy... túl fogom élni ezt a napot, mert muszáj lesz valahogy. Semmi kedvem hozzá és ha felvetné, hogy lehetnének színes tincsek is a hajamban, akkor meg aztán tuti, hogy azonnal dobném egy hátraarcot és már itt se lennék, de szerencsére ilyesmi nem történik meg, így hát marad az, hogy eltöltöm vele a napot, mert most erre vagyok kárhoztatva. Jó, talán nem kéne ennyire negatívan állnom mindenhez, de... nem tehetek róla, nem igazán vagyok az a lelkes társasági ember. A testvéreim nagy részének ez jobban kézre áll, kivéve persze Nicholast, de ő meg legalább minket próbál pesztrálni. Én meg inkább csak bezárkózom és elvagyok a saját kis nyugis világomban, csak néha próbálnak visszarángatni, mint mondjuk Astrid is most. A válaszára csak halkan sóhajtok egyet, és megpróbálok valamiféle nyeszlett mosolykezdeményt az arcomra varázsolni. Na igen, pont ettől tartottam, hogy pont nincs más dolga, mint hogy velem töltse a napot. Remek lesz... szegény én! - Ha ilyen jó megfigyelő vagy, akkor azt is tuti észrevetted, hogy mindenki mást is kerülök. Nincs... időm. - oh hát ez naná, hogy nem igaz, és ő is tökéletesen tisztában lehet vele. Nem akarok időt szánni senkire, jól meg vagyok én így egyedül is és kész. Nincs szükségem rá, hogy alaki zargasson, vagy a képembe másszon, se a nővérem, se senki más. Nincs semmi elfoglaltságom, nem vagyok semmilyen csapatnak a tagja és persze nem járok külön órákra sem, mert nem akarok és mert nem érdekel igazán semmi. Egyelőre még csak azt se nagyon tudom, hogy mi leszek, ha nagy leszek. A bájitalok keverésében jó vagyok, és ennyi, talán majd ezzel kapcsolatban találok magamnak valamit, ami érdekelhet. Majd egyszer, valamikor. - Csak az alap dolgokat. Pergament, pót pennát, meg ilyesmi. - rántom meg a vállam. Persze akad még pár apróság, ami kellhet, de nem kell mindent az orrára kötnöm. Ahogy Meera mondta, igaza volt... nem szabad mindig direkt támadnom, ha valakinek nem tetszik a képe. Ha egy kicsit türelmesebb vagyok, ha vissza tudom fogni a dühömet, akkor később jobban megszívathatom a másikat, és még büntető munkára se kell mennem miatta. - Gondolom te be akarsz, szóval akkor bemegyek veled, de tudod, hogy nem vagyok oda már az ilyesmiért. Kinőtte belőle. - tizenhat vagyok, nem kellett volna még kinőnöm abból, hogy nyalókát nyalok és pattogós cukorral szórakozom, de már nem kötnek le ezek a gyerekes butaságok. Nem igazán vágyom rá, az édesség nem az én világom, és nem is hiszem, hogy ez valaha változna. Még a szülinapi tortákra is leginkább csak a számat húzom igazából, csak van, amikor megpróbálom nem kimutatni. - És te.... hogy vagy? - éljen egy pont Lioneah-nak! Ha kicsit is imeri a mostan énemet, akkor tisztában van vele, hogy ezt a kérdést nem volt könnyű feltenni és főleg nem egyszerű úgy tenni, mint akit érdekel. Gondolom szokásos csajos dolgai vannak, szórakozik a barátaival, meg a pasikkal, meg ilyesmi. Minden, ami engem totálisan hidegen hagy.
[You must be registered and logged in to see this image.]Nem jellemző rám az, hogy bármikor bármit is feladok, főleg akkor nem, ha az a családommal kapcsolatos, így bár Lioneah megpróbálhatott volna ellenkezni és nemet mondani nekem, ő is nagyon jól tudja, hogy addig úgyse szabadul, amíg nem egyezik bele egy kis családi trécselésbe, amelyet most egy roxmortsi kirándulással fűszerezünk meg. Mehetnék a barátaimmal is, ez csak természetes, de nekem a testvéreim az elsők, már csak ők maradtak meg nekem, így eszem ágában sincs hagyni, hogy szétzilálódjon a család. Persze lehettem volna én az anya-pótló, de arra még mindig nem állok készen, de ami késik, az nem múlik. Mivel én érkeztem hamarabb, így jelen pillanatban a Hollóhátasok között vagyok, velük beszélgetek, amíg meg nem látom közeledni a barna hajú leányzót. A többiek is tudják, hogy ezt a napot Lioneah-val terveztem, így senki se lepődik meg azon, hogy most elköszönök tőlük és a marderkáros lányhoz csatlakozom, aki most se erőltette meg magát színek terén. Pedig neki is milyen jól állna a hajában az a néhány színes tincs, amik az enyémekben is vannak, feldobná őt, de mégse erőltetem ezt a dolgot, így most csak egy kedves mosollyal köszöntöm. - Szia Lioneah! Ne reménykedj, nincs fontosabb dolgom annál, mint szeretett húgommal tölteni a nap egy részét. – ölelem át vállát jókedvűen, de csak rövid időre, amíg oda nem érünk a kocsikhoz. Még egy utolsó pillantást vetek a szárnyas, csontos lovakra, de ez után elhessegetem a múlt gondolatait és inkább a mellettem csücsülő lányra koncentrálok, miközben megindulunk. - Tudod, észrevettem ám, hogy mostanában mintha kerülnél engem. Történt valami? – vonom fel kérdőn szemöldököm és még szép, hogy nem ússza meg ezeket a kérdéseket. A testvére vagyok és mivel mostanában alig beszélünk, így szerintem természetes, hogy tudni akarom azt, hogy mi minden történik vele. - Egyébként te mit szeretnél venni Roxmortsban? – kérdezgetem tovább, miközben a táskámat lassan az ölembe húzom. Én nekem nincs kimondott célom, így szívesen elkísérem oda, ahová csak menni szeretne, majd a vásárlás végeztével jöhetnek azok a bizonyos vajsörök is. - Remélem a Mézesfalásba is be akarsz majd menni. – jut eszembe idő közben a hasam, mivel imádom az édességeket, tehát ki van zárva, hogy ne menjünk be oda, ha már Roxmortsba járunk. Erről eszembe is jut az a múltkori este, amikor Piton rám talált a palacsintasütögetés közben, furcsa és meglepő volt az a találkozás, de nem bántam meg, amiért szabályt szegtem. Én se vagyok tökéletes.
Van kedvem hozzá? Nincs. Itt vagyok? Igen. Ne kérdezd, hogy miért, néha én se tudom mindenre a választ, szóval maradjunk csak egy egyszer csaknál és kész, nem érdemes a lelkem sötét bugyraiban kotorászni, mert ott úgyse találsz semmi olyat, ami akár egy kicsit is érdekes lenne, maximum nagy sötétséget, meg egy jó nagy adag kátrányt és ha sokáig kutakodsz, akkor a végén még úgy beleragadsz, hogy szépen magammal rántalak, aztán már onnantól nincs menekvés. Add fel inkább előre. Nem úgy, mint a nővérem, ő nem akarja feladni. Nicolas is időnként a nyakamra jár, de őt valahogy sokkal könnyebb lekoptatni, vele legalább hasonlítunk, de Astrid... mintha semmi se történt volna. Nem tudom, hogyan képes csak így élni a kis életét, barátkozni és trécselni a barátaival a folyosón. Én pedig hiába akarok elslisszolni mellette esélyem sincs. Elkap és nincs más lehetőségem, mint egy sóhajjal végül kinyögjek egy kósza és cseppet sem lelkes "Jó"-t. Legyen, megyek vele Roxmortsba, amúgy is le akartam ugrani, beszerezni ezt-azt, és ismerem már annyira, hogy nyúzna, amíg nem mondok igent. Ha egy kis időre leszerelem, akkor utána legalább nyugtom lesz egy kicsit, szóval... így járok jobban, ez csak szín tiszta logika, semmi több. Nem öltözöm túl, nem szoktam sosem. Egyszerű fekete garbó van rajtam, hosszú ujjú mindent takaró típus, a hajam kiengedve. Épp olyan göndörödő, mint az övé, csak az enyém barna, apa hajszínét örököltem szinte egy az egyben. Gondolhatod milyen remek érzés minden áldott nap tükörbe nézni... Szimpla farmert vettem fel mellé, no meg egy kényelmes sport cipő, persze sötétkék, nem fehér, ne hogy már valami látványosan világítson rajtam. Kabátot nem hozok most pluszban a garbó elég meleg, és még van alatta egy póló is, szóval nem fogok halálra fagyni. Átlendítem a vállamon a csini halálfejekkel dekorált oldaltáskámat, aztán fel a lépcsőn, hogy aztán megálljak a nővérem mellett. Komolyan drukkolok, hogy elnézést kérjen, hogy inkább mégis a barátaival menne. - Szia! Tudod, hogy ha mégis fontos dolgod van, nekem nem gond, bevásárolok egyedül. - tudom, hogy nem lesz, de... azért egy próbát megér a dolog. Irány a kocsik, szó nélkül persze részemről, de tuti, hogy nem fogom megúszni a hogy vagy és mi a helyzet veled jellegű kérdéseket. Már miért úsznám meg? De mint mondtam, ha egyszer túl vagyok rajtuk, akkor kapok pár hét nyugit. Én pedig majd most úgyis őszintén mesélek neki és miközben aktívan padlót fog maximum jót somolygok rajta. Nem kedveli a kihágásaimat, a nagy sem, a bátyám sem, de... érdekel? Én így kezelem a gondjaimat, nekem csak így megy.
[You must be registered and logged in to see this image.]Az utóbbi időkben túlságosan is minimálisra csökkent a kapcsolatom Lioneah-val, éppen ezért is döntöttem úgy, hogy nem hagyom tovább, hogy kerüljön engem, igenis ráveszem arra, hogy kénytelen legyen beszélgetni velem. Voltak idők, amikor mi ketten nagyon jól megvoltunk és mindent megosztottunk egymással, de az már nagyon-nagyon régen volt. Tudom, hogy a múltat nem fogom tudni visszahozni, de mégis, igyekezni fogok pozitívabb irányba terelni a viszonyunkat. Biztosan ő is szívesen beszélne valakinek a dolgairól, én pedig tudatni akarom vele, hogy itt vagyok, még akkor is, hogyha tudom, én messze nem vagyok tökéletes nővér, erre főleg akkor derült igazán fény, amikor elveszítettük édesanyánkat és én nem léptem a helyébe, nem vállaltam el azt a felelősséget, amit Nicolas kénytelen volt megtenni, hiszen ő a legidősebb testvér. A reggeli után a folyosón elkaptam a Mardekáros lányt és jeleztem neki, hogy szeretném a mai nap egy részét vele tölteni. Úgyis indul egy kisebb csoport Roxmortsba, mi miért ne tarthatnánk velük? Bár láttam rajta, hogy nincs igazán ínyére a dolog, mégse utasított el, így jelen pillanatban a többi diák között arra várok, hogy szeretett húgom megjelenjen. Egy kis időre elváltunk, amíg mindketten összekészültünk az útra, és úgy tűnik, hogy én vagyok a gyorsabb, aki előbb ideért a bejárati csarnokhoz. Nem bánom a dolgot, amíg Lioneah is megérkezik, addig néhány Hollóhátassal beszélgetek és barna szemeimmel időnként a folyosót vizslatom, várva, hogy testvérem megjelenjen, mert ha így lesz, akkor elszakadok háztáraimtól, hogy odamehessek hozzá. Most vele akarok elsődlegesen lenni, nem a barátaimmal, ő velük bőven lesz lehetőségem máskor is eltölteni néhány órát, de a húgom mostanában mintha kerülne és nekem ez nem tetszik. Mivel már ősz van, így jobbnak láttam rendesen felöltözni, nem hiányzik az, hogy megfázzak, így egy világoskék, hosszú farmernadrágot húztam, hófehér sportcipővel, vajszínű pulóverrel és szintén fehér kabáttal, vállamra pedig egy fekete táska kerül. Ki tudja, hogy veszünk-e valamit, soha se lehet tudni. Szőke tincseim kibontva, kissé hullámosan omlanak végig hátamon és előre vállaimon, melyek között most csak néhány kék-lila és sárga tincs található. Nem túl feltűnőek, de mégis láthatóak, igazi vidámságot hoznak az emberek hétköznapjaiba és remélem, hogy a hatásukat is elérik. Én szeretem ezt a viseletet, és bár lehet, hogy néhányak számára furcsa lehet, de ez velem jár, Lioneah-nak pedig már rég nem lehet újdonság. Ahogy a kocsik felé nézek, amelyeken utazni fogunk, halk sóhaj hagyja el ajkaimat, mivel akaratlanul is eszembe jut az az éjszaka, amikor láttam azt az öreg nőt meghalni, így végül a kocsikról barna szemeim az előttük álló thestralok felé vetülnek. Még mindig élénken emlékszem arra a napra, amikor először láttam meg őket, akkor tudatosult bennem, hogy ők húzzák a kocsikat, nem pedig maguktól működnek, a mágia segítségével. Bárcsak ne látnám őket, bárcsak minden a régi lenne, mint amikor először betettem a lábamat a Roxfortra. Milyen szép is volt, akkor még teljesen más voltam, de mindenkit megváltoztat az élet.
