2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
[You must be registered and logged in to see this image.] "I'm taking it slow Feeding my flame"
Főkarakter: Magnolia Westmoreland Teljes név: Magnolia Westmoreland Születési hely és dátum: London, 1972. november 4. Csoport: Varázshasználó Patrónus: Királypingvin Foglalkozás: Mágikus tetováló Képesség: - Kiemelkedő tudás: -
Jellemed kifejtése
Nehéz kiismerni, az biztos, nem is segítek egykönnyen azoknak, akik be akarnak skatulyázni. Szeretem megnehezíteni egyébként is a többi ember dolgát, szeretem nyilvánosan eljátszani a hattyú halálát, éltetőelemem a dráma. Szeszélyes vagyok, hirtelen változtatom a véleményemet, azt, hogy szeretek vagy éppen utálok egy embert. Annak idején a süveg a kigyóházba osztott, de inkább bélyegként tekintettem rá mindig is, mint büszkeséggel. Ha valaha jártam volna pszichológushoz, azt mondaná, hogy apakomplexusom van, de mivel sosem jártam, ezzel nem kell szembenéznem. Mint ahogy semmi mással, ami bennem játszódik. Utálom, ha analizálnak, és én magam is szeretem elkerülni az önvizsgálatot. Ragaszkodó típus vagyok. Ha valami az enyém, és nem unok rá éppen, akkor a végsőkig kitartok. Ezek inkább eszmék, gondolatok, mintsem konkrét személyek vagy tárgyak, leszámítva a mostohaöcsémet. Ő komolyan a függőségem tárgyát képezi. De ezt sem ismerném el soha. Egyébként nem vagyok egy szokványos mardekáros, nem fogalkoztat túlságosan a tiszta vér kérdése sem. Ha viszont parancsolni akarnak nekem, akkor lázadok. Nem vagyok egy harcos típus, de megvannak a magam kis fegyverei, amelyek ugyanolyan hatásosak tudnak lenni, mint egy halálos sebet okozó átok. A közös titkokra építem a kapcsolataim nagyrészét. Ha egyszer lakatot teszek a számra, nem fedem fel soha. Legyen szó bármiről.
Megjelenés
Hogy vol van az a szende, vékony, barna kislány, aki egyszer a másodikemeleti lányvécében vágta fel az ereit? Valahol nagyon mélyen, a felszín alatt. Az a Maggie, aki most hazatért, csak halvány nyomaiban emlékeztet rá. A lehúnyt, hosszú pillák, ahogy élvezi a nap utolsó sugarait, a félmosoly, amit akkor enged meg magának, amikor senki sem látja és az a szíből jövő nevetés, amit csak akkor lehet hallani, ha nagyon elveszti a fejét. De megmaradt még a vézna alkat, a sápadt arc is. Hozzá csapódik a szivárvány színeiben játszó hozzó, hullámos hajzuhatag, a harsány élénk színű ruhák, amelyek felváltották a szolid, unisex ruhadarabokat és pár merész tetoválás olyan helyeken, ahová csak kevesen férkőzhetnek be. De a tekintete is ugyanaz, ha éppen nem szór villámokat. Oktat, hivogat, mesél, bátorít. Ha éppen kíváncsi lenne végre valaki rá is.
Életed fontosabb állomásai
Látom magam előtt a sötét, már-már őrületet sugárzó tekintetet. A tüzet a szemében, ami semmi jót nem sejtet. Még mindig bennem van, belém égett mindennél jobban, ahogy mezítláb állok a konyhakövön, egy szál mohaszínű hálóingben. Az aurorok megvető tekintettel néznek rám meg anyámra, aztán ügyet sem vetve, kituszkolják apámat az ajtón, mintha ott sem lett volna. Ezzel végképp kiszakítják a mi kis történetünkből, még mielőtt igazán benne élhetett volna. Azt mondta később a pergamenbőrű, reszelős hangú auror, hogy annak a fickónak a gyereke, akit apám megkínozott, most szülők nélkül nő fel. Nekem legalább ittvan az anyám. Milyen szerencsés vagyok. Csakhogy mondhatnak akármit, én nem éreztem szerencsésnek magam. Nem, egy kicsit sem. S ez aligha változott az évek során. Lehet, hogy egy aljas, mocskos állat volt. Még anyám szerint is megérdemelte az Azkabant. De nekem Rabastan Lastrange az apám volt. És hiszek abban, hogy valahol most is ott lakózik a porhüvelyben, és nem szipolyozták ki a dementorok az utolsó cseppig. Anyámmal egyedül maradni pedig nem volt egy felhőtlen multaság. Szégyenében visszaköltözött a családi házba. A Rosierek között viszont kegyvesztetté vált. A háború és a nagyúr bukásával minden csak rosszabb lett, mint azelőtt. Ezekből persze sokat nem értettem. Kilenc éves voltam akkor. A brit varázslótársdalmat alapjaiban rázta meg valami. Valami, ami reményt és izgatottságot csalt az emberek hétköznapjaiba. Valami nagy dolog van készülőben, valami nagy változást hoz magával a szél. Én azonban csak azt éreztem, hogy nem jön be már senki, hogy lefekvés előtt mesét olvasson és betakargasson. Nem vitt el többé el senki az állatkertbe és nem szólított senki az ő kis hercegnőjének. Hiába feküdtem lázasan az ágyban egy este. Anyám még csak be sem nézett. Talán otthon sem volt. Túlságosan elfoglalta, hogy új férjet keressen magának. A cseléd bejött egyszer a vacsorával, aztán még egyszer, hogy kicserélje a borogatást. Hiába fixíroztam az ajtót azonban, apám magas, szálegyenes alakja nem tűnt fel az ajtóban. Nem tette kezét a homlokomra és nem símogatott. A Roxfortba kerülve minden megváltozott. Ha nem is gyökeresen, de végre én is tartozhattam valahová. Nem kellett kívülállóként figyelnem a körülöttem zajló eseményeket és ami a legfontosabb, nem kellett napról napra abban a gyűlöletes házban élnem. Annyira egyértelmű volt, hogy a mardekárba kerülök, mint a szüleim, hogy nem is igazán gondolkoztam el sohasem más lehetőségeken. Csakhogy a Mardekár az én koromban nem ugyanazt jelentette, mint az ő idejükben. Súlyos bűnök miatt bélyegezték meg az egész házat, amelyeket gyakorlatilag el sem követtünk. Mi közünk van nekünk ugyan a szüleink vétkeihez? Nem csoda, ha nem voltam népszerű a Roxfortban. Nem szerettem véka alá rejteni a véleményemet, és rosszabbul tűrtem az igazságtalanságot, mint bárki más akkoriban. Mardekáros létemre törékeny lélekkel áldott meg a sors. Nem voltam se nagyszájú griffendéles, hogy visszaszóljak, sem hollóhátas, hogy felülkerekedjek rajtuk, és végképp nem hugrabugos, aki le se szar semmit. Nem, én minden magamban tartottam, talán túlságosan is érdekelt, hogy mit mondanak rólam. Habár nem voltam rossz tanuló, rengeteg sokat hiányoztam, így nem csak lelkileg voltam teljesen ki, hanem majdhogynem az iskolából is kirúgtak. Azt, hogy végül mégsem tették, csakis Noelnek köszönhetem. Úgy csöppent ő és az apja az életembe, hogy azt hittem, elhozzák a teljes apokalipszist. Az anyám végre megtalálta a hőn áhított férfipótlékot. De bármennyire is igyekeztem, nem tudtam az apjára sajátomként tekinteni. Noel viszont pont olyan volt, mint ahogy apám az emlékeimben. Persze nem a pszichopata gyilkos oldalára gondolok. Legalábbis nem mindig. De az ahogyan csendben ült és játszott, a másik pillanatban már a pónik fejét csavargatta és falhoz vágta őket, vagy amikor elszöktünk gyerekkorunkba az állatkertbe és ő pont ugyanúgy rajongott a királypingvinekért, mint Rabastan, és pont olyan mohósággal falta a baracklekváros palacsintát – akaratlanul is úgy éreztem, hogy végre találtam valakit, akit közel bírok engedni magamhoz. Tizenhárom voltam, ő hat, mégis a korkülönbség mintha nem is létezett volna. Nagyon intelligens kisfiú volt a korához képest, hamar felfogta az összefüggéseket és úgy tudott taktikázni, mint a nagyok. Akkor ez még elég volt. Azon a viharos éjszakán azonban minden a feje tetejére állt. Mindig féltem a viharoktól. Hogy pontosabban fogalmazzak: rettegtem. A villámlás, a dörgés, és az érzés, hogy bármelyik pillanatban itt lehet a peramenarbőrű auror, hogy elhurcolja apámat. Nem, azt nem hagyhatom. Most már elég nagy vagyok, hogy megakadályozzam. Kinyitottam a szemem, és ott állt Noel mezitláb a kőpadlón, ijedt arccal. Behívtam a takaróm alá. Félt. Akárcsak én, és én azt tettem, amitől én is megnyugodnék. Simogattam a hátát, csitítgattam. A puha bőre egyre nagyobb felületen érintkezett az enyémmel. Forróság volt a paplan alatt. Akkoriban jutottam olyan felfedezésekre a saját testemmel kapcsolatban, amelyek engem is megleptek. Nem fogtam fel, hogy mennyire helytelen, amit teszek. De jól esett neki. A remegése abbamaradt, megnyugodott. És vele együtt én is. Erre a nyugalomra vágytam azután az este mindig, egészen életem végezetéig. Hiába kerestem az iskolában, hiába próbálkoztam. Semi sem volt ugyanolyan, sőt, méginább csak instabillá váltam. Noellel azonban minden ugyanolyan volt, mint legelőször,még akkor is, amikor már rég nem csak ártatlan simogatásokról és csókokról szólt az egész. Annyiszor le akartam állni, tudtam, hogy nem helyes, mindig elhatároztam, hogy ha hazamegyek a Roxfortból, véget vetek az egésznek, de erre nem került sor. Mire ő roxfortos lett, anyám közbenjárásával én bejutottam a minisztérium gyakornok programjába, és különböző aktatologató feladatokat láttam el. Aztán felvettek harmadik próbálkozásra a varázsjogi karra. Nem illettem közéjük, nem illettem a minisztériumba sem, és egyáltalán abba a világba, amit kitaláltak nekem, de a tudat, hogy Noel ott van mellettem, szinte bármikor, amikor szükségem van rá, nyugalommal töltött el. Sőt, mi több. Életem legkiegyensúlyozottabb évei voltak ezek. Persze ha lehet nálam egyáltalán kiegyensúlyozottságról beszélni. Aztán összecsaptak a hullámok felettem. Már csak egy évem volt hátra az egyetemen, amikor anyám bejelentette, hogy talált nekem férjet. De ezt még csak elviseltem volna valahogy, de pont akkor adta ki az utamat Noel is, és a kettő annyira szétzúzott, hogy nem bírtam elviselni. Most már több, mint egy éve, hogy elhagytam az országot. Nem leveleztem senkivel, nem is adtam életjelet magamról, ami hozzám mérten nem is tűnik annyira önző dolognak. Egy év alatt sokminden történt. Le fognak esni az állak, az biztos. Azt még talán csak elviseli anyám, hogy lilás-kékre festettem a hajam és egy motoros mugli fazonnal állítottam be a családi vacsora közepén, de azt biztos nehéz lesz lenyelnie, hogy nem folytatom tovább az egyetemet, hanem mágikus tetoválószalont nyitok Roxmortsban.
Cseppet sem bánom, hogy más pb-t választottál a karinak, mert ahhoz, amit kitaláltál ő mindenképpen sokkal jobban illik és maga a ötlet is remek, mármint a foglalkozása! Egyébként én határozottan szeretem az ilyen különleges és extrém külsejű pb-ket, a hajszín is bejön, meg maga a tetoválós vonal. A keresetteknél mindig van az emberben egy adag félsz, hogy majd sikerül-e azt hozni, amit szerettünk volna-e, de úgy érzem hogy itt aztán semmi gond nincs. Nagyon jó kis extrém karit dobtál össze és remekül meghatároztad, hogy miért lett szegénynek ilyen kissé kifacsart lelkülete, hogy ilyesmiket művelt Noellel. Csak egy kis alapot kaptál hozzá, az összes többit te tetted hozzá, aminek nagyon örülök, mert már látszik, hogy van benned kreativitás, nem várod a sült galambot. Szépen fogalmazol, van kreativitásod is, biztos vagyok benne, hogy remek játékok sülnek ki ebből nem csak velem, hanem majd mindenkivel, szóval összességében le a kalappal engem megvettél kilóra. Nem húzom tovább az idődet, drukkolok, hogy majd karifejlődésnél meglegyen az a metamorfmágus, ha már a kockák gonoszak voltak veled. Ne felejts el foglalózni, aztán mehetsz is játszani!
