2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Határozottan tetszik, hogy ennyire zavarban van, és nem élek vissza. Nem direkt provokálom, hogy rosszul érezze magát. Amikor átkeltem az óceánon, fel sem merült, hogy a két testvér közül bármelyik is tetszhet majd a jövőben. Tulajdonképpen nincsen is időm az ilyesmire, a művészlelkek magányos életet élem, alkalmasint elmarva magamtól mindenkit. Most pedig elfúló hangon sóhajtozok egy törékeny szépség karjaiban, aki mégis a közelsége ellenére inkább valami éteri angyalnak tűnik, megfoghatatlan a maga nemében. - Valóban? Pedig a fene nagy önbizalmammal általában másokét szoktam eltaposni. Érezd magad még ettől még inkább különlegesnek. – Nevetek vele, és ez őszintének is hangzik részemről. Általában mindenki leplezi a hibáit, én bevallom, hogy enyhén szólva is átgázolok a többin, de valahogy Carol nem tartozik bele ebbe a nagy halmazba. Ez a megmagyarázhatatlan plusz, amit valaki kémáiának hív, hogy nekem is pirulást hoz az arcomra, holott én szórom meg bókokkal, de valahogy úgy érzem, hogy nagyon is megérdemli. - Tudod mások véleménye általában azon alapszik, hogy magukról mit gondolnak. Lényegében amit gondolsz másokról, azt magaddal összehasonlítva teszed. Ha mások valamiért nem szimpatizálnak velem, az abból fakadhat, hogy jobb, több vagyok mint ők, vagy egyszerűen csak valamiben más, amit talán titokban ők is megtennének. Nem tudom, valahogy nem izgat. – Emelem végül le a lóról, hogy aztán mindenünk annak rendje és módja szerint összeérjen, de mindezek ellenére sem csattan el csók, mert látszik rajta, hogy a helyzet minden izgalma ellenére nagyon is idegen neki, én pedig nem vagyok olyan, hogy bárkit lerohanjak. Főleg, ha együtt fogunk nyomozni, kár lenne egy esetleges komoly félreértéssel lerombolni az alap bizalmat. Bólintok, és miután eltávolodtunk egymástól, megmosolygom a dolgot, de csak azért, hogy ne kelljen sóhajtoznom rajta. Óafrancba, erre ki számított?
Már így is kellően zavarban vagyok, de nagyon úgy fest, hogy ezt ő még képes fokozni is, hiszen a helyett, hogy csökkenne a bókok száma még több érkezik, én pedig azt hiszem érthető módon kellően halvány pirosba megyek át, csoda, hogy még nem rák vörösbe. - Köszönöm, de most nagyon igyekszel, hogy nőjön az önbizalmam, vagy az egom. - nevetgélek, bár egyértelműen lányos zavaromban, mert nem szoktam hozzá ennyi kedves szóhoz és ennyi bókhoz, amit most tőle kaptam rövid idő alatt. Talán azért is jobb, ha lassan elindulunk befelé, bár ezt még nem mondom ki, főképp, hogy azért ez a közös lovaglás eléggé közel is hoz minket egymáshoz. Igyekszem kevésbé zavarban lenni, de nehéz, hiszen Tom is számomra az első srác olyan értelemben, nem igazán vagyok még gyakorlott a témában. - Irigyellek, hogy ennyire figyelmen kívül tudod hagyni mások véleményét. Engem mindig frusztrál, hogy mit gondolnak. - igen, nálam ez valahogy nem megy olyan könnyen, mint nála. Egyszerűbb élet lehet pedig az, amikor nem foglalkozol mások véleményével, de valahogy ez nekem soha sem ment, pedig jó lenne elsajátítani ezt a képességet, bár sajnos félő, hogy ez nem így működik. Csak, mert akarom még nem fog megtörténni. - Köszi! - bököm ki végül, és azért megfordul a fejemben, hogy talán jobb lenne, ha én magam szállnék le a lóról, de talán fura lenne, ha kimondottan ellenkeznék, ezért végül nyújtom a kezeimet, hogy leszedjen a lóról, bár biztos vagyok benne, hogy ez megint csak a zavaromat fogja majd erősíteni és persze így is lesz, amikor olyan közel sikerül kerülnöm hozzá. Nem csoda azt hiszem, ha a torkomat köszörülöm, amikor ő megszólal és keresem a szavakat, hogy én is válaszolni tudjak. - Én is és... köszi. - halvány mosolyt azért megeresztek és a lovat végül rá hagyom, én pedig visszaindulok a kastély felé. Kell egy kis friss levegő, meg aztán jó is lenne megnyugodnom. Az elején a frászt hozta rám, most meg elég fura volt ez a sok bók, meg a közelsége és mintha még rá is tett volna egy-egy lapáttal, bár talán nem szándékosan.
- Tulajdonképpen még így is jobban kezeled, hogy a kisugárzásod egyedi, varázslatos, mintha önző módon egóznál vele. Bájosabbá, kedvesebbé tesz. – Úgy is mondhatnám, hogy cuki lesz tőle, ami egy lánynál komoly erény. Akinek csak arányosak a vonásai, az már egyből gyönyörűnek hiszi magát, és úgy kezel mindenkit, mintha bármit megtehetne velük, következmények nélkül. Ellenben Carol szépsége pont a belső harmóniából fakad, úgy süti le a szemét, úgy húzódik finom mosolyra a szája, hogy az már szinte fullasztó kéjt okozhat. Model a javából, de nem azért, mert babaarcú átlagos csinoska, sokkal inkább azok a művészlelkek láthatják igazán szépnek, akik önzetlenül akarnak tőle bármit is. Mondjuk a festők, akik megláthatják a lényegét, nem a mindennapos paparazzik, akik csak azt nézik, hogy mi mutatna jól az újság címlapján. - Nincsen miért, kevesen ismernek igazán, a legtöbben nem kedvelnek, arrogánsnak tartanak. Talán az is vagyok, de kit izgat? Aligha szokott érdekelni a közvélemény. – Kénytelen vagyok erősnek lenni, mert különben összeomlanék az anyám hiánya miatt. Mégis, felszegett állal megyek előre, mert ilyen vagyok, és nem tudok változtatni. Aligha engedek közel bárkit is, holott Carol most láthatja, nagyon is vannak érzéseim, de nem szabadítom őket a világra, mert nem látom értelmét. Olyan, hogy lelki társ nem igazán létezhet.. Legalábbis esetemben nincsen, mivel aligha hiszem, hogy rátalálhatnék. A nagy beszélgetés közepetten sikerül összefejelni, még ha nem is túlzottan fájdalmas, csak vicces, számára viszont zavarbaejtőbb. Bólogatok, félmosollyal szemlélgetem, aztán félrefordítom a tekintemet, hogy ő is nézzen csak előre. - Jól van. – Rántok egyet a kantáron balra, és a ló véknyába vágom a sarkamat. Az állat ügetésre vált, és pár percen belül máris ott vagyunk az istállóban. Hátracsusszanva támaszkodom meg a nyereg végében, és a ló faránál csusszanok le a magasból. Megfogom a zablát, de miután a kanca már engedelmesen várja, hogy leszálljunk, el is engedem, hogy a karjaimat felnyújtva a lányt a derekánál fogva emeljem le a földre. És mily meglepő, ebben az esetben is közel vagyunk egymáshoz, még egy kis surlódás is történik mell és comb fronton. Az arcunk szinte csóknyi közelségben, ami viszont nem történik meg, nem lenne indokolt. Ám érdekes, zsibongató helyzet. - Akkor majd szólj csak, a griffendélben kaptam szállást, és szívesen segítek a keresgélésben. Örültem. – Tűrök egy sötétszőke tincset a füle mögé, aztán elvezetem az állatot, hogy lecsutakoljam.
- Pedig sikerült, ami tudom, hogy butaság. Nem kellene ezzel foglalkoznom, ha nem tudom kezelni az ilyesmit, de közben mégis... tudom, hogy fura hozzáállás. - hát igen sosem volt nagy önbizalmam ez tény, ami azért nőtt a modellkedésnek hála, viszont nem változtatott meg gyökeresen, nem lett e miatt más a jellemem, mint amilyen eddig volt és persze még mindig nem viselem tökéletesen jól sem a bókokat, sem a többit, hiába, hogy a többség nem hátsó szándékkal dicsér, ahogyan ő sem e miatt teszi. Ettől még persze nekem kellene megtanulni, hogy ne jöjjek csupán ennyitől zavarba, de nagyon úgy fest, hogy ez nehezebb, mint gondoltam. Az is meglepő volt számomra, hogy Tom érdeklődik irántam és persze még mindig bennem van az is, hogy ez főképp a külső változásoknak tudható be, hiszen Samael is most a külsőmet tette szóvá, persze azt mondja van kisugárzásom is, nem csak a külső a lényeg, de mégis... Vagy én állok ehhez is rosszul? - Azért ez elég végletes példa, de... értem. - és igen elég nehéz egy ilyen kijelentésre reagálni, főleg, mert én egészen más vagyok. - Azért irigyellek. - teszem még hozzá csendesen és azt hiszem jobb is, hogy most nem nézek a szemébe, hanem mögöttem van. Amennyi önbizalma van, lehet hogy kettőnek is elég lenne, vagy egyszerűen ilyen a világ? Neki sok jutott belőle, nekem pedig kevés? Lehet, hogy neki pont a miatt van több, mert nekem nincs? Azért nem lehet rossz ennyi önbizalommal rendelkezni, annyi szent, ő vajon ennyire nem fél a következményektől, vagy hogy valami nem sikerül? Jó eséllyel csak belém ültetett el az anyám ilyen sok bizonytalanságot, ő jóval szerencsésebb típus nálam. - Nem, nem igazán tudtam, hogyan kellene, hiszen okkal nem beszélt erről és anya így is elég... labilis, bár gondolom ezt tudod. Nem akarom kockáztatni, hogy valami olyat tegyen, ami egyikünknek sem jó. - és igen azért rendesen elfelejtek még levegőt is venni, amikor előrébb csúszik kicsit és sikerül hozzám érnie. Igen, azért ez elég közvetlen így és még csak nem is ismerem igazán, no meg mégis csak egy fiúról van szó, nem csoda, hogy ezek után az arcunk összekoccanása csak még inkább zavarba hoz, még a szabadkozására se tudok mit mondani, csak próbálom az arcom nyilvánvaló vörösségét valahogy eltüntetni, de kétlem, hogy sikerülhetne. - Azt hiszem lassacskán... vissza kellene mennem. - hát igen azért tényleg kezd zavarba hozni a helyzet nagyon is. Egyébként is így lenne, de úgy még inkább más a helyzet, hogy most azért van is valakim, hiszen ott van Tom és kétlem, hogy ez ilyen helyzetet nagyon értékelne, főleg hogy ismerem annyira, hogy elég hirtelen típus.
- Ez nem az akarattól függ. Adottság, amely akkor is létezik, ha nem élnél vele. Mellesleg nem akartalak zavarba hozni. – A bókom őszinte volt, mert tényleg tetszetős leányzó, és nem csupán a külsejét illetően, olyan kisugárzása van, amely tényleg bájt közvetít, sőt még bennem is komoly dolgokat mozgat meg, noha nem szokásom csak úgy elcsábulni. Ha fel is kelti valaki a figyelmemet, kizárólag érzelmek nélküli vonzódásra tudok gondolni, hiszen lássuk be, a magabiztosságom valamelyik szinten felvett, mesterséges álca, legbelül igenis védekező állásponton vagyok, főleg az anyám halála miatt, így nem könnyen engedem el magamat, Carol viszont tényleg olyan őszinte szépséget mutat, amellyel most enyhén szólva is meg kell küzdenem. - Ebben nem hiszek. A sebtapasz elv sokkal jobb, könnyebben feldolgozható, mert később nem érzed hazugságnak. Mint az a tipikus eset, amikor a gyilkosnak megtetszik a lány, és szép lassan megkedvelteti magát, hogy aztán a végén közölte, ő nyírta ki a csaj szüleit. Nem, nem hiszek az ilyen álszent megoldásokban, inkább utálj, ha akarsz, most az elején, vagy félj tőlem, de a becstelenség nem az én asztalom Carol. Tudom, hogy mit akarok, és kimondom, megteszem. – Tudom, hogy még egy férfitől is szokatlan az ilyen céltudatos törekvés, hogy pozicionálja magát az életben, a hierachiában. Talán valaki arrogánsnak gondolhat, én viszont pont a lelki sebek miatt gondolom úgy, hogy az élet más területein kell győztessé, elismertté válnom. Nyilván nem cél, hogy ezzel elijesszem Carolt, de az őszinteséget mégiscsak megérdemli. - És feltételezem még nem kérdezted meg anyádat róla.. Talán túl fájdalmas lehetne az emlék? Felzaklatnád vele? – Most ismét kissé előrecsúszok, de ez mégis bizalmas téma, nem lehet csak úgy kiabálni róla. Egy pillanatra a fenekéhez érek ott elől, de hát ez benne van a pakliban, vállaltuk. Nem esek zavarba, de attól ő még lehet, hogy igen, viszont ahogyan hátrakapkodja a fejét olykor, most össze is koccan az arcunk, amin szabadkozva nevetek. – Bocs..
- Köszönöm, ez kedves, de én sosem akartam, hogy mindenki a lábaim előtt heverjen és... kelletni sem szoktam magamat. - zavartan, már tényleg fülig vörösödve rázom meg a fejemet. Hát azért lássuk be ez bók volt a javából, lényegében azt mondja, hogy nem attól vagyok különleges, hogy modellként kicsit felturbóztak, hanem eleve volt bennem valami, amit fel lehetett turbózni. Lássuk be azért, hogy teszem azt Tom azért kezdett el igazán érdeklődni irántam, mert modell lettem, mert kicsinosítottak és azért az jól esik, hogy most itt van egy srác, aki azt mondja nem ez számít, nem az, hogy milyen lettem, hanem hogy mi van bennem eredetileg és hogy az az, ami kiemelkedő. - Tudod azért vannak helyzetek, amikor mégis csak jobb, ha az ember lassan adagolja a dolgokat. Kevésbé.. drasztikus. - és azért egy ilyen info, vagy hír is pont ide tartozik, meg aztán akadnak azért még efféle helyzetek, bár gondolom ezt nem feltétlenül kell neki magyarázni, hátha egyetért velem. Bár ha ő eleve az a hirtelenebb típus... ezt a lovaglást is igazából meg sem kérdezte, hanem csak mondta, hogy ez van, mármint hogy ketten jövünk, ami azért meglepő egy ötlet volt, mert az ember ritkán szokott együtt lovagolni valakivel, bár egy motorra is felülsz a másik mögé, csak így jóval nehezebb beszélgetni, meg hát lássuk be technikailag ahogyan fogja a kantár szárat így át is ölel, még ha nem is teljesen, vagy nem szándékosan teszi. - Mármint milyen tekintetben hol tartok? Most már jobb a helyzet anyával, kezd... alakulni talán mert itt a Roxfortban nem érhet baj és ezt már ő is elhiszi, csak épp... - elbizonytalanodom, erről az egészről még Tomnak se beszéltem, azt hiszem azért, mert ő valahogy nem olyan komoly típus, de Samael, ha azért jött, hogy segítsen és megvédjen... - Találtam egy régi képet nem rég anya holmijai között és... azon a képen nem én vagyok, ez biztos és nem értem milyen kisbaba volt vele, aki más valaki. Az az őrült gondolat fordult meg a fejemben, hogy talán egy eddig ismeretlen rokonom. - még most sem mondom ki, hogy esetleg a testvérem, ez még mindig olyan nagy képtelenségnek hangzik, hiába mondta Yngrid, hogy szerinte erre is simán lehet esély, de hát mégis.. lenne egy eltitkolt testvérem, akiről eddig soha se tudtam?
- Az, hogy hogyan mozogsz, kelleted magadat, egy dolog. Tanulható. Viszont ha jó a hozott alapanyag, akkor mindenki a lábaid előtt fog heverni. Okkal. – Mosolygok rá, egyértelműen benne van a top 5-ben, akivel valaha találkoztam. Olyan lánynak tűnik, aki ha nem hagyja el magát az évek során, még sokáig megőrizheti a báját, kecsességét. Igen, bárki is fogja felfedezni, igazi kincsesbányát talál a személyében, csak aztán ne menjen el escortos irányba, honnan már csak kicsi lépés az éjszakai élet és a drogok világa. Remélhetőleg ezt megússza, ha olyan mentora lesz. - Mindegy, semmi baj, gondoltam térjünk a lényegre, nem szeretek adagolni. Tudod amolyan durr a közepébe stílusban nyomom, mintsem a finomságok híve lennék. Azt hiszem valahol jobban értékelhető az előbbi, mint utóbbi. – Vetem fel a lehetőségeket, végtére is Carol a logikus paranoia mellett egészen gyorsan le tudta kezelni, hogy azért vagyok itt, hogy a támogatójuk legyek. Kicsit azért nehéz megmagyarázni, hogy miért pont két barátnőt támogatnék, de ezen ő sem akad fent, tovább nem kell hülyítenem. Egyszerűen nem az én tisztem, hogy elmondjam az igazságot, amit a nénje már tud. Testőr leszek, lelki támasz, vagy mittudomén. Yngridet még nem is láttam, elvileg ő se könnyű eset, de majd meglátjuk. Carol a kis finom arcélével nagyon csinos lány, még ha le is vesszük a modelkedést, mint szemre, mint jellemre bájos. Azért kissé hátrébbcsúszok a nyeregben, mielőtt még durva merevedésem lenne, mert az végképp elszakítaná most tőlem. Bármennyire is jó a fülébe susogni, vagy az arcához simulni, nem azért jöttem, hogy ágynak döntsem. Bár ki tudja.. Talán ráférne egy kis felszabadítós szex. Egyenlőre mindezt még függőben tartom. - Azt hiszem értem. És most hol tartasz? Miben tudok segíteni? – Kérdezem általánosságban. Valahogy rá kell vezetnem, hogy mélyen beleássuk magunkat a nyomozásba, azaz hivatalos okiratok közelébe kéne vezetnem. Például a minisztérium? Vajon hogyan juthatnánk be? Amikor hátrapillant, pont találkozik a tekintetünk.. hát awww.. Milyen szép a szeme, bassszus!
- Oh hát én még viszonylag kezdő vagyok. - persze már azért annyira nem, de sosem voltam az a beképzelt típus, sose gondoltam többet magamról, mint ami valójában vagyok. Jó érzés persze szerepelni és az is, hogy sokan megfordulnak utánam és még többen irigykednem rám, de nem e miatt csinálom. Ez igazából arra jó, hogy elvonjam a saját figyelmemet a bajaimról, a családi dolgokról és persze, hogy egy fokkal több önbizalmam legyen, mert abból lássuk be régen nem volt valami sok. Mostanra legalább már ezen sikerült fejleszteni és ez is valami. - Oké, végül is igazad van, azt hiszem ezt sehogy se lehetett volna jobban előadni, így se volt olyan vészes, vagyis... én reagáltam kissé rosszul tudom. - kedves srác persze, ha azt nem nézem, hogy biztos voltam benne, hogy minimum végezni akar velem, vagy valami veszélyes alak küldte, de szerencsére nem erről van szó. Persze én a közös kilovaglást nem közös lovon gondoltam, de végül is így se rossz. Tom biztosan nem vészesen féltékeny típus, hiszen tudja, hogy érte mindenki oda van, én pedig nem vagyok olyan csapongó típus, hogy aggódnia kelljen miattam ilyen fronton. Gondolom, ha Samael azért van itt, hogy vigyázzon rám azért is gondolja, hogy esetleg jobb lehet, ha eleve nem külön lovon lovagolok, bár azért nagyon remélem, hogy nem fogja innentől minden lépésemet nyomon követni, hogy még csak el se nagyon botoljak véletlenül se. Csak maga a helyzet kissé zavarba ejtő elsőre, ezért jó, hogy kicsit hátrébb csúszik, én meg nem fordítom annyira hátra a fejemet, mert azért az ilyen nagy közelség már tényleg kellemetlen lehet, miközben nem is ismerjük egymást igazán. - Elég sokat... azaz folyton. Nem igazán voltam sehol sem sokáig. Tudod anya eléggé fél... mindentől. Paranoiás, kissé rám is átragasztotta, de ebben nőttem fel. Folyton ide-oda költöztünk. - félszegen vonom meg a vállamat. Persze ez így rosszul hangozhat, de nem akarom, hogy bárki is sajnáljon. Nem mondom, hogy egyszerű volt, sőt... nem volt valami nagy élmény, hiszen nem voltak barátaim sem, de aztán megjött a levél a Roxfortból és végre anya is elfogadta, hogy nem lesz baj és nem kell folyton költözködnünk, főleg ha itt vagyok a Roxfortban, itt egyébként sem érhet baj, hiszen erős és képzett varázslók vigyáznak ránk és a hely is épp eléggé le van védve.
- Az vagyok. És te is az vagy. – Most miért is tagadnám? A hírnév ilyen.. Nem mondom, hogy a világ ötven első divalapjáról én mosolygok vissza, de az elmondható, hogy közismert a nevem, és igéretes tehetségnek számítok. Igaz, hogy Carol nem színész, nem énekes, de modelként igenis gyönyörű lány, nem csoda, hogy enyhén le vagyok taglózva a közelségétől, de ez mindegy is, hiszen nem azért jöttem, hogy kavarjak vele. A segítségemre szorul, és ha ilyen klassz csaj, a leginkább akkor tehetek jót vele, ha kicsit visszaveszek az arcból, és az életben egyszer odaállok valaki mellé, akár önzetlenül is. Mert hát adná magát a helyzet, hogy kérek valami izgalmasat cserébe, de most miért tenném? Olyan tisztességes feje van, ennél jobbat érdemelne. - Meglepetés! Azt hiszem ha túlságosan körülményesen küld valakit hozzád, a végén még meg találod magadat gondolni, hogy nem is kellek neked. Nektek. Így nincsen választásod, és ez benne a szép. Az más kérdés, hogy nem volt kedvem idejönni, az nem az én stílusom, hogy dróton rángassanak, de.. Ha valóban el vagytok.. anyátlanodva, és ezt ne vedd szó szerint, akkor itt vagyok. Játszani Londonban is lehet, és most történik valami. – Foglalom össze a gondolataimat ezzel kapcsolatban, belecsmpészve némi udvarlós élt, de vele kapcsolatban mégis inkább tartom a távolságot. Olyan kis porcelán szépség, törékeny, és ha van elég baja, nem tőlem kéne kapni a letaglózó sármot. Talán működhetne, ha gyors, és ellenállhatatlan vagyok, de talánokra nem szoktam építeni. A felajánlásom is csak az ismerkedésről szól, remélem, hogy benne van. Lenyergeli a lovát, addig én a sajátommal várakozom, és miután készen vagyunk, a nyeregbe húzom magam elé. Így egyértelműen szorosan össze kell simulnunk, de hát ez elég sok páros sportnál adott. Ahogyan hátrakérdez, szinte érezzük egymás lehelletét, össze is ér az arcunk is. Nem húzódom el, kivéve, amikor látom, hogy picit zavarba jön. Így hátrébb csusszanok a nyeregben, hogy ne feltétlenül a hátának beszéljek, és olykor vissza tudjon rám nézni. – Furcsa. Most még az. Az időeltolódás nehezen emészthető dolog, honvágyam nincsen. Megszoktam már az utazgatást, abba pedig nem gondoltam még bele, hogy milyen lesz sokáig itt élni. Neked viszont nem brit az akcentusod. Sokat mászkáltatok?
- Ha nem gond és lehet persze! Végül is nem lenne rossz és ha már újságokban szerepelsz, biztosan jó is vagy. - nem mondom, hogy gyakran és sokat járok színházba sőt. Igazából nem nagyon van kivel, anya nem az a típus, aki túl gyakran menne szórakozni, engem se nagyon vitt el, Thomas pedig nem hiszem, hogy oda lenne a színházakért. Esetleg elhívhatok egy barátnőt, vagy Yngridet, aranyos lány és jól is érzem magamat vele, nem biztos hogy ellene lenne a dolognak, bár kissé komoly, de attól még lehet, hogy szereti az ilyesmit. Az azért mégis csak szomorú, hogy a srác ilyen rossz családi háttérrel rendelkezik. Anya nehéz eset, főleg a paranoiája miatt, de ettől még nem tudom mit tennék, ha meghalna, vagy baja történne. Egész életében menekült és most már jó ideje egy helyben vagyunk. Ha valami baja esne jó eséllyel úgy érezném, hogy az én hibám, mert maradni szeretnék, mert megszoktam a sulit és persze a modellkedést is. Azért az jó érzés, ha felnéznek az emberre, ha csodálják. Nem mondom, hogy nem különös érzés néha, vagy ejt zavarba, de... azért néha kimondottan jól esik. - Azért valahogy kicsit másképp is tehette volna, tudod... hogy kevésbé hozzá rám a frászt. - nem ez nem Samael hibája, ő nem tudhatta feltétlenül, hogy számomra ijesztő lesz, ha valaki így viszonyul hozzám, túl sokat tud, miközben én róla semmit sem, de... így már azért tényleg érhető a dolog. Ha ezzel kezdte volna egyből minden könnyebb, de végül csak túllendültünk a nehézségeken. Meglep, hogy egy lóval akar menni, hiszen mehetnénk külön is, de mivel hozzá teszi azt a kérlek szócskát, végül is... Csak lovaglásról van szó, bár én nem szoktam egy könnyen közel kerülni másokhoz és ez aztán rendesen az intim szférába való bemászás, de talán nem olyan vészes. - Végül is nem mostanában lovagoltam, talán így biztosabb. - adom be a derekamat és elköszönve a pacitól szépen visszavezetem a karámba. Majd a végén leszerszámozom, hogy ne kelljen most külön várnia is rám. Aztán szépen elkapom a kezét, hogy felhúzzon és én is helyet foglaljak előtte. Szó se róla... azt hiszem ezt a helyzetet Tom nem különösebben értékelné, de Samael szinte rokon mondhatni nem? Jó vér szerint nem, de azért jött, hogy vigyázzon rám és ez a lényeg. - Na és... nem furcsa távol otthonról? - valahogy automatikusan fordítom oldalra a fejemet, csak akkor jövök rá, ha megpróbálok a szemébe nézni, akkor viszont túlságosan közel kerül hozzám, úgyhogy ez nem a legjobb ötlet. Így marad a zavart torokköszörülés és inkább marad az előre nézés.
- Valóban, a musicalek amellett, hogy látványosak, van történetük, szórakoztatóak. Fogok, főleg azért vagyok itt, az iskola szinte csak otthont ad, nem különsebben izgat a tanulás. Eljössz majd megnézni? – Nekem a priorítási sorrendem más, mint sok tanulónak, amit megértek, hogy nekik most az életre felkészülés az elsődleges, de nálam ez éppen fordítva, már megvan az életem. Ha mellette nem kapok itt diplomát, vagy pocsékul sikerülnek a vizsgáim, nem fog izgatni, hiszen már sztár vagyok, és Carolék miatt küldtek ide, talán egy órára sem fogok tudni bejárni, annyi dolgom lesz. Kivéve ha a két lányra pont a tanulással összefüggésben kell figyelnem. Tulajdonképpen nem is tudom, hogy mit kéne tennem, hiszen ők nem tudják, hogy testvérek. Hagyjam őket nyomozni, és testőrködjek felettük? Vagy lelkileg támogassam őket? Hát nem tudom, Yngridet még nem ismerem, de Carol szép, helyes lány, nehezemre nem fog esni az ilyesmi. - Ööö.. köszi. – Nyögöm ki. Nem szoktam senkinek sem a családomról beszélni, sőt, igazából úgy beszélgetni sem szoktam, hiszen már régen elengedtem azt a szintet, amikor bárkivel is leálljak, hiszen állandó rohanás az életem. Mindenki tökéletesnek lát, és hát igen, az is vagyok, a hibákat kőkeményen kitörlöm. Nem roppanok össze, hogy az anyámmal kapcsolatban sajnálkozik, gyorsan el is fújom a borongós gondolatokat, végülis felnőtt ember vagyok, már megszoktam, hogy egyedül vagyok. - Ahogy mondod. Mégiscsak egy családtagodról van szó, ez érthető, hiszen segíteni akar. – Bizonygatom őszintének tűnő hangon, végtére is van benne igazság, csak több is ez annál, a nénjük már jobban utánajárt a dolgoknak, mint azt a két lány hiszi. De nem az én tisztem beavatni őket. – Semmi gond, tényleg. Kösd vissza a kancát, az enyémmel megyünk ki. Kérlek. – Teszem hozzá, hogy ne tűnjön parancsnak. Remélhetőleg nem kell nógatnom. Amíg megteszi, addig lenyergelem a sajátomat, és egy kétszemélyes, nagyobb nyerget teszek fel, s átfűzöm a kengyelt, hogy stabil legyen. Nem fogjuk beakasztani a lábunkat, mert nem is kell, az igazán balesetveszélyes lenne. Amint készen vagyok, eloldozom az állatot, s felpattanok, várva, hogy Carol mellém érjen, hogy felhúzzam magam elé.
- Az sokkal jobb, mármint persze ha énekes lennél azzal se lenne gondom, csak a musicelek... valahogy mindig is jobban lekötöttek, mint egy koncert, nem tudom, hogy miért. És az iskola mellett is fogsz játszani? - én már csak tudom, hogy milyen nehéz összeegyeztetni ezt a kettőt egymással, a tanulást és persze a munkát, mert végül is ez is munka, mint a modellkedés és nekem is elég nagy kihívás, hogy ettől még jól teljesítsek az iskolában, viszont helyt álljak akkor is, amikor nem itt vagyok, de ne maradjak el lehetőség szerint a tanulni valókkal sem. Néha úgy érzem, hogy a végén még szét szakadok, főleg hogy be jött mellé még ez a Tom ügy is. Igen úgy fest, hogy az, ha az embernek pasija van még inkább megnehezíti a dolgát, mint annak előtte bármi más, hiszen mégis csak illik vele időt töltenem és nem is csak illik, szeretnék is természetesen, csak hát néha úgy érzem lehetetlenül küldetés mindent bepréselnem egy napba. Közben ott van Lacey is... mennyivel könnyebb lenne, ha szobatársak lennénk! A nyomozásomról már nem is beszélve. - Oh... sajnálom. Nehéz lehet anya nélkül. - én már csak tudom, hiszen bár az enyém életben van, de sajnos koránt sem mondható ez tökéletes életnek, hiszen elég paranoiás és már jó néhány éve nem mondható valami tökéletes anyának, legalábbis nem olyannak, amilyenre egy gyereknek szüksége lenne, de nem panaszkodom, az egyértelműen sokkal rosszabb, ha az ember anyja halott, mintha csak szimplán... problémás a viselkedése. - Szóval... megfigyel és azért küldött... téged ide? - szimpatikusnak tűnt elsőre, de talán nem csoda, hogy a mögöttem lévő évek után és az anyám ráhatására még most is csak a rosszat látom és szó szerint félni kezdek tőle, pedig nem tett ellenem semmit sem és itt ugyan nem is nagyon tehetne, hiszen épp elegen vannak körülöttünk. - Jól van ez... ez elég logikus így, csak nem értem, hogy miért pont most és mi köze hozzá Yngridnek, de talán csak tényleg... túlgondolom. - nehezen ugyan, de úgy fest csak beadom a derekamat, még ha küzdelmes dolog is számomra. Az a baj, hogy túl sok rossz történt már, hogy túlságosan elültette az anyám az agyamban már a félszt, nem csoda, ha ezúttal is egyből a legrosszabbra gondolok sajnos. - Oké bocs, én csak... tudod az anyám már elég jól elültette bennem ezt és elég nehéz... bízni. - főleg ha valaki ilyen különös módon toppan be csak úgy ide, mint ahogyan ő tette és még olyasmiket is mond, amik előre valahogy nem tűnnek teljesen logikusnak, de ha jobban bele gondolok. Lehet, hogy a nénikém tényleg azért küldte, mert segíteni akar nekem, csak hát nem értettem, hogy miért pont most, bár ez még mindig nem teljesen világos nekem.
- Olyasmi. Musicalszínész. És az már csak igaz, rólam semmit se higgy el, csak ha első kézből hazudok a szemedbe. – Nevetem el magamat vidáman, sokkal közvetlenebbnek tűnik, mint azon a képen, amit Carol nagynénje mutatott. A nő egyébként igen érdekes módon, szinte zsarolva vett rá, hogy nézzek utána a két lánynak. Ahelyett, hogy a saját életemet élném, most pesztrálhatok két tinit, akik még maguk sem tudják, hogy merre tartanak. Carol viszont elsőre igen pozitív csalódás. Szép lány, ez egyértelmű, viszont nem omlik a lábaim elé olyan idegesítő módon, mint a többi, így rendben is leszünk, akár még barátok is lehetünk, ha nem kezd el ellenségeskedni. - Nem.. Igen, beteg volt, aztán végül a sors iróniája, hogy autóbalesetben halt meg. Lehajtott egy hídról. – Nyelek egyet, nem szoktam ilyesmiről beszélni, igaz, nem is szoktak róla kérdezni, de a megismerkedés kapcsán ez most felmerült, és nem akartam kitérni Carol kérdése elől, hiszen mégiscsak az az indok, hogy itt legyek, hogy van egy közös ismerősünk. Csak abban nem szabad elszólnom magamat, hogy tudok a két testvér közti titkos viszonyról. Mondjuk nem is értem, hogy a nénjük miért nem engedi elárulni, de biztosan megvan rá az oka. Talán mert Carol túl paranoid, Yngrid meg elhagyatott, és inkább fokozatosan jőjjenek rá az én segítségemmel. - A nagynénéd valami védőmágiát helyezhetett rád, vagy valami familiárist állított rád, hogy ne essen bajod, de tudjon rólad. Azért vagyok itt, hogy megvédjelek, hogy ha az az azkabanos ügy eldurvulna. És a barátnőd tekintetében hátha tudok segíteni, hogy ha Yngrid mégis meggondolná magát. – Foglalom össze, hogy nagyjából mi is a számukra hivatalos felállás. Viszont az is benne van, hogy meg fogom ijeszteni mindezzel, hiszen az embernek nem lehet jó érzés, hogy ha megfigyelik, vagy beleavatkoznak az életébe. Én se örülnék neki. – Én nem.. basszus Carol, én nem akarlak bántani. Ha bántani akarnálak, nem gondolod, hogy nem így tenném? Ha bárki bántani akarna, akkor azt nem közszereplőként tenné. Nyugalom, nagy levegő.. segíteni vagyok itt. Mit tegyek, hogy elhidd? – Finoman, mintha egy dühös kutyát simogatnék, lassan odanyúlok, és megérintem a kezét. Legalábbis megpróbálom. Mivel hátrált, én előrearaszolok, és arcom összes rezdülését bevetem, hogy barátságosnak tűnjek. Végtére is elég acélos a pillantásom, de csakis jó értelemben. Nem vagyok éppen egy sötét alak, bár való igaz, hogy rogynak tőlem a női térdek.. Nehogy már Carol sikítozni kezdjen..
- Igen! Azt hiszem az újságokban láttalak, bár nem olvasok gyakran ilyesmit, mindig annyi... marhaságot írnak össze, de... énekes vagy? - nem vagyok benne igazán biztos, mert tényleg nem olvasom el a cikkek nagy részét. Néha egyet-egyet, de sajnos tisztában vagyok vele, hogy hogyan megy ez. Ha az ember híres, akkor sok mindent írnak róla és ennek a sok mindennek gyakorta a nagy része nem igaz, rosszabb esetben még csak távolról sem kapcsolódik az igazsághoz és hát ez nem túl kellemes élmény, én már csak tudom. Épp ezért nem olvasok túl sok mindent másokról sem, mert ha nekem kellemetlen, akkor bizonyára nekik szintén az lehet és talán az előttem álló srácról is írtak össze már mindenfélét, ami nem igaz. - Volt? Édesanyád már nem... él? - mert gondolom, ha nem lenne a legjobb barátnője, akkor minden bizonnyal nem küldte volna ide most, hogy vigyázzon rám, bár magam sem tudom, hogy erre miért van szükség, vagy miért pont most, hiszen nem változott meg az életem hirtelen. Amikor viszont a nyomozást említi azért összeszűkítem kissé a szememet, hiszen erről Yngriden kívül nem beszéltem még senkinek sem, vele pedig megígértettem, hogy nem adja tovább másnak. - Milyen nyomozás? Én nem... mégis miért nyomoznék bármi, vagy bárki után? - nem voltam soha életemben jó abban, hogy ne mondjak igazat, a hazugság nem az én asztalom, most mégis ezen vagyok, hogy elhitessem vele, fogalmam sincs, hogy miről beszél. Ez nem egy nyílt dolog, hiszen nem akarom, hogy anya megtudja, mert sosem beszélt nekem arról a képről, hogy talán van egy testvérem, vagy... azt sem tudom, hogy a kisbaba ott kicsoda egyáltalán, talán távoli rokon is lehet, vagy netán ha jól ismeri ezt a Samaelt, akkor... ő is. - Hogy... hogy micsoda? Anya úgy se nyugodna meg semmitől és honnan tudsz te bármit is Yngridről, vagy a szüleiről? Nem is akar utána járni, azt mondta, hogy nem érdekli, hogy ki az igazi családja, mert úgyis elhagyták. - nagyjából eddig tart, hogy megpróbálok nyugodtabban viszonyulni hozzá. A szavai éppenséggel az amúgy is nagy fokú bizalmatlanságomnak nem tesznek túlságosan jót, nem csoda hát, ha újra inkább hátrébb lépek és még a lovamat is húzom magammal, pedig ő aztán végképp nem ért semmit az egészből, meg aztán nem is az én lovam úgy szó szerint. - Na jó... ki a fene vagy és mit akarsz tőlem? - úgy nézek körbe, mint aki arra akar célozni, hogy ez mégis csak egy iskola és elég ha sikítok, vagy jelzek valakinek és neki máris annyi, mert itt azért nem tehet ellenem semmit sem. Lássuk be, bennem is van anya paranoiájából bőven és olyan dolgokról beszélt most, amikről senkinek se kellene tudnia, nem hogy valami rokon barátnőjének a fiának, akit még csak nem is ismerek.
- Lehetséges. Az édesanyád és a nagynéném igen jó barátnők, lehet, hogy tőlük hallhattad a nevemet. Vagy.. ha olvasol újságot, ott is felmerülhettem? – Tolok be egy csípőre vágott pózt, amolyan dögös beállós nézéssel, aztán elnevetem magamat, most hogy nem fizetnek érte, miért is produkáljam magamat. A valóságban igenis megvan a sótlan oldalam, amikor nincsen kedvem semmihez. Most éppen kissé kényszerítve érzem magam a feladattal kapcsolatban, ám Carol tényleg hús-vér lánynak tűnik, nem valami műmodell cicának, az anyajegyei is megvannak, határozottan szimpatikus. - Talán pont azért. Egyrészt most itt élsz a Roxfortban, másrészt azt akarta, hogy legyen valami más állandóság az életedben is. Mármint a nagynénéd kért, hogy mivel az édesanyám volt a legjobb barátnője, én lettem ideküldve, hogy segítsek, amiben tudok. Állítólag nyomozol valami után? – Kérdezek vissza, és nem olvashatja le az arcomról, hogy amúg egy kínlódós megbizatásnak érzékeltem, de itt már élőben mégiscsak jobb képet tudok vágni a helyzethez. A lényeg, hogy kissé paranoidnak tűnik, mint aki már most attól fél, hogy bármi baj lehet. Baj ugyan nincsen, de nem tudja, hogy Yngriddel testvérek, viszont már egymás mellé sodorta őket a végzetük. Meglep, hogy még bele is pirul a bókba, úgy fest, ilyen őszintén nem szoktak vele kedveskedni. Úgy fest, róla is van egy kialakult kép, amit tartanak róla, hiszen közszereplő, de a valóságban úgy érzi, hogy mindenki csak általánosít vele kapcsolatban. Hiszen neki is lehetnek rossz napjai, és lássuk be, én igencsak morcos tudok lenni a világra, ha valaki ellenem szegül, holott igenis sok sebet hordozok legbelül, és nehéz, ha valakit közel kell engednem. - Nem csak miattad. A nénéd szerint egy másik lánnyal próbáltok kinyomozni valamit, hogy az édesanyád mikor nyugodhat meg végre, és hogy Yngrid szülei vajon kik is lehetnek. Egy segítő kéz mindig jól jön, gondolom én, úgyhogy.. legyen. Cserébe csak annyit kérek, hogy ismertess össze néhány helyi kapcsolatoddal, és kvittek is vagyunk. – Érdeklődve simogatom meg a fejét. Mármint a lónak. Ezzel is ki akarom fejezni, hogy talán ki is lovagolhatnánk együtt, végülis ezért jöttünk, csak egymásra nem számítottunk.
Talán nem csoda, ha először gyanakvóan nézek rá, főleg úgy, hogy még a neve sem derül ki, azt sem tudom kicsoda, de úgy tűnik, hogy ismer és olyan érzésem van jobban, mint ahogyan mondjuk csak mások az újságból. Azért bővebb válasz kell annál, amit mondott és persze a neve se ártana, mert egyelőre még ez nem elég. Persze talán a Roxfortba nem tud bejönni senki sem, aki veszélyes lehet, de azért anya épp elég mély üldözési mániát ültetett már el bennem ahhoz, hogy ne bízzak csak úgy meg másokban, főleg ne olyanban, akiről semmit sem tudok és még csak most érkezett az iskolába, mert az biztos, hogy ezt a srácot eddig még nem láttam. - Samuel... ismerős a neved, az lehetséges? - már hallhattam valahol azt hiszem és az arca is rémlik, de egyelőre még mindig nem tudom, hogy hová tegyem. Talán nem is ez a lényeg most, hanem hogy miért van itt és mi köze van hozzám, meg persze anyához. Eddig nem volt erre példa, most mégis azért van itt, hogy vigyázzon rám... de miért? Ha eddig nem volt rá szükség most miért van? - De miért pont most? Mármint... elég sokat költöztünk anyával, bár sokszor úgy érzem az egész alaptalan, mert sosem történt semmi, de... Van valami baj? - persze, hogy aggódni kezdek, hiszen nem tudok sokat apáról. Ő nem veszélyes, ezzel tisztában vagyok, nem ártana nekünk sosem, hiába ül már évek óta az Azkaban fogságában. Anya azért költözött annyit, mert attól félt netán valami régi cimborái kerülnek elő, akik viszont gond nélkül megtennék, mert netán azt gondolják, hogy tudunk valamit, amit nem kellene, amit esetleg tovább adhatunk, vagy a jó ég tudja. Eddig még semmi gond nem volt, nem csoda, ha attól félek most van valami komoly, mert más különben csak nem küldtek volna ide valakit, a tetejében pont akkor, amikor kiderült talán van egy eltitkolt testvérem, akiről az ég világon semmit sem tudtam eddig. - Oh... köszi! - azért itt kissé elpirulok, mert bár már lassan jó egy éve járok fotózásokra, de ettől még nem kevésbé zavarba ejtő egy-egy bók, főleg ilyen jellegű bók, amit tőle kaptam most. Azért ez kedves és jól is esik. - Végül is persze, ha már amúgy is miattam vagy itt. És hogy van a nénikém? - igazából régen hallottam róla és régen is találkoztam vele, pont ezért meglepő, hogy ide küldött valakit. Talán tényleg valami komoly van a háttérben, de akkor az is lehet, hogy ez a Sam nem is köti majd az orromra, pont azért, mert nem akar vele megijeszteni, bár talán sejti, hogy már eleve a jelenlétével is megijeszt.
Nem pattanok fel az állatra, majd esetleg Carollal lovagolunk, ha ő is szándékozik kivágtázni. Na nem úgy értve a lovaglást, úgy vélem, hogy kifejezetten rokon lelkek vagyunk, remélem, hogy rá tudok hatni, mert a huga nagyon is vadócnak tűnik, viszont Carol már érett, felnőtt lány, és bár semmi kedvem nem volt Nagy-Brittanniába jönni, miatta lehet, hogy érdemes volt, hiszen intellektulális, jó társalkodónak tűnik, nem olyan karót nyelt, mint bárki a szigetországban. - Oh, bocsánat, Samael Winterwolf. Nem akartam bunkó lenni. – Szólalok meg, magam is meglepődve, hogy milyen udvarias tudok lenni, ha már feladatot kaptam, akkor ezt hitelesen kell játszanom. Végülis ez is egy színészi munka, a két lány előtt adnom kell a kedves fiút, aki azért van itt, hogy segítsen. Legalább eltereli a figyelmet az állandó zűrös gondolatokról, meg a kétségekről, hogy itt Angliában milyen lesz majd az élet. Vélhetően nem lesz egyszerű. Nekem sem árt, ha van valami mellékvágány. - Igen, ő küldött, az édesanyád nővére, és az én anyám egykori barátnője volt, rám is vigyázott egy darabig, és úgy vélte, hogy megismerhetnénk egymást, nekem sem árt a változatosság. Amerikából jöttem. Említette, hogy sokáig menekültetek, és nem ártana mellétek valaki, aki segíthet. – Vonom meg a vállamat, ez mind része a teljes igazságnak, még ha ez csak ferdítés is, én már tudom a valódi okot, szó szerint testőrnek kell lennem, hogy ha mondjuk Carol apja kiszabadulna, és vad ámokfutásba kezdene. Nyilván azt sem köthetem az orrukra, hogy testvérek. Tulajdonképpen fogalmam sincsen, hogy mit kéne kezdeni ezzel az egész helyzettel. Viszont Carol az előzetes várakozásoknak megfelelően szimpatikus lánynak tűnik. - Kivételes adottságod van Carol, nem csak az újságokban festesz jól. Kimegyünk együtt? – Bökök a fejemmel a zöldellő birtok felé. Úgy fest ebben passzolunk, ami a beállítottságot illeti. Lóháton hátha neki is csökken a paranoiája, és el tudunk egy kicsit beszélgetni. Még csak az kéne, hogy még nekem kelljen győzködni, hogy azért vagyok itt, hogy segítsek, nem azért, hogy ártsak.
Nem akarom elvonni a másik lovas figyelmét, de úgy fest bármennyire is igyekszem végül csak rám figyel, pedig megzavarni sem célom. Tudom én, ha az ember a lovával van, akkor az kikapcsolódásnak számít neki és nem feltétlenül akar másokkal diskurálni helyette, de mégis hozzám szól, így nincs mit tenni, végül megállok lovastul. Ismerős az arca, de azért így elsőre nem tudom hová tenni, főleg mert a tengeren túli celebekkel nem vagyok feltétlenül annyira tisztában, ő pedig nem a mi kontinensünkön éli életét, vagy legalábbis eddig nem itt élte. Valószínűleg olvastam már róla, vagy láttam képet, de kb. ennyi, e miatt a nevét azért nem tudom egyelőre, ő ellenben úgy fest, hogy az enyémet nagyon is, bár ez lassan már egyre kevésbé lep meg. - Szia! Pont engem? Miért? - értetlenkedve pillantok rá. Nem vagyok én hozzászokva az ilyesmihez, ahhoz sem, hogy valaki netán autogrammot akarjon kérni tőlem, vagy ilyesmi, bár nem tudom, hogy ő mit akar. Remélem, hogy nem ilyesmit, mert attól csak mérhetetlenül zavarban lennék és nem tudnám kezelni a helyzetet. Na persze még jobban elképedek, amikor kiderül, hogy nem az aláírásom érdekli, hanem valami egészen más miatt jött, valami képtelennek tűnő dolog miatt. - A nénikém küldött? De... miért? És egyáltalán ki vagy? - azért egy pillanatra megrettenek, épp elégszer menekültünk el, épp elégszer mondta anya, hogy milyen veszélyben vagyunk, hogy apa a múltban miket tett és ez hogyan érhet utol minket, nem csoda, ha elsőre benne se látok túl sok jót és gyanakvással pillantok rá. Igenis bárki lehet, bár talán a Roxfortba nem juthat be olyan, aki tényleg veszélyes, de jobb óvatosnak lenni, mint elbízni az embernek magát. Anya paranoiája azért az évek alatt, ha nem is nagyon, de valamelyest csak átragadt rám is, és ha csak úgy elém áll egy idegen, aki a nevét se mondja el és a nénikémre hivatkozik... azt hiszem nem csoda, ha első körben nem nézek rá igazán jó szemmel.
Igencsak kár, hogy elkerültem Carolt, annak ellenére meg akartam ismerni, hogy kényszerből vagyok itt, de vele akár rokonlelkek is lehetünk. Ő az idősebb a két lány közül, és úgy vélem, hogy a rakoncátlan Yngriddel lesz még bőven bajom, viszont Carol hozzám hasonlóan a médiában dolgozik, tudja, hogy mi a dörgés, nem kell lekezelőnek lennem vele, hogy felhomályosítsam, hogy a magunkfajta milyen kiváltságos helyzetben is van. Egyetlen gond az lehet vele, ha mindketten felül akarunk kerekedni a másikon, és mint tudjuk, két dudás.. Ám semennyire nem ismerem az idősebb nővért, így lehet, hogy egészen értelmes, passzív lány, akinek nem probléma, ha én viszem a prímet. Miután elkerültük egymást, marad a lovaglás, ekkor rezzenek meg, amikor hallom a hangot, és kikukkantok a saját karámomból, kivezetve a fekete kancát magam mögött. - Carol Smith? Nahát.. pont téged kereslek, a végén még mázlim lesz. – Szólalok meg kellemes baritonomon, bár fogalmam sincsen róla, hogy ő mennyire ismer, lévén a varázslóiskolában nincsen tévé, másfelől a britek vannak annyira sznobok, hogy felhúzzák az orrukat, ha az államokról van szó. Vajon Carol is pont ilyen lenne? – A nénéd küldött Amerikából, hogy segítsek, amiben tudok.. És tudok, vagy hanyagoljuk? – Nyilván én nem mondhatom meg nekik, hogy testvérek, nem ez az én tisztem. Nincsen az arcomra írva, hogy mennyire nem kell nekem ez a megbizatás. Vagyok annyira férfi, hogy nem picsogok, mint egy kislány, hanem a lehetőséget látom, nem a problémát. Fel tudok lépni Londonban is, akár még vendégszerephetek egy angol sorozatban is egy-két részig. Nem is feltétlenül a gázsi, hanem a PR a fontosabb. Bemutatkozni viszont simán elfelejtek, már ki tudja mióta nem tettem, lévén azt szoktam meg, hogy mindenki ismer. Carol most rám cáfolhat, de nem biztos, hogy meg is teszi. Így közelről milyen magas, nyúlánk lány, nem is gondoltam volna a képek alapján. Nyilván élőben mindenki teljesen más.
Néha kell egy kis idő, hogy gondolkodjam és erre tökéletesek a karámok, ahol azért nem szokott tömeg lenni, főleg hogy elég hűvös van már kint, no meg azért mégis csak olyanok járnak erre, akik nem feltétlenül csevegni, hanem lovagolni szeretnének, netán egyedül lenni, mint ahogyan én is. Az utóbbi hetekben nagyon sok minden változott az életemben, olyan dolgok, amiket nem tudok csak úgy egyszerűen átugrani, amiket jól át kellene gondolnom. Talán van egy testvérem és ahogyan Yngrid rávilágított még az is lehet, hogy itt van az iskolában és hogy ha keresem akkor megtalálom és az is benne van a pakliban, hogy szívből gyűlölni fog. Aztán itt van Tom, azt hiszem most már mondhatom, hogy együtt vagyunk, de ez még mindig olyasmi, amitől félek. Amikor együtt vagyok vele nem, elfelejtem azt, ami rossz sülhet ki ebből, amikor viszont nem vagyunk együtt, mint most előjönnek a kétségek és nem tudom, hogy mikor múlnak el megint. Ezért is aggódom, mert nem kellene ezekre gondolnom és még sem tudom kiverni a fejemből. Halkan sóhajtva ölelem át a méretes fekete mén fejét. Sokszor lovagoltam már rajta, ismerem, mondhatni jóban vagyunk, ezért nem félek tőle, hogy rossz néven veszi a közeledést. A gondolataimba merülve pillantok oldalra, amikor meghallom pár méterrel arrébb a fiútól felénk szűrődő szavakat. Úgy látom ő is épp úgy, mint én magányra vágyik, ezért úgy döntök óvatosan nyitom ki a karám ajtaját és vezetem el a lovamat, hogy ne nagyon zavarjam meg. - Csak óvatosan... csendben... - susogom finoman simítva végig a feje oldalán. Egyébként Sam akár már láthatott is cikkeket rólam, amikor a kontinensre érkezett. Lassan másfél éve kezdtem el modellkedni és már egyre több és nagyobb újságokban szerepelek, már akadt címlapom is, bár én sosem voltam az a stílusú, aki az ilyesmikre folyton rámenne, nem gyűjtöm a rólam írt cikkeket és szerencsére eddig még interjút sem kellett adnom, mert attól be kell vallanom... eléggé félek. Nem vagyok egy magamutogató típus, örülök, hogy eddig még effélére nem került sor.
Egy rövid kis sajtótájékoztatót tartottam Londonban az Abszol-úton, aztán már jöttem is. Két hete elindult már a tanév, a megnyitóról direkt maradtam le, nincsen rá szükség, hogy látványosság számba menjek. A roxfortosok nagy része aligha néz filmsorozatokat, a kastélyban nincsen mágia. Ettől még lehet otthon tévé, hiszen nem csak aranyvérűek, hanem félvérek, és mugli származású diákok is lakják a kastélyt, de többségüknek legfeljebb egy mágiával megbüvölt magnójuk van, a felnőtteknek egy repülő autó, ilyesmi. Mégis, egyike vagyok azoknak a varázsló hírességeknek, akiért érdemes filmeket nézni. Nem csoda, hogy a bulvár folyamatosan foglalkozik a magánéletemmel, ami nincsen, szándékosan tartottam magamat távol a női nemtől, nincsen türelmem hozzájuk, így aztán még inkább zavaró, hogy rögtön kettővel is foglalkoznom kell Angliában. Az idősebbel kell kezdenem. Úgy tudom, hogy Carol sokat járkál kint a birtokon, ezért én magam is így teszek, hogy mintegy véletlenül összefussak vele. Nem barátkozni jöttem ide, ezért egyből külön szobát kértem, lepakoltam, és már az első napon körbejártam a birtokot. Őszhöz képest jó idő van, de Kaliforniához képest.. szarrá lehet fagyni. Nem csoda, hogy a bőrdzsekim alá visszaszaladtam felvenni egy vastagabb garbót. Fogalmam sincsen, hogy mi lesz itt velem ősszel. Ám az időveszteségnek köszönhetően azt hiszem elkerültem Carolt, sehol nem találom mire kiérek. Képről láttam már, és van egy olyan érzésem, hogy pont akkor ment be, amikor én ismét kimentem. Mindegy, nem fogok én senki sarkában koslatni. Remélem, hogy pár nap alatt rendeződik a zűrös ügyük, nem fogom senki orrát hosszútávon törölgetni. Az egyetem sem érdekel túlzottan, időm nagy részét illene a londoni színházban eltöltenem. Jobb híjján a karámok felé indulok, lovagolni szeretek, az egyik filmemben kellett is, úgyhogy odalépek egy sötét kancához, és ismerkedve paskolom meg a pofáját. Barátságosan bólogat. - Na mi az kislány? Megyünk együtt? – Susogom, észre sem véve, hogy nem vagyok egyedül, van még ott valaki, ám szokás szerint magamra figyelek. Talán ezért is vagyok megosztó személyiség, a világ egyik fele imád, a másik meg.. megfojtana egy kanál vízben.
