Fökarakter: D.M.M.
Teljes név: Maximillian "Max" Hawkins
Születési hely és dátum: Birmingham, 1959. december 5.
Csoport: Varázshasználó
Patrónus: Kabasólyom
Foglalkozás: Auror
Képesség: Bejegyzett animágus (kabasólyom)
Kiemelkedö tudás: Sötét Varázslatok Kivédése - Kiemelkedő, Legendás lények gondozása - Tehetséges, Bájitaltan - Tehetségtelen
Jellemed kifejtése
Negatív:Egoista. Bármi gond adódik, bármilyen témában? Az első az egyén! Nincs vita. Ismerek egy mondást: „Az a legnagyobb baj az egoistákkal, hogy többet foglalkoznak magukkal, mint velem.” Nem tudom, ki mondhatta, de okos ember lehetett. Első szabály: nekem mindig igazam van. Második szabály: Ha nincs igazam, az első szabály lép érvénybe! Ha bajod van az élettel, vagy csak hallgatótársra vágysz, fordulhatsz felém bátran, de a saját gondom úgyis nagyobb marad, akkor is, ha éppen nincs is. Jól van, jól, azért egye fene, meghallgatlak. Bár lehet utána, csak hogy felvidítsalak, elmesélem milyen volt a gyerekkorom.
Kicsit nagyképű. Igazából ezt csak anyámtól kaptam még meg, meg pár olyan embertől, akik nem bírják a búrámat. Na jó, talán néha olyanok is mondták már, akik amúgy bírnak. Állítólag majdnem minden mondatom nagyképűen hat mások számára… Erről persze én miért tehetnék? Nem az én hibám, ha félreértelmezik a mondataimat. Nem csak bennem lehet a hiba, ha valaki besértődik.
Túlzottan őszinte. Az igazság néha fáj, szokták volt mondani nagyapáink is. Ha pedig az igazságot egy nagyképű egoista seggfej vágja a képedbe, semmit nem kertelve, őszintén kimondva, még inkább fáj. De persze minek is kéne kertelni? Ami a szívemen, az a számon, ez van, ezt kell szeretni.
Gyerekes. El kell ismernem, a csokibékákban rejlő kártyák drága kincsek. Nem vagyok igazán gyerekes, csak fanatikus gyűjtő. Senki nem vetheti ezt a szememre, oké?
Pozitív: Igazi parti arc. Lehet, hogy az érzelmi intelligenciám a béka hátsófele alatt szunnyad, (amit persze soha nem vallanék be senkinek, végkép nem magamnak), de vitathatatlan, hogy akármilyen bulit fel tudok dobni. Egyszerűen csak tudom, hogy mik a buli hozzávalói, és miből mennyi az ideális adag. És ebben senki sem kételkedik.
Van sütnivalója, és értelmi intelligenciája. Igen, jól látod, EQ nuku, de IQ az akad. Ez persze nem csak annak köszönhetem, hogy létezem, bár szerintem már az is elég volna hozzá. Gyerekkoromban rengeteg dolog érdekelt, beszéljünk akár a varázsvilágról, akár a varázstalanról. Sok mindent kipróbáltam: a zenét, a tudományt, a különféle művészeteket. Bár legfőképpen a tudomány érdekelt, és az, hogy azt hogyan lehetne harmóniába hozni a varázslattal. Ennek az érdeklődésnek köszönhetően nőtt az olvasottságom, és a problémamegoldó készségem. Elsajátítottam a logikus gondolkodást is, ami azért nem árt, ha aurori pályán tevékenykedik az ember.
Ambiciózus. Ha valamit el akarok érni, akkor mindent, de tényleg mindent megteszek annak érdekében, hogy valóban elérjem. Nem számít, hol van, vagy mennyi befolyás kell hozzá, az összes követ megmozgatom, hogy megszerezzem, amire vágyom.
Amit nem tud elviselni:
- Gyerekek
- Hazugság
- Gyengeség
- Ha mások egoisták
Amit bármikor el tudna viselni:
- Egy kiadós masszázst
- Ha fényezik az egóját
- Csokibékát minden mennyiségben
- Valójában bármilyen édességet minden mennyiségben
Megjelenés
Mit tagadhatnám a tényeket? Valljuk be szépen, nyugodtan: jóképű, fess fiatalember vagyok. Aki nem ismer, és nem hallott még megnyilvánulni, és nőnemű, az tuti össze akarna velem jönni. Meg ha hallott már megnyilvánulni, akkor is. Persze ezt sosem mondják a szemembe, de biztos vagyok benne. A kinézetemre adok, mindig tisztességesen borotválkozom, ahogy jó angolhoz illik. Na persze nem babapopsi simára borotválom a képemet: szépen fazonra nyírom, csak dizájnosan. Ez a Max stílus.
Gesztenyebarna szemeimmel tekintek elég ferdén a világra, és általában jókedvem van. No nem mintha használnék tudatmódosító szereket, egyszerűen csak lazán veszem az életet, és elengedem a gondokat.
Természetesen adok az öltözködésmódomra is: a gardróbomban nincs olyan ruhadarab, ami ne volna igényes, és vagy elegáns, vagy laza. Van, amelyik lazán elegáns. Oda kell ám figyelni, milyen alkalomra milyen ruhát vesz az ember.
Nem járok nagy lábakon, de mélynövésűnek sem mondanám magam. Fogalmazunk úgy, hogy könnyen találok magamhoz magasságban passzoló menyecskét bármikor, ha épp óhajtok. Nem vagyok a szerelem híve, így többnyire óhajtok. Többnyire mást... Ezt persze nem csak átlagos magasságom könnyíti meg, de szálkás izomzatom is, ami nem magától termett. Aurorként fontos a jó kondíció. Mégis ki venne komolyan egy nyüzüge kis alakot pálcával a kezében? Senki, ugye? Ezért tartom magam a napi három óra edzéshez, amiből nem marad ki a futás sem, mint olyan.
Életed fontosabb állomásai
Gyermekkor: 1959 decemberén születtem, Birminghamben. Állítólag szép gyerek voltam, de már meg ne haragudj, eszem ágában nincs a csecsemőkoromról mesélni. Minek? Úgyis csak másoktól hallott mendemonda volna, semmi egyéb, hiszen nem emlékszem semmire.
Apám tradicionális brit családban nevelkedett, és ebben a szellemiségben igyekezett engem is valódi gentlemanné faragni, több-kevesebb sikerrel. Inkább kevesebbel. Varázsképtelen volt az öreg, és azt mesélik a családban, majdnem szívinfarktust kapott, mikor anyám először elmesélte neki, hogy boszorkány. Én személy szerint nem tudom, hogyan reagálhattam, mikor megtudtam magamról, hogy varázslógyerek vagyok, de szerintem valami olyasmi jöhetett ki a számon, hogy… „Király…” Elvégre gyerek voltam, és még most is azt gondolom, mennyire állat, hogy a varázslat létezik, és én képes vagyok alkalmazni! Egy gyerek még inkább így gondolja.
Anyám, óvatosság okán, kiharcolta jóatyámnál, hogy magántanuló legyek, mondván még nem tudom használni az erőmet, így veszélyt jelentenék a társaimra, és önmagamra nézve. Így tehát anyámnak köszönhetem, hogy a szocializálódásom tizenegy éves koromig kimerült a családi összejövetelekben, és a magánórákban, ahol nem is értem, miért, a tanár feszt engem szólított fel, hogy mondjam a helyes választ. Lehet, hogy azért volt, mert egyes egyedül voltam az órán, de én akkor valószínűleg úgy érezhettem, utálnak engem. A tanár is, és a szüleim is, mert miattuk kellett elviselnem a tanárt. Ezt leszámítva elég elkényeztetett gyerek voltam: bármit szerettem volna, azonnal megkaptam, akár a mugli világból kívántam meg valamit, akár a varázsvilágból. Mindezt persze csak azért, mert megengedhettük magunknak. Apám bankár volt, ami pénzzel járt, és ezzel együtt azzal, hogy keveset tartózkodott otthon, velünk. Anyám a Minisztériumban dolgozott, de már azóta nyugalomba vonult, én meg kiskoromban sosem érdeklődtem a munkája felől. Számomra unalmas dolognak tűnt egy irodában gubbasztani. Még mindig unalmasnak tartom, ezért lettem auror, és nem hivatalnok.
Roxfortos évek: Tizenegy éves koromban nem volt meglepő, mikor befutott a bagoly. Illetve inkább berepült. Úgy lettem nevelve, hogy ismertem a varázslatot, és tudtam, hogy el fog jönni ez a pillanat. Anyám mindennél boldogabb volt aznap: az almamáterébe kerültem. Nem mintha lett volna más választásom. A beavató ceremónián a gyomromban megannyi tündérmanó repkedett, mikor rám került a sor, hogy a Süveg elhelyezzen. Anya mesélt a házakról, hogy melyik milyen, kik melyik házba kerülnek, és nekem minden vágyam volt a Griffendélbe kerülni. Melyik gyerek ne akarná, hogy bátornak titulálják, ha már megbélyegzik? A bírám először más véleményen volt: a Hollóhátba akart rakni, vélhetően tudásszomjam miatt, ami valóban megvolt. Azonban bennem a győzni akarás, és az arra való vágy, hogy nekem legyen igazam nagyobb volt a tudásszomjnál. Sikerült nagy nehezen, gondolatban lefolytatott kommunikáció által meggyőznöm a Süveget, hogy jobb lesz nekem az oroszlánok között.
Sokak szerint a griffendélesek gyakran elég nagyképűek. Ez nálam stimmelt. Mentségemre váljék, nem igen volt alkalmam megtanulni, hogyan kell beszélni velem egykorú emberekkel, ezért lehetett a kommunikációs zavar köztem és kortársaim között. Mindenesetre tanáraim kedves, tisztelettudó gyermekként ismertek meg, minthogy tanultam otthon jó modort. Hihetetlennek tartom egyébként, hogy hogyan lehet egy házon belül a legtöbb ember összetartó, mikor annyira hasonlóak vagyunk. Úgy értem, rendben, hogy mindenki egyéniség, de mégis vannak hasonló jellemvonásaink, amik miatt egyazon házba kerültünk. Mégis családként tekintettünk minden háztársunkra, arra is, akivel alig váltottunk pár szót.
Utólag belegondolva vicces, hogy egy évfolyamba jártam Pitonnal, Blackkel, Lupinnal, Pettigrew-val, és Potterrel is. Akkor ennek még semmi jelentősége nem volt, csak a későbbiek kapott tartalmat. Egyszerű kölkök voltak ők is, akárcsak én, vagy akárki más. Később pedig… Nos erről majd később.
Visszatérve tanulmányaimhoz: nem véletlen, hogy majdnem a kék csapatba kerültem. Jó eszű diák voltam, és még szorgalmas is. Főleg olyan tárgyakban, melyek érdekeltek. Az unalmas dolgokat én sem szerettem tanulni, például a mágiatörténet valami kínszenvedés volt, akárcsak bárki másnak. De ennek ellenére minden tárgyból sikerült legalább V osztályzatot szereznem mind ötödikben az RBF vizsgán, mind utolsó évben a RAVASZ vizsgán.
Roxfort után: A RAVASZ vizsgák letételével hivatalosan is vége lett Roxforti tanulmányaimnak. Ennek következménye az lett, hogy auror szakra felvételiztem, ahová sikeresen be is jutottam. Miért éppen auror akartam lenni? Azok az idők nem voltak szépek. A kor legnagyobb sötétvarázslója riogatta éppen a világot, rengeteg követővel az oldalán. Én tenni akartam ellene. Tudjuk ki ellen, és a követői, a halálfalók ellen. Erre úgy láttam, az a legjobb megoldás, ha aurornak állok, hogy hivatali kötelességem legyen vadászni a bűnözőkre, ne csupán kedvtelés. Visszatekintve jól választottam, azóta is élvezem a munkámat: egyfajta energiát ad a mindennapokban.
Nem hátrány a szakmámban, hogy még utolsó iskolai éveim tájékán elkezdett foglalkoztatni az animágia. Hosszú, és kissé szenvedős folyamat volt, mire el tudtam sajátítani: többször kötöttem ki miatta a gyengélkedőn, de tanári segítséggel sikerült. Eszem ágában nem volt titokban tartani, nem az volt vele a célom. Azért akartam kitanulni az átváltozás mesterségét, mert menő! Mennyire király érzés szárnyalni a felhők között, vadászni, és mindent látni a magasból. Madár akartam lenni. És a lehetőségem megvolt rá, valamint az eszem is megvolt hozzá, hogy képes legyek rá. Hasznos dolog kabasólyomként szárnyalni munkaidőben is, mert így összeköthetem a kellemeset a hasznossal. Hasznos, mert a magasból úgy tudok követni bárkit, hogy észre sem vesznek, és ha szükség volna rá, pillanatok alatt lecsaphatok. Egy auror mindig tudja, hogyan kell láthatatlanná válni. Nos nekem nincsen láthatatlanná tévő köpenyem, de azért valahogy megoldom a dolgot.
Említettem a díszbagázst a Roxfortban. Ekkor már volt jelentősége annak, hogy egy évfolyamba jártunk. Aurorként léptem be volt évfolyam-, és háztársaim oldalán a Főnix Rendjébe akkor rég, és még ha az iskolában esetleg nem is voltunk a legjobb cimborák, egymás torkának sosem estünk akkoriban sem. Igaz, foglalkozásom miatt már így is a gonosz ellen harcoltam, a Rend pedig csak egy titkos szervezet volt, de mégis, én akartam valahová tartozni. Titkos szervezet lévén pedig ugyebár senki nem veri nagy dobra, hogy a tagja lett, hiszen akkor már nem is volna annyira titkos. Rólam is csak a többi tag tudta, kinek az oldalán állok, és hogy én is tagja vagyok a szerveződésnek. A munkámat ettől függetlenül ugyan úgy végeztem, ahogy eddig, viszont hála a tagságomnak, voltak olyan információim, amik megkönnyítették a dolgomat. Nem volt összeférhetetlen a két dolog: én segítettem a Rendnek, a Rend pedig segített nekem. A veszély nagy úr, és a vészterhes időkben óvatosnak kell lenni. Őszintén szólva ijesztő volt az a világ, mikor Tudjuk ki hatalmon volt. Az emberek, és nem csak a varázslók félelemben éltek; a mugliszületésűek egyenesen rettegtek még saját otthonaikban is. A Főnix Rendje volt hivatott szembeszállni a gonosszal, hogy békét teremtsen, de a béke egy olyan eseménnyel következett be, amire senki nem számított.
A Nagyúr eltűnt, és az egész varázsvilág ünnepelt, de ez nagy áldozatot követelt. Én, aki személyesen ismertem Blacket egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy valóban képes lett volna elárulni mindent, amire feltette az életét, de minden jel arra mutatott. Potterék halála után rendezett ámokfutásakor, mikor (akkor még úgy hittük) Pettigrew-val, és számos muglival végzett, aurorként jelentem meg a helyszínen munkatársaimmal együtt, hogy elfogjuk, és az Azkabanba kísérjük.
Mindennek már tizenhét éve. Gyorsan repül az idő. Azóta már tudjuk az igazat, hogy mi történt valójában, ki volt az igazi áruló, és hol bujkált. Azóta Sirius Black is tisztázta a nevét. Keringtek mendemondák pár éve, hogy a Nagyúr újra hatalomra akart törni, de az a törekvés csírájában el lett fojtva. A világ ettől függetlenül azóta is tele van Tudjuk ki követőivel, és közülük sokan még mindig hűek a nézeteihez. Nekem, mint aurornak az a feladatom, hogy megelőzzem, és meggátoljam esetleges szerveződéseiket, és börtönbe dugjam őket, hogy soha többé ne jelentsenek veszélyt a világra nézve.
Egyéb: Ugyebár azt már elmeséltem, hogy tizenegy éves koromig nem kommunikáltam velem egykorúakkal. Ez lényegesen megbélyegezte a személyiségemet is. Sosem voltam túl szociális egyén, mindig inkább magammal törődtem mint mással. Viszont ahogy telt, múlt az idő, már ott az iskolában észrevettem, hogy egyre nehezebben viselem el tőlem fiatalabbak társaságát. Nem egy-két évre kell gondolni, de az ember életében, és (főleg értelmi) fejlődésében van egykét kiugró. Amikor valamire már érettek vagyunk, és valamire nem. Na akkor tudatosult bennem, milyen irritálóak a fiatalabbak, mikor megugrottam ezt a kiugrót. Körül-belül nagykorúvá válásom idején lehetett, tizenhét éves koromban. Csak néztem az elsősöket, merengtem és belegondoltam abba, hogy hogyan bírtam elviselni magamat elsősként. A tizennégy-tizenöt évesekkel való kommunikáció még akkor nem volt nehéz, ugyan olyan volt, mint a korombeliekkel való. Bár igaz, az sem mindig ment fényesen, főleg ha lányokról volt szó, mert volt hogy szó szerint égett a pofám a tenyerük nyomán. Ez a szakadék köztem, és az új generáció között azóta sem szűnt meg, és egyszerűen képtelen vagyok kezelni a gyerekeket. Idegesítőek, hisztisek, makrancosak, és néha legszívesebben megrángatnám egyik-másikat mikor majdhogynem veri magát a földhöz. Szóval, ha van valami az éleben, amit nem akarok elérni, az az, hogy családapa legyek. Merlin őrizzen meg tőle.
