2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Ha tudtam volna, hogy ez lesz, nem jövök ide. Nem szeretem a konfliktusokat, és bár nem ismerem annyira a lányokat, de mindkettő nagyon idegesítőnek tűnik, főleg, ahogy így rászálltak Neville-re. Mesélte, hogy mennyire nem volt jó itt neki, főleg az első négy-öt évben, amikor cikizték, bár szerencsére a griffendéles barátai mellette álltak. Én se bírtam volna jobban szerintem, de most már biztos, hogy csak féltékenyek rá azok, akik csúfolják, mert magától elért olyan eredményeket, amiket senki nem várt tőle. – Szerintem az –vonok vállat. – Ők meg nagyon gyáva, ha rátámadtak egy ember – teszem hozzá mérgesen. Ha előbb érkezek, lehet megdobáltam volna őket az egyik gyógyfőzettel, aminek a mintája még mindig nálam van. Na jó, nem biztos, hogy mertem volna, de a szándék megvan. – De nem lett – ellenkezek a hollóhátas lánnyal. Mi értelme van annak, hogy olyan miatt pánikolunk, ami meg sem történt? A ruhának akkor se lett volna baja, ha Neville tényleg leönti, maximum akkor, hogyha Cora fehérben lenne, mert az sárga lenne, és tényleg nehéz lenne eltüntetni, de akkor is csak pár legyintés az egész. Annál nagyobb a meglepődésem, amikor a lány hirtelen barátságosan kezd el viselkedni velem, csak mert szólok neki a hajszálról. – Szívesen – válaszolom röviden, mert azért még csapdát sejtek, bár majd kiderül később, hogy mi is van most. – Igen, gyógyító leszek – válaszolok Carmennek, és hirtelen nagyon meglep, hogy Mirandával ők barátok. Miranda olyan kedvesnek tűnik, Carmen meg nem annyira, de ki tudja, lehet, hogy amikor csak ők ketten beszélgetnek, akkor nem ilyen a hangulat. Az viszont továbbra sem tetszik, hogy még mindig beszólogatnak Neville-nek. – Nem lehetne abbahagyni? – kérdezem, mert kezd elegem lenni a vitából. Ha ezt tudom, akkor inkább maradtam volna még a kastélyban, és inkább lementem volna az üvegházba megvizsgálni a gombák mérgeit, és csak utána jönni Vinchez, de nem, nekem előbb el kellett indulnom. Ekkor azonban úgy tűnik, Neville-nek is elege lesz, és inkább elmegy. Ó, de sajnálom, hogy most nem tudok utána menni… úgyhogy csak utána kiáltok, hogy „Később találkozunk!”, és leülök az egyetlen üres asztalhoz, ami sajnos pont Carmenék mellett van. Meg kell várnom Vinc-t, utána talán rávehetem, hogy keressük meg Neville-t és vidítsuk fel. Addig is sértődötten méregetem a lányokat
Neville.Longbottom
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Neville angyalai - random összeröffenés 2016-06-02, 03:57
Nem akarok erre már semmit sem mondani. Még hogy nem lett volna esélyem? Akkor fogalma sincs arról, hogy gondolkozás nélkül képes voltam akár már évekkel ezelőtt is nekimenni Cracknak és Monstronak. Igaz... a két melák ellen megszívtam, de álltam a sarat és igen is erre mind a mai napig büszke vagyok. De nem, visszafogom magam. Úgy fest ennek a két üres fejű libának akkor sem felelne meg bármit mondjak is, ha fejre állok sem. Nem is akarom rájuk fecsérelni a szót, mert úgyis csak mindig úgy reflektálnak, ahogy az nekik jobban megfelel. Pedig igen is frusztrál, hogy egy szimpla kiruccanásból egy ilyen szintű alázás lett csak. Még hogy Pufók Fráter! Egy undok grimaszon kívül nem sok futja már tőlem, de inkább csak tényleg nem akarom a tüzet táplálni tovább, ami eddig is csak egyre nőtt, ahelyett hogy bármire is azt mondta volna egyikük, hogy visszafogja magát. Örültem volna ha nem basztatás lesz ebből. Coralie tovább kezd osztani, mint ha bármiben is csak neki lehet igaza. A szeme sem áll jól, de én is ráncolom erősen a szemöldököm. Tervezem megcáfolni mindazt, amit mond, ugyanis úgy vádaskodik, hogy nem is ismer engem igazán. Egy pillanatra torpanok meg és felejtem is el, hogy mit akartam. Amikor a szüleimet Coralie a szájára veszi. Mint ha jeges tőr döfködné a szívem, annyira rosszul esik. - Ne merd a nagyanyámat sem a szádra venni... - nem tudtam szó nélkül hagyni, egyszerűen nem ment. De nem kezdek el vitatkozni vele, sem a másik lánnyal. Nem látom értelmét és még csak rosszabbul is érzem magam. Tudom, hogy azzal, hogy itt hagyom őket, csak nekik adom meg az örömet. Lemostak a pályáról, hurrá nyertek... két beképzelt liba, akiknek az fontosabb, hogy a másikba belerúgjanak. Inkább leszek néma szemlélője az üvegházban a növényeknek, gombáknak, mint hogy velük tovább meccseljek. Nem látom értelmét. Azt sajnálom egyedül, hogy Liling is belekeveredett ebbe a szituációba. Biztosan most előtte is egy nagy kupac nulla leszek így. A srác, aki nem tudja megvédeni magát, akin általában a fél Roxfort röhög. Idegesítő a tény, amikor az előtt a kevéske barátom előtt is felsülök, akik számomra fontosak. Törékenynek érzem minden egyes jó kapcsolatomat, rettegek attól, hogy egyszer csak magamra fognak mind hagyni. Régebben a sárga irigység fogott el, ha láttam, hogy másnak mennyivel jobb helyzete van. Ma már ugyan nem cserélnék velük, de szívesebben képzelem el azt, hogy nincs semmi gond, nem kell nap mint nap azzal kelnem, hogy egy újabb kihívás elé nézek: vészeljem át a napot csesztetés nélkül. A pult felé indulok, de félúton meggondolom magam. Nem fogom kipróbálni most azt a módszert, semmi kedvem hozzá, csak magányra vágyok. Csöndre, nem pedig gúnyolódásra. A kijárat felé veszem az utat és amint kilépek innét, egy adag megkönnyebbülés tör rám. Itt már nem kell szembenéznem sem velük, sem mással. Némán indulok el az úton vissza a suli felé.
♫ Zene ♫ ϟ Kinézet ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
Coralie Herondale
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Neville angyalai - random összeröffenés 2016-06-01, 17:36
Felhúzott szemöldökkel hallgatom, Carmenék kis vitáját a bátorságról. Tény és való, hogy elég sportszerűtlen, ha ketten rontanak rá, de Carmennek igaza van, ez a szerencsétlennek kábé egy elsőssel szemben se lett volna semmi esélye. – Már bocsika, hogy közbe szólok, de szerintem szégyent hozol a Griffendél házra – jegyeztem meg, vállat vonva. – A bátorságról papolsz, de arra képtelen vagy, hogy ki állj magadért. Azért ez elég gáz, tekintve, hogy a házadba elvileg a bátrak járnak… – Igazából az az idegesítő, hogy a bátyámban megvan az összes, griffendélesre jellemző erény, de erre akár milyen, kis senkik is bekerülhetnek abba a házba. Longbottomnak inkább a Hugrabugot tudnám elképzelni. Az a sárgák, olyan kis bénák. Együtt nevetek mardekáros barátnőmmel, ami elég sok tekintetet vonzz, hisz nem épp visszafogott nevetést hallatunk. De mivel szerintem mindketten szeretünk a középpontban lenni, egyáltalán nem bánom. A nevetést hirtelen hagyom abba, amikor is meghallom, hogy Longbottom épp kötekedni készül velem. Ha tudná, hogy milyen rossz emberrel húzott ujjat, sírva menne vissza a kis gombáihoz, meg gazaihoz. – A szüleim nagyon sok mindenre megtanítottak, kezdve azzal hogy én veled ellentétben tudom, mi a kötekedés fogalma. Amit én az előbb csináltam, csak egy sima lányos hiszti volt, viszont te vagy az, aki most belém kötött. Szóval kérdezhetném én is. Nem tanították meg a szüleid, hogy kötekedni csúnya dolog? – érdeklődtem gúnyos mosollyal az arcomon. – Ja, bocs – teszem hozzá, miután eszembe jut, hogy mi lett a szüleivel – a nagyanyád, hogy pontos legyek. – – Ó mindenképp – fordulok mosolyogva Carmen felé. – Majd akár együtt is elmehetnénk vásárolgatni, nekem is be kéne szereznem egy-két dolgot. – Úgy is rég volt már egy kis csajos programom, na meg Carmennel se találkozok sajnos túl gyakran. – Igazad van. Meg remélhetőleg több esze is, mint hogy egy ilyenre, pazarolja értékes perceit – jegyzem meg gúnyosan. Tény , hogy Liling csini meg minden, de olyan kis naivnak tűnik, hogy az első jöttmenttel elmenne randizni. – Dehogy haragszunk, menj csak! – mosolyogtam elbűvölően a fiúra. Épp akartam javasolni, csak megzavart az az undi hajszál. – De, jó ötlet – értettem egyet Carmennel, majd helyet is foglaltunk az asztalnál a vajsörre várva.
"Csak egyvalami lehet szörnyűbb annál, hogy valami rossz történik: ha egyáltalán nem történik semmi."
Továbbra is lenézően pillantok Longbottomra. Milyen éles nyelve lett hirtelen... Kíváncsi vagyok mihez kezdene, ha folytatnám azt, amit a fiúk az előbb elkezdtek. Valószínűleg egy ideig tovább pattogna, de azután tennék felőle, hogy többé eszébe se jusson. – Senki nem mondta, hogy bátor dolog lenne. De, ha egyedül is esett volna neked valamelyikük, akkor sem lett volna esélyed. - Tény, hogy esélye sem lett volna, még úgy sem. Idegesítő, hogy azt hiszi, hogy igen. Ő csak egy kis szerencsétlen föld turkász, vonuljon csak vissza a kis virágaihoz, gumóihoz, meg gombáihoz az üvegházba. Amikor viszont Cora beszélni kezd, rögtön felé fordulok. Inkább őt részesítem a figyelmemben, mintsem ezt. – Pufók Fráter! Hát, ez nagyon jó! - Elég hangosan nevetek fel. Kicsit sem zavar, hogy a többiek körülöttünk mit gondolhatnak, ez a hasonlat valami nagyon találó volt. – Ugyan, ez még próbálkozásnak is gyenge volt, Longbottom - ciccegek fej rázva, a "visszavágását" hallgatva. – Akkor ez egy jó lecke volt - vigyorgok a lányra. – Azt megköszönném. Úgyis szerettem volna kicsit megújítani a készleteimet - egy bájos mosoly varázsolódik az arcomra Cora ajánlatát hallva. Igazán hálás leszek neki, ha megkérdezi majd nekem. – Ugyan, nézz már rájuk! Liling túl aranyos hozzá - pillantok először a fiúra, majd az ázsiai lányra. Ha a sárgás bőrét nem nézzük, végül is elég szépnek számít. Biztosan van olyan srác itt, aki sokkal jobban illik hozzá. Ahogy viszont a lányhoz kezd beszélni a srác, megint elhúzom a számat. Jobban örülnék, ha nem rontaná el ezt a lányt. Na meg, a megjegyzések sincsenek az ínyemre. Ezért is, amikor elköszön, csak megrántom a vállamat. Nem bánom, ha távozik, úgyis csak fölösleg volt. – Mi nem ülünk le addig? A vajsörünk hamarosan úgyis érkezik, ülve kényelmesebb várakozni - érdeklődöm, miközben leengedem a karba font kezeimet. Ha pedig, ők nem is csatlakoznak, én valószínűleg helyet foglalok.
Lenézés, leszólás a végtelenségig és tovább. Ezt kapom már hét kerek éve, amióta ide járok. Mindenhol csak azt hallom vissza, hogy mennyire lúzer vagyok, mennyire szerencsétlenül festek és még sorolhatnám. Én igyekszek ezekről nem tudomást venni, mert tudom, hogy már nincs így. De valahogy mindig sikerül olyanokba botlanom, akik előítéletesek és mindenféle ismeret nélkül leszólnak. Ez a baleset sem a szerencsétlenségemnek köszönhető, hanem a körülményeknek. Kellett belém kötni, kell engem mindig megtalálni. Pedig én próbálkozom... tényleg... - Erősen kétlem, hogy bátor hozzáállás az, ha egy ember ellen két idősebb áll ki. - jegyzem meg félszegen, mert azért mégis csak ez történt. Tudom, hogy nincs vér a pucájukban ekkora nyilvánosság előtt kötekedni, de ha nem rettennének el sem kellene két szóval noszogatni, hogy revansot vegyek. Tekintetem még mindig határozott, pedig közben a másik lány is osztani kezd, akitől bocsánatot kértem. Tekintetem egy pillanat alatt válik szomorúvá, nem szeretem az ilyet. Ráadásul nem is vagyok már pufók! - Mondtam, hogy sajnálom. Nem ártottam neked semmivel sem, még akkor sem ha majdnem rád löttyent a pohár innivalód. A szüleid nem tanítottak meg téged arra, hogy ne köss bele abba, akit nem is ismersz? Fogalmad sincs róla, hogy milyen ember vagyok, előítéletesek vagytok mind a ketten! - igen is zavar és dühít, hogy ez a két lány már el is könyvelt mindenféle szerencsétlenségnek. De nem csak dühít, megint csak egy újabb visszajelzés, hogy nem tudom kinőni a béklyóimat, bármit csináljak is. Lilingnek már mondanám, hogy szívesen megmutatom most is ha érdekli, mi történik a növénnyel, de az ötletem füstbe megy, elszáll, ahogy hozzá szólnak. De az az élcelődős megjegyzés... Nem bírom ki, hogy megint meg ne szólaljak. - Nem randira hívtam, barátok vagyunk. - dohogom bosszúsan. - Már mondtam, hogy sajnálom a történteket, nem kértem, hogy töröld belém a lábad is ezen felül. Liling ne haragudj, de nincs kedvem parttalan beszélgetést folytatni, amiben csak gúnyos megjegyzéseket kapok. De majd megkereslek, ígérem megmutatom mire jutottam. - fordulok végül az ázsiai lány felé. Pedig szívesen hívtam volna tényleg el. Egy félszeg mosolyra azért futja tőlem. - Úgyhogy ha nem haragszotok... - fordulok a lányok felé, mert akármennyire sem fűlik hozzájuk fogam, engem udvariasságra tanítottak. Aztán csak sarkon is fordulok, hogy megvegyem még egyszer azt a pohár löttyöt. De legszívesebben hagynám az egészet, már bánom, hogy idejöttem.
♫ Zene ♫ ϟ Kinézet ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
Coralie Herondale
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Neville angyalai - random összeröffenés 2016-05-15, 16:49
Igazából nem terveztem ennyire kiakadni, de ki örülne neki, ha leöntenék valamivel a ruháját? Bár tény, hogy nem egy világos darab, és valószínűleg nem is látszana annyira, de akkor is, én úgy is látnám rajta, és az bőven elég a bosszankodásra. – De lehetett volna! – fordulok az ázsiai lány felé, egy árnyalatnyival nyugodtabb hangon. – Ha csak a hajam egy szála is görbült volna, emiatt a szerencsétlen miatt, azt nem köszönte volna meg. A bátyám, a te házadba jár, és pontosan tudja, hogy ki vagy. Én a helyedben kétszer is meggondolnám, hogy a közelembe mész-e. Feltéve persze, ha nem akarsz csatlakozni a kastély szellemeihez. A Pufók Fráterrel biztos jól kijönnél, tudod, testi adottságok… – Bár eleinte a lányhoz beszéltem, mondandóm közepén, a szerencsétlen fiúra fordítottam a figyelmemet, és hozzá intéztem a továbbiakat. – Hát eddig nem volt szerencsém tapasztalni – nevetek fel Carmen megjegyzésére. Legközelebb, ha tehetem, biztos elkerülöm ezt az ön- és közveszélyes griffendélest. Nem kívántam belefolyni ebbe a Mardekár-Griffendél közti kis szóváltásba, inkább csak díszpáholyból figyeltem az eseményeket, bár ha úgy adódna, Carmen pártjára állnék, mert igaza van a lánynak Longbottommal kapcsolatban. Újból Carmen felé fordulok, amikor a rúzsomra terelődik a szó. – Ajándékba kaptam a szüllinapomra, szóval sajnos fogalmam sincs – húzom el a szám kis gondolkodás után. – De ha gondolod, megkérdezhetem anyát, hogy hol vette – mosolyogok a lányra. Bár Carmennel beszélek, még is fél füllel azért odafigyelek, hogy a másik kettő miről beszél, és amikor meghallom Longbottom ajánlatát, visítva nevetek fel. – Ne már, ennél jobbat nem tudsz? – kérdezem vihogva. – Ha már randira hívod, legalább ne egy kocsmába tedd. – Arról nem is beszélve, hogy ha a fiú józanon ennyire béna, akkor egy kis alkohol hatására, mégis miket művelne? – Coralie – mutatkozok be én is a lánynak. Nekem nem volt ismerős a neve, de úgy tűnt Carmen már hallott róla. Kissé ledöbbentem, amikor megtudtam, hogy egyetemista. Oké, hogy az ázsiaiak éveket tagadhatnak le a korukból, de akkor is fura volt így elsőre hallani, hogy vagy egykorú velem, vagy idősebb. – Fúj – kiáltok fel, miután Liling felhívta a figyelmemet a hajszálra. Tökre undorító, sőt nem is inkább gyomorforgató. Majdnem megittam valaki DNS-ét. – Kérek is – értettem egyet Carmennel, majd miután rendelt egyet magunknak, Liling felé fordultam: – Köszi amúgy, tök cuki vagy – mosolyogtam rá a lányra.
"Csak egyvalami lehet szörnyűbb annál, hogy valami rossz történik: ha egyáltalán nem történik semmi."
Mondhatjuk, hogy komor kis társaság alakult ki. Az már legalább is világos, hogy itt elég nagy ellentétek húzódnak. Bár, mit is várna az ember, ha olyanok bukkannak fel, mint Longbottom meg a Mardekárosok. Engem is csak egy hajszál választ el attól, hogy beszáljak a szekálásba, de végül is nézőként tényleg szórakoztatóbb volt a jelenet. – Ugye? Ha Longbottom felbukkan, ott mindig történik valami szerencsétlenség - vigyorgok Corára. Tényleg sajnálom őt, biztos a szívbaj jött rá, de egyszerűen nem tudom legyürkőzni ezt a kárörvendést. Bár lehet, hogy nem is erőltetem meg magamat. – Hmmm, elég bátor kijelentés ez hallod-e. Csak szerencséd volt azzal, hogy így beverted a fejedet, és mások is látták. Különben biztos, hogy tovább folytatták volna - Idegesítő, hogy komolyan azt hiszi, ők előle menekültek. Ilyen esetekben már csak azért is meg kell védenem őket. Elvégre, hogyan nézne már az ki, ha ennek a gyökér Griffendélesnek az oldalára állnék? Mindenesetre, Cora válaszára ismét csak barátságosan mosolyogva fordulok felé, az előbbi lenéző pillantásomat csak a srácnak tartogatom. – Gondolom. Akármilyen könnyen eltüntethető, engem is biztosan kiakasztana, ha leöntenének, de szerencsére nem lett baja. - Bár, ha engem le merne önteni valaki, valószínűleg az sem úszná meg épségben. Tennék felőle, hogy csatlakozzon az iskola szellemeihez. – Nem csodálom. Elképesztő egy árnyalat, hol vetted? - érdeklődöm vidáman, egy pillanatra meg is feledkezve a másik kettőről mellettünk. Milyen jó is lenne, ha nem zavarkolódnának itt! Longbottom alkoholos megjegyzésére el is húzom a számat, de nem mondok inkább semmit. Szegény gyerek már így is olyan szánalmasan gyökér, hogy nem kell rontani a helyzetén. Cora bókjára viszont újra elmosolyodom. – Ó, köszönöm. - Amikor viszont Cora a kiscsaj felől érdeklődik, felvonom a szemöldököm. Liling, mi? Olyan ismerős... – Ó, szóval te vagy Liling! - lelkes a hangom, egy lépést teszek is felé, hogy jobban szemügyre vehessem. – Miranda már mesélt rólad. Azt mondta, hogy csak nemrég jöttél át, az egyetemi évekre. Gyógyítónak tanulsz, igaz? - Semmi megvetés, semmi rosszindulat, inkább csak a puszta kíváncsiság vezérli az érdeklődésemet. Az egyetlen hugrás barátnőm dolgai azért csak érdekelnek. Bár kissé sajnálom, hogy ilyen szenteskedő kiscsajjal barátkozik. A hajszálas kijelentésére felvonom a szemöldököm. – Fúj, tényleg... Szerintem kérj egy másikat - pillantok Corára. Abban az esetben, ha kér, akkor le is intek neki valakit, hogy hozzon, de akkor már kettőt, mert én is csatlakozok hozzá.
Nem akartam semmilyen balhéba keveredni, sem ma, sem máskor, de úgy tűnik, ezt nem tudtam elkerülni. Elég volt az a múltkori eset Chóval, akkor persze a fiúk büntetést kaptak, de utána nagyon csúnyán néztek, ha összefutottam velük a folyosón, szóval volt még egy okom bújkálni. Azért az érdekes volt, hogy Neville elől úgy elszaladtak a fiúk, mintha szellemet láttak volna, mert valóban nem ijesztő jelenség, bár azt hallottam, hogy sötét varázslatok kivételéből egész jó. Bár, nem hiszem, hogy bárkire csak úgy pálcát rántana, meg többen is voltak a mardekárosok, szóval lehet, hogy inkább csak készülnek valamire. Amíg próbálom rendbehozni, észreveszem, hogy még valaki érkezik a kis társaságba. Sosem láttam eddig, de csak is mardekáros lehet, a szavai alapján. Tudom, hogy ott sem mindenki rossz, és más házakban sem mindenki kedves, de akkor is, róla valahogy sugárzik, hogy máshová nem is kerülhetett volna. – Miért nevet ki? Szerintem nem vicces – jegyzem meg, bár tudom, hogy valószínűleg cserébe én is gúnyos kacajt kapok, de legalább megpróbálom. Meg amúgy is meg akarom mutatni Neville-nek, hogy mellette állok, és én ki szoktam állni a barátaimért. – Még hogy te áldozat? Nem lett semmi bajod – vitatkozok a másik lánnyal, aki indokolatlanul hisztizik. Értem én, hogy világos színű a ruhája, akár csak az enyém, de mégsem kezdenék el visítozni, ha nekem lenne véres, mert el lehet tüntetni egy pálcaintéssel.– Szívesen, remélem már nincs nagy baj –jegyzem meg Neville-nek, mikor hálálkodik. Mindig szívesen segítek, ha valaki rászorul. – Köszönöm, az lesz jó –mosolygok újra a fiúra. Eléggé megszomjaztam a nagy események közben. – Tényleg? Én még nem is hall erről – válaszolok csodálkozva. – Majd mondd el, mire jut – kérem meg, mert nagyon kíváncsi vagyok, hogy tényleg működik-e. A barna hajú lány kérdésére elvörösödöm, de válaszolok. – Liling. És tiéd? –kérdezek vissza, mert így tanultam. Közben észreveszem, hogy van a vajsörében valami, aminek nem kellene ott lennie, és figyelmeztetem rá, mert én se szívesen innám meg. – Ott egy hajszál –mutatok rá, és a színe alapján azé a szőke lányé lehet, aki az imént haladt el mellettünk. Bár, az eddigiek alapján sejtem, hogy ebből támadás lesz, de mégsem lenne túl higiénikus meginni, ha már belekerült. Azért arra felkészülök, hogy valahogy közbeavatkozzak, ha elszabadul a pokol, mert most, hogy velük együtt vagyok, rám is rossz fény vetülhetne, és még többet cikiznének azok, akik eddig se bírtak. Közben ránéztem az órámra, és bőven van még idő Vinc érkezéséig. Remélem, addigra a rosszindulatú lányok elmennek, mert őt is sokan szokták csúfolni, és ő nagyon jól kezeli meg minden, de én nem szeretem hallani.
Sikerül azért nem pofára esnem, ami végül "csak" egy fejelésben merül ki. Igen, az már ezer százalék, hogy az asztal széle keményebb, mint az én fejem. Köszönöm, nem terveztem letesztelni. De most rendesen forog is velem a világ, így pusztán feltételezem néhány szóból, hogy épp le vagyok alaposan korholva, van aki még ki is röhög, valaki pedig hozzám ér, amire egy pillanatra összerezzenek. De ismerős a hangja és segítségének hála a kép is kezd lassan összeállni. Annyira talán nem sajog a fejem, mint az előbb és kezdem tisztán látni mindazt, ami elém kerül. Pontosabban aki elém kerül. Liling hangját hallottam eddig is, most már látom is rendesen. Egy pillanatig még kettő van belőle, tök vicces ahogy mozog és beszél így. Aztán a két lány eggyé olvad. - Megmaradok. Köszönöm. - hálás mosolyt küldök felé és lassan feltápászkodok. Ő kifejezetten barátságos velem, nem úgy mint mondjuk ez a két lány. Néha gyomorforgató mit meg tudnak maguknak engedni ezek a nőszemélyek. Az egyikük ahogy látom mardekáros ráadásul. Nem válaszolok még mindig, pedig kikívánkozik, sőt nem is tudom sokáig magamban tartani. - Pedig gyávák az ilyenek egytől egyig! - válaszolok Carmennek dühösen, noha elég érdekesen festhetek ezzel a megjelenéssel, mint valami szétcsúszott saláta, az arcom még mindig nem nyerte vissza a színét és mint valami szellem, úgy festhetek sápatagon. - És igen, én vagyok Neville Longbottom és sajnálom, hogy ennyire szerencsétlenül estem, ha nem talál jobb elfoglaltságot ez a három... - egy pillanatra keresem a megfelelő szót, egy hajszál választ el attól, hogy kimondjam, de a lányra mégsem fogom azt mondani, hogy szerencsétlen - mardekáros, akkor én sem tévedek ide. Komorrá válik a tekintetem ahogy ismét Carmenre nézek. Tudom, hogy elvből nem szeretnek engem a mardekárosok, sőt én sem szívlelem őket, mégis aki békén hagy, azzal nekem sincs bajom. Néha nem értem, hogy mi motiválja ilyenkor az embereket, ez számomra úgy fest sosem lesz világos. Végül Liling felé fordulok, hogy még egyszer megköszönhessem a segítségét, ki tudja meddig forogna ott velem a világ, ha ő nincs. - Meghívlak valamire. - mondom hálás tekintettel. A pultról viszont eszembe jut, miért is jöttem ide. - Meg vennem kell alkoholt, azt olvastam csodát tud művelni egy növénnyel. - jegyzem meg hozzá kis hamiskás félmosollyal. Tudom, hogy ő legalább nem nevet ki emiatt is, mint azt sokan teszik. Tervem azonban fennakad, ahogy Cora kérdést tesz fel a lánynak. Kényszeredetten fordulok hát feléjük ismét.
♫ Zene ♫ ϟ Kinézet ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
Coralie Herondale
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Neville angyalai - random összeröffenés 2016-05-04, 19:09
Úgy tíz perc után kezdtem konkrétan halálra unni magam. De tényleg, semmi említésre méltó nem történt körülöttem, úgyhogy komolyan fontolgattam, hogy inkább beugrok a Mézesfalásba, vagy valahova, csak történjen már valami. Miután az elhatározás megszületett, már csak megmozdulni kellett volna, de milyen jól tettem, hogy ülve maradtam! Ugyan is végre történt valami. Érdeklődve hajoltam előre és államat megtámasztva az asztalon figyeltem a bárpultnál lévő történéseket. Már első ránézésre is szerencsétlennek tűnt a srác, de erről szinte azonnal meg is bizonyosodtam, amikor képtelen volt valami ütőset visszaszólna a feltehetően mardekárosoknak. Magamban jókat szórakozok a fiú nyomorán, és érzem, hogy egy-két beszólásnál mosolyra húzódik a szám. Aztán viszont túl gyorsan történtek a dolgok, így konkrétan reagálni se tudtam. Az egy mardekáros srác meglökte a szerencsétlent, aki ettől neki esett az asztalomnak. Csak isteni reflexeimnek köszönhető, hogy időben fogtam meg a korsót, így az nem borult ki, és a ruhám megmenekült. – Normális vagy?! – pattantam fel idegesen az asztaltól. – És ha tönkre tetted volna a ruhám?! Vagy rám borítod az asztalt?! Le kellene fogyni, és akkor talán nem érvényesülne nálad a gravitáció törvénye – hisztizek egy sort. Lehet kissé felemeltem a hangomat, de hát na, előre tört az olasz vérmérsékletem, nem tehet róla. – Te meg ne sápítozz itt! – förmedek rá az idő közben iderontó ázsiai lányra. – Én vagyok az áldozat, nem ez itt – böktem a fejemmel hanyagul a fiú felé. Hogy is szólította a lány, „Neville”? – Csak nem a híres neves Neville Longbottomhoz van szerencsém? – érdeklődöm unottan. – Hát így már érthető miért történt ez a kis baleset – jegyzem meg gúnyosan. Hallottam már egyet s mást a bátyámtól, hogy ez a Longbottom mit alkotott a hét éves pályafutása alatt a suliban. Ezért se vagyok már meglepve, hogy ennyire szerencsétlen. Aztán végre egy számomra kellemes és ismerős hang felé fordultam. Hirtelen nagyon megkönnyebbültem, amikor megláttam Carment. Végre valaki normális! – Most már igen, de úgy megijedtem, hogy tönkre teszi a ruhám, vagy valami – fordulok mosolyogva a lány felé. – Ó köszönöm! Imádom ezt a rúzst, ez az egyik kedvencem – A hangom sokkal nyugodtabban cseng, mint pár pillanattal ezelőtt. Amikor említi, hogy olyan a színe, mint Longbottom vére, a fiú felé fordulok. Fel se tűnt, hogy megsérült, de hát végül is nem meglepő, valahogy nem érdekelt, hogy mi van vele, miután majdnem tönkre tette a rucim. – Te meg nagyon csini vagy ma is, Carmen – mosolyogtam a lányra. Ez nem az a ’legyünk cukik mindenkivel, ha valami szépet mondanak nekünk’- megjegyzés volt, szerintem Carmen tényleg nagyon széplány. Igazából nem is nagyon emlékszem, mikor, meg hogy ismerkedtünk meg, de bírom nagyon Carment, van néhány közös bennünk. Meg ismer pár hollóhátast, így nem volt nehéz összefutni. Nem mondom, hogy öribarik vagyunk, de határozottan jól kijövünk egymással. Erről is jutott eszembe az ázsiai kislány, akit a jelek szerint csak Longbottom ismer, így felé fordultam. – Na és te ki vagy, tündérlány? – érdeklődtem, utalva az egész megjelenésére.
"Csak egyvalami lehet szörnyűbb annál, hogy valami rossz történik: ha egyáltalán nem történik semmi."
Mivel szabadnapom van ma, ennek örömére leugrottam pár Mardekáros ismerősömmel a Három Seprűbe. Eredetileg hatan voltunk, de mostanra már csak három főre szelidült a csapatunk. Két srác, és jómagam, de hogy őszinte legyek, kezdtem nagyon unatkozni. Szóvá is tettem nekik, hátha sikerül valamit alkotniuk, amin majd jót nevethetek, de nem is gondoltam volna, hogy rögtön nekiesnek ennek a Longbottom gyereknek. Mégis, egy kárörvendő vigyor kúszott az arcomra, ahogy nekiestek, komolyan érdekesnek tűnt. Ellnben, amint menekülőre fogták néhány szúrós pillantás után, valahogyan elég nagyot csalódtam. – Hahaha, hát ez igencsak pazar volt! - Nevetek fel, és felállok a pulttól. A hangomból mindennemű jóindulat hiányzik. – Nem vártam volna, hogy pont miattad fognak úgy elmenekülni, mint a gyáva nyulak. - Kissé talán megvetően mérem végig, ahogy az újonnan befutó ázsiai kislányt is. Chh! Ezek egyre többen lesznek. Ráncolni kezdem a homlokom, ahogy figyelem, amint ellátja a szerencsétlen srácot. Nem, nincs olyan csoda, hogy én segítsek neki. Inkább unottan pillantok körbe, és mérem végig a kíváncsi tekinteteket. Valószínűleg, ha az impozáns jelentről le is maradt valaki, akkor is igencsak érdekes látványt nyújthatunk. Neville, egy Griffendéles, ez a kislány, ha jól sejtem Hugrabuggos, Cora, aki Hollóhátas, és természetesen én, a Mardekáros. Mint egy virágcsokor, amit septében összedobtak. Mondjuk, Cora meg én még bele is illünk a virág hasonolatba, egye fene, a Hugrás kislány is, de Neville... Talán egy kaktuszhoz merném csak hasonlítani. – Amúgy, te rendben vagy? - pillantok Corára, ezúttal nem csak egy másodperc erejéig, mint az előbb, amikor sikerült felfedeznem, hogy itt van. Alapesetben, ha nem ismerném, valószínűleg nem kérdeztem volna meg. Viszont, Aaronnak és Szidonak köszönhetően van pár Hollóhátas ismerősöm, szerény véleményem szerint, több is, mint kellene. – Szép a rúzsód. Pont olyan színe van, mint a vérnek, ami Longbottom fejébből kibuggyant - elvigyorodom, nevethetnékem támad, ahogy visszaemlékezem a jelentre. Az pedig nem segít, hogy itt van előttem ő is, de annyi legalább van bennem, hogy nem röhögök a képébe. Azt már az előbb megtettem. Amit mondtam viszont, inkább bók volt, és természetesen Corának. Tényleg tetszik a rúzsának a színe, odavagyok az ilyen árnyalatokért. Talán nem is érti félre, ellenben, volt benne némi célozgatás azért a srácnak is, csak, hogy érezze a törődést. Nekem még úgysem volt alkalmam szekálni, bár tény, hogy nem is most akarom elkezdeni.
Nem hagy nyugodni a gondolat, hogy talán Vincnek igaza van, és nem kellene mindent úgy magamra vennem, és hetekig bujkálni az emberek elől. A legutóbbi gonosz megjegyzés óta szinte ki sem tettem a lábam a klubhelyiségből, és kezdem belátni, hogy ez nem túl jó dolog, úgyhogy valamit kezdenem kellene magammal. Persze nem megy az csak olyan könnyen, és ezt szerencsére Vinc is tudja, ezért is hívott el Roxmortsba, hogy csak úgy lógjunk egyet, meg beszélgessünk. Én persze nem akarok elkésni a találkozóról, ezért már kora reggel elkezdek készülődni, azzal a nem titkolt hátsó szándékkal, hogy minél előbb elindulok innen, annál kevesebb emberrel futok össze útközben. A bőröndömben kutatok megfelelő ruha után. Most, hogy végre beköszöntött a tavasz, végre újra hordhatom a kedvenceimet, és nem fázok meg bennük. Egy korall színű, felül kissé világosabb ruhát választok ki, hozzá gyöngyből készült karkötőt, fülbevalót, és nyakláncot. A hajam hullámos, az egészet a bal vállam előtt dobom előre, és egy halvány barack színű kalapot teszek a fejemre. A sminkem egyszerű, csak szempillaspirál, kevés korallszínű szájfény és pirosító. A lábamra világosbarna, magasított talpú szandált húzok, felveszem a vékony, fehér színű kabátomat, és már kész is vagyok. Sokáig válogatok, hogy a barna, vagy a halványnarancssárga táskámat vigyem, végül a barna mellett döntök, gyorsan belepakolok mindent, amire szükségem lehet, és már indulok is. Óvatosan próbálok meg kiosonni az épületből, hogy ne vegyen észre senki, mert amikor azokat a pletykákat terjesztették rólam házon belül, akkor sokan kinevettek. Szerencsére megúsztam, és szabaddá vált az út Roxmorts felé. Annyira jól esik a tavaszi levegő, friss, és virágok illata leng be mindent. Nem is kell sokáig nézelődnöm, hogy megtaláljam őket, ott nyílnak mindenhol, az út szélén, a mezőn, amerre csak nézek. Máris sokkal jobb a kedvem, mint amilyen volt, mielőtt elindultam, és tényleg jól tette Vinc, hogy rábeszélt erre, bár ő valószínűleg még nem indult el. Madarak csicsergését is hallom, ami jól esik, mert szeretek kint lenni a természetben. Erről az jutott eszembe, hogy milyen kár, hogy az iskolába csak baglyot, macskát, és varangyot lehet behozni. Én háziállatnak sokkal inkább egy aranyos kis nyulat tartanék, nem is értem, miért nem szabad. A varanggyal sokkal több a gond, és még csúnya is. Ha lenne egy nyulam, lenne kiről gondoskodnom, és elterelné a gondolataimat, amikor épp belém kötnek, és nem ennék annyit, meg nem bújnék el a többiek elől. Amikor idáig jutok a gondolatmenetben, hirtelen kivágódik a Három Seprű ajtaja. Észre sem vettem, hogy megérkeztem közben a faluba, de azt igen, hogy kis híján fellökött két kirohanó fiú. Persze nem kértek bocsánatot, de ez egyszer szerencsém volt, és be tudtam ugrani a falhoz. Mikor kicsit megnyugszom, belépek a fogadóba, mert kíváncsi lettem, mi elől szaladtak el. Odabent az első dolog, amit meglátok, hogy szegény Neville nekiesett egy asztalnak, és megsérült. Ismerem őt, sokat szokott nekem segíteni, hogy itt milyen növényt hogy hívnak, mert nekem ezt nehéz megtanulni, hiába én vagyok az egyetemista, ő meg még csak hetedikes.– Neville! – kiáltok, és odaszaladok hozzá. – Te csupa vér –ijedezem, mikor meglátom, hogy beütötte a fejét. Azonnal előkapom a pálcámat, és elmondok pár gyógyító varázsigét, mert nem akarom, hogy baja essen, meg tudom, hogy ezekből a varázslatokból ő annyira nem remekel, ami persze nem baj, mert helyette mesteri szinten van sötét varázslatok kivédéséből. – Mi történ? Ők bántani, akik elfutottak előbb? – kérdezem, és szinte levegőt sem veszek, de annyira megijedtem.
Hosszasan gondolkozva nézek körül a helyiségben. Lazítanom kellene, tudom én, hisz hétvége van, senki nem tanul ilyenkor és nem csinál semmit, ami egy kicsit is arra hajazna. Nem úgy, mint én. Tudom magamról, hogy nem vagyok a legnagyobb lángész, noha már legalább tudom, hogy miben vagyok hasznos. De előnyök ide vagy oda, a végtelenné váló növényismeretem és a bajtársiasságom nem fog kihúzni a csávából, ha levizsgázok. Márpedig én szeretnék sikeres vizsgát tenni, itt maradni még pár évet. Miért is ne? Azzal okoznám a legnagyobb meglepetést azoknak akik szeretnek szívatni, ha én, Neville Longbottom nem is olyan rossz jegyekkel elvégzem a sulit. Egy pillanatra lopva tekintek körbe a helyiségben, ami gyakorlatilag tömve van. A haverjaiknak a piálási szokásaikat fitogtató magamutogató hülyéktől kezdve sok mindenki van itt az andalgó párocskákig, ahol olykor elcsattan egy csók is. De most nem tanulok... vagyis egészen más terven töröm a fejem. Az fordult meg a fejemben, hogy vehetnék lángnyelv whiskyt és felvihetném a suliba. Tuudom, tuudom, nem nagyon néznék jó szemmel a malőrt, de azt olvastam, hogy az üvegházban érlelődő lassan már elszáradt virág termésének kifakasztásához ezt kell a növényre locsolni. Fura nem? De miért is teszek úgy mint ha megoldhatatlan feladatnak néznék elébe? Hisz csak odamegyek a pulthoz, kérek egy pohárral - és nyilván mivel nagykorú vagyok, így kapnék is - aztán szépen lassan elcsordogálnék innen, ahogy annak rendje és módja van. Most mégis olyan lehetetlennek tűnik a dolog. Már elképzeltem magam, ahogy elakad a szavam, dadogni kezdek, majd eloldalgok onnét lángvörös fejjel. Egy évvel ezelőtt még azt tettem volna. Megerőltetem magam és a pulthoz lépek. - Egy lángnyelv whiskyt kérek. - mondom a torkom megköszörülve, hogy még határozottabbnak tűnjek. De nem csak a csapos figyel fel rám, hanem olyanok is, akiktől akkor sem szabadulnék meg, ha fejre állok. De már nem rettenek meg sem tőlük, sem a módszereiktől. - Nézd már Perkins, a gyáva nyúl alkoholba fojtja bánatát. Mi van Longbottom, nem bírsz már a sok traumával? - hidegen hagy, nem érdekel, ne is hallgass rá. Hagyd figyelmen kívül. Kezdem magamban mantrázni, csak hogy arra figyeljek, amit a pultnál csináljak. Nem érdekelnek akkor sem, ha a fene fenét eszik. - Tán csak nem levágták a nyelved? Bár téged még karddal sem piszkálnálak meg. - undorral vegyes tekintettel magyaráz tovább, én meg csak a pénzt szedem össze, hogy kifizessem az italt. Azonban mielőtt elvehetném a poharat, az egyik srác megpróbálja elkapni a fejem, hogy karja és mellkasa közé szorítva adhasson egy kis fejdörzsölést ököllel. Csakhogy már kiszámítható ez a lépése és ügyesen hajolok el előle. Fel is bőszítve őt ezzel a mozdulatommal és nagyot taszít rajtam. Azt már nem tudom meglépni, hogy eléggé kilendült egyensúlyomat gyors lélekjelenlétemnek köszönhetően visszanyerjem. Megtántorodok és az egyik asztal peremének esek. Az útból persze mindenki úgy áll félre, nehogy véletlenül is rájuk essek, így még sikeresen becélzom az asztal sarkát. A két srácra többen rámerednek, mire úgy döntenek, inkább odébb állnak. Pár pillanat múlva a bejárati ajtó csattan egyet távozásukat jelezve. Én pedig közben kissé imbolyogva feltápászkodok az asztaltól, sűrű bocsánatkérésekkel bombázva szegény lányt, akinek az asztalához estem. Mint ha apró szúrást éreznék a szemöldököm környékén, bár inkább érzem tompának és sajgónak. Ha tükör lenne nálam, azt is látnám, hogy a bőr egy kissé felrepedt és apránként piroslani kezd a felgyűlő vértől. Erről azonban még mit sem sejtek.
♫ Zene ♫ ϟ Kinézet ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
Coralie Herondale
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Neville angyalai - random összeröffenés 2016-05-03, 20:57
Így, hogy egyre közelednek az év végi vizsgák, elkezdtem egyre többet járni a könyvtárba tanulni. Ott csend van, nem úgy, mint a klubhelyiségben, ahol szinte mindenki csak ordít, főleg valami fura okból akkor, amikor én tanulni szeretnék. Na de mivel most hétvége van, úgy döntöttem, hogy megajándékozom magamat egy szabadnappal, és lemegyek a faluba. Csak az a baj, hogy nem tudtam senkit magammal rángatni, mert vagy randira mennek, vagy tanulnak, vagy büntetőmunkájuk, vagy egyéb más programjuk van. Szóval így kénytelen voltam egyedül lemenni. Sokáig vacilláltam, hogy melyik ruhámat vegyem fel, mert csak egy dologban voltam biztos, hogy ma kékben szeretnék lenni. Végül egy muszlin, hosszú ujjú, elől-hátul V-kivágású rövid overállt választottam. Szeretem egyébként ezt a rucim, mert olyan kis könnyű, meg légies az anyaga, bár tény, hogy az iskola falain belül, na meg kívül egyáltalán nincs meleg, de úgy tartja a mondás, hogy a szépségért meg kell szenvedni. Hozzá egy irtó csini fekete, magas sarkú szandált húztam, kiegészítőnek pedig, most csak a Jasontől kapott kis ezüst nyakláncot tettem a nyakamba. Hajamat magas copfba fogtam és behullámosítottam. A számra az egyik kedvenc rúzsomat, a vérvörös színűt kentem, a szememet kihúztam, a bőrömhöz illő földszínű sminket festettem a szemhéjamra, majd egy kis szempillaspirállal fejeztem be a sminkelést. Befújtam magam az egyik virágos parfümömmel, egy utolsó igazítás a sminken és a ruhán, és már kész is voltam. Magamra kaptam egy fekete bőrdzsekit és elindultam a faluba. A Három Seprűbe érve, leültem egy szabad asztalhoz, és rendeltem magamnak egy vajsört. Így, hogy nem volt társaságom, unottan üldögéltem az asztalnál, és egy undorítóan enyelgő, csókolózó párocskát figyeltem. Nem értem néha az embereket. Mármint, jelenleg én is imádom a pasimat, meg ő a mindenem, de mi mégsem toljuk pofátlanul más emberek képébe a magán és szerelmi életünket. Ráadásul, ha olyan ronda lennék, mint az a csaj, vagy ha a pasimnak olyan nyúl fogai lennének, mint annak a szerencsétlennek, el is bújnék szégyenemben. Szóval így üldögéltem ott, várva a csodára, hátha jó lesz még ez a nap.
