Főkarakter: Főkarakter
Teljes név: Aaron Florian Prusseit
Születési hely és dátum: Berlin, Große Hamburger Str. 5 és 1979. április 27.
Csoport: Hollóhát
Patrónus: Koronás sas
Évfolyam (szak) / Foglalkozás: 8. évfolyam (Szimbolisztika szakirány)
Képesség: ‒
Kiemelkedő tudás: Mágiatörténet - Kiemelkedő, Számmisztika - Tehetségtelen
Jellemed kifejtése
Aaron kissé bonyolult, mert még maga sem tudja eldönteni, hogy mi akar lenni. Fogalma sincs, hogy a gyengék védelmezője legyen, vagy inkább térjen le a helyes útról, és jusson olyan sorsra, mint a Sötét Nagyúr. Csak abban biztos, hogy változtatásokat akar a világban, és ezekért a változásokért, ha kell pálcát is hajlandó ragadni. Valami nagy dolgot akar tenni, hogy a szülei végre őt is becsüljék, és természetesen ki akar törni a testvérei árnyékából, mert többre viheti egy kviddicsjátékosnál, egy hippogriff-tenyésztőnél, vagy egy átoktörőnél. Már kiskora óta problémákkal küzd ilyen téren, mert a szülei nemhogy elhanyagolták őt, de a fivérei állandó piszkálásának is ki volt téve.
Kiskorában eléggé pukkancs volt. Hamar felbosszantotta magát, ha valami másképp sikerült, mint ahogy várta. A gyerekkori forrófejűségének köszönhetően repült le a második emeletről az anyja kedvenc vázája, amikor kijelentették, hogy nem jönnek haza a születésnapjára, mert a testvére kórházba került. Azóta felnőtt, vagy legalábbis megtanult türelmesnek és megfontoltnak lenni, de a sérelmeit még mindig cipeli magával. Azoktól nem tud megszabadulni, főleg, hogy évről évre egyre több rossz emlékkel rendelkezik. Ezek a keserű, fájdalmas emlékek azok, amikből táplálja a haragját, és amiből erőt merít, hogy újra és újra felkeljen a padlóról.
Kitartó, makacs, ambiciózus és talán túlságosan is maximalista. Megzabolázva bár, de él benne a versenyszellem, ami nem engedi, hogy minősíthetetlen munkát adjon ki a keze alól, vagy, hogy úgy üljön be vizsgára, hogy semmit nem készült. Ezeket nem engedheti magának, így habár a fejében és a lelkében óriási káosz uralkodik, egy külső szemlélő számára úgy tűnik, hogy nagyon is kézben tartja a dolgokat.
Nehéz kihozni a sodrából, vagy zavarba hozni, ezekre csak a testvérei képesek, akiket, ha kell egy-két jól irányzott átokkal takarít el az útjából. Másokat nem szokott bántani, sőt a testvéreit is csak annyira átkozza meg, hogy ne tudják őt követni.
Kevés embert fogad be a bizalmába, de akiket egyszer megkedvelt, azokkal a maga módján törődik. Bizalmatlan természete viszont nem jelenti azt, hogy antiszociális lenne, sőt több klubnak is a tagja (pl. sakk-kör, köpkőklub), csak a kviddicsezőkhöz nem szokása közelíteni. A legidősebb bátyja jóvoltából megutálta ezt a sportot.
Aaron, bár igyekszik minél érzéketlenebbnek meg kegyetlenebbnek mutatkozni, korántsem az. Talán túlságosan is érzékeny lélek, erős igazságérzettel és a maga sajátos világlátásával, de egyáltalán nem rossz ember.
Megjelenés
A testvéreivel ellentétben Aaron nem magas, nem edzett, de még feltűnő ruhákat sem hord. Ha egy szóval kellene őt jellemezni, akkor az átlagos tökéletesen leírná őt, azonban utál minden jelzőt, amellyel a középszerűségét lehet kifejezni. A fivérek közül ő az egyetlen, aki örökölte apjuk szőkésbarna hajszínét, ‒ bár németmániájából fakadóan még akkor is szőkének vallja magát, amikor a fényviszonyoknak köszönhető sötétebbnek tűnik a haja. A világoskék szemszínt is apjától örökölte, talán ez is elősegítette, hogy inkább németnek vallja magát, mint angolnak. A tekintete rideg, fürkésző, azonban, ha jobban megfigyelik, amikor ábrándozik, akkor valami keserű életuntság árad belőle. Angliában nemigen van lehetősége lebarnulni, különben is eléggé érzékeny a bőre, ezért a napfényt igyekszik minél inkább elkerülni. Ennek köszöntően olyan sápadt, hogy a bátyjai gyakran azzal heccelik, hogy ő valójában egy vámpír, az anyja pedig azon sápítozik, hogy biztos beteg.
Egyébként nagyon ügyel a megjelenésére: jólfésült, a ruháján egy ránc se található, a holmijai pedig rendezettek. De nem csak ezekre figyel, hanem igyekszik a gesztusait is kontrollálni. Sokszor figyelte mások testbeszédét, és ebből tanulva igyekszik minél határozottabbnak, magabiztosabbnak tűnni, csakhogy néha elfelejti, hogy ha karba tett kézzel áll azzal pont azt sugározza, hogy meg akarja védeni magát valamitől.
Ettől függetlenül a határozott a kisugárzása. Talán ebbe a határozott kiállásba némi sértett büszkeség is vegyül.
Aaron ritkán mosolyog, nevetni pedig még azok is kevésszer hallották, akik évek óta ismerik. Elég komolynak tűnik, de az érzelmeinek elfojtása csak egy újabb védelmi mechanizmus. De a komorsága senkit ne riasszon el, hiszen remek beszélgetőpartner lehet, bárkit meghallgatni, ha tud, akkor tanácsot is ad, és akár kérés nélkül is a gyengébbek segítségére siet, mert nem olyan gonosz, mint amilyennek gondolja magát.
Életed fontosabb állomásai
Hamarosan megkezdődik a hetedik évem a Roxfortban. A nyaram javarészt azzal telt, hogy a nagybátyám fiára vigyáztam, aki pedig jókora rumlit hagyott maga utál a szobámban, ezáltal olyan rég elfeledett holmikat is előásva, amikről azt sem tudtam hol vannak. Most éppen próbálok úrrá lenni a szobámban uralkodó káoszon, amely bár elsőre nehéznek tűnik, nem kivitelezhetetlen. Talán két órája foglalkozhatok a rendrakással, amikor az ágyam alól valami fekete szövetet látok kikandikálni. Először azt gondolom, hogy az unokatestvérem valami ruhája lehet, de amikor benyúlok érte, akkor érzem, hogy az anyag túl vékony ahhoz, hogy egy póló lehessen. Mivel ötletem sincs, hogy mi lehet az, ezért óvatosan húzom ki.
Kissé porlepte ugyan, és az a rúd is eltört, amihez a szövet volt erősítve, de egyértelműen azt a német zászlót tartom a kezemben, amit még a költözéskor hoztam magammal. Leporolom a zászlót, és néhány percig csendesen ücsörgök a szőnyegen felidézve azokat a gyermekkori emlékeimet, amelyek Berlinhez köthetőek. Borzalmasan hiányzott a német főváros, itt, Londonban teljesen más volt az élet, mint odaát a kontinensen. Jobban kötődök a német kultúrához, mint a brithez. A briteket nem tudom teljesen megérteni. Még kilenc évvel a költözés óta is felettébb bosszant az angolok őrült közlekedési szokásai. Különcök. Miért nem tudnak az út azon oldalán vezetni, mint amelyiken a szárazföldön élők szoktak?
Keserűen elhúzom a számat, amikor arra gondolok, hogy a német ételek mennyivel ízletesebbek számomra, mint amit itt kapni. A briteknek szörnyű ételeik vannak, és mivel anya ősgyökeres angol, ezért természetesen el kell viselni a főztjét.
*
Feltápászkodok a földről, majd a zászlót a többi közé teszem. Ekkor veszem észre, hogy az íróasztalom fiókjainak a tartalma a könyvespolcaim elé vannak szórva. Halkan felsóhajtok, és magamban bosszankodom, amiért nem zártam be rendesen az ajtót. Türelmesen gyűjtöm össze a füzeteket, pergameneket, különféle jegyzetlapokat meg néhány fényképet. A képek közül az egyiken megakad a tekintetem. Nem sokkal azután készült, hogy beírattak egy mugli általános iskolába.
Még mindig előttem van az a kép, amikor egyik nap csendesen ücsörögtem a helyemen, és váratlanul kinyílt az ajtó. Egy lányt tereltek be, aki cseppet sem barátságos arcot vágott. Az őt kísérő tanár elmagyarázta, hogy ‒ akárcsak én ‒ új jövevény. Így már értettem, hogy miért nem vágott jó arcot ahhoz, hogy betuszkolták egy idegenekkel teli terembe. Én se repestem az örömtől, sőt az elmúlt néhány napban senkihez nem szóltam, ha nem volt muszáj, ugyanis, bár jól tudtam angolul, szörnyű volt a kiejtésem. Az angol és a német között nem kis különbség van. De mint kiderült az amerikai angol és a brit angol se teljesen egyforma. Így talán kissé kárörvendően állapítottam meg, hogy nem csak nekem adódott problémám azzal, hogy megértessem magamat.
Mint kiderült, Carmen sem tartozott a muglik közé, sőt folyton kihangsúlyozta a felsőbbrendűségét. Részben egyet értettem vele abban, hogy a varázslók egy magasabb szinten állnak, azonban a többségnek csak annyi mehetett át, hogy Carmen egy elkényeztetett amerikai lány. Elég gyakran beszélgettünk németül arról, hogy a varázslóknak nem kellene bujkálniuk, és arról is szó esett, hogy ostobaság eltitkolni a varázsvilágot. Ez volt az első alkalom, amikor reformokról és változásokról kezdtem ábrándozni.
*
Azt a csodálatosra sikerült fényképet a többi holmival együtt visszazártam a fiókomba. Ezután a szekrényben kezdek rendet tenni. Szépen összehajtogatom a ruháimat, ráakasztom az ingeket a fogasra, aztán mindent a helyére teszek. Miután becsukom a szekrényajtót akkor tűnik fel, hogy valami nincs rendjén. Az az ördögfióka ezt is elmozdította. Próbálom teljesen a falhoz tolni, de a szekrény megakad valamiben. Szusszantva lehajolok, és kirángatok onnan egy kis lapos tárgyat. Az ujjaim között forgatom, nézegetem egy darabig, hogy mégis mi lehet, de nehéz megállapítani. Az ablakhoz sétálok vele, hogy jobban szemügyre tudjam venni. Amikor a fénybe tartom, ráismerek az egyik bátyám érmére. Torz mosoly ül ki az arcomra. A testvérem nagyon ideges volt, amikor nem találta, ráadásul a legutóbbi itthoni bájitalfőzés nem úgy sikeredett, ahogy terveztem, így a főzet kissé szétmarta az érmet. Mivel ez a fivérem szerencsére már régen elköltözött, ezért amint a Roxfortba érek, egy iskolai bagollyal elküldöm majd neki az érmét hadd örüljön.
*
A könyvespolcomon rálelek a nagybátyámtól eltulajdonított pergamenre, amelyen a családfánk szerepel. Ki gondolta volna, hogy porosz felmenőkkel rendelkezem? Sőt, a nagybátyám azt is mesélte, hogy az egyik ősöm II. Frigyes porosz király egyik tanácsadója volt. Szerintem ez nagyon jó dolog. Ha pedig az őseim közül is ilyen fontos emberek kerültek ki, akkor én miért ne lehetnék az? Lehet, hogy a fivéreim minden babért le arattak előttem, azonban még a család fekete bárányának lenni még mindig rendelkezésre álló lehetőség, ahogy az is, hogy én legyek az, aki változásokat fog elindítani a világban. Nem akarok mást csak azt, hogy ne kelljen eltitkolni a muglik elől a képességeinket, hogy az elnyomottak és a gyengék is lehetőséget kapjanak a felemelkedésre, hogy a Minisztérium tagjait olyanokra cseréljék le, akik valóban el tudják végezni a feladatukat, és természetesen a korrupció és a kivételezés megszüntetése.
Az terveim szövögetéséből csupán az zökkent ki, hogy a kezembe akad egy levél, amelyet a tizedik születésnapomra kaptam. Akaratlanul is olvasni kezdem a sorokat, és minden új sor kezdeténél egyre inkább remegni kezd a kezem. Ezzel az üzenettel ismét felszakítom a régi sebeket, és újra megtelik a szívem haraggal a családom iránt. Nem voltak képesek eljönni a születésnapomra, mert a nagyobb fiuk kéztörése fontosabb volt nekik. Legalább az egyikük velem ünnepelhetett volna, de ők úgy gondolták, hogy velem mindent megtehetek, én mindent eltűrök és nekem semmi nem fáj. Hatalmasat tévedtek. Dühösen összegyűröm a papírt, és a kukába dobom, nem is értem miért tartottam meg eddig. Csupa rossz emléket idéz fel. Csupa olyan emléket, aminek kapcsán én vagyok a mellőzött gyerek, amiért én vagyok a tehetségtelen, a buta és naiv gyerek, aki az életben nem fogja semmire vinni. Mondják ezt ők. Én pedig megmutatom nekik, hogy ebben is bakot lőttek.
*
Miután végzek a pakolászással fogom a bőröndömet, és elindulok a Kings Cross felé, hogy elfoglaljak egy kabint az Roxfort Expresszen. Az oda úton nem figyelek a körülöttem lévő emberekre az egyik könyvet lapozgatom, amelyet még az Abszol úton vettem. A muglik nem különösebben érdekelnek. Ők talán még nálunk, varázslóknál is rosszabbak, mert azt hiszik magukról, hogy milyen hatalmasak pedig semmit nem tudnak az őket körülvevő világról. Sőt, ha egy sárkány tévedne Londonba, biztosra venném, hogy arra is kitalálnának valami tudományos maszlagot, mert képtelenek belátni, hogy működik egy nagyobb erő is, amit ők soha nem tudnak majd kontrollálni. Még időben leszállok a buszról, múltkor egy-két megállóval odébb mentem, mert akkor teljesen belemerültem a könyvembe. Megtehettem volna, hogy én is elvitetem magam a szüleimmel, de akkor huzamosabb ideig kellett volna egy légtérben tartózkodnom a fivéreimmel. Inkább ezer mugli vegyen körül, de nem bírom őket elviselni! Így esett a választásom a tömegközlekedésre. Nem is kellett átszállnom, mert a Navarino utca elég közel található a pályaudvarhoz.
Miközben leszállok, és átvágok a tömegen azon merengek, hogy vajon az ismerőseim közül megérkezett-e már valaki, vagy valóban nekem kell helyet foglalnom. A peronon sétálva észreveszem az egyik testvéremet, aki vigyorogva integet, és a második nevemet kiáltozza, így ignorálva őt és a társaságát, a tömegbe bújva haladok a kilenc és háromnegyedik vágány felé. Az átjáró előtt megtorpanok, mert ismét újabb emlékképek törnek felszínre. Az, ahogy a testvéreimet követve a fal irányába szaladok, ahogy a vonaton zötykölődve hallgatom Carment, és az, ahogy a nagyteremben a fejemre helyezik a Teszlek Süveget, ami bár egy ideig tétovázik, de aztán hangosan kihirdeti a szakomat. Mekkora kő esett le akkor a szívemről! A testvéreim vagy a Hugrabugba, vagy a Griffendélbe kerültek, így azokat a házakat mindenképpen kerülni kívántam. A Hollóhát… A Hollóháttal tökéletesen kiegyeztem.
*
Megrázom a fejemet, majd a csomagjaimmal együtt az átjáró irányába haladok. Amint átlépek rajta, megpillantom az öreg gőzöst, a búcsúzkodó szülőket, a riadt első éveseket és a többieket, akik már tapasztaltak voltak, így a családjukat mielőbb lerázva igyekeznek feljutni a vonatra. Tőlem nem búcsúzik senki. Sose búcsúzott. Közönyösen a legközelebbi kocsi felé fordulok, és miután felpakolom a csomagjaimat, én is felkapaszkodom a szerelvényre. Végigjárom a vonatot, hogy megbizonyosodjak afelől, hogy a többiek megérkeztek-e már. Jellemző módon sehol senki, így elfoglalom az első üres kabint. Leülök, és várok. A folyosóról vidám zsivaj szűrődik be, de mindez engem hidegen hagy. Leteszem a kezemet az ülésre, de ekkor valami simát tapintanak az ujjaim. Felvont szemöldökkel pillantok le. Egy kártya. Egy olyan kártya, ami a csokibékás dobozban is szokott lenni. Unottan pörgetem a kártyát az ujjaim között. Ez a kis vacak arra a hugrabugos lányra emlékeztet, aki annak idején a kabinunkban keresett menedéket. Azóta ‒ akárcsak Carmen ‒ ő is levakarhatatlanná vált. Soha bántam különösebben. Aranyos volt, bizonytalan és kedves. Sose ártott nekem, így nincs okom haragudni rá. Ráadásul elfogadja a változtatásokkal kapcsolatos elképzeléseimet, így aztán nem is akarom elkergetni magam mellől.
Lehunyom a szemem, talán el is szundítok, mert amikor legközelebb felpillantok, mindenki a kabinban van. Érdekes is csapat a miénk: egy hollóhátas, egy hugrabugos, egy griffendéles és egy mardekáros. Az út során gyakran kell rendre intenem őket, de összességében kellemesen telik az utazás.
Roxmortsban leszállunk a vonatról, és gyorsan szerzünk egy fiákert mielőtt még az összeset elhappolnák előlünk. Nem vagyok beszédes kedvemben, inkább csak hallgatom, hogy a többiek miről beszélnek. Aztán amikor elhaladunk a Szellemszállás mellett a griffendéles haverom oldalba vág. Vetek rá egy lesújtó pillantást, de őt ez nem érdekli. Nevetve meséli hogyan találkoztunk negyedévben. Carmennel kíváncsiak voltunk arra a helyre, így egy hétvégén beosontunk oda. Csakhogy volt egy kis fogadóbizottságunk, aki megpróbálta a frászt hozni ránk. Nem jött össze neki, mert egy-egy átok kapta el. Azt hiszem, Carmennel azóta nem jönnek ki. Mindenesetre vele együtt lett teljes a csapatunk.
Most pedig itt állunk a nagyterem ajtaja előtt. A fejemben sok minden kavarog: a RAVASZ-szal kapcsolatos kételyek, a továbbtanulási lehetőségek, és az, hogy miként fogom majd megvalósítani a terveimet.
No elolvasván a lapodat arra kellett jutnom, hogy szerencsére nem szűkölködsz kifejezésmódban, hiszen rendkívül szépen fogalmazol, és olyan harmónikusra építetted fel a karaktert, hogy ha cannon lenne, netán keresett, akkor is biztonságban érezném a kezeidben, mert látszik, hogy aztán nem vagy kezdő. Különösen tetszett a rowlingi világ tökéletes beépítése, az is kitűnt, hogy nem egy bármely világba beilleszthető, hanem nagyon is ide illő srácot alkottál. Kívánom hogy Aaron is megtanuljon mosolyogni, hiszen minden oka megvan rá 
