2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
[You must be registered and logged in to see this image.] "The world is not enogh"
Főkarakter: Draco Malfoy Teljes név: Duncan O'Donoghue Születési hely és dátum: 1980. 04. 05. Dublin Csoport: Griffendél Patrónus: Sas Évfolyam (szak) / Foglalkozás: 7. Képesség: - Mágikus adottság: - Kiemelkedő tudás: Bűbájtan - Kiemelkedő, Sötét Varázslatok Kivédése - Kiemelkedő
Jellemed kifejtése
Nekem nem lehet ellentmondani, tényleg. Nem azért, mert annyira ügyesen érvelnék. Van valami a stílusomban, amelyből kifolyólag mindenki elnémul, ha megszólalok. Született vezető lennék? Talán. Paracsolgatni viszont nem akarok. Csak úgy jön. A saját szüleimen túl a tanáraimra is mindig komoly hatással voltam. Nem tudom, hogy ez mitől lehet. Kisugárzás, karizma. Még csak szem konktaktus sem kell hozzá. Felállok, megszólalok, s odavonzom a tekinteteket. Hogy ezzel visszaélnék? Persze hogy. Puszta szeszélyből. Hiszen én magam sem tudom, hogy mit kezdjek ezzel adottsággal. Tudom, hogy születtem valamire, kiválasztott vagyok, ahogyan a szüleim is tartják, ám hogy mit hoz számomra a sors, még senki nem tudja. Az egyetlen, ami viszont igazán jellemez, a kiszámíthatatlanság. Hiába próbálja valaki kitalálni, hogy mi lesz a következő lépésem, sokszor még én magam sem tudom. Pont ez tesz veszélyessé. Ha bárki meg akarná tippelni, hogy mikor támadok, el lenne késve, mert bennem is csak akkor tudatosul valami, amikor megtettem. Gyakorta magamnak is ellent mondok, lázadok a saját szabályaim ellen is, mintha valami káoszelmélet alapján élnék, miszerint semmi sincsen kőbe vésve. Az éljünk a mának mentalitás rám fokozottan érvényes, én a percnek élek, és az sem érdekel különösebben, hogy mit hoz a következő óra. Elengedem a múltat, nem törődök a jövővel sem. Azt teszem, amihez éppen kedvem van, és kegyetlenül félreállítom, aki ebben az utamba áll.
Megjelenés
Fül alá érő szőke, durván hullámos tincseim vannak, a szemeim pedig azúrkékek. Mintha valami mesebeli herceg lennék, még a kard is stimmel. Erőteljes kisugárzásom nem pusztán kívülről, nagyon is belülről fakad, fellépésem már az első pillanatban ámulatba ejtő. Holott nem járok díszes göncökben, spórolnom kell a tartalékaimmal, így sokszor a régi kopott ruháimban vagyok, és nem fogadok el segítséget senkitől. Ha megszólalok, végtelenül halkan, kimérten beszélek, tudom, hogy nem a gyorsaság, vagy a hangerő számít. Előszeretettel ismétlem meg mások mondatait, kiemelve az esetleges tájszólást, vagy a számomra érdekes, vagy gyenge stílust. Alkatra szerencsésnek mondhatom magamat, mint ahogyan a kutyáknál is a keverék az életképes, úgy tűnik a skót és ír felmenőktől valami olyan kivételes mixet kaptam, hogy nem kell munkálkodnom a testemen, magától ilyen, erőteljes, ruganyos. Puszta kézzel azért nem hajlítok vasat, de arra tökéletesen elegendő, hogy meg tudjam védeni magamat, és megakadjon rajtam azok szeme is, akiket véletlenül a stílusommal nem nyűgözök le. Olcsó, de férfias pasis ékszerekkel díszítem magamat, bőr karkötők, nyakláncok.
Életed fontosabb állomásai
Aranyvérű örökösként bizony nem túl jó csórónak lenni. Mégpedig az ír O'Donoghue dinasztia évszázadokkal ezelőtt belebukott a vagyonápolásba. Úgy hírlik egy ősünk elkártyázta a tartalékokat, kérlelhetetlen játékszenvedélyével mindent feltett, csoda, hogy ha egy romos kúriát a magunkénak mondhatunk. Ilyen-olyan házasságokkal lehetőségünk volt fenntartani azt a minimális szintet, hogy az elit társasági összejöveteleken megtűrt családként jelen lehessünk. Ősi riválisunk a skót Hamlish-klán ahol csak tudta, megkeserítette az életünket, a nagyanyám talán azért is házasodott oda be, így anyám már félig skót volt, és a Duncan nevet adta nekem, így nekem olyan, mintha mindkét családhoz lenne némi kötődésem. A családegyesítés azonban nem volt felhőtlenül, hiszen a skótok gondosan ügyeltek rá, hogy ha be is házasodott valaki hozzájuk, a másik család ebből ne részesülhessen, így minket sem támogattak. Gyermek voltam még, amikor összehozott a sors a testvérpárral, Rupert-tal és Kristinnával, mondhatnám, hogy amolyan Rómeó és Júlia történet, csak kaptunk mellé még egy Tibaldot, aki viszont nem volt ellenünk, sőt. Mi hárman a legjobb barátok lettünk, nagyjából figyelmen kívül hagytuk a családi csatározásokat, és ahogyan telt az idő, Kristiannával egymásba szerettünk, Rupert pedig nem ellenkezett, elfogadta, törvényszerű volt, hogy ha ennyi időt töltünk együtt, akkor a barátság már nem lesz elég. Nem voltunk önzőek a lánnyal, hogy magára hagyjuk a bátyját, különben sem az volt a cél, hogy mindent a szerelemre tegyünk fel. Az én szüleim folyamatosan erőltették, hogy majd egyszer nekem kell komoly döntéseket hoznom, hatással viszont nem tudtak rám lenni. A saját utamat jártam, és talán ez lett a vesztem. Csapdába csaltak a barátommal. Hogy ki tette, arra már nem derült fény. Valaki mindkettőnkkel elhitette, hogy a másik családja az éjszaka leple alatt tömeges merényletre készül a másik ellen. Amint megtudtuk a hírt, egymásnak támadtunk, kierőszakolva a választ, fel sem merült bennünk, hogy mindez csali. Kristianna nem volt ott. Én tudtam magamról, hogy a saját szüleim nem lehetnek orgyilkosok, arról én is tudnék. Csakis Rupert családja lehet az áruló. Veszekedésünk verekedéssé fajult, pálcát rántottunk, én a kardommal hadonásztam, mert a galád ellenfélnek futotta láthatatlanná tévő köpenyre. Neszt hallottam a hátam mögül, és már szúrtam is, ám nem Rupert volt az, aki belépett a küszöbön, hanem Kristianna. Rupert is lekapta a köpenyét, és azonnal a lányhoz ugrottunk, de már nem volt visszaút, még ránk nézett, és meghalt. Féktelen dühömben ezúttal tényleg leszúrtam a bátyját is, és csak később ébredtem rá, hogy mit tettem. Amikor kiderült, hogy fel sem merült a merénylet, akkor mindkét család engem hibáztatott, távoznom kellett. A szüleimre tudtam hatni, hogy ne dobjanak ki pénz nélkül, így vittem, amit tudtam. Aztán nem sokkal később fény derült rá, hogy Rupert nem halt meg. Bár a sebe halálos volt, de a burzsuj skót család életmentő amulettel is felruházta őt, hiszen ő volt az örökös, Kristianna ezért nem kaphatott. A fiú tehát él, de nem mondom, hogy virul, ugyanis olyan híreket kaptam, hogy megváltozott. Talán az amulett ereje valami sötétet ébresztett fel benne, ami nem csoda, a halállal nem lehet packázni. És bosszúra éhes. Hogy velem mi van? Távoztam, és azóta a mának élek. Nincs vesztenivalóm, sem következmények. Tudom, hogy bárkire hatással tudok lenni, mégis következetlen vagyok, nem ismerem el a törvényeket, vagy az erkölcsi normákat, csak az számít, amit én teszek.
