2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Érdekes gondolat volt, hogy az is rossz lehet, ha az ember kicsit jobb, mint az átlag és ezzel tűnik ki egy olyan dologban, amiben nem akarna, de amikor jobban belegondoltam, akkor rájöttem, hogy teljesen igaza volt ebben. - Teljesen egyetértek veled, Piton szemében inkább vagyok egy szürke senki vélig, mint hogy azt higgye rólam, hogy érdekel a bájitaltan, vagy hogy jó vagyok belőle. - mondtam nevetve - Ő az a fajta ember, akinek a figyelme akkor se igazán jó, ha az mástól pozitív lenne. - Igen, szerintem is jól hangzik és az is biztos, hogy majd kicsit megversenyeztetem az érdeklődőket, minél több a pénz a szerződésben, annál jobb. - nem emlékeztem, hogy bármikor láttam volna a kviddics pálya közelében, igaz nem is nagyon figyeltem őt korábban, de legalább nem szólta le a sportot, ahogy azt sokan szokták, akiket nem érdekli - Ki szoktál járni az iskolai meccsekre, vagy inkább távolt tartod magad tőlük? Fura volt, hogy ennyire bizonytalan volt a jövőjével kapcsolatban, kivülről olyannak tűnt, aki ennél magabiztosabb. Ahogy a tekintetem újra végigszalad rajta, ez csak még inkább megerősödött bennem, a ruháiban és a sminkjében is egy olyan nőt láttam, aki tudja mit akart, tehát jobb színész volt, mint amilyennek gondoltam volna. - Hát, ha ennyire nem tudod, hogy merre indulj, akkor talán úgy kéne kitalálnod, hogy szépen sorban kizárod azokat, amik egyáltalán nem érdekelnek, vagy amiket valami miatt nem csinálhatsz, ez talán közelebb visz. - mondtam, beszéd közben végig a szemébe néztem - Már persze ha nem baj, hogy tanácsot adok, így kvázi ismeretlenül, mert ha gond, akkor szólj nyugodtan.
Nem mondhatnám, hogy így terveztem a napomat, vagy igazából bárhogyan terveztem volna az egész csak mondjuk azt, hogy megtörtént, de egyáltalán nem bántam, mert Cormac rendkívül kellemes társaság volt a számomra. - Igen. Ha valamit soha nem akarok elérni ebben a suliban azaz, hogy Piton figyelmét magamra vonjam valami negatívummal. De egy részem azért attól is fél, hogy valami pozitívumot mutatok, amitől egy icipicit talán kiemelkedő leszek a szemében és utána meg csalódik mert rájön, hogy csak szerencsém volt. Szóval megmaradok az átlagos vizeken. - Nem erősségem a bájitaltan, de nem is vagyok vele komplét idióta. Az egyszer biztos, hogy erre úgy kell rászületni, hogy valakinek igazán érzéke legyen hozzá. Ami nekem valahogy nincs meg. Máskülönben már kitűntem volna a tömegből. - Ez jól hangzik.. Mármint a kviddics. Biztos vagyok benne, hogyha már megkerestek, akkor még lesz megkeresésed és talán, ha megemlíted még többet is ajánlanak majd, mert annyira meg akarnak kaparintani. - Mondhatjuk azt, hogy a kviddicstől én távol tartom magam. Soha nem volt az én asztalom, de azért nem mondom azt, hogy teljesen elvágom magam tőle. - Hogy én? Nem tudom. Olyan homályos a jövőm, hogy az csak na. Pedig karnyújtásnyira van tőlem már. Az igazság az, hogy talán túlságosan minden érdekel jelen pillanatban és nem tudom, hogy hova kapjam a fejemet, hogy mi az, ami úgy ténylegesen megőrizné az érdeklődésemet. - Tényleg nem tudom, hogy mit akarok még a jövőtől. A kép, ami előttem van nem elég tiszta ahhoz, hogy kijelenthessem ezt akarom csinálni, hiszen még apura is gondolnom kell. Ő is egy fontos kulcsa a jövőm meghatározásának.
Figyeltem, ahogy mellém ért, majd felvettem a tempóját és elindultam mellette, csak egy mosollyal válaszolva a köszönömre. A kastély széles folyosói és lépcsői megengedték, hogy végig egymás mellett tudjunk menni, így beszélgetni is könnyebb volt. - Hát igen, általában jobb be se menni, azon könnyebben túlteszi magát Piton, hogy ha be se mész, esetleg még ki is tudod magad dumálni valamivel, de ha megzavarod az órát, azért tuti pipa lesz minden alkalommal - mondtam mosolyogva és bólogatva - Én ezt már elsőben megtanultam, a saját káromon. Meglepett a kérdése, egy pillanatra ki is billentett, de igyekeztem azzal palástolni, hogy a cuccaimat rendezgettem pár másodpercig magam mellett a padon, csak utána válaszoltam, ekkor már felé fordulva. Tetszett, hogy egyből így a dolgok közepébe vágott, ráadásul olyan témával, ami messze vezethetett mindkettőnk számára, tehát nem csak egy kis üres fecsegést akart, ahogy én sem. - Úgy gondolom, hogy nekem a suliból ennyi elég volt, letudom a vizsgákat, aztán búcsút intek ezeknek a falaknak - intettem a hatalmas, fölénk tornyosuló épület felé - Utána pedig irány a kviddics bajnokság, már kerestek pár csapattól, de még nem döntöttem el, hogy melyiket választom, előbb megvárom a konkrét ajánlatokat. - fejeztem be a magamról szóló részt, aztán egyből vissza is kérdeztem - És te? Mit tervezel, meddig tanulsz még és utána merre indulsz tovább? - Ha már így alakult a nap, akkor úgy gondoltam nem árthat, ha kicsit jobban megismerjük egymást, aztán meg majd úgy alakul, ahogy sikerül.
A bocsánatkérést túlzásba vittem, de most már nem akarok azon fennakadni, hogy éppenséggel leterítettem őt a lábairól, vagy hogy mennyi gondot okoztam neki mindössze egy másodperc töredéke alatt, mert ezek most jelen pillanatban eléggé lényegtelenek a számomra. Meg azt hiszem most már a számára is. Bocsánatkérés, kézrázás a tökéletes lezárás. - Köszönöm. - Mondom mosolyogva, vagy szépen lassan elindulok a lépcsőn az udvar békés természete felé. Komolyan szükségem van már arra a bizonyos friss levegőre és a kevéske kis napsütésre. Olyan nyomasztó már idelent lenni, de komolyan. - Órára indultam, de aztán rájöttem, hogy már régen elkéstem és, akkor inkább úgy voltam vele, hogy keresek valami más elfoglaltságot és nem vonom magamra a figyelmet. - Nem szokásom elkésni az órákról most mégis valahogy sikerült ezt összehoznom még akkor is, ha egyáltalán nem volt szándékos. - Szóval milyen terveid vannak a jövőre? - Nem tudom, hogy mégis mivel lehetne úgy igazán kezdeményezni egy beszélgetést, de utáltam volna, ha ennyiben kellett volna hagynunk ezt az egészet, mert lehet nem látszik elsőre, de egyáltalán nem bántam a társaságát, mert mindig is szerettem új emberekkel beszélgetni. Sosem árt, ha az ember egyre több új arcot ismer meg. Legalábbis ez az én felfogásom aztán soha nem lehet tudni, hogy más miképpen vélekedik erről.
Persze jól esett, hogy bocsánatot kért, vagyis az esett volna rosszul, ha nem tette volna, mégiscsak ő döntött fel, de azért túlzásba se kellett esni, még jó, hogy sikerült leállítanom végül. Ritkán fogtam lányokkal kezet, de úgy láttam jól esett neki is a továbblépéshez, legalábbis a mosolyából erre következtettem. Rendben, akkor legyen az udvar - mondtam egy bólintással és mivel az udvar felé a mögöttem nem messze lévő lépcsőn kellett felfelé menni, ezért oldalra fordultam, hogy könnyen el tudjon lépni mellettem - Csak utánad, vagyis melletted - intettem a lépcső felé. - És te hogy kerültél arra a folyosóra? - kérdeztem ahogy sétáltunk egymás mellett - Valahová mentél vagy valahonnan jöttél? Fura volt egy kicsit, hogy ott mászkáltunk kettesben, hiszen korábban még nem nagyon beszélgettünk, de akkor az tűnt helyesnek, hogy ne hagyjam egyedül, túl zaklatottnak tűnt, meg kb. csak rosszabb lehetőségek jutottak eszembe időtöltés gyanánt, mint egy csinos lánnyal beszélgetni.
Van, hogy átlépünk egy határt és észre se vesszük, hogy túl sokszor mondunk valamit, már-már talán idegesítően. Azt hiszem az én bocsánatkérésem is valami ehhez hasonló volt, de azt hiszem ez még mindig jobb, mintha egyszerűen csak felpattantam volna és eltűntem volna a semmiben mindenféle bocsánatkérés nélkül. Végül is ez is megtörténhetett volna, mert dühös voltam, de ugyanakkor nem engedtem, hogy ez irányításon. Önmagam maradtam. Még az kellene, hogy engedjem annak a féregnek, hogy bármilyen módon is megváltoztasson. - Benne. - Vágom rá szinte mosolyogva egy bólintással kísérve végül pedig a kezet fogok vele. Lehet, hogy valamennyire ismertük egymást, hiszen egy házból származunk, de azt nem mondhatja el egyikünk sem, hogy ténylegesen tudtunk volna valamit a másikról igazából a nevén túl. Ami azért egy kicsit furcsa, de nem tudhatunk mindig mindent. Az már talán egy kicsit nyomasztó is lenne. - Hát, hogyha biztos vagy benne, hogy inkább nem gyakorolnál, akkor én személy szerint az udvarra szavazok. - Ki kell szellőztetnem a fejemet és nem hiszem, hogy akár egy falat is lemenne a torkomon, de az utóbbi időben az evés egyáltalán nem az erősségem. Úgyhogy az udvar friss levegője egyértelműen csábítóbb a számomra, mint ezek a sötét és hűvös folyósok.
Úgy látszott, hogy végül nagy nehezen sikerült a bocsánatkérés-áradatot megállítanom és még egy mosolyt is ki tudtam csalni belőle, úgy láttam, hogy nem ez volt az első eset, hogy valaki túlzásnak érezte sok aggódást. Tényleg egy kicsit se ártott nekem és nem is zavart meg semmi fontosban, nem akartam ügyet csinálni a dologból egyáltalán. - Felejtsük el, a lényeg, hogy egyikünknek se esett bántódása. - viszonoztam a mosolyát és felé nyújtottam a kezem - Benne vagy? Tehát jól éreztem, hogy más bántja! - gondoltam magamban elégedetten, az érzékeim ezúttal se csaltak meg. Meglepett egy kicsit a kérdése a további beszélgetésről, de nem bántam volna egy kis beszélgetést, a bájitaltan várhatott. - A bájitaltan gyakorlóterembe mentem éppen - felmutattam a könyv borítóját felé - Közelegnek a vizsgák, gondoltam gyakorlásnak összedobok egy főzetet, de igazából még azt se döntöttem el, hogy mit. Szóval nem lennél útban semmi fontosnak, sőt nem is ragaszkodnék a teremhez és a gyakorláshoz se, az a beszélgetésarány-javítás sokkal jobban hangzik. - folytattam mosolyogva. - Mit szólnál egy kis friss levegőhöz az udvaron? Vagy inkább legyen esetleg egy kis tízórai a nagy teremben? - kérdeztem, miközben a tekintetem egy pillanat alatt végigszaladt rajta, eddig igazán meg se néztem magamnak, bár nem tudtam, hogy mennyire vette észre.
Nem szoktam túlságosan gyakran ilyen durván beleütközni valakibe, ebből is látszik, hogy jelen pillanatban kicsit túlságosan is szét vannak szóródva a gondolataim és egyáltalán nem figyelek a lábam elé. Önmagamból kiindulva nem győztem bocsánatot kérni, mert az én ügyetlenségem vezetett ehhez a kis balesethez és érdeklődni az állapota felől, mert tényleg hibásnak éreztem magam ez az egész miatt. Főleg, mivel én voltam a probléma forrása. - Bocsi. - Mondom immár mosollyal az arcomon, mert nem tehetek róla, de ha ilyen eset történik megkérdezem, hogy tényleg minden rendben van, mert vannak olyan emberek, akik szeretik letagadni, hogy történt valami csak, hogy a másik egy kicsit jobban érezze magát, de ez nálam nem jött volna át egyáltalán. Mert tényleg szokásom túlaggódni néha a dolgokat. Ezt a kapcsolatom is bizonyítja. Furcsa volt számomra, hogy felismerte rajtam egyáltalán nem a vizsgákon rágódom. Bár, amin rágódtam vagy sokkal inkább már ideges voltam nem tartozott azon dolgok közé, amikről szívesen beszélgettem. - Igazad van. Nem a vizsga, de nem igazán lényeges.. Öhm, merre tartottál? Talán javíthatnánk az átlagos beszélgetési aranyunkon. Persze csak akkor, ha nem lennék útban vagy valami ilyesmi. - Nem szeretnék ráakaszkodni, mert eszem ágában nincs még egy embert kiakasztani. Egyszerűen csak el akarom terelni a gondolataimat és nem hiszem, hogy olyan nagy probléma lenne, ha ezt pont vele tenném meg. Mondjuk ez az egész csak rajta múlik, hogy kívánja a társaságomat, avagy sem. Nem nyűgözhetek le mindenkit, minden egyes lépésemmel még akkor sem, ha szó szerint ledöntöm az illetőt a lábáról.
Gondoltam, hogy belefuthatok majd pár emberbe lent a folyosókon, de azt nem gondoltam, hogy fizikailag fog ez megtörténni, nem csak képletesen. Még szerencse, hogy egy ilyen könnyű, vékony csaj jött nekem, nem egy másik kviddicses például, akkor sokkal fájdalmasabb lett volna a dolog. - Mondom, nyugi, semmi gond, minden a legnagyobb rendben - próbáltam megnyugtatni ismét, remélve, hogy ezúttal sikerrel járok - De ha még egyszer megkérdezed, akkor azt fogom hinni, hogy te ütötted be a fejed - tettem még hozzá mosolyogva. - Köszi a segítséget, de igazán nem lenne rá szükség - mondtam nyugtató mosollyal, hagytam, hogy pár lapot ő vegyen fel, hátha attól hamarabb megnyugszik. Igen, ezek szerint a nevekben mindketten jók vagyunk - szégyen is lett volna mindkettőnk részéről, ha háztársként nem ismerjük meg egymást - Bár talán ezzel a pár mondattal már túl is mentünk azon a beszélgetésmennyiségen, amit az elmúlt években sikerült összehoznunk - tettem még hozzá, mivel tényleg soha nem kerültünk beszélő viszonyba, bár ennek oka igazán nem volt, legaláb is a részemről. - A vizsgáktól? - nézte rá kérdőn, nem nagyon tudtam elhinni ezt a magyarázatot - Én nem szoktam idegeskedni a vizsgák előtt, szóval a tükörben még nem, de másokon már láttam, hogy milyen a vizsgától való parázás és rajtad most nem azt látom - sokkal inkább szomorúnak tűnt, mint idegesnek - Persze nem akarok vájkálni, szóval ha azt mondod, hogy csak ennyi, akkor elfogadom. Nem siettem sehová, nyugodtan álltam vele szemben, pár lépésre tőle.
Egyszerűen már nem tudtam sírni azon, hogy megcsal. Nem éreztem úgy, hogy a szememben már jobban le tudna süllyedni. Az egyetlen dolog, amit éreztem az a düh volt és, hogy el kell tűnnöm onnan, mert úgy érzem, hogy megfulladok. Egész végig magamban kerestem a hibát, míg benne volt. Képtelen volt megmondani, hogy már nem kívánja a társaságom. Miért olyan nehéz ez az egész? Vagy most éppenséggel azt a korszakát éli, ahol egy kicsit szórakozik enyeleg egy-két lánnyal aztán én meg boldogan fogadom vissza a karjaimba, mert azt hiszem, hogy minden rendben van és az egész csak átmeneti helyzet volt? Ha ezt nem látom meg akkor valószínűleg így is cselekedtem volna, mert szerelmes vagyok abba a srácba, aki akkor volt, mikor megismertem, mikor még számíthattam rá. De most már nem több számomra, mint egy idegen és eszem ágában nincs keseregni miatta. Pukkanjon meg ott, ahol van. Annyira belefeledkezem a gondolataimba meg abba, hogy a lehető legtávolabb kerüljek tőle, hogy az egyik kanyarnál eléggé rendesen beterítek egy srácot, amitől egy kicsit el is pirulok, hiszen zavarba jöttem, de mégis ki ne jönne zavarba, ha egyenesen egy pasin landolna? Bocsánatkérések hada következik, mert tényleg nem akartam őt feldönteni, bár még egyszer sem futott végig a fejemben a gondolat, hogy milyen jó is lenne valakit szó szerint ledönteni a lábáról aztán még rá is huppanni.. Na, jó kezdek kicsit megkergülni a dühtől. -Oké.. Öhm, biztos jól vagy? - Nem tud megnyugodni a lelkiismeretem, amíg legalább háromszor el nem mondják, hogy minden a legnagyobb rendben. Ez valószínűleg az apám miatt van, de a tekintetem folyamatosan keresi a sérülésre utaló jeleket, de végül is csak a földön szétterülő jegyzeteket tudom felfedezni. - Ezért külön bocsánat, de segítek összeszedni. - Pillantok még egyszer a földre, majd újra rá. -Igen, te pedig Cormac, ugye? - Azért nem olyan nagy az iskola, hogy legalább a saját háztársaimat ne tudjam beazonosítani ennyi idő után. Mondhatni az ember előbb vagy utóbb, de mindenkivel találkozik egyszer még, ha csak futólag is. - Persze.. Minden rendben. Csak egy kicsit ideges vagyok a vizsgák meg minden miatt.- Mondom, majd pedig lehajolok, hogy segítsek neki összeszedegetni a földre hullott jegyzeteket, mert nem kellene, hogy valaki erre jöjjön aztán már csak azért is áttaposson rajtuk.
Az április épp átfordult májusba, ami a jó idő közeledtén kívül azt is jelentette, hogy közeledtek a vizsgák, nem lehetett tovább halogatni a tanulást és a gyakorlást. Vettem hát egy nagy levegőt, hónom alá csaptam a könyvet meg jegyzeteimet és elindultam le az alagsorba a bájitaltan gyakorlóterembe összedobni pár, a vizsgához szükséges főzetet. Reméltem, hogy lesz hely a teremben és lesz helyem gyakorolni a következő órámig hátralévő másfél órában. Nem a bájitaltan a kedvenc tantárgyam, de eddig mindig jó jegyeim voltak belőle, ahogy kb. mindenből, természetesen. Most is inkább csak az időmet akartam elütni, esetleg a tudásommal elkápráztatni pár csajt, ha épp lesz közönség, nem annyira a tudásom akartam csiszolni, az már elég csiszolt volt anélkül is. Épp a könyvet lapozgatva közeledtem a teremhez, pár perccel órakezdés után, kerestem valami nem túl sokáig tartó, de mégis látványos hatású főzetet, amikor egy oldalsó folyosóból hirtelen kilépett egy lány és szabályosan felborított. Ahogy próbáltam az esést tompítani a könyvem és a jegyzetetek kirepültek a kezemből, de így szerencsére sikerült elég puhán landolni, a fejem csak egy nagyon kicsit koccant hozzá a padló kövéhez. A lány rajtam landolt, az arcát nem láttam, a haja beborította be az arcom, annak illata, ami elég kellemesnek érződött, pedig az orromat töltötte meg. Nem maradtunk így sokáig, elég gyorsan megtámaszkodott a fejem mellett és felugrott rólam, pedig miattam nem kellett volna annyira sietnie, ha kicsit tovább marad lehet, hogy megfogtam volna a derekát, hogy kicsit ott tartsam. Ahogy felugrott egyből elkezdett szabadkozni, meg nyújtottam felém a kezét, én azonban csak elmosolyodtam és egy könnyed mozdulattal felugrottam a földről. - Nyugi, nem történt semmi baj, nem vagyok annyira törékeny - mondtam még mindig mosolyogva - Egyébként meg én se figyeltem oda, szóval nem csak a te hibád volt - lehajoltam a cuccaimért, közben végigmértem és turkáltam az agyamban a neve után, mert azt egyből tudtam, hogy ismerem, sőt az is rémlett, hogy fölöttem jár legalább egy évvel, és ő is Griffendéles, de így is kellett pár másodperc, hogy a neve is eszembe jusson - Hazel, ugye? Minden rendben? Kicsit zavartnak tűnsz? - kérdeztem, mert tényleg azt láttam az arcán, hogy nincs jó formában. Közben összeszedtem már minden cuccom, azokkal a hónom alatt álltam vele szemben, de nem siettem sehová, a gyakorlás egy kicsit simán várhatott.
Az utóbbi időben nem igazán tudtam koncentrálni semmire. Mondhatni olyan lettem, mint egy zombi, aki nem is tudja, hogy merre megy, vagy éppen mit csinál csak követi a tömeget, hogy mi a legnagyobb újdonság, azaz hol is kellene lennie. Mintha valami hordát kerestem volna magamnak, mikor az órára siettem és a pozitív energiáikat akartam magamba szippantani, mert szükségem volt erre az életemben. A szemem egy kicsit már karikássá változott, mert az utóbbi napokban nem mondhatnám, hogy olyan sokat aludtam volna. Jó érzés volt, hogy kiadhattam magamból, mi az ami bánt, de most visszatértem a rideg valóságba, hogy attól még, hogy kimondtam ez egész nem fog megszűnni létezni bármennyire is szeretném, ha eltűnne, mintha soha nem is létezett volna. Most éppen bájitaltanra igyekeztem és próbáltam teljesen odafigyelni minden egyes lépteimre, amikor megpillantottam Caleb haverjait, akik csak úgy elsiklottak mellettem, de mintha szándékosan jöttek volna belém és minden kezemben lévő apró, kis jegyzet egyszerűen kiszáguldott a kezeim közül és a lehető legtávolabb landoltak egymástól. Mire sikerült valamennyire összeszednem az ajtó már csukva volt és nem tudom, mi lett volna a helyes döntés. Ha bemegyek és valószínűleg elintézem magam egy életre, vagy felmegyek a gyengélkedőre és úgy csinálok, mint aki beteg. Nagyon rájátszanom sem kellene, mert úgy nézek ki, mint valami hulla. Az egyik sarkon befordulva megpillantom Caleb-t, ahogy egy másik lányt próbál éppen azt hiszem megenni. Igen ez a legjobb szó erre, amit éppen művel. Egyszerűen nem akarok itt lenni. Nem akarok sehol sem lenni. Elkezdek rohanni a másik irányba, már mit sem törődve azzal, hogy órára menjek-e avagy sem, de az egyik kanyarban valahogy sikerül nekiütköznöm valakinek, de akkora erővel, hogy szerencsétlent ledöntöm a lábáról. Mikor kicsit kezdek észhez térni megtámaszkodom a feje mellett aztán rájövök, hogy mennyire kínos ez az egész és végül inkább talpra szökkenek és kezdetét veszi a folyamatos bocsánatkérés. - Annyira sajnálom.. Én nem akartam. Ügyetlen voltam.. - Szabadkozok és végül a kezemet nyújtom felé, hogy felsegítsem, mert az én hibámból került szegény a földre. - Nem esett bajod?
||