Maiwenn de Rouvroy

Tárgy: Maiwenn de Rouvroy 2016-07-09, 16:44

Maiwenn de Rouvroy

[You must be registered and logged in to see this image.]
"Minden és mindenki előttem"

Főkarakter: Ebony Frewen
Teljes név: Maiwenn de Rouvroy
Születési hely és dátum: Avignon, 1968. január 21.
Csoport: Varázshasználó
Patrónus: Farkas
Foglalkozás: Auror
Kihez tartozol?: Saját karakter, de Jordan L. Parrish-hoz fog tartozni

Jellemed kifejtése

Céltudatos és elkötelezett. Talán ez a két szó az, ami leginkább jellemző rám. Nagyon fontos számomra a munkám, hiszen az aurori szakma nem egy játszótér. Ebben a szakmában fontos, hogy ne buta gyerekekként viselkedjünk, és nem szabad magunkat mások elé helyezni. Ha egy ereklyevadász elvéti a pontos helyet, ahova mennie kell, hát megpróbálja újra. Ha egy auror elvéti a helyet, ahova mennie kell, annak borzalmas következményei lehetnek. Éppen ezért szükséges és fontos, hogy összeszedett legyek. Nem ejthetek hibákat csupán figyelmetlenségből, vagy amiatt, hogy valami elvonja a figyelmemet. Sokszor vagyok egyedül, mivel nem akarom mások életét kockáztatni. A többiek boldogsága fontosabb, mint a sajátom, és néha emiatt sok kemény kritikát kapok. De úgy gondolom, hogy ennek a munkának ez a lényege – hogy másokon segítsünk, ne pedig magunkon.
Pár évvel ezelőttig egyetlen fontosabb dolog volt az életemben, mint a munkám, és az a családom volt. Az édesanyám, az édesapám és a húgom. A biztonságuk érdekében elküldtem őket egy olyan helyre, ahol az ellenségeim nem fognak rájuk találni. Mióta tudom, hogy ők biztonságban vannak, nyugodtabban tudom élni az életem és végezni a munkámat. Nyugodt személyiség vagyok. Nehéz kihozni a sodromból, de ha valakinek sikerül, akkor az a személy valószínűleg azt fogja kívánni, bár ne is ismert volna meg. Kemény vagyok, mint a szikla. Ezt szokták mondani rám azért, mert lány létemre otthon vagyok az önvédelemben. Több különböző harcművészetet is ismerek, hogy ki tudjam játszani az ellenségeimet, akármilyenek is legyenek a harc terén. Persze, aki nem tud bunyózni, az már a legelején elvérzett, ez nem egy puhánytábor, hanem egy aurori munkahely. Mindig a maximumot nyújtom mindenből, de az önvédelem egy olyan dolog, amiből a maximum fölött teljesítetek.
A szüleim mindig azt mondták, hogy szeretnének büszkék lenni rám, és nem akarnak csalódni bennem. Aranyvérű családból származom, édesapám Minisztériumi dolgozó volt, édesanyám pedig csak egy konok, gonosz asszony, akinek semmi más nem számított, mint a pénz, az elismerés és a tisztelet. Éppen ezért elhatároztam, hogy felülkerekedek rajta, és nagyobb tiszteletet vívok ki magamnak, mint amit ő valaha is kapott az életben. Addig dolgoztam, míg végül elértem ezt, az édesanyám pedig összetört. Én pedig nem éreztem sem szánalmat, sem sajnálatot. Gratulálhatok a szüleimnek. Egy sikeres lánynak akartak felnevelni, ehelyett egy szörnyet sikerült.

Megjelenés

Sokszor kapom a kérdést, hogy véla vagyok, vagy csak vélaszármazék. Én pedig csupán azt tudom válaszolni, hogy tudomásom szerint egyik sem, de lehetséges, hogy akadnak még titkok a családomban. Ahogyan az édesanyámat ismerem, legszívesebben azt is letagadná, hogy a lánya vagyok, nemhogy világgá kürtölje, hogy egy véla a lánya. A végén még büszkének kéne lennie rá, és azt valószínűleg nem tudná elviselni. A szemeim kékek, a hajam hosszú, szőke. Nincs szükségem hajvasalóra ahhoz, hogy egyenessé varázsoljam a fürtjeimet, de ha nem fésülködök meg rendesen, akkor a hajam vége hullámos lesz. Amikor dolgozok, sokszor szeretem begöndöríteni a fürtjeimet, mert úgy kevésbé vagyok felismerhető. Na és…
Évekkel ezelőtt épp egy munkatársammal próbáltunk beépülni egy nagyon befolyásos csapatba. Az volt az első alkalom, hogy göndör hajjal dolgoztam, és én ezt a hagyományt azóta őrzöm. Aznap, mikor sikerült elnyernünk a főnökük bizalmát, a társam megkérte a kezemet. Én egy ideig csak nézegettem a gyűrűt, majd előrenyújtottam a kezemet, hogy húzza fel rá. Pontosan hét hónapig és tizenegy napig volt rajtam az a gyűrű. Aztán sírva visszaadtam a vőlegényemnek, hogy sajnálom, de ez nem fog működni. A gyűrű ugyan nem volt rajtam sokáig, de a helye megmaradt. Mintha az égiek azt akarnák, hogy örökre emlékezzek arra, hogy mit és kit veszítettem azzal, hogy visszautasítottam a házasságot.
Általában elegánsan öltözködök. Amikor dolgozok, akkor kötelezőnek érzem a blúzt és a szoknyát vagy az ünneplőnadrágot. Mikor a hétköznapjaimon, a szabadnapjaimon az utcákat járom, akkor pedig szeretek egy hosszabb, nem túl kirívó ruhát felvenni. Tudom, hogy vékony vagyok, és csinos, de sosem a külsőmet próbáltam kihangsúlyozni, hanem a bensőmet, éppen ezért nem használok sminket, vagy csak egy nagyon minimális mennyiséget. Külsőre tökéletesnek kell tűnnöm – és szerencsére a természet ezt smink nélkül is megadta nekem.

Életed fontosabb állomásai

Egyedül ültem a szobámban. Körülöttem minden üres volt. Csak a csupasz ágyam, az üres szekrényeim és a magányos álló tükröm volt bent. Küzdöttem a könnyeimmel, de tudtam, hogy erősnek kell maradnom, ezért sértődött arcot vágtam. Mikor az édesanyám bekopogott, és odavetette nekem, hogy indulnom kell, akkor megszakadt a szívem. Itt kell hagynom ezt a helyet csupán azért, hogy növeljem a család presztízsét, és persze, hogy eltűnjek végre a képből. Az a lány voltam, akire minden anya büszke lehetett volna – jól tanultam, ügyes voltam, és akárhol alkalmazhattak volna. De neki csak egyetlen dolog számított, és az csakis önmaga volt. Önmaga, és az, hogy még magasabbra emeljem a De Rouvroy nevet. Így el kellett hagynom Európát, és Amerikába kellett költöznöm. Ugyan csak gyakornokként mentem oda, tudtam, hogy örökre oda szánnak. Rá sem néztem az anyámra, miközben kisétáltam a szobámból, azt a levelet szorongatva, amit a húgom írt nekem. Búcsúlevél volt, mégis bizakodó. Neki nem mondták el, hogy mit is terveznek a szüleim. Miért is mondták volna el? Hiszen olyan kicsi még. Nem érthetné meg, hiszen ez a felnőttek dolga, ahogyan apa és anyám mondaná.
A búcsúzás könnyebben ment, mint gondoltam, bár az is igaz, hogy nem volt érzelgős. A reptéri parkolóban köszöntek el tőlem, és kívántak sok szerencsét nekem. Mikor elhajtottak az autóval, elkezdtek folyni a könnyeim, és egészen Amerikáig nem tudtam megállítani őket. Mikor az új földre léptem, mintha valami megváltozott volna. Elmúlt a haragom, amiért ideküldtek, és éreztem, hogy még sokra vihetem ezzel a lehetőséggel. Lehet, hogy a szüleim csak meg akartak szabadulni tőlem, de végül a világ egyik legnagyobb ajándékát kaptam tőlük – megtanultam, hogyan kell egyedül boldogulni, és nem mellesleg ezzel a lépéssel beindították a karrieremet is.
Rengeteget kellett dolgoznom, de végül is mindez meghozta a gyümölcsét – nem egészen fél év után olyan munkákat kaptam, amiket csak több éves munkatapasztalattal bíró emberekre bíztak rá. Néhányan irigyeltek is érte, de ez engem sosem érdekelt. Csak azt láttam magam előtt, hogy jobbnak és jobbnak kell lennem – bármi áron. Nem voltak barátaim, és a családommal sem beszéltem már egy idő után. Minden egyes percemet a munkámnak szenteltem, és semmi sem tudta elvonni a figyelmemet.
Miután lejárt a két év, szomorú lettem. Nem akartam hazamenni, de kénytelen voltam. Lejárt a gyakorlatom, a vezetőségnél pedig azt mondták, hogy ugyan szívesen megtartanának, a francia auroroknak itt most több befolyása volt, mivel eredetileg abból az országból származom. Így mit volt mit tenni, felültem a repülőgépre, ami hazarepített. Mindent magam mögött hagytam, amit Amerikában elértem, és féltem, hogy sosem fogom tudni újra elérni azt, amit ott elértem. De tévedtem.
Bekerültem egy olyan körbe, ahol csak a legjobbak lehettek jelen. Azóta is itt dolgozok, és lelkiismeretesen végzem a munkámat. Amerika óta egy nagyon kicsit megenyhültem, és elkezdtem barátkozni. Pontosabban szólva, egyetlenegyszer döntöttem úgy, hogy jó ötlet lesz barátkozni. De rá kellett jönnöm, hogy én ezt nem engedhetem meg magamnak…

Csupán pár év telt el, mikor beosztottak az új társam mellé. Hihetetlenül jóképű volt, magas, izmos, fiatal, szőke, kék szemű, mint a filmekben. Persze engem is elbűvölt a külsőjével, így amikor azt éreztem, én is tetszem neki, akkor mindent feladtam. Azt mondta, szerinte jól állna nekem a göndör haj, hát begöndörítettem egy munkánk kapcsán. Be kellett épülnünk egy magas rangú szervezetbe, ahova még a legjobbaknak is nehéz bejutni. De nekünk sikerült. Dylan, a társam annyira örült, hogy mikor megtudta, hogy elfogadtak minket, letérdelt elém, és megkérte a kezemet. Abban a pillanatban átfutott az agyamon, hogy nem lenne helyes, mert akkor rengeteg mindent fel kell adnom, de végül úgy döntöttem, hogy nem érdekel. Egyszer magamat akarom mások elé helyezni. Nagy hiba volt.
Fél évig boldog voltam. Beépített emberként könnyű volt, hiszen csak arra kellett figyelnem, hogy jól játszam a szerepemet. Talán túlságosan is jól. Mikor végül sikerült végleg elkapnunk a bandát, vissza kellett mennem e központba a társammal együtt. Ott mindenki gratulált nekünk, és ajándékokkal halmozott el. Én pedig úgy éreztem, hogy boldogabb vagyok, mint valaha. Már ki is tűztük az esküvő napját, pontosan egy hónap és tizenegy nappal a fél éves fordulónk utánra terveztük. De közbejött valami. A főnököm pár nappal az esküvő előtt odajött hozzám, hogy az egyik kollégánknak szüksége van a segítségemre, és hogy már holnap el kéne utaznom. Én gőgösen visszautasítottam, hogy nem mondom le az esküvőmet holmi pitiáner munkáért, amit nem tud elvégezni egy kezdő auror. Én is megszenvedtem az első hónapokat, mégis képes voltam mindent egyedül elvégezni.
Az esküvőnk előtti napon a főnököm meglátogatott. Én éppen a lefekvéshez készültem, mikor sürgősen látni akart. Elmondta, hogy az újonc meghalt, mivel nem volt senki, aki hátulról fedezte volna. Én nem tudtam mit mondani. Mereven álltam, és remegő szájjal bámultam a főnökömet. Annyit sem bírtam kinyögni, hogy sajnálom. A főnök könnyes szemmel ment ki – elvesztette a legkisebb fiát, méghozzá miattam. Miattam, mert önző okokból nem engedelmeskedtem a felettem állóknak. Ki is rúghattak volna, de nem tették, mert olyan jó voltam. Tényleg olyan jó voltam? Egy emberünk amiatt halt meg, mert én magamra gondoltam. Magamra, ahelyett, hogy másokon segítettem volna. Aznap éjjel nem aludtam semmit. Másnap reggel sírva kopogtattam a majdnem-férjem ajtaján. Amikor meglátott, felkiáltott, hogy azért alszunk külön szobában, hogy ne láthasson engem az esküvő előtt. Én nem mondtam semmit, csak feltartottam a gyűrűt, amit tőle kaptam. Magyarázat nélkül megfordultam, és kisétáltam a lakásból. Később, mikor tudtam, hogy ő már elment dolgozni, visszamentem a holmimért, majd hazamentem.
Kopogtattam az ajtón, de senki nem nyitotta ki. A szomszédtól tudtam meg, hogy a szüleim elmentek nyaralni a húgommal együtt. Végül egy levelet írtam nekik, amiben elmondtam, mi történt velem. Még az esküvőmre sem hívtam meg őket – ez szégyen. Mielőtt elmentem volna, még ránéztem az üvegajtónkra, amin láttam a visszatükröződött önmagamat, és azt kérdeztem: Vajon a gyermekkori önmagam is szerette volna a felnőttet, akivé váltam?

» Jacqueline de Rouvroy