2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
[You must be registered and logged in to see this image.] " Azok a dolgok, amik megkülönböztetnek másoktól, tesznek azzá, ami vagyok!"
Főkarakter: Főkarakter Teljes név: Jonathan Zayne Davies Születési hely és dátum: Skócia: Monikie, 1969. február 10. Csoport: Tanár Patrónus: Sakál Évfolyam (szak) / Foglalkozás: Egyetemi tanár Képesség: Animágus (bejegyzett): fekete medve Kiemelkedő tudás: Bűbájtan - Kiemelkedő, Sötét Varázslatok Kivédése - Kiemelkedő
Jellemed kifejtése
Ha valaki a lelkivilágom mély bugyraiba óhajt lesüllyedni, azt csak szánni tudom. Nem tudnám garantálni, hogy olyanokat fog látni, amit ép ésszel fel tud fogni. Nem mintha olyan hű, de gonosz, vagy olyan hű, de megátalkodott lennék, egyszerűen csak kissé elvont, furcsa ember. Nem tenne senki ép eszének jót, ha a cselekedeteim miértjeit, hogyanjait, és társait kezdené el vizsgálgatni, az biztos. Spontán vagyok, és gyakran a szavaim nincsenek összefüggésben egymással, és a cselekedeteimmel. Általában ez nem is zavar, én tudom magamról, hogy mennyire logikátlan minden cselekedetem, és kifejezetten élvezem, hogy ez vagyok én. Elvégre, mutass még egy olyan embert, aki így tenne! Mint sejtheted, szeretem az egyedi dolgokat, imádom, ha kirívok a többiek közül, de nem nevezném feltűnési viszketegségnek. Ezt csakis saját magam miatt csinálom, nem azt akarom, hogy mások elismerjenek, csak én akarok lenni én. Márpedig én furcsa vagyok, remélem érted. Általában azt a jelzőt használják rám, hogy beteges, amit teljesen megértek. Tényleg képes vagyok olyan dolgokat tenni, mint például egy éppen legyilkolt hippogriff beleiben turkálni, ha érdekelni kezd az anatómiája. Szóval, mindent megteszek azért, hogy a kíváncsiságomat csillapítsam, bár, vannak határok, amiket én sem lépek át. De ebbe a hullagyalázás nem tartozik bele. Szeszélyesnek is hívtak már párszor, mert szerintük határozottan a hangulatom irányít engem. Valahol egyetértek velük, tényleg van valami kapcsolat a viselkedésem, a tetteim és a hangulatom között. És, hogy ennyi őrült dolog után még, hogy-hogy nem ücsörgök a Szent Mungó egyik elzárt szobájában? Nos, elég egyszerű a dolog. Egy olyan kifordult világban, mint a mi varázsvilágunk, egy olyan kifordult ember, mint én, kicsit sem meglepő látvány.
Megjelenés
Azon kívül, amit a két szép szemeddel nem láthatsz, sok minden másban elütök még a normálistól. Magas vagyok – ez talán még nem is olyan furcsa -, közel 190 centiméter, de a többséggel ellentétben vékony. Nem járok edzeni, nem azon dolgozom, hogy minden lány értem bolonduljon. Hogy őszinte legyek, nem is akarok az alkatomon változtatni, ez vagyok én, így szeretem magam. Az arcom csontos, majdhogynem beesett, de még ez sem a legfurcsább rajtam, de most figyelj! Sminkelem magam. Férfi vagyok, de a sminkelést végül is nem kell a szó szoros értelmében venni. Semmi rúzs, semmi púder, csak fekete szemfesték. Letűnt korok harcosaihoz hasonló harci arcfestés az, amire én gondolok. Csak a diákjaim valamiért mindig egyszerűen sminknek hívják. Nem nevezném magam különösebben helyesnek, az egyedüli büszkeségem a ragyogó kék szempárom, na, azzal még magamat is elbűvölöm néha. Más érdekességek rajtam talán csak a piercingjeim lehetnek, valamint a tengernyi tetoválás, ami a testemet borítja, és persze mindig kilóg a ruhám alól valamilyen úton-módon.
Életed fontosabb állomásai
Mardekár… Milyen borzongató tud lenni mindenki számára ez az egy szó. Van, akinek az örömtől és van, akinek a félelemtől. Én is megborzongok, akárhányszor csak kiejti valaki a száján: Mardekár, vagy, ha régen átléptem a klubhelyiség ajtaját. Utáltam, és egyszerre imádtam is. Utáltam, mert a sötét varázslók melegágya, utáltam, mert mindenki, aki idejár, imádja és utáltam, mert itt mindenki egy rohadék. Imádtam, mert én is olyan rohadék vagyok, aki beillik ide, imádtam, mert ez egyedi, igazán egyedi, és nem olyan szimplán unalmas, mint a Hollóhát, vagy olyan átlagos, mint a Griffendél, és még csak nem is olyan bohócoknak való, mint a Hugrabug. Legvégül pedig: imádtam, mert utálhattam is. Már az első évem olyan volt, mint egy álom. Amint megismerkedtem a házammal, rögtön tudtam, hogy itt van az én helyem. Nem volt antiszociális, de szociális sem. Az elvont emberek társaságát igencsak élvezni tudtam, de mindenki mást megvetettem. Nem mintha bármit is ártott volna nekem a többség, nem mintha lenéztem volna őket, ez amolyan életérzés volt, élveztem, hogy utálhatok másokat. És ez így ment mind a hét év alatt. Mivel utáltam a többieket, nem is vettem részt igazán semmilyen közösségi dologban, nem kviddicseztem, nem szivattuk közösen a kisebbeket, semmi. Könyvtárba jártam, egyedül szivattam azt, akit éppen kiszemeltem, és egyedül jártam ki ezt az iskolát. Nem mondanám, hogy különösebben bármi is mély nyomot hagyott volna bennem ez alatt a hét év alatt, de végül is elkezdett megfogalmazódni hetedév végén a fejemben, hogy mit is akarok csinálni. Auror akarok lenni. Nem, az én fejemből nem úgy pattant ki a gondolat, hogy hoppá! Én fogom megmenteni a világot! Hanem a varázslatok... Azok megfogtak. Hogy miért nem mentem akkor mágiatörténésznek? Nos, egyszerű, csak az aurorok által használt varázslatok érdekeltek. Aurorképzőbe jelentkeztem. Persze, a jelentkezésemet azonnal vissza is utasították. Alkalmatlan voltam, fizikailag teljesen. Olyan hangosan röhögtem fel az értesítést olvasva, hogy a szüleim komolyan elgondolkoztak róla, hogy jól vagyok-e. Ó, a szüleimről még nem is meséltem. Muglik, ismeretlen számukra a varázsvilág. De jómagam nem vagyok mugli. Na, hogy rakod ezt össze logikusan? Örökbefogadtak. Állítólag egy árvaház előtt találtak rám, oda kerültem be, majd 4 éves koromban örökbefogadtak azok, akik felneveltek. Egészen 6 éves koromig én is abban a hitben éltem, hogy nincs is olyan dolog, mint a varázslat, most meg nézz rám, egy varázsló és boszorkányképző iskolában tanítok! Há! Ilyet se pipált még senki. Viszont, az igazi szüleimről nem tudok semmi, bár, hogy őszinte legyek, nem is érdekelnek. Ha nem kellett nekik, hát istenem, van ilyen. Nem fogok ezen fennakadni. De, ott tartottam, hogy az aurori pályám még elkezdődni sem nagyon akart. Mondjuk, teljesen megértettem a visszautasítást, a fizikai kondícióm a mai napig csak hitvány minősítést érdemelhet. Helyette viszont, jelentkeztem irodai munkára, elvégre, ott is van papírmunka. Úgy döntöttem, hogy majd ott megvillantom a tehetségemet. Ide fel is vettek, majd az első nap meg is botránkoztak rajtam. 18 éves voltam, a származásomról semmi információjuk nincs, a magatartásommal problémák voltak, tele voltam tetoválásokkal, és tipikusan mugli viselkedést tanusítottam. Egyedül az iskolai eredményeimmel villoghattam, mivel a R. A. V. A. SZ. nekem maximálisra sikeredett. Nem rúghattak ki, mert munkaerőhiány volt, valószínűleg ez volt az én mázlim. 3 évig irodán dolgoztam, míg végül is kiküldtek terepre is. Ne tudd meg, hogy milyen jól sikerült az első küldetésem! Már, nem abban az értelemben, hogy sikerrel, mert lényegében teljes kudarc volt, a sötét varázsló megszökött. Viszont, olyan varázslatokat használhattam élesben, hogy a mai napig beleborzongok az élvezettől, ha csak visszaemlékszem rá, milyen is volt először. Talán akkor váltam betegesen mániákussá az Auror varázslatokat illetőleg. Hogy mégis hogyan lettem tanár? Hát... Kirúgtak. Magatartásbeli problémák léptek fel az esetemben. Bár, idő közben javult a munkához való hozzáállásom, tehát már kevésbé viselkedtem úgy, mint egy mugli, sokkal inkább hasonlítottam egy igazi varázslóra, sőt, még a csapatmunkám is javult. Pedig, hogy én mennyire rühelltem a csapattársaimat! Ennyiből örültem, hogy elbocsájtottak. Mivel, sok lehetőségem nem volt, egy évig csak tengtem-lengtem a nagy világban, visszaköltöztem a szüleimhez, és pár éve, amikor Voldemort végleg elbukott - pedig ő is egy igazán érdekes fickó volt! Ha nem érdekeltek volna jobban a mágia ezen vívmányai, akkor biztosan beálltam volna mellé. -, a Roxfortban elindult az egyetemi képzés, és tanárokat kerestek. Igazság szerint nem terveztem kölyköket tanítani. Régen sem bírtam őket, most se, nem éreztem, hogy ott lenne a helyem. Viszont, sok más lehetőségem nem volt, így jelentkeztem az Auror szakirány szerinti képzőnek. Valószínűleg a pár éves aurori pályámnak köszönhetően, de bekerültem. Azóta pedig ismét az iskola falait koptatom, de ezúttal mint szószátyár a katedrán. Igazán érdekes, ha az ember belerázódik, hogy mit ne mondjak. Bár, a mai napig néha még mindig többször kapnak szabálysértésen, mint a diákokat...
Luna Lovegood
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Jonathan Zayn Davies 2015-12-06, 08:15
Elfogadva!
Hát te aztán biztosan nem vagy unalmas tanárféle, jó eséllyel kétfajta diák lehet a suliban, az egyik aki nagyon oda van érted, a másik aki nagyon nem, szóval tuti megosztod a népet, de ezzel a külsővel nem is csoda. Annyi szent, hogy nem valami hagyományos a megjelenésed, de attól még nagyon menő. A pb-d remek, és érthető módon tökéletesen passzol a karihoz. Jól fogalmazol és külön tetszett a Mardekáros leírás, az utálat-imádat kombó, úgyhogy tuti nem lesz gondod a játéktéren sem. Az árvákban mindig sok a lehetőség már csak azért is, mert sose lehet tudni mikor bukkan fel a múltból valami rejtélyes idegen, akiről kiderül, hogy rokon. Annyi biztos, hogy igen különc karaktert sikerült összedobni, kész csoda, hogy felvették a Roxfortba, bár szó se róla vannak még bőven rajta kívül különc tanárok, annyira vészesen nem is lóg ki. Hibát nem találtam, úgyhogy nem húzom az idődet, menj foglalózni, a tantárgyadat se felejtsd el, aztán bele is vetheted magadat a Roxfort nyüzsgő életébe.
