2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Hogy a rejtőzködés nagymestere vagyok az soha nem volt kérdéses. Remekül ment mindig is, legalábbis ahogyan azt én elképzeltem magamban, a valóság az kicsit másabb volt; pont olyan, mint amikor a félelemtől eltelt tizenéves diáklány olyannyira próbál csendben maradni és lopakodni, nem neszezni, hogy egy ork hordát megszégyenítő hangorkánt kelt maga körül minden apró kis rezdülésével, amelyeket persze nem bír visszafogni, vagy tisztességgel koordinálni. Ezt még gyakorolni kell, hát ez van. Vannak erősségeim, mint mindenkinek, például egész jól táncolok, sőt, de pechemre az efféle képességeknek nem most fogom hasznát venni úgy tűnik. Ellenben azt én is tudom, hogy most vagy soha, hogy ideje aktívan tennem valamit, hogy rajtam a világ szeme, és most kell lépnem, mert végre az egyszeri, gyors, pontos és határozott cselekedet eredménye hőssé tesz, olyan magaslatokba emel, mint a családból talán még senkit, pláne nem ilyen fiatalon. Nem vagyok én beképzelt vagy nagyravágyó - annyira -, de tudom azt is, hogy valakinek segítségre van szüksége, méghozzá az enyémre. Lépnem kell, és a nyomás elviselhetetlen, minél nagyobb, annál inkább kitörni vágyik alóla az ember. Így lököm el magam én is a talajtól, és tarolom le szerencsétlen lányt. Nos, azt hiszem, ebből mégsem lesz az a tipikus, fűnek-fának eldicsekszem vele történet... - Vááá! - vetődök azért egyenest a nyakába, már mindegy, legalább egy röpke pillanatra halláskárosodást idézek elő neki, ha mást nem, mert úgy visítok-üvöltök, ahogy még soha, igazi csatakiáltás ez, csak a harci dobok aláfestése hiányzik, hogy elszántságom alátámasszák. De a felismerés még így is eljő, szorításom, mellyel belécsimpaszkodom, enyhül, ahogy lassan, de hangerőm is alábbhagy, vadságom csitul, míg végül el is némulok. Bár már úgyis mindegy, ha nem is volt eddig a közelben valós veszélyforrás, na most már biztosan idecsalogattam ezzel a kis jelenetemmel... De mielőtt ezt igazán felfoghatnám, az áldozatom vetődik, az események gyors sora végén pedig a földön kötök ki, s mire igazán felfogom, mi történik, már pálcát szegez rám. - Hát én csak... - kezdem nagy szerencsétlenül, ajkaimra kínos mosoly szalad, arcom pedig teljesen elvörösödik, még jó, hogy nem látja. - Szóval izé... Azt hittem, hogy tudod... És akkor utána... Szóval jöttem segíteni és... Hát izé, na... Aztán meg érted - magyarázom meg neki, úgy, mint valami retardált. Ha eddig nem nézett hülyének, na most már biztosan. De a hangjától még el is szégyellem magam, kicsit tán még rám is ijeszt, mint, mikor egy felnőtt szid meg. Lényegtelen, hogy jogosan, vagy sem; valahol tán sérti az önérzetem. Pedig igaza van. De túl sok időm nincs gondolkodni, mert a zajt én is hallom, megemelem állam kicsit dacosan is tán, de aztán csak körbepillantok. - Izé... Aha, ja. - bököm ki. Nagyon is hallom, így gyorsan felállok, leporolom magam, és pálcám után nyúlok, mit az imént elejtettem. Szerencsére nem tört el, és gyorsan meg is találom, ujjaim görcsösen simulnak rá, megnyugtató érzés a fa hűs tapintása. - Szerinted mi ez, és... Hol van? - fordulok körbe zavartan, szinte követni se tudom, ahogy a lény köröz körülöttünk, abba is hagyom követését, végén beleszédülök. - Mintha többen lennének - jegyzem még meg, hangom egyre halkabb, suttogásom még én is alig hallom. - ...Mi a fene ez? - kérdem azért - Vajon fél a tűztől? Vagy a fénytől? - vagy csak még inkább kirajzolnám neki a célpontját, hogy itt vagyunk, erre jöjjön? Közelebb húzódik a másik lányhoz, mint a biztonság pillanatnyi szobrához.
Tik-tak… shssz… reccs… Kb. ilyen és ehhez hasonló hangok hallatszódtak mindenfelől. A neszezés sem késett, amit a fa tövében guggolva vártam. De most másmilyen volt. Mintha valaki csúszkálna jobbra meg balra. Becsuktam a szemem, kifújtam a levegőt. Egy pillanatra lenyugtattam magam. A kifújt levegővel, mintha a rosszindulatú feszkó is távozott volna a fejemből, minden kitisztult. Csak az adrenalin maradt meg… jól megszokott adrenalin, aminek mindig is rabságában éltem. Felálltam, hogy MOSTMÁRAZTÁN kiugrasztjuk a nyulat a bokorból! Csakhogy kiugrott az magától is… Valami vetődőtt felém. De konkrétan rám támadt! Íves vonalat írt le, szabályszerűen csíkot húzva maga után a levegőben! És egyenest rajtam landolt. Nagyjából fél másodpercnyi időm sem volt a megdöbbenésre, már a hátamon ficánkolt, és üvöltött, mint a fába szorult féreg. Eléggé komikus lehetett a dolog kívülről nézve, ahogyan ugrálok össze meg vissza a hátamon egy veszett lánnyal, aki vérben forgó szemekkel tört az életemre. Nem mondanám, hogy féltem tőle, a meglepetés ereje volt a nagy, nem az övé. Vetettem egy bukfencet, mire mindketten a földön kötöttünk ki. Felpattantam, rászegeztem a pálcámat, és próbáltam kivenni a vonásait, hátha ismerem, ám ez ugye a sötét miatt nem volt egyszerű. Csak annyit észleltem belőle, hogy hosszú haja volt, és nálam egy fél fejjel biztosan kisebb. -Hát te meg mi a csudát csinálsz tulajdnoképpen?! - ripakodtam rá teljesen felháborodva. Olyan üvöltésszerűen sikerült suttognom, hogy magam is meglepődtem. Még mindig rászegeztem a pálcámat támadóállásban, mozdulatlan voltam, de tekintetem a környéket pásztázta. Valami nem stimmelt… Nagyon nem… Egy fél percre csend lett, majd a neszezés folytatódott. A probléma az volt, hogy az irányát sem tudtam kivenni, hogy honnan jött. De mocorgott… Az a valami ami a neszt keltette mocorgott, ráadásul folyamatosan változtatta a helyét. Megleheteősen gyorsan. -Dzsízösz! - gondoltam magamban. Lehet, hogy nem is egy valami keltette. -Hallod ezt? - kérdeztem a lányt szinte alig hallhatóan, éppen csak kijött egy kis suttogás a torkomon. Namost a helyzet azért volt problémás, mert mint azt a mellékelt ábra mutatta, nem voltam egyedül. Márpedig akkor az az alaphelyzet, hogy a lányt is nekem kellett megvédenem, hiszen az ő erejével nem tudtam számolni, nem tudtam mit tud. És persze az a legjobb, ha a legrosszabbra készülünk fel. Például, hogy tök süsü, és a pálcáját is fordítva fogja… Namindegy. Tehát magamat még megvédem, mert úgy mozgok, hogy elkerüljem, ha valami támad. De az úgy elég nehéz, ha ketten vagyunk. Ráadásul ha többen jönnek, végünk van… Ezt a gondolatmenetet nagyjából a másodpperc tört része alatt futattam le a fejemben, miközben már a megoldáson agyaltam és minden érzékszervem ki volt hegyezve a helyzetre. Markoltam a pálcámat, szorongattam, hogy azonnal a megfelelő irányba tudjak átkozni ha éppen az kell, tekintettem jobbra balra, hallgatóztam vadul. És akkor megláttam az első szempárt az egyik törsz mellett...
Tik-tak. Meg az idő. Tik-tak. Ripp-ropp. Törnek az ágak, recseg az avar. Tik-tak. Ripp-ropp. Dübb-dübb. Valaki jön. Tik-tak. Ripp-ropp. Dübb-dübb. Jesszus, ez már engem is frusztrál, inkább abbahagyom. Szinte hallom a fejemben, ahogy kattog egy óra: ütemre dübörög a vér az agyamban, a fülemben. E mellé őrjítő, a léptek nesze, a gallyak ropogása, az ég megáldja, én mondom, hogy van itt valaki. Vagy valami. Ha apuékat nem ölte volna meg valami... Vagy valaki... Akkor most nem lennék ilyen. De még szerencse, hogy komoly vagyok és érett, mert másképp már sírnék, vagy sikoltoznék, ha például olyan idős lennék, mint a húgom. De nem vagyok, már nagylány vagyok. Csak erősen, céltudatosan. Megmakacsolom hát magam, nem történhet semmi rossz. Semmi baj. Két kiálló gyökér között lapulok különben, ezt most már sikerül racionalizálni, köztük a föld kicsit megsüllyedt, a törzs pedig amúgy is remekül elfed. Nagyszerű rejtekhely ez számomra, legalábbis azt hiszem, hogy ennél jobbat per pillanat nem találhatnék, talán csak, ha felmásznék a fára. De félek, mert mi van, ha ez a valami utánam jön? Onnan meg már nem sok út vezetne azért tovább... Nem? Fogalmam sincs, sosem gondolkodtam még ezen, mennyire jó menekülési irány egy fa teteje akkor, ha az üldöződ ismeretlen létforma. Létforma. De érdekes szó amúgy... Nem is a létnek van formája, hanem magának a lénynek, nem? Fogalmam sincs, annyira nem is érdekel ebben a helyzetben, csak görcsösen próbálom valami baromsággal lekötni a figyelmem. De nem megy. Tik-tak. Reccs. Valaki felüvölt. Vagy inkább felkáromkodik. Kicsit összébb húzom magam, mert elég közel van hozzám, de szerintem nem kétségbeeset,t inkább bosszús. Szerintem nem kapta el őt semmi, úgyhogy kár lenne a segítségére rohannom. Sokkalta nagyobb baj az, ami hamarosan engem közelít meg. Dübb-dübb, ripp-ropp. Itt van a közelben. Na már most, nem tudom, meséltem-e, de rejtőzködésből remek vagyok. Mint egy igazi, kicsit elkényeztetett, nagyvárosi aranyvérű, serdülőkorba lépett, enyhén hisztis, sírdogálásra hajlamos kamaszlányka. Szóval lapulok, és úgy neszezek, mint az eszelős, úgy, hogy közben mélyen gyökerező meggyőződésem, hogy ennél csendesebb még a halott sem lehetne. Hát igen. Egy inferus lehet, hogy tényleg hasonlóan "halk", mint én, de nem az én hibám, na. Ilyesmit sose tanultam valójában. Főleg nem élesben. De a nagy helyzet az, hogy van önkritikám, és észlelem, hogy valaki, vagy valami más is a fához lapul. Az én fámhoz, konkréten, csak a másik oldalára. Szerintem most akar becserkészni engem. A másik lánnyal fogalmam sincs, mi lett. Lehet, hogy nem is lány volt, csak tényleg engem akarnak lépre csalni. Akarnak? Hát, végül is, miért is ne, lehet, tényleg helyes a többes szám. Most, hogy így erre gondoltam, már tényleg egészen hihetőnek hangzik, hogy nem is egy veszedelem van, ami csak énrám les, hanem SOK. Vagy legalábbis több. Akárhogyan is, ideje cselekednem. Apa a példaképem, és ő sosem hátrált meg, még a nyilvánvaló vészhelyzetekben sem. Sőt, olyan helyzetekből is győztesen tért vissza, melyekbe mások belehaltak volna: olyan dolgokat oldott meg, melyekre mindenki más képtelen lett volna. Dacolt veszéllyel, halállal. Találkozott megannyi gonosz emberrel, olyanokkal, akik veszedelmesebbek, mint egy erdei gnóm, és a képükbe röhögött. Alighanem egy egész hordányi ellenfél volt csupán, aki apát legyőzhette. Erre itt vagyok én, aki annyira fel akarok nőni hozzá, aki annyira olyan akarok lenni, mint ő volt, és itt pityergek mindjárt saját sanyarú sorsomon, amiért bekergetett a sarokba egy... Ki tudja, mi. Na még mit nem! Odébb osonok, áthasalok az egyik kiálló gyökéren, és átcsúszok rajta. Csissz-csussz, van ennek hangja, az biztos, mint, mikor kígyó siklik az avarban. Hallottam már ilyet, de az mondjuk sikló volt. De az is úgy megy, mint a kígyó. Meg, mint most én. Vagy hasonlóan legalábbis. Ahogy a gyökér mögé érek, guggoló helyzetbe tornászom magam, majd kicsit arrébb tipegek még, megkerülve a fa törzsét, majd kicsit megemelkedek, habár térdem még hajlítva van. A jó hír az, hogy látom az árnyékát, még inkább a körvonalait, egész emberszerű, de nem tudom jól kivenni. Rossz szögből állok ahhoz, hogy rendesen meg tudjam mondani, kit vagy mit látok, főleg, hogy a fényviszonyok meg olyanok, amilyenek. Na de nincs mit tenni, lépnem kell: már csak azért is, mert a másik lányt sem hallottam azóta. Lehet, hogy mégiscsak bántotta, leütötte hátulról, vagy elmetszette a torkát azóta, vagy ilyesmi, és most utánam kémlel. Itt van hát az idő, most, vagy soha! Mély levegőt veszek, izmaim megfeszülnek, mint még soha, majd hirtelen szökellek előre, egyetlen nagy lendülettel, mint a macska, amely álló helyzetből rúgja el magát, a levegőben igazgatva testét, hogy a megfelelő szögben érkezzen le, egyenest az áldozatára. Oké, nálam ez nem olyan kecses és kifinomult, én csak úgy repülök keresztül a minket elválasztó éteren a becsapódásig, mert inkább becsapódás, mint lecsapás ez, szerintem, de a lényeg, hogy rajta landolok. - MEGHALSZ! - vetődöm tehát rá üvöltve, küldetéstudatomtól hajtva. Hiszen itt az én nagy időm, az első igazi alkalom, hogy bizonyíthassak! - Véged van, bestia! Mit műveltél a másik lánnyal, MI?! - kérem számon egyből, ujjaim közben sikeresen kitapintják pálcám, balommal az áldozatomba csimpaszkodom, térdemmel, combommal rászorítok, nehogy leessek róla. Aztán... Mivel tudom, mit csinálok, elkezdek hadonászni a pálcámmal, hogy ijesztő, fenyegető legyek. Nem támadok, nem akarom bántani, amíg választ nem kapok a kérdésemre. Lehet, hogy ez hiba...? Tik-tak.
Futottam… A francba is, hogy már megint ennyire szaladnom kellett! Mostanában olyan vagyok mint valami kilométerhiányos hülye… szaladgálok itt össze meg vissza… Dehát nem tehettem mást. A tiltott rengetegről illik tudni, hogy nappal is tök sötét van benne, nemhogy éjszaka. Jó… mondjuk emiatt tökmindegy, hogy éppen nappal van-e, vagy éjszaka, végülis se így, se úgy nem lát semmit az ember. Mindegy. Annyira szeretem, hogy ilyen helyzetekben ilyen komoly eszmefuttatásaim vannak. De azért az éjszaka mégis veszélyesebb. Ilyenkor bújnak elő rejtekhelyükről a vérszomjas fenevadak, meg minden aminek nagy agyarai vannak, és az ember is szerepel a táplálékai között.
Szóval ott tartottam, hogy loholok. Pár hülye srác az évfolyamomból szívatott azzal, hogy úgysem merek bemenni egyedül, és megölni valami fenevadat. Nem hittem el, hogy komolyan gondolják. Híre kelt mindig is, hogy rengetegszer szöktem ki a tiltott rengetegbe egy kis veszély után nézni. Néha én is elgondolkodtam rajta, hogy vagy nagyon beütöttem valamikor a fejemet, hogy ha éppen nem vagyok veszélyben akkor magam keresem, vagy csak szimplán adrenalin-függő vagyok… Ha van ilyen egyáltalán. A lényeg az, hogy tuti nem vagyok százas. Valami nagy és morgó dög settenkedhetett utánam. Vagy utánunk… Ugyanis nem voltam egyedül. Nem tudom, ki volt az illető csaj, de felsikított párszor. Akár fiatalabb, akár idősebb, egy meglehetősen félős jószág. Szaladtam én is, lélekszakadva, de azért nem sikoltoztam, szörnyetegnek nevezve azt a valamit, ami mögöttem volt. Lehet, hogy még a szörnyetegnél is félelmetesebb. Mindenestre bekapcsolt az őrző-védő ösztönöm - amit tuti, hogy nem Mardekáros ágról örököltem - és minden érzékszervemet kihegyezve arra koncentráltam, hogy megtaláljam a lányt. Hirtelen megláttam egy nagy fát - igazából nem volt nehéz, mivel más sem volt ebben a rakás szerencsétlenségben, csak fa meg susnyás és még több fa -, és beugrottam mögé. Lihegve kapaszkodtam meg benne, érdes, durva felülete felsértette a bőrömet. Szorosan nekinyomtam a hátamat és az eget eltakaró lombkoronákra emeltem tekintetem. Nem zártak mindenhol teljesen. A fák itt egymás hegyén hátán voltak a szó legszorosabb értelmében. Mint mindenhol, itt is farkastörvények uralkodnak, az erősebb marad életben. Egyik másik fa csökevényesebb, alulfejlettebb volt, mint vaskos törzsű szomszédjaik, nyílván mert a nagyobb több tápanyaghoz jutott. Milyen szerencse, hogy odafigyeltem gyógynövénytanon. Ha kifele haladok az erdőből, egyre kevesebb fa van, tehát egyre nagyobb hely jut egynek, vagyis mindegyik szépen megtermett példány… Valószínűleg. Szóval, ha arra megyek, amerre a vaskosabb, jól tápláltabb fák vannak, akkor elvileg kifele haladok. Viszont a lány…
Óriási reccsenés. - Jézus szent lábujja! - ennél visszafogottabb káromkodást már csak akkor tudtam volna produkálni, ha macskabajszát mondok. Valószínűleg minden szín eltűnt az arcomról. Nemtudom.. Oké, nyugi! Megkeressük a csajszit, aztán megöljük ezt a szörnyeteget. Hahh! Milyen egyszerű… Kinéztem a fa mögül, majd miután nem észleltem mozgást, nagy levegőt vettem, és újra belevetettem magam a fák szédítő rengetegébe. Combomnyi gyökérgumókon, letört ágakon ugrottam át, próbáltam a lehető legnesztelenbbül mozogni. Éppen egy újabb gigantikus gyökérdarab felé közelítettem, mikor megint neszt hallottam, de most nem mögüllem jött. Odalopóztam egy fához, körülbelül oda, ahonnan a zajt hallottam. Leguggoltam, és vártam az újabb neszezést...
Ez egy hülye ötlet volt. Már csak azért is, mert eltévedtem. Meg azért, mert nagy gáz van. Magamban újrapörgetem az eseményeket, hogy mégis mi vezetett ide. Volt egy hülye fogadás, hogy megszerzek-e valami gombát a rengetegből, ami itt nő. Na most én itt nem láttam semmiféle gombát, mármint olyat nem, amire illik a leírás. Jó, oké, idióta vagyok: legalább megnézhettem volna az egyik könyvben, hogy létezik-e egyáltalán az ominózus gomba - és ilyenkor is fellelhető-e, vagy csak mondjuk nyáron, vagy csak napfényben? -, mert az is lehet, hogy mindenféle ok és cél nélkül kóválygok itt amúgy. Az egy igazi sikertörténet lenne, azt hiszem. Ráadásul nem vicces, de tényleg nem, a rengeteg, főleg így egyedül, azért... Nem sok jót ígér. És bár nincs még itt a takarodó ideje, de itt sötét van. Igazából nem csak itt, hiszen közeleg a tél, és az éjjelek egyre hamarabb érkeznek, legalábbis, ami a sötétséget illeti... Itt pedig már nincsenek lámpások, az erdő a maga komorságában elfed mindent. Persze elhangzott a bűvös szó: - Lumos! - így azóta pálcám hegyén világít az apró kis fényforrás, de ami azt illeti, ezt pont annyit is ér, mint ahogyan hangzik. De több fényt nem merek csinálni, mert... Jézus, hát mi minden él itt, nem? Most ha felhívom magamra a figyelmet, akkor minden létező vad megtalál, és széttépnek, vagy vérfarkassá válok, vagy elrabolnak és eladnak rabszolgának, vagy... Ó, nem is mondom tovább. Így aztán bő egy órás keresgélés után úgy döntöttem, elég volt, és nem akarok óriásokkal, kentaurokkal, mérgező kúszónövényekkel randevúzni a susnyás közepén, én márpedig eltűnök innen, a gombájukat meg ott egye meg a fene. Igazából soha nem is értettem, hogy mégis hogy lehet valami, ami szinte csak halálos dolgokat rejt, egy iskola területén? Mégis mit gondoltak az alapítók? Állítom, hogy épp a keresett gombát rágcsálták, amikor ez a remek ötlet megfogalmazódott bennük. Sok más nem is igen kell ide a muglik távoltartására. Nos tehát, ez a közelmúlt, most, hogy így gyorsan végiggondoltam, összegezném a jelent. Valami követ. Mármint neszel, hallom a lépteit az avarban, és nem viccelek, de kezdek tényleg félholtra rémülni. Na jó, csak nyugalom. Apáék is hősi halált haltak, szerintem letagadnának, ha engem pánikszerűen rohangászva érne a végzet. Apa a példaképem. Mélyet lélegzem, és megállok. Az az akármi meg nem. Vagy de? Ó, fogalmam sincs, neszel itt már minden. Megemelem pálcám, hogy fényénél jobban lássak, és... Merlin szakállára, tényleg van itt valami, látom, ahogy valami színes megmozdul egy bokor mögött, és atya isten, amilyen árnyéka van, ez valami böhöm nagy jószág lehet... Nem? NEM? Fenébe az egésszel, apuék csalódottabbak lennének, ha elpatkolnék, semmint, ha hősiesen elfutnék a fenébe innen, ide se kellett volna jönnöm. Ezért aztán abszolút lányos módon, a menekvés összes létező szabályát betartva, pálcám hegyén hagyom a jelzőfényt, hogy jól mutassam az utam, s ha esetleg ne lenne elég, még sikítok is - Szörnyeteg! - , majd rohanni kezdek, el innen... És bár a sikoly elhal, a zihálásom nem, ami szinte azonnal jön, nem bírok én így futkorászni, a félelem teszi. Meg fogok halni...?! Tekintetemmel máris egy jó búvóhelyet keresek, s ha véletlenül meglelném, hát vetődéssel ugrok be oda, és váltok át lapuló üzemmódba, igaz, pálcám fényét csak fél perc késéssel oltom el: hát, ha mást nem, így mos teljes a sötétség, és kezdhetek tényleg félni. Na remek. De talán nem vett észre. Egyébként, mintha egy másik lány hangját is hallanám... Vagy csak képzelgek, de lehet, a szörny akar átverni. Vagy máris elkapott valakit? Mert akkor lehet, segítenem kéne, bár nem tudom - ha már fogott valakit, én biztonságban vagyok, legalábbis tőle. Nem így van? Habár itt mellettem még elférne valaki, ha akarna velem együtt kuporogni, de szólni nem merek. Egyelőre.
