2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Olyan.. eh.. fura és idegen. Ez a suli egészen más, mint a régi. És mindezt úgy mondom, hogy még igazából el sem kezdődött, még órám se volt. Csak hát... a fenébe is, ez egy kőkori vár, vagy rom, v agy tudom is én mi... Na jó, ha kedves akarok lenni, kastély. És azok a mozgó lépcsők! Kész bolondéria. És apáék még attól tartottak, az Abszol úton fogok eltévedni. Ehhez képes London zegzugos utcái fityfenék! Haza akarok menni! Mármint Amerikába haza! A szokotthoz... Dühöm közben ujjaim ösztönből forgatják, morzsolgatják a földről felvett köveket. Ha így folytatom még néhány órán keresztül talán üveget csiszolok b előlük. Éljen, legalább lesz valami haszna. Aztán belevésem a kínjaim és belehajítom ebbe a feneketlen tóba. Micsoda röhej.. Van egy hatalmas tó, de amilyen nyákos itt az idő, még egy jót úszni sem lehet. Hol vannak a fűtött uszodák, a kényelmes iskolaépületek. Mintha nem is egy földrészt utaztam volna, hanem egy komplett évszázadot. De legalább már értem, miért nem nagyon meséltek a helyről anyáék. Átverés az egész, a fenébe is! Morcosan húzom le rövidke fekete kabátom, hogy még se a földre üljek. Aztán a poén kedvéért fázósan fonom át karjaimmal felhúzott lábaimat. Hiába a bézs ing és a farmer, az idő nem nekem kedvez. Igazából mióta eljöttünk ide, semmi sem kedvez nekem. Csiszolt köveim félretéve kapok fel néhány gyötretlen darabot és lustán hajigálni kezdem a vízbe, hallgatva csobbanásaikat. Hátha felébresztek valami víziszörnyet és az felfal, megoldva minden kínom. Na jó, ennyire nem vészes a helyzet, de álmodozni azért szabad, nem? - Hogy a fene essen bele ebbe az egészbe - mormogom az orrom alatt újabb lövedéksereget húzva a lábaim elé, olykor-olykor finoman széttúrva a kavicshalmot fekete csizmám orrával. Jól elvan a durcás gyerek, ha játszik.
♫ Zene ♫ ♥ Ruha ♥ Mindent a maga idejében: először meghalni, aztán gondolkodni.
- Őszintén szólva eddig rosszul bírom. Hiányzik a meleg és a napsütés. Az otthonról hozott ruhatáram háromnegyedét kipakolni is kár, itt úgy sem tudnám hordani. A fürdőruhámról már nem is beszélve - sóhajtok fel, miközben folytatom a tenyere kavicstalanítását, immár a masszívabban ragaszkodókra fordítva figyelmet. Persze hacsak el nem húzza a kezét, de remélem nem teszi, mert így legalább nem az arcát kell néznem, nem a szemébe kell néznem, hanem büntetlenül bámulhatok másfelé. Főképp, mert a becézésre, amit gondolom amúgy mindenkinél használ, érzem, hogy halvány pír borul, ami csak tovább élénkül, ahogy a megismerkedésünket emlegeti fel, ráadásul a megfelelően kétértelmű szavakat használva. - Igen, nyoma sem maradt. És szerencsére a szüleim nem voltak otthon, mikor hazaértem, mert a hajam viszont tartogatott még néhány meglepetést a tükör előtt. De így volt időm a zuhany alatt az utolsó szem cukrot is lemosni magamról - ne vetek fel zavartan, talán már az utolsó illetéktelen behatolót távolítva el a tenyeréből, aztán engedem is el, mármint ha egyáltalán még foghatom a kezét. - Szóval azt hiszem, igen. Bár lehet kissé hevesen utasítottam el a pap ötletét, hogy másnap menjünk el egy cukrászdába - vigyorodom el, immár az arcát figyelve egyéb testrésze helyett. Bár nem tudom, ez mennyire volt jó ötlet, noha talán az arcpírom eltűnt már, akkor is zavarba ejtő a pillantása, főképp, ha meg is szólal. Mert hát a kezdettől fogva igencsak kétes a stílusa. De most valahogy felhőtlen az örömöm, hogy végre ismerős arcot látok, ráadásul olyat, aki még le is áll beszélgetni velem. De lehet csak azért teszi, hogy ne dobáljak több kavicsot a tóba, mert a végén még mocsarat csinálok belőle. - És te? Kiheverted már a marcipánesőt? Vagy még a megrázkódtatás elől futsz ilyen hidegben ebben a laza cuccban? - vetem fel, csak hogy ne akadjon el a társalgás, ám hamar rájövök, nem a legjobb módszerrel. Hát minek hívom fel rá a figyelmét, hogy milyen alaposan szemügyre vettem az öltözetét?
♫ Zene ♫ ♥ Ruha ♥ Mindent a maga idejében: először meghalni, aztán gondolkodni.
Elsőre fel sem ismerem, ám ez nem annak köszönhető, hogy olyan jellegtelen lenne a leányzó, sokkal inkább annak, hogy túlzottan a gondolataimba vagyok mélyedve, és fel kell ócsudnom, másrészt tudom, hogy sikerült őt kikerülnöm, így a saját kezem és térdem leporolásával kéne foglalkoznom. Nem félek attól, hogy komolyabb bajom esik, az auror kiképzéseken nem ritka a csonttörés sem. A mostani aurorparancsnok úgy tartja, hogy egyetlen szabály, hogy nincs szabály, hiszen a valós életben sem foghatjuk vissza magunkat. Most is csupán másodpercnyi időt szánok a helyzetnek, majd néznék fel, de a kis barna megelőz, ahogyan szemrehányóan szól rám. Nem vagyok az a szívbajos típus, az előbb már odavetettem már egy udvarias kérdés. Aztán találkozik a pillantásunk, és lenyelem a számra kivánkozó választ, amely a lányka felcsattanásához tökéletesen illő riposzt lenne. Alysha azonban már helyzetet teremt. Sőt, segít is abban, hogy lesöpörjem a kezemről a kavicsokat. Néhány ugyan mélyebben beleragadt az esésnek köszönhetően, de hát kit érdekel, nem vagyok én kislány, hogy ezért nyafogjak. A nevetésén ellenben kellemesen megborzongok, a hideg természetesen nem zavar. - Bocs szívi, itt ezt kell bírni. – Nevetek vele, naná, hogy nem felejtettem el, hogy jenki, bár ha belegondolok, azért ott sem minden a strandolásról szól. Vagyok annyira tájékozott, hogy tudjam, a keleti-part kifejezetten hűvös, nem is említve a Sziklás-Hegységet, ahol valami brutális időjárás is uralkodhat. Itt nálunk ködös, esős, de megszokható, és hát van azért itt napsütés, csak nem jellemző. Én egészen a magaménak érzem, és szinte állandósítja az amúgy rajtam dögösen álló bőrzsekit. Hiszen téli fagyban sem kevés, nyáron pedig nem sül rám. - Azzal te ne törödj. Na tiszta lett a ruhád? Sikerült kipihenni a megismerkedésünk izgalmait? – Kérdezem kaján vigyorral, naná, hogy nekem állati sokat járt a fejemben a dögös kis csajszi, olyannyira, hogy az elmúlt pár napban nem is nagyon kajtattam más lányok után. Koptasson le tisztességesen, ha akar, majd akkor eldöntöm, hogy feladom, vagy inkább a pasiegómnak megfelelően átmegyek vad dominánsba. És mint tudjuk, nem szokásom feladni. Akkor járna a legjobban, ha elfogadná, hogy nagyon is érdekel. S akár folytathatjuk ott, ahol a múltkor abbahagytuk.
Persze tudom, hogy nem kellene ilyen önzőnek lennem. Anya és apa jól érzi magát, mindkettejüknek olyan munkája van, amit élvez. Hát mi ehhez képest az én kínlódásom? Persze ha felvetném ekik rögtön jönne, hogy csak meg kell szoknom a helyet, hogy majd idővel jobb lesz. És talán igazuk is van, legalább is remélem. Ugyanakkor tudom, hogy elkeserítené őket a dolog, hogy én nem érzem magam jól. Hát mit érnék el a panasszal? Egy helyett három nyomorult lenne, remek... Apró sóhaj kíséretében hunyom le a szemem és hajtom is le a fejem, mintha így megszünhetne körülöttem a világ és minden más is. De nem hogy nem szűnik meg, durván belémrohan. Meglepettséggel vegyes ijedt sikkantás hagyja el a számat, ahogy kissé magam is megdőlök. Szerencsére kezem ösztönösen keresi a támaszt, így bár el nem bukok, nem mintha ülő helyzetből akkorát lehetne esni, viszont némi kavicsra rátenyerelek. A hab a tortán! - Sportág lett a vakon futás? - morranok fel, hűen pillanatnyi hangulatomhoz, de ahogy meghallom hangját és megismerem vonásait rögtön csitul bennem a vágy az iránt, hogy jól leteremtsem a gázolót, ezzel enyhítva saját frusztrációm. Mert hát... Őt legalább ismerem, és ez igencsak újdonság itt nekem. - Jól, persze - biccentek rögtön, összesimítga a tenyereim, hogy leseperjem róla az apróbb kavicsokat is, majd ahogy ő, úgy én is felpattanok, és ezúttal Dylan kezén folytatom a takarítást. Szavaira viszont megdermedek, értetlenül pislanok rá, majd a földre terített kabátomra, aztán elkap a nevetés. - Arról nem volt szó, hogy itt ilyen hűvös van - rázom a fejem, nehezen fojtva el csak a nevetésem. Fogalmam sincs, min mulatok ennyire, de nehéz abbahagyni. Talán mert jól esik, hogy végre nem a sírás vagy a kétségbeesés környékez. - Te jól vagy? - csitítom azért magam ezeknél a szavaknál, nehogy azt higgye, őt akarom kikacagni, mert nem így van. Bár elég zavaros lehet odabent, ha ilyen időben ilyen laza szerkóban mászkál. Még ha fut is... Ej, hol van az az édes floridai napsütés?
♫ Zene ♫ ♥ Ruha ♥ Mindent a maga idejében: először meghalni, aztán gondolkodni.
Az új év lassan elkezdődik, engem viszont nem túlzottan érdekelnek a tanulmányok. Az elemi mágiákban jó vagyok, bámulatosan jó, mást nem is akarok használni. Az előző évi baráti társaság lassan átrendeződik, a lányok egy része, akikkel kavartam, másféle szakra ment, vagy talán végzett is, szinte lehet előlről kezdeni az udvartartás kiépítését. Már most a telemet tervezgetem, el szándékozom utazni, hogy egy kicsit testközelből próbáljam ki magamat. Unalmas hónapokon át csak az elméletről tanulni, az előre felépített akadálypályák unalmasak, kiszámíhatóak. Az itteni tanárok mesterkéltek, olyan komolyan veszik magukat. Nem érdekel az elmélyülés, ám a halálos varázslatok már annál inkább. Pénzem van elég, így nem fog gondot okozni, hogy távoli tájakra látogassak, ahol kicsit fel tudom frissíteni a tudásomat, az iskolai anyagot pedig csak a papírhoz használjam fel. Talán ez lehet az oka, hogy kissé a gondolataimba vagyok mélyedve, mert elnézek a sötét víztükörre, amelyet beragyog az arany híd a nap sugaraitól keltve, így nem veszem észre, hogy a közelben ücsörög a lány, akivel pár napja találkoztam, és azon túl, hogy rendkívül édesnek találtam, még sikerült kisebb kalandba is bonyolódnunk. Súlyos hiba a részemről, mindig tudatomnál kell maradnom, hiszen pont az a lényeg, hogy ne tudjanak meglepni. Ebből látszik, hogy talán rosszul gondolom, és kéne a szellemi tudás, amit aurorként itt tanulhatok meg, mert így csak ahhoz értek, hogyan öljek meg valakit, vagy hogyan védjem magam meg, de hogy komoly reflexeim legyenek harcon kívül is... ez még tanulandó részlet. Így esik meg, hogy gondolatai kalandozásom közben majdnem átesek Alyshán. Talán túl nagy volt a lendület, ezért alig tudom az utolsó pillanatban megváltoztatni az irányomat, és szinte átesni rajta, hogy ne taroljam le. Nem gondoltam volna, hogy a kocogás közben is érhetnek balesetek. A másik oldalára érkezem, azért annyira akrobatikus nem vagyok, hogy kiguruljam az esést, így sikerül egy isteneset esni, lehorzsolni a térdemet, és a könyökömet. Lehet, hogy röhejes a helyzet, mégis azt nézem, hogy neki nincs-e baja. - Jól vagy? – Fordulok hátra, és ekkor veszem észre, hogy a csöpp griffendéles az. Jól felöltözve, míg én rövidnadrágban, és egy pólóban vagyok, baseball sapkával. Tipikusan amerikai sport, de én mégis szeretem. Általánosítani persze nem lehet, attól mert jenki, közel sem biztos, hogy ebben egyezünk. – Ah, Alysha. Rossz úton haladunk, azt mondtam szűk póló, nem télikabát. – Tápászkodom fel, a tenyerem is kicsit megjárta, de nem halálos. Ellenben a durcás ábrázat talán nem nekem szól, eleve nagyon magába van süppedve. Amíg porolom magam, hátra megered a nyelve.
Olyan.. eh.. fura és idegen. Ez a suli egészen más, mint a régi. És mindezt úgy mondom, hogy még igazából el sem kezdődött, még órám se volt. Csak hát... a fenébe is, ez egy kőkori vár, vagy rom, v agy tudom is én mi... Na jó, ha kedves akarok lenni, kastély. És azok a mozgó lépcsők! Kész bolondéria. És apáék még attól tartottak, az Abszol úton fogok eltévedni. Ehhez képes London zegzugos utcái fityfenék! Haza akarok menni! Mármint Amerikába haza! A szokotthoz... Dühöm közben ujjaim ösztönből forgatják, morzsolgatják a földről felvett köveket. Ha így folytatom még néhány órán keresztül talán üveget csiszolok b előlük. Éljen, legalább lesz valami haszna. Aztán belevésem a kínjaim és belehajítom ebbe a feneketlen tóba. Micsoda röhej.. Van egy hatalmas tó, de amilyen nyákos itt az idő, még egy jót úszni sem lehet. Hol vannak a fűtött uszodák, a kényelmes iskolaépületek. Mintha nem is egy földrészt utaztam volna, hanem egy komplett évszázadot. De legalább már értem, miért nem nagyon meséltek a helyről anyáék. Átverés az egész, a fenébe is! Morcosan húzom le rövidke fekete kabátom, hogy még se a földre üljek. Aztán a poén kedvéért fázósan fonom át karjaimmal felhúzott lábaimat. Hiába a bézs ing és a farmer, az idő nem nekem kedvez. Igazából mióta eljöttünk ide, semmi sem kedvez nekem. Csiszolt köveim félretéve kapok fel néhány gyötretlen darabot és lustán hajigálni kezdem a vízbe, hallgatva csobbanásaikat. Hátha felébresztek valami víziszörnyet és az felfal, megoldva minden kínom. Na jó, ennyire nem vészes a helyzet, de álmodozni azért szabad, nem? - Hogy a fene essen bele ebbe az egészbe - mormogom az orrom alatt újabb lövedéksereget húzva a lábaim elé, olykor-olykor finoman széttúrva a kavicshalmot fekete csizmám orrával. Jól elvan a durcás gyerek, ha játszik.
♫ Zene ♫ ♥ Ruha ♥ Mindent a maga idejében: először meghalni, aztán gondolkodni.
