2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Kíváncsian figyeltem Theodore-t, néha szerettem volna tudni, hogy mi járt a fejében, például most is, hogy minek köszönhettem azt a megfáradt mosolyt, hiszen nem voltunk olyan szörnyűek, sőt, rangos társaságában tudtunk viselkedni. Csupán az ostobákkal szemben voltunk pökhendiek, de akkor pedig volt mire fel annak lennünk. ‒ Helyes, mert nyilvános helyeken nem égetem magam ‒ vigyorodtam el. Adriant is nagyon ritkán kaptam el, és öleltem magamhoz, ha emberek előtt voltunk. Theodore pedig szintén olyan képet festett le magáról, amelybe szintén nem illett volna egy-egy családi pillanat idegenek szeme láttára. Nem, ezek a pillanatok a mieink voltak, a családé, és senkinek nem engedtem bepillantást nyerni a családom életébe. Legalább is, az idiótákat kizártam az életemből. ‒ Csak ugyan? Na, majd legközelebb ‒ vigyorodtam el, de szerintem ő is sejthette, sok ember előtt nem fogom megtenni. Azért annyira nem voltam se elvetemült, se szeretethiányos. ‒ Látod, ez egy nagyon jó kérdés. Kezdened kellene valamit ezzel a túlzott savanyúsággal ‒ rándítottam meg a vállamat, noha én se voltam a jókedv élő szobra, mégis tudtam mosolyogni, és boldog lenni még a múltbéli események mellett is. Elhiszem, hogy Theo-nak mindez nehéz volt, de ha én tovább tudtam lépni egy kicsit, akkor neki is biztosan sikerülne. ‒ Jó dolog? Nem, nem kifejezetten ‒ pillantottam rá értetlenül. Talán tudnom kellett volna valamiről, vagy értenem kellett volna a célzását? Nem tudom. Épp ezért jól oldalba is vágtam a gyanakvó pillantásáért, attól, hogy jókedvem volt, nem kellett egyből gyanakodni. ‒ Biztos? Pedig kikísérleteztem el új mérget, kéne egy kísérleti patkány. Ha esetleg besokallsz, küldd hozzám ‒ ajánlottam fel a szolgálataimat, elvégre rokon volt. Szerettem volna, ha nem került volna a Szent Mungóba egy liba miatt. ‒ Ó, akkor nagyon rámenős a csaj, te meg olyan befolyásolható vagy ‒ grimaszoltam. Nem értettem, ha Theo-nek pénzre lett volna szüksége, fordulhatott volna hozzám is, az utóbbi időben jól felszedtem magam, szívesen adtam volna neki. Akkor egy gonddal kevesebb lenne az életében. ‒ Miért, milyen? Azonkívül, hogy fárasztó? ‒ fontam össze a karjaimat. Eleinte azt hittem, hogy az unokatestvérem túlzott, hiszen neki mindenki fárasztó volt, aki nem ütött meg egy bizonyos szintet, s lám, most is erre panaszkodott. Lehet, hogy a lány nem is volt olyan szörnyű, mint amilyennek lefestette. ‒ Órán kívül zaklat? ‒ nevettem fel halkan. Nem találkoztam még ilyen merész csajjal, aki folyton Theo nyomában lenne. ‒ És mivel? ‒ Tudtam én, hogy egy idő után senki nem tud meglenni nélkülem ‒ villantottam egy bűbájos mosolyt miközben az asztalra könyököltem, majd a következő megjegyzésre az asztal alatt lendült a lábam, hogy alaposan bokán rúgjam a rokonomat. Csak úgy, merő szeretetből. ‒ Ugyan már! Nem értem mit panaszkodsz, én vagyok a szobádban a legkevésbé zavaró tényező. Az a sok agyatlan marha… ‒ forgattam meg a szemeimet. Utáltam a szobatársait, a sajátjaimat is Morticia kivételével. Én is utáltam jó pár embert, le se tagadhatnám, hogy Theodore rokona vagyok. Érdeklődve néztem, ahogy a könyveket lapozgattam, de azért reméltem, méltóztatik velem foglalkozni, ha már egyszer úgy döntöttem, hogy csatlakozom hozzá. ‒ Bölcs meglátás ‒ bólintottam elégedett, miután eltette a tankönyveket, majd a jobbommal a hajamba túrtam. ‒ Nem tudom, talán misztikus és krimi egyszerre. Már mindenemet kiolvastam, a versekhez meg nincs hangulatom ‒ húztam el a számat. Mondjuk, annyira a regényekhez se volt, talán egy novelláskötetnek örültem volna a legjobban. ‒ Azt megköszönném, vagy ha így eszedbe jut valami ajánlás, nekem az is bőven megfelel ‒ mosolyogtam rá, miközben átnyúltam az asztalon, és leemeltem a kupacról egy bájitaltan könyvet. Felcsaptam, beleolvastam egy kicsit, majd pofákat vágva pillantottam fel. ‒ Ez kurva egyszerű és száraz. Annyira hülye belőle, hogy ennyire lebutított változat kell neki? ‒ Azért egy kicsit megsajnáltam Theo-t, amiért mások tanításából szerzett pénzt, nem tagadom, okos srác volt, de elpazarolta az idejét és a tehetségét ezekre a gyökerekre. Én legalább kihasználtam őket a bájitalaimmal, ők megmondták mit kérnek, én megfőztem, ők fizettek, én eltettem a pénzt. Ez azért nem volt annyira fárasztó biznisz, mint a korrepetálás.
Egy halovány, megfáradt mosoly kúszik az arcomra. Hát igen, valószínűleg órákat regélhetnénk a Nott család különös jellemzőiről. - Az biztos... - helyeselek, ezúttal mindenféle szarkazmust és cinizmust hanyagolva a hangomból. Bár, ezúttal a tekintetemet elfordítom róla, inkább az előttem lévő könyveket mustrálom. - Nem, nem vártam. Eléggé meg is lepődtem volna - újabb mosoly kúszik az arcomra, ezúttal egy féloldalas, már kissé élettel telibb. Tudom, hogy csak viccel, más esetben, amikor kevésbé vagyunk szem előtt, mindig sokkal kedvesebb és gondoskodóbb. Meglepően sokszor szeretetrohamai is vannak, ilyenkor pedig elkerülhetetlenül ölelgeti minden egyes szerettét. Vicces tud lenni, legalább is addig, amíg téged el nem kap. - Ugyan, melyik nap nem úgy kelek... - sóhajtok fel, miközben lapozgatom a könyvet. - De azért örülök, hogy neked ilyen jó kedved van. Csak nem történt valami jó dolog? - vontam fel a szemöldökömet, kissé gyanakvó tekintettel pillantva rá. Ha igen, az csak jó lehet, örülök is neki, de nem feltétlen jelenti azt, hogy az másoknak is jó. Személy szerint nem szeretném, ha kihatna rám. - Ez kedves tőled, alapesetben el is fogadnám, viszont kétszer annyit fizetnek a korrepetálásért, mint amennyit amúgy kapnék... - újabb sóhajtás hagyja el a számat, de ezúttal érezhetően gondterheltebb, mint az előbbi. - Ettől a bevételi forrástól pedig nem szabad elesnem. De ez a lány... Komolyan nem láttam még nála fárasztóbbat. Bár, ha az órákon kívül nem zargatna, még tűrhető is lenne - állapítom meg, miközben magam elé teszem a könyvet és hátradőlök a székben. A megjegyzésére egy kicsit felvonom a szemöldökömet, de végül is egy nagyon halvány mosoly felkúszik az arcomra, ahogy elkezdi a könyvtárat fixírozni. - Te is hiányoztál. Mostanában még a klubhelyiségben sem látlak annyit, bár, azért egész felemelő érzés, hogy senki sem bitorolja el az ágyamat. - Egy vidámnak nevezhető mosoly kúszik az arcomra, ahogy rápillantok, miután félretettem a könyvet és egy másikért nyúltam, hogy újra elmélyüljek abban. - Hát, azt hiszem a veled való társalgás sokkal érdekesebb, mint ezek a könyvek - csukom be a másodikat is, és helyezem rá az előbbire. Biztos vagyok benne, hogy ezekkel könnyebb dolga lesz Moirának is, és némi késztetést érzek is rá, hogy a többit is átnézzem neki, de Karennel jelenleg szívesebben társalgok. Ő biztosan értelmesebb társaság. - Milyen könyvhöz lenne kedved? Krimi, horror, misztikus? Kereshetek neked valamit - ajánlom fel, ahogy egy kicsit odébb tolom a nagyobbik kupacot és rákönyökölök az asztalra.
† mert éljenek a könyvmolyok † music † 390 † [You must be registered and logged in to see this link.] †
Meg sem lepődtem, hogy az unokatestvéremre a könyvtárban találtam rá, sőt az lepett volna meg, ha nem itt találkoztam volna vele. A megjegyzésére elmosolyodtam, a stílusa egy cseppet sem változott. ‒ Családi vonás a jó neveltetés ‒ vontam meg a vállamat, bár ő is tudhatta, hogy nem gondoltam ezt komolyan. Talán Theo tudta a legjobban, hogy milyen a Nottok milyen elcseszett életet éltek már egy jó ideje. ‒ Szia neked is. Reméltem, nagy összeborulást és csóközönt nem vártál ‒ vigyorodtam el, bár képes lettem volna agyonölelgetni, sőt ennyivel nem is úszta volna meg, de nem akartam romba dönteni a rólunk alkotott képet, így inkább maradtam a jól bevált „szeretlek, de attól még halálra cukkollak” stílusomnál. ‒ Jaj, milyen mogorva vagy már megint. Bal lábbal keltél fel? ‒ csóváltam a fejem ciccegve, hiszen kivételesen, nekem kifejezetten jókedvem volt. Ritka alkalmak egyike volt, az ilyen pillanataimat pedig érdemes volt megbecsülni. ‒ Ó, szerencsétlen. Hát nem sikerült leráznod a kis csajt? Akarod, hogy kezelésbe vegyem? Bár, garantáltan utána sem lesz okosabb, de eltűnik az életedből ‒ húztam el a számat. Szerencsétlen unokatestvérem a korrepetálásból szerzett pénzt, hát megvolt a maga hátulütője az ilyen nyomorékokkal. Én ezért is kereskedtem bájitalokkal. Ott nem kellett ennyi idiótával foglalkozni. ‒ Hát, nem éppen ‒ mosolyodtam el, majd miközben a körmeimet fixíroztam, hozzátettem: ‒ De azért hiányoztál te is ‒ pillantottam fel rá, majd a tekintetem körbevándorolt a teremben lévő polcokon. ‒ Olvasnivalóért jöttem. Korábban jártam a szobádban, de az ott lévő könyveidet vagy olvastam már, vagy nem érdekelnek. Ettől függetlenül tudsz ajánlani valamit, vagy hagyjalak az értelmi fogyatékosoknak készült könyvekkel és a gondjaiddal? ‒ érdeklődtem, bár ő maga is sejthette, ha már egyszer idejöttem hozzá, egy ideig nem is fog megszabadulni a társaságomtól. Hiányoztak már a beszélgetéseink, ő volt a kedvenc unokatestvérem, érthető hát, hogy igényt tartottam a társaságára.
A végső menedékem, a könyvtár. Bár, ma még ide is csak Moira miatt jöttem, egyrészt, mert el akarom kerülni, másrészt, mert egyszerűbb könyvek kell neki keresnem. Hamar el is tűnök a sorok között, magamhoz méltóan szúrós tekintettel illetve az utamba állókat, és kellemetlen megjegyzéseket fűzve a sugdolózásokhoz. A könyvkeresés után a megszokott asztalomat vettem célba, odébb tessékelve egy alsóbb éves suhancot. Nagy bánatomra viszont, akadt egy újabb lábatlankodó, akit bár szívesebben viseltem el magam körül jobb napjaimon, ma mégsem tartottam igényt a társaságára. Ma valahogyan senki társaságára sem. - Csak, mint a tiéd is Karen... - jegyeztem meg epésen, ahogyan elhaladtam mellette. - Amúgy neked is szia - tettem még hozzá, hátrapillantva rá, még a könyvek letétele előtt. A megjegyzésére magasba szaladt a szemöldököm, valószínűleg elég sértődötten tekintettem rá egy pillanat erejéig. - Még maga a feltételezés is sértő... - szusszantottam elégtelenül, miközben helyet foglaltam és a kezembe vettem az első könyvet, hogy átlapozhassam. - Annak a hiperaktív hugrás csajnak, Moirának lesznek. Ő tényleg hihetetlenül csökkent értelmű... A normális könyveket nem tudja követni, így keresnem kell neki valami egyszerűbbeket, ha nem akarom végigszenvedni az egészet. - morgolódtam, fel sem nézve rá, miközben beszéltem. Elégtelen vagyok az eredményeivel, egy kicsit többet vártam tőle, bár nem is értem, hogy miért. A tanára felvilágosított már róla, hogy mennyire le van maradva. Nem is értem, hogy minek vállaltam el, általában ilyen reménytelen esetekkel sohasem foglalkozom... - Na és te mi járatban erre, Karen? Merem feltételezni nem az én lehengerlő modorom csalogatott ide - néztem fel rá ismét, ezúttal némi érdeklődést varázsolva a hangomba, de megtartva az előbbi unott, talán enyhén nyúzott tekintetemet. Nem tartom valószínűnek, hogy tankönyvekért jönne, tudtommal nem szokott azért idejárni.
† mert éljenek a könyvmolyok † music † 277 † [You must be registered and logged in to see this link.] †
Az utóbbi időben valamelyest rendeződtek a dolgaim, legalább is, valamivel kevesebb teher nyomta a vállamat, és teljesen beletemetkeztem a leendő cégem felépítésébe. Ha már annyit dolgoztam, hogy pénzt spóroljak vele, akkor ideje volt hozzálátni a munka nehezebbik feléhez, hogy idővel megnyithassam a saját bájitalgyáramat. Azonban, ma szükségem volt némi kikapcsolódásra, így a könyvtár felé vettem az irányt. A legutóbbi hazalátogatásom alkalmával otthon felejtettem apám régi Poe-kötetét, így újabb olvasnivaló után kellett néznem. Zsebre tett kézzel sétáltam végig a folyosón, ahhoz is lusta voltam, hogy eltakarítsam az embereket az utamból, különben is, elég volt rideg pillantásokkal illetnem a taknyosokat, hogy elhúzzák a csíkot. A távolban ismerős alakot szúrtam ki. Akármikor felismertem volna a járása alapján, gonosz mosolyra húzódtak az ajkaim, hiszen tudtam, hogy szerencsétlen unokatestvérem az elmúlt időszakban igencsak rájárt a rúd. Nos, én ezért se vállaltam korrepetálásokat. Megszaporáztam a lépteimet, és nem sokkal utána én is átléptem a könyvtár küszöbét. Theodore-hoz hasonlóan én is egy biccentéssel köszöntöttem a könyvtárost, aztán a tekintetemmel a fiút kezdtem keresni. Pont láttam még, ahogy megindult a polcok irányába, s viszonylag hamar beértem. Legalább is, volt szerencsém hallani, amint rámordult egy alsóbb évesre. ‒ Még mindig kifogásolhatatlan a modorod ‒ jegyeztem meg, miután átvettem a kölyök helyét, és a karjaimat összefonva a mellkasomon, a polcnak támaszkodtam. Szórakozottan mértem végig. Kifejezetten bosszúsnak, már-már nyúzottnak tűnt. Néha kezdtem azt hinni, hogy a nyúzott arc pont olyan Nott-vonás, mint a szürke szemek. ‒ Miért itt keresel magadnak olvasnivalót? Ezek a tankönyvek eléggé lebutítottak. Okosabb vagy te ennél, Theo ‒ érdeklődtem, miután alaposabban szemügyre vettem a szemben lévő polcon sorakozó könyveket. ‒ Helyesbítek: Melyik csökkent értelmű diákoddal foglalkozol annyira, hogy a szabadidődet erre áldozd? Kissé oldalra billentettem a fejemet, majd amikor megindult az asztalok irányába, kényelmes léptekkel követtem őt. Eszem ágában se volt segíteni neki a cipekedésben. Azért annyira jótét lélek én sem voltam. Amúgy is, ő sem tett volna nekem szívességet, hacsak nem kérem meg rá. Néhány könyv súlyától meg ő sem szakad meg, ügyes fiú ő. Cinikus, modortalan, eszes és találékony. Épp ezért volt a kedvenc unokatestvérem.
Unalmamban vagy talán csak valami menekülési szándékkal jöttem a könyvtárba. Az alagsor már nem elég biztonságos, az a hugrás csaj valahogy mindig megtalál és még arra is hajlandó, hogy letámadjon más mardekárosokat, hogy hívjanak ki, ha akar valamit... És mindig akar valamit. Azt hiszem az idegbaj fog a sírba vinni ettől a csajtól. Hogy nem veszi a lapot, hogy hagyjon békén? Csak korrepetálom, azon kívül semmi közünk egymáshoz. Ezt nem tudom, hogy mikor fogja végre felfogni, de valószínűleg akkor sem értené meg, ha elbetűzném neki. A könyvtárosnak egy biccentéssel köszöntem, valószínűleg megszokott látvány vagyok már, talán nem is figyel rám. Meg sem vártam, hogy visszaköszönjön, inkább tovább sétáltam és eltűntem a polcok sokasága között, hogy pár tankönyv után nézzek. Az órán használt könyvek túl sok mindent foglalnak össze Moirának. Olyat kellett keresnem, ami egy-egy résszel huzamosabban foglalkozik és olyan leírásai vannak, amiket ő is megért. Komoly kihívás ilyet találni... Remélem nem tervez majd tovább tanulni, mert komoly problémákba ütközhet akkor. A legközelebbi alkalommal meg is kérdezem majd tőle. - Menj már arrébb... - morrantam rá egy alsóbb éves hollóhátasra, aki ott ingázott az asztal és a polc között. Mit ne mondjak, igen gyorsan eltűnt a közelemből, amint rájött, hogy ki vagyok, én pedig megsokszorozva a ráncokat a szemöldökeim között sétáltam a megszokott asztalomhoz és szinte leejtettem a stóc könyvet magam elé.
† mert ékjenek a könyvmolyok † music † 348 † [You must be registered and logged in to see this link.] †
† music † 390 † 