2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Teljes név: Victor Davies Születési hely és dátum: Párizs, 1979.12.26. Csoport: Hollóhát Patrónus: macska Évfolyam (szak) / Foglalkozás: Tizedik évfolyam, Gyógyító-szak Képesség: Vélaszármazék (hivatalos kiskapu) Mágikus adottság: - Familiáris:- Kiemelkedő tudás: Bájitaltan – Született tehetség, Jóslástan - tehetségtelen Kihez tartozol: -
Jellem: Kissé ügyetlen és kétbalkezes vagyok, úgyhogy a kviddicspálya közelébe se merészkedem. A játékok idején inkább elvonulok a könyvtárba olvasgatni, ami igazi kikapcsolódást jelent számomra. Nekem aztán teljesen mindegy, mit nyomnak a kezembe, amíg nem valami száraz tananyag ez, talán emiatt is kerültem a Hollóhátba, hiszen olyan okosnak azért nem mondanám magam... Mondjuk, ami igazán érdekel, az megragad a fejemben és képes vagyok mindenféle magolás nélkül hibátlan dolgozatot írni belőle, de ami hidegen hagy, az semmilyen úton-módon nem köt le. Megtanulom ugyan, de vért izzadva jutok a végére, utána pedig napokig kivagyok tőle. Béketűrő ember vagyok, kerülöm a konfliktusokat, egészen addig, amíg nem a barátaimat bántják, hiszen értük ölni tudnék. Jó, ez erős túlzás, de akkor is... Keveredtem már verekedésbe amiatt, mert az egyik haveromat piszkálták, és pont emiatt is voltam a Gyengélkedő vendége. Azt hiszem, akkor szerettem meg a gyógyítást. Nem pont fiúknak való munka, az osztályomban én vagyok az egyetlen srác, ettől függetlenül viszont nagyon élvezem. Így hát elmerültem a bájitaltanban, melynek ismerete elengedhetetlen, ha valaki gyógyítónak készül és igazán kiemelkedő eredményeket is értem el benne. Otthon, nyári szünetek alatt gyakran kísérletezem egy-egy főzettel, habár korlátozottak a lehetőségeim, mivel nem mindent lehetséges beszerezni. Hogy kalandvágyó vagyok-e? Nem mondanám annak magam, de az tény, hogy elég könnyű belerángatni mindenféle hülyeségbe. Csak egy olyan programot kell mondani, ami felcsigázza az érdeklődésemet, én pedig megyek, nem foglalkozva a következményekkel. Bajba emiatt még nem kerültem, de volt már pár rizikósabb helyzet az életemben, az tény.
Kinézet, megjelenés: Azt hiszem, a külsőm az, amivel tökéletesen meg vagyok elégedve magamon. Hófehér mosoly, zöldeskék szemek, sötétbarna haj, világos bőr, tökéletes test. Nem vagyok az az agyongyúrt macsó típus, leginkább olyasvalaki, aki gyengéd is tud lenni a lányokkal, viszont mellette fel tud lépni mások ellen. A hangom lehengerlő – legalábbis sokan ezt mondják -, a kisugárzásom pedig ellenállhatatlan. Nem csodálkozom ezen, hiszen a felmenőim között volt egy véla is, akinek a szépségét örököltem, részben legalábbis mindenképp. A lányok tekintete gyakran megakad rajtam, néhány barátom már ellenem fordult amiatt, mert tetszem a barátnőjének, de ezzel tényleg soha életemben nem éltem vissza, hiszen számomra ők a legfontosabbak. Szándékosan nem fordítok nagy gondot a külsőmre, gyakran kócosan jelenek meg valamerre, de még ez sem használ, hiszen olyankor csak még egy okot adok arra a csajoknak, hogy anyáskodjanak felettem és folyton a hajamat piszkálják, hogy rendbe tehessék.
Előtörténet: Párizsban születtem, mivel anyám francia, apám pedig angol, szóval mindkét nyelvet anyanyelvi szinten sajátíthattam el, és a mai napig sok időt töltök a francia tengerparton, anyu családjánál. Anyu a Beauxbatons-ban tanít jelenleg, mivel apuval nyolc éves koromban elváltak, én pedig Angliában maradtam. Na, nem mintha annyira szeretnék apuval lenni, mivel elég sok vaskalapos szabályt alkotott meg az évek folyamán, mert szerinte egy gyereknek fegyelemre van szüksége. Ennek eredményeként sohasem játszhattam mugli gyerekekkel, mivel ők a házimanóknál is rosszabbak, értelmetlen csökevények, akik csupán felesleges helyet foglalnak a világ palettáján. Ha játszani szerettem volna valakivel, akkor előtte baglyot küldtem a szüleinek, majd pár nap múlva be is toppantak, mert akkor értek rá. Addig én olvastam, a könyveket bújtam, szóval ez lehet az oka annak, hogy a Hollóhátba kerültem annak idején. Szóval, tizenegy éves koromban felvételt nyertem a Roxfortba, és csak ott kezdtem észrevenni, hogy a kelleténél talán kissé jobban érdeklem a lányokat. Itt még természetesen nem arra kell gondolni, hogy komoly szerelem alakult volna ki, leginkább csak ártalmatlan dolgokra, mint például arra, hogy a padom szinte mindig tele volt névtelen szerelmes levelekkel, vagy minden napra jutott egy-egy lány, akitől kaptam valami édességet, vagy jóformán tömegverekedés lett abból, hogy ki üljön mellettem mágiatörténeten. Addig észre se vettem magamon, hogy más vagyok, hiszen számomra ez volt a megszokott, mivel anyu családjában szinte mindenki gyönyörű volt, és ők elég elszigetelten éltek másoktól, úgyhogy alkalmam se volt megismerni más embereket. Apu dettó ugyanolyan volt, már ami az elszigeteltséget illette... Benn voltunk a házban és kész, ő semerre se ment, de ezt betudtam a múltjának, ugyanis még a születésem előtt megölt egy muglit, majd pár évet kapott az Azkabanban, mivel valamiért sikerült bemagyaráznia, hogy önvédelem volt. A lányok mindenesetre nem igazán kötötték le a figyelmemet, egészen addig, amíg be nem töltöttem a tizenötödik életévemet. Volt egy barátnőm, Blaire, akiről én kis naiv azt hittem, hogy nem úgy néz rám, de persze, hogy meglátta bennem a pasit... Kilógtunk a Tiltott Rengetegbe, amolyan piknikre, majd megtörtént a dolog. Mindkettőnknek az volt az első alkalma, és nekem tényleg eszembe se jutott rámászni, megtette ő a kezdő lépéseket, szinte lerohamozott, majd bevette azt a bizonyos várat, végül összejöttünk. Két hónapig tartott az a románcnak sem nevezhető valami, majd kissé viharosan váltunk el egymástól. Jó ideig szóba se álltam vele, de végül győzött a magány és újra barátok lettünk. Eleinte kissé döcögősen indultak a dolgok, de azt hiszem, mára már minden rendeződött kettőnk között. Egészen addig az előadásig, amelyre engem rángatott el... Igen, rángatott, mivel nem volt kedvem menni, különben is egy igen fontos témazáró előtt álltam bájitaltanból, tanulnom kellett volna rá, de valamilyen úton-módon rávett arra, hogy vele tartsak. Maga a darab rém unalmas volt, de álltam a sarat, amíg Blaire keze el nem kezdett kalandozni... Jó érzés volt, én pedig régen voltam már együtt bárkivel is, úgyhogy belementem a dologba. Eleinte kissé bátortalan lépéseket tettem, hiszen mégiscsak egy színházban voltunk, de a lány élvezetét látva felbátorodtam. Hát, nem kellett volna... Kissé túl hangos voltam, lebuktunk, otthon pedig kitört a balhé. Apám végül kihúzott a bajból, habár ennek érdekében szinte minden kapcsolatát fel kellett használnia. A végső verzió az lett, hogy Blaire beteg és majdhogynem megerőszakolt, én pedig azért nyögtem annyira, mert megpróbáltam segítséget kérni, amiben ő viszont készségesen megakadályozott. Kissé nevetséges, ez tény, de annak azért örülök, hogy ebben nem én lettem a hibás. A lánynak viszont orvoshoz kell járnia. Miattam. Tény, hogy apám szólt pár szép szót az érdekében, de akkor is miattam történt ez az egész és most rosszul érzem magam... Talán jóvá kellene tennem a dolgokat? El kellene mondanom számára, miket állított róla apám?
