2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
És még mondja azt valaki, hogy lány és fiú között nincsen barátság! Van, csak okosan kell csinálni. Noriko abszolút olyan nekem, mint a hugom, ő pedig tud rám támaszkodni még lelki kérdésekben, és én is megvédeném, ha valaki bántani akarná. Nem vagyunk olyan buták, hogy elrontsuk holmi másféle érzésekkel a kapcsolatunkat. Különben meg mindketten elég visszafogottak vagyunk, hogy egyátalán most a romantikára gondoljunk, igazából nekem még nem is nagyon volt senkim, és bár Noriko nagyon extravagáns, mintha ő sem gondolkozott még ilyesmiben a srácoknál. Pedig olyan vicces, jópofa lány, egészen biztosan remek választás lenne a srácoknak. Kortyolgatom a választását, ám mivel elég joviális alkat vagyok, akkor is megelégednék az itókával, ha történetesen pocsék lenne. Van egy érdekes utóíze, ami miatt nem leszek a rabja, de egynek most nem rossz. - Cukin? Én nem akartam lekenyerezni, és azt hiszem az a lány úgysem pasiként tart számon, örül neki, ha senki nem zaklatja. – Vonom meg a vállamat elpirulva, kicsit fel is vagyok háborodva, mert ha így is van, hogy azért merő véletlenségből észrevettem, hogy Cosette tényleg aranyos lány, nem sok fogalmam van az ilyen kapcsolatokról, csak segíteni akartam, úgy vélem mindenki megtette volna, Noriko is egészen biztosan. - Nem is tudom. Szegény olyan kis esetleg, koszos, ami nem csoda, hiszen az erdőben élt eddig. Szakadt, elnyűtt göncei vannak, ezért csinosnak nem mondanám. De szép. Még így is. Majd ha összeszedi magát, biztosan talál magának valakit. – Vágom el a beszélgetés ezen részét kíméletlenül, de nem nézek Norikora csúnyán, tudom, hogy csak jót akar, de miután én nem gondolkozom ilyesmin, csak zavarba hoz a dolog. – Nem tudom, nem hagyja magát faggatni, és nem is erőltetem. Azt hiszem nincsen senkije, nincsen pénze. Nem tudtam ezt nézni. És... odaadtam neki a roxmortsi házam felét. Remélem most nem hülyézel le. – Vallom be egy kicsit félrenézve, biztosan elkerekedik a szeme, még Cosette is nagyon meglepődött. Pedig ha nekem van, akkor miért fognám vissza magamat attól, hogy agyjak. Ellenben olyan aranyosan mulattat megint, hogy nem tudok nem nevetgélni rajta. – Oké, ez jól hangzik, Charity mellett lehetnél te is ilyen látványtervező. És akkor... rakjunk bele olyan számokat, amiket talán sokan ismernek, sajátjaink még nincsenek. A slágereket talán enyhébb verzióban adjuk elő, és velünk énekelhetik, ha akarják. És veled mi van mostanság? Láttam, hogy milyen ügyes voltál látványmágia gyakorlaton, remélem nem fúrnak sokan a többiek közül, valahogy a lányoknál ez annyira.. bevett dolog, nem is értem, hogy miért.
rülök neki, hogy köztünk van egy összhang, mert ugyan ez egy együttes, egyenrangú tagokkal, de mégis csak mi alapítottuk, és ha mi sem értenénk egyet dolgokban, akkor nagyon nehéz lenne, főleg a kezdet… ha azt látnák a többiek, hogy mi sem tudunk megegyezni az alapkérdésekben, akkor biztos hamar elmenne a kedvük az egésztől. De így, ahogy most van, persze egész más a helyzet. Néha ugyan én vagyok a határozottabb, de hagyom Zachet érvényesülni, mégis csak az ő ötlete volt a banda, és szeretném, ha minden lényeges dolgot ő vázolna és mondana el, én meg csak támogatom, vagy ha nekem is épp van ötletem, bedobom. Mikor kihozzák az innivalót, és megállapítom, hogy egész iható. Sőt, kimondottan finom, bár, legközelebb talán visszatérek a hagyományos ízekhez. – Nem is rossz – jelentem ki elégedetten, majd figyelem az ő reakcióját. Ciki lenne, ha valami vacakot választottam volna, és neki most meg kell innia. Bár, legfeljebb meghagyja, csak akkor el kell viselni Madam Rosmerta szúrós pillantásait. Örülök, hogy beavat abba a dologba, amit elkezdett, de aztán nem fejezett be, mert gondolom, személyes ügyről lehet szó, és mint kiderül, valóban. A végén elvigyorodom: tudhattam volna, hogy lányról van szó, ha már így zavarba jön. – Ez nagyon cukin hangzik. Mint egy film, azok kezdődnek így – kacsintok rá, mert arra számítok, hogy lesz valami féle folytatása a dolognak. Miért ne lenne, ha a lány tényleg az erdőben él, és ételért osont be, és még kakaót is kapott, biztos megjegyezte Zachet, és újra megkeresi. – Na, és milyen a lány? Csinos – faggatom tovább, és bár igazán nem akarok kerítőt játszani, főleg úgy, hogy én még nem láttam azt, akiről szó van, de illene hozzá egy normális barátnő. – Szegény… és jó ott neki? Meg hogy került oda egyáltalán? – ráncolom a homlokom. A Tiltott Rengeteg veszélyes hely, én biztos nem bírnám ki ott sokáig, sőt, be se tenném oda a lábam, ha már itt tartunk. – Persze, megértem – bólogatok a szavaira. A pasik már csak ilyenek, emiatt kár is lenne bosszankodni. Főleg azoknak, akik alapból közszemlére tesznek mindent, aztán megsértődnek, ha megbámulják őket. Tiszta hülyeség. Alapból nem kellene mutogatnia magát senkinek, mert mi a nagy szám abban. Lassan tényleg az az egyedi, aki visszafogottan öltözködik. Mármint, az én esetemben a visszafogottság azt jelenti, hogy nem gombolom ki köldökig a blúzom, mert a ruhám stílusa ettől függetlenül minden, csak nem visszafogott. – Naa, miért akarnálak megmérgezni? Majd akkor gondolkozz el ezen, ha már befutott a banda – kacsintok rá, és persze nem tudom megállni, hogy ne kezdjek el hülyéskedni. Mutatom nekik az üveggolyókat, amik persze elkezdenek elgurulni. Egyet-kettőt én is meg tudok állítani, de a nagy részét ő kapja el. – Köszi. Nagyon jók a reflexeid – dicsérem meg, majd követem a tekintetemmel, ahogy az egyiket vizsgálja. – Hát, olyasmi… de nem vagyok vásárlásfüggő – teszem hozzá gyorsan, nehogy emiatt ne jöjjön majd el egyszer velem valami jó boltba. Hallgatom, amit a dalokkal mond, és egyetértek vele. – Válasszunk szerintem kezdetnek nem olyan durva számokat, amiben mondjuk sok a szimfonikus hangzás, az szerintem nekik is bejönne. Aztán, ha már metálegyüttes leszünk, szerintem valami denevéres vagy szemgolyós édességet vihetnénk, az olyan vicces lenne. – És persze a kisgyerekek sem kapnak szívbajt az ilyesmitől, tuti jópofának tartanák, főleg a szemgolyót, és játszanának vele.
Úgy gondolom, hogy jó az, ha van egy alapító mag a bandában, nem pedig csak egyedül, mert így is tudunk figyelni mások ötleteire, de nem csak az én rigolyámhoz kell mindenkinek alkalmazkodnia, hanem egy kettőnk által egységesnek gondolt sémához. Így mindenki, aki becsatlakozik a bandába innentől a mi elképzelésünket tudja majd alapul venni. Igaz, egyikünk sem az a vehemens fajta, aki szándékosan vétózna bármit is, szerintem megoldható, hogy akár csiszoljunk a közös elképzeléseken. Noriko kedves lány, igazi művészlélek, szerencse, hogy egy korúak vagyunk, és sok a közös óránk, vele megtaláltam azt a közös hangot, ami másokkal nem biztos, hogy ment volna. Bólogatok, miközben lecsüccsenünk, de majd figyelem a pincért, aki az italokat hozza, nem akarnám, hogy Noriko meghívjon, már az is kedves tőle, hogy találkára invitált. Legrosszabb esetben is mindenki a sajátját, jó esetben viszont meghívnám én. Nem számít, hogy csokit is hoztam, én már csak ilyen vagyok, a szívembe zártam őt. Mint ahogyan nem kerüli el a figyelmét a befejezetlen mondatom. - Nem szabadna beszélni róla, de vendégül láttam egy cuki kis tolvajt kakaóval. Reméltem, hogy ő is szereti. Szegény olyan elárvult volt, a kviddics öltözőkből akart elvinni valami szendvicset. Képzeld, az erdőben lakik... durva, hogy nem fagy meg ebben a hidegben.. - Csevegő hangom mindezt, picit azért mégiscsak elpirulok, jelezve, hogy egy lányról volt szó, de igazából még nem nagyon gondolkoztam Cosette-en ilyen szempontból, azt hiszem béna vagyok én az udvarláshoz, meg ilyesmihez, és a szőke lánynak most a hideg a problémája, szerintem nagyon nem érdekelném, mint pasi. - Ezt én sem értem. Engem határozottan zavar, hogy mindenki azokat a dekoltázsokat nézi, engem is beleértve. Nem túl szolíd, de nem tehetek róla, belém van oltva, és akaratlanul is odatéved az ember tekintete. Nem kéne mindent kitenni a kirakatba... – Csóválom a fejemet, nekem teljesen oké Noriko sötét gótikus tündér külseje. Ez legalább tényleg egy olyan stílus, amely kifejezi őt, nem az a prostis, amiről talán még a tanároknak is mocskos gondolataik támadnak. Az ember ne legyen már rákényszerítve ilyesmire, főleg tanulás közben. - Reméltem is, nehogy valami mérgezőre hívj el. – Nevetgélek, s még én is úgy ítélem meg, hogy nem sok értelme van belekortyolni, leégne a nyelvem, meg a torkom is. Felkönyölök az asztalra, ha egymás között vagyunk, az nem bunkóság. Hallgatom Noriko csacsogását, legalább vele tényleg történik valami, mert velem az utóbbi időben alig valami, láthatóan nagyon magamnak való vagyok. Ám úgy tűnik ő is saját magának kreál programot. Jut eszembe, viszonoznom kéne a meghívását majd egyszercsak. Az üveggolyók némelyike önálló életre kel, így gyorsan utánuk kapok, és még megfogom őket. Az egyiket az ujjaim közé zárva felemelem, s a fény felé tartom. - Szépek, tényleg! Imádod megajándékozni magadat? – Viccelődő mosollyal bököm oldalba, majd bólogatok. – Áh, szerintem is muszáj finomítani, esetleg néhány gyerekdal is beleférhetne, de én szeretném, ha valamennyire megmaradnánk a saját stílusunknál, hogy csiszolódjunk. Milyen édességre gondolnál?
zerencse, hogy mindketten ugyanazt a zenét szeretjük. Már elég régóta barátok vagyunk, de hogy közös együttesben is játszunk, az a legjobb. Általában hasonló zenei ízlés könnyen hoz össze embereket, ezért is remélem, hogy nem lesz semmi baj az együttesben, pedig a lehető legkülönbözőbb emberekből áll. Talán mi ketten vagyunk egy hullámhosszon, mert én tudom, mik az elképzelései, és tetszenek is, a többiekben még gondolom alakul a dolog, de remélem, hogy később ők is olyan lelkesek lesznek, mint mi. – Na, az szupi, akkor szerintem tegyünk egy próbát azzal az innivalóval. – És már rendelek is belőle kettőt. Végülis, nem olyan drága, ha nem ízlik, majd veszünk mást. – Mi volt a napokban? – kíváncsiskodok vigyorogva, mert persze nem kerülte el a fülemet a félmondat, csak előbb elintéztem, hogy legyen mit inni, ha már ide jöttünk. Azért vigyorgok, mert biztos valami jó dologról van szó, különben ő sem ilyen arcot vágna. Meg hát, legfeljebb nem mondja el, akkor sincs semmi baj. – Ó, köszi – nevetek fel a megjegyzésére. – Nem mintha lenne mit kidobnom – folytatom tovább. – Viszont az bosszant, hogy a tanárok eltűrik azt az öltözködést, az enyémet meg nem. – Igazából biztos, hogy nagyobb feltűnést keltek én, mert nem megszokott így mászkálni egy ilyen konzervatív suliban, de amúgy tényleg láttam olyan lányt, akinek hasig ki volt gombolva kábé a blúza, és nem szólt rá senki, mert vagy nem vették észre, vagy már teljesen megszokott. – Egyébként, kinek mi az extravagáns. Nekem ez a normális ruha – nevetek fel újra. Közben megérkezik az innivalónk. – A színe jó – állapítom meg, és beleszagolok. – Az illata is – folytatom tovább a vizsgálódást, de még nem iszok bele, mert nagyon forró. – Igazából kacatokat keresetem, amit ruhára vagy hajdíszre varrhatok, de nem találtam semmit. Bent a gyerekek meg mutogattak rám, hogy úgy nézek ki, mint egy baba – mesélem a kis kalandomat, ami igazából gyakran megtörténik velem, de nem emlékszem, hogy neki mondtam-e már. – Végül csak üveggolyókat vettem, mert nagyon szépek voltak. Megmutatom. – A táskámból már elő is veszem a kis zacskót, és óvatosan az asztalra gurítom a kis golyókat. Remélem, nem esnek le, mert ha összetörnek, mérges leszek magamra. – Ó, hát azt én is remélem. Elég különbözőek vagyunk, remélem, azért mindenkit maradásra tudunk bírni valahogy – mondom bizakodóan. – De azt már nagyon várom, hogy fellépjünk a gyerekek előtt. Vihetnénk nekik majd édességet, az olyan aranyos lenne. Kicsiknek úgyse kéne olyan hagyományos metált nyomni, még megijednének – mosolygok, bár tudom, hogy ez nagyrészt neveléstől is függ. Aki babakora óta ilyen zenét hallgat, annak meg se kottyan, de aki most találkozna vele először, az lehet, hogy megijedne.
Reméltem, hogy nem utasítja vissza az ölelésemet. Mindketten visszafogott művészlelkek vagyunk, akik mégis ebben a sötét gótikus stílusban tudunk kiteljesedni. Noriko annak ellenére a legjobb barátom, hogy lány, igaz, pont az ellentétes nemről nem beszélgettünk még, és jó eséllyel tanácsot se tudnék neki adni, lévén nem mélyedtem el eddig a témában. Azt mondjuk ő is tudja, hogy Charity bepróbálkozott nálam, bár mondjuk ő kinél nem? Ettől aztán nem éreztem magam különlegesnek, és mázli, hogy a vöröske nem egy sértődős alkat, könnyedén túltette magát a dolgon, tudtunk megmaradni afféle haveri viszonyban, de közben biztos vagyok benne, hogy ha egyszer nagyon neki lennék keseredve, megismételné a kezdeményezést. Kedvesen megsimogatom Noriko vállát, majd eleresztem, hogy a pulttól meg tudjuk célozni az egyik asztalt. Kihúzom neki a széket, és csak akkor ülök le, ha már ő is megtette. - Oh, köszi. Nem. Viszont menthetetlenül édes szájú vagyok, a napokban is... – Nem fejezem be, mert nem akarom Cosette-et máris leleplezni, végtére is nem kérte, hogy tartsam meg a titkát, de én magam mondtam, hogy nyugodt lehet, nem jár el a szám. Ám Norikonak elmondanám szívesen, ő aztán biztosan nem adná tovább a dolgot. Kissé hunyorgok, hátha rákérdez, akkor belekezdek, ha nem, akkor nem terhelem vele. Különben is, ő hívott ide, biztosan van témája, s végtére is engem nem szoktak csak úgy programokra intiválni, nem akarom a saját dolgaimmal fárasztani. Csak lelkesen bólogatok, mert ugyan rengeteg pénzem van, állandóan a Mézesfalásban költök, remélem, hogy nem leszek csakhamar pocakos, annyi édességet eszek. Még zeneszerzés közben is ropogtatok rendszerint valami finom cukorkát. - Határozottan jól áll. Szeretem az extravagáns cuccokat. Egyedibb vagy, mint a mellkidobós lányok a folyosókon. – Rázom a fejemet nevetős mosollyal, s tudja, hogy ezzel nem bókolok, őszintén beszélek, hiszen nem ritka, hogy együtt lógunk az órák közti szünetben, nem csábulok el egy merész dekoltázstól, pedig próbálkoznak rendesen. Mondjuk nem is értem, hogy miért, nem is ismernek. - És mit vettél? – Kérdezek rá, az asztalra könyökölve szemlélgetem a leányzót, miután átadtam a csokit, remélem, hogy majd beszámol róla, ám meglepődve nyílik el az ajkamat, nem értem, hogy mit hozott, de akkor még nem forszírozom a kérdést. – Köszi, izgatottan de nagyon. Nagyon kiváncsi vagyok, hogy fog működni. Mindenki annyira erőteljes személyiség a bandában, remélem nem esünk szét. Szeretek irányt mutatni, de vezetőnek nem érzem magamat. Mit gondolsz erről?
míg várakozom, nagyon izgatott vagyok. Alig bírok ülve maradni a széken, szokás szerint, de itt nem mászkálhatok, mint a saját szobámban. A fellépés jár a fejemben, és egy csomó ötletem van, mit csinálhatnánk, persze az ilyen sose a megbeszéléseken jut eszembe, hanem utána. Ezért is kell mindig mindent felírnom, hogy legközelebb bedobhassam. Most viszont ezen kívül hajlandó voltam elhozni az egyik dalomat. Már nem emlékszem, mikor írtam, de szerintem illene az együttesünkhöz. Több is van, de azokat még nem mutatom meg, az is nagy szó, hogy ezt az egyet meg merem. Kíváncsi vagyok, hogy fog tetszeni Zachnek, és elég kettős dolog, mert tudom, hogy őszinte lesz, akkor is megmondja, hogy nem jó, ha tényleg nem. És ennek örülök, mert az őszinteség nagyon fontos, és pont emiatt félek is. Néha túl sokat problémázok dolgokon, végülis, ez csak egy dal. Túl komolyan veszem, bármit csinálok, az a baj. Egy idő után már tényleg nem bírok megülni a helyemen, úgyhogy inkább a pulthoz megyek, és eldöntöm, hogy mégis kérek valamit, úgyis idő kell hozzá, mire kiadják. Pont ebben a pillanatban érkezik meg Zach is. Amikor megkocogtatja a vállam, tudom, hogy ő az, mert más inkább csak messziről kiabál nekem. – Szia – ölelem meg széles mosollyal. – Nagyon pontos vagy – nézek fel az egyik faliórára, pont dél van. – Még nem kértem, meg akartalak várni – csúsztatom oda neki az itallapot. Mostanában mintha nagyobb lenne a választék, és nem csak a hagyományos vajsör-mézsör párost lehet kérni. – Te ittál már ilyet? – bökök rá az egyik furcsa nevű italra, és fogalmam sincs, milyen lehet, mert a nevéből nem derül ki, csak annyi, hogy karamella is van benne. – Kipróbáljuk? – vigyorodom el. Nem akarok ráerőszakolni semmit, de vicces lenne, ha kiderül, hogy vacak. Mármint, az ilyen közös élmények viccesek. Mint amikor kiskoromban én és az unokatestvérem először találkoztunk szénsavas innivalóval. Mondanom sem kell, hogy az orrunkon jött ki, olyan borzalmas volt. De sokat nevettünk rajta. Ha rendelünk mindketten, akkor leülünk az asztalhoz, ahová már leraktam a cuccomat. – Ó, köszi. Most találtam meg a bőröndöm alján ezt a masnit, és fel kellett vennem – magyarázom lelkesen, miközben szemügyre veszem, ő mit is vett fel. – A tiéd is tök jó, szerintem egyre jobb. – Dicsérem meg az ő összeállítását. Van érzéke hozzá, csak egy kis bátorság kell. – Nagyon jól, köszi. Voltam vásárolni egy játékboltban – nevetek fel, mert amint kimondom, rájövök, hogy elég viccesen hangozhat. – Jaj, imádom a csokit – veszem át a kis ajándékot. – Én másfajta ajándékot hoztam, de csak később adom oda – említem meg, és talán kissé titokzatosan hangzik, de nem akarok ezzel indítani. – És te hogy vagy? – Kérdezek vissza, de szerintem nincs semmi baj, mert nem látom rajta, hogy szomorú lenne.
Ahhoz képest, hogy a hétvégi „fellépésünk” kellene, hogy kitöltse a gondolataimat, a furcsa kislányra gondolok, aki betört ugyan a seprűtárolóba, mégsem érzem őt igazán tolvajnak. Megvan a maga története, amelyből levonva a tanulságot valami furcsa késztetést érzek, hogy segítsek neki, még ha állítása szerint nagyon nem bízik az emberekben. Nem tudok róla még túl sokat, valaminek történnie kellett, hogy ha boszorkányként mégsem tudott az iskolába járnia, és mint valami csavargó az erdőben él, és tőlünk lopkod. Sajnálatraméltó, nagyon is, hiszen ha belegondolok, hogy most jönnek a legnagyobb téli hidegek. Úgy tűnik már megszokta a nélkülözést, egy vékony kis ruhácska volt rajta, s bár én nem vagyok egy fázós típus, biztosan nem bírnám így. Vélhetően évek óta teszi már ezt. Így tényleg jól jött, hogy Noriko elhívott egy kicsit ejtőzni, lehet, hogy neki is megemlítem majd a leányzót, bár nem akarnám nagy dobra verni, de hát a legjobb barátomban mégiscsak megbízhatok? Ráadásul ő is lány, elképzelhető, hogy fel tudja mérni, hogy Cosette-ben milyen érzelmek dúlnak, mert nekem csak tippjeim vannak. Nem mondom ellenségesnek, néha még mosolyog is. Na majd talán Noriko le tudja érdemben reagálni. Azon tűnődöm, hogy mit vigyek neki, mert hát pénzből alaposan el vagyok eresztve, csak rém ötlettelen vagyok. Így mielőtt találkoznánk, elhoppanálok Londonba, és némi utánajárás után egy Morimaga nevű-vel lepem meg, remélem nem lövök nagyon mellé. Piros pólót viselek, de ettől eltekintve teljesen feketében vagyok, szegecselt sötét bőrzseki, vászonnadrág, és bakancs. Ez az összeállítás még télen is megállja a helyét. Nem vagyok egy depresszív alkat, sokkal inkább mondanám magamat érzékenynek, ábrándosnak, a fekete pedig minden helyzetben elegánsnak bizonyul. Beljebb lépek, és elhatározom, hogy a legextravagánsabb csajt fogom megkeresni, úgysem csalódom, mert biztosan Noriko lesz az. Közelebb lépek, és hátulról megkocogtatom a vállát, és ha megfordul, nyújtom a karomat ölelésre. Nem tudom, hogy mi lenne a legideálisabb köszönés, ez valahol több mint egy kézfogás, de másféle mint egy puszi. - Szia! Köszi a meghívást! Már nekem kértél? – Kérdezek rá, ahogyan a pultnál ácsorogni látom. Nekem végtére is mindegy, hogy mit iszunk, bár az övére kiváncsi vagyok. Így kiváncsian pillogok rá, hogy bevárjam, mielőtt leülnénk egy asztalhoz. – A szerkód nagyon... egyedi! Tetszik. Meg is lepődtem volna, ha nem valami ilyesmiben látlak. Hogy vagy? Ja igen, ez a tiéd. – Adom át a csokit, mindenféle díszcsomagolás nélkül, végtére is csak figyelmesség, nem születésnapra hoztam, vagy ilyesmi.
is kikapcsolódásra vágytam, úgyhogy le akartam menni Roxmortsba, meg hallottam, hogy nyílt ott valami játékbolt, ahová természetesen be kellett vetnem magam, hátha találok néhány jó kiegészítőt a ruháimhoz. Persze én nem teszek plüssöket a ruhámra meg a hajamba, de gyöngyöket vagy egyéb tárgyakat annál inkább, és azokat itt is meg lehet találni, ha jól keres az ember. Ma elhívtam Zachet, hogy beszélgessünk kicsit, de ebbe a boltba nem akartam elrángatni, nem hiszem, hogy élvezné, úgyhogy dél körülre beszéltük meg a Három Seprűbe a találkozót. Addig még van egy kis időm, úgyhogy gyorsan szétnézek, mit árulnak itt. Sok kisgyerek van most bent, értelemszerűen, de amikor belépek, a játékok helyett engem kezdenek bámulni, és hallom, ahogy azt mondják a szüleiknek, hogy úgy nézek ki, mint egy játékbaba. Belenézek az első tükörbe, mert otthon nem így ítéltem meg a helyzetet, de valóban, talán van abban valami, amit a kicsik mondanak. Fehér, balerinaruhára hasonlító, csillogó, rövid ruha van rajtam, természetesen tüllszoknyás. Nyakamban gyöngyök, kezemen fehér csipkés kesztyű, és fejemen óriási masni. Lábamon fehér csizma, azon is található egy-két masni. A kabátom is fehér, a karomon van összehajtva. Szeretem a színeket, ezért teljesen egy színben ritkán látnak az emberek, ez ma egy ilyen nap. Nézelődés közben meglátok néhány nagyon szép üveggolyót, ezeket nem akarom semmire se feltenni, de nagyon szeretem, ha valami csillog, és régen is voltak üveggolyóim, csak nem tudtam rá vigyázni, ezért elvesztek. Most viszont nem bírom ki, ezért egy egész zacskót megveszek. Fizetés után kisietek a boltból, és egyből a Három Seprűbe megyek. Úgy látom, még csak én vagyok itt, úgyhogy leülök az első szabad asztalhoz. Kabátomat a szék támlájára akasztom, és tanulmányozom, hogy mit is rendeljek majd, ha Zach megjön. Ezzel meg akarom várni, meg amúgy sem sietek sehová. Most meglepően kevesen vannak itt. Talán van valami esemény a faluban? Kíváncsi lennék, rá, ha igen… Nehezen maradok egyhelyben, de most már nem megyek el sehová, mert mindjárt dél van, már csak pár perc. Remélem, ennivalót is lehet itt kapni, ha már az ebédet ki kell hagyni, mert ilyen remek ötletem támadt, hogy pont dél körül jöjjünk a faluba. Az innivalót közben már eldöntöttem, és ahogy látom, sor sem lesz, szóval tényleg nem kell most megrendelnem. Kapok itt is pár furcsa pillantást, szerintem az óriási masni zavarja őket, de hát mit csináljak, az a lényeg, hogy nekem tetszik. Nem lehet mindenki szürkés színekbe öltözve, mint itt a faluban szokás. Ha rajtam múlna, feldobnám, az biztos. Ha nem érdekelne annyira a zene, szerintem talártervező lennék. Mondjuk, akár egyszerre is csinálhatnám a kettőt.
