Főkarakter: Titkos karakter
Teljes név: Andrew Jefferson Basker
Születési hely és dátum: 1979. május 16. Lancaster
Csoport: Hollóhát
Patrónus: Búbos banka
Évfolyam (szak) / Foglalkozás: 9. évfolyam (ereklyevadász)
Képesség: Metamorfmágus (hivatalos kikapu)
Mágikus adottság: -
Kiemelkedő tudás: Bűbájtan – Kiemelkedő, Sötét Varázslatok Kivédése – Kiemelkedő
Kihez tartozol?: Saját karakter
Jellemed kifejtése
Jég. Mily fagyos, s mégis oly tiszta,
Fénysugarak hatolnák át rajta.
Szív. Benne érzelem, s lelked titka,
De görcsbe rándul, ha szól ember szitka.
Nem vagyok egy kifejezetten barátkozós típus. Nem azért, mert a házam miatt akkora lenne az egóm, hogy senki se bír meglenni a társaságomban, szimplán nem szeretek senkihez sem tartozni. Él bennem az a hit, hogy mindenki csak egy szerepet, hogy elfogadják a világban és igazából senki sem olyan, amilyen valójában, így számomra a barátság is csak színészkedés. Ó, igen művész lélek volnék. Szeretem a színházat, az operákat, a verseket, dalokat, lényegében mindent, ami egy kis kreativitást igényel. Én magam is szoktam darabokon dolgozni időnként, de inkább csak megvalósítom mások ötletét, ahhoz jobban értek. Hát… nem tagadhatom le, okos vagyok, nem hiába került a Hollóhátba. Szoktam korrepetálni másokat is, de csak külön tanári kérésre, mert egyébként nem szeretem másokra pocsékolni az energiám. Ez nem nagyképűség, vagy bunkóság, egyszerűen tényleg le tudnak fárasztani a hülyeségeikkel, így csak azokkal foglalkozok, akikkel muszáj, vagy akikben látok némi értelmet, de velük sem barátkozok. Sőt, a társaságukat sem keresem, egyedül könnyebben dolgozok, csak akkor vagyok valakivel együtt huzamosabb ideig, ha szükségem van rá. Mondjuk egy Mardekárossal nyilván csak akkor lógnék, ha kell egy bizonyos bájital, amit ő el tud készíteni, vagy meg tud szerezni. Mi van… á, persze, utálom a verekedést. Férfi vagyok, és nem meleg, de egyszerűen rühellem a bunyózást, legalábbis az ökölharcot. Én inkább szóban győzöm le az ellenfelemet, vagy ha nincs más, hát akkor is inkább a pálcámat használom. Sokkal elegánsabb megoldás. Egyesek szerint eléggé rideg vagyok. Ez azért is lehet így, mert többnyire elküldöm azokat a közelemből, akiket nem bírok és olyan emberből elég sok van, de abból is adódhat, hogy senki sem áll közel a szívemhez, sose voltam szerelmes és nem is valószínű, hogy az leszek. Nincs még egy olyan ember, aki úgy gondolkodna a világról, mint én. Amit még érdemes tudni rólam, hogy amíg nem fárasztanak le és nem vagyok nyűgös állapotomban, addig szinte mindig mosolygok. Dühös sem szoktam lenni, csak nagyon kivételes esetekben, de mondjuk a kiabálás abszolúte nem jellemző rám. Talán még egy dolog, hogy szeretek kritizálni másokat, vagy éppen egy művet. Nehéz elfogadni, amit mondok, mert eléggé negatív jellegű szokott lenni, de nem bántásként mondom, hanem azért, mert segíteni szeretnék valami olyat alkotni, amit senki más nem tud és soha nem is tudna. Mert az a lényeg, hogy mind valami olyat alkossunk, amire más képtelen.
Majd elfelejtettem; Metamorfmágus vagyok, szóval csak óvatosan ki előtt próbálsz meg kibeszélni.
Megjelenés
Tükörbe nézve látsz egy arcot,
Majd rögtön felteszed a maszkot,
Mert csak így élheted túl,
Hisz a világ oly kegyetlen, s rút.
És íme, a valóság. A belsődet eltitkolhatod, hogy milyen, de a külsődet nem. Kivéve, ha olyan, vagy mint én, mert akkor el tudod. De ettől most tekintsünk el egy pillanatra és lássuk, milyen is vagyok rendesen. Barna szempár, barna haj, fehér bőr, nem vagyok túl magas, de annál izmosabb és a lányok szerint helyes, szerintem pedig tök átlagos kinézetem van. Mehetünk tovább? Most nem tudok többet mondani magamról, nagyjából ennyi az, ami lényeges és persze részletesebben is kifejthetném, meg tele rakhatnám hasonlatokkal ezt a részt, hogy az íriszeim szinte már oly sötétek, mint az éjszakai égbolt, de ez kapásból nem igaz, mert sokkal világosabbak, de arra meg tudok jó példát mondani, csak azt, hogy olyan, mint a sár. És ez nem hangzik túl csábítóan, szóval ugorjunk. A hajamba egyébként vannak szőke tincsek, amik nem festettek, hanem kiszívta őket a nap. Meg az arcomon időnként van némi borosta, és mindössze százhetvenöt centi vagyok, szóval ugorjunk.
Az öltözködésemről még annyit, hogy a kék és fekete ruhákat preferálom, a kedvenc darabom a bőrdzekim, a farmernadrágot díjazom és vagy az elegáns, vagy a sportcipőket, de inkább az előbbit.
Életed fontosabb állomásai
Többféleképpen is felfoghatjuk, miért vagyunk a világon. Én a művészettel magyarázom ezt. Mindenkinek van egy feladata. Vannak színészek, statiszták, rendezők és szerzők. És hogy mi a színpad? Ez a gömb alakú izé, amin élünk. Nem kellenek nekünk nézők, hisz mi magunk is figyelhetjük az eseményeket a háttérből. Hogy milyen szerepet kapsz az élet nagy drámájában az viszont csak rajtad áll. Ha dicsőségre vágysz és rivaldafényre, akkor légy te a főszereplő. Ha szereted ezeket, de mégsem vágysz mindig a középpontban lenni, akkor a statiszta szerepe javasolt. De ha engem kérdeztek, akkor hülyék vagytok, ha ezt választjátok. Igen, tényleg klassz, ha te vagy a legfontosabb, de használjuk az eszünket is. Én biztosan rendező lennék, hisz akkor én irányítanék mindent. Na persze nem vagyok telhetetlen, nem az egész színdarabot akarnám. Itt is több felvonás van, mint az operába. Van egy kezdés, ami elég unalmas, mert akkor még nehezen indulnak be a dolgok. A végén ott a finálé, a nagy buli, de ott már semmi értelme bármit csinálni, hiszen addigra minden kialakult. Én inkább a kettő közti felvonást választanám. Aprócska rész, de mégis a legjobban kidolgozott és a legtöbbet alakító rész. Az a fajta ember vagyok, aki átbillenti a többieket. Aki a jót rosszá, a félőset magabiztossá, és még a tudatlant is egy intelligens emberré tudja tenni. Nem vagyok gonosz, ugyan dehogy, egyszerűen vannak céljaim, amiket el akarok érni, és ha ehhez az kell, hogy olyasmit tegyek, amit normálisan nem, akkor megteszem. Nem félek attól, hogy valakit megbántok, vagy elveszítek. Éppen ez a lényege ennek a darabnak… csak játszuk a szerepünket.
Gyermek éveim, ó hogy ásnátok el magatokat, amiért ennyi szenvedést okoztatok.
Van egy elmélet, miszerint a napjainkat színekkel is ki tudjuk fejezni. Még régebben, mikor még mugli iskolába jártam, volt egy tanár, aki így kezdte a beszélgetést: Milyen színű napod van? Az én válaszom akkoriban mindig az volt, hogy fekete. Minden szín mást jelent. A fehér az őszinteséget, a zöld a nyugalmat, a fekete pedig a magányt, a szomorúságot, minden olyat, ami keserűséget hozhat az életünkbe. Akkor az volt a kifogásom, hogy anya nagyon beteg és emiatt vagyok olyan rossz hangulatomban. Aztán rá két hónapra meg is szabadultam tőle. Viszont a valódi oka, ha szabad így mondanom, akkor pont az ellenkezője volt. Anya nagyon is jól volt, sőt talán túl jól. Ő nem olyan, mint mi apuval és ki is használta, hogy varázslók vagyunk. Kapzsi volt, de egy idő után csak rosszabb lett. Mindent meg akart szerezni a mi világunkból, és apu volt a személyi csicskása, holott neki semmi ereje sincs. Én csak amolyan pótlék voltam; olyan valaki, aki nem számított igazán. Nem szerettem így élni, nagyon nem. Ezért remélem, hogy Merlin megérti, hogy miért kellett megszabadulnom tőle. Nem, nem öltem meg, az nem az én stílusom, távol álljon tőlem a verekedés és a várontás, én elegánsan intézem el az ügyleteimet. Na szóval a lényeg, hogy csak jó messzire küldtem, hála a felejtő bűbájnak, amire rá bírtam beszélni aput, hogy használja fel. Apa nagyon büszke volt rám, amiért ez eszembe jutott és az óta sose volt fekete napom, maximum is csak piros.
Hiába éltem egy boldog családban, ahol csak apa meg én voltunk ketten a világ ellen, mégsem volt felhőtlen a gyerekkorom. Kezdetben azt hittem, hogy azért, mert én varázsló vagyok, ők pedig mágia nélküli emberek. De mikor átkerültem a Roxfortba, akkor sem változott a helyzet. Ugyanúgy magányos voltam, egy meg nem értett zseni, akit mindig kigúnyoltak a versei és a színdarabjai miatt. Amikor bekerültem a mugli suliba, akkor kezdődtek a dráma óráim és úgy éreztem, hogy a színművészetek világába tartozom. Megértettem mit akarnak kifejezni a szerzők a hasonlatokkal, metaforákkal és az allegóriákkal. Képes voltam én magam eposzokat írni, amint megtanultam mi az és a színészkedésben is jeleskedtem. Gyakran jártam külön órákra még a tanáromhoz, de miután elkerültem a suliból, ezt nem folytathattam, csak nyáron tudtam már eljárni a régi tanáromhoz. Egy szó, mint száz, sose tudtam igazán beilleszkedni, ráadásul mikor még csak tizenegy voltam, akkor satnya, vézna és egyáltalán nem voltam jóképű. Csúfoltak a lányok a kinézetem miatt. Aztán egyik nyáron nagy változáson mentem keresztül. Egyre jobban néztem ki és gyakorlatokat is csinálni kezdtem, meg futni jártam, kezdetben azért, hogy el tudjak menekülni és megvédjem magamat a rossz akaróimtól, aztán már azért, hogy minél kigyúrtabb legyek. De így sem sikerült soha barátokra lelnem. Bennem maradt az, hogy mindenki csak egy színész, aki maszkot húzva az arcukra próbál túlélni ebben a világban. Talán ezért is vagyok magányos, mert megszoktak, hogy nem szeretnek, és ezért alakult ki bennem ez a világnézet. Egyesek őrültnek gondolnak, pedig csak más vagyok.
Ha nem érdekel, mit mondanak mások, akkor sokkal boldogabb lehetsz.
Hét éve jártam akkor már a Roxfortba, de minden nyáron, mikor hazamentem felkerestem a régi dráma tanáromat, hogy beszélgethessek vele. Megmutogattam neki azokat a műveket, amiket az iskolában írtam, és elmeséltem milyen darabokat láttam, amíg Karácsonykor itthon voltam. Hiába nem voltam már a diákja, szerettem vele lenni, számomra ő egy példakép volt. Ő is mondta nekem mindig, hogy fantasztikus mikre vagyok képes és mások csak azért gúnyolnak ki, mert sejtelmük sincs, hogy mit jelentenek a soraim. Olyan egyszerűnek gondolják, azt a fajta elemzést használják, amit mindenki más is, holott a sorok között teljesen más üzenetet közölnek az alkotásaim. Nehéz felfogni őket ezt megértem, éppen ezért nem is mutogatom őket senkinek sem. Páran, akik azt hiszik, hogy jóba vagyok velük elkértek már párat, de sose adtam oda nekik. Én ezer örömmel hallgattam meg másokét, akik odajöttek hozzám azzal a kéréssel, hogy nézzem meg, mert ilyen is volt. Főleg kicsik, olyan művész lelkek, nekik pedig tanácsot adtam és kijavítottam a munkájukat. Nem vagyok én jégszívű, csak nehéz mélyebb érzéseket táplálnom mások iránt. Ezért tűnhetek olyan ridegnek és bunkónak. Nem arról van szó, tudok én szemét is lenni, de nem ez jellemző rám. Inkább csak nem törődök mások szavaival, megjegyzéseivel és kritikáival. Így egy boldog és nyugodt életet élhetek apával. Nekem ő pont elég az életembe, más nem is kell.
Nagyon körültekintően kell választani, különben elveszel és sose fogsz tudni felállni, ha egyszer elestél.
Nyolcadikba először úgy gondoltam, hogy Látványmágus leszek, de aztán úgy döntöttem, hogy mégsem. Az aurori szakma után, ha jól tudom ez a második legfelkapottabb választás, miután egyszerűbb, mint mondjuk egy Szimbolisztikusi szakirány és nincsenek olyan durva beadandó munkák. De amit mondani akarok az az, hogy sok van belőlük, és kevesek lesznek nagyon sikeresek. Én olyan valaki akarok lenni, aki biztosan az lesz, éppen ezért lettem ereklyevadász. Emellett még foglalkozhatok a muglik világában a színészettel, vagyis nagyon remélem. De szabadidőmben biztosan el tudok járni egy-két darabra, vagy akár írhatok is, ha éppen van olyan szerencsém, hogy annyi időm és energiám lesz, de tudom, hogy ez egy biztos állás, mert szinte mindenhol szükség van rájuk és sok kell belőlük, meg jól meg is fizetik őket. Igyekszem úgy alakítani az életemet, hogy jó legyen nekem, remélem jól döntöttem most is, és nem volt hibás választás ez a szakirány.