Főkarakter: Főkarakter
Teljes név: Shenzi Amelia Fitzgerald
Születési hely és dátum: London, 1964. augusztus 20.
Csoport: Ex-Halálfaló
Patrónus: Jaguár
Foglalkozás: Hóhér, bestiamester, ereklyevadász
Képesség: Vérfarkas (harapás útján)
Kiemelkedő tudás: ---
Jellemed kifejtése
Mit látsz? Egy törékenynek tűnő nőt. Egy angyali teremtést. Egy porcelánbaba arcot. Egy ártatlan szempárt. Pillantása megigéz, rabul ejt s többé már nem ereszt. Mint a pók, aki behálózza áldozatát. Egy fekete özvegy. Egy kaméleon. Az álcázások nagymestere.
Kívülről olyan, akár egy ma született bárány. Legbelül viszont… oroszlán. Egy igazi báránybőrbe bújt farkas.
Kegyetlen, vehemens, céltudatos. Nem ismer lehetetlent. Megszelídíthetetlen, megfoghatatlan, betörhetetlen – akárcsak a vadlovak legnemesebb példánya.
Innocence, once lost, can never be regained.
Darkness, once gazed upon, can never be lost.
Sosem gondolnád, hogy ez a bájos porcelánbaba arc milyen romlott belsőt takar. A megtévesztések mestere vagyok, ha akarom. Könnyedén hitetem el bárkivel, hogy én vagyok az áldozat, miközben a tényleges és gyanútlan áldozataimat becserkészem. Én nem áldozat vagyok, sosem voltam az, leszámítva azt az ominózus esetet, amikor az a dög likantrópiával megfertőzött. Nem, itt egyedül én vagyok a ragadozó, a vadász. Én vadászok rád, és nem pedig fordítva.
Csak nevetek a gyengéken. Azokon, akik az érzelmeiket elpocsékolják másokra. Felesleges. Időpazarló. Értelmetlen.
Angyali mosolyom egyáltalán nem tükrözi, hogy ez a gyönyörű alma bizony igencsak rohad belülről. Nem tagadom, hogy nem vagyok egy ma született bárány, habár a külsőm abszolúte ezt sugallja. A normális jelző sem igazán illik rám, eléggé deviáns vagyok a korombeliekhez képest.
A gyönyörű hattyú, aki hiénákat megszégyenítve vihog, miközben szemrebbenés nélkül felfal reggelire. Elpusztítalak, ha akarlak, de még akkor is, ha nem. Hurrikánszerűen tombolom végig az utamat, gigantikus pusztítást hagyva ezzel magam után.
És hogy mindeközben mit látsz? Egy törékenynek tűnő nőt. Egy angyali teremtést. Egy porcelánbaba arcot. Egy ártatlan szempárt.
Sosem fogod megtudni, hogy milyen vagyok valójában. Soha.
Megjelenés
Egy vörös démon. Egy vérmes bestia. Egy nőstényördög jégszívbe burkolva.Igéző szempár, mely a zöld színében pompázik, ám teliholdkor borostyán árnyalatot ölt. Magas termet, nőies idomok, karcsú alak – leginkább ez jellemez. Kiállásom erőteljes és tekintélyt parancsoló, pillantásom ellentmondást nem tűrő. Alapjáraton egy domináns jellemnek tartom magam, ami szerintem a kisugárzásomon is meglátszik. Nem sokan mernek szembeszállni velem, maradjunk ennyiben.
Az első benyomás az én esetemben mindig változó. Ez leginkább attól függ, hogy éppen melyik arcomat mutatom az adott személy vagy csoport irányába. Igaz, a férfiak körében inkább vagyok egy kívánatos nő, mintsem egy olyasvalaki, akitől félnek. De ki kell, hogy ábrándítsak mindenkit, tudok ám meglepetéseket is okozni. És szeretek is.
Különleges ismertetőjegy:Egy sebhely található a jobb szemem szegletében. Nem túl nagy, de azért észrevehető. Nekem tetszik, mert szerintem a maga bizarr és sajátos módján látványos, azonban mások nem egészen így vélekednek róla. Sokakat elrettent a látvány, és emiatt inkább messziről elkerülnek, ha tehetik.
Életed fontosabb állomásai
Deep in the ocean, dead and cast away
Where innocence is burned in flames
A million mile from home, I'm walking ahead
I'm frozen to the bones, I am...
A soldier on my own, I don't know the way
I'm riding up the heights of shame
I'm waiting for the call, the hand on the chest
I'm ready for the fight and fate
- Gyere már, Paige! Meglátod, hogy jó lesz – noszogatom a húgomat, miközben serényen haladok előre az erdőben. Paige nem olyan talpraesett, mint én. Azt azért nem mondom, hogy ijedős, de már közel áll hozzá. Ikrek vagyunk, viszont a személyiségünk annyira különböző, hogyha külsőre nem olyanok lennénk, mint két tojás, akkor minden bizonnyal azt feltételeznék rólunk, hogy semmi közünk egymáshoz. Kettőnk közül mindig is ő volt a jó kislány, a mintadiák, a szófogadó gyerek, stb. Én meg az ellentéte; szeretek bajt keverni, a magam ura vagyok, és eszem ágában sincs szót fogadni másoknak. De szerintem ez így van jól, legalább kiegészítjük egymást. Ő az én jobbik énem, míg én nem tudok semmiféle pozitív tulajdonságot adni neki. Bizony, hálátlan egy dolog a rossz lány szerepében tetszelegni. Ettől függetlenül ő mindig is úgy kezelt, mintha én lennék a világon a mindenség. Elválaszthatatlanok voltunk már a kezdetektől fogva.
- Mit akarsz az erdőben csinálni ilyenkor? Tudod jól, hogy sötétedés után már nem szabadna itt lennünk – érzem, hogy fél itt lenni, de nem értem, hogy miért. Én sosem féltem sötétedés után, még az erdőben sem. Ha nem látok semmit a sötétben, akkor sem félek. Igaz, hogy én ilyen vagyok, ő meg nem. Ezt igazán nem róhatom fel neki, viszont látnia kell azt, amit én láttam napközben.
- Muszáj megnézned azt az unikornist! Errefelé láttam, azt hiszem – állok meg egy pillanatra, hogy körbenézhessek. Valóban erre láttam? Nem rémlik ez a hely. Létezik, hogy eltévedtünk? Nem, az lehetetlen. Tökéletes tájékozódási képességeim vannak, még sosem tévedtem el az erdőben. Apáék mindig is csodálkoztak ezen, hogy mialatt a felnőttek elvesznek az erdő sűrűjében, én játszi könnyedséggel találok haza, minden egyes alkalommal. Persze próbáltak távol tartani, konkrétan megtiltották, hogy az erdőbe menjek. De hát engem nem érdekelnek a szabályok. Azt teszem, amihez kedvem van. Ez mindig is így volt.
Egy óra elteltével még mindig az unikornist kerestük, továbbá a kifelé vezető utat. Fogalmam sincs hogyan történhetett ez. Tényleg nem szoktam eltévedni. Viszont kezd egyre később és sötétebb lenni, már a hold is felütötte fejét az égbolton. Csodálatos látvány a telihold. Ugyanakkor nagyon veszélyes is ilyenkor kint tartózkodni. Nem is magamat, sokkal inkább a húgomat féltem.
- Fázom – szólal meg Paige félszegen. Szörnyen érzem magam, amiért ilyen helyzetbe hoztam.
- Ne aggódj, hamarosan kijutunk innen, ígérem – ezzel próbálom megnyugtatni őt és magamat egyaránt.
– Addig is maradj szorosan mellettem, nehogy elveszítsük egymást.Vérfagyasztó vonítást hallat az éjszaka. Na, ettől tartottam. Nem is kell több, megfogom Paige kezét, és rohamos léptekkel indulok el vele a másik irányba. Bármi is ez az izé, nem szabad, hogy ránk találjon.
Késő. Szinte a semmiből csap le ránk. Maga alá temet minket, nem hagy menekülő utat. Nem is tudnánk elmenekülni, hiszen annyira gyors, hogy a szememmel sem tudom követni. Egyik percben még a húgom mellett állok, a másikban meg már a földön heverek. Sajog a fejem, zakatol a szívem, és ömlik belőlem a vér. Nem érzem a lábaimat, de próbálok felállni. Nem megy, összeesek. A vér most már szabályosan spriccel a hasamon ejtett sebből. Nem érdekel, a húgomat keresem, de nem látom sehol.
Belém mar, mire én felüvöltök a fájdalomtól. Ki üvölt? Ez tényleg az én hangom? Mintha a távolból jött volna ez az artikulátlan üvöltés. Pedig én kiabálok folyamatosan. Fáj, de már nem is érzem. Az egyedüli, amit jelen pillanatban érzek, hogy forog velem a világ, és hogy gyenge vagyok. Végtelenül gyenge. Megadom hát magam az elkerülhetetlennek, és nem küzdök tovább. Feladom. Érzem, ahogy az erő kiszáll a testemből, miközben ez a fenevad továbbra is rajtam nyammog. Belőlem eszik. Hallom, ahogy összeroppantja a csontjaimat. Ennek pokolian kéne fájnia, de már nem érzem, hogy mit csinál a testemmel. Nem érzem, hiszen már itt van a halál, hogy magával ragadjon. Itt heverek a túlvilág küszöbén, és nekem nincs elég erőm ahhoz, hogy küzdjek ellene. Mit is tehetnék?
Még utoljára hallom, hogy Paige felsikolt, aztán magába szippant a fekete sötétség. A sikoly pedig tovaszáll az éterbe, mintha soha nem is lett volna.
Végül mégis én voltam az, aki túlélte. A húgom pedig belehalt.
The sound of iron shocks is stuck in my head,
The thunder of the drums dictates
The rhythm of the falls the number of deaths
The rising of the heights ahead
From the dawn of time to the end of days
I will have to run away
I want to feel the pain and the bitter taste
Of the blood on my lips again
Azt mondják, hogy a nagy változások gyorsan történnek. Olyan gyorsan, hogy nem lehetünk rá eléggé, vagy nem lehetünk rá egyáltalán felkészülve. Olyan gyorsan, hogy észre sem vesszük. Egyszerűen csak vagy készen állunk rá, vagy nem. Az élet nem kérdez. Az élet csak odalöki eléd, amit át kell vészelned, át kell ugranod, vagy meglovagolnod – akár egy hullámot. Ha elég bátor és vakmerő vagy hozzá, akkor sikerül. Ha pedig nem, akkor elveszel – örökre.
Tisztavérű örökösből egy másodperc töredéke alatt lettem azzá, ami most vagyok; egy elfajzott fenevaddá. Egy jelentéktelen korccsá, aki többé már senkinek nem kellett. Kitaszított és számkivetett lettem, a saját családom űzött el arról a földről, ami engem illetett, amit én örököltem volna. Ha az a sorsdöntő másodperc nem változtatja meg az életemet akkor…
Egy jós egyszer azt mondta nekem, hogy nagy tetteket vagyok hivatott véghezvinni a jövőben. A jövőben, amely még meg sem született… Talán soha nem is fog…
Megöltem őt. A hazugságáért. És csak úgy, a hecc kedvéért. Vérmes, elvadult mosolyom bestiális vigyorrá torzult a képemen, ahogy kitéptem a szívét, majd a karmazsinvörös vérét az arcomra kentem. Mindig is mondtam, hogy nincsen jobb smink az alvadt vérnél…
És csak nevetek. Kiröhögöm a világot, mert a legszívesebben sírnék…