2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
*Az új tanév új hírekkel érkezett meg a számomra. Nem semmi találkozás volt az a húgommal a seprűtárolóban, de ha csak ennyi lett volna. Ám szegény Missyre egy fél életet ráborítottam miután végre sikerült megtalálnom. Ráadásul Katherina a Griffendél házba került, így Missycica tűzközelben volt ahhoz, hogy jobban szemmel tudja tartani mint én. Persze nem kívántam tőle sem azt, hogy kémkedjen a húgom után, sem azt, hogy naphosszat vele legyen, csak annyit, hogy amikor teheti egyengesse az útját. Én magam sem akartam nagyon rátelepedni Katherinára, hagytam, hogy ő válassza meg az idő hosszát és az alkalmakat amikor találkozunk, de szerencsére igazat mondott abban az apró helyiségben amikor lehordott amiért nem mentem oda hozzá azon a szép tavaszi napon Whitehavenben, mert hogy nagyon örült volna nekem. Azt nem mondom, hogy le sem tudom magamról vakarni, de elég sok időt töltöttünk eddig együtt. Az első roxmortsi hétvége előtt azonban különleges dolgot terveztem a számára, olyannyira, hogy még tilos is volt. Katherina egy életrevaló kis boszorkány, biztosan nem apánkra hasonlít, talán attól az ősünktől kaptuk minden tulajdonságunkat akitől a mágiára való érzékenységünket és képességeinket is. Biztos vagyok benne, hogy amint lehet minden tiltott dolgot ki fog próbálni, ami persze nem baj és legalább tovább viszi a család hírnevét amit oly nagy előszeretettel ápolgattam a Durmstrangban, de jobb szeretném ha a legveszélyesebb dolgokat inkább velem próbálná ki és nem a szobatársaival. Talán rajtam kívül mindenki másképp gondolná ezt, de szeretnék vigyázni a húgomra anélkül, hogy mindentől elijeszteném. Tanulja csak meg, hogy mi a veszély mert azáltal tanulja meg azt is, hogyan védje meg magát és melyik az a pont amin túl egyszerűen _nem_szabad_menni_. Az elülső udvaron vártam rá, hogy onnan elinduljunk a Tiltott rengeteg felé. Amit addig útba ejtünk azt mind megmutatom neki, bár feltételezem Hagridnál már járt, őt mindenki szereti. * -Szia Katherina! Hogy érezni magad Roxfort? …..Én elvinni téged olyan hely ahova nem szabad, ahova mindenki megy. Te szót fogadni nekem és maradni mindig mellettem. Da? *A rövid kis köszöntés és a válasza után jóval halkabban mondom neki mit terveztem mára és sietek is elindulni, nehogy a rengeteg kérdés amire számítok az udvaron, mások füle hallatára merüljön fel. Az erdő határáig elmondom neki a magam kifacsart módján, hogy pontosan hova viszem és milyen lények találhatók az erdőben, hogy melyiktől kell tartania és melyik az amelyik egyszerűen csak csodálatos ámde félénk. Mire kell vigyáznia, és, hogy csak velem jöhet ide legközelebb is, meg persze a lelkére kötöm, hogy soha senkinek nem mondhatja el, hogy hova vittem. Na jó, majd ha felsős lesz elmondhatja valakinek. Mielőtt belépnénk a rengeteg fái közé, megállítom és a zsebembe nyúlok, majd egy kis arany sípot veszek elő ami nagyon hasonlít arra amit a seprűtárolóban visszatettem a polca, legnagyobb bánatára. Ám ebbe az ő neve van gravírozva, persze úgy ahogy én szeretem. „Katherina Benedict”* -Tessék. Én ígérni, hogy te kapni tőlem sípot. A tiéd. Rajta lenni neved. *Megsimogatom az arcát ahogy az unokahúgaimnak is szoktam és mosolyogva figyelem, hogy mit szól az ajándékomhoz. Utána el is indulhatunk a nagy kalandra.*
*Nem érti, de talán nem is baj, az azt jelenti, hogy egyáltalán nem gondolt még bele a fiú-lány kapcsolatba, akkor pedig talán csak barátként tekint Kevinre, remélem jó sokáig. Nem is próbálom tovább magyarázni, csak szemet forgatok arra a kijelentésére, hogy mindketten tanítjuk majd gitározni. Jó, ennyiben hagyjuk most a dolgot, ráérünk ezzel később is foglalkozni, most épp tilosban járunk, ha visszatértünk első dolgom az lesz, hogy megkeresem ezt a Kevint és elbeszélgetek vele a húgomról. Egyelőre a lányka szájával kell foglalatoskodnom, mivel az úgy jár mint a kacsa segge, csak sokkal hangosabb. Nincs túl sok reményem arra, hogy ezek után betartja az ígéretét, nem mintha nem akarná, biztosan nagyon igyekszik és látom a szemeiben is – már amennyit látok – hogy nagyon szeretne megfelelni, de egyszerűen nem tud. Kicsi még ahhoz, hogy sokáig kordában tudja tartani az érzelmeit és lássuk be, itt a Tiltott Rengetegben egy nem kicsit kalandvágyó lánykát minden pillanatban bombáznak az új dolgok. * -Jó! akkor csend. *Suttogom, hogy példát mutassak, de azt hiszem minden percben a számra kell majd tennem a mutatóujjamat, hogy emlékeztessem az ígéretére. Újra megindulunk, én egy kicsit előtte megyek de nem sokkal épp csak egy lépéssel, hogy figyelmeztessem ha valami akadály van előttünk, a pálcám fényénél én látom meg előbb és mutatom, hogy hova ne lépjen. A kérdésre meg sem rezzenek, nekem egyértelmű a válasz és nem véletlenül küldtem Katherinát Missyhez. Lelassítom a lépteimet és egy hosszú pillanatra a húgomra nézek mosolyogva. Ha Missyre gondolok vagy szóba kerül mindig melegség tölti el a szívemet és egyáltalán nem szégyellem.* -Missy kedves lenni nekem. Én szívemnek. Da? Ő lenni párom….szeretpár….szeretni….szerelmespár, da. *Érezni könnyebb mint megfogalmazni egy olyan nyelven aminek a ragozásával még nem vagyok teljesen tisztában. Bár sokat tanultam a nyáron Missytől, és igyekeztem otthon is képezni magam, az amerikai mesefilmek nézése nem kifejezetten jó nyelvtanár. Az unokahúgaim pedig eléggé korlátolt szókinccsel rendelkeznek, vagyis ők inkább az édes és cuki dolgokat jegyzik meg egyelőre és nem az irodalmi angolt. Talán Shakespeare-t kellene olvasnom. ennél a pontnál hallom meg a dobogást és rögtön tudom, hogy egy csapat kentaur az. Lejjebb ereszkedem Katherinához és a számra teszem a mutatóujjam, na ugye? * -Da. Mi lenni nem jó hely, erre fújni szél. Menni arra, lassan, csend. *Érzem merről fúj a szél, bár nem túl erős de azért mégis jobb az óvatosság, a mi szagunkat viszi pont arra amerről a hangokat hallom. Jó eséllyel kikerülhetünk ebből a sávból anélkül, hogy elszalasztanánk a kentaurokat, ám ahogy elindulok a mutatott irányba, apró, imbolygó fényeket veszek észre és minden bizonnyal a húgom is látja. Nem lehet véletlen, bár nem hallottam még ilyesmiről azért még létezhet, csak épp nem tudom miként és hogyan. Lidércfényre hasonlít, az viszont sosem jelent jót. Viszont ha még sem az, akkor nem vagyunk egyedül és nem a kentaurok társaságára gondolok. Megfogom Katherina karját és magamhoz húzom, ha rám néz megingatom a fejemet. A pálcám hegyéről eltüntetem a fényt.* -Csend Katherina. *Suttogom még az eddiginél is halkabban.* Jönni velem. *Húzom magammal ha hagyja és nem siet a fények felé, mert én az ellenkező irányba megyek és arra is ügyelek, hogy ne fussunk szembe a kentaurokkal. Egyre közelebb hallom a dobogást, már a földön is érzem a rezgéseket melyeket a paták dobbanásai okoznak. Ahogy felpillantok abba az irányba már látom is őket. Kissé oldalról közelítenek, de bármikor felénk kanyarodhatnak.*
~ A nyavalyás! Megúszta a gitárja? Remélem új darab...~ Puffog magában Ruth elkapva a mondatot, de a hangfalak nem járhattak olyan jól, mert azóta valahogy nem voltak olyan hangos zenei bemutatók. Az is igaz, hogy utána már hamar ott voltak a vizsgák és ha Darius nem is tanult, azért a kéretlen hangoskodásért már a közvetlen szomszédai is lincshangulatba kerültek volna. Aztán jött a nyár, s a kastély kiürült és elcsendesedett. Mindenesetre azon jól szórakozik, hogy a lány vagy direkt, vagy nem direkt, de nem érti Darius nagyon is egyértelmű utalását a gitároktatás átvételére. ~ Ruth is lenni türelmes lány, da.~ Gúnyolódik magában, ahogy kényelmes tempóban követi őket beljebb az erdőbe. Nem kell sietnie, bár a hallottak alapján túl sok cukrot ehet a lányka vagy egyébként is hiperaktív, de mégiscsak csak picike, nem tud olyan gyorsan menni, főleg sokáig. Ahogy beljebb haladnak, azért elkezd feléjük közeledni. Nem párhuzamosan halad velük, hanem próbál mögéjük kerülni valamennyire, de azért takarásban is maradni, hogy ha visszanéznének vagy visszafordulnának, ne látszódjon már a potyautas a kiránduláson. Nem akar a pálcából fényt elővarázsolni, félő, az azonnal lebuktatná őt. Ez mondjuk így némileg lassítja, mert hatványozottan oda kell figyelnie azokra a gallyakra és mindenfélére, ne roppanjon a lába alatt. ~ Missy? Ezt a nyálas nevet...~ Ó, nagyon hegyezi a fülét most Ruth, erre a válaszra kíváncsi lesz. Főleg az olyan ki nem mondott részekre, amelyek benne lehetnek egy mondatban úgy, hogy a kislány ne értse, de egy felnőtt igen. Lemaradását némileg behozza, mikor ők ketten megtorpannak, s hallgatózni kezdenek. Ruth is megáll idővel és fülel. Kentaurok bizonyára, s mintha közelednének. Most akkor vagy lebuktak, vagy csak pont belesétáltak az útvonalba. Vajon a kentaurok hallják őket? Vagy kiszagolták? Szélirányban vannak... vagy ezek a félig gebék nem állatként működnek? Na mindegy, nem itt vesztegelve kellene őket bevárni. Ha közelednek, s ha jól hallja Ruth, merről közelednek, akkor itt az ideje továbblendülni innen egy olyan irányba, amely esetén pont elkerülhetik mindannyian a kentaurokat. Már csak a hogyan a kérdés, de hamar megtalálja rá a választ. A kislány a kulcs ehhez, az ő kíváncsisága, érthetetlen rajongása ezekért a lényekért. Ruth pálcát ragadva máris varázslásba kezd. Annyira azért nem béna, hogy semmi se sikerüljön neki, de most talán nem is szükséges látványmágussá képeznie magát, hogy célt érjen. Egyelőre elég az érdeklődést felkelteni. Apró, kék fénypöttyöket varázsol Katherine közelébe, úgy, hogy a lány vegye észre először. Csábító, imbolygó kis fények, játékosan, pajkosan, hogy véletlenül se tűnjenek rémisztőnek, hanem inkább olyan tündérmesésnek, még ha a sötétebb erdőbe is vezetnek a fények beljebb, s egyben a kentauroktól messzebb. Aprón ugrálnak, táncolnak, csalogatnak, nem túl fényesek, hogy mások figyelmét is felhívhassa, pl. a kentaurokét. vagy más veszélyes lényét. A veszélyt most Ruth kívánná betölteni, aztán meglátjuk, mi lesz.
Azt hiszem Darius már az elején is számíthatott rá, akár már látatlanban is, hogy ez az egész nem lesz majd számára olyan egyszerű, sőt. Nem mondom, hogy ha rám szól, akkor sem tudok alkalmazkodni, mert tényleg igyekszem csendben maradni, amikor jelzi, hogy így kéne tennem, mert a végén még bajba kerülünk, csak hát nehéz, amikor az ember izgatott, és hangokat hall és csörgést a fák közül és simán odaképzel olyasmit is ami nincs ott, belógó faágat teszem azt, ami esetleg még sem faágnak tetszik elsőre, hanem karmos kézre teszem azt. Mert mint tudjuk a gyermeki fantázia sok mindent képes kihozni abból, ami nincs itt ott, nekem pedig különösen szárnyaló fantáziám van igazából. Ettől még most próbálom magamat visszafogni, és az valahogy fel sem merül bennem, hogy Dariust zavarhatja ez az egész Kevin dolog, mert hát... miért lenne baj? Missy is idősebb és hozzá kifejezetten ő küldött, hogy majd segít nekem eligazodni, ha már egy házba járunk. Kevin is csak segít, mert kedves. - De jó! Akkor te is tanítasz gitározni és akkor még jobb leszek benne! - és most még arra is figyelek, hogy csak az első két szónál emelem meg kicsit a hangomat, aztán már visszafogom magamat. Az pedig nem esik le elsőre, hogy a szavai inkább azt jelentették, hogy ne Kevintől tanuljak, hanem tőle, de hát miért ne lehetne mindkettejüktől? Ha többet gyakorolok akkor előbb leszek még sokkal jobb benne nem igaz? Ez csak szín tiszta logika kérem szépen. A szavaira újra csak bólogatok, tényleg nagyon igyekszem figyelni rá, hogy csendben legyek és ha beszélek akkor is maradjak a suttogásnál, hogy ne vegyen észre minket senki sem, aki esetleg veszélyes lehet, mert hát ez egy veszélyes erő, az már nekem is átjött. Azért az mégis meglep, amikor leguggol elém és finoman még a számat is befogja. Kissé elkerekedik azért a szemem, és csak a bólogatás marad, amíg szóhoz nem jutok, persze nagyon suttogva. - Oké, suttogok, csak szépen halkan, nem akarom elijeszteni az unikornisokat. - még bólogatok is mellé, ahogy tényleg igyekszem nagyon óvatosan lépkedni. Időnként még a lábam elé is nézek, hogy ne lépjek túl sok gallyra, mert annyi szent, hogy itt aztán minden tele van minden apró törmelékkel, ami megnehezíti a csendes közlekedést akkor is, ha az ember amúgy tényleg nagyon igyekszik osongálni, meg csendben maradni. Van viszont egy kérdés, ami még mindig nagyon birizgál, már jó ideje és nem tudok szabadulni tőle, ezért végül csak rászánom magamat, hogy csendben fel is tegyem. - Missy kedves lány, ő... kicsoda neked? - oké-oké nem vagyok én teljesen hozzáértetlen, bár Missy azt mondta, hogy jó barátok, de azért a kíváncsi gyerek ugyanazt a kérdést szívesen felteszi két embernek is, hogy teljes képet kapjon a helyzetről, szóval érdekel, hogy vajon Darius is jó barátként emlegeti vajon a kedves szőkét, vagy...? Amikor megáll, akkor viszont én is azonnal megtorpanok és fülelek is az egyértelműen közeledő a neszekre. Még nem áll rá minden gondolatom a varázsvilágra, szóval a pálca sem kerül a kezembe, amúgy sem hiszem, hogy sokra mennék vele, nem vagyok én még profi boszorkány, sőt. - Erre jönnek? - egész halkan suttogok, még lábujjhegyre is állok kicsit, hogy még halkabban mondhassam. Vajon tényleg fogunk látni kentaurokat, úgy igazából?
*Katherina nagyon lelkes és persze ennek megfelelően nagyon hangos is. Nem szeretném ha mindenki arról beszélne az iskolában, hogy Darius rosszban sántikál a húgával és veszélynek teszi ki. mert végül is valljuk be, az, hogy a tiltott Rengetegbe viszem nem kevés veszéllyel is járhat. Arra azért ügyelek, hogy ne túl mélyen menjünk az erdőbe és még visszataláljunk, de nem is maradunk a szélén. Már nem látni a kastély egyetlen tornyát sem, a nappali világosságból is csekély jut csupán át a lombokon, pár lépés után már az sem nagyon. Azért persze még látunk mindent de eléggé szürke és sejtelmes az erdő. azon muszáj mosolyognom ahogy az ujjacskáját a szájára szorítja és mókás a settenkedése is, mintha egy rajzfilmet néznék. A sárkány nézegetésre csak felhúzom a szemöldökömet, és úgy nézek rá mint az az apa aki most jött rá, hogy felnőtt a lánya. Atyaég! Sárkányt. Az már biztos, hogy nem száz százalékos Benedict, én is inkább anyámra hasonlítok, Katherina is minden bizonnyal így van ezzel, az kizárt, hogy apánk aki minden elől megfutamodott az életben, adott volna bármennyit is a génjeiből. Nagy sóhajjal veszem tudomásul, hogy előbb-utóbb fel kell hajtanom egy kisebb sárkányt, lehetőleg még kölyköt, hogy Katherinának meg legyen a kívánsága, különben egyedül indul útnak sárkányt nézni, annak pedig beláthatatlan következményei lehetnek. Majd beszélnem kell Hagriddal, a vadőr minden bizonnyal tud a nem kis problémámra megoldást. Eddig viszonylag nyugodt voltam, még a sárkányos kijelentés után is, ám amikor Kevinről van szó, megáll bennem az ütő. Alaposan el kell beszélgessek azzal a sráccal. Kilencedikes? Mégis mit akar az elsős húgomtól, hogy olyan „nagyon kedves”? * -Én is tudni gitározni, van nekem gitár. Katherina akarni tanulni, én segíteni, tanítani. Da? *Na, remélhetőleg egy találkozó indokkal kevesebb. Dobolni nem tudok, de ha kell megtanulom. Az unokahúgaimat is oroszlánként védelmeztem, a húgom sem lehet kivétel, ő meg aztán pláne nem. Nem véletlen, hogy bűvölt sípot kap tőlem, hozzám van kötve, ha megfújja, meghallom és tudni fogom hol van, a síp magához vonz. ha tudnám mennyi mindent nem kapott meg, most elhalmoznám ajándékokkal, de ami késik nem múlik. Katherina olyan nekem mint egy kincs, egy ajándék. Bár imádom az unokahúgaimat, ez a csöpp lány itt mellettem ugrándozva – a fenébe, hogy nem tud csendben maradni – sokkal többet jelent a számomra. Mintha általa visszakaptam volna valamit az elveszített életemből. * -Csend lenni Katherina. Nem kicsit, sokat. *Persze a suttogásra nem vonatkozik, ha kérdezem, nyugodtan válaszolhat, csak hát ő még ezt sem tudja csendben. A hipogriffnél aztán megfogom a karját, megállítom, leguggolok hozzá és a másik kezemmel befogom a száját. Finoman. Mosolyogva beszélek, nem megijeszteni akarom hanem tanítani, hogy felelősséget érezzen maga iránt, hogy legyen egy egészséges veszélyérzete, épp csak annyi, hogy ne fejjel menjen a falnak hanem Griffendélesként.* -Katherina suttogni, csak suttogni. Csendben járni. Unikornis elbújni ha zajt hallani, hipogrifet majd Hagrid mutat, Katherina lenni türelmes lány. Da? *Felállok és elindulok újra, csendben, lassan, mutatva neki hogyan kell. Vigyázni az ágakra lent a földön és fent is, hogy ne akadjon a ruhánkba. ahogy megyünk egyre beljebb, már egészen sötét van, előveszem a pálcámat és fényt varázsolok a hegyére, épp csak annyit, hogy lássunk de ne látszódjunk mérföldekre. Az erdő tele van hangokkal, neszekkel, suttogással, ami a levelek éneke. A távolból tompa dobogás hallatszik, de egyelőre még nem tudom megállapítani, hogy közeledik vagy távolodik tőlünk, ezért megállítom Katherinát és hallgatózni kezdek, minden bizonnyal ő is hallja.* -Kentaurok. Messze. *Suttogom, de nem sokára már azt is érzékelem, hogy közelednek és nem kevesen.*
Hamar morgolódni, zsörtölődni kezd - nem is Ruth lenne, ha nem így tenne -, hogy túl messze van a pároshoz ahhoz, hogy a beszélgetésükből bármit is kiértsen, nemhogy megtudja, mi is a célja ennek a tiltott túrának. Ja hogy ezzel ő is lelkesen becsatlakozott a tiltott tevékenységbe? Hát no, előfordul az ilyen, hogy az ember teljesen véletlenül besétál a Tiltott Rengetegbe, vagy nem? Gondol egyet gyorsan, és megpróbál egy mágiát becélozni feléjük, amellyel kvázi le tudja őket hallgatni. Persze mindent nem fog érteni így sem jó eséllyel, főleg, ha túl sok vastag fa úszik be a képbe közéjük, de mégis több a semminél. Ha sikerül a varázslat, valahol a síp után kapcsolódik be Darius és Katherine beszélgetésébe, elég hasznos információról maradva le így. Legalábbis hasznosnak vélte volna, bár még nem tudja igazán, mit is akar kezdeni kettejükkel. Az ötlet lassan körvonalazódik és keresi a megfelelő helyszínt, na az pedig biztos nem ennyire az erdő szélén lesz, szóval reméli, hogy beljebb mennek, különben neki kell beljebb csalni őket. ~ Szóval szereti a varázslényeket a kis csitri, Darius meg idegenvezetőt játszik...~ - Az még mindig nem világos neki, miért tesz ilyent a Mardekáros srác, ráadásul nem érzi ki a hangjából azt a fajta álnokságot, ami arra utalna, hogy Darius becsal egy kellően naiv Griffendéles elsőst az erdőbe, aztán jól otthagyja, hátha nem kerül elő többet, vagy ha igen, csak pontot vonnak le majd a kihágásért a Griffendéltől. Nem, Darius őszintén kedvesnek tűnik, ami... fura. Nagggyon fura. ~ Fogsz te még mást is látni, kislány...~ Húzódnak Ruth ajkai gonosz mosolyba, s lassan halad előre egy másik ösvényen, egy sokkal jelentéktelenebben, ami ahhoz a tisztáshoz vezetett egyszer, ahol Uther-rel találkoztak egy éjszaka. Ki tudja, hogy a tisztás megvan-e még egy folyton változó, élő erdőben? Az ösvény keskenyebbnek tetszik, több a növény is, mely bekúszott rá, de jól követhető még. Még kivár, még nincsenek bent az erdőben eléggé, hogy Ruth elengedhesse kicsit a fantáziáját és megkaparinthassa Darius cuki kis barátnéját.
Nekem sosem jelentett gondot, hogy kifejezzem, ha valakit kedvelek, és miért is ne lehetne valakit akkor is megölelni, ha még nem ismered olyan régóta? Kevint is az első alkalommal megöleltem, mert ott volt az a túláradó szeretethiány is bennem, mivel még Camy sem volt túlságosan kedves velem. Ha ezt nézzük, akkor azt hiszem teljesen érthető, hogy így voltam a dologgal és most is, hiszen kedvelem Dariust, nagyon rendes srác, és annak is örülök hogy látom, csak akkor próbálom meg kicsit visszafogni a csacsogást, amikor csendre int. Igaza lehet, ha most tilosba megyünk járni, akkor nem kellene fennhangon átvágni az udvaron, hogy kapásból mindenki észrevegyen minket. A szám elé helyezem a mutatóujjamat és persze szélesen elvigyorodom, ahogyan még settenkedő járásra is váltok kicsit. - Oké, csendben leszek. - bólogatok még és persze már szinte suttogva szólalok meg, hogy ne vonjam annyira magunkra a figyelmet. Nem akarom én, hogy bajba keveredjen miattam még véletlenül sem, elég ha időnként magamat keverem bajba nem igaz? - Igen ezt már hallottam, de azért szívesen néznék sellőt, meg... sárkányt! - tudom én, hogy nem lehet csak úgy lemenni a víz alá és nem is fogok egyedül, ennyire azért van veszély érzetem, legalábbis fogjuk rá, és persze látom én rajta, hogy a végén még aggódna miattam, hogy miken töröm a fejemet, de azért remélem, hogy nem lesz majd semmi komoly baj a kíváncsiságomból. Majd igyekezni fogok, hogy ne legyen semmi bajom, de azért az érdekességeket is lássam és amúgy is van egy jó fej bátyám, aki még tiltott helyekre is elvisz, hogy ne egyedül menjek a rosszba. Nem gondoltam volna, hogy ilyen jól alakulhat az iskola kezdés. - Oh igen! Kevin a barátom, Londonban találkoztam vele, segített cipelni a könyveimet, amikor Camy nem ért rá és... és nagyon kedves srác, ő is Griffendéles, azt hiszem kilencediket és tud dobolni, meg gitározni! - nem hangoskodom, de azért rendesen sikerül megint darálnom, most megint szembe sem jut, hogy ő még nem teljesen békült ki a nyelvvel és talán nem kéne előtte hadarnom, mert nem biztos, hogy mindent meg fog érteni elsőre. Az fel sem merül bennem, hogy azért kérdez, mert aggódna értem Kevin miatt. Ő rendes srác, nem vinne szándékosan a rosszba, inkább csak hasonlóan Dariushoz védene engem attól, hogy ne keveredjek kifejezetten nagy bajba. - Húú! Nekem még soha sem volt mágikus tárgyam és ez... ez fantasztikus! - nem tehetek róla, de az első hú talán kicsit hangosra sikeredik, de azért nagy a lelkesedés, nem tehetek róla. Mégis csak kaptam tőle sípot, pedig gyakorta a felnőttek csak rá mondják, hogy majd megkapod és persze soha nem kerül a kezedbe az, amiről szó volt eredetileg. Elfelejtik és azt hiszik, hogy te is elfelejted, de persze erről szó sincs. Öt éves korom óta vágyom arra a rózsaszín plüss unikornisra, amit egyszer egy boltban láttam és apa azt mondta, hogy majd megkapom. Nem kaptam, csak hát örökké azért nem mondogatom, hogy milyen jó lenne, ha mégis megkaphatnám. - Oké, csendben leszek. - még látványosan cipzárt is húzok a számra és majd tényleg nagyon igyekszem nem felsikkantani, ha tényleg látunk valami fantasztikusan meséset, és figyelek rá, hogy hová lépek, hogy ebből se legyen baj, legalábbis tényleg nagyon igyekszem. Nem is szólalok meg egy ideig, viszont a kezét nem fogom meg. Nem azért, mert zavarna a helyzet, csak hát én már nagy és bátor kislány vagyok, nem fogom másnak fogni a kezét csak mert egy tiltott helyre kószálunk be éppen. Maximum a legrosszabb esetben majd akkor kerül erre sor, ha netán megijedek valami rémisztő látványtól, netán rémisztő hangtól. Akkor azért bőven van esélye, hogy rákapok majd a kezére. - Nem, én még sose láttam őket, de hallottam már róluk órán és lapozgattam a Legendás Lények és Gondozásukat is, és... tényleg fogunk látni unikornist? És olyan... azt a... hú... hipo... hipogriffet? - keresem erőteljesen a szavakat, mert hát nem megszokottak nekem és időbe telik mire végre eszembe jut, amit olvastam és amit a többiek mondtak, hogy van ilyesmi itt az iskolában és hogy annak a lénynek valami sas feje van és ló lába... vagy oroszlán és... Hú már nem emlékszem mikből rakták össze, de valami totál képtelenségnek tűnt, amikor a szobatársam erről magyarázott.
*Volt alkalmam kislányok örömujjongásához, az unokahúgaim elég gyakran részesítettek benne, de Katherinától mégis meglepő ahogy a nyakamba ugrik mikor találkozunk. Végül is nem ismerjük még egymást, bennem ugyan tudatosult a tény, hogy a húgom és meg kell védenem, főként azért mert ő itt még csak csetlik-botlik, a közelmúltban történtek sem egy kislány álmai, és úgy egyébként is. A húgom, a testvérem a családom tagja, ennél több nem is kell indoknak. Mindemellett roppant bájos, életrevaló kölyök akit csak szeretni lehet, az élet jól kibabrált az apánkkal, bár sokat nem tudok róla, azért Katherina is sokat mesélt amikor a megérkezésünk másnapján találkoztunk. Én persze próbáltam szépíteni a helyzetet, de nagyon nem tudtam, elvégre tény, hogy apánk nélkül nőttem fel, annyira kicsi voltam még mikor Bulgáriába költöztünk, hogy nem is emlékeztem apámra, sem a Whitehaven-ben töltött időre. Megmosolyogtat amilyen lelkesen mesél az iskolai életről, remélhetőleg senki nem veszi el a kedvét tőle, és még nem látott mindent. a kastély és a birtok elég nagy, több titkot rejt mint amennyit az összes év alatt fel lehet kutatni, gyanítom van itt olyan tanár aki egynémely titkos járatról sem tud. Átölelem és megforgatom egy kicsit ahogy az unokahúgaimmal is szoktam, aztán leteszem, hogy indulhassunk. Talán rossz ötlet elvinni a tiltott Rengetegbe, de inkább én mutassam meg neki, vigyázva rá és megtanítani neki mindent amit én tudok róla, semmint egyedül kalandra vágyva vagy más alsóssal karöltve fedezze fel, mert akkor minden bizonnyal belefutnak valamilyen csapdába. * -Cssssss. Te lenni csendes, nem hallani mindenki, mi hova menni. Nem szabad. *Le kell csendesítenem, különben még Dumbledore is meghallja a szobájában.* -Sellők? Ők lenni víz alatt. Nem, nem látni. Ők nem jó sellők, nem mindig. Nem Ariel. *A fenébe is, Katherina kíváncsibb mint sejtettem, persze elvihetném sellőt nézni, csak egy kis mágia szükséges hozzá, hogy sokáig a víz alatt tudjunk lenni, de egyelőre ez még nem neki való. Másrészt a sellőkben nem lehet megbízni, tényleg nem olyanok mint a mesékben, tudom, mert láttam a mesét – kénytelen voltam megnézni, az unokahúgaim odavannak a muglis lányos mesékért – a legendák pedig ha néha túloznak is, azért elég nagy igazságalapjuk van. Főleg a varázsvilágban. Kevin neve megint felmerül és engem ő érdekel most a legjobban. Katherina annyiszor emlegette már, hogy tudnom kell róla.* -Kevin? Ő ki lenni? Barát? Mennyi éves? Melyik házban van? *Na majd a körmére nézek ennek a Kevinnek, nehogy már rosszba csábítsa a húgomat, aztán nekem kelljen megmenteni vagy kimosni az újabb büntetés alól. Ezt azért tisztázzuk még a sípajándékozás előtt. Az információt megjegyzem, de többet nem kérdezek, majd Kevintől. Aztán mielőtt belépünk a rengetegbe, odaadom neki a sípot amiért megint kapok egy csontropogtató ölelést, amihez persze le kell hajolnom de szívesen megteszem. Mégis honnan van ekkora erő egy tizenegy éves lányban?* -Szívesen. Da, ott lenni Katherina neve. Síp csak Katherináé, ha bajban lenni megfújni. Bűvölt síp. Én meghallani és segíteni. Da? *Azért nem minden hátsó szándéktól mentes az ajándékom, persze szívesen adtam neki, de ha már van egy ilyen, akkor miért ne turbóznám fel egy kicsit, hogy hasznos is legyen? * -És most lenni csend, menni rengeteg. *Ha meg akarja fogni a kezem, nem húzom el de én nem fogom meg az övét, már csak azért sem mert elég nagy már hozzá, legalábbis az unokahúgaim Nataliia kivételével már nem engedik, másrészt szeretném ha tudná bízom benne, hogy nem távolodik el tőlem és szót fogad. Persze ha fél, és jobban érzi magát attól, hogy a kezemet fogja, nem bánom. Elindulunk hát az általam ismert ösvényen, azon amelyik annak idején Stuart bulijához vezetett, egyelőre csak egy erdő, annyiban különbözik a többitől, hogy magasabbak a fák és jóval vaskosabbak a törzseik. Ősi, matuzsálem erdőhöz hasonlítanám, a gyökereik néha magasan a föld felett ívelnek, hogy aztán egy-két méter után újra beássák magukat a föld alá. A föld kemény, sem fű sem moha nincs, csak a fák között némi cserje, talajtakarónak. * -Itt lenni sokféle lény. Unikornis, kentaurok, tündérek….nem mind jó. Te ismerni ilyen lények több Katherina? *Kíváncsi vagyok mit tud, mennyit hallott az erdőről ha ugyan beszélgettek már róla. csak rá figyelek és nem veszem észre, hogy társaságunk is akadt.*
Vannak kételyei afelől, hogy tényleg érdemes volt-e ez az egyetemi év, a nyáron keresett pénzből alig maradt valami. Aurornak nem vették fel, s apja beváltotta ígéretét, páros lábbal rúgta őt ki otthonról. Igazán egyik miatt sem bánkódik, legfeljebb amiatt, hogy nem lőtt azonnal vissza a becsapódó ajtóra valami tűzlabdát. Bánta volna is ő, ha felgyújtja ezzel anyja imádott virágait is a házat egyaránt. Ugyanakkor azt sem akarja, hogy olyan lassan és vontatottan teljen ez az év is, s megint agyonpátyolgassák, emiatt meg alig tanuljon bármi hasznosat. Kölcsönkért Uthertől egy könyvet, amit kinézett a fiú otthonának könyvtárában, míg letörölte kárörvendő vigyorát Eileen "sajnálatos" halála miatt. Most ezzel a szerzeménnyel indult neki a kastély udvarának és egyelőre letelepedett a tó mellett egy fa alá, miután előszedte csúnya nézését s arrébb küldött onnan egy ott ücsörgő csajt. Épp azon agyal felpillantva a könyvből, vajon hol találhatna alkalmas helyszínt az olvasottak gyakorlására, mikor tekintete ismerős alakot vesz észre a saját házából. Nagyon is jól ismeri, csak azt a kis törpe ugribugrit nem ismeri és érti mellette. Nem érti, Darius minek vállalt bébiszitterkedést? S ki az a törpe? Már ekkora távolságból is idegesítő egy vakarcs lehet. És miért tartanak mindketten a Tiltott Rengeteg felé? Jobbra néz, balra néz, majd egyelőre visszabújik a könyvébe, hogy azok ketten ne vegyék őt észre, elég messze is van tőlük, s csak miután az erdőbe értek, akkor áll fel Ruth. Feltűnés nélkül a Tiltott Rengetegbe igyekszik ő is. Egyelőre be akar jutni, aztán majd odabenn megtalálja őket. Ez a hely talán még jobb gyakorlási helyszín is, mint a Szellemszállás, amire elsőre gondolt.
Nem is volt kérdés számomra, hogy minél több időt akarok eltölteni az újdonsült bátyámmal. Amúgy sem szeretek egyedül lenni, ez minden bizonnyal azon egyszerű ok miatt van, hogy eddig mindig mellettem volt egy ikertestvér, most pedig egyedül néha olyan, mintha folyton a saját gondolataimmal kellene lenni, amit nem szoktam meg és ami igazság szerint nem is nagyon tetszik mindig. Kevinen is lógtam már épp eleget és amikor Camy épp nem zavart el, akkor már rajta is, meg aztán vannak már most is új barátaim, cuki szobatársaim, akikkel megbeszélhetek mindent, na persze egyelőre még semmi olyasmi nincs, amit idősebb korban csacsognak a csajok egymás között. A fiúk nem igazán érdekelnek, maximum én húzogatom a hajukat, ennél tovább nem jutottam és valahogy nem is vágyom rá. Annyi minden van itt a suliban, annyi érdekesség és felfedezni való, hogy egyelőre természetesen erre koncentrálok gőzerővel. Arra viszont állati kíváncsi vagyok, hogy mit talált ki ezúttal Darius, mert az nyilvánvaló, hogy mutatni akar valamit, én pedig minden újra kíváncsi vagyok. Azokat a titkos járatokat se találtam még meg, amikről Kevin beszélt, lehetséges, hogy nem bírom majd sokáig és úgyis ráveszem, hogy eljöjjön velem felfedező útra és megnézzük, hogy mi van még a kastélyban, amit nem láttam és ami esetleg még neki is új, mert miért ne lehetne olyasmi, ami még neki is újdonság, annak ellenére, hogy már régóta jár ide? Azt mondta, hogy nem ismer minden titkos járatot, találhatunk együtt is valami izgit! - Szia Darius! - széles mosollyal szökkenek le az utolsó lépcsőn is, hogy a végső pár lépést szökkenve tegyem meg és végül lazán a nyakába vessem magamat, és jöhessen egy nagy ölelés is, mert ennyi mégis csak jár az ember bátyjának, én pedig sosem gondoltam úgy, hogy nem szabad kimutatni az érzéseidet. - Remekül! Ez a kastély valami fantasztikus, annyi szupi dolog van benne, hogy őrület! Maradok melletted, becs' szó és milyen helyre megyünk, ahová nem szabad? - lelkes pislogással kérdezek, kész csoda, hogy lelkesedésemben nem kezek el a kezeimet összecsapkodva még ugrálni is, akár az is kitelne tőlem jelenlegi állapotomban, főleg hogy azt pedzegeti meg, hogy valami tiltott helyre megyünk, ami... állati izgi! A magyarázatra persze lelkesen figyelek, is időnként kap egy-egy "Hű!" és "Hú!" hangocskát is, amikor a rengeteg csodás állatait emlegeti. - Szerinted egyszer láthatok sellőket is? Az egyik srác, Kevin azt mondta, hogy a tóban vannak sellők! - meg persze akarok én látni unikornist, meg kentaurt, meg szárnyas lovat, meg... meg sárkányt! Bár ebből azt hiszem nem mind él a Rengetegben, de ez azért nem akadályoz meg abban, hogy én biza meg akarjam nézni őket alkalomadtán. Amikor ezek után még a síp is előkerül lelkesen sikkantok fel, és ha még előzőleg nem szorongattam volna meg elég erőteljesen, akkor most, hogy átveszem tőle a sípot ez sem maradhat el, jó erősen magamhoz szorítom, remélhetőleg lehajol annyira, hogy a magasság különbség ne akadályozzon, csak aztán személem meg jobban is azt a kis arany színű apróságot. - Fúúú! Ez fantasztikus, annyira szép! Köszönöm szépen! És benne van a nevem is! - ettől csak még lelkesebbé válok, maximum ha esetleg rám szól, hogy kicsit csendesebben viháncoljak itt az erdő határában, akkor igyekszem visszafogni magamat, de az a helyzet, hogy rendkívül lelkes vagyok már a helyzet miatt is és, hogy még ajándékot is kaptam az csak még inkább feldobja ezt az egészet. Mi jöhet még vajon egyáltalán? És mennyire leszek képes majd csendben maradni, hogy ne ijesszem el szegény állatokat?
*Az új tanév új hírekkel érkezett meg a számomra. Nem semmi találkozás volt az a húgommal a seprűtárolóban, de ha csak ennyi lett volna. Ám szegény Missyre egy fél életet ráborítottam miután végre sikerült megtalálnom. Ráadásul Katherina a Griffendél házba került, így Missycica tűzközelben volt ahhoz, hogy jobban szemmel tudja tartani mint én. Persze nem kívántam tőle sem azt, hogy kémkedjen a húgom után, sem azt, hogy naphosszat vele legyen, csak annyit, hogy amikor teheti egyengesse az útját. Én magam sem akartam nagyon rátelepedni Katherinára, hagytam, hogy ő válassza meg az idő hosszát és az alkalmakat amikor találkozunk, de szerencsére igazat mondott abban az apró helyiségben amikor lehordott amiért nem mentem oda hozzá azon a szép tavaszi napon Whitehavenben, mert hogy nagyon örült volna nekem. Azt nem mondom, hogy le sem tudom magamról vakarni, de elég sok időt töltöttünk eddig együtt. Az első roxmortsi hétvége előtt azonban különleges dolgot terveztem a számára, olyannyira, hogy még tilos is volt. Katherina egy életrevaló kis boszorkány, biztosan nem apánkra hasonlít, talán attól az ősünktől kaptuk minden tulajdonságunkat akitől a mágiára való érzékenységünket és képességeinket is. Biztos vagyok benne, hogy amint lehet minden tiltott dolgot ki fog próbálni, ami persze nem baj és legalább tovább viszi a család hírnevét amit oly nagy előszeretettel ápolgattam a Durmstrangban, de jobb szeretném ha a legveszélyesebb dolgokat inkább velem próbálná ki és nem a szobatársaival. Talán rajtam kívül mindenki másképp gondolná ezt, de szeretnék vigyázni a húgomra anélkül, hogy mindentől elijeszteném. Tanulja csak meg, hogy mi a veszély mert azáltal tanulja meg azt is, hogyan védje meg magát és melyik az a pont amin túl egyszerűen _nem_szabad_menni_. Az elülső udvaron vártam rá, hogy onnan elinduljunk a Tiltott rengeteg felé. Amit addig útba ejtünk azt mind megmutatom neki, bár feltételezem Hagridnál már járt, őt mindenki szereti. * -Szia Katherina! Hogy érezni magad Roxfort? …..Én elvinni téged olyan hely ahova nem szabad, ahova mindenki megy. Te szót fogadni nekem és maradni mindig mellettem. Da? *A rövid kis köszöntés és a válasza után jóval halkabban mondom neki mit terveztem mára és sietek is elindulni, nehogy a rengeteg kérdés amire számítok az udvaron, mások füle hallatára merüljön fel. Az erdő határáig elmondom neki a magam kifacsart módján, hogy pontosan hova viszem és milyen lények találhatók az erdőben, hogy melyiktől kell tartania és melyik az amelyik egyszerűen csak csodálatos ámde félénk. Mire kell vigyáznia, és, hogy csak velem jöhet ide legközelebb is, meg persze a lelkére kötöm, hogy soha senkinek nem mondhatja el, hogy hova vittem. Na jó, majd ha felsős lesz elmondhatja valakinek. Mielőtt belépnénk a rengeteg fái közé, megállítom és a zsebembe nyúlok, majd egy kis arany sípot veszek elő ami nagyon hasonlít arra amit a seprűtárolóban visszatettem a polca, legnagyobb bánatára. Ám ebbe az ő neve van gravírozva, persze úgy ahogy én szeretem. „Katherina Benedict”* -Tessék. Én ígérni, hogy te kapni tőlem sípot. A tiéd. Rajta lenni neved. *Megsimogatom az arcát ahogy az unokahúgaimnak is szoktam és mosolyogva figyelem, hogy mit szól az ajándékomhoz. Utána el is indulhatunk a nagy kalandra.*
