2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Jól sejtettem, hogy nem kellet volna odamennem. Alig hogy a buborék szétpukkant az arcomon, valaki máris odakiáltott nekem, hogy mégis mit keresek ott. Rain volt az. Tudtam, hogy ki ő, hisz egy évfolyamba jártunk. Úgy fest igencsak dühös rám. Mondjuk, még én sem tudom miért. Elvégre én csak egy csendes helyett kerestem a tanuláshoz. Nem akartam senkit se zavarni. Egyszerűen úgy esett, hogy miután eljöttem a mardekárosoktól megláttam a buborékokat, és errefelé jöttem. De hogy ezért miért kell, máris leszidni nem tudom. Talán már sétálgatni is csak, úgy lehet, ha senki sincs idelent? Azonban a megjegyzése már kevésbé zavart. Valóban találó volt a nevem. Tényleg nem nagyon szólaltam meg. De csak akkor, ha féltem, vagy meglepődtem. A mostani esetben az utóbbi volt igaz. Túl gyorsan történtek a dolgok ahhoz, hogy mindent időben felfogjak. − Nem te vagy az egyedüli, aki így gondolja. – mondtam, miután már teljesen kitisztult az agyam. Ha valaki mással történt volna meg ez, akkor bizonyára csak gyorsan elhúztam volna, de Rainben nem találtam semmi olyat, ami miatt okom lett volna a menekülésre. Így könnyedén beszéltem hozzá. − Egyébként, bármily hihetetlen, csak tanulni jöttem. Nem akartalak zavarni, és ezért bocsánat. Már indultam volna tovább, amikor eszembe jutottak a buborékok színei. Most már tudtam, hogy a varázslat tőle származott. Már csak az volt a kérdés, hogy mi dühíthette föl annyira. Talán megkérdezhetném. De lehet, hogy ez mégsem olyan jó ötlet. Elvégre így is dühös valami miatt. Nem akarom, hogy rám is az legyen. Viszont ha meg olyan baja van, akkor lehet, örülne is neki, ha valakivel beszélhetne róla. A fenébe is! Miért kell mindig ilyen kíváncsinak lennem? − Amúgy szép bűbáj. Tetszenek a buborékoknak a színei. – mondtam, majd ismét elindultam a legközelebbi fa felé.
Csak az jár a fejemben, hogy mit képzel az a szemét, és hogy még van képe tagadni. Jó, hogy már nem másra hárítja a dolgot, vagy azt mondja, hogy én tüntettem el, mert olyan figyelmetlen vagyok. Na majd adok én neki… Nem tudom, az ilyenek minek jönnek ebbe az iskolába, lopkodni otthon is lehet, ha ez tetszik neki, nem kell tanulni, mert jól fog élni, amíg le nem bukik, nekem meg nem kéne elviselnem. Különben is, amilyen szerencsém van, mindketten tovább tudunk menni a következő évre, és akkor megint egy szobában leszünk. De kitalálok valamit, biztos létezik olyan bűbáj, aminek hatására megrázza az áram, vagy valami.
Közben eregetem a buborékjaimat, amiknek szerintem nagyon jó színük van. Az egyik azonban egy lány arcán pukkan ki. Hát ez meg mit keres itt, csak nem leskelődni jött? – Mi van, mit nézel? – förmedek rá ellenségesen. Így is roppant mérges vagyok, nem hiányzik, hogy még társaságom is legyen… bár, akkor lenne kin levezetni a feszültséget. Silent nem tudja, mekkorát hibázott azzal, hogy most jött ide. – Látom, hű vagy a nevedhez, és egy szót sem szólsz – tettem rá egy megjegyzést, majd elfordítva a fejem, tovább eregetem a buborékokat, ügyet sem vetve hollóhátas évfolyamtársamra. Csak azért jegyeztem meg a nevét, mert elég érdekesnek találtam, hogy valakit így neveznek el a szülei. A beszédes nevekkel mindig vigyázni kell.
Úgy döntöttem, hogy ma az udvaron fogok tanulni. Elvégre olyan csodás napunk van. A nap süt, a madarak énekelnek, és pont ezért döntöttem úgy, hogy ma sötét varázslatok kivédése órára fogok készülni. Mindközül ez a tantárgy a legkedvesebb a szívemnek. Nem tudom miért, de jó vagyok belőle. És igazából minden csodás is lenne, ha a mardekárosok épp nem erre jönnének. Abban reménykedek, hogy nem ide akarnak jönni, de nincs szerencsém. Pontosan felém tartanak. Vagyis hát… Már nem sokáig, mivel én gyorsan összeszedem a cuccom, és már megyek is el. Egyszerűen képtelen vagyok velük egy helyen lenni. Ez olyan mintha egy nagyon rossz illatú parfümöt lélegeznél be. Gyors léptekkel haladok az üvegház felé. Ha jól emlékszem van arrafelé néhány fa. Majd leülök az egyiknek a tövébe. Az ugyan olyan jó hely lesz, mint az előző. Legalábbis remélem. Ahogy haladok el az üvegházak mellet, hirtelen színes buborékokat látok meg. Fekete és vörös színben pompáznak. Ezek az árnyalatok még az embereknél sem jelentenek jót, nem még a varázsvilágban. Az eszem azt súgja hagynom, kéne az egészet. Elvégre nem az én dolgom. És ha valóban azt jelenti a buborékok színei, amire gondolok, márpedig sejtésem szerint valaki nem igazán a legjobb passzban van akkor tényleg nem kéne beleavatkoznom a dolgába. Eldöntöttem. Nem megyek oda. Még csak véletlenül sem. Kényelmesen sétálgatok az udvaron. Főleg a bájitaltanon tanult főzetek nevén gondolkodok. Már mélyen elmerültem a gondolataimban, amikor szétpukkan az arcomon egy buborék. Meglepődve néztem magam elé. Azt hittem már rég elkerültem a buborékokat. Ám egy perccel később rájöttem, hogy igazából csak még közelebb jöttem. Úgy néz ki túlságosan is kíváncsi vagyok, kitől származik ez a bűbáj.
Iszonyatos meleg van, és nekem ilyenkor semmi máshoz nincs kedvem, csak a szobámban fetrengeni. Viszont összevesztem az egyik szobatársammal, ezért nem bírtam bent maradni, hanem inkább elindultam az udvarra, az üvegházakhoz. – Nem érted, Rain, hogy nem én voltam? – Na tessék, ez a liba meg utánam szalad. Megszaporázom a lépteimet, mert semmi kedvem nincs vele beszélni. Viszont ő meg nagyon kitartó, mert két szinttel lejjebb utolér. – Nem hiszek neked – vetem oda, miután meguntam a hangját. – Csak te láthattad, hogy hova tettem, mert más nem volt a szobában. Dühösen megyek tovább, mivel itt van a nyakamon, most egyáltalán nem ráérősen sétálok, mint máskor. Érzem, hogy lépcsőzés közben a gondosan behullámosított fürtjeim csak úgy ugrálnak. – De akkor sem én voltam – próbálja magát védeni, de mint azt egyszer már kifejtettem, ugyannak az ismételgetése nem érv, úgyhogy nem érdekel, amit mond, ő csinálta, és kész. – Nincs nekem erre időm, hagyj békén, és majd hozzám szólhatsz, ha visszaadtad – fordultam vele szembe, mikor már nem bírtam idegekkel. – Addig pedig tűnj el, és ne rohangálj utánam. – Ezzel lezártnak tekintettem a dolgot, tovább mentem, és az első adandó alkalommal leráztam a lányt, mert igénybe vettem az egyik, itt található titkos átjárót.
Már az udvaron vagyok, és még mindig azon bosszankodom, hogy hogy lehet valaki ilyen szánalmas, hogy a nyilvánvaló ellenére is tagadja, hogy ellopta a sminkkészletem. Nem vagyunk amúgy sem kifejezetten jóban, de kiderült, hogy szereti hallani a hangját, valószínűleg ezért is jött utánam, nem pedig azért, mert nagyon sajnálja, amit tett. Az fel sem merül bennem, hogy esetleg tényleg nem ő tette. Mert ki más? Elindultam az üvegházak felé, de félúton inkább leültem egy fa alá, az árnyékba. Az üvegházakra most tűz a nap, és mivel nekem „eltűnt” a sminkkészletem, a naptejemmel meg a fényvédőimmel együtt, tuti nem megyek oda, mert még leég a bőröm, vagy lebarnulok. A pálcám van csak nálam, mert amikor kirohantam a szobából, ott maradt a táskám is a füzeteimmel, szóval előhúzom az említett tárgyat, és buborékokat eregetek. Ez a kedvenc bűbájom, mert amikor nyugodt vagyok, akkor nagyon szépeket tudok, most viszont agresszív vörös vagy fekete az összes, és hangos pukkanással lesznek semmivé. Igen, kilométerekről látszik, hogy még mindig dühöngök.
