2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
*A Foltozott Üst egy nagyon régi, kicsi, ütött-kopott de barátságos hely. Ezt mondták róla és nem túloztak. valóban ilyen, de nekem megfelel és a célnak is. Persze biztosan meg fognak találni bárhova is megyek, de legalább megnehezítem a keresést. Írország elég messze van innen, a Foltozott Üst pedig az otthontalan boszorkányoké, én pedig otthontalan vagyok miután önként száműztem magam. Nem akartam Dublinban maradni, hogy ölbe tett kezekkel várjam a nekem kiszemelt vőlegényt, bájcsevegjek mintha minden rendben lenne és az arcomra ragasztott mosollyal feleljek minden kérdésre. Már ha egyáltalán méltat arra, hogy megtudjon rólam valamit. Végül is anélkül is élhet házasságban az ember, hogy fogalma sincs kivel alszik egy ágyban, sőt még egy ágyban sem kell aludniuk. ezt azért még megfontolom ha végképp elfogytak a lehetőségeim, addig azonban marad a bujkálás. Nem sok időbe telt, hogy idejöjjek, a fogadót megtalálni pedig még annyi sem, mintha csak tegnap lett volna. De nem tegnap volt, hogy a szüleim közölték velem, a származásom és a családi hátterem kötelességeket ró rám, egy mindenkinek – nekem aztán nem – előnyös házasságkötés formájában. A francba! Hát már azt sem dönthetem el, hogy kihez menjek feleségül HA! feleségül óhajtok menni egyáltalán még ebben az életben bárkihez is? Az anyám és a nagyanyám aztán papolhatnak arról, hogy ők is így, és, hogy a szerelem majd megjön később, és legalább nem csalódok semmiben. Ők sem olyan fenenagy boldogok, úgy kerülgetik egymást a házban mintha minisztériumi rendelet kötelezné őket rá. Most már a házimanók kémkedését sem vehetik igénybe, mert egy sincs. Mindnek ruhát adtam tizenegy éves koromban. Merlinre! De rég volt és de szép volt. A múlton rágódni azonban nem mindig nosztalgiázás, így abba is hagyom és inkább a Reggeli Próféta lapjaira koncentrálok, nem mintha megírnák benne, hogy az írországi O`Hara család keresi eltűnt gyermekét. Azért ilyesmire csak nem vetemednek, nem kis szégyen az ha megállapodást kötnek egy másik családdal, a megállapodás tárgya – jelen esetben én – pedig lelép. Ezt azért már nem kürtölik világgá. Megint valaki megszökött az Azkabanból, segítsége is volt. remek, lassan már menetrendszerű hír lesz ez. Talán a dementorok klimaxolnak. Erre innom kell. Belekortyolok a lehető legerősebb és legfeketébb kávéba, amit egy kicsit feljavítottam egy marék cukorral és fél bögre tejjel, mostanra a kanál ihatóra is keverte. Mennyei, még elég meleg de nem égeti a nyelvemet, élvezettel kortyolgatom miközben tovább olvasom az újságot. A minisztérium újabb rendelete a muglikkal szemben tanúsított még nagyobb körültekintés és titkolózás tárgykörében, Rita Vitrol újabb gyalázkodó és leleplező cikke egy varázslócsaládról – esküszöm ez a nő sosem fog megváltozni – és egy kisebb gyöngyszem a kertek és parkok kertitörpétlenítésének legjobb módszeréről. Egy nagy sóhaj után felnézek a többi reggeli kakukkra, álmosak, kócosak és kedvetlenek, akárcsak én. Mondjuk az utolsó jelző annyira nem illik rám, tettrekész vagyok és ma bejárom az egész várost, elvegyülök a muglik között és meglátjuk hogy sikerül. ha ebben is jó vagyok, akkor sokkal jobban el tudok tűnni szem elől ha a muglik között élek mugliként. Ez a remek ötlet akkor jutott eszembe amikor felöltöztem, végül is a zöld blúzom és a fekete nadrágom egészen muglis, nem keltek vele feltűnést mint ahogy azt tenném ha a prémmel szegett köpenyemet viselném. Lássuk csak kell majd egy lakás ahol meghúzhatom magam, ahol nincs sok szomszéd vagy elég távol vannak…….és ezen a ponton merülök bele tengermélyen a tervezésbe. Látszólag még mindig a Prófétát olvasom de már egészen messze járnak a gondolataim.*
Az, hogy a lány gyönyörű, már a kép alapján is tudtam. A valóság azonban minden képzeletet felülmúló, biztosan megleli majd a párját, efelől nem volt kétségem. A vele való kapcsolatomon azonban mindettől nem függ. Az első pillantokban volt egy néhány szívdobbanásnyi szünet, amíg kihagyott a lélegzetem, a vörös démon minden kétséget kizáróan a legszebb nő, a kacér stílusával bizonyára összetört férfiszívek halmait hagyja maga után, nem csoda, ha nem szándékozott lekötni magát, akkor nem élhetné ki érzelemgyilkos hajlamait. Most biztosan be van rezelve a kötöttségtől, amit a kicsi nyújt számára. Együtt úgy gondolom, hogy meg tudjuk oldani ezt a pár napot, aztán majd valahogy kieszelem, hogyan tudnám kivonni a vöröskét az eskü alól, mert hogy én gondoskodnék a babáról, az nem kérdés. Valóban nem értek hozzá, ahogyan a nő sejti, ám ez nem olyan akadály, amellyel ne tudnék megbírkózni. Elsőre bizonyosan nehéz, hiszen a gyermeknek az anyja mellett a helye, annak hiányában jól képzett Aisling is megteszi, - Nem, valóban nem. Való igaz, hogy nem állnak tőled messze az ostoba helyzetek, és rémesen tudod kezelni az érzelemkitöréseidet. Ám.. minden látszat ellenére... nagyon is kedvellek. – Jegyzem meg mintha csupán mellékes dolog lenne, ám valóban színt visz az életembe, ha csak pár napra is. Kétlem ugyanis, hogy tovább el tudnánk viselni egymást. De tudnia kell, nem olyan szörnyű alak, mint amilyennek beállítjuk magunkat, és egymást. Most kivételesen, talán a gyermek miatt elérzékenyülve képes vagyok ezt kimondani. - Ahogy kívánod. – Biccentek, és ellépek melette, immár egy pillantást sem vetve a vörös hajkoronára, az egyedi szempárra. Amit mondani akartam, azt megtettem. A manó pár perc múlva tér vissza, hogy egy kancsó meleg tejet hozzon, amit segítőkészen egy cumisüvegbe önt át, hogy honnan, azt a bánat tudhatja csak, de szerzett, én intéztem ezt. Fél órán belül a vacsora is tálalva, én viszont nem jelenek meg, a saját ügyeimet intézem, legalább két óra eltelik, és még semmi. Csendesen lépek be, hogy felmérjem, minden rendben van-e. Későre jár már, a kicsi biztosan álomba szenderült, nem ártana a nőnek is lassan lepihennie. - Minden rendben volt? – Nem ülök le mellé, bárhol is foglalna helyet, csupán megszemlélem, hogy mi a helyzet. A magam szokásos kimért, egyértelműen brit nemesi karótnyelt stílusában, karbafont kezekkel.
*Sajnos egészen másképp néz ki Michael a babával foglalkozva mint amikor az én véremet szívta. Határozottan kedvesebb és vonzóbb, utóbbit igyekszem magamban elnyomni, nem óhajtok a nyakába ugrani. Érdekes, hogy mennyire a két végletet foglalja el az eszem és a testem, vagy mondjuk inkább vonzalomnak. Michael azonban ha akaratlanul is, igyekszik mindig arrébb taszítani a szemtelenségével, amiért így vagy úgy de hálás vagyok. Sosem értettük volna meg egymást, bár azt mondják az ellentétek vonzzák egymást, nálunk ez nem jött be. gyökeresen különbözünk egymástól és pont annyira is utáljuk a másikat. Nem tudom milyen lett volna a kapcsolatunk ha nem mondok azonnal nemet a házasságra, ha csak egy kicsit is kíváncsi vagyok rá, ha jobban szem előtt tartom a család becsületét mint a saját boldogságomat. nem, én nem vagyok Gracie, sosem tudnék olyan jó kislány lenni mint a kuzinom. Tűz és víz vagyunk, kioltjuk egymást valahányszor a beszélgetésre kerül a sor, te jó ég! Hogyan fogom kibírni vele egy fedél alatt? Na és meddig kell még ezt csinálnunk? Mindenképpen szorgalmaznom kell egy nagynevű varázsló felkeresését, akinek lehet ötlete a minket megkötő bonyolult bűbáj megtörésére. Mi ketten kevesek vagyunk ehhez, számításaim szerint több igézet lett összekapcsolva és egybeforrasztva, de míg egyre, kettőre van ötletem, a nagyját homály fedi. Azért az ad némi kárörvendésre okot ahogy látom tehetetlenül szemlélni a babát, mikor elfintorodik a szagtól és hallva a szavait széles mosolyra húzódik a szám. nem tehetek róla, most roppant mód élvezem a helyzetet.* -Cöhh-cöhh! *Magabiztosan vághatom vissza a kételkedés gúnyos szavát, azért az alsószoknyám elvételéhez nekem is lett volna pár szavam, és még lehet is, ha esetleg gyermeteg bosszúvágytól hajtva megpróbálná elvenni. Ha belementem volna az esküvőbe minden bizonnyal azért tettem volna, hogy a család becsületén ne essen csorba, ám ez nem jelenti azt, hogy azonnal az ágyamba engedem. tűnjek akármilyen vad némbernek, azért nem siklok senki lepedőjére puszta szórakozásból, sem kényszerből. Azért meg pláne nem. * -Ó! Következetlen….hmmm….és ez szúrja a tökéletes Screwburry nemesi szemeit. Szóval nem találsz ostobának…..nahát, micsoda megtiszteltetés. *Nem bírom megállni, nem tudom befogni a számat, annyira irritál minden szava, pedig ha pár napig nem szólalna meg, talán még elgondolkodnék azon a házasságon….persze csak képletesen. Miután megszabadultam a súlyos és szagos csomagtól, tovább mosolygok, de már azért mert tetszik ahogy a csöpp az ujjamat szopja. Büszke vagyok magamra egy kicsit amikor megdicsér, de nem azért mert ő teszi hanem mert igaza van és örülök, hogy valamit sikerült megcsinálnom. Persze nem tart ez sokáig, a baba éhes és előbb-utóbb rá fog jönni, hogy az ujjamból nem jön semmi és akkor megint éktelen ordítás lesz, csak épp velem. * -Hozz végre tejet neki. Én pedig csirkét kérek, és sok zöldséget, meg édesköményes kenyeret, egy kis sonkát füstölve, egy kis pitét és vajsört. *Már majd` kilyukad a gyomrom olyan éhes vagyok, a komfortérzetemet csak félig elégítette ki a száraz ruha és a meleg ház. Éhes vagyok és kezdek lefáradni, túl sok minden történt egyszerre, csak kapkodtam a fejem és a hoppanálások sem igazán tettek jót, az eső kiszívta minden erőmet, átfáztam, most meg a jó melegben vagyok, csoda ha elálmosodom? Leülök a lehető legkényelmesebb helyre és magamhoz ölelem a pöttyöt. Most nézem csak meg, igazán szép baba, formás arca van és némi haj is keretezi. Sötét, egészen sötétbarna. Tutira nem fogunk tudni senkit sem meggyőzni, hogy a mi gyerekünk, pedig ha nem tudjuk hamar elsózni valahova ahol gondoskodnak róla, akkor kérdezősködni fognak. még azt sem tudjuk ki bántotta az anyját és miért, az is lehet, hogy megzavartuk és később a baba és mi utánunk ered.* -Jól behúztál minket a csőbe a mamáddal együtt. Tudod te milyen bonyodalomba kevertél minket? Nem adok két napot magunknak és lenyeljük egymást keresztben.
♫ The other side of love ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Idézet, szöveg, egyéb
A hozzászólást Aisling O`Hara összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2015-08-22, 09:56-kor.
Nem lenne kötelező társalognunk, ő mégis megteszi, hogy érdeklődik. Elsőre úgy kell vélnem, hogy pusztán unalomból. Ha kicsit is kiváncsi lett volna rám, most nem tartanánk itt. Sértettség nincsen bennem, emelt fővel fogadtam a hírt, hogy megszokott, ez lényegében egybevágott a saját terveimmel is, nem szándékoztam megnősülni. Pontosan tudom magamról, hogy még a tükörképemmel sem tudok együtt élni, nem hogy egy ismeretlen nővel. Békével válhattunk volna el, ő még velem sem akarta volna megbeszélni a történteket, így igen nehéz tolerenciát gyakorolnom irányába, pedig isten látja a lelkemet, megpróbálok nem annyira keménynek bizonyulni, mint hogy megérdemelné. Időnként megeresztek egy mosolyt, igaz akkor, amikor nem látja. Javaslatokat teszek, hogy hova menjünk, száraz ruhát kap, ettől mégsem leszünk puszipajtások. Talán sosem leszünk. Ha sikerül megoldanunk, hogy őt kivonjuk a kisgyermek bűvköréből, akkor elmehet, elbújhat oda, ahova akar, miért is tartóztatnám? Nyugalmas életre vágyik, tőlem távol, míg én megtanulhatom, hogyan is bánni a kicsivel. Felforgatja ugyan az életemet, ám még mindig egyszerűbb, mint megházasodni. A picit legalább taníthatom. A lány egyetért most a szavaimmal, ám mintha némi szarkazmust is vélnék felfedezni a szavaiban. Tulajdonképpen most engem csúfol? Én szoktam így lereagálni, szinte apatikus módon az engem ért hatásokat. Aisling ez esetben tökéletesen leutánoz. Egészen addig, amíg kénytelen nem vagyok rendre utasítani, mert kezdi nagyon kihúzni a gyufát. Nem tenném meg, hogy igazából felképelem, de hogy némi indulattól telve azért taszítanék rajta, az bőven benne van a pakliban. Ilyen az, amikor az ír és a skót találkozik. Csak most itt a Felföldön vagyunk, én vagyok az úr, és nem tűröm, hogy szájaljon velem. Pocsék férj lettem volna, ez tény, ám időleges szövetségünkben kénytelen alkalmazkodni. Foglalkozom inkább a kicsivel, az legalább következesen üvölt. El sem tudom rejteni fintorgásomat, amikor megérzem a szagot, pedig aztán mindenkiből ilyen jön ki. Csak éppen nem túl kellemes másét szagolni. Én vállaltam, viselem a következményeit, és szinte szóba elegyedek a csecsemővel, aki érdemi reakciót némi sírási szüneten, és pofavágáson túl aligha adhat még. Ellenben ő az egyedül hallgatóságom, akinek kiadhatom a gondolataimat, hogy ne kelljen magamban beszélni. Felnézek, amikor megérzem magamon a nő tekintetét. Vajon mióta áll itt? Rajta röhög? - Ha az alsószoknyádat akarnám, akkor már régen az enyém lenne. – Utalok arra, hogy családjaink a kézfogót tudatosan tervezték el. Az O’Harák nem laktak messze, és talán még kapcsolatot is ápoltak velünk, igaz, én Aislingot nem láttam, csak egy képet kaptam róla, ám ha házasságban gondolkoztam volna korábban, akkor biztosan körbenézek az írek háza táján is. – Abban, hogy tele volt a pelenka. Sosem tartottalak ostobának, csak következetlen vagy. – Mutatok rá az általam hibának vélt tulajdonságára. Nem értem, hogy miért vigyorog, hiszen pontosan tudja, hogy gyönyörű, és bennem is megállt az ütő egy percre, amikor először láttam. Talán ezért ilyen pimasz. Átveszem a tele csomagot, és mielőtt hátat fordítanék a kettősnek, még elnézem őket egy darabig. - Ügyes. Roppant ügyes. Intézem a vacsorát. – Lépek arébb, és felkeresem a manót, hogy kiadjam az utasításokat az estére vonatkozóan. Egy időre most kettesben hagyom a lányokat.
-Minő bosszúság, most már sosem tudod meg. *Hát én sem, de hiszek annyira magamban, hogy tudjam, kivágtam volna magam az akcióból. végül is voltak olyan ostobák – így utólag azért könnyebb végiggondolni a történéseket – hogy csupán egy hálót küldtek rám és nem mindjárt a pálcám elorozásával kezdték. Szóval azért hiába a fenséges Mr. Screwburry magasságossága, volt esélyem, nem is kevés. A válaszom azért hagy némi gondolkodnivalót maga után, elég csak a hangsúlyon kicsit igazítani, hogy némi sejtelmet vigyek bele, de kétlem, hogy az érzéketlen nemesi főben lenne annyi átérzés és gyakorlatiasság, hogy akár egy fél percet is szánna rá. Mindegy, úgy sem vagyunk egymáshoz valók még barátilag sem, az ésszerű és szórakoztató vita nálunk szóba sem jöhet, csak elviseljük egymást mert kénytelenek vagyunk, a bűbáj csak összekötött minket és a babát de az érzelmeinken, a személyiségünkön mit sem változtatott. Ég és föld, tűz és víz vagyunk, kioltjuk egymást vagy még tovább szítjuk a másikat. Ám ha már idevetett vele a sors és az átok, már csak a magam életének könnyebbségéért is megpróbálom a lehető legjobbat kihozni az egészből, botor módon párbeszédet kezdeményezek némi őszinte érdeklődéssel fűszerezve. Kíváncsi vagyok vajh` milyen kutatás az ami elszólítja a trónörököst a családi fészektől. Valami rémlik mintha apám említette volna a fene nagy megtisztelő lányadakozás közlése közben a megtiszteltetés nagyszerűségének egyik okát, túl az anyagi és hatalmi magasságon. Merlin neve felbukkan Michael családjának általam halványan ismert történetében, de sosem gondoltam, hittem benne komolyan. Úgy tűnik ő igen.* -Ó, hát persze, hogy nem. *Tényleg egyetértek most vele? Francba!* -Merlin a vélt ősapa…na igen, mindenkinek vannak beteljesületlen álmai. *Nem és nem vagyok képes befogni a számat, én már csak ilyen vagyok. Igaz, ha a barátom lenne vagy a rokonom, ugyanazok a szavak egészen másképp hangoznának a számból, de most inkább szemét dög vagyok, mert pocsékul érzem magam és dögöljön meg a szomszéd tehene is. Ha lett is volna lelkiismeret furdalásom, egy pillanat alatt elillant volna Michael következő megjegyzésétől, ami csupán válasz az enyémre, de ez az adok-kapok úgy a részünkké vált mintha teszem azt három évtizede húznánk egymást. A lényeg azonban nem a szórakozáson hanem a bosszantáson van és sejtésem szerint lesz ez még így se. * -Fulladj meg! *A legbosszantóbb az egészben, hogy most perpillanat semmi frappáns nem jut az eszembe, ezért kívánom a pokolba. Később már a manóját is amiért az ükanyám ruháját nyomja a kezem ártatlan, érzelemmentes képpel, gyanítom Michaeltől tanulta. A kedvemen azért bőven javít az, hogy noha cipőt az istenadta nem hozott, a magamét meg nem tudom felvenni mert teljesen átázott, ezért kénytelen vagyok mzítláb lebattyogni a lépcsőn, leendő exférjem mintha nem kicsit lenne tanácstalan. A baba keserves sírásától egyszerre érzékenyülök el s leszek kárörvendő. Fura, hogy eddig egyetlen férfi sem tudott belőlem egyszerre több, egymástól mérföldekre való érzelmet kicsikarni. Hallom amit a babának mond, most már tudom, hogy a női nem van fölényben a házban ha a manót nem számolom bele a történetbe és vagyok olyan gonosz, hogy nem teszem. Mit mondjak, az „átkozott boszorkány” jelzőt inkább bóknak veszem, ettől is különbözöm az összes többi boszorkánytól. A mosolyom szélessége mit sem csökken mikor válaszolok, továbbra is az ajtófélfának dőlve, vidoran szemlélve Michael tehetetlenségét. * -Az alsószoknyám jó lesz? A manód hozott belőle bőven. Megtennéd, hogy hizlalod a májam egy kicsit és elárulod miben volt igaza az átkozott boszorkának?...Szóval kislány. Ő is biztosan átkozott boszorka. Kiabálással nem mész semmire. *A pelenkázáshoz mit sem értek, de ezt egyelőre nem árulom el, viszont most már odalépek hozzájuk. A hangom csak annyira erős amennyire nagyon muszáj a sírás miatt, a vigyorom azonban magabiztosabb mint amilyen én vagyok. A pelenkázást majd ráhagyom, csak annyit teszek, hogy a használttal letakarítom a letakarítanivalót majd a kezébe nyomom, aztán visszabugyolálva a babát a ruhájába a karomba veszem. Nem hallgat el, de csitul. Ösztönösen nyomom a mutatóujjamat a szájába mire heves szopizásba kezd. Hát kérem szépen, ennyit a kárörvendésről.*
♫ The other side of love ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Se veled, se nélküled
A hozzászólást Aisling O`Hara összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2015-08-22, 09:56-kor.
- Képzelem. Kiváncsi lettem volna a produkciódra, ha nem lépek közbe a vadászoknál. – Folytathatnánk tovább ezt a csatát a végtelenségig, úgy vélem sosem fut ki a szuszból, engem viszont ezen a ponton túl már nem tudok tovább érdemben foglalkozni vele. A vörös hajú ír lány oly szenvedélyes, mintha abban élné ki magát, hogy viszályt szít maga körül, ebben képes magas hőfokon égni. Mulattató eddig a pontig. Ha már így alakult, hogy jönnünk kell, méghozzá együtt, nem voltam olyan botor, hogy bármilyen veszélynek is kitegyem, végső soron ha a csecsemőnek asszonyi hang kell, fel tudom használni kvázi-menyasszonyomat ezen célokra, a szoptatásban biztosan nem, nem ő szülte, nem indultak be ilyen hormonok, ennyi biológiai ismeretem még nekem is van. Nem hibáztatom azért, hogy gyűlöl, mellettem eleve börtönben érzi magát, s aligha könnyítettem meg a helyzetét, ahogyan ő sem az enyémet. Ebből is egyértelmű, esélyünk sem lett volna, annyira más világot képviselünk, halálra volt minden szempontból, bármi is történjen köztünk. Most már oly mindegy, pusztán a kicsiért vagyunk kötelesek tenni. A nő egyébként a csapnivaló stílusa ellenére igen csinos teremtés, nem csodálom hogy menekült, az a típus, aki szereti megválogatni a háremét, mintsem hurokba kényszerítsék. Érthető, ezt gondoltam érdemesnek tisztázni, nem kért belőle. - Nem tartottam ésszerűnek publikációt, ha Merlin hagyatéka után kutatok. Te talán okos lépésnek gondolnád, ha mindezt felfedem? – Nem, továbbra sem vagyok szarkasztikus, eddig is egyenlő félként kezeltem, csupán a szeszélyeit pergettem le magamról, mint almahéj az esővizet. Nyom nélkül. Belépünk a bérelt házba, amely nem igazán otthonos, ami nem csoda, nem családi fészekként van fenntartva. Időm nagy részét itt töltöm, s ha körbenéz, nem találhat nőre utaló jelet, a manókéz egyébként is dolgosabb a gyengébbik nemnél. Nem sok időt vesztegetek a manó, vagy éppen a lak bemutatásása, a kisded, s a nő száraz léte fontosabb aspektus ezúttal, így kurta parancsom nyomán (hiszen annak veszi) máris megindul fel az emeletre, s nem tudja visszafogni magát ezúttal sem. - Ha kérni kell azt, hogy ismét segítsek neked, akkor légy szíves húzzál fel az emeletre, mielőtt még én magam váglak oda fel. – Finoman elmosolyodom, hangom bársonyos, pimasz fény villan benne, száz százalékig biztos vagyok benne, hogy megint nem fogja elismerni, hogy igazam van, és Cassandra sem jósolhatná meg biztosabban hogy képen fog vágni, elismerve, hogy vesztett. Szóra sem méltatom, hogy a babával zsarol, átveszem, és kész, hogy aztán leüljek a kanapéra, és a dohányzóasztalra helyezzem az ébredező kicsit, és nekilássak a renoválásnak. Kibontom a csomagot, és elhúzom a számat, ez kissé... büdös. De hát kié nem az? Merliné is biztosan ilyen szagú volt. A kicsi még túl fiatal, hogy nevetni tudjon ezen, csak fintorog, majd sírni kezd a mielőbbi tiszta létért. - Na most mihez kedjek veled kishercegnő? Lehet, hogy az átkozott boszorkánynak mégis igaza volt? – Kérdezem halványan mosolyogva, ezzel egyértelművé is teszem, hogy a kicsi bizony lány. Hát erről ennyit, hogy nekem is lesz egy Arthurom, mint Merlinnek. Oldalt pillantok, Aisling bizonyára ezt is hallotta. - Adnál valamit, ami alkalmas pelenkának? – Kérdezem emelkedő hangsávban, hogy túlüvöltsem a bébit.
*Olyan ez az egész kettőnk között mint egy végeláthatatlan történet. Mindketten makacsok vagyunk és szeretjük ha miénk az utolsó szó. ezt persze jelen helyzetben nem látom át ilyen tisztán, inkább azon morgok az orrom alatt, hogy minden egyes megjegyzésemre akad tőle másik, amivel aztán kifordítja az enyémet.* -Na persze. Én egész jól megvoltam magammal, a képbe te zavartál bele. *És nem tudom megállni, hogy ne vágjak vissza, Michael minden szava és megnyilvánulása szinte követeli, hogy reagáljak rá. Egyszerűen kiborító pasi annak ellenére, hogy szándékosan kell lebeszélnem magam arról, hogy ne felejtsem rajta a tekintetem. Ez persze még jobban bosszant. Meg az is, hogy el kell ismernem – természetesen csak magamban – hogy igaza lehet a bűbájjal kapcsolatban. Talán nem csak egyszerűen a babához és egymáshoz kötött minket, és nem csak a babát védi hanem minket is. Persze attól még ott a tüske bennem, hogy minderről nem győződött meg előbb hanem a következmények latolgatása nélkül hoppanált. Jó, oké ezt megúsztam, de azért na….Mindazonáltal nem vágytam társra, semmilyenre és kiborít, hogy most mégis együtt kell lennem vele. Úgy terveztem, hogy megalapozom a saját életemet amibe jelenleg nem fér bele sem pasi sem férj – utóbbi már csak elvből sem – élem a világomat és kivárom az időt mikor a szüleim már letettek arról, hogy bárkit is utánam küldjenek. Reméltem, hogy megunják, vagy kitagadnak, még az is jobb mintha olyan életet kell élnem amilyet nem akarok. Igaz, hogy eddig a szülői házban éltem, de már vágytam a függetlenségre, erre most mindenki egyszerre tapos bele a lelkivilágomba. Amikor érzed, hogy mindenki a háta közepére sem kíván, az határozottan nem tesz jót az önbecsülésednek, és az utolsó csepp a pohárban az ahogyan abban a házban fogadnak. Nos, nem kívántam fanfárokat meg vörös szőnyeget, de legalább egy kedves mosoly, vagy valami ami ebben a szakadó esőben a bajaim mellett egy kis melegséget csepegtet a lelkembe, de csak egy újabb hideg zuhany a nyakamba.* -Biztosan senki nem tud róla? És mégis milyen kutatás az ami ennyire titkos? *Mit mondjak, jobb mint a Foltozott Üst, eléggé távol van mindentől, még én sem tudom pontosan hol vagyunk, viszont az már cseppet sem nyugtat meg, hogy ennyire távol rekedtünk mindentől egymás társaságában. Szóval sehogy sem jó és a helyzetem miatt a kákán is csomót keresek, mert ugyan attól sem jobb ha találok, de beletörődni sem fogok. A házba lépve legalább már nem ázom tovább, a benti levegő kellemesen megmelengeti az arcomat ám a vizes ruhám hidegen tapad rám és tudom, hogy esélyes egy jó kis megfázás. Amikor az ajtó becsukódik mögöttünk, olyan mintha bezártak volna egy börtönbe, csak itt nem keringenek dementorok a tető körül. A berendezés sem fényűző, de egy kutató búvóhelytől nem is vártam mást, és ugyan nem ehhez vagyok szokva, gyanítom, hogy amit én találtam volna magamnak, ennél rosszabb lenne. Ám ha azt hiszi, hogy most nekiállok kényeskedni, nagyon téved. bár nemesi származású vagyok akárcsak ő, és születésem óta mindent megkaptam amire csak vágytam, sokszor többet is, nincsenek nagy igényeim ezen a téren. Más dolgokra helyezem a hangsúlyt és aki ellentmond a családjának és menekül, az ne válogasson. Megelégszem azzal, hogy a ház meleg és száraz s bár még a vizes ruhámban vagyok, az egész hely nyugtatólag hat rám. A halk pukkanás amivel a manó érkezik megszakítja a gondolataimat, egy „Helló Manó!-val” üdvözlöm mivel a neve nem derült ki, de ha már az én kényelmem maximális biztosításával lett megbízva, valamilyen kommunikáció nem árt. A száraz ruha ígérete megingat az elhatározásomban, miszerint nem hagyom magam irányítani és a sarkamra állok, de annyira irritál, hogy velem szemben is megtartja a parancsoláshoz szokott személyiségét, hogy már csak azért sem…..* -Kérlek vagy légy szíves. Hmmmm….pelenkáztál már babát? Mert a szagból ítélve nagy kihívás lesz. *Már azóta éreztem, hogy eljöttünk a faluból attól a háztól, de csak most tudatosul bennem ennek a lényege. Még sosem volt baba a kezemben s bár nem ejtettem el és egész jól elboldogultam, most mégis nagyobb a bizonytalanságom ezen a téren mint amennyire szeretnék Michaellel ellenkezni. Diadalittas mosollyal nyújtom át neki a csecsemőt és indulok el a manó után az emeletre. Hacsak Michael nem tart vissza, fel is jutok és leadom a kívánságlistát a manónak. Ők bárhova tudnak hoppanálni, bármit, bárhonnan eltudnak hozni, tudom mert gyerekkoromban sikerült ezt alaposan kitapasztalnom. Törölközőt kérek és száraz ruhát, természetesen női ruhát, mert az biztos, hogy ebben a házban csak Michael holmijai vannak s bár nincsenek nagy igényeim és kedvelem a nadrágot, azért odáig nem süllyedek, hogy öt számmal nagyobb férfi ruhát húzzak magamra. Szárazra dörgölöm a hajam míg a ruhák megérkeznek, a cipőm is átázott azt már nem veszem vissza, de kezd határozottan jobb kedvem lenni, főleg ha arra gondolok mit művelhet Michael a baba szagos csomagjával. Persze pálcával minden könnyű, de az csalás. ahogy az is amit a manó művel velem. Én nem tudom honnan szerezte a ruhákat, de hogy nem rám valók az biztos, ám amikor kifogásolom csak néz rám szomorú szemekkel majd egy újabb pukkanással eltűnik. Mezítláb ám nyakig felöltözve megyek le a földszintre ahonnan gyereksírás éktelen zengése hallatszik. Csípőre tett kezekkel állok meg az ajtóban. Michael mintha kissé zilált lenne, a manó eltűnt én kezdek farkaséhes lenni, mezítláb vagyok és fáznak a lábujjaim, ráadásul az sem teszi jobbá a kedvem, hogy a nagymamám ruhájában kell parádéznom.*
♫ The other side of love ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Se veled, se nélküled
Nem tudom, hogy mi lett volna, ha más körülmények között találkozunk. Azt hiszem még akár barátok is lehettünk volna, megadhattam volna azt a szabad életet, amire vágyik anélkül, hogy egymáshoz lennénk kényszerítve. Én magam ugyan nem vágyom a szerelemre, ám neki segíthettem volna rátalálni, végülis ez is egyfajta küldetés. Amolyan mentorféle lehettem volna számára. Úgy vélem, hogy úgy könnyebben elviselt volna, mint ebben a pocsék helyzetben, amely belőlem sem hozza ki a legjobb arcomat. Nem kívánom bántani, megvédtem volna, ahogyan tettem is volna a bérencektől, nem kért a segítségemből, azóta is csak szapul. Nem mintha valaha is jóban akartam volna lenni vele, a semleges viszonyunknak is lőttek. Ellenben a baba... mindent felülír. Úgy vélem bőven elegendő lett volna, ha csak én viselem gondját, mert bár nem tartom magamat egy apafigurának, a kicsi lény nem ártott senkinek, és nem egy árvaházban van a helye. Úgy véltem megtaláltam a rokonait, vagy utánajárhatok, ki bántotta az anyát. Én lepődtem meg a legjobban, hogy Aisling is belekerült a furcsa kötelékbe, azt hittem, hogy nem érdekli senki, és semmi. Teljesen a korábbi viselkedésével ellentétes volt az, hogy a csecsemőért nyúlt, ezért kerültünk bele mindketten a kötelékbe. - Akkor rángattalak. Azt viszont úgy látom nem vetted észre, hogy ha össze vagyunk kötve, nem eshetett bajod. Ahogyan azt sem vetted észre, nem én vagyok ellened. A legnagyobb ellenséged te magad vagy. – Mondom ezt cinizmus, vagy lenézés nélkül, egyszerű férfiúi határozottsággal. Egy pillanatra megakaszt, ahogyan a füle mögé tűri a tincseit, nem mondom, tényleg gyönyörű, de miért kéne hogy ez foglalkoztasson? Csak annyira érdekelt, hogy beszéljek vele, ilyen külsővel úgyis találhat magának minden ujjára férjet. Olyat, akivel úgy beszél, ahogy akar. Aki eltűri azt, amit én nem. Ő elindult a mutatott ház felé, én karjaimban a kisdeddel követem, s miután nekem háttal van, keserédes mosolyra ragadtatom magamat, igazán az indulati vezérlik, olyan lány, aki folyamatosan meg előre, mint a tank, csoda hogy még él. Aisling kopog, és kap egy választ, amely alapján nem úgy tűnik, hogy túlzottan elégedett lenne, sőt, még jobban terjed benne az ingerültség. Ha száraz fedél lesz a fejünk felett, még azt is el tudom képzelni, hogy legalább annyira lehiggad, hogy meg tudjuk beszélni, hogyan tovább. Most már nem ő az elsődleges, bármennyire is fáj, hanem a kicsi. - Aha. Bérelek a kutatásaimhoz. Nem árt egy búvóhely. Itt nem fognak keresni, kifújhatod magad. – Ezzel úgysem tudom megnyugtatni, hiszen már a kocsmában is menekült volna előlem, így ezúttal is bizonyos lehetek benne, hogy ki akarja majd húzni a hurokból a nyakát. Felőlem... eddig minden kisérlete balul sült el, pedig csak pár órája találkoztunk. Egy pillanatra kivárok, ahogyan odavág hozzám egy kelletlen mondatot, szóra emelem az ajkaimat, végül bennmarad a lélegzet, és megvonom a vállamat. Az ajtó feltárul, és amint belépünk, tágas nappali előszobájába érünk, egyszerű, puritán módon berendezett háznak tűnik, semmi pompa, amely arra emlékeztetné, hogy mindketten nemesek vagyunk. A nappali a folyosón bal kézről nyílik, jobbra egyenesen konyha, s ha mégsem a konyhába indulunk el, felmehetünk a lécsőn a hálók felé. A nappaliban kényelmes kanapé, dohányzóasztal, és kandalló, párkányán gyertyatartókkal. Amint teszünk pár lépést, halk pukkanással jelenik meg a házimanóm, akinek nem magyarázkodok a hölgyről, csupán annyit közlök, hogy amíg a házban tartozkodik, gondoskodjon a kényelméről. - Menj fel a manóval, kapsz tőle száraz ruhát, addig fogalkozom a picivel. – Nem parancs, egyszerű kérés, még ha a mondatban nem is szerepel a kérlek szócska. Nyújtom a kezemet a gyermekért.
*Bár sosem találkoztam volna vele. A legrosszabbat hozza ki belőlem. Olyanok vagyunk mint a tűz és a víz, annyira különbözünk egymástól, hogy azt már a zongorán sem lehetne lejátszani. nem is értem hogyan gondolták ezt a szüleink, legalább egy kicsit átbeszélhették volna, hogy legyen valami alapja a megtervezett házasságnak, de eddig nagyon úgy tűnik, hogy ez a megtervezetlen házasság címszó alatt kerül bele a családi lexikonokba. Neeem, ezt önző és számító módon eldöntötték fittyet hányva arra, hogy mi lesz a vége. Egyelőre a „Hogyan öljük meg egy mást” fejezetnél tartunk és gyanítom így lesz ez még jó ideig. Egyetlen ponton sem vagyunk képesek megegyezni és mindkettőnkben van egy nagy adag makacsság, hogy ne is próbáljuk meg. De végül is miért próbálnánk? Egyikünk sem kíván a másikkal együtt lenni, nem akarjuk megadni a családunknak azt az örömöt, amit ettől a frigytől vártak, megvan a magunk útja amely még csak nem is párhuzamos hanem gyökeresen ellentétes irányba visz minket. Ezt Michael is beláthatná, de inkább csak bosszant és rángat magával ki tudja hova. És még én vagyok az éretlen gyerek.* -De hoztál, sőt mi több rángattál. Tudtad, hogy a bűbáj összeköt de nem érdekelt ha a hoppanálás közben én darabokban érkezem meg. Még csak el sem játszottál a gondolattal……vagy pont ezért csináltad. Persze kényelmesebb lett volna. *Fújok egyet mint a mérges macska, egy kósza, nedves tincs azonban továbbra is az arcomhoz tapad amit ingerülten simítok hátra a fülem mögé. Ő is tudja jól, hogy a bűbájt egyelőre nem tudjuk semmissé tenni, hiszen minden bizonnyal ő már megtette volna, gondolom pont annyira nem akar velem lenni mint én ővele. Az átható pillantását meg zsebre vághatja, ezzel most nem hat meg és nem is fogok a lábai elé alélni tőle. Más esetben és helyzetben talán megtenném, kicsit el is olvadnék, elvégre azt nem vitathatom el tőle, hogy hihetetlenül jóképű, még azzal a rengeteg mogorva arcvonással együtt is amit magán visel, főleg amikor rám néz. Ez persze nem tesz jót a női hiúságomnak, de ott egye meg a fene. Nem fogok a pálcámba dőlni miközben az Adava Kedavrát mantrázom. Ezért morgok hangosan, hogy ő is hallja, tisztában vagyok azzal, hogy enélkül is pontosan tudja mennyire rühellem, de a lelkemnek igenis jót tesz, egy kicsit lenyugszom tőle mire ahhoz a házhoz érek amit ő irányozott elő. Persze attól, hogy kimondom mennyire egókirály, még nem fog megváltozni a véleményem róla, és még mindig ott lebeg a kérdésözön a fejemben arról, hogy miért nem gondolkodott el akár csak egyetlen pillanatig is azon, hogyan törhetjük meg a bűbájt. Mert eszébe sem jutott, a csecsemővel foglalkozott ami szép és jó, szívbéli emberi cselekedet, de megoldhattuk volna a babáról való gondoskodást úgy is, hogy biztosítjuk az elhelyezését. Nem hiszem, hogy mi lennénk a megfelelő pár arra, hogy felneveljük – nem is vagyunk egy pár – de valamiért határozottan azt érzem, hogy ő ezt akarja. Azért remélem a bűbáj hamarabb szertefoszlik rólunk semmint felelősségteljes anyukaként elkísérjem a lurkót a 9 és ¾-ik vágányhoz. Az ügyintézésem meglehetősen hűvösre sikerül és nem a magam részéről. Nem látnak szívesen, ez már világos, az árván maradt baba jelenléte sem villanyozza fel az ajtót nyitót, segítenek ugyan, de nem pontosan olyan módon ahogy azt én elképzeltem. Be sem invitálnak, csak elküldenek egy másik házhoz, ami gyaníthatóan Michaelé. Megemelt szemöldökkel fordulok felé miután az ajtó becsukódik előttem.* -Neked itt házad van? *Persze megint csak ezer kérdés merül fel bennem, de hát úgy sem kapok rájuk választ. Azért remélem, hogy tiszta, száraz ruhája akad, és étel is, mert kezdek éhes lenni. Csupán néhány korty kávét ittam, annak is ott maradt az Üstben a fele, reggelire már nem jutott idő mert rohannom kellett. Teljesen eláztam, átfáztam és elegem volt a mai napból, pedig még van hátra belőle jócskán. szeretnék egy forró fürdőt, egy tányér meleg levest, egy pohár bort, hogy ellazuljak és szeretnék egy meleg takaróba bugyolálva a kandalló elé ülni és csak nézni ki a fejemből.* -Nem, nem akarom, a te kezedben jobban néz ki. *Mondom mérgesen, de ennek ellenére átveszem tőle a babát,csak haladjunk már a meleg és száraz ház felé. Egészen magamhoz szorítom a kicsit és önkéntelenül is a feje fölé ernyőzöm a tenyeremet, hogy a hulló cseppek ne érjék a bájos kis pofit. Nem vagyok anyatípus, de a szépségre és ártatlanságra igenis fogékony vagyok, és nem tudom nem észrevenni mennyire bájos a pufók kis arc és az álmukban rebbenő szemeket árnyaló hosszú szempillák. A pici száj most is úgy csinál mintha anyatejet inna, ha nem verné az eső a vállaimat, talán még hallanám is az erőtlen cuppogás hangját. Inkább ezt nézem mint Michael arcát melyen lassan legördülnek az eddig lustán megülő vízcseppek és nem jut eszembe néhányukat az ujjammal letörölni. A fejemmel intek előre, valamerre, szemöldökömet újra megemelve s mutatva, hogy igen, türelmetlen vagyok. *
♫ The other side of love ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Idézet, szöveg, egyéb
Már túl régóta büntetem, hiszen az egy dolog, hogy több szempontból is felelőtlenül gondolkozik, nem az én tisztem megnevelni. Elképzelhető, hogy csak túl fiatal, megrémült attól ami rá vár, ezért kezeli ilyen pocsékul a helyzetet. Mondhatnám, ha kicsit is jobb lennék nálam Csakis annyival, hogy én még szándékoztam megvitatni vele, hogy ki merre menjen, és hogy logikus, egyikünk sem akarja mindezt. Ám azzal, hogy elmenekült, és azóta is csak úgy játszik, kavar, s annak ellenére, hogy kihúzom a csávából, csak játsza itt a dámát... eléggé kihúzta a gyufát. Egyikünk sem egy pozitív jellem, ha kicsit is érdekelnének a nők, mégis utánafordulnék, hiszen élettel teli, vad láng lobog benne, de így... nincsen ami összekössön minket. Azaz van, a bűbáj, amely ezúttal még a kezemre is játszik, legalább ő is érezheti ezegyszer a felelősség súlyát. Magamban felsóhajtok, már túl késő visszatáncolni abból, hogy öljük egymást, pedig egy kis nyugalom nem ártana egyikünknek sem. - Én jöttem ide. Nem hoztalak. A varázslat hozott. Szünetesd meg, ha akarod. – Vonom meg a vállamat, nem igazán hat már meg a haragja, valahol az érzelmei mindig tévútra viszik, már nem először nem tud magán uralkodni. Kap tőlem egy átható pillantást, amivel kezdjen amit akar, pontosan tudom, hogy nem dajka, ezért ajánlottam fel a második opciót, hogy találjunk valakit, aki nőként valóban érett személyiség, mert a vöröshajú kislány minden, csak nem anyatípus. Ezzel bizonyítja, hogy eleve jól döntés volt lelépnem a saját családomtól, mintsem őt válasszam. Más kérdés, hogy legalább ebben tudatos döntést hozott, akár még reménykedhetek is benne, hogy azért tette, mert tisztában volt, nem tudna másokért felelni. Azért velem is közölhette volna, kulturáltabban, én így tettem volna vele. Sötét mosollyal lépdelek mögötte nem sokkal lemaradva, ahogyan szid mint a bokrot. Pontosan tudja, hogy pár lépésnyire vagyok, éppen ezért teszi. Vagy mert nem tudja magában tartani, és így egyszerűbb kifejeznie magát. Végül eléri a javasolt házat, ahol kopog, ezalatt beérem, ám nem lépek közvetlenül mögé, hogy az ereszről lecsorgó esővíz ne áztassa még jobban a kicsit. Aisling most teher nélkül érkezett, legalább tegye magát hasznossá. Fél füllel azért hallom az ügyintézését. A válasz csupán annyi, hogy helyezzük magunkat kényelemben a házban, amit itt bérelek, hamarosan jön majd valaki. A szembeforduló lánynak biccentek, és felé nyújtom a kicsit. - Akarod most te hozni? – Kérdezem most egészen emberinek szánt hangon. Nem parancs, kérdés. Csak hogy előkeressem a kulcsomat. A lány nem tudhatja, közel sem a szülőföldemen vagyunk, Merlin hagyatékát kutatottam itt az elmúlt években, ezért a házbérlés, és az ismeretség. Várakozóan tekintek hát rá, lassan én is bőrig ázom, jóképű vonásaimon lassan megáll az esővíz.
*Az a hanyag vállrándítás. Az marad meg bennem utoljára, azt látom mielőtt eltűnne mellőlem az egész erdő, hogy egy másik ismeretlen helyen találjam magam. Ez a pasi lesz a vesztem, már érzem a zsigereimben, na persze nem ő a végzet férfija, legalábbis nem abban az értelemben melyben a nőket emlegetik. Ott kellett volna hagynom a fenébe, számtalan lehetőségem lett volna rá, de nem, nekem játszadoznom kellett, most ehetem meg amit főztem, ráadásul még egy bűbáj is hozzáköt, meg a babához. Azon kívül, hogy jóképű csak rosszat tudok mondani róla. Nem, ha jobban elgondolkozom akkor sem zengenék róla dicshimnuszokat. Nem véletlen hát, hogy az első gondolatom az, hogy vigyük el a babát a Szent Mungóba, vagy valamelyik varázsló árvaházba, ott majd gondját viselik, biztonságban lesz és mindenki mehet amerre lát. Legfőképpen én. Ám ez nem az én napom és valamiért Michael sem osztja az ötletemet, ami kifejezetten bosszant. Miért akarja vajon elnyújtani a bűbájt ami összeköt minket? És a másik nagy kérdés, hogy meddig? Ezt azonban nem tudom vele megvitatni mert repülök utána, az a szerencséje, hogy a baba a kezében van, különben már behúztam volna neki egyet. Onnan folytatnám ahol a hoppanálás előtt félbeszakított, de sokkal jobban érdekel, hogy hova hozott, ám mint eddig mindig – pedig alig vagyunk együtt fél órája – megint csak belém fojtja a szót én meg erős késztetést érzek arra, hogy előhúzzam a pálcámat és jól megátkozzam. Amit mond, arra tátva marad a szám, na persze nem örökre, csak amíg megemésztem a szavait és eljut az agyamig, és ízekre nem szedem.* -Siránkozást? Te hoztál ide! Szoptatni? Mi vagyok én dajka? *Nem kiabálok, az ő halk hangja engem is arra késztet, hogy mindezt csendes méreggel szűrjem át a fogaim között. Nem, nem akarom hasznossá tenni magam. Michael úgy felbosszant, hogy csak azért nem akarok hazamenni anyámhoz, mert annak úgy is Michael lenne a vége. Ja és persze a bűbáj, hogy is felejthettem el életem megkeserítőjét, a láthatatlan láncot ami nem enged öt méternél távolabb menni az ördögtől. Az újabb „javaslatra” ami inkább hangzik parancsnak, nagyot fújok. Mi jöhet még? A szemeim összeszűkülnek, a szemöldökeimet egymáshoz rántom, legszívesebben megfojtanám egy kanál vízben a pasit. Nagy dérrel-dúrral elindulok a mutatott irányba, nem merengek el azon, hogy őt itt ismerik, egyből tudom, hogy a szülőföldje. Remek. Ennél rosszabb már nem lehet. Olyan gyorsan szedem a lábaimat amilyen gyorsan csak tudom, hadd kapkodja csak a magáét, közben félhangosan morgok az orrom alatt, több szitkot is elmorzsolva, válogatva a különböző átkok között melyeket majd rajta próbálok ki, amint a baba nem lesz a kezében.* -Hasznossá? Mégis mit képzel? Ő azatyaúristen? Kész rabszolgahajcsár! „Oda menj, kopogtass be” cöhh, mintha nem tudnám a minimális illemet sem. „Én keresem őket” Ő keresi őket, Ő a hatalmas varázsló és egókirály. Hogy rágnák szét a cipőjét a kertitörpék. *Az a mosoly amit odabiggyesztett a szavai végére. Nos, beletelik jó időbe mire lenyugszom….valamennyire. Azért az kifejezetten jó, hogy nem kell néznem a képét, de a lépteim lendületén mit sem változtat. Elég hamar odaérek a főút harmadik házához és bekopogok. Ázottan, csapzottan, sáros cipőben. Míg nem nyílik az ajtó, megigazítom a hajamat, elsöpröm az arcomból és némi vizet is kicsavarok a dús fürtökből. Most így vizesen egy kicsit göndörebb és sötétebb, ám a származásomra utaló vörös árnyalat jól látható, ahogy a szeplők is az arcomon. * -Üdv! Aisling vagyok és találtunk egy csecsemőt, az anyukája….nos, meghalt és….tudnának adni egy kis tejet? Kérem. *Ahogy nyílik az ajtó én belekezdek, széles és kedves mosolyt festve az arcomra, bevetve minden bájamat, szándékosan kihagyva Michael nevét, bár úgy is ott van a közelemben, szóval láthatják, a magamét sem reklámozom, hátha csak véletlennek gondolják a vörösen árulkodó hajamat. bár, azt hiszem az akcentusom sok mindent elárulhat mindezeken felül. *
♫ The other side of love ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Idézet, szöveg, egyéb
Magamhoz szorítom a lassan beszunnyadó kisdedet, aki esetében különös, hogy nekem kellett elhoznom, és nem a nő vigyáz majd rá. A kötelék amely összefűz minket, e pillanatban eszembe se jut, mint ahogyan az sem, hogy mennyire más, ahogyan a kis élettel szemben viselkedek. Megszoktam, hogy elrejtsem az érzelmeimet, itt erre nincs lehetőség. Bárhogyan is legyen, nem fogom követni Aisling ötletét, miszerint be kéne adni, valami ispotályba. Azt már nem. Gondját viselnék, ez igaz, ám nem úgy, mint az anyja. Ha már így alakult, felelősséggel kell vállalni, amire az anya kért. Nem is számít, hogy a rókává változó majdnem-menyasszonyom ebből is kihúzná magát, az ő dolga, nem csalódtam benne, papírformát igazolt, nem képes felnőttként viselkedni. Nem azért kárhoztatom, hogy lelépett az esküvő elől. Én is megtettem. Viszont az a láncreakció, amit mindaz követett már cseppet sem volt ínyemre. Pedig ha rá nézünk, kifejezetten szemrevaló, csinos lány, akinek helyén van az esze. Meglehet, annyira megrémült a kötöttségektől, hogy nem volt képes józanul gondolkozni, vadul csapongba ostobaságokat halmozott, így kötöttünk ki most itt. Holott találhatna magának egy hozzáillő férjet, na nem engem, úgy vélem, egyhamar kikészítenénk egymást. Nem is válaszolok döbbent szavaira, csupán aprót rántok a vállamon, és már hoppanálok is, sejtésem szerint őt is magammal rántom. Láthatóan nem esik darabjaira, a varázs, amely hozzám köti, nem engedi szabadulni, ámbátor egyben is tartja. Kesernyés mosollyal mérem végig, ahogyan bökdösi a mellkasomat. - Befejeznéd a siránkozást? Felébred... és ha csak nem akarod megszoptatni, akkor jobb, amíg alszik. Tejet kell szereznünk. – Mondom ki mindezt félelmetesen halkan, nem csupán a baba nyugalma érdekében, pontasan tudom, hogy sokkal hatásosabb, mint ha kiabálnánk. Az ír lány rém temperamentumos, nevéből kiindulva talán direkt játsza túl az Elfújta a szél öltetvényes hősnőjének egykori szerepét. - Ha hasznossá akarod tenni magad... Akkor a főúton a harmadik házba kopogtass be, és szólj, hogy én keresem őket, és tej kéne. A gyermeknek. Jövök a nyomodban. – Ez nem parancs, nem is kérés, afféle javaslat. Én is meg tudnám tenni, szándékosan maradok majd le, hogy lenyugodjon, és ne velem kelljen törődnie. Vele ellentétben én ugyanis nem az ellenátok felkutatásával fogom tölteni az elkövetkezendő heteket. És hogy nyomatékosítsam a mondandómat, egy halványabb mosolyt kap a végén, vegye ezt úgy, ahogy csak tetszik. A faluban ismernek engem, gyakran jártam errefelé, igaz, nem az elmúlt hónapokban, ám a kelta varázsköröket tanulmányozni, amelyeknek itt Skóciában rengeteg tárgyi emléke van. Merlin hagyatéka. A druidáké. Ha Aisling lemegy, akkor biztosan lesz nagy meglepetés, hogy mit keres egy ír lány itt a környéken, ám ha rám hivatkozik, talán bizalommal fogadják.
*Annyira másképp is történhetett volna minden. Ha az a sok ha nem lenne, de már kár is vele foglalkozni, elvégre elmúlt, megtörtént, változtatni nem lehet rajta, hacsak nem szerzek be egy időnyerőt, de az meg ritka mint a fehér holló vagy a három lábú kentaur. És akkor is emlékeznék Michaelre, az arroganciájára a mérhetetlen egójára, ami akkor is elválasztana minket ha történetesen fejet hatottunk volna a szüleinknek. megvallom őszintén, nem számítottam arra, hogy pont ő jön majd utánam, de amikor megláttam és kiderült, hogy kicsoda, először azt hittem bármilyen eszközt bevet, hogy rábeszéljen a házasságra, márpediglen azért, mert feltételeztem, hogy fontos neki a becsület, egy férfi mindig előrelátóbb, az eszükre hallgatnak és nagyon kevés kivétellel mennek csak az érzelmeik után. Úgy tűnt azonban, hogy még annyira sem kívánja megörvendeztetni a családját mint én. Megtehettem volna, hogy legalább megismerem, hogy megadom az esélyt arra, hogy szépítsen, hogy lehessünk barátok, de annyira frusztrált az a tudat, hogy a fejem felett döntöttek, hogy meg sem kérdeztek és kész tények elé állítottak, hogy azonnal menekülni akartam. Mindegy volt hova, csak el onnan, szabad akartam lenni, önálló életet akartam élni önálló döntésekkel. Magamnak akartam megfelelni nem másoknak és bár úgy gondoltam, hogy mindezzel a döntésemmel megbántom Michaelt ismeretlenül is, megtettem. Most már nem sajnálom. Elég idegesítő pacák. Ha lenne akár csekélyke fogalmam is arról mi történik ha közelebb megyek a csecsemőhöz, ha megérintem, ha felveszem, minden bizonnyal százszor is meggondolom, ám valami vonz ahhoz a babához, pedig nem igazán vagyok anyatípus, azt hiszem az anyai ösztön legkisebb szikrája sincs meg bennem, épp csak emberbaráti segítség amivel el akarom juttatni a gyereket egy biztos helyre. Azok a vékony fényes szálak kísértetiesen hasonlítanak a megszeghetetlen eskü bűbájához, ám ahhoz ki kell mondani a szavakat míg mi meg sem szólalunk. Én legalábbis nem mondtam semmit, nem ígértem semmit, csak megfogtam a babát. Tuti biztos, hogy Michael keze van a dologban, magamban százszor elátkozom. Felmorranok a szavaira, méreg fröcsög belőlük, gyűlöletes gúny, utálat, lenézés. Fájón érint mert nem ilyen vagyok, végül is segíteni akartam, de ez már olyan mindegy. Nem rég fogadtam meg, hogy nem akarok senkinek sem megfelelni, most mégis miért érzem magam pocsékul Michael átkozódásától? Mennék nagy elánnal, hogy soha többé ne lássam, de nem megy. Egyszerűen valami visszahúz és érzem a láthatatlan köteléket ami kettőnk között feszül. Nem csak kettőnk között, a babához odakapcsol, mindhármunkat átszőnek a fonalak. fel sem fogom, hogy mosolyog, pedig olyasmit látnék az arcán amit azt hiszem soha többé, de az agyam már azon zakatol, hogy mi legyen a következő lépés. Ellen átok, igen meg kell találnunk, ahhoz viszont kell egy könyvtár, vagy egy nagy varázsló, vagy boszorkány akinek sok könyve van, jártas a különböző bűbájokban, átkokban. Épp javasolnám, hogy sürgősen keressünk egyet mikor gyanúsan nyugodtan közli, hogy más dolga van.* -Már dolgod? Moooost?! *Felemelem a kezemet és felé szegezem az ujjam, ám nincs időm arra, hogy kimondjam, meg ne próbáljon hoppanálni. Ki tudja mi történik ha csak úgy magával húz, elvégre több lépés távolságban vagyunk egymástól. De magával ránt, a levegőt kapkodva próbálok magamhoz térni. Már másodszor csinálja ezt velem. Ahogy ránézek, érzem, hogy az arcom lángol, a szemeim zöld szikrákat szórnak. Hozzálépek és most már nem csak a levegőbe döfködöm az ujjamat hanem a nagyon kemény mellkasába. Fáj tőle az ujjam de semmi pénzért ki nem mutatnám, minden fájdalmamat a fogaim között szűrt szavakba öntöm.* -TE! Mond, te normális vagy? Csak úgy hoppanálsz velem ki tudja hova, még csak meg sem érintesz. És ha több részletben érkezem meg? Meg is ölettél volna. És mégis hol a fészkes, vartyogó fenében vagyunk? *Úgy gondolom a felháborodásom és a dühöm jogos, és ezen az a tény sem változtat, hogy egyben vagyok.*
♫ The other side of love ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Idézet, szöveg, egyéb
Mintha azt hitte volna, hogy begözölök a sértései nyomán. Kaptam ennél már cifrábbakat is, nála komolyabb emberektől, hogy ne sértődjek meg. Igaz, hogyan is ítélhetném meg őt, amikor nem is ismerem? Ez is közrejátszik abban, hogy nem számolok a véleményével. Ő már döntött mindkettőnk helyett, amikor elszökött, majd ismét döntött, hogy nem vágyik az én álláspontomra. Akkor hát részemről a fáklyásmenet, annyi tisztesség még szorult belém, hogy megmentsem a fejvadászoktól, hogy ezek után még én legyek az arrogáns szemétláda, hát istenem, pontosan tudom, hogy nőkkel éppen ezen szeszélyek miatt nem érdemes kezdeni. Az asszony, az anya közben eltávozik. A gyermekről az odaszaglászó rókára téved a tekintetem, ahogyan visszaváltozik vörös sörényű szépséggé. Hiszen lényegében az, még ha a tudata alapján ő maga is gyermek, akivel nincsen türelmem vesződni, nem vagyok az apja. Ellenben a gyermek számára valami megoldást kell találni sürgősen. Akár én magam is elvihetném, sorsára nem hagyom, ha már ígéretet tettem. Vajon mennyire számít ez? A haldoklónak tett esküt senki nem fogja behajtani, csakis a saját lelkiismeretetünkkel kell elszámolnunk. Legyek olyan, amilyennek Aisling lát? Önző, makacs... ? Nem azért teszek bármit is, hogy megfeleljek. Az utamat én választom, s nem fog megindítani, ha meglepem, netán csalódik bennem. Ellenben ahogyan a gyermekért nyúl, a mozdulatban már nem állít meg, viszont nem értem a dolgot, nem tűnt eddig sem felelősségteles nőnek, mit akar? Nem is nagyon fogom fel, ahogyan a kötés ránk tekeredik, ennyire komolynak tűnt volna az elsuttogott néhány szó, amellyel rábólintottam a könyörgésre? Nem is ez a furcsa... Aisling szintén részese az eseménynek, hát ő is megtette volna, amíg nem figyeltem? Nem lehet, nem alkalmas rá. Nem lehetnek ilyen gondolatai. Csak magára figyel. Az eső lassan eláll, ahogyan felemelkedünk, Aisling máris lemond a gyerekért. Helyes. Nem is feltételeztem, hogy mindez komoly lehet. Magamhoz vonom a lassan elhalkuló csecsemőt, hogy megtörölgessem esőáztatta arcocskáját, s olyan történik, amire még én sem számítok. Elmosolyodom, ahogyan nézem. Hogy aztán kizökkentsen Aisling búcsúja. - Menj csak, ez vagy te. Fordíts hátat, mint mindig. – Mormolom ridegen, nem lépek utána, végre eltűnhetne az életemből. Már indulnék a másik irányba, amikor ismét felharsan a már ismert, és lassan idegesítő hangocskája. Nem tud távolabb lépni tőlem, hát erre irányult a kötés. Nagyszerű, legalább lesz kit ugráltatni. Azért mégsem hagyhatom szó nélkül. Végül mégis hagyom. Semmi értelme. - Jelenleg van jobb dolgom is. – Nézek körbe, nem igazán ismerősek a fák, de innen el kell tűznünk. Írországba nem akarok menni, ott könnyedén rálelnek mindkettőnkre.. Skócia... ! Többször jártam ott, nem rontom el a hoppanálást. Már csak rá sem kell koncentrálnom, a kötéssel rántom őt is. Pár pillanattal később már a felföldeken állunk, szurdok vezet le egy közeli faluba, ha jól emlékszem Glennfinnan a neve. Elindulok lefelé a babával, aki lassan feladja a tétlen üvöltést, és beszunnyad.
*Minden szórakozásomat elveszi egyetlen szóval. Bár dühös vagyok rá, az még jobban dühít, hogy még a sértéseimre is csak egy „aha”-val intézi el. Már rókaként azonban nem vághatok még többet a fejéhez, lehiggadok és csak magamra és a természetre figyelek. Minden egyes esőcseppet ami a bundámat érinti megérzek, a bőröm idegvégződései megrebbennek, csiklandoz. Mancsom ujjai közül kifolyik a sár, csomókat képez a szőrszálak között, igazából élvezem ezt az egészet, minden mágia közül ez a legizgalmasabb nem is csoda, hogy elég gyakran alkalmazom, akkor is ha nincs rá szükség. Persze nem szabad sokáig ebben az alakban maradnom, már a kezdetektől tudom, hogy tisztelni kell az egyensúlyt. Ember vagyok és az is szeretnék maradni. Nem tudom miért érdekel annyira az a sírós baba, de valami vonz hozzá, akarja, hogy közelebb menjek és megérintsem. az orromba tolul a vér szaga, a baba tejillata…és némi gyenge, harmatos vizeleté. Elnézem a pasit ahogy a nő fölé hajol, hallok némi halk sustorgást, az anyában még van némi élet, feltételezem segítséget kér magának vagy csupán a gyerekének, talán már tudja, hogy neki nincs esélye, de azzal a boldog tudattal leheli ki a lelkét, hogy a gyermeke biztonságban lesz. Na igen, szerencsétlen, pont egy egymással vitatkozó párt vetett elé a sors, akik gyűlölik egymást és mindent amit az élet rájuk rótt. A pasi még magával sincs kibékülve nem hogy velem, egy csecsemő már sok lehet neki, azt persze nem mondom, hogy velem jobban járt szegény nő. Maximum annyit tudok tenni, hogy elviszem a gyereket a Szent Mungóba, s aztán a sorsára hagyom, találnak neki egy családot ahol felnőhet és fogalma sem lesz a szüleiről, a családjáról, arról honnan származik. Talán az anyánál van valami amit elvihetnénk emlék gyanánt, vagy azáltal megkeresni a hozzátartozóit, talán még sincs egyedül a világban és van családja, távoli rokonai akik a gondját viselik. ezen gondolatok útján változom vissza és még mielőtt bármit is szólhatna Michael lepisszegem. Nem szólal meg de jellemző az a meglepett szemöldök rángatás amivel megint csak a nagyságát hivatott megmutatni, mintha ugyan mást hozzá sem lehetne hasonlítani. Beképzelt egy alak. Felemelem a babát, azzal a nagyszerű tervvel, hogy gyorsan elviszem a Mungóba és aztán visszamegyek a Foltozott Üstbe a holmimért, utána pedig meg sem várva, hogy kihűljenek a nyomaim, továbbállok. Már a kávém iszogatása közben is azon merengtem, hogy a muglik között rejtőzöm el, talán még Londont is elhagyom, hogy minél távolabb legyek a varázsvilág egyik ismert bejáratától, vidékre költözöm, egy másik nagyvárosba, a tenger partjára. számtalan lehetőségem van, csak sietnem kell, mert még most is abban a szent hitben élek, hogy Michaelt követve találtak rám. Egyelőre csak elindulnék most valamerre, hogy tudjam hova a fenébe hozott az exem, aztán majd hoppanálok, a nyavalyás házban már jártam, tudom hol van könnyedén odavillanhatok, ám a sors megint csak kibabrál velem….velünk. Szinte egyszerre nyúlunk a babáért, mindketten megérintjük és akkor történik meg a katasztrófa. Valami erős bűbáj fog minket közre, valószínűleg a babát védi, talán az anyának volt még annyi ereje, hogy kötést tegyen rá mielőtt meghal. Az egész kísértetiesen hasonlít a megszeghetetlen eskü igézetéhez, de nagyon úgy tűnik, hogy ehhez meg sem kell szólalnunk, nincs eskü, nincs ígéret csak a feladat van, a kötés ami mindkettőnket a babához köt. Fényes, mágikus szálak fonják körbe a még mindig sírós csecsemőt és folyik rá a kezünkre, érzem ahogy húz, szorít és melegséggel tölt el. Pár pillanat az egész aztán eltűnik, csupán a kezünkön hagy lassan halványuló vörös csíkokat ott ahol a fényes szálak a bőrünkhöz értek. Erős a gyanúm, hogy ettől nem szabadulok egyhamar, de azért megpróbálom. Előzékenyen átnyújtom a babát Michaelnek, a mellkasához nyomom, hogy önkéntelenül is megfogja és ha biztosnak érzem a kezében akkor elengedem.* -Na jó, nekem mennem kell. Tiéd a megtisztelő feladat. *Mosolygok rá, talán sikerül ezt kedvesen tennem bár nem őszintén. Csak szabadulnék már innen és ha fogja a gyereket hátra is lépek, aztán még egyet, majd fordulok és otthagyom őket. Hagynám, cirka öt méter után valami megállít, mintha egy kötélen rángatnának vissza és érzem ahogy húz.* -Mi a fészkes fene?! *Magamra nézek, Michael felé fordulok, valószínűleg ő is hasonlót érezhet, de nem látok magamon kötelet, csupán a kezemen halványuló foltok kezdenek fényesek lenni, mintha csillámporral szórták volna be. Ennek a fele sem tréfa, ez valami bűbáj, jutok okosan erre a megállapításra és megpróbálok tovább hátrálni de nem megy. Láthatatlan fal áll mögöttem, egy burok ami hármunkat vesz körbe, legalábbis olyan. Azonnal járni kezd az agyam ezen, a sors jól belerángatott minket a slamasztikába, nem hogy elfelejteni nem tudom Michaelt, most még hozzá is vagyok kötve. Remek. Nézem az arcát és várom a felismerés szikráit, amint megvannak, felemelem a mutatóujjam. Most már van egy közös célunk, legalább ebben egyet fogunk érteni.* -Meg kell találnunk az ellenátkot!
♫ The other side of love ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Idézet, szöveg, egyéb
Nem túlzottan zavar, hogy válaszadásomra további verbális fegyverkezéssel áll elő, feltételezhető volt, hogy ha kibújik a felelősséghez, akkor nem tud annyit felmutatni, hogy meg is alapozza a tetteit, érvek híján vagdalkozik, amihez másnak nem sok türelme lenne, én flegmán megdörzsölöm az államat, majd átnézve rajta lépek el mellette, mintha csak azt mondta volna, hogy kék az ég. Ennél cifrább véleményezést is kaptam már, többségére szándékosan rá is játszom, hiszen szükségem arra hogy megroggyanak tőlem a felületes kis nőcskék, amelyek sorában az ír lány tökéletesen beleillik. Nem érzem azt, hogy egyedi hibás lenne, és én volnék a tökéletes, hiszen magam is hátat fordítottam az elrendelt házasságnak, ám mindez, amit most mutat a lánghajú szépség, azzal a maradék hitemet is romba döntötte, miszerint legalább kommunikációra adjuk a fejünket. Erre láthatóan esély sincs, korát tekintve egy hatévesre saccolnám, ha nem tudnám, hogy már eladósorba került. Az a sanda vigyor, az az öntörvényű makacsság... elveszi amit akar, s menekül a büntetés elől. Komolytalan... hebrencs... - Aha. – Mormolom szórakozottan, mint aki már arra sem nagyon emlékszik, hogy egyátalán hozzá szóltak, az meg pláne ködös, hogy ténylegesen mit. Miután kinyilatkoztattam, hogy nem volt érdemes a bizalmamra, menjen róka előre, ha úgy akarja, vélhetően többet nem fogunk találkozni. Élek a gyanuperrel, hogy a lány lényegében eddig annak köszönheti, hogy még él, hogy egyrészt hihetetlenül mázlista, másrészt otthon élt, a családi védőburokból eddig aligha lehetett kijárása, hiszen ezzel a stílussal igen gyorsan agyonvágta volna egy jobb érzésű utcai késelő. Pár pillanattal később már az anya szemében kihúnyó fényt figyelem, majd a gyermekre téved a tekintetem. Nem tudom megállapítani, hogy a kicsinek mi lehet a neme, ebben a gyászos minutumban talán most nem is fontos. Bennakad a szavam, ajkaim mégis résnyire a váratlan helyzettől, mit ki nem talál a sors? A róka oson közelebb, elsőre még oda sem pillantok, csak miután már emberi alakjában van, és lepisszegne. Felugrik a szemöldököm, csak amikor már nyúlna a gyerekért. Talán egy szívdobbanásnyi idővel lemaradva, ám én is hozzáérek, hogy aztán ki tudja mit történjen velünk, ha a nő hoppanálásra adta a fejét, kérdés, hogy hol kötünk ki, de az biztos, hogy bár nem vagyok egy szentéletű, ám a halál szentsége előtt még én is meghajtom a fejemet. A haldokló anya rám bízta a csecsemőt, ebből nem engedek. Az a kérdés, hogy most repülünk, vagy sem.
*Egyre inkább kezd kialakulni előttem egy kép Michaelről, és ez a kép nem igazán tetszik. Mondjuk eddig is tudtam, hogy messzemenően bunkó, amit igyekezett is velem tudatni minél gyorsabban, de ha eddig csak a legidegesítőbb fickónak tartottam, hát most már legalább száz „leg” előtaggal bővülő negatív jelző sorakozik a fejemben róla. Addig volt jó nekem amíg nem ismertem, amíg csupán egy név volt az emlékezetemben, egy név amelyikkel sosem kötöm össze a sajátomat. nem láttam, nem tudtam milyen ember és nem bosszankodtam miatta. Most viszont, hiába próbálom megkönnyíteni a dolgokat, egy kicsit humorosabbra venni, megpiszkálni az egóját, rájövök, hogy teljesen felesleges. Olyanok vagyunk mint a tűz és a víz, kész szerencse, hogy mindketten a családjaink ellen szegültünk, különben megkeserítettük volna egymás életét, hiszen engem sem kell biztatni ha fricskáról van szó vagy a másik bosszantásáról. De míg én szórakozásnak tekintem mindezt és legtöbbször nem gondolom komolyan, ő teljes mértékben igazának hiszi. Jobb is lenne ha elbujdosna egy távoli vidékre, valahol mondjuk két szikla közé és nem engedne senkit a maga közelébe. Paprikás hangulatom lesz tőle, nem elég, hogy teljesen szétáztam, menekülnöm kell és azt sem tudom hol vagyook, itt állok száraz ruha, fedél és pénz nélkül a semmi közepén, még őt is el kell viselnem.* -Ostoba liba? Te egy felfuvalkodott, gerinctelen, szőrös talpú, csúszómászó vagy és még annyi érzés sincs benned mint egy döglött hernyóban! Hogy mibe? Meglepődnél! De nem adom meg azt a lehetőséget, gondolj amit csak akarsz agyatlan troll! *Fújok egyet, aztán még egyet mint egy mérges macska. Az agyam eldobom ettől a palitól. Mégis mi jogon képzeli magát a világ legjobbjának, mintha rajta kívül mindenki félkegyelmű lenne. Nem is érdekel mostantól, legyen boldog magával, mással úgy sem tud. Rókaként szerencsére elkerülnek ezek a gondolatok, az illatok, a sár hűvös érzése a lábaimon, a bundámra szakadó esőcseppek, és a babasírás minden mást elnyom. Ha vissza is vág ezek után, nem izgat, már csak azért sem, mert úgy gondolom annyira tapló, hogy nem érdemes idegesíteni magamat miatta, úgy sem találkozunk soha többé. Nem feltételezem róla, hogy egy csecsemő sírása érdekelné annyira, hogy utánanézzen, saját magával van elfoglalva és azzal, hogy kikeveredjen abból a kulimászból amibe belekeveredett. Nem az én hibámból! Sárosan, vizesen csüccsenek le pár lépésnyire a babától és azon merengek, hogy egy védtelen kis test, emberszagú és mégis mit kezdjek vele amikor cuppogós lépteket hallok magam mögött. Emberi tettre ragadtatom magam, ez akkor fordul elő ha túlzottan a fejemre borulnak a negatív érzelmek és most is ez történik. Lekushadok a sárba és két mancsommal eltakarom a pofámat. Mikor lehajol a nőhöz, én is hallom az erőtlen szavakat, egy kis káröröm tölt el mert elképzelem a palit amint egy csecsemővel szerencsétlenkedik. aztán inkább szegény babát kezdem el sajnálni, hogy miféle csillagzat alatt születhetett, ha a sors nem csak az anyja halálával bünteti hanem még egy ilyen idiótát is sodor mellé a legnagyobb bajban. Oda szottyogok és megszagolom az anyát aki még lélegzik de érezhetően nincs már benne sem erő sem kitartás. Kinyújtózom, mire végzek megint önmagam vagyok, vizesen, sárosan, lucskosan, de ez legyen most a legnagyobb bajom. Michaelre nézek és még mielőtt bármit is mondana feltartom a kezem, kinyújtom a mutatóujjam és egy határozott sziszegéssel intem csendre. Nem vagyok kíváncsi egyetlen szavára sem.* -Sssszzzzzzttttt! *A babáért nyúlok, nem mintha a gondját akarnám viselni, mert úgy sem tudnám, de el kell vinnem valahova ahol ezt megtehetik. Árvaház, egy gondos szülő, a Szent Mungó. Csak egyetlen biztos tájékozódási pont kell és hoppanálhatok, aztán végre a kezembe veszem az letemet, miután néhány apró akadály közbe esett. Több nem lesz az hétszentség. Gondolom én, ám vagy a sors babrál ki velem, vagy a halálán alig lélegző anya, de a mágia mindenképpen jelen van és ha Michael is pont akkor nyúl a babáért mint én, akkor meg van pecsételve a sorsunk. Mindkettőnkét egyszerre és egymással, mert a szeretet már nem egyszer bizonyította az erejét, áthidalva minden mást, még a halált is térdre kényszerítve. A még mindig síró csecsemőt olyan mágia védi ami ránk is hatással lehet, a kezünkre fonódva köthet minket kényszerű, nem kívánt szövetségbe ami örökre felboríthatja az életünket.*
♫ The other side of love ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Idézet, szöveg, egyéb
Őszintén hidegen hagy, hogy mit gondol rólam. Egész életemet beárnyékolja a tudat, hogyan kéne másoknak megfelelnem, egyre inkább teszek rá, hogy kinek mi az elképzelése. Bőven itt volt az ideje, hogy függetlenné váljak, s többé ne hajtsak fejet. A nők manipulációja nem ismer határokat, gyengébbik nemként tekintenek magukra, s hirdetik a világban, megérdemlik a gyengédséget, figyelmet, csak mert arra születtek hogy életet adjanak. Rafinált, magamutogató népség, én nem leszek a rabszolgátok. Tudatosan vontam ki az ármánykodó szirénhang befolyása alól, s most, hogy kötelező jelleggel kéne összekötnöm az életemet egyikükkel, égi jelnek vettem, hogy most kell elhúznom a balfenéken. Hiszen mit adhatnék a lánynak? Fájdalmat. Vért és verítéket. Mellettem aztán nem lenne boldog, ha akarna is. Nem akar, szerencsére ebben legalább okosan döntött. Hiszen ki is vágyna arra, hogy semmibe vegyék, a küszöbön aludjon, és ha véletlenül a gazdája ráfanyalodik, abban aztán még élvezet sem lenne. Hiszen így tennék én, csak azért, hogy ne kelljen éreznem, hogy el tudjak vonatkoztatni. Mintha tudná azt, hogy semmi jót nem remélhet, menekülne. Ebben legalább jók voltak a megérzései. - A vörös hajú démon egy ostoba liba, és még azt sem ismeri fel, hogy ha kihúznák a seggét a bajból. Hát tudod mit kicsi menyasszonyom? Köpök rá, ha megöleted magad, leveszem rólad a kezemet még a nászéjszaka előtt. – Sújtok oda keményen, minden szavam jeges tőr, ám a verbális kifejezés csupán egy eszköz, sötéten villog tekintetem oly mélyen kavarog, szinte vesébe lát, nem pusztán a szavaimmal mártom vissza a mocsárba, ahova való. A félmosolyra vállat rántok, ne könyvelje el sikerként, bármit is hisz. - Oh, nem. Nem is akarlak ismerni, pontosan elég az, amit eddig mutattál. Egy szeleburdi, önfejű teremtés vagy, el se merem képzelni, mibe futnék egy mélyebb ismeretség után. – Nem is nézek utána, úgyis eltéved még róka alakjában is. Én magam megkeresem, hogy hol is vagyok a térképen, mert nem akarok úgy hoppanálni, hogy némely végtagom máshol köt ki, még ha kissé bőrig is ázok a nagy sárdagasztás közben. A csecsemő sírása felharsan, véletlenül pont abból az irányból, amerre az állat is osonva indult. Kelletlenül vonom vállat, és indulunk el mögötte, jóval lasab emberi tempóban. Sötét köpenyembe bele-belekap a szél, felleghajtóm hollószerű szárnyként lobog mögöttem. Feljebb húzom a zubbony szárát, és a csuklómra csavarom, hogy ne érjen bele a csatakba, másik kezemmel pedig leárnyékolom a szememet, hogy lássak is valamit a víztől. - Ez percről-percre jobb és jobb. – Mormolom szórakozottan, mintegy kommentálva az eseményeket, amely egymást követik Asling számlájára irandó. Pár perccel később tisztás szélére érkezem, ahol a sárban csecsemő nyavajog torkaszakadtából, előtte ott az róka, pár lépésnyire az arccal sárba borult anya feltehetően. Mellé lépek először nem törődve a gyerekkel. A hátára fordítom, s látom, varázslat ütötte sebei vannak, a belső szervei már kifordulóban. Odatapasztom az ajkához a fülemet, mert erőtlenül súg valamit. Elsőre semmit nem értek, így nagyobb levegőt vesz, és immár hangosabban mondja, észre sem véve a rókát. - Kérem... mentse meg a gyerekemet... viselje gondját... – Még van benne élet, ám már távozóban, aligha tehetek érte bármit is. A rókára téved a pillantásom, míg a nő a kicsit nézi, immár én is.
*A legsármosabb és a legidegesítőbb férfi akivel valaha is találkoztam. Nem véletlen, hogy kicsalogatta belőlem a pimasz oldalam nagy részét, és igen, hajlamos vagyok ezért is őt hibáztatni, mint ahogy sok minden másért is. Azt persze meg kell hagyni, elég nyugodtan fogadta a hírt, miszerint nem kelünk egybe, sem most sem máskor, úgy tűnik az egójában nem okoztam kárt. megtehette volna, hogy hazavisz, bár vajmi kevés esélye lett volna rá, ha sikerül is azonnal elhoppanálok máshova, csapkodhatta volna az asztalt, hogy mégis mit képzelek, miért alázom porig őt is és a családját is, az enyémről nem is beszélve. Ám a szerencsétlenségben akad egy kis szerencse is, hogy a házasodási kedvünk mindkettőnk részéről a nullával egyenlő. Egyáltalán nem vágyom semmilyen kapcsolatra, arra meg végképp nem, hogy bárki is körbeugráljon. Szeretem hallani és látni ha tetszem valakinek, de melyik nő van ellene, ezt aztán tényleg nem lehet a szememre vetni, viszont Michaellel azért van némi gondom ezen a téren. Nem vágytam arra, hogy kigúvadjanak a szemei és a lábaim előtt heverjen, de legalább egy elismerő pillantással megajándékozhatott volna, ha már láthatóan nem sújtotta porba az elmaradt esküvő híre. De nem, ő átnéz rajtam mint egy ablaküvegen, és ez persze bosszant, ráadásul annyira lekezelő velem mint egy bűnözővel, már-már hülye gyereknek néz és amikor ott állok vele szemben csatakosan elázva, még egyet belém rúg, immár megszabadítva magát az átkomtól. * -Ó, szóval hibáztál. Rájöttél, hogy ilyet is tudsz és nagyon fáj. Megzavart a nagy koncentrálásban egy pötty vörös hajú démon. Még sem vagy tökéletes. *Megvonom a vállam, azt már nem dörgölöm az orra alá, hogy senki sem kérte, hogy elhoppanáljon velem, persze tisztában vagyok azzal a ténnyel, hogy ha nem ránt el most valószínűleg egy háló foglya lennék, de juszt sem adom meg neki az örömöt, hogy ezt elismerem és megköszönöm. Érezhetően bosszantja ennek az elmaradása, felvont szemöldököm alól tekintek rá és félmosolyra húzom a számat. Igen, most dagad a májam hogy ezt kihúztam belőle.* -Jó, nem érzem. Kétlem, hogy ennyire jól ismernél ahhoz, hogy könnyedén véleményt mondj rólam. *Fogalma sincs semmiről, de nem állok le magyarázkodni, minél távolabb vagyok tőle, annál jobb. azért változom át végül rókává mert sokkal kellemesebb ebben a formában elviselni a szakadó esőt és könnyebb elbújni is. Keresek egy kis odút ahol átvészelem az égi áldást, aztán megyek amerre látok. Nem igazán van tervem arra nézve, hogy merre induljak el és hova lyukadjak ki, de végül is mindegy. majd holnap visszamegyek a Foltozott Üstbe a holmijaimért, addig jó helyen vannak. Ki kell találnom addig valami jó kis figyelemelterelést, mert minden bizonnyal a zsoldosok ott fognak rám várni holnap is, az a biztos pont, onnan indulnak ki. Holnap pedig már nem kell Michaellel sem terveznem, olyan távol leszünk egymástól amennyire csak elképzelhető. Azt persze nem kalkulálom bele az életembe, hogy a sors még mindig tartogat nekem néhány nem túl vicces dolgot, ezért nem is fogok gyanút amikor meghallom a gyereksírást. Róka hallással hamarabb be is tájolom mint Michael és amikor visszafordul felém én pont elhúzok mellette nesztelenül, csak egy vörös csík marad utánam. Közben beleszagolok a levegőbe, az eső ugyan sok mindent elmosott, de a vér szagát nem tudta, az émelygős-édesen ott kering a friss eső, a nedves föld és fű illata között. Bár már halványodik, de azt biztosan tudom, hogy arról jön amerről a sírás. Merlin adja, hogy ne a baba legyen sérült, de felmerül a kérdés, hogy mit keres itt kint az erdőben szakadó esőben. mire Michael megérkezik a babához én már ott csücsülök a csecsemőtől pár lépésnyire még mindig rókaként. Fogalmam sincs mit kezdjek vele, soha nem volt a kezemben ilyen csöppség, a végén még elejteném. Azt sem tudom mit esznek ha nem anyatejet, ráadásul a halottnak tűnő anyával sem tudom mit csináljak. De majd a férfi, most megmutathatja miért nevezik őket az erősebb nemnek.*
♫ The other side of love ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Idézet, szöveg, egyéb
Attól félek, hogy a szép pofi, vagy a lendületes jellem, amit előad, nem elég ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődésemet. S ez nem az ő hibája. Velem van a gigszer. Nem azért, mert annyira arrogáns vagyok, hogy tökélyre vágyom, szó sincsen erről. Túlságosan gyarló érzelemnek látom a vonzalmat, kockázatokat rejt, amelyekkel nem érdemes packázni. Mulandó tulajdonság, amely a halandó ember sajátja, örökké újra vágyik, izgalmasra, elérhetetlenre. S mi végből? Csak azért, hogy puszta szeszélyből hamarosan új meghódítandó cél felé néz. Talán azzal nem is lenne baj, ha az emberek szeretnének tanulni, erősebbé válni, ám ha mindezt csupán kedvtelésből teszik, hogy aztán ne is vegyék komolyan, ami hajtja őket... Hát ez nem az én világom. Képről láttam már Aisling-ot, Írországban biztosan nem akad párja, de még az egész Egyesült Királyságban sem. Miután én kilépek a zavaró körből, fog találni valakit, akivel kölcsönösen boldogíthatják egymást. Az én lelkivilágomat csak olyan szinten kavarja fel, hogy dolgom van vele, megoldandó feladat, amit nem terveztem be. Igaz, kapóra jön, esély arra, hogy távozzak, és többé ne térjek vissza. Nem szándékozom magyarázkodni, mint ahogyan az ő indokai sem érdekelnek. Így döntött, s tiszteletben tartom annyira a titkait, hogy megértsem, más útra vágyik. Ahogyan én is. A stílusa pimasz, tenyérbemászó, mintha tudná, hogy mindenki a lábai előtt hever. Ha nem vigyázom, még rám is hatással lesz, észnél kell lennem. Váratlanul ér, hogy ilyen átokkal támadott rám, talán ezért is merevedek el, előbb gondoltam volna a haját illetően holmi tűzgolyóra, sóbályványra, ám ez a nő igazi rafinált lélek, nem pusztán a hátráltatás, sokkal inkább a fricska a célja. Lelelményes! Ezt azért el kell ismernem magamban. Gyorsan elmormolok egy nonverbális mágiaoldást, és miután körülnézek, aztán válaszolok csak a kérdésére, megrázva a fejemet. - Az ostoba ellenszegülésed miatt nem tudtam helyesen alkalmazni a hoppanálást... Magadnak köszönd. – Kerek formái roppantul nem érdekelnek, ellenben a zöld tekintetbe belemélyesztem saját acélos kékemet, hogy aztán ezúttal ellépjek mellette, és körülnézzek, felmérjem a környezetünket. A nevetése nem sarkal arra, hogy bekapcsolódjak. - Ne érezd szükségét, hogy megköszönd, kétlem, hogy ismernéd a hála érzését. – Vissza kéne térnünk a kiindulási pontra, csak miután nem tudjuk, hogy hol vagyunk, így tökéletesen megbizhatatlan lenne a varázslat kimenetele, első körben lehet, hogy kutyagolnunk kell, dagasztani a sarat ebben az ítéletidőben. Mintha dézsából öntenék, a leperex pedig főleg üvegfelületre hat, mint szemüvegek, ablakok. Aisling a szemem láttára változik át, felőlem... itt aztán már mindegy, hogy milyen alakban van, az üldözőinket lerázták. Ekkor csecsemősírás harcan fel. Éles, de egészséges hang. Nem olyan, mintha kínoznának valakit. Éhes, magányos, elkeseredett hang. Még én is megrezzenek. Meglepődöm ugyan, aztán elindulok az irányába. Pár lépés után figyelem a rókát, no jön, vagy marad?
*Mókás amikor bosszús, bár most kivételesen nem azért tetszik mert megláttam volna benne olyasmit ami megmásítaná az elhatározásomat. Inkább csak szórakoztat, hogy füstölögni látom. Kicsinyes bosszú tán és nincs is nagyon értelme, elvégre nem élvezhetem ki a végletekig, de azért megadja a jó kedvem alapját. Ha tudnák a szüleink mennyire elcseszték az egészet, minden bizonnyal sírva borulnának le Merlin szobra előtt. Ha nem ennyire erőszakosak, ha nem közlik előre a szándékaikat, ha csupán simán összeismertetnek minket egymással, több esélyük lett volna. Azt nem vitatom, hogy a pasi jóképű és talán még egy kisebbfajta melegséget is lehetett volna belőle olvasztani, talán még barátok is lehettünk volna, ám a női szeszély igen furfangos. Nem a pasit látom benne ha ránézek hanem az elszúrt életemet amit ráadásul nem én taszítottam lelki nyomorba. Nem sajnálom, hogy eljöttem otthonról, ideje volt már a saját lábamra állni, megtervezni az életemet és élni ahogy nekem jólesik. A család fontos a számomra, de csak addig míg nem állít elém korlátokat. Bármit megtettem volna értük és most is megtennék ha bajban lennének, ha igazán bajban lennének, de számomra az nem számít bajnak, hogy a családfáink ágai nem fonódnak össze. A szabadság kell nekem, olyan mint szomjas vándornak a víz, nélküle nem tudok létezni és ezt akarták elvenni tőlem. Jégkirályfi nem tehet arról, hogy már a találkozásunk előtt nem szerettem, de arról igen, hogy azóta még inkább. Megtehettem volna, hogy elébe megyek, hogy hagyom elmondani amit akar, talán még szövetséget is köthettünk volna egymással, ha nem ennyire hűvös, kimért és arrogáns. De az é ezért olyan jó érzés búcsúzóul bosszantani egy kicsit azzal, hogy pimaszkodom vele mint egy gyerek. Ha már előzőleg annak nézett. Nem is mondok semmit a válaszaira, csak tudomásul veszem és bólintok, azért egy kicsit elhúzom a számat egy félmosolyba a hunyorítás láttán és elszórakozom a horkantáson meg azon ahogy némi dühöt lenyelve a fogai között szűri át a kurta választ. Annyira feszült, hogy szinte a bőrömön érzem az őt körüllengő viharos érzelmeket, ez némileg ellentmond a hűvösségének, de rájövök, hogy ő alapjában véve ennyire rideg, a többit nekem sikerült belőle kicsikarnom és ez újfent megmosolyogtat. Talán ez az a momentum ami eltérít az eredeti tervemtől és nem lábait kötöm gúzsba hanem egy kis nevetést csikarok ki belőle. Ez szokatlan lehet a számára, mármint a nevetés de én is meglepődöm azon mennyire más így a hangja. Szívesen elhallgatnám még egy ideig, de aztán csak megrázom magam és indulnék is. A pillanatnyi tétovázás az ami egyszerre sodor veszélybe és menti meg az életemet, vagy ha nem akarok annyira negatív lenni, a szabadságomat, hogy aztán egy újabb verembe taszítson. csak annyit látok a megnyílt kapun át, hogy valami repül felém, de sem felocsúdni sem kitalálni, hogy mi az, nincs időm. Hallom az exleendő férjem nevetését és pár rossz arcot látok, érzem ahogy egy erős kéz a vállamra markol és elránt, a kezem lendül, hogy behúzzak egyet annak aki ráncigál, de mire befejezném a mozdulatot, már egészen máshol vagyok. Vagyunk. A nevetés még nem halt el, sőt mintha egyre erőteljesebb lenne, ebből gyanítom, hogy a pasi hoppanált el velem ki tudja hova, viszont ahogy körülnézek, pont jó helyre. A másik gondom az, hogy szakad az eső, pillanatok alatt eláztatva a ruhámat ami azonnal rám tapad és minden kerek formát kiemel. A hajam súlyosabbá válik és egészen elsötétül a víztől, már nincsenek benne arany fények, egy merő vörösség az egész. * -Én vagyok a meggondolatlan? Tudod egyáltalán hova hoztál? *Mindegy, hogy kinek van igaza, az is, hogy talán ő mentett meg, a lényeg, hogy ellentmondjak neki. Azt viszont nem tagadhatom, hogy magával ragadó a nevetése, még ha mágikus is. Eszembe jut az egész helyzet és én is nevetni kezdek ahogy elnézem őt villámló szemekkel, nem jókedvűen de nevetve.* -Még senki nem mentett meg röhögve. Szokatlan mi? Mármint a nevetés. *Nem, nem bírom ki, hogy ne szúrjak oda megint. Elfordulok a felfénylő villámlás felé, majd a pálcámat tájolom be egyetlen szóval, legalább azt tudom merre van észak s aztán az ellenkező irányba indulok. A pálcámat visszacsúsztatom a blúzom ujja alá abba a kis tartóba amit magam készítettem. Vékony bőrszíjon bőrből készült gyűrű, ami nem engedi ide-oda csúszkálni a vékony fűzfadarabot. Nem is figyelek már rá, az sem érdekel ha közben levette magáról az átkot és bosszúra szomjazik, vagy számon kérni, cuppogva caplatok előre néhány lépést, majd megállok és hosszan kinyújtózom, mire végzek már csak a vörösségem marad meg mindabból ami vagyok, pimaszságom egy vigyorgónak tűnő rókapofában nyilvánul meg, testem kecsesen és hajlékonyan nyúlik el mikor még egyszer utoljára megfordulok a pasi felé. *
♫ The other side of love ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Idézet, szöveg, egyéb
Ki tudja, ha más körülmények között találkozunk... hát akkor sem állnék hozzá máshogyan. Valahogy nem az én világom az, hogy elcsábuljak mindenféle csinos pofi láttán, a hús iránti szenvedély olyan kísértés, amely könnyedén tévútra csalhat. Ahogyan már csalt a múltban, azt nem szándékozom megismételni. A vöröske minden mozdulatából sugárzik a szinte nem is elfojtani vágyott szexualitás, most van élete virágkorában, amikor úgy hiszi, mindenki a lábai előtt hever. El tudom képzelni, hogy mekkora pofon volt számára, hogy rabigába kötnék, olyanhoz kényszerítenék, akit nem ő választ. Öntudatos, akaratos, s ahogy sejtem, nem volt túl sok veszekedés, amit tehetett meglépett. Ahogyan én is tettem kényszerűségből, ám én azt vallottam otthon, hogy megtalálom, visszahozom. Nem ez volt az első hazugságom. A családom iránti tisztelet az egyetlen, amely még otthon tartott, egyébiránt nincs szükségem rájuk sem érzelmi, sem anyagi alapon. Már a magam útját járom, mélysötét erdőkben lelek csupán békét, és itt volt az ideje, hogy végérvényesen elszakadjak tőlük. - Igazán köszönöm a megértést. – Horkantok fel szarkasztikusan, szinte direkt ellenkezik. Leutánozza a mondatomat, kifigurázza azt, hogy utána jöttem, és nem bántani akarom, csupán beszélni. Megtehettem volna, hogy elkapom, a bérencek kezére adom, majd úgy állok tovább. Nem is tudja, hogy milyen jó dolga van. Ám semmi értelme a saját mellkasomat döngetni, azért fényes páncélú lovag nem vagyok. A pimasz szememelgetés folytán azért hunyorítok egyet, de nem kommentálom a dolgot. - Megfelel. – Szűröm ki a fogaim között a tőmondatot, ahogy sejtem úgysem ez lesz volt az utolsó momentum az életemben vele kapcsolatban. Lényegében amit akartam volna, azt nem mondhatom el, nem kiváncsi rá. Jó! Akkor legyen így, ne mondja, hogy nem próbáltam meg figyelmeztetni. Haladok a nyomában pattanásig feszült idegekkel, mintha csak érezném, hogy készül valamire. Ez nem is késlekedik, én ellenben igen, és a kacagtatóátok rámtör, magam is meglepődök, hogy mennyire bársonyosan tudok nevetni. Lendületből nyúlnék utána, hiszen az elsődleges. A feltáruló Abszol-úton azonban már várnak minket. Vélhetően összehangolt akció volt, a vöröskét akarták bekeríteni. Éppen valami hálóvarázs száguld felé, ám még a mozdulatom szerencsére igen összehangolt, végülis azért jöttem, hogy megmentem. A vállára markolok egy erősebbet, és a következő pillanatban a háló a földre hull a helyünkön, mi pedig teljesen máshol találjuk magunkat. Még jó, hogy ehhez nem kellett verbális ige, hiszen még mindig nevetek, ám próbálom összeszorítani az ajkamat, s átokfeloldást mormolni majd, csak előbb körülnézek. Sötét, komor erdőszélen ácsorgunk, és fogalmam sincsen hol lehetünk. Az esőt mintha dézsából öntenék. - Te... meggondolatlan... őrült... – Rázom a fejemet, azaz a nevetés engem, szemeim azonban villámlanak. Vagy nem csak azok? A vihar is magával hoz valami ilyesmit.
*Még jó, hogy félretettem minden erotikus gondolatomat kijelölt exleendő férjemmel kapcsolatban, mert elég pár mondatváltás vele és már tudom, hogy jól döntöttem amikor se szó se beszéd elszöktem. vagyis önállóvá tettem magam, mert azért van különbség, igen jelentős. A frászkarika sem akar olyannal együtt élni, akinek minden gesztusából süt a fensőbb rendűség érzése, én nem néztem utána sem a családfájának sem annak kitől is szándékozom az esküvőnk előtt elválni, nem tudom, hogy nagyképűen honnan származtatják magukat, de az biztos, hogy már az sem tetszik amit az elmúlt pár percben tapasztaltam. Az hagyján, hogy olyan hűvös mint egy jégkunyhó, de emellett még egoista és bosszantóan magabiztos. Félreértés ne essék, nem az zavar, hogy egyetlen bájam sincs rá hatással, még egy icikepicikét sem, bár azért elgondolkodtató, hanem az ahogyan lekezel. Mint egy kis tejfölösszájú kölyköt aki tíz mondatból sem ért. Na jó, megsértődöm és ez nálam sosem jó jel, bár nem látszik rajtam mert tovább mosolygok, de sok jóra tőlem nem számíthat.* -Jó, ne nyissunk. Úrihölgy nem megy bele olyan vitába aminek a kimenetele eleve elrendeltetett az ő előnyére. *Oldalra döntöm a fejem ahogyan ő, kísérteties hasonlósággal lemásolva a mozdulatot és még az egyik szemöldökömet is megemelem pimaszul. Aztán fordulok, hogy a blúzom ujjából előhúzott pálcámmal megnyissam az átjárót. Megkoppintom a téglákat szép sorban egymás után ahogy kell, közben azon merengek mivel büntessem meg azért mert olyan amilyen. Eszembe sem jut, hogy netán velem jönne, akár egy darabon is, az ok meg pláne nem, de nem is hagynám. Én a részemről lezártam a beszélgetést, több is volt mint amennyit terveztem, szóval amint megnyílik az átjáró én eltűnök, lelépek ahogy korábban megjósoltam. Úgy gondolom már neki is elég volt ennyi belőlem, meglepődöm amikor az úti célom felől érdeklődik. megvonom a vállam, még én sem tudom, de az biztos, hogy innen el és gyorsan és egyedül.* -Nem fogom, nyugodj meg. Ha meglátlak szép csendesen átmegyek a túloldalra, vagy ami még jobb, elhoppanálok a legtávolabbi vidék legtávolabbi csücskébe. Jó lesz így? *Magamban füstölgök, méghogy én hozom rá a bajt, amikor ő jött utánam? teljesen biztos vagyok abban, hogy a bérencek őt követték, mert ki a fene gondolhatta, hogy Írországból idáig csöppenek. Jó, nincs olyan messze mint mondjuk Európa déli országai, vagy Amerika, de azért mégis….ráadásul mintha üvegből lennék, átnéz rajtam. Na barátocskám, fogsz te még nevetni. az átjáró megnyílik, én pedig vigyorogva intek búcsút, ám nem „Istenhozzádot” mondok, hanem egy varázsigét.* -Rictusempra! *Ettől majd úgy nevet mint akit százan csiklandoznak, persze ha résen van és azonnal képes ellenátkot rám igézni, akkor nem, de a meglepetés erejét senki nem vitathatja el tőlem, sem a kreativitást. Nem várom meg mi lesz a vége, azonnal átlépek és megpróbálok elslisszolni a látóteréből.*
♫ The other side of love ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Idézet, szöveg, egyéb
A nő – kinézett menyasszonyom – roppant óvatlan. Fiatal, feltörekvő boszorkány, amennyit hallottam róla, az alapján, és amit mutatott ezzel a meglógással, ugyanolyan szabad szellem, akárcsak én. Annyi azért nem vagyok tisztában az előéletéből, főleg erre a vonásra tudok építeni, csak míg ő olyannak tűnik, aki nagy kanállal habzsolná már az életet, mely számomra ilyen téren el sem kezdődött, és máris véget ért. Nem vágyom sem futó, sem hosszátávú, elmélyülős románcokra. Tegyék hát azok, akiknek ez töltené ki az életét. Elvonulok tanulni, fejlődni, hátha úgy jobban hasznára válhatok a természetnek. Még csak emberekkel sem kell kapcsolatban állnom, ha már Merlin volt a felmenőm, akkor talán lelek olyan kutatási anyagot, amely az ő mágiájával foglalkozott. Érdekes anyag lenne, az biztos. Csak előbb még le kell zárni ezt a teljesen felesleges házasságosdit. Biztosan úgy reagál majd rám, ahogyan a legtöbben, amikor nem sok érzelmet viszek bele a társalgásba, vagy éppen minden amit közlök, az negatív, mintha holmi kőherceg lennék. Teszek rá. A csinos pofival majd alkosson másnak gyönyörrel teli perceket, tőlem eleve elszökött, ha nem tesz, talán megteszem én. Eljött az a pont, amikor a családom összes rigolyái már csontvázakkal teli szekrényeket képeznek körülöttem, ki nem mondott sérelmeket, amelyet ugyan nem vágnék a képükbe, magammal viszem őket a messzi távolba. A mosolyát olyan derűvel nézem, mint ahogyan az édesapa a csínytevésen kapott hülyegyerekét, éppen csak annyi hiányzik belőlem, hogy a fejemet ingassam hozzá. Az illatfelhő és a sörénylobogtatás minden bizonnyal olyan kellékek, amellyel pálca nélküli varázslatra is képes. Roppant impozáns. Nem is láttam ilyet, amióta.. - Ahogy mondod. Nem akarlak. Ha akarnálak, sikerülne, de erről ne nyissunk most vitát. Úriember nem fogad eleve győztes meccsekre. – Döntöm oldalra a fejemet, jelezve hogy velem aztán kár is évődnie, és jól is teszi, hogy menne már, ám arról még meg akarok bizonyosodni, hogy valóban sértetlenül is hagyja el a várost. Annyira nem vagyok vadbarom, hogy csak úgy odadobjam holmi zsoldos kutyáknak. Intek, hogy csak tessék, mégsem maradok le a nyomából, ellenben mögénk is sandítok olykor, nem követtek-e a bérencek. - És merre tovább? Nem szándékozom veled mégegyszer összefutni, nem árt tisztázni, hogy ne hozd rám a bajt. – Jegyzem meg közel vállalhatatlan stílusban, miközben merőn átnézek rajta, hogy a másik oldalra is tudjak figyelni. Lényegében mintha egy üvegszobornak tekintetém, a válla felett figyelem a hátsó lépcsőt.
*Ilyen az élet, az egyik pillanatban még nyugodtan keverteted a kávédat a kanállal és olvasod az újságot, a másikban pedig pont az bukkan fel akire a legkevésbé számítasz, aki elől bujdokolsz és mindennek a tetejébe még szívdöglesztően jóképű is. Félreértés ne essék, nem gondoltam meg hirtelen magam a házasságról, azt továbbra sem kultiválom, de ha nem tudom meg, hogy kicsoda is ő, még bele is bonyolódtam volna valami izgalmasba vele. Ezt a gondolatot azonban nagyon gyorsan félre is teszem, egyrészt mert sem a hely sem az idő nem alkalmas a röpke flörtre, másrészt már csak azért se. Az, hogy itt van, és ahogy viselkedik, azt jelzi, hogy meg van sértődve. Jó, oké, minden joga megvan hozzá és én vagyok a bűnös, nem kell kedvesnek lennie velem, de a fenébe is azért jó nagy adag lelkiismeret furdalást sikerül belém csepegtetnie, nem győzöm lerázni magamról. Viszont a tény, hogy pont annyira nem akar feleségül venni mint amennyire én nem akarok hozzámenni, kissé zavar. Megtalált, ergo tudta hogyan nézek ki és….nem kellek neki? Ez azért joggal támaszt bennem rossz kedvet és újabb dacot. Beszélgetni….mi a fenének akar beszélgetni, egyértelmű mit a helyzet, nincs mit megbeszélni ezen. Akkor sem mennék bele a házasságba ha azt ajánlaná, hogy mindenki megy tovább a maga útján és semmilyen kötelezettséggel nem járna a részemről. Csak legyenek boldogok a szülők és virágozzon a családfa. De basszus! A szüleink ezzel nem érnék be, hiszen a lényeg nem csak a családi üzleteken nyugszik hanem a vér tisztaságán is, a családfák pedig csak akkor bontanak újabb virágot s növesztenek hajtást, ha mi ketten….persze megtehetnénk, ha ez a házasságosdi nem lenne képben, nem lenne ellenemre. Az övére azonban igen, ahogy így elnézem pökhendi uraságot, neki még egy hercegnő sem lenne jó. Annyira rideg és távolságtartó és….fázom tőle, komolyan. Komótosan összehajtogatom a Reggeli Prófétát és a hónom alá vágom, majd lehajtom a maradék kávémat ami jobbára az egészet jelenti. szerencsére kihűlt, különben könnybe lábadt szemmel lennék kénytelen valahogy megtartani a renomémat. Felállok, felnézek rá, szépen fölém magasodik de ettől nem érzem magam kicsinek vagy kevesebbnek. Rámosolygok, de csak a színjáték kedvéért, mégis úgy érzem elég élethűre sikerült. Végül perdülök egyet és elindulok a lépcső felé magam után hagyva némi kellemes virágillatot. Vörös loboncom zabolázatlanul követi minden hirtelen mozdulatomat, különös ismertetőjel és talán nehezebben akadtak volna a nyomomra ha elrejtem, de ez vagyok én és nem fogok bujkálni senki elől. Eljöttem otthonról, jelezve, hogy nem szándékozom részt venni a családi házasság üzletben, ha utánam küldtek néhány bérencet azt jelenti, hogy nem értették meg. Majd abból értenek ha nem sikerül visszavinniük. Odafent már nem vagyunk hallótávolságban, nem kell színészkedni, bátran visszafordulhatok, hogy megnézzem követnek-e minket, de minden bizonnyal a jégből faragott királyfi is megteszi.* -Szóval nem akarsz visszavinni. Helyes. Nem is sikerülne. A tény az, hogy nem akarok férjhez menni és nem veled van a bajom hanem a kényszerrel és a házasság intézményével. szóval, most, hogy ezt így megbeszéltük, én lelépek. *Ránézek, még mindig mosolygok de ez már nem a begyakorolt csábítós, hanem a ravasz rókás. A folyosón nem a szobámhoz vezettem hanem a hátsó lépcső felé, ahol most megint lefelé megyek, hogy amíg a bérencek odalent várnak vagy utánunk jöttek, én észrevétlenül lejussak a hátsó udvarhoz, a falhoz ami átvezet az Abszol útra. Inkább ezt választom minthogy kimásszak egy ablakon a Charing Cross Road-on. A holmim marad itt, nem sok mindent hoztam magammal, de akár vissza is térhetek később, hogy összeszedjem és London mugli világában kössek ki. Ez most csupán egy állomás az utamon.*
Nem fogom kiemelni a vöröskének, hogy oktalanul építette fel a menekülési tervét, hiszen az is lehet, hogy nem érdekli annyira a dolog, hogy tudatos legyen. Egyszerűen lelépett, mert nem gondolta, hogy netán másokat is utánaküldenek, ezért nem írom páratlan felderítési képességeim számlájára, hogy most vele beszélgethetek, egész egyszerűen szerencse, és kitartás, ezeket tudom felmutatni. Most itt vagyok, komor aurámat vegyíteni sem tudok a helybélikkel, átutazókkal egyértelműsítve téve, hogy kívülálló vagyok. Ha akad köztük legilimentor, bizonyára felkapja a fejét, hogy ki az idegen, és mit keres itt? Talán a puszta akaratával kívánja eltörölni a városrészt? De nem... ekkora erőt birtokolni sokkal inkább jár fájdalmas nyomással, mintsem igazi hatalommal. Mert mi a hatalom? Felelősség, amelyet kéretlenül kapunk kézhez, a legjobb, ha nem is él vele az ember, hiszen ha mégis megtenné, emberöltőkön át űzné a tudat, hogy mit tett. Nem vágyom erre az erőre. Soha nem is akartam ezt. Aisling különös lány lehet, páratlan a maga nemében. Az végtére mindegy, hogy milyen módon, de megtette, hogy szembeszállt mások akaratával. Szabadságra vágyó fenevad, akivel óvatosnak kell lennem. Láttatni vágyom vele, nem akarom rabláncba zárni. Csupán tudatnám, tőlem nem kell tartani. Nem szándékozom mézes-mázos szavakkal magam mellé csábítani. A szerelem eddig jobbára elkerült, nem is vágytam arra, hogy mélyebben elmerüljek a kiszámíthatatlanság mocsárába. Figyelem egy ideig őt, akit kiválasztottak, hogy végül áthidaljam a köztünk élő távolságot, s hozzá lépjek, anélkül, hogy oldalra pillantanék, mégis tökéletes az időzítés, ahogyan egy előttem, és mögöttem elhaladó vendég között érkezem a lányhoz. Talán belelátok a jövőbe? - Támogatom az ötletet. És mielőtt meggondolatlanságra vetemedne, ha bántani akarnám, már megtettem volna. Azért vagyok itt, hogy beszéljünk, semmi másért. – Közlöm kemény, határozottan pattogó rideg hangommal. Olyan tekintetben járatom a tekintetemet rajta, hogy minden van benne, csak éppen kedvesség nem. Igaz, bántó szándék pláne nem. Eltolom magamat az asztaltól, s várom, hogy mutassa az utat. Pálcát sem kell húznom, ha gond adódik, megoldom puszta kézzel is akár.
