2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
[You must be registered and logged in to see this image.] "Une femme a besoin de se sentir présente dans le coeur d'un homme, vibrante et croissante ; le regard de l'homme qui l'aime, c'est pour elle le soleil, l'air, l'ombre et la pluie."
Főkarakter: Főkarakter Teljes név: Fleur Isabelle Delacour Születési hely és dátum: 1977. április 11. Aix-en-Provence, Franciaország Csoport: boszorkány Patrónus: hattyú Foglalkozás: a Mágiaügyi Minisztérium Nemzetközi Máguskapcsolatok Főosztályán dolgozik Képesség: negyedrészt véla Kiemelkedő tudás: -
Jellemed kifejtése
Fleur a hiedelemmel, és az otromba pletykákkal ellentétben nem hideg-rideg jégszobor, amely csak a tökéletesség előtt olvad fel. Ellenkezőleg – közeli barátai, és családja vakmerő, vidám teremtésnek tartják, aki nem fél bepiszkítani a kezét. Természetes bája, mely a véla lét ajándéka, valószínűleg sosem bontakozhatott volna ki, ha faragatlan lélekkel találkozik. Fleur azonban remek, összetartó családban nőtt fel, ahol szeretetet, megbecsülést és igényességet tanult. Szülei házasságára és szerelmére egyfajta követendő mintaként tekint, bár már elég korán kialakult a saját véleménye, és jól tudja, mit szeretne másként csinálni. Határozott, erős egyéniségégből táplálja ezeket a megingathatatlan meggyőződéseket, melyek néha tévútra viszik, és olyankor nehezen ismeri be, hogy hibázott. A kritikát nem tűri, ugyanakkor ő maga elég kritikus természet – gyakran olyan szavak is kicsúsznak a száján mérgében, amiket utóbb megbán. Nehéz lecke volt számára, míg megtanult bocsánatot kérni, és rádöbbent, hogy ezzel nem lealacsonyodik, hanem egyenesen a legjobbat teszi.
Hűsége megkérdőjelezhetetlen. Tartson ki akár egy személy, akár elvek, akár a szülőhazája mellett. Franciaországot a bőrében hordozza, minden mozdulatából árad az utánozhatatlan könnyedség, amit a Párizsban járók gyakran látnak. Ezzel együtt nem jellemző rá a franciákkal kapcsolatos sztereotípiák többsége – bár élvezetből eszik, nem mindig csak drága, nehezen elkészíthető fogásokat választ, és most, hogy egyedül él Londonban, szorgosan csiszolgatja a szakácstudományát. (Legalább a konyhában mozogjon otthonosan, ha már a lakása minden más részében hagyja eluralkodni a színes kuplerájt.) Az anyja szerint Fleur büszkesége és nagy szíve családi örökség, az apja pedig azt állítja: idősebbik lánya meglepően nyers és ügyetlen, ha a pénzügyekről van szó. „Félek, nem igazán sikerült felkészítenünk őt a való életre.” Ám a kedves papa aggodalmai feleslegesek, Fleur ugyanis feltalálja magát, és bár az eligazodással még valóban akadnak gondjai, nem fél ismerkedni. Még akkor is, ha segítséget kérni nehezére esik…
A húga elvesztésének gondolata élénk, letörhetetlen tüskeként vibrál a lelkében máig. Gabrielle számára az egyik legfontosabb személy a világon, és fontosnak tartja, hogy mellette álljon, akármilyen megpróbáltatások és izgalmak várnak az ő gyönyörű, hebrencs bakfis húgára. Testvérével való kapcsolata is remekül példázza, milyen Fleur a szépség feszesre húzott fűzőjéből kibújva – a sztereotípiákkal ellentétben jó hallgatóság, intelligens és művelt fiatal nő, akiben egymásra hágnak az egészséges ambíció lépcsőfokai, és hirtelen kirohanások. (Magukat, az előítéleteket pedig elítéli – bár ő sokszor ma is hamarabb ítél valakiről, minthogy megismerné az illetőt.)
A Nagy Szerelem belépése komoly kihívást jelentett Fleurnek. Igyekezett megőrizni – makacs elszántsággal – az önrendelkezését, ugyanakkor egyik pillanatról a másikra rabul ejtették a szívét. Ő pedig, aki világ életében vágyott a szerelemre – arra a mindent elsöprő, lángoló, szelíd, kitartó fajtára – könnyes szemmel mondott igent, mikor Bill Weasley feltette neki a Nagy Kérdést. A Nagy Kihívást azonban egyáltalán nem a vőlegénye, hanem Bill családja jelenti, akik olybá tűnik, egyáltalán nem látják Fleurt szívesen, főleg ha Mrs Weasleyről és Bill húgáról van szó. Fleur pedig, aki sosem próbálta megkedveltetni magát senkivel – erőszakkal főként nem -, várja, mikor törnek meg a makacs vörös nők. Előbb vagy utóbb. Ugyanis, ha a türelem nem is tartozik Fleur erősségei közé, valamit azért megtanult a híres francia virtusból: „Le meilleur moment de l'amour, c'est quand on monte l'escalier.”
Megjelenés
Én vagyok a szőke villanás, aki nemrég még a Beauxbatons lépcsőit rótta - szigorúan kihúzott háttal. Én vagyok az egykori rideg, megbabonázó szépség, aki után a Roxfortban is mindenki sóvárgott - vagy éppenséggel akit mindenki irigyelt, már ha a lányok táborát nézzük. Én vagyok az a kék szempár, ami érdeklődve, vagy épp lekicsinylően fúródik a tiédbe. Én vagyok a cseresznye ízű száj, amit a fogaim olykor beharapnak, máskor vidám mosolyba öltözik. Én vagyok a magas, karcsú alak, aki most egyenes háttal ül a minisztériumban, egy szűk irodában, egy kényelmetlen irodai székben. Én vagyok a fehér bőr, ami olyan, mintha sose érte volna a legcsekélyebb napfény sem. Én vagyok a tökéletes öltözék, az egyenruha, a színes selyemsál, a rövid szoknya, a feszes farmer, a feltűnő dísztalár, az elegáns megjelenés, a méregdrága kiegészítők. Én vagyok a fiatal lány, aki egy párizsi fogadáson mindenkit levesz a lábáról, és én vagyok a megfáradt gyerek, aki kardigánban és világoskék melegítőben a fotelbe kucorodik. Én vagyok a lány, aki fürdéshez összefogja a haját, és általában azok a copfok, kontyok sikerülnek a legjobban. Én vagyok a lány, aki nem szereti a túlságosan erős sminket, aki retteg a leégéstől, aki órákig bír tollászkodni a tükör előtt, és aki mégis olyan lehengerlően spontán tud lenni. Én vagyok a lány, aki nem szívesen ad ruhákat kölcsön, és én vagyok a lány, aki szereti, ha figyelnek rá, ha a szépsége tekinteteket vonz. De figyelj... ez a lány is én vagyok. Aki nyári éjszakákon meztelenül alszik, arcát pirosra festi a szerelem lángja, és csak arra vágyik, hogy az emberek meglássák: ő jóval több, mint egy bájos arc és egy szép mosoly.
Életed fontosabb állomásai
Címkék. Egész életem címkék egész sorozatából épül fel, s mindmáig úgy tapadnak ezek rám, mint a makacs árnyak. Nem lehet legyűrni őket. Nem lehet uralkodni felettük.
A kislány. Igen, én. A kislány jelzőt persze mára már nem sokan használják rám, a szüleimet leszámítva, de az igazság számomra is egyértelmű. Egy részem, egy a sötétben bujkáló részem még mindig az a copfos, szőke kislány, aki nevetgélve ült a kerti hintaágyon, aki a babáját fésülgette, aki a mackóját Bruminak nevezte el, mert az apukája mindig így brummogott álmában. Az a kislány, az az akaratos kis szörnyeteg, aki magára kente az édesanyja gyöngyházfényű rúzsát még ma is él bennem, de ha bárkit kérdezek róla, sosem mondanak rosszat. Joválisan mosolyognak, és azt mondják, egy kis tündér voltam. Akaratos, sokszor hisztis, de ezt a korral kinőttem… Szeretném én is ezt hinni.
A nővér. Gabrielle születése nem csupán a szüleim életében volt fordulópont, hanem az enyémben is. Mondják, a testvéred érkezésével megmutatkoznak a jellemed alapvető vonásai. Féltékeny voltam-e? Soha. Bár azt hiszem, ebben az is erősen közrejátszott, hogy a húgom mindig is olyannak tetszett előttem, akár a játékbabáim egyike. És csak az enyém volt. Négy év korkülönbség a maga nemében elég sok, főleg ha kislányokról van szó. Mellette én mindig a pótmamájának éreztem magam, tologattam a babakocsijában, dédelgettem, egyfolytában hurcoltam volna magammal, ha édesanyám engedi. Idővel persze a kapcsolatunk szelídült, bár egy cseppet sem lazult. Ma már a barátnőmnek tekintem Gabrielle-t, és mindig számíthat rám, bármi történjék.
A negyedvéla. Anyai ágról örököltem a szépségért felelős géneket, amik – mi tagadás – sokszor megkönnyítették már az életemet. Két lépést sem kellett tennem a karácsonyi bál előtt, sorban álltak az udvarlók. Ezt az élet más területein is megtapasztaltam, s ez meglehetősen önelégültté tett. Azonban nem mindig áldás számomra ez a helyzet. Nehéz, mikor az emberek elítélnek, csupán egy csinos kis pofinak tartanak. A munkahelyemen is állandó jelleggel meg kell küzdenem az elismerésért. (Hála Merlinnek, mióta eljegyzési gyűrű csillog az ujjamon, legalább a kéretlen udvarlók többsége eltűnt a színről…)
A barátnő. A címkékről beszélgetünk, igaz? Nos, ez az a papírfecni, amelyet sosem tudtam és sosem szeretnék teljesen legyűrni magamról. Tizenhárom éves korom óta állandóan képviselem ezt a státuszt, s tizennyolc éves koromig nem is igazán titkoltam. A véla-vér és a magabiztosság csodákra képes, én pedig apa szerint túl korán kitapasztaltam ezt az adottságot. Mindig volt „Nagy Ő”. Gyakran feszített tempóban egymás után. Hiába, mindig is szerettem a figyelmet, s az, ahogy a srácok egyértelműen lelkesedtek irántam, elégedettséggel töltött el. S ők, akik napokra, akár hetekre a magukénak tudhattak engem mind azt remélték, ez örökké tarthat. Hogy valamelyikük majd csak megszelídíti néhány szóvirággal Fleur Delacourt. Én pedig a saját csapdámba estem. A fiúk egy álommal mentek randizni… engem találtak ott. És volt, akinek nem tetszett a valóság.
A Nő. Talán kérkedésnek hangzik, viszont pontosan tudom, mit jelent ez a címke. Én vagyok A Nő – tizennyolc éves korom óta én vagyok az, egy fiatalember számára. Furcsállod? Megdöbbent? Mindenki így érzett, mikor alig fél év randevúzgatás után úgy döntöttünk, összeházasodunk Billel. Láttam az arcokat. A hitetlenkedés ezernyi megkövesedett maszkját. Ma is sokszor látom. Viszont ilyenkor egyszerűen kezelem a helyzetet – Őrá gondolok. Billre, aki életemben először valóban látott engem, nem csupán nézett. Aki mellett igazi nőnek érezhetem magam.
Menyasszony. Az esküvőszervezés remek elfoglaltság, időnként meggondolom, hogy talán átképzem magam – vagy egyszerűen csak szabadjára engedem velem született érzékemet, ami a díszítést, a ruhát, és minden egyebet illet. Boldog vagyok minden pillanatban, amikor ruhát próbálhatok, dekorációt tervezhetek. Bár tudom, ez nem csak az én napom, Bill mégis szabad kezet ad nekem egy csomó mindenben. Bízik az ízlésemben. Azt hiszem, megvan rá az oka. (Bárcsak jövendő anyósom is így bízna bennem.)
A rend tagja. A Főnix Rendje nagy múltú társaság, ahová öröm és megtiszteltetés tartozni, bár nem hiszem, hogy a vőlegényem családneve mellett lenne más választásom. Szeretnék a Rend hasznára válni, értékes tagja lenni… még most is, amikor úgy látszik, Merlinnek hála elmúlt a veszély. De mégis hogyan bizonyíthatnám, hogy alkalmas vagyok, ha nem hisznek bennem?
Nos, akkor mi a válasz? Egy címke meghatároz Téged vagy elpusztít?
Fantörpikus lett és én imádtam minden sorát. ^^ Szeretem amúgy is ezt a karit, és te nagyon jól visszaadtad a jellemét, a félelmeit minden egyes apróságot. Remekül fogalmazol, ez már eleve indokolta, hogy lekössön az olvasgatás, és nagyon szépen, egyedien építetted fel az Előtörit, ami miatt megint csak le a kalappal. Igazán szuper bizonytalan, de nagy álmokkal rendelkező karit dobtál össze, akit drukkolok, hogy a vörös hölgyek is megkedveljenek. Ők se rosszak, csak hát biztosan féltik jámbor Billt, de ő okkal választott téged, szóval nem lesz itt gond, az esküvőre pedig természetesen várok én is egy meghívót a papámmal együtt. Foglalózz, ha netán még nem tetted, aztán mehetsz is játszani. ^^
