2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
18+ Kifejezetten örülök neki, hogy Samael megerősít abban, hogy helyes döntést hoztam, hiszen – hiába a magabiztos álca – legbelül némileg még mardos a kétség. Természetesen ez az egész életemre jellemző volt, talán érthetőek is az okai, amiért sosem hittem magamban annyira, mint kellene. Egyedül Brandon volt képes némi magabiztosságot csepegtetni belém, de az újonnan felbukkant Samael is elég tehetséges ezen a téren, a módszerei azonban eltérnek, ami nem meglepő. Kissé kegyetlenebb módon ugyan, de kimondja azt, amit mások nem mernek, ezzel pedig szilárd talajt ad a lábam alá. - Bízhatsz is – lehelem a szavakat, kiélvezve a jelenlegi helyzetet. Samael jól néz ki, szinte már túlontúl tökéletes, számíthat is néhány rajongóra a kastély ódon falai között, erre kit szemel ki magának? Engem. Őrület, agyrém az egész, nem hiszem el, hogy ez pont velem történik meg, legfeljebb a legvadabb álmaimban jönne elő, de a valóságban? Nem, abban semmiképp sem. Amikor szóba jön az ágyhozkötözés is, elpirulok, majd elkuncogom magam, némileg bizonytalanul. - Ugye, ez nem szerepel a terveidben? Körülnézek közben, hátha megpillantok pár árulkodó bilincset, azokhoz hasonlót, melyeket a mugli filmekben láttam, de sehol sincs ilyesmi, ez némileg jó hír számomra. Már az is bőven sok, amire készülünk, a kikötözés elég durva lépés lenne részéről, főleg az én esetemben. Talán a bejáratott domináival menni fog a dolog, velem már semmiképp sem. Nem mintha nem lennék benne őrültségekben, az egész életem erről szólt, de kell még egy kis idő és tapasztalat az ágyjelenetekben, mire hajlandó leszek ehhez folyamodni. - Majd a legközelebbi barátnőd behozza a lemaradást – szólalok meg ismét, miközben nagyot kortyolok a kezemben tartott italból. Lámpalázam van, melyet igyekszem enyhíteni ezzel a vajsörrel, habár nagy eséllyel sokat nem fog felfelé dobni a dolgokon. Samael másnap már mindenképp más nővel fog hetyegni, ez kétségtelen. Vagy azért, mert csalódik bennem ezen a téren, vagy pedig azért, mert ő egyszerűen csak ilyen... Egyik virágról a másikra, mint a mondás tartja és ez nem csak a méhekre illik. - Vele talán már extrémebb dolgokat is bevállalhatsz. Sok lányt ismerek a kastélyon belül, jól tudom, melyik mire képes és ennek nem csupán a pletykák adják meg a vázát, hanem maguk az alanyok is bizonygatják a dolgot minden erejükkel. Komolyan, mintha élveznék azt, hogy róluk beszélnek az emberek és azon igyekeznének, hogy fennmaradjon a kétes hírnevük. Büszkék is lehetnek rá, komolyan... - Gondolom – felelem, miközben újabb kortyot nyelek le a vajsörből. Kellemetlen lenne mindkettőnk számára, ha egy alkoholmámoros éjszaka eredményeként jutnánk el egészen odáig... Első alkalom, sokat jelent számomra a dolog még akkor is, ha olyan könnyen fejest ugrottunk ebbe az egészbe. Amikor Samael a fotel felé von, nem ellenkezem, szó nélkül teszem le a poharam az útba eső asztalra, majd engedelmesen követem őt. A szívem a torkomban dobog, érzem én, mi következik, de még így sem egyszerű ez az egész. Mi van akkor, ha pont most lépek rosszul és esek fel valamiben, ő pedig kinevet? Nevetséges ez az egész, de komolyan ez és ehhez hasonló gondolatok járnak a fejemben. Amikor az ölébe von, szintén nem ellenkezem, elvégre ezért is vagyok itt elsősorban, nem igaz? Farkasszemet nézek vele, majd amikor közelebb hajol, hogy megcsókoljon, elmerülök az ajkaiban, behunyt szemmel élvezem a pillanatot, miközben váratlan vágy ébred bennem, még erősebb, mint amilyet pár perccel ezelőtt éreztem. Akarom őt, vele szeretném tölteni az éjszakát, még ha ennek az is ára, hogy holnap ugyanekkor valaki mással fog ágyba bújni. Most azonban én vagyok itt, így erőt veszek magamon, majd egyik kezem én is szintén a tarkójára helyezem, a másikat a mellkasára, ezzel is vágyat korbácsolva magamban. A ruhán keresztül is érzem a finoman kidolgozott izmokat, a testének vonalait, melyek oly tökéletesek, elképzelni sem lehetne jobbat. Szórakozottan barangol tenyerem a mellkasán ide-oda, miközben engem csókol. Nem tolakodó, leginkább már-már udvarias, mint aki tud várni arra, hogy beinduljanak a dolgok. - Nem volt olyan rossz? - teszem fel a kérdést a csók után némileg aggódva, miközben úgy helyezkedek az ölében, hogy pont a megfelelő helyen érezzem az ágyékát, mely egyértelműen tudtomra is adja, hogy mit szeretne Samael. Nem erőltetem azonban a dolgot, nem az én dolgom ebben a pillanatban kezdeményezni, ebben a fiú a tapasztaltabb, majd ő irányítja a dolgokat, én pedig engedelmesen folyok az árral./color]
- Azért nem mindent kell elsietni. Ezúttal viszont jó döntést hoztál. – Nevetek fel hangtalanul. Ki hitte volna? Amikor még Amerikában azon duzzogtam, hogy miért is kell a két nővért felkeresnem, segítenem nekik, nem is sejtettem, hogy a kisebbik ilyen készséges lesz, hogy alig fél órányi ismeretség után ilyen játékra invitál.. Először tényleg csak játéknak tűnt, ám ahogyan elindultunk a konyhából, úgy tűnt egyre komolyabbnak a dolog, hogy ne csak a szám járjon, vagy ha jár, akkor használjam valami értelmesre. Nem is tudom, hogy ki csábít el kit, mert egyértelműen hatással vagyok rá, ő viszont olyan kezdeményező, hogy nem tudom levenni róla a szememet. Eddig nem volt dolga senkivel, és most úgy döntött, hogy ezen sürgősen változtatni kell. Mintha magával kapcsolatban lennének kételyei, de én megadtam neki, amire mindig is vágyott; figyelmet. Megvonom a vállamat, pénz, és ráhatás, ezekben jó vagyok, így nem kell szót vesztegetni a szobára, majd megkapja tőlem, ha már nem lesz szükségünk. - Most mondtad, hogy bízzak benned. Egyébként meg ott a kulcs, amíg nem kötözlek az ágyhoz, addig van esélyed.. – Nevetem el magamat, természetesen az első alkalommal szó sem lesz ilyen szadista kis játékokról, bőven elég lesz neki azzal is szembesülnie, hogyan reagál majd a teste, nem kell még pluszban el is vonni a figyelmét. Pedig a fiatalos kis ártatlan lányka érdekesen festene riadt ábrázattal, hogy ha szétfeszített combokkal még csak esélye sincsen, hogy bármit tegyen. Így sem nagyon lesz. - Nem volt cél, hogy leitassalak. A vajsör tökéletesen elég, nem egy bódult lánnyal akarok játszadozni. – Felelem ellentmondást nem tűrően. A vajsör kellemesen csípheti a nyelvét, és némi tartást is ad neki, de valóban az lenne a megfelelő, hogy ha tökéletesen a tudatánál lenne, amikor odajutunk. Töltök, és én is iszom, miután elragadtam az üveget, s a saját poharamat. Nézzük egymást miközben kortyolgatunk, majd amikor úgy vélem, hogy itt az idő, kiveszem az ujjai közül a poharat, s kézenfogva az egyik fotelemhez vezetem. Leülök, és az ölembe vonom. Egyenlőre csak nézem a tenyereimet az arcára simítva, majd közelebb hajolva megcsókolom. Lassan, puhán. Az egyik kezemmel a fülét cirógatom, a másikkal a tarkójára simítom az ujjaimat, hogy ellazítsam, s egyszersmind nem engedjem ki a tartásból. A csókom a gyengédség mellett mégis határozott, férfiasan évődő. Lágyan szétnyitom az ajkait, hogy nyelvemmel beharangoljam a fogait, s megkeressem az ő nyelvét. Erőteljesen vonom magamhoz, hogy érezzem a laposka, szinte fiús melleket, amelyet mégiscsak oly izgatóak, hogy máris kedvem támadna kicsomagolni őket.
- De csak azért, mert volt alkalmam megtanulni, hogy semmit sem szabad halogatni – válaszolom Samael kijelentésére, ez pedig teljes mértékben igaz is volt. Elvégre, az igazi családom elhagyott, volt alkalmam megtapasztalni, milyen érzés az, amikor az ember csak tétován áll a vágyai előtt, de nem nyújtja ki a karját, hogy elérje azokat. Szalasztottam már el ily módon pár lehetőséget, ezt azonban nem hagyom elúszni magam mellett. Nem, Samael túl jól nézett ki ahhoz, hogy csak úgy elsétáljon az életemből. Holnap már úgyis más lány agyát fogja húzni, de mára örömmel leszek én a trófeája. - Ilyen jók a kapcsolataid? - újabb elismerő pillantás részemről, gondoltam ugyan, hogy Samael nem éppen olyan gyerek, aki meg se mer nyikkanni a tanárok előtt, hiszen elég vagány srácnak néz ki, de erre még csak nem is számítottam. Valóban el tudná érni, hogy az enyém legyen ez a szoba? Nem vagyok a tanárok kedvence, soha életemben nem tanultam valami fényesen, egyedül csak abban jeleskedtem, miként buktassam ki őket, semmi másban. Igaz ugyan, hogy év végén minden vizsgám jeles lett, de olyankor is csak azt tudták mondani, hogy máskor miért nem tudok így ügyeskedni? Semmi dicséret, ezért sem voltam hajlandó tanulni. Úgysem ismerik el a képességeimet, akkor meg minek? - Mondjuk, az igaz... Óvatosan biccentek, valóban tehetségre vall, ha nálam is elérte azt, hogy ebben a pillanatban itt álldogáljak, vele beszélgessek és mindezek mellett még azt is elhiggyem neki, hogy az ő szemében jól nézek ki. Talán én leszek élete legnehezebb kihívása, hiszen sokszor vagyok ügyetlen, kétbalkezes, bizonytalan saját magamban. Mindenesetre, azért igyekszem nem kiborítani szerencsétlent, ha már elhívott magához. - Valóban? - most az egyszer elmosolyodom, ez a kijelentés ugyanis eléggé váratlanul ért. - Honnan veszed, hogy nem siklom ki az ujjaid közül, ó, én hercegem? A megszólítás természetesen csak viccből van, figyelem a reakcióit, ott ugyanis még nem tartunk, hogy bármit is komolyan érezzek a fiú iránt. Egyelőre csupán a személyes vonzereje az, ami idáig elhozott, nem a romantikus érzelmek. Különben is: szerelem nélkül is lehetünk együtt olyan módon, nem igaz? Hány meg hány lánytól hallottam már azt, hogy nem szerették a palit, de elmentek vele, mert olyanokat ígért nekik, hogy csak... Akkor még megvetettem őket, amikor a beszámolójukat hallgattam, de mostanra rájöttem, hogy nem mindig egyszerű ellenállni valakinek. Az olyan kaliberű alakok, mint Samael, szinte ösztönösen tudják, mit kell mondani egy lánynak, hogy elérjék nála a kívánt hatást. Meg persze sokat számít a tapasztalat is, am a fiúnak nagy eséllyel akad. Én csak habognék, nem lennék képes kezdeményezni. - Köszönöm – ismét beleremegek Samael érintésébe, miközben átveszem tőle a vajsörös poharat, majd mindenféle habozás nélkül szinte abban a pillanatban fel is hajtom. Az íze kellemesen melengeti a torkomat, jólesett ez a kis ital. - Legközelebb talán Lángnyelv Whiskey-t is adhatnál, az némileg ütősebb. Ebből egy ideig innom kell még, mire hatni fog. Jó pár pohárka lecsúszik majd, mire leszek annyira bátor, hogy elfogadjam Samael csókját. Nincs még ilyesmiben tapasztalatom, nem szándékozom teljesen részegre se inni magam csak azért, mert a kelleténél jobban parázok. Egyszerűen csak kell némi bátorság, ennyi az egész. - Tölts még – nyújtom a fiú felé a poharamat, majd kissé észbekapok, végül hozzáteszem: - Kérlek. Nem szeretnék udvariatlan lenni, még ebben a helyzetben sem, engem nem igazán erre neveltek a szüleim. Persze, nagy a szám, visszaszólok mindenkinek, akinek csak kell, de tahó azért még nem vagyok. - Te nem iszol? Töltött ugyan magának italt, de az még mindig érintetlen volt. Jó, neki más, ő tapasztalt ilyen téren, irigylem is eléggé emiatt, de mégis... Azt hittem, lesz annyi bátorságom, hogy ha már a szobájában leszünk, akkor könnyebben megy a dolog, de mégsem így alakult./color]
- A rendes lányoknak is vannak vágyaik. Te valóra is váltod őket. Helyes. – Nem csillan fel a szemem, viszont egyértelműnek sem veszem, hogy ez az én hatásom. Ketten akartuk. Tudom, hogy fogékony a rezdüléseimre, ám ez kölcsönönös, nem lehetek olyan arrogáns, hogy ne ismerjem be. Amerikában sokan a lábaim előtt hevernek, és ettől akár unalmassá válhatott volna a dolog, éppen időben jöttem el. És ahhoz képest, hogy a brit lányoktól nem vártam ilyesmit, Yngrid talán pont a szerethiánya miatt kapaszkodik ennyire belém, tetszem neki, és a fiatalos, még alalulóban lévő ingerlő idomai rám is hatással vannak. Azok a naív, de mégis dacosnak tetsző szemek igazán ámulatba ejtenek, de nem ingok meg, tudom, hogy tőlem várja a bátorítást. A szobám felé vonom, s amikor már bent vagyunk, bezsebelem a kivételezésért járó szájtátást. - Az mindegy, de neked már senkinél sem kell nyalnod. Ha véletlenül kiköltöznék, megkapod ezt, elintézem. – Addig pedig ki tudja, hogy hány éjszakát töltünk még itt. Lehet, hogy ez a mai úgysem lesz tökéletes, lányként közel sem biztos, hogy minden olyan lesz, amire vágyik. Ezt kell sokszor aláhúznom, hogy bennem ugyan megvan mindhárom tényező amitől a lányok imádnak (csinos arc, fantasztikus test, rémes modor), attól még a saját korlátai visszafoghatják. - Mondhatjuk. Ha idecsaltalak, az már elég komoly zsenialitásra vall, nem? – Bököm oldalba, holott csak húzom az agyát. Szokásom felvágnim de nem a véglegességig arrogánsnak lenni. Tudom, hogy jó nagy tapló tudok lenni, de azért tudom, hogy hol a határ, és csak óvatosan lépem át, hogy még ne hagyjam végérvényesen magam mögött. - Nem szokásom aggódni, már az enyém vagy. – Ezzel most ki is fejeztem, bármi történjen is, megpróbálunk egymásra hangolódni. Mozdulok, és arébb pakolom a vállára simítva a kezemet, s a szekrényemből előkerül a vajsör, még bontatlanul. Kinyitom, s a szobát kellemes vaniliás illat lengi be, szinte melengeti. Két kristálypohár kerül a kezembe, mindkettőt átadom, s töltök. Az enyhén habos finomság ígérete ott lóg a levegőben. – Ezután olyan édes lesz a nyelved, hogy csókolózva kell levezetni. Hajtsd csak fel, ettől nem kell félned, hogy a fejedbe száll. Fenékig, aztán döntesz, hogy új kör, vagy a csók. – Támasztom meg a lányt a derekánál, s a falhoz vonom, hogy ne tudjon, igazság szerint ne is akarjon kitérni az utamból. Vannak vele kapcsolatban elképzeléseim, de ez pillanatról pillanatra változik.
- Ha nem szeretném, akkor ebben a pillanatban sem veled üldögélnék, hanem rendes lányként aludnék az ágyamban – Na, de most komolyan, ennyire nem néz ki belőlem semmi extrát sem? Nem vagyok olyan lány, aki szinte minden pillanatban tűsarkúban tippeg – habár egy próbálkozásom volt vele -, de azt hittem, mindent sikerült kompenzálnom a kihágásaimmal. Egy kis extra figyelem nekem is jár, nem igaz? Ehhez pedig szükségem van arra, hogy a kis akcióimmal kilógjak a sorból. Emmellett pedig szentül meg voltam győződve arról, hogy látszik is rajtam a hajlam, így érthető, hogy némileg rosszul érintett a fiú kijelentése. Le is törte a lelkesedésemet rendesen, ami az igazat illeti. - Nem érdekel Frics, az sem izgat különösebben, ha te is a bohóchorda tagja vagy. Valamiért nem igazán ijedek meg tőletek... Mind kétbalkezes, szerény véleményem szerint legalábbis mindenképp így áll a dolog. Ha lenne eszük, akkor itt-ott felbukkannának váratlanul, nem pedig azonos időközönként járőröznének. Ezek után pedig csodálkoznak azon, ha az ember lánya mindig kicsusszan a kezük közül. Szerencsétlen véletlen műve csupán, hogy most sikerült elkapnia az egyiküknek, semmi több. Az pedig, hogy itt flörtöl velem... Nos, könnyen meglehet, hogy taktika. Itt kell tartania, amíg nem jön a nagyfőnök és meg nem jutalmazza őt. Helyes, nem adom könnyen magam, az azért mégis túlzás, hogy pont az egyik legszexibb tagukat küldték ellenem. Ez annyira átlátszó. - Te tudod – vonom meg a vállam, miközben a kulcs a zsebemben landol. Samael mégsem lehet Frics embere, akkor már rég elkaptak volna. Ennyire talán mégsem áll szándékában mások agyát húzni. Egyébként sem hiszem, hogy akkora jutalmat kapnának pár elfogott diákért, hogy megérné különszobát fenntartani erre az egész dominó játékra. - Egyébként, kinél kellett benyalnod, hogy kapj egy szobát? Lehet, én is bepróbálkoznék nála... Persze, be kell látnom, Samaellel nem vagyok egy súlycsoport, de ha mindez a tanulmányi eredményeken múlik, akkor összekapom magam és addig lapozom a könyveket, amíg össze nem esek felettük. Jó búvóhely, remek megbeszélésekre, miegymásra... Nem kellene mindig a Szükség Szobáját keresgélnünk. Néha már nagyon untam a dolgot, főleg olyankor, amikor valaki a nyakunkban lihegett. Emellett pedig nem elhanyagolható szempont, hogy a magánéletemet is le tudom itt rendezni. - A színészkedés mellett még zsenigyerek is vagy? Kérdőn pillantok Samaelre, ez azért elég irreális lenne. Három az egyben? A szexiség az egy dolog, genetika, nem tett érte semmit. A színészkedés pedig ennek a mellékhatása, mondjuk a hozzá hasonló srácok leginkább a modellszakmában helyezkednek el, nem a porondon. Na, de hogy ennyire nagy koponya legyen, az már valóban hihetetlen. - Nem ilyen mértékben - vonom meg a vállam, miközben kezdek ismét zavarba jönni. Idegesítő dolog, főleg abból a szempontból, hogy ő vélhetően sokkal nagyobb tapasztalattal rendelkezik ezen a téren nálam, így bármikor le tudja olvasni az arcomról az ezzel kapcsolatos érzelmeimet. - Rólam egyébként sem került le sok ruhadarab, a fehérneműig még életemben nem jutottam el. A fiúk gyorsabban feladták a játékot.. Kaján mosoly ül ki az arcomra az emlékek hatására. Samael nem fogja feladni a mókát, ebben teljes mértékben biztos vagyok. Nem, ő sokkal másabb, mint akikkel eddig összefújt a szél. Ott volt például egy Peter nevű srác... Egyikünk sem volt több tizenkettőnél, de ő már akkor rinyált, amikor még csak az övét kellett levetnie. Elég gáz volt, szerintem legalábbis. Samael kinézetre nem tűnik olyasvalakinek, aki fülét-farkát behúzza, ha a dolgok nem éppen az ő elképzelései szerint alakulnak. Valahogy nem is tudnám olyannak elképzelni. Ha itt valaki idő előtt feladja a dolgot, akkor az én leszek. Természetesen, bármikor megtehetem, hiszen nem véletlenül adta ide nekem a kulcsot, de nem állt szándékomban egy ilyen lépés. - Aha – szerettem volna hallani a válaszát, tényleg érdekelt, de inkább nem erőltetem a dolgot. Amikor magához von, elakad a lélegzetem, majd hirtelen felgyorsul, szinte érezheti a testével, ahogy a melleim fel-le emelkednek. Pont ez volt a legzavarbaejtőbb ebben az egész helyzetben, Samael testének közelsége, ennek ellenére mégis élveztem a helyzetet. Amikor azonban újra megszólaltam, hangom meg-megbicsaklott: - Ne aggódj, nem fogok megfutamodni. Nem lesz baj. Hol az az ital? Kell egy kis bátorítás, ehhez kétség sem fér, Samael is láthatja rajtam. Hiába vagyok ennyire szemtelen másokkal, ez mégis egy teljesen más helyzet, mint amelyekbe eddig kerültem. Súlya van./color]
- Szereted a veszélyt? Akkor ezért vállaltad be, hogy akár Friccs embere is lehetek? Ilyen vagány lennél? – A bájos mosolyt apró hunyorítással reagálom le, mintha csak nehezen hinném el róla, hogy ilyen vagány, noha részemről mindez csak provokáció, hogy felébresszem a benne rejtőzködő nőcit. Engem aztán nem zavar, hogy ilyen kis fiatalka, meg kell tanulnia szembeszállni az idősekkel, és rajtam aztán nyugodtan tréningezhet. Nem csak a külsejétől vagyok elalélva, ez a törékenységgel párosodó nagyszájú stílus nálam nagyon betalál, nem csoda, hogy alig tudom levenni róla a szememet. Az más kérdés, hogy a hipnotikus, karizmatikus behálózás, amit művelek vele, nagyon is hat rá, úgy fest, egymásra vagyunk hangolva. A pikáns adok-kapok nem jelent igazi veszekedést, sokal inkább arról van szó, hogy mennyire tudjuk lekötni egymás érdeklődését. S mivel eddig még egyikünk sem pattant fel, hogy távozzon, úgy fest, működik a dolog. A véletlen érintések izgalomba hozzák a kislányt, arcán mintha vágyrózsák jelennének meg, s elégedetten kostatálom, hogy célba érhetek, noha nem volt célom, hogy a kiszemelt védenceim egyikével vad éjszakát élhetek meg. Az elsőt az élete során. - Attól, mert úriember vagyok, miért hagynék ki egy ilyen lehetőséget? Ahogyan ez lehetőség neked is, de az esélyed megvan, hogy kihátrálj. – tudom, hogy nem fog, csupán elméleti síkra terelem, hogy megteheti, ha mégiscsak elkapja a félsz. Egyenlőre viszont kéz a kézben lépünk be a vendégszobába, ahol nincsen komoly rend, látszik, hogy reggel óta belaktam a helységet. - Nem azért teszem, mert szükséges. Azért teszem, mert így helyes. – Kacsintok rá. A veszély már önmagában én vagyok, nem pedig az, hogy bánthatom. Így legalább a tudattal élhet, hogy nem zárom rá az ajtót, ki tudja magát szabadítani. Ezzel együtt nyilvánvalóvá teszem, bármit is fogunk egymással művelni, az apró külsérelmi nyomoktól eltekintve nem várható semmi maradandó. Vagyis.. a szüzességét már sosem fogja visszaszerezni, de lássuk be, ha csak nem erőszakról van szó, az nem jelent különösebb hátrányt. - Akkor először felhajtjuk, aztán játszunk. Jó sorrend. Játszottál már ilyet? – Nyilvánvalóan nem az alapjátékra értem. Azt feltételezhetően igen, hiszen nem véletlenül ajánlotta ezt. A kérdés lényege, hogy meddig jutottak el. Ám a válaszából, és a korábbi sejtéseimből levonva a következtetést, még nincsen komoly tapasztalata. - Nem számoltam. Nem volt sosem lényeges, ez nem verseny. – Nyugtatom meg, hiszen miért is kéne magát másokkal összehasonlítania? Közelebb lépek, hogy a távolság ne riassza tovább, és a derekánál fogva magamhoz húzom. – Kissé? Szerintem nagyon is, de meg akarod mutatni főleg magadnak, hogy kész vagy rá. Erre nincs szükség. Mit szólsz ahhoz, hogy ha csak addig jutunk, ameddig még élvezetes, de semmi belemenős durvulás? – Kérdezem flegma félmosollyal. Nagyon kívánatos kislánynak tűnik, de semmi értelme, hogy egyikünk is gombóccal a torkában gondoljon vissza arra, hogy mi is történt most. Ő az első fura tapasztalatok miatt, én pedig azért, hogy kihasználtam a helyzetet.
[color=#757287] - Egy szóval sem kértem, hogy bármibe is beavass – vonom meg a vállam, miközben farkasszemet nézek vele. Jóképű, talán túlzottan is vonzó, pont ezért annyira hihetetlen számomra, hogy itt ül, velem szemben. Fene se hitte, hogy az éjszakai kiruccanásomon ő lesz a desszert, de egyáltalán nem bántam a dolgot. Tetszett ez a fordulat, végre egy kis izgalom is vegyül a szürke hétköznapok közé. Nem mintha nem lett volna részem elég kalandban, de lássuk be, kezdett már unalmassá válni az állandó lógás. Semmi izgalom, semmi újdonság, ha pedig lebukok, akkor Fricset kapom jutalmul. Ő azért nem néz ki úgy, mint Samael. Biztos valami felkapott híresség Amerikában, vagy a fene se tudja... Senki sem lesz ennyire magabiztos csak magától, valaki vagy valakik adták alá a lovat minden bizonnyal. - Mondhatjuk – felelem Samael következő kérdésére. Nincsenek még terveim ezzel kapcsolatban, de akad néhány ötlet a tarsolyomban. - Elmegyek egy sárkány-rezervátumba, oda, ha jól tudom, elég az alapképzettség. Szeretem a veszélyt. Bájosan elmosolyodom, miközben én sem kapom el a tekintetem róla. Nagy eséllyel ő is olyanfajta srác, aki nincs oda a hétköznapi lányokért, valami pluszt keres bennük, amit nálam kétségtelenül meg is talált. Nem vagyok átlagos, nem vonzanak a túlzottan nőies dolgok, sokkal jobban szeretem a kihívásokat. Az pedig, hogy egy egyszerű, minisztériumi alkalmazott legyen belőlem annyi év tanulás után... Nos, nem vonzott. Persze, a listámon szerepelt a sztárrá válás is, egyelőre azonban ez nem jöhetett szóba, de majd megtalálom annak is a módját. - Úriember létedre lerí az arcodról, hogy nem bánod a dolgot... Nem szokásom senkivel sem ágyba bújni az első találkozás alkalmával, de Samaelben volt valami, ami nem engedte, hogy bármire is nemet mondjak neki. Zavarban voltam ugyan, jobban, mint bármikor eddigi életem során, mégsem mutattam ki ezt a fiú felé. Igyekeztem magabiztosnak tűnni, olyasvalakinek, aki tudja jól, mire is készülünk ezekben a pillanatokban. Követem Samaelt kifelé, habár mélyen legbelül még mindig ádáz csatát vívok magammal. Megtegyem? Kívánom őt, teljesen beleestem, nem tudok neki ellenállni, ilyen alkalom nem lesz még egy ebben az életben. Ne tegyem? Fiatal vagyok, habár a korosztályom nagyobbik része már túl esett a dolgokon, nem a középkorban élünk már. Ez is egyfajta kihívás, én pedig sosem kerülöm ki az előttem heverő akadályokat, hanem megoldom a problémákat. Különben is, mi bajom lehet ettől az alkalomtól? Semmi. A világ nem robban fel, férjhez mehetek akkor is, ha már van tapasztalatom a testiség terén, senki sem fog számonkérni. Belépek a fiú szobájának ajtaján, majd kíváncsi tekintettel nézek körbe. Nem egy luxuslakosztály, ezt azonban egyáltalán nem bántam. Egyszerű szoba, egyetlen ággyal, tipikusan diákoknak való hely. Amikor megfordulok, Samael a kulcsot helyezi a tenyerembe, én pedig elrakom a farmerem zsebébe, majd megszólalok: - Erre nincs szükség, nem jöttem volna veled, ha nem gondolnám komolyan a dolgot. Vágyom ugyan a kalandot, szeretek bajba kerülni, tilosban járni, de ha nem vagyok biztos a dolgomban, akkor neki sem indulok. Most is hevesen ver a szívem, de érthető, hogy izgulok, hiszen még soha életemben nem tettem ilyesmit. Emellett pedig Samael is nagyon vonzó, tartok is attól, hogy a testem láttán meggondolja magát és nem történik köztünk semmi. Nincs ugyan baj az alakommal, a melleim sem lógnak, de akkor is bennem van a félsz mindent illetően. - Igen, egy kis alkohol most igazán nem jönne rosszul – biccentek a fiú kérdésére. Nem áll szándékomban részegre inni magam, az úgy nem túl romantikus, de egy kis szíverősítő most igazán nem fog ártani. - Magához a játékhoz elég egy üres üveg és ennyi... Akire az üveg szája mutat, az leveti egy ruhadarabját. Úgy érzem, nem fogunk megállni a fehérneműnél, de ezzel ebben a pillanatban egyáltalán nem foglalkoztam. Tudom, milyen céllal jöttünk ide, nem fogok megfutamodni, nem olyan ember vagyok. - Öhm... Hány lánnyal voltál már együtt? Nem tolakodó a kérdés, inkább csak érdeklődő, kíváncsi vagyok a válaszára, ez azért nem hiszem, hogy annyira személyes lenne. - Csak mert nekem ez lesz az első és kissé tartok tőle. Mondjuk, ez akkor sem fog változni, ha idősebb leszek, az első alkalom minden lány számára ijesztő kissé, hiszen ismeretlen ez az egész világ és félünk attól, hogy csalódást okozunk a partnerünk számára. Samael pedig annyira tökéletes, nyilván hozzászokott már ahhoz, hogy minden lány a lába elé veti magát, biztosan nem ma kezdte a dolgot./color]
- Nem készülök rejtvény-bajnoknak kiscsillag, de lásd be, nem ismerjük még egymást annyira, hogy mindenbe beavassalak. Talán majd egyszer. – Hangom szigorú, és sármosan leherngerlő. Továbbra sem eresztem el a tekintetét, vibrál köztünk a levegő, s érzem, meg-megakad a lélegzete, a formás keblek bizony nem emelkednek időnként, mintha visszafojtaná még a szívverését is, hogy milyen választ vár tőlem. Van benne ez a dacos veszekedő él, amitől oly vonzóvá válik a szememben, már most el tudom képzelni a pőre kislányos testét, ahogyan ficánkol, vergődik alattam a kéjtől, mintha maga sem tudná eldönteni, kell-e ez neki. Feltámadhatna benne a dilemma, hogy azért vagyok itt, hogy segítsek neki, akkor miért áztatom már össze az alsóneműjét is a puszta közelségemmel, ám őszintén megmondom, önző vagyok, és nem gondolok a holnapra, miszerint egy kislányt kerítek a hatalmamba. Ahhoz bőven elég nagy, hogy ura legyen a döntéseinek, és különben is, a lányok korábban érnek, tehát mosom kezeimet. - És mik a terveid? Világot akarsz látni? – Kérdezem olyan hangon, hogy ha kalauz kellene, én aztán sok mindent tudok neki mutatni, khm.. Viszont megint elkalandoztam, ha nem sietek azzal, hogy megoldjuk a lánytestvérek problémáját, akkor a végén még kirepülnek a kezeim közül, és már nehéz lesz őket visszaterelgetni egymáshoz. A munka említésénél elutasítóan karbafonom a kezemet, valahogy nem tudom őt elképzelni egy roxmortsi bolt pultja mögött, viszont ha nem folytatja az egyetemmel, akkor vajon milyen munkára láthat esélyt? Bár.. ő is modell pályára termett, csinos a pofija, de nem túl magas. Esetleg.. lehetne ő is színész, mint én. De nem, olyan dacos, nem tud uralkodni az érzelmein, esélytelen őt kordában tartani. - Zavarba hozni? Szivi, ha valaki itt zavarban van, az nem én vagyok. Úriemberként úgy véltem, beleszámítom, hogy erényes kislány vagy, de üsse kő, melllőzöm ezt a gondolatot. – Vigyorodom el, amikor vissza tudok jönni a játékba, és miután továbbfűztem a szót, már egyértelműen ott tartunk, hogy az üvegezős-vetkőzős játéknak akár izgalmasabb kimenetele is lehet. Mégiscsak sztárpalánta vagyok, tőlem ne várja senki, hogy racionálisan gondolkozom. Segíteni jöttem ide, de ha megvan a kémia, most miért fogjam vissza magamat. - Halálosan. – A tekintetemmel szinte simogatom őt, még mindig benne van a pakliban, hogy nemet mond, megfutamodik, vagy egész egyszerűen csak a bolondját járatja velem, de ahogy mondtam, Yngrid nem túl jó színész, hatalmas borostyán szemeivel úgy néz, hogy majdnem leimádkozza rólam a felsőt. Bólintok, és elindulunk kifelé. Azért magamban számba veszem a lehetőségeinket. Remélem, hogy nem várja tőlem, hogy mint valami kamion végigmenjek rajta, az nem az én stílusom, főleg nem egy szüzikénél. Figyelni kell az érzékeire, hogy mi az ami fájhat, hiszen minden újszerű. De lássuk be, nem vagyok egy béna lúzer, aki még azt se tudja, hogy mit hova. Na majd kialakul. Sokatmondó pillantással nyitok be a vendégszobába, ahol most rajtam kívül nem lakik más. Bekulcsolom az ajtót, de a kulcsot a tenyerébe zárom, és várakozóan nézek rá. - Na csak hogy valamit tisztázzunk.. nem hiszek a játékszabályok fogalmában. Hogy is gondoltad ezt az üvegezést? Pia is kell hozzá?
- Miféle kötelesség? Komolyan, mi oka lenne Samaelnek arra, hogy bármit is válaszoljon az általam feltett kérdésre? Nem tudtam azonban megállni, hogy ne tegyem fel, hiszen világéletemben olyasvalaki voltam, aki imádta beleütni az orrát mások dolgaiba. Persze, kerültem is már bajba eme tulajdonságom miatt, nem is egyszer, ami azt illeti, de hidegen hagyott a dolog. Amikor a fiú int a kezével, veszem a lapot, de kissé mérges vagyok, amiért nem válaszol semmit sem a kérdésemre. Ennyire azért nem szoktam hozzá, hogy figyelmen kívül hagyjanak... Mondjuk, kell a jó pont nála, szimpatikus, tetszik is valamennyire, nem szeretném rögtön az első itt töltött napján magam ellen fordítani. Valami azt súgja, hogy a későbbiek folyamán még igenis hasznomra válhat, arról viszont fogalmam sincs, hogy miben. A női megérzéseimre viszont hallgatnom kell, súgjanak bármit is. - Keresztrejtvény-bajnoknak készülsz? - vonom fel a szemöldököm, noha nagyon is jól tudom, honnan tudja, hogy nem igazán állok még a továbbképzés kapujában. Nem igazán vannak még meg azok a testi adottságaim, melyek egy nőt nővé tesznek. Tizenöt éves vagyok, az arcom azonban még mindig ártatlan, gyermekien csillogó szemekkel. Emellett pedig a testem is változik még, melyet én már évek óta türelmetlenül várok, valahogy azonban nemigen igyekszik eljönni az a pillanat. Márpedig – véleményem szerint – pont ez a késés volt az oka annak, hogy lecsúsztam Brandonról. Ő Briennát veszi el, azt a lányt, aki nem sokkal idősebb nálam, azt hiszem, csupán egy évvel, de nőiesség terén sokkal jobban áll, mint én. Arisztokrata, neki aztán rohadt könnyű. - Eltaláltad. Még csak az RBF-re készülök, habár az sem biztos, hogy itt fogok maradni hetedik után is... Nem a Roxfort volt álmaim iskolája, habár kétségtelenül itt történtek velem a lehető legjobb dolgok is az életemben. Itt ismertem meg a barátaimat, itt tudok a lehető legtöbb alkalommal összefutni Brandonnal, ezek pedig nagyon sokat jelentenek számomra. Ennek ellenére azonban nem vagyok a lehető legjobb tanuló, hiába is kapom magam össze év végén, ez az egyetemi képzésben már mit sem fog számítani. Nekem pedig sok kedvem nincs a továbbtanuláshoz. - Itthagyom a sulit, amint letettem a R.A.V.A.SZ.-t és keresek valami jó kis munkát – folytatom életem történetét, különösebb faggatás nélkül is. Samael közelsége ezt hozza ki belőlem, valahogy jobb, ha ömlik belőlem a szó, semmint őt bámuljam egyfolytában. Olyankor zavarba jövök, hiszen ő is nyíltan flörtöl velem, ez már teljesen nyilvánvaló számomra. Én pedig valamiért elhiszem, hogy tetszem neki, noha sok okom nincs rá. Köszönöm, önbizalom! Amikor Samael hárítja a kérdésem, elnevetem magam: - Mi van, megfutamodtál? Komolyan azt hittem, hogy téged ilyesmivel nem lehet zavarba hozni... - Arcomra fagy azonban a mosoly, amikor a fiú folytatja a szöveget. Na jó, ezt azért mégsem gondolja komolyan. Vagy igen? Az arca komoly, csábító mosoly ül az ajkain, nekem pedig vadul zakatol a szívem. Rosszul hallanék? Nyíltan szobára hívott? Nem, az aligha történhet meg, de mégis... - Ezt most komolyan gondolod? Fel kell tennem a kérdést, nem hagyatkozhatok semmi másra, csak az ő szavaira. Most még van ugyan esélye visszakozni, ellépni ettől az ajánlattól, valamiért azonban reménykedek abban, hogy nem fogja megtenni. Vonzott az egész lénye, és az esély, hogy vele történjen meg az első alkalom... Nagyon is csábító volt számomra. Soha életemben nem gondoltam volna, hogy ennyire könnyen belemegyek ilyesmibe, de ilyen az élet. Tudom, nagy eséllyel másnapra megbánom a tetteimet, olvastam már elég ponyvaregényt ahhoz, hogy tudjam, ez fog történni, de Samael tekintete teljesen rabul ejtett. A többi lány az évfolyamomban már túl esett ezen. Vagyis néhányan. Csak nem lehet olyan bűnös dolog, nem igaz? Emellett pedig az is lehet, hogy én gondolok olyasmire, ami eredetileg meg sem fordult a fiú fejében. - Menjünk – állok fel olyan elhatározottsággal, amely meglepheti Samaelt, de a kíváncsiság és a vonzalom kerekedik felül bennem. Érdekel a srác és pont emiatt nem fogom hagyni, hogy kicsússzon a markaim közül. Szükségem van rá, mint szövetségesre, ezt súgja a megérzésem. A bennem lévő nő pedig kívánja őt, mindennél jobban, bele sem gondolva a következményekbe. Kezem felé nyújtom, majd ujjaink összefonódnak, amibe szinte az egész testem beleremeg. Mégis mit művelek én itt?
- Hogyne lenne. De a kötelesség most ide szólított. – Felelem, és ellentmondást nem tűrően hárítóan intek a kezemmel, hogy ne menjünk most bele. A faggatózással nincsen semmi gond, hiszen messzi földről érkeztem, a kicsi csinos lány egyértelműen kiváncsiskodhat, de nem szándékozom kiteríteni még most az ütőkártyáimat. Végtére is azért vagyok itt, hogy a testvérpárnak segítsek, viszont nem önszántamból tettem. Ettől függetlenül Carol szimpatikus, az ártatlan, de vadóc kis dög meg gyönyörű, így annyira nem tűnik pocséknak a megbizatás, csupán a háttere, ugyanis nem szokásom beleszólni mások életébe, főleg nem nyomozni. Megvan a saját utam, szeretem, ha én vagyok a diktátor, és mindenki a lábam előtt hever. Most mégsem tudok elmenni a tény mellett, hogy a csillogó szemű, elnyílt ajkú kicsi cica mennyire játékos a maga módján, faggat, és veszekszik, mindemellett ellenállhatatlan. - Csak itt van egyetem, és lássuk be, a Roxfort világhírű iskola, így magától értetődő, hogy a színház mellett még tanulok is valamicskét. Na és te? Még közelében sem jársz a továbbképzésnek, ugye? – Ezt nem lekezelően, inkább tényszerűen mondom, hiszen látszik a pofiján, és az alakján is, hogy még bőven formálódik, az más kérdés, hogy már ilyen fiatalon is hatással van rám. Miközben a hajával játszom, és egy komoly, provokatív megjegyzéssel illetem, látom, hogy nagyon kattog az agya valamin. - Nem hangzik rosszul, de van egy bökkenő. Tudod nem szándékozom megvárni, hogy az aurorok bilincsben vigyenek el egy ilyen.. kiscsaj miatt. Legalábbis a konyha.. túlságosan publikus hely. Kaptam már egy átmeneti vendégszobát.. ott esetleg. Szóval a kérdés az, te vagy annyira bátor.. – Ezzel meg is válaszolom a kérdését, hogy rajtam aztán nem múlik, sőt, a ravasz, incselkedő pillantásból számítok valami trükkre is, de azon nem múlik, itt csak neki van vesztenivalója. Égszínkéken kavargó pillantásommal ismét fogvatartom a tekintetét, ahogyan közelebb hajolok, hogy szinte összeérjen az arcunk. – Ha véletlenül többször van szerencsém, akkor én nem fogom hagyni, hogy megállj a bugyinál. – kacsintok oda, már eleve azzal előnybe kerülök, hogy ha rajta is már csak a bugyi lenne, de ki tudja, még nem tartunk ott. Szinte várom, hogy mikor nyögi be, hogy mindez vicc volt hogy húzza az agyamat. Elég vagány lánynak tűnik, de nem is tudom, azért ennyire mégsem lehet bevállalós. Vagy ha mégis, tovább növeli az elismerést a szememben. Felállok, és a kezemet nyújtom, hogy ha komolyan gondolta, akkor irány a vendégszoba.
- Kaliforniából? Némileg elkerekedik a szemem az információ hallatán. A napfény és tenger országából pont ide jött? Mármint, Anglia is szép, meg kell hagyni, de ha nekem lenne lehetőségem arrafelé élni, akkor bizonyára nem a Roxfortot választanám. Amerikában is számtalan, jó hírű iskola létezik, sok mögött még ez a kastély is elbújhat. Fura egy srác, erre már eddig is rájöttem, főleg a parancsolgatós stílusa miatt, de ez szintén nekem ad igazat. Ki akarna eljönni egy olyan szép helyről, mint az? - És Amerikában nincs elég színház? - vonom fel a szemöldököm, még mindig hitetlenkedve, habár eszem ágában sincs ezzel megsérteni Samaelt. Én csak próbálom megérteni a gondolkodásmódját, bár az is lehet, hogy neki meg pont Anglia álmai helye. - Vagy a látványmágia az, ami ennyire kiszúrt veled? Nem tudom, milyen az egyetemi képzés Amerikában, illetve mire is fektetik ott a hangsúlyt, csupán annyit tudok, hogy minden iskola másban jeleskedik. A Roxfort szinte minden tárgyra kiterjed, a Durmstrang előnyben részesíti a fekete mágiát, míg a Beauxbatons igen aktívan használja a látványmágiát. Volt szerencsém megismerni ezeket az iskolákat a Trimágus Tusa idején, még kezdő gólya koromban. A franciák teljesen lenyűgöztek a tökéletességükkel... A mozgásuk, a beszédük, a mimikájuk... Minden a lehető legnagyobb bájt közvetítette az ember felé. Később pedig azt is megtudtam, hogy ott nagy hangsúlyt fektetnek a megjelenésre, elvégre sok nemesi család oda iratja gyermekét, ez afféle gazdag iskola. Nekik pedig fontos, hogy minden pillantás rájuk szegeződjön, amikor belépnek valahova. - Hogy mi? Pillanatok alatt szökik a vér az arcomba, miközben magamban azt próbálom meg kitalálni, hogy valóban elhangzott-e ez a mondat, eseteg csak képzelődöm... De nem, nagyon is valóságosak voltak a szavak, hiszen mosolyog, pont úgy, mint aki tudja, mit is mondott az előbb. A szimpátiám kezd egyre csökkenni a srác iránt, beteg egy poénjai vannak, annyi szent. Esetleg csak megszokta volna, hogy szinte mindenki egyből a lábai elé veti magát? Nem mondom, valóban jól néz ki, sok lány sóhajtozhat utána álmatlanul, de azt is tegyük hozzá, hogy én nem vagyok közéjük való. Már csak azért sem fogok úgy táncolni, ahogy ő fütyül, bennem emberére akadt. Én is szeretek irányítani másokat, nem csak ő. - Tudod mit? - ravasz mosollyal tekintek rá, miközben ő engem néz és ujjaival éppen egy hajtincsemet sepri félre az arcomból, amikor eszembe jut az ötlet. Aláztam már le ezzel a módszerrel másokat, pont emiatt nem jövök zavarba, amikor beugrik számomra a gondolat. Ne higgye, hogy olyan kislány vagyok, aki minden kétértelmű mondat hallatán sikítva rohan a hálókörletébe. - Ismered az üvegezés nevű játékot? Nem elterjedt a varázslók köreiben, de én új szabályt léptettem életbe még régebben, amikor egy szintén beképzelt sráccal játszottam ezt utoljára. A játék lényege eredetileg annyi lenne, hogy aki előtt megáll az üveg szája, azzal kell csókolóznia annak, aki pörgetett. Két emberrel ez azonban necces lenne, úgyhogy én egy teljesen más változatát kínálom fel Samael számára. Mindezt pedig csupán azért, mert teljes mértékben biztos vagyok magamban. Samael egy szál alsóban fog ma innen távozni a hülye viccei miatt. - Aki előtt megáll az üveg szája, annak le kell vetnie egy ruhadarabját – szólalok meg ismét, miközben intek az egyik házimanónak, aki már siet is elénk egy borosüveggel, mely természetesen tele van az itallal, majd nagy hajlongások közepette távozik. - Persze, nem kell teljesen meztelenre vetkőznöd, annyira azért ne menjünk bele a dolgok sűrűjébe, csupán az alsógatyáig elég lesz. Tizenöt éves létemre elég bátor kijelentés ez részemről, de bíztam a szerencsémben. Samael ma jó leckét fog kapni tőlem, én pedig elégedett leszek magammal, amikor végre letörlöm azt az önelégült vigyort a képéről. - Vagy annyira bátor, hogy belemenj? - nézek vele én is farkasszemet, de valamiért teljes mértékben biztos vagyok abban, hogy nem fog visszalépni a dologtól. Tenyerem az üveg oldalán pihen, tőlem aztán kezdhet Samael, ahogy óhajtja. - Vagy inkább már most feladod? Helyszínt te választhatsz, nem itt gondoltam a dolgot. Vicces is lenne a konyhában, ahol ennyi a házimanó. Nem féltem kettesben elvonulni a fiúval, meg tudom magam védeni, ha úgy alakul a helyzet, nem vagyok annyira gyámoltalan.
Úgy fest, a kis szőkeség tökéletesen nincsen tisztában azzal, hogy mennyire gyönyörű. Nem is csoda, hiszen Carolnak az árnyékában élni lehet, hogy van némi önbizalomhiánya. Nem tudják egymásról, hogy testvérek, és nem is érzem magamat feljogosítva, hogy én rántsam le a leplet a titokról. Azért vagyok itt, hogy megvédjem őket, még ha ez komikusan is hangzik. Mindig én vagyok a központban, de ezúttal őket kell oda tolnom. Yngrid olyan harcias vadmacskának tűnik, biztosan picinek érzi magát, ezért kompenzál. Valóban formálódnak majd még a keblei, de nekem nincsen gondom a fiatalka lány alkatával, képes vagyok meglátni benne a nőt, noha korai lenne olyan következtetéseket levonni, hogy kedvemre való, hiszen mégsem ezért vagyok itt. - Az időeltolódás miatt nekem ez reggeli, amit velem együtt fogsz elkölteni. – Fel sem merül, hogy nemet mondjon. Ahogyan az előbb alig akartam elengedni az ölelésemből, amit a földől való felhúzásával értem el, a szavaim mögött most halálos nyugalom rejlik, mintha már a hangszínemmel is azt akarnám sugalni, fel sem merülhet, hogy ellenkezzen. Nem viselek most sminket, nincsen belőve a hajam, de egy pillanatra sem adok alább a nyilvánvaló szexizmusból, miszerint nem szokásom eltűrni, hogy akár csak megkérdőjelezik a parancsaimat. Mégis, olyan sármos mosollyal közlöm vele a megmásíthatatlan tényeket, mintha máris tudnám, hogy nem képes ellenállni nekem. - Én sem téged. Californiából. A londoni színházban fogok többször fellépni, illetve itt látványmágiát tanulni. – Egyenlőre még hagyom magamat faggatni, engedelmesen válaszolok a kérdéseire, hiszen valahol az volt a cél, hogy megismerjük egymást, noha nem éppen ma számítottam rá, egy nővér elég volt így kezdésnek, ám az az igéző kék szempár azt mondatja velem, hogy nagyon is megérte álmatlanul forognom, mert szembetalálkozhattam vele. Félmosollyal döntöm oldalra a fejemet, valóban nem szokásom alkalmazkodni senkihez. Inkább kihúzom neki a széket, és bevárom, és csak mintegy véletlenül érek a válához, amikor helyet foglal, a lábammal viszont csak provokálom, mintha ismerkednék az asztal alatt, aztán mégsem teszem meg. - Nem? Milyen kár, pedig ha bejött volna a zsarolás, akkor minimum a bugyid nélkül kellett volna visszamenni a hálókörletbe.. – Vigyorgok, természetesen viccnek szánom a dolgot, nem szándékozom elérni, hogy képen vágjon, legalábbis itt és most ismerkedésnek nem volna a legszerencsésebb. Egy pillanatra odakönyökölök mellé az asztalra, és visszakérdezek elmerülve a szemében. - Ugyan, gondolod, hogy ha olyan könnyen irányítható lennék, akkor most veled diskurálnék szivi? Különben meg miért nézel így? Nincsen rajtam semmi különös, nem? – Simítom félre egy kósza aranyló tincsét a szemei elől, amit mindenképpen látni akarok a végletekig. Igenis el akarom érni, hogy ez a dacos kislány fújtatva elmeneküljön a pillantásom elől, mert most még nagyon kitart, pedig amikor magamhoz húztam, alig kapott levegőt, és hátha ismét odaáig érhet a helyzet. Egyenlőre sikeresen elfeledkezem a kikészített reggeliről.
Ha tanultam volna valaha is gondolatolvasást, most bizonyára jót nevetnék a fiú gondolatain. Abszurdnak tartottam ugyanis azt a feltevést, hogy szép lennék, valahogy nem tudtam elfogadni a dolgot. Persze, a rokonságomban ezt sokan mondták már nekem, főként Sophia néni hangoztatta gyakran, amikor meglátogatott minket, de mindannyian igen elfogultak voltak velem szemben. Szerintem legalábbis mindenképp. Az a felvetés pedig, hogy Carolnál is szebb lennék... Na, azt hiszem, ezen a ponton potyognának könnycseppek a szememből és nem éppen a meghatottságtól. Carol egy modell, aki még csak éppen elkezdte a karrierjét, de még így is lehetetlenül gyönyörű, szerintem legalábbis... Egy ilyen lányt jobban el tudnék képzelni a fiú mellé, mint magamat. Sokkal élethűbb lenne ez az egész dolog. Nekem egy unalmas fiú fog jutni, nem egy ilyen menő srác. Fogalmam sincs, hogy milyen hírneve van a fiúnak, de nyilván nem egy hétköznapi alak a suliban. - Igen! - csattanok fel szinte azon nyomban a kérdését hallva. Zavart a közelsége, nekem ez annyira új volt, hogy fogalmam sincs arról, voltaképp hova kellene tennem a dolgot. Intim ez az egész helyzet, vagyis az előbbi ölelése, én pedig annyira zavarba jöttem tőle, hogy egy pillanatig fogalmam sem volt arról, mit is kellene tennem. Végül kikerültem a karjai közül, elengedett, habár valamiért jó lett volna, ha továbbra is ott tart. Soha többé nem lesz erre alkalmam, miért is lenne? - Reggeli? Meglepődök a kijelentésén, de még jobban azon, hogy meginvitál egy reggelivel egybekötött vacsorára. Miért teszi ezt? Semmivel sem tartozik, annyi lett volna az egész, hogy bocsánatot kér, én pedig elmegyek és az est további részében körülötte forog majd minden gondolatom. Ehelyett azonban vele fogok enni.. Kettesben... Kész agyrém ez az egész, de komolyan. Mintha érdekelném valamennyire, hiszen ez inkább hangzik egy randevúnak, semmint bocsánatkérésnek. Ennyire azért én se törném magam senkivel szemben sem. De mégis, hogy gondolhatok ilyesmire? Nem, egyszerűen csak unatkozik és társaságra vágyik, ennyi az egész. Nem szoktam ugyan úgy ugrálni, ahogy más fütyül, de mégis érdekel, mi sül ki ebből, így hát helyet foglalok az általa kihúzott széken. Amikor a vállamhoz ér, zavarba jövök némileg, de nem mutatom felé a dolgot. Színész ugyan nem vagyok, de némi rutinom mégis van a dologban, hiszen vontak már tanárok kérdőre e pár évnyi pályafutásom során, és néha fapofát vágva kellett valami mesét előadnom. - Az is lehet, ha gondolod... - biccentek, miközben a válaszát hallgatom. - Az én nevem Yngrid. Nem láttalak még itt, honnan jöttél? Kifaggatom én ha kell, abban hiba egy szemernyi sem lesz. Mindent tudni szeretnék róla és ez nem csak amiatt van így, mert eszméletlenül tetszik... Nem, ha ilyen srác kerül az iskolába, akkor mindenki mindent tudni szeretne róla, de most én leszek az, aki mindent elsőkézből adhat tovább a többieknek. Élvezem az effajta rivaldafényt, szeretem amikor rám figyelnek. Mindenki engem bombáz majd a kérdéseivel, ez nem kétséges. - Mondjuk, nem is tűnsz olyasvalakinek, aki rászorulna ilyesmire, hogy beilleszkedjen... - jegyzem meg, miközben ismét zavarba jövök, amikor észreveszem, hogy a lábával felém közelít. Megpróbálok távolabb húzódni, amikor azonban látom, hogy csak keresztbe teszi őket, némileg megkönnyebbülök. Ajjj, miért kellett nekem leülnöm vele enni? Csak kínosabbnál kínosabb helyzetekbe jövök miatta. Talán el kellene mennem? Nem, akkor mi lesz a rivaldafénnyel? Mariah meg fog halni az irigységtől, ha megtudja, hogy ezzel a bizonyos Samaellel vacsoráztam! - Engem ilyesmivel nem tudsz zsarolni, voltam már rosszabb helyzetben is... Nap, mint nap tilosban járok, seperc alatt kimagyarázom magam. Nem tudom, hogy ezzel most felvágni szeretnék Samael előtt, vagy egyszerűen csak megmutatni számára, hogy engem nem könnyű irányítani, sem zsarolással, sem másmilyen módszerrel. Nem vagyok olyan könnyű eset, mint sokan azt első látásra hiszik rólam. - És veled mi a helyzet? Nem bánja a barátnőd, hogy ilyen későn valaki mással vacsorázol? Reggelizel... - kíváncsiam fűrkészem tekintetemmel az arcát, miközben a válaszát várom. Most mégis mire számítok? Hogy egyből szerelmet vall nekem? Biztos van barátnője, az ilyen pasiknak minden ujjukra akad egy, ha nem éppen kettő. Persze, tetszik, de hogy pont én legyek az, akit kiválaszt magának a Roxfortban rohangáló lányok közül? Egészen abszurd.
- Nem várom, mindkettőnk hibája. – Nem vállalom be hősiesen, viszont annyiban vagyok előzékeny, hogy talpra segítem, hogy ne kelljen kapaszkodót keresnie, vagy a tenyerével felnyomnia magát a földről. Biztosan nem ismer meg, hiszen a britek között nem vagyok népszerű, de sebaj, nem is azért jöttem, hogy lenyűgözzem, fordítva viszont megtörténik. Ahhoz képest, hogy Carol modelkedik, a huga az, aki olyan szinten gyönyörű, hogy ha nem volnék színész, és a magabiztosság ilyen szintje hiányozna belőlem, most minimum elnyílna az ajkam a csodálkozástól. Így keményen állom a tekintetét, a fiatalsága csak jobban vonz, pedig eszméletlenül kislány, mégis meglátom benne a nőiesség mélységeit. Pár pillantig tartom a távolságot, és szinte egyszerre engedjük el egymást, hogy ne egymás ajkai közé rebegjük a továbbiakat. - Most igyekeznem kéne, hogy ne legyek hozzád ilyen közel? – Kérdezem szórakozott felhanggal, szinte automatikusan jön, hogy fölé akarok kerülni, ami az akaratunkat illeti. Nem volt szándékos, hogy megleptem, bárki lehetett volna az ajtó másik oldalán, az mindkettőnk szerencséje, hogy éppen rányitottam az ajtót, hiszen így még a kései órákban megismerhetem őt, bár jobb lett volna, ha kipihentebb állapotomban lát, de úgy fest, most is hatással vagyok rá. - Nem éppen. Nálam most reggeli idő van. Ha nem tudsz enni, akkor töltök neked egy narancslét. – Ellentmondást nem tűrően bólintok, s miután kihúztam neki a széket, megvárom, hogy odaüljön, addig viszont nem eresztem a szék támláját. Amikor végre le is ült, mintegy véletlenül a vállához érek, majd megkerülve az asztalt helyet foglalkok, és a már előpakolt dzsúzból töltök neki az egyik tiszta pohárba. Én magam a nagytányérokra kipakolt édes bagettekből veszek, és a lány arcát fürkészem. Egyértelműen vadóc, ahogyan sejtettem. Magában hordozza azt a törékeny nőiességet és a dacos erőt, amelynek keverével még talán soha nem is találkoztam. - Az elsővel? Kihallgatásra számíthatok? Samael. – Csupán a keresztnevemet mondom, miután lenyeltem az aktuális falatot. Inkább fordítva kéne lennie, én szándékoztam őt faggatni. Ám úgy fest, a halovány pír már szinte a füléig terjed, és ezért nem is veszem le róla a tekintetemet, még ha végérvényesen is a zavarba hozom vele. Az asztal alatt megmoccan a lábam, mintha közelíteni akarnék vele az övéhez, aztán csak keresztbe teszem, egyiket a másikra. A hatásra viszont kiváncsi vagyok. - Nem szokásom senki cinkosául szegődni, ebben biztosíthatlak. A gondok egy tapló állat, én ellenben.. Nem vagyok senki alárendeltje.. – Nem, csak azért sem kacsintok, pedig adná magát a helyzet. Inkább lenyelem gyorsan a bagett utolsó kis darabját, és megtörölgetem a kezemet. Nem akarok függőben hagyni semmit, hiszen ha Yngrid távozna, akkor lehet, hogy én is mozgásba lendülök. – Ezek szerint tilosban jársz.. Ötleteket adsz, hogy zsaroljalak? – Halovány mosoly, sosem tennék ilyen, csak imádok provokatív lenni, ez valahogy zsigergől jön. Nem csupán azért figyelt fel rám a média, mert olyan ügyes színész vagyok, a felmenőim olyan jó génekkkel rendelkeztek, hogy még férfiszemmel is gyönyörűnek számítok. A modelkedés szóba jöhetne, de nem szokásom egész álló nap másoknak ugrálni, úgy mozogni, ahogy csak kérik tőlem..
Gyorsan le is főzök egy nagyobb adagot, de annyira türelmetlen vagyok, hogy töltögetés közben máris leforráztam az ujjamat. Amerikai vagyok, nem kell hűvös britként eltűrnöm a fájdalmat, úgyhogy némi sziszegős káromkodás közepette a hűs vízsugár alá tartom a kipirosodó ujjakat, ám ez nem fog egykönnyen elmúlni. A számba is veszem, hogy szopogassam, a kávénak úgyis hülnie kell.
Még mindig a földön üldögélek, magamban némileg bosszankodva azon, hogy miért kell pont ilyenkor kinyílnia az ajtónak, amikor egy segíteni szándékozó kéz jelenik meg a látóteremben. Nem ellenszenves ugyan a fiú, én azonban mérges vagyok rá, hiszen miatta kerültem ilyen helyzetbe, így már pont ellökni szándékozom a karját, amikor a könyökömnél fogva megfog a szabad kezével, majd talpra állít. Igazán remek, már csak az hiányzik, hogy most bárki is betoppanjon... A végén még azt hiszik, hogy semmire sem vagyok képes egyedül. Gyűlöltem ugyanis gyengének látszani, soha életemben nem fogadtam el szívesen senki segítségét sem és ezt nem is szándékozom most megtenni. - Egyedül is ment volna, úgyhogy ne várd, hogy köszönetet mondjak neked... Nem tűnik fel ugyan, hogy a srác szándékosan nem enged utamra, hiszen az egész nem több pár tizedmásodpercnél, de számomra ez is elég, hogy szemügyre vegyem az arcvonásait. Olyan lehetetlenül jól néz ki... Igen, azt hiszem, talán ez a legjobb kifejezés arra, ami a szemem elé tárul. Nem vagyok vak, annak ellenére, hogy nincs barátom, még én is meg szoktam nézni a fiúkat, természetes hogy érdekelnek, habár még mindig nem tudom magamban eldönteni, mit is kellene tennem velük kapcsolatban. Valamiért a szeme fog meg a legjobban, mondjuk nem sokáig nézek vele farkasszemet, hiszen félek, hogy lebukok előtte. A közelsége pedig... Istenem, miért kell nekem ennyire közel állnom hozzá? Nagyon intim, vagyis számomra az, eddig még soha életemben nem voltam ennyire közel egy olyan fiúhoz, aki tetszik nekem. - Másor, ha kérhetem, ne lepj meg ennyire – szinte azon nyomban biztonságos távolságba kerülök minden bajom okozójától, ahogy elenged, tekintettel arra, hogy nemigen szeretnék újabb meglepetésben részesülni. Elegem van már mára, az esti nasiról már rég lemondtam, egy idegen jelenlétében pedig főleg nem fogom mutogatni, hogy mennyit eszek lány létemre. Valamilyen okból kifolyólag szégyelltem a dolgot, ha bárki is a közelemben volt, amikor ettem, akkor inkább csak csipegettem. Az igazi evés akkor kezdődött nálam, amikor mindenki más már jól lakott. Mindeközben a manók már tüsténkedni kezdtek, szinte minden süteményt felszedtek a földről, melyet elejtettem. - Te tehetsz róla, úgyhogy ne tegyél kéretlen megjegyzéseket. Alapvetően nem bízok meg egy idegenben sem, valahogy nem vagyok rá képes, vagy nem is tudom... A fiú pedig nagy eséllyel azért vált ki belőlem ilyen reakciót, mert mindenképp el szeretném kerülni, hogy lássa rajtam: tetszik nekem. Inkább vagyok vele mogorva, semmint barátságos, valamiért még mindig abban a hitben élek, hogy ha piszkálok valakit, az sose jön rá, hogy tetszik nekem. Ideje lenne már felnőnöm, de a régi szokások nem foszlanak egykönnyen semmivé. Irigylem is az évfolyamtársaimat, amiért olyan könnyedén el tudnak menni egy-egy randira, holott annyira kínos az egész... - Esetleg vacsorázni fogsz – javítom ki némileg ridegen és noha szándékomban áll hozzátenni azt is, hogy egyedül, valamiért nem vagyok rá képes. A fiú szinte magával ragad, egy ideig még szeretnék benne gyönyörködni, úgyhogy leülök az általa kihúzott székre, majd megvárom, amíg ő is helyet foglal. Annyira jól néz ki, és még udvarias is... Ha ezt Brandonnak elmesélem! Á, nem, nagy eséllyel jót nevetne rajtam, hiszen nem vagyok egy olyan típus, aki órákat áradozik egy pasiról. Nem, ezt magamban kell tartanom, főleg azért is, mert nem szeretném, ha a srác barátnőjének a fülébe jutna, hogy egy negyedikes kis csitrinek is tetszik az, akivel esténként emegosztja az ágyát. Nem mintha bárkinek is vetélytársa lehetnék, nagy eséllyel sok lány sóhajtozik utána, én is csak egy leszek a sok közül, de nem szeretnék bajt magamnak. - Akkor kezdjük az első kérdésemmel: ki vagy? Kíváncsian pillantok vacsoratársamra, miközben magamban azért megpróbálok minden olyan arcot előidézni, akit ismerek a suliban, de valahogy nem jutok semmire sem a dolgot illetően. Nem hiszem, hogy láttam volna már bármerre is, mert emlékeznék rá, hiszen nem egy mindennapi jelenség. - Ha Frics cinkosa vagy, akkor arra rájövök – figyelmeztetem némileg fenyegetően, mintha bárki is meg tudna ijedni tőlem. - Hiába próbálsz itt tartani, amíg ideér a főnököd, úgyis meglógok. Csak látni szeretném a gondnok kétségbeesett képét, amikor rájön, hogy már megint nem sikerült elkapnia... Tessék, egy indok, hogy miért is maradok kettesben vele. Megvárom, amíg Frics ideér, majd hatalmas nevetések közepette eliszkolok előle. Igen, ez egy nagyon jó kifogás, de azért kíváncsian várom a válaszát is. Tényleg érdekel, ki lehet ő, még ha nem is akar nekem feltétlenül jót.
Lehetőség szerint nem kéne így mozognom az iskolában, különösen kiöltözés nélkül, viszont ennek is megvan az előnye. Nem rohannak meg a rajongók, nincsen sikoltozás, egymás taposása az autogrammokért. Muszáj valahogy lenyugtatnom magamat, mert ez az időeltolódás kíméletlen fejfájást idézett elő, a klausztrofóbia távozásával ez jött elő. Az alvás az esélytelen, otthon ilyenkor még nagyban nappal van, és lássuk be, én sosem voltam az éjszakai élet híve. Lefekszem időben, karbantartom magamat, sportolok. Nem hiszem, hogy egy közszereplőnek idejekorán tönkre kell tennie. Nem, vagyok annyira gyáva, féltve az irhámat, hogy sokáig akarok élni. Ahogyan már Carolnak is mondtam, azért vagyok itt, hogy nekik segítsek, bár őszintén szólva nem tudom, hogy miért, az nem derült ki a „felkérésből.” A kiscsajt majd holnap környékezem meg, elég lesz nekem most egy vödör kávé. Benyitok hát az ajtón, és a következő pillanatban próbálok a lány dereka után kapni, hátha úgy nem esik el, de mivel engem is meglep a hirtelen katasztrófán túl, hogy ki is áll velem szemben, erre esély sincsen. - Óvatosan. – Szólítom meg, a keze után nyúlva, és nem várom meg, hogy belémkapaszkodjon, a másik kezemmel a könyökét fogom meg gyengéd határozottsággal, sebtiben talpra állítva. Hangom lágy, olyan, mintha jól szórakoznék. Egy röpke szívdobbanásnyi ideig nem is engedem el, ilyen közelről egymás látványa olyan lehet, mint egy ökölcsapás. A lány káprázatosan gyönyörű. – A végén még bajod esik. – Zafír szempárom olyan egyedi, mintha valami festő kísérletezte volna ki a vásznán, hogy melyik szín lehet a tenger és az égbolt találkozása a horizonton. Eszembe sem jut, hogy bocsánatot kérjek, kölcsösen megleptük egymást, ez így alakult. Várom, hogy a lány magához térjen a sokkból, addig kisimítok egy sötét tincset a homlokomból, s elengedem őt, amikor úgy fest, megtalálta az egyensúlyát. A manókonyha lobogó fáklyáinak fényében megszemlélhetjük egymás vonásait, az enyémek magukban hordozzák az éjszaka ragyogását, szenvedélyességét. Vonásaim egyszerre tűnnek kegyetlennek, s olyannak, amit inkább cirógatni illenék. Az ókori hódítók éles stílusjegyeit hordozom, fennkölt, gőgös, ellenállhatatlan. A lány felé minden porcikámban az erőt sugárzom. – Hát ez gyönyörű... – Nem lehet tudni, hogy rá értem, vagy a helyzetre, hogy így szét szórta a süteményeket. - Reggelizünk, és beszélgetünk. Közben kiderül. – Mosolyomban gúny, és önelégültség látszik, no meg halálos összpontosítás. Kihúzok neki egy széket, jelezvén, hogy fel sem merülhet, hogy távozzon. A szék mögé állok, és a támlájára helyezem a kezemet, várakozó bólintással szegem fel a fejemet.
Az éjszakai lubickolás Brandonnal kifejezetten jót tett annak a kuszaságnak, amely mostanában a fejemben uralkodott bizonyos dolgokat illetően. A szüleim – mármint a vér szerintiek – ügyében még mindig nem voltam teljes mértékben biztos, de ha már belevágtam a dologba, akkor az lenne a helyes, ha be is fejezném, nem igaz? Mindezek mellett pedig ott volt Carol is, akinek én voltam a támasza ebben az egész őrületben. Hiszen neki is volt egy testvére, akit meg akart találni, én pedig kifejezetten támogattam az ötletét. Ha őt bátorítom, akkor a saját irányomban is ez lenne a leghelyesebb, igaz? Hiszen Brandon mellettem áll, nincs mitől félnem. Bármi is az igazság, semmi sem fog változni... Továbbra is Yngrid Osborne maradok. A lány, aki fenekestül felforgatja, ha nem is a Roxfort, de a Hugrabug életét mindenképp. Gyermekkori barátomat visszakísértem a Griffendél-toronyhoz, egy gyors jó éjt puszit nyomtam az arcára , majd seprűmet egyből irányítottam is vissza a föld felé. Értem aztán tényleg nem kell aggódni, kívül-belül ismerem a kastély zugait, nálam csupán a Weasley-ikrek mozognak itt otthonosabban. A bejárat mellett volt egy titkos alagút, de az ilyenkor mindenképp ki van lőve nálam. Frics hobbija a járőrözés és elég nagy esélyem van arra, hogy az ő tárt karjaiba rohanok, ha most azt az utat választom. Márpedig, ha Frics elkap, akkor annak büntetőmunka a vége, amit a gondnok szobájában kell eltöltenem. Túl sokszor voltam már ott ahhoz, hogy tudjam: nem lenne a legszerencsésebb dolog ismét visszatérni arra a helyre. Miután ezt ilyen alaposan végiggondoltam, a kastély fala előtt álló Púpozott Üst-szobrot választottam, melyről szinte állandóan Piton jutott eszembe. Mindenesetre, ez a járat vezet át a kastély alatt, és ennek révén lyukadhatok ki legközelebb a klubhelyiséghez. Hülye lennék másikat választani, de tényleg... Itt még sosem futottam bele Frics által vezényelt járőrözésbe, habár egyszer Mrs. Norris majdnam a lábam alá esett. Még szerencse, hogy gyorsak a reflexeim. A seprűmet letámasztottam az alagút végében – hiszen visszajövök még érte -, majd elindultam a folyosók irányába és végül szerencsésen oda is értem. Azonban, ahelyett, hogy automatikusan a Hugrabugba indultam volna, a konyha felé fordultam. Éjszakai nasizás terén igen jó voltam, ezt már Brandon is kénytelen volt elismerni velem szemben. A tiltott kiruccanásoknak mindig ez volt a végük, míg mások – velem ellentétben – igyekeztek vissza a saját klubhelyiségükbe, addig én a manókat vettem célba, akik mindig örültek annak, hogy van kit kiszolgálniuk. Itt aztán tényleg királynőnek érezhettem magam és ez most sem alakult másként... Az apró lények öt percen belül már felpakoltak minden jóval, én pedig nem győztem egyensúlyozni, hogy el ne essek. Ennyi aprósütemény, krémes és fánk még soha életemben nem volt egyszerre a karjaimban, de ügyes gyerek vagyok, megoldom, nincs itt semmi probléma. - Köszönöm – szólaltam meg még hálálkodva a vállam fölött visszatekintve a manókra, akik hajlongtak, miközben folyamatosan azt bizonygatták, hogy ez igazán nem tesz semmit, és bármikor ismét szívesen látnak. Tejbetökvigyorral az arcomon nyomtam le a kilincset, majd nyitottam volna az ajtót, amikor legnagyobb meglepetésemre az magától kinyílt és szépen hátra is lökött. Természetesen a sütemények tömkelege immár szép ívben zuhant a föld felé, miközben én is igyekeztem megfelelő landolást bemutatni. Sikertelenül. A következő pillanatban már a földön ültem és tanácstalan képet vágva pillantottam fel minden bajom forrására. Nem mondhatom, hogy ismerős lett volna számomra, hiszen egyáltalán nem volt az, de azt magamban be kellett látnom, hogy látványra nem volt a legrosszabb. Magas volt, sokkal magasabb, mint én, habár ez nem is csoda, mert pár évvel nyilván felettem járt. A szemei annyira kékek voltak, hogy szinte szikráztak, miközben pár sötét tincs a homlokába lógott. Egyszerű póló és nadrág kombó volt rajta, semmi más, de nem volt egy hétköznapi jelenség, annyi szent, főleg akkor nem, ha még az én figyelmemet is magára vonta... Pedig engem aztán tényleg nem érdekelnek a fiúk, de tényleg... - Bo-bo... - habogtam tanácstalanul, miközben a csempén üldögéltem, körülöttem szétszórt sütemények halmaival. Végül észbe kaptam, erőt vettem magamon, felálltam, majd némileg mérgesen szólaltam meg: - Na, várjunk csak! Nem is nekem kellene bocsánatot kérnem... Való igaz, hiszen nem a srác volt az, akit fellöktek, nem ő ejtette el a jobbnál-jobb falatokat. Ő továbbra is magabiztosan állt a helyén, mondhatni: sértetlenül. - Ki vagy te, és mit keresel itt ilyenkor? Tényleg van jogom feltenni ezt a kérdést? A srác nyilván egyetemista, nekik nincs annyi korlátozásuk, mint a velem egykorúaknak, de akkor is... Nem szoktam hozzá, hogy olyasvalakivel hozzon össze a sors, akit nem ismerek és akit még soha életemben nem láttam még az iskolában sem. - Csak nem Frics egyik embere vagy? Ritkán ugyan, de a gondnok alkalmazott diákokat, akik neki kémkedtek, így pedig megúszták azt, hogy büntetést sózzanak a nyakukba.
A fiatalabb hugit egyértelműen kerülni akartam a mai nap folyamán. Köztudottan pocsék a természete, és nem volt kedvem egy cseppet sem összefutni vele, legalábbis addig semmiképpen sem, amíg ki nem pihentem az időeltolódás fáradalmait. Tizennyolc órát ültem egy csőben, és akkor sem állt meg az élet, amikor végre leszálltunk. Hiszen ekkora időtávnál lényegtelen az első osztály, hiába mászkálhattam a repülőn, és a kiszolgálás is korrekt volt, így nem lehet pihenni, nyújtózni, a bezártságérzés halálos. Tehát leszálltunk, és kezdődtek az interjúk, na meg a sajtótájékoztató. Aztán találkoztam Carollal a megérkezés után, a kicsihez már nem volt türelmem. Bevackoltam volna magamat a szobába, hogy nyugovóra térjek, de nem tudok aludni, egyszerűen nem megy. Otthon reggel kilenc van, azt szoktam meg, hogy indul a hajtás, és csak forgolódok. Próbálkozom vagy két órát, de semmi hatása, túlságosan fáradt vagyok ahhoz, hogy álmos legyek. Ma már hat kávét ittam meg, nem jön álom a szememre. Felkerekedek hát, és meglesem azt éjszakai konyhát, ahol egyébként a manók szoktak sürgőlődni. Éjszaka elvileg sehol senki, és ez kell nekem. A hajamból kimostam a zselét, és smink sincsen rajtam, csak a sötét farmer, és a testhezálló póló. Felhúzok egy fekete edzőcipőt, és a szememet törölgetve nyitok be a konyhába, hogy megigyam a mai hetedik kávémat. Nem kicsit fog görcsölni a gyomrom ennyi koffeintől, de remélem, hogy nem találok bent senki. Ezért aztán komoly a meglepetésem, amikor lenyomva a kilincset..
