2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Csendben hallgatom végig, mert azért mégis csak kíváncsi vagyok, hogy miért is van ez az egész. Miért akar segíteni nekem? Miért akar változtatni rajtam, vagy épp a világképemen és miért akar erősebbé tenni. Valami oka biztos, hogy kell legyen, mert az emberek nem szoktak maguktól, főleg nem puszta jótét szándékból segíteni másoknak, és ő akárhogy is nézzük tanítani akar és segíteni nekem, pedig tuti, hogy vannak nálam kevésbé konok és jóval ügyesebb tanítványok is. Azért arra a ha kell, ha nemre a végén kissé felszökik a szemöldököm, az azért jobban meglep, mint az előtte lévők, hiszen ezek szerint sok beleszólásom nincsen, bár ennek nem kell meglepnie igaz? - Azt hiszem értem, de... nem fogsz átmenni parancsolgatóba, mert nem viselem jól, ha megpróbálják megmondani, hogy mit tegyek. - érdeklődő pillantással döntöm oldalra kicsit a fejemet. Ez a nagy helyzet, tényleg nem szeretem, ha valaki megpróbál beleugatni az életembe, és ezt neki sem fogom elnézni. Nem vagyok valami okos e téren tudom, mert hajlamos vagyok szembe menni bárkivel, akkor is ha abból egyértelmű, hogy csak rosszul jöhetek ki. Nem véletlenül keveredtem már annyi büntetőmunkába az elmúlt hat évben. - Szóval csak... másképp csináljam igaz? Úgy, mint Malfoy? Végül is ő sem kifejezetten az jó fiú, bár Piton egyik kis kedvence, úgy azért jóval könnyebb elérni, hogy az ember prefektus legyen. - na igen, én bár jó vagyok bájitaltanból a sok kihágás miatt nem vagyok éppenséggel a házvezetőnk kedvence, meg hát nem is nagyon mutatja ő ki túlságosan nyíltan, ha kedvel valakit. Dracot minden bizonnyal valami különleges ok miatt pécézte ki magának, pozitív értelemben véve persze, de hogy mi ez az ok... na arról sejtésem sincs igazából. - Tényleg mindennel előre számolsz. - hát na azért elég rendesen meglepődöm ezen. Nem tudtam, hogy ilyen tervei vannak, sőt hogy már el is kezdte őket megfogalmazni, meg kialakítani, mert hát... nem tudtam, hogy jövőre prefektus leszek és most már egyértelműen úgy fest, hogy pont erről van szó. Azt hiszem ennek már nagyon ellent sem mondhatok és igazából nem is akarok, ezért egy biccentés végül a válasz. Legyen így, nincs nekem ellenemre az efféle hatalom igazából, hiszen miért is ne? Több mindent megtehetek, kevesebb mindenért jár majd büntetés... nincs ezzel gond. Ezek után meg naná, hogy lelkesen próbálom ki az új varázslatot. Határozottan tetszik is, mégis csak... elég izgalmas dolog így elintézni másokat, akik azt hiszik, hogy csak egy ártatlan lányka vagyok, de aztán kiderülhet, hogy nagyon nem. Tetszik az új erő és az is, hogy ezt előhúzhatom, amikor csak akarom, amikor csak kell. Kivételesen mosolyogva intek neki, ahogy távozom az erdőn át. Igen célja van, talán más, mint amit mondott, de... érdekel? Nem, nem is kell azt hiszem, jelenleg úgy érzem nekem így tökéletes.
//Ééén is köszönöm a játékot, király volt, imádtam. *-*//
- Legyen akaratod szerint, még ha nem is fogod megérteni. Indok... nekem sosem volt megfelelő kapcsolatom a szüleimmal, amin már nem tudok változtatni, ahogyan te sem. Mondhatnám, hogy akkor alakulnak ki erős kötelékek, ha megismerjük egymást, számomra nem így volt. Azt akarom, hogy felemelkedj, és kész legyél ura lenni az életednek. Nem vagyok az apád, már csak a korunk folytán sem, én mégis kész vagyok megadni neked azt a hátteret, ami biztonságot nyújthat, és azt a gyengédséget is, amelyet mástól nem várhatsz. Ezért nem nőként, hanem amolyan... fogadott gyermekként tekintek rád. Ha kell, ha nem. – Foglalom össze kissé tárgyilagosan, nem vagyok hozzászokva, hogy felelősségre vonjanak, pláne nem olyan kérdésben, amely még számomra is furcsaságszámba megy, saját magam felé ellenben mégis kész vagyok vállalni, hogy így gondolom. Ha ezzel a megmentőjévé lépek elő, nekem belefér, ha csak hangyányit javítok az életfelfogásán, már az is beleférhet. Érdekes, hogy mindezt sötét varázslatok tanításával kezdem, ő most erre vágyik, ezt fogom megadni. A későbbiekben talán mást is. - Saját magad miatt. Nem a tombolás, és a nyíltan felvállalt lázadás tesz majd erőssé. Sokkal inkább az, ha bepillantást nyerhetsz azon hatalmi játszmákba, amelyeket prefektusként látni fogsz. Jókislánnyá? Miből gondolod, hogy a prefektusok jók? Valójában minden esetben komolyabb ügyek képviselői, mégsem állíthatom, hogy minden kétséget kizáróan jók lennének. – Foglalom számára össze az elképzeléseimet. Az éjszaki folyósókat sokkal egyszerűbb jelvénnyel róni, mint ahogyan a szépséges arc jelvénnyel párosítva igazán belépő lehet a tanárok számára is, hogy ne gyanakodjanak rá. Ezzel a jóság álcáját mutajta ugyan, megtért báránykát, akinek azonban több lehetősége van, engedményekben részesül. S tulajdonképpen hatalma is van a többi felett. - Valóban. Jobbára az újdonsült hatodikosok közül neveznek ki valakit. Kivéve... ha még idén valaki sürgősen leváltásra kerül. A házadból ismerek egy prefektustfiút, akit sajnálatos módon hosszantartó láz fog leverni a lábáról, így nem tudja ellátni a munkáját. A fiú helyére kell majd valaki. Flitwick professzornál javasolni foglak, miszerint a kihágásaid ellenére is bámulatos tudással rendelkezel bájitaltanból, így Pitonnak sem lesz ellenére, hogy valaki a kedvencei közül legyen előljáró. S miután a fiú meggyógyul, tőled már nem veszik vissza a jelvényt. Flitwick ugyanis párbajmester volt fiatal korában, pontosan tudja, hogy a tehetség számít, nem pedig a szabályok, így elintézi Dumbledore-nál. Elhiheted, nem kevés munkám van mindebben, már hetek óta. A fiún már mutatkoznak a gyengeség jelei... – Vezetem fel az elképzelésemet, és nem kérdés, a lánynak bele kell mennie, ha már ennyit törődöm vele. Nem fejtem most ki, hogy mik lesznek a feladatai a jövőben, és a miérteket, jelenleg a feladatunkra kell koncentrálnunk. - Nem is kell. Gondoljunk magunkra, mint ahogyan a legtöbben teszik, csupán álszent módon játszák a szuperhőst. – Vonom meg a vállamat. A saját hallhatatlanságomról kész voltam lemondani, csak azért, hogy az angyalok felett őrjödjek, hatunk ereje lesz akkor a mérvadó, de hogy saját magunk helyett másokat helyezzünk előtérve... Annak nem sok értelme lenne. Hamarosan viszont a lány már kész is használni az újonnan kapott képességet. Na igen, zabolátlan tehetség, nem tudja még kontrollálni, s pár pillanattal később a legyek már a csontig lepusztított csontok felett lebegnek. Elég lett volna elijeszteni a triót, netán megkóstolni is őket. Lioneah kissé... sötét boszis túlkapással élt, ha lehet így mondani. - Na ezek se fognak többet füttyögni. Gyere... visszaviszlek. – Dobom hátra a sötét csuklyámat, kilépve az árnyékokból. Átkarolom, és már hoppanálunk is vissza az erdőbe. Amint elbocsátottam, elnyomok az diadalittas mosolyt, eddig minden a terveim szerint alakult.
- Még egyszer se magyaráztad el normálisan. - rántom meg a vállamat, de ha titok, akkor titok, szóval nem foglalkozom vele, ha nem muszáj és kész. Végül is segít, akkor csak ezt kell néznem, a többi egyáltalán nem fontos, vagy lényeges igaz? Azt se kérdeztem azóta sem, hogy ki volt a fickó, aki segített a két ellenem vétkezőt megölni, pedig megpróbálhattam volna kifaggatni Wyattet, vagy a fickót valami módon, de nem firtattam feleslegesen, hiszen végül is minek? Nem sok értelme lett volna erőltetni a dolgot, meg amúgy is a cél elérése a fontos, nem feltétlenül az, hogy azt az ember milyen módon éri el, vagy kinek a segítségével. Esetében is nekem csak az a fontos, hogy erősebb legyek, hogy végre tényleg igazán ki tudjak állni magamért, nem az a lényeg, hogy közben neki mi a célja. Persze az kellemetlen, ha valami áldozati báránynak szán, de... ezen már ráérek később is aggódni azt hiszem. - Miért van szükségem rá, hogy valaki legyek? És szerinted csak úgy kineveznek majd? Változzak hirtelen... jó kislánnyá? - azért erre nem tehetek róla muszáj elhúznom kicsit a számat, mert annyira nem tetszik az ötlet. Nem leszek hirtelen engedelmes és jó, csak mert ezt várja el tőlem, meg mert szerinte szükség van rá, hogy valaki legyek. Főleg, hogy én erről nem tudtam. - De amúgy a mostani évfolyam lép egyel feljebb, és az évfolyamom prefektusai maradnak is azok nem? Szóval... nem sokat számít, hogy ki megy el. - legalábbis nekem ez a logikám, vagy ilyenkor azok akik már eleve prefik voltak lehet hogy nem viszik tovább a posztot és más viszi tovább helyettük? Igazából halvány sejtelmem sincs róla, ennyire nem szoktam erre figyelni, pont azért mert még sosem fordult meg a fejemben, hogy prefektus legyek. - Elég jól hangzik és akkor... minek kell mellette prefektuskodnom is? Mi értelme még az is pluszban? - persze minden bizonnyal van értelme a logikájának, de ez a tükörtest dolog már önmagában is elég jól hangzik. Amúgy sem vagyok túlságosan csacsogó típus, nem hiszem, hogy sokaknak fel fog tűnni, hogy csak valami álcázott másik én van a színen. Nem lesz furcsa az alap hozzáállásom miatt. Aztán majd az is kiderül, hogy ezzel nem lehet-e lebukni, ha teszem azt egy tanár veszi észre, de hiszek én neki, hogy nem gond, főleg akkor, ha... már így is volt elég büntetőmunkám. Plusz egy igazából nem oszt, nem szoroz. - Nekem az egész családom ilyen, mindenki azt hiszi, hogy az a dolga, hogy megfeleljen és megváltsa a világot, de... a világ váltsa csak meg szépen önmagát, miért kéne állandóan mindenkit megmenteni? - főleg, hogy a szüleim is épp e miatt haltak meg. Azért, mert másokat akartak megvédeni és nem velünk voltak inkább, szóval... mégis mi értelme van így az egésznek egyáltalán? Nem fogok én védőangyalkodni vadidegenek felett, sőt... bánt az, hogy a szüleim ezt tették, pedig nem volt joguk csak úgy sutba dobni a családjukat és a gyerekeiket más idegenek miatt. A varázslat viszont amiről magyaráz nagyon is tetszik, főleg az, hogy nem ellenőrzik és akkor használom, amikor akarom. Ez az, ami igazán felvillanyoz ezzel kapcsolatban, sőt... komolyan baromira tetszik! Az átöltözés már kellemetlenebb ötlet, de ezt is megteszem, persze elfordulva biztos, ami biztos alapon. - Igen, azt hiszem tudom. - bólintok egy aprót, amíg aztán elindulunk Londonba. A cél végülis érthető, nem épp jó emberek vannak ott, olyanok, akiknek nem árt, ha kicsit az ember megleckézteti őket. Gyakorlásnak tökéletesek. Ahogy megérkezünk azért még hátrapillantok csak aztán indulok el szépen a sötét utcán. Itt valahogy mindig félhomály van még nappal is... mondhatni fura, de valahogy még sem. Illik a helyhez. Nem kell sok, pár lépés után már meg is kapom az első füttyögést, majd az első lépések is felhangzanak mögöttem. Megállok... megfordulva már három fickót látok meg. Nem valami bizalomgerjesztőek, de nem rémülök meg. Most nem, csak a komoly tekintetem látszik, még csak egy ártatlan mosoly sem. Nem fogok játszani, én most gyakorolni jöttem. Előhívom a varázslatot, majd halk mormolással rebegem el az igét, hogy szabadjára engedjem a legyeket... látni akarom, hogyan működik!
- Nem igazán érdekelnek a megjegyzéseid Lioneah. A saját döntéseimet csak egyszer magyarázom el, onnantól csupán magamnak felelek. – Nem teszem hozzá, hogy pontosan megértem, hogy mindezt védekezésképpen teszi, azok miatt, amin átment, és ha játsza a mártírt, akkor csak magával szemben kell ezt tennie, én átérzem akkor ha cinikus, ha keserű. Támaszt fogok tudni nyújtani, bármennyire is bántó, nem velem teszi azt, hanem azzal, akit a tükörben lát. - Helyes. – Bólintok, hogy túl vagyunk a témán. Sejtem, hogy miket gondol, főleg, hogy a rúnák útján még össze is vagyunk kapcsolódva. Nem vagyok túl gyakori eset, ez tény, mint ahogyan én sem segítenék másoknak. A saját önző céljaimat hajszoltam, ahogyan mindenki más, hogy aztán eljőjjön az az idő, amikor a vélalány megnyit valami kaput az érzések szintjén, amelytől mások felé is tudok irgalmat nyújtani. Ettől még szent, és megváltó nem leszek, ám felnyílt a szemem többek között a magányos mardekáros kislányra, akinek lépteit nem csak sötétség, sokkal inkább szomorúság, és fájdalom övezi. Miután aligha volt valaha szerető családom, átéreztem a magányát, és el akarna taszítani, valami támaszt mégis akarnék nyújtani. Rá valahogy sosem vágyott a bennem élő fenevad, ha mégis úgy alakulna, hogy hogy eluralkodik rajtam az őrület, őt futni hagyom majd. - A hatalmat többféle módon meg lehet szerezni. Míg nekem az árnyékban a helyem, neked szükséged van rá, hogy valaki legyél. Ősztől a mostani hetedikesek visszaadják a jelvényt. Teszünk róla, hogy azok között legyél, akik megkapják. Ha szükséges, kérd ki Jessamine véleményét, ő már azelőtt prefektus volt, hogy az angyalok közé került. – Nálam nem a poszt játszik szerepet, mindenkit más tulajdonságáért állítok magam mellé, vagy éppen támogatom én. Lioneah esetén nagyon fontos, hogy legyőzze a félelmét önmagától, és azt az erőt, amelyet megszerezhet, mielőbb el tudja sajátítni. Ehhez pedig nagyobb mozgástér kell az iskolában. És a lány bármennyire is ellenkezik, vagy játsza a szarkasztikust, minden kérdése mélyülő kiváncsiságról árulkodik. - Tükörtest. Lesz egy másik Lioneah is, aki helyetted ott marad, és alapszinten teszi, amit tenni kell. Szűkszavúan válaszol, nem okoz zűrt. Addig te meg járhatsz tilosban. Akár az éjszaka közepén is, hiszen mindenki azt fogja látni, hogy a helyeden alszol. Bármikor válthatsz a két test között, vagy akár vissza is hívhatod a csellengőt, ha már nincs rá szükséged, így a visszaúttal már nem lesz gondod. Ám ne feledd, ha az egyik testet kár éri, a másikat is. Ha véletlenül meghal az egyik, a másik is vele pusztul, tehát ez menedéknek nem használható. – A varázslatot én fejlesztettem ki, de nem volt rá lehetőség, hogy ez utóbbi kiskaput kikerüljem. Mint ahogyan minden sötét varázslat a természet ellen való, valahogy megbosszulja magát. Ezt okosan kell megoldani. A kérdésére sötéten felnevetek, pedig nem gyakran űzöm ezt a sportot, ám itt most be kell dobnom némi vidámságot, ahogyan megvonom a vállamat. - A rendszer sosem lehet jó. Korlátok közé szorít, egységesít, nem hagy lehetőséget a kreativitásnak. Egyenruha... angolszász hagyományok. A szigor a döntő, nem a szabadság. Aztán csodálkoznak, hogy ha valaki szabadabblelkű, könnyedén szembeszáll velük, még túlerő ellen is. – Lassan azért kezdünk összecsiszolódni, hiszen jogosak a kérdései, válaszaimból rá is ébredhetnek, mindketten lázadónak születtünk, és elvesztettük a családunkat. Ketten erősek lehetünk, bármennyire is érzelgősnek hat most ez így összességében, hiszen a sötét mágia fűz majd össze, ám az csak eszköz, valahol tényleg olyan kivételes lény, akit szeretnék boldognak látni. És meg fogok tenni mindent, hogy legalább ezen önzetlen tervem sikerrel járjon. Ha már lemondtam a halhatatlanságról, akkor legalább elmondhassam, hogy tettem valamit, amiért nem vártam viszonzást. – Gyakorlással, elkötelezettséggel. – Bólintok, és nyomom a kezébe a zsákot, amelyben a ruházat illetve a sminkkészlet van felhalmozva. Felőlem aztán mindegy, hogy elfordul, vagy sem, karbafont kézzel nézek magam elé, még csak érdeklődve sem fogok odapillantani, ha szól, hogy végzett. Már régen megtanultam elvonatkoztatni, a női test pusztán fókusz, amely vágyra termett ugyan, ám alaposan össze is zavarhatja az ember érzékeit. Várakozom, amíg készen nincsen, aztán bólintok csak neki. - Most London, Zsebpiszok-köz. Hívd fel magadra a figyelmet, majd... A többit már tudod. – Lépek oda hozzá, átkarolom, majd életbe lép a tiltott teleport. Miután az erdőnek ezen szakasza már nem a birtok része, innen működnek a térmágiák. Talán meg lehetne próbálni bent is, már ismerem a mágikus falak felépítését ahhoz, hogy dacoljak velük, jelenleg azonban nincs értelme kockázatni. A következő pillanatban már a fővárosban vagyunk. Elengedem a lányt, majd maradok abban a sötét szegletben, ahol földet értünk. A térmágia ezen formája nem jár gyomorforgató élménnyel. Hagyom, hogy elinduljon, lépteit viszont figyelemmel kísérem.
Hát igen, még mindig nem igazán értem, hogy miért is van ez az egész, hogy mi az oka rá, hogy ennyire közvetlen legyen, segítsen, vagy akármit is akar pontosan tőlem. Nem azt mondom, hogy tuti rosszat, de attól még nem tudom, hogy pontosan mi a célja azzal, hogy segít. Persze ez nekem is hasznos, egyértelmű, de még nem tudom, hogy neki miért és ez azért érdekel. Nem szoktak csak úgy szimpla kedvességből és szívjóságból figyelmet osztogatni nem? Mindig van valami ok, mindig van valami jó indok. - Szóval szimpla szívjóságból akarsz segíteni, mert olyan rossz nekem és megesett rajtam a szíved. Milyen... megható. - cinizmus, oh naná, hogy cinizmus az, ami következik. Nem akarok én ebbe jobban belemenni, nincs értelme. Még mindig nehéz elhinnem azt, hogy afféle atyai szívjóságból van ez az egész, mert tényleg hihetetlen a dolog és kész. - De oké, mondjuk, hogy elhiszem, szimplán csak segíteni akarsz. - mert azért ez akkor sem hiszem, hogy túlságosan gyakori a világban igaz? Nem jönnek csak úgy úton útfélen olyanok, akik azért toppannak be az életedbe, mert annyira nagyon segíteni akarnak neked és megváltani a kis életedet. Ő pedig első ránézésre sem tűnik ilyennek, aztán persze tévedhetek, lehet hogy vannak más kiszemeltjei is, akiket annyira nagyon meg akar menteni másoktól... saját maguktól. - Prefektus? Hogyan? - nevetem el magam, de ez nem az a vidám, inkább a kétkedő nevetés. - Folyton büntetőmunkán vagyok, kb. heti rendszerességgel, nincs az az isten, hogy pont engem nevezzenek ki prefektusnak. - no meg ha jól tudom ebben az évben meg is vannak, nem hiszem, hogy csak úgy kivágná Piton a posztjáról az épp aktuális kis kedvenceit és pont engem a balhés egyént tenne a helyükre. Az egész kb. teljesen esélytelen. De persze az ismeretlen szón megakad a figyelmem, és vagyok én annyira kíváncsi, hogy persze, hogy rákérdezek. - Mi az a szimulákrum? - annyi tuti, hogy bonyolult és kissé kiejthetetlen neve van az izének, amiről beszél, amiről sejtelmem sincs, hogy mi lehet. Lehet, hogy majd most jön az a bizonyos beugratás, mert valamikor még mindig úgy hiszem, hogy jönnie kell. Majd meglátjuk igaz? - Nem vagy valami jó véleménnyel a rendszerről igaz? - ez már azt hiszem teljesen egyértelművé vált eddig is. Mondjuk én sem, a szüleim meghaltak, mert a Minisztériumban hittek, ami persze, hogy nem ér semmit sem. A minisztérium értelmetlen időpocsékolás csak, az is, ha az ember foglalkozik vele, csak hát én most még nem tehetek mást. Nem varázsolhatok csak úgy a sulin kívül, de ha Uther lehetőséget ad rá... naná, hogy élni fogok vele! - Világos, szóval vannak határok, de... tuti, hogy azok is kitolhatóak ugye? - hiszen ő is elég erősnek tűnik, tuti, hogy nem csak egy-két varázslatot tart a fejében, hanem többet is, ha épp több kell. Maximum én még fiatal vagyok és netán túlságosan kezdő is ahhoz, hogy sokat tudjak egyszerre, de nekem most egy is elég azt hiszem. - Csalétek és hóhér... érdekesen hangzik és ezt vegyem fel? Ez komoly? - kerekedik el a szemem úgy istenesen. Azért ez enyhén szólva is furcsán hangzik, szóval egyelőre még nem tudom azonnal hogyan kezelni, főleg a ruhák miatt. És igen azért naná, hogy elfordulok, de mégis csak rászánom magam, hogy átöltözzem. Persze azért a karba font kéz meg van... fura ez így, nagyon, kellemetlen is. Nem vagyok oda a lenge ruhákért, érthető módon. - És most? - pillantok rá újra. Gondolom ő már tudja, hogy mi a dolgom, én pedig... azt teszem majd amit mond a fejlődésem érdekében.
A lány a többiekhez hasonlatosan kissé értetlen a céljaim iránt, ellenben ő az első, és mindmáig egyetlen, akinél nem támasztok követelményeket. A miérteket még a saját magam számára is nehéz megmagyarázni. Ellenben ha bizalmi kapcsolatot szándékozom vele ápolni, akkor megérdemel annyit, hogy összefoglalom a választásom okát. Ellenben túl sok fájdalom él benne, nem vagyok benne biztos, hogy megértené. Sőt, aligha van szüksége ilyen kapcsolatra. - Nos... bármilyen hihetetlen is, nincsen ára. Nem viszonzásért teszem. Korántsem vagyok az a mennybéli megváltó, aki úton útfélen segít másoknak. Veled kapcsolatban hogy is mondjam... átüt a fájdalmat téren és időn, erőért kiált, támogatásért. Tudom, hogy egyedül vagy a szüleid nélkül, és... én lennék az, aki támogat. Nem mint lányt, nem mint nőt. Mint gyermeket. Valamihez nem kell vérségi kötelék. Csupán szándék, ha akarod. – Ezek alapján eldöntheti, hogy legalább barátkozik-e a gondolattal. Nem kell, hogy visszaöleljen, lehet, hogy mindez még idővel sem jön. Értetlenséget érzek, viszont az elutasítása nem teljes. Lehet, hogy képes lesz arra, hogy legalább elfogadja, valaki figyeli a lépteit, és nincsen teljesen egyedül. Ez lennék én. A varázslatok, amiket a kezébe adok, nem az én erőmet szolgálják. Ha a csillagnászt beteljesítettem volna, akkor is hagytam volna őt elmenni. Nem érdemel halált. - Önállóság, ez a legfőbb cél. Az iskolában még korodnál fogva korlátok közé vagy szorítva, amelyet fel tudsz majd oldani. Még a házirendben is vannak kiskapuk. Az első az lesz, hogy prefektus leszel. Akkor sokkal kevésbé figyelnek rád, ami a kijárási tilalmat illeti, és olyan ajtók nyílnak meg előtted, hogy nem kell visszafognod magad. Ahova pedig így sem mehetsz, azt majd megoldja a szimulákrum. – Mindez még csak felvezetés, arra vonatkozik, hogy kész vagyok komoly tudást átadni, még ha nem is érti feltétlenül a varázslataim mibenlétét. Megvan a veszélyük, ám úgy vélem, hogy a sötét angyal kész lesz velük élni, kockázatni is akár. Miután pár pillanattal ezelőtt megválaszoltam a kérdését, nem kezdem el ismét ragozni. Számomra az is megfelel, ha kapcsolatunk egyirányú, tudok vele, és csak vele önzetlenül bánni az adománnyal, hiszen még a vélalánnyal is megvannak az ultimátumaink. Lioneah felé nem a nirvana a lényeg, hanem az, hogy elérje a hőn áhított függetlenséget, és ne legyen senki, aki képes bántani őt. - A minisztérium vak, és csak a bejegyzett sötét varázslatokat figyelik. Nem veszik észre, ha valaki változtat rajtuk, és már nem is ugyanaz lesz. Hatásában olyasmi, olykor bizony még erősebb is. – Talán mégiscsak jó döntés volt, hogy nem feláldozható szolgákra vesztegetem az időmet, az energiámat, hanem egy egymással összeszoktatható csapatra. Lioneah meglehet csak engem fog elfogadni, a többieket esélyes, hogy akár gyűlölné is. Meglátjuk. – Azért az elmédnek is megvan a korlátja. Ha már sok olyan varázslatot ismersz, amely a memorizációra épül, akkor meg kell húznod a korlátot, hogy a következő alvásig mit szeretnél használni. Mint egy bevásárlólista. – Úgy tűnik valamennyire sikerült benne elültetnem a lelkesedés csíráját, így kész velem jönni, hogy kitapasztalni, hogy mire lehet képes. – Csalétek leszel. És hóhér. Ott leszek, hogy közbelépjek ha szükséges. – A semmiből sötét vászonzsák tűnik fel, amelybe könyékig belenyúlhat, miután a kezébe nyomtam. Kissé kurtizános ruhákat talál, mégis igen kislányosokat, mintha valami gyermekprostiuáltra szabták volna. Ezen felül hivalkodó sminkkészletet. – Öltözz át. – Leülök, és egykedvűen elnézek a távolba. Előttem nem kell szégyenlősködnie, akkor sem fogom végigmérni, ha az orrom előtt lengeti a kebleit. Másféle viszony él majd köztünk.
Az én életemben ilyen sok minden nem változott meg. Épp csak egy dolog, de az nagyon is pozitív irányba, aztán majd meglátjuk, hogy ez mennyit befolyásol rajtam. Egyelőre csupán annyit, hogy úgy érzem több mindenre vagyok képes, meg tudom védeni magam. Persze nem mindentől és mindenkitől, de most még elég energiával vagyok feltöltődve, hogy úgy érezzem a lehetőségeim most nagyon is tágak. Persze nem lehet tudni, hogy ez mikor fog változni, ettől még ugyanúgy ingatag vagyok és nem lehet tudni, hogy mikor és mitől változik majd újra negatív irányba a helyzet. - Szóval csak te? És miért akarsz te kárpótolni? - egyáltalán miért akar bárki is kárpótolni, vagy ő miért érzi úgy, hogy neki kéne, vagy... nem is értem én az egészet. Igazából már az elején sem értettem pontosan, hogy mit is akar tőlem pontosan. Erőt adni, de vajon miért és miért akar kárpótolni, vagy bármit tenni értem? Miért pont értem egyáltalán? Biztosan vannak még rossz sorsú emberek, diákok, akárkik, akikért érdemes, én sem vagyok különleges, hogy értem inkább kellene. Vagy ez most afféle célzás volt, hogy tud arról, ami történt és zavarja, hogy más valakitől kértem segítséget? - És, ha nem akarok tudatos lenni, vagy nem akarok vadász lenni, csak... én akarok lenni, önállóan és kész? - nem tudom, nincsenek nekem olyan nagy céljaim igazság szerint. Én csak úgy érzem, hogy jó nekem így és kész, jelenleg legalábbis tökéletesen megfelel így az életem. Nem akarok én olyan nagy dolgokat elérni. Az életem alakul végül is, hiszen erősebb lettem, többre vagyok képes, mint eddig és többet is érek el, mint amire eddig esélyem volt és már nem tud csak úgy bárki legyőzni. Persze még mindig nem vagyok elég erős, de már erősebb, mint voltam. Az azért mégis csak vízválasztó volt, hogy végeztem két emberrel. - És miért akarsz tanítani engem? Ez miért jó neked? - igen is ez azt hiszem már azért fontos kérdés, mert valami oka bizonyára van. Nem csak véletlenül merült fel ez benne, hogy meglátott és segíteni akar. Ő nem néz ki annak a fehér lovas lovagnak, aki ártatlanokat ment meg a sanyarú sorstól. A következő szavaira viszont mindettől függetlenül tényleg nagyon figyelek, hiszen határozottan érdekesnek tűnik, és mindenképpen sokkal izgalmasabb lesz, mint az, amit eddig tanítottak a suliban, főleg akkor ha nem kell hozzá pálca. - És ezt nem szúrja ki a Minisztérium, ha használom az iskolán kívül? - mert hogy jelenleg ez itt a legnagyobb gond. Még van itt egy évem ezzel a mostanival együtt. És, amíg nem fejeztem be az iskolát addig nem varázsolhatok a kapukon kívül, mert csak megjárnám és ez azért elég kellemetlen, főleg akkor, ha valamilyen komoly helyzetbe kerülök. Azért meg van bennem most is a késztetés, hogy elhúzódjak, amikor közelebb lép, de a kíváncsiságom miatt végül nem teszem meg, azért jobban érdekel az, hogy mi lesz ebből. - Szóval elég csak aludnom és akkor majd újra tudom használni? Elég... jó hangzik. - hát naná hogy! Ha pedig még tudom használni akár a sulin kívül is, akkor végképp tetszeni fog. Eszem ágában sincs nemet mondani, a kérdésére magamhoz képest egészen lelkesen bólintok. - Hát persze! - nagyon is érdekel, hogy milyen is ez a varázslat. - És tudom irányítani őket? - a vérlegyeket, gondolom engem nem támadnak meg és talán akkor azokat sem, akiket nem akarom. Ez lenne a logikus.
Lioneah... a legszeszélyesebb angyalom, akiről sosem fogok igazán igazi titkokat megtudni. Úgy véltem már a kezdeteknél, nem érdemes behatolni az elméjébe, amely már így is sérült, csupán az álmait vigyázom, óvom, hogy ne bukjon le a teljes őrületbe. Erőt kívánt, amit meg tudni számára adni, ha képes elfogadni, a sötét mágia sosem lehet egyenlő a gonoszsággal. Meg kell tartanunk azt a semleges egyensúlyt, hogy a természet minden formájából ki tudjuk sajtolni a számunkra szükséges erőforrásokat. A McCaine testvérek közé tartozik, akik köztudottan nagy varázserővel vannak megáldva, így megtehetném, hogy egy fékevesztett sötét boszorkányt szabadítok személyében a világra, akinek csak én parancsolok. A dolog szépséghibája, hogy nem akarom szájába vetni a zablát. Bizonyos fokig érthető a dühe, ám ha túlságosan szabadjára engedem, én sem tudnám megállítani. Ha valóban úgy kezelem, hogy a lányom, akkor óvnom kell a lelkét úgy, hogy kap is valamennyi hatalmat, ám csak fokozatosan, hogy megtanuljon élni vele. A mai éjszaka tovább mélyítené ismerkedésünket. Már az első alkalommal is éreztem belőle a harcias természetet, mégsem mondott nemet, elfogadta, hogy a rúna által összeköttetésbe kerülhetünk, és az erejét felhasználhatja akár ellenem is. Kedvére volt a saját lelkéből formált korbács, és az csupán a kezdet volt. Amint megjelenik a legkisebb, azonnal a karomba kapom, nem túlzottan érdekel a meglepődöttsége, én sem fogok magyarázkodni. Már elmondtam számára, hogy számomra ezúttal nem kell indok, valahogy megláttam benne azt a magányt, elhagyatottságot, amely még engem is megérint, és ha senkije nincsen, leszek az, aki törődik vele, mindezt viszonzás nélkül. Elengedem gyorsan, mert tudom, nem az a típus, aki könnyedén kinyilik. Ezt meg tudom érteni, pár hónappal ezelőttig én magam is ilyen voltam. Öleléseim személytelenek voltak, szenvedélyük felszínes volt azon nőszemélyek számára, akik pusztán a testi vágyat voltak hivatottak csillapítani. Még Eileen előtt bőven. Most pedig úgy tűnik, gyermekem születik, még azt is el tudom képzelni, hogy a vélalány igent mond, hogy keljünk egybe, Ruth esetében pedig szinte testvéri a viszony. Ki gondolta volna, hogy a csillagnász ilyen értelmetlen, érzelmes lépések miatt esik kútba. Na de a kútról inkább ne is beszéljünk... - Nem. Rúnát nem kapsz többet. Egyenlőre. Miért? A kapcsolatunk csakis akkor állhat erős lábakon, ha elhiszed, képes vagyok melletted állni. Ahogy mondtam... régóta figyellek, és az a célom, hogy én kárpótoljalak, mindazért, amelyben érintett vagy. – Ezzel egyenlőre csupán magamat ismétlem, ám mielőtt még rávilágítana, hogy ezeket lényegében már hallotta, áttérhetünk arra, amire vágyik. - Mindezt megkaphatod angyal. Ha képes vagy elfogadni azt hogy tudatosnak kell lenned. Az ösztöneid most mint egy vadállaté. Félelmetes vagy, igaz... de nem túlélő. Vadászol, és vadásznak rád. Felül kell mindezen emelkedned. Hideg logikára van itt szükség, az ösztönöket hagyd meg a gyengéknek, akiknek nincsen más fegyvere. – Most nem lépek oda, körbevesz minket a sötétség, csillagok is alig hatolnak át rajta. Lioneah láthatóan nem fél semmitől, nincsen vesztenivalója, ám az eltökéltség még nem elég. Nem csupán támadnia kell tudnia, a védelem sem árt. Igaz, ez utóbbit még én megadom neki, amíg megtanulja. – Amit itt tanítanak, nem alkalmas a valódi életre. Ártatlmatlan, minisztérium által felügyelt tanmenet. Akik érnek itt valamit, nem a Roxfortban tanulták. Ne érts félre angyal, nem leszek vaskalapos tanár, de kapsz majd házifeladatot. Nem magolást... – Mosolyodom el sötéten, bájitalból én kifejezetten pocsék vagyok, így nem abból fogjuk mélyíteni a tudását. Arra ott van Jasmine. Ellenben a gyógynövények, amelyhez Lioneah ért, számomra is fontosak. Előbb az elmélet, majd a gyakorlat... - Úgy vélem, ha te képviseled a föld elemét, szorosan közel állnak majd hozzád azokat az élőlények is, amelyeket segítségül hívhatnak. Nos... van egy varázslat, amelyet egy ősi kódexben láttam, ám túl elavultnak bizonyult, méheket idézett, amellyel támadni is tud, ám védekezésre is kiválóan alkalmas. A dolog hátránya, hogy egyszerű füstvarázs, és máris annyi neki. Ám a vérlegyek... amiket kifejlesztettem megváltoztatva pár szótagot, és hangsúlyt... Nos ellenük nincs védelem. – Most odalépek, átfogva a derekát a fülébe súgom a varázsszót, amit emberi fülnek hallva szinte értelmetlen betűsor, így a halántékára helyezem az ujjamat, hogy a varázslat letelepedjen az elméjében, és képes legyen bármikor előhívni. – Minél gyakorlottabb leszel, annál inkább lesz szükséged pihenésre ahhoz, hogy újra előhívd az igét. Az általam használt varázslatok máshogyan működnek, mint a Roxfortosak. Varázspálca sem egyéb fókusz nem kell hozzájuk. Csak feltöltődés. Eleinte aludnod kell ahhoz, hogy egy bizonyos formulát ismét tudj alkalmazkodni, ám idővel egyre ügyesebben, gyorsabban tudod ismét előhívni. Előnyük viszont... nos majd meglátod. Kipróbálod élesben? – Nyújtom a kezemet, hogy elinduljunk a gyakorlat színhelyére.
Uther... nem hallottam már felőle egy ideje. Igazából még csak azt se tudom, hogy pontosan mi is a célja velem... velünk, bár még a többekről se nagyon tudok. Hát igen az információim nem túl bővek, de nem is olyan nagy baj ez. Igazából jelenleg nem sok minden érdekel a világból. Örülök annak, hogy sikerül megtennem azt, amire annyira vágytam. Úgy érzem, hogy több lettem, felszabadult a lelkem, és hiába tudom, hogy az út, amire léptem a családom szerint minden bizonnyal rossz... nem érdekel. A családom... soha sem volt olyan, amire szükségem lenne. A testvérem nem elég erősek, hogy tegyenek valamit. Nicolas csak megöleti majd magát, Astrid csak játssza a jó kislányt, a húgaim pedig... fogalmuk sincs még az igazi életről. Én tudom, hogy mi hogyan működik és nem fogok olyan sorsra jutni, mint a szüleim. Nem fogok bujkálni és nem fogok másoknak alapot adni arra, hogy ártsanak nekem. Nem! Én fogok ártani másoknak, ha erre van szükség, mert meg tehetem, mert.. elég erős vagyok már hozzá és az olyanok, mint Uther vagy a fickó, akihez Wyatt juttatott el, segíteni fognak benne. Nem árthat már nekem senki sem! Az ölelés... hát szó se róla tényleg meglep. Kissé morcos arccal húzódom hátra, amikor elenged. Nem lököm el, talán azért, mert meglepett és volt időm reagálni, talán csak mert nem volt annyira rettenetes, talán csak van annyi akaraterőm, hogy annak ellenére, hogy nem tetszett a dolog mégis csak engedjem, hogy megtörténjen. Számít egyáltalán a miért? Nem minden esetben és most sem hiszem. A szavai viszont határozottan meglepnek, főleg az utolsók, amikor a tőrt említi. Kissé elkerekedik ugyan a szemem, de aztán feszesen húzom ki a hátamat, az államat pedig dacosan emelem meg. - Hogyan szeretnéd erősíteni? Újabb rúnával? És miért? - nem mondott el nekem még túl sokat a terveiről és akárhogy is, de kíváncsi vagyok rá és most már többet akarok tudni. A tőr persze még nálam van, az amit kaptam, az mivel két életet oltottam ki, és... élveztem! Igenis élveztem! Ahogy felszabadítottam végre magamat a teher alól, ahogy végre ledobhattam mindent, ami fáj, ahogy... egyszerűen minden tisztább lett és békésebb hirtelen. - Hogy mire vágyom? - morfondírozva fonom össze a kacsóimat magam előtt, mintha ez olyan kérdés lenne, amit igazán jól meg kell rágnom. - Erőre... hatalomra, hogy ha valaki ellenem tör, akkor azt meg tudjam állítani. Bármilyen erős is legyen... én akarok az erősebb lenni! - hiszen most sem ment volna a fickó nélkül. Nem tudtam volna mit kezdeni a két pasassal, akkor sem, ha amúgy varázsolhattam volna. Nincs még olyan erőm és itt az iskolában talán nem is kapom meg azt soha. - Olyan varázslatokat is meg akarok ismerni, amiket ők sosem tanítanának meg. Ismersz olyanokat igaz? - a fejemmel a kastély vélt irányába biccentek. Igen... ők nem fognak nekem olyasmit oktatni, ami érdekel. A rosszak... azok, akik igazán veszélyesek nem csak unalmas mágiákkal machinálnak. Nem, ők sokkal többet tudnak, ők olyasmiket is ismernek, amiket mi sosem tapasztalhatunk meg. Én viszont ismerni akarom ezeket, sőt... használni. Vadász létezik és vad... én vadász akarok lenni!
Várakozom, mert tudom, hogy a kislány az, akinek legfőbb ellensége a magány. A többit nem érte ekkora veszteség. Amíg Eileen felé a szívemet adom, Ruth felé a barátságomat, mintha Lioneah esetében mindig meghatódottságot, büszkeséget éreznék. Valahogy tisztemnek érzem védeni őt, holott a többitől az elején szolgaságot, tekintélyt vártam. Az más kérdés, hogy ahogyan a csillagnász kútba esett, és elkezdtem megismerni őket, de a McCaine lány felé mindentől függetlenül volt valami kiskapus ötletem, hogy ha a másik négy el is pusztulna, őt megvédeném, magam mellé venném. Erre már nem lesz szükség, ám még nem kerültünk közel egymáshoz, minden perccel távolodik a valóságtól, lassan itt az ideje, hogy felnyissam a szemét, nincsen egyedül. Érzem, hogy a pici angyal elméje nem oly nyugodtan, álatlanul dobálja magát. Tapogatózó csápom pusztán finom érintés, nem parancs. Van egy olyan érzésem, hogy ha akarnék, se tudnék parancsolni. Előbb hal meg, mintsem térdre boruljon, akár előttem, akár bárki más előtt, ez számomra becsülendő tulajdonság, ahogyan Eileen esetében a dac az, amely legjobban megfogott. Türelmesen várakozom, amíg a hitehagyott mardekáros meg nem érkezik. Vállalta a rúnát, tehát nincsen ellenére a kapcsolat, és háztársával ellentétben nem is szándékozott eltávolítani azt. Mintha ő is azt érezné, hogy valaki figyel rá. Nem vagyok annyira érzelgős, hogy felmerüljön bennem, pusztán ezt akarom hinni. A saját érzéseim nem érdekelnek, az ővének akarok a végére járni. A fiatal lány állandóan önmagát sebzi meg, hogy nem látja már értelmét hinni a világban, s ezt meg is tudom érteni. Szülei halála nem is érintette olyan mélyen, mint az, hogy valaki kéretlenül belemászott nem csupán a testébe, ezáltal a lelkébe. Többet tudok róla, mint hinné, hiszen szokásom alvás közben cirógatni a lelkét, kellemes gondolatokat plántálni. Magam sem értem, hogy miért érzem így, fiatal vagyok még ahhoz, hogy egy ekkora nagylányom legyen, amióta megismertem az angyalokat, sok olyan érzés szabadult el bennem, amelyet évek óta elnyomtam, kikapcsoltam, és most hatványozottan törnek ki belőlem, hogy aztán folyamatosan tapossak bele mind az öt lelkivilágába, amikor egy váratlant húzok. Azt, hogy mit tett az elmúlt napokban, nem érzékeltem. Csupán a változást, a megnyugvást. A gyilkosság lemoshatatlanul beleégett a lelkébe, ezen csupán mosolyogni tudok, talán csak a véla és Jessamine az, aki még nem lépett bele abba a körbe, hogy vérontásra szánja el magát. Nem én leszek, aki rájuk húzza azt a terhet. Amikor megérkezik, magától értetődő mozdulatattal lépek oda, és kitárva a karjaimat, megölelem. Egyetlen mozdulat csupán, bizonyára meg is hökkentem vele, hogy eltoljon, ellökjön. Elengedem, és lepillantok rá, eddig is egyértelmű volt, hogy nem mint nőtől akarok bármit, fel sem merült az első találkozásunk kapcsán sem. Valahogy már akkor is elpedzegettem, adni kívánok. - Úgy vélem, hogy itt az ideje, hogy erősítsük azt a kapcsot, amelyre igent mondtál Lioneah. Ahogy említettem, kész vagyok fegyvert adni a kezedbe, és nem pusztán tőrökről beszélünk. – Mormolom, valószinűtlenül kék szemeimmel őt méregetem, ám nem szándékozom a titokzatos mester szerepében tetszelegni. Ahogyan Jessamine esetében, az őszinteség bizony komoly aduász lehet. – Itt az ideje, hogy kinyilvánítsd, mire is vágysz. – Ezzel csakis arra utalok, lefektettük tényként, mögötte fogok állni a céljai megvalósításában, még akkor is, ha ráérő szabadidejében sötét varázslókat keres fel. Itt az ideje, hogy tőlem kapja meg, amit akar.
Sokkal erősebbnek érzem magam azóta, hogy megtettem, amit meg kellett tennem. Tudom, hogy mi lenne erről a véleménye a testvéreimnek, de... érdekel? Kicsit sem! Én sokkal jobban érzem magam, felszabadultabbnak. Attól még persze nem lettem hirtelen kedves kislány, ugyanúgy nem viselek jól másokat, de nem érzem olyan feszítően a folyamatos dühöt, egyszerűen csak az alap jellemem maradt meg, a harag a szüleim felé, hogy elhagytak, de legalább már valamelyest enyhült, ez is valami. Épp a szobámban az ágyamon fekszem és nézem a plafont. Felidézem azt, ami történt, az első pillanatot, amikor lesújthattam a tőrrel. Igen lehet, hogy a dolog végül összességében talán sokkolt, elájultam, de nem azért, mert annyira ijesztő volt. Valahogy talán a miatt, ahogy elszállt belőlem a haragom egy része és igenis sokkal jobb most. Szóval nagyjából e közben érzem meg azt, hogy mintha a fejemben szólalna meg... az ismerős hang, ami tudom én, hogy kié. A rúna szinte bizserget, én pedig egyből tudom, hogy miről is van szó. Mennem kell, mert hív és akár be is számolhatok neki arról, ami történt. Büszkén, felvetett állal, mert igenis megtettem, és nem fogom letagadni a dolgot. Talán már tudja is, nem vagyok benne biztos, hogy ez az egész kapcsolat meddig is ér el. Feltápászkodom hát, és mivel még ebben a pillanatban nem tudom a pontos irányt és célt, így végül szépen felkapok azért egy kabátot. Este még kellően hideg van. A lábamra csizma kerül, de sapkát most kihagyom, csak a zsebembe süllyesztem hátha szükség lesz rá, aztán már indulok is. Persze csendesen és óvatosan, mert már bőven túl vagyunk a kijárási tilalmon. Nem is értem, hogy miért ilyenkor kell kint császkálnom. Na nem mintha félnék, csak azért kint akkor is hideg van már és már egészen jól elhelyezkedtem az ágyamban. De akkor irány a Tiltott Rengeteg, legalábbis mint kiderül lassan az irány egyértelműen arra van. Morfondírozom persze rajta, hogy miért a hely, de... majd kiderül gondolom. A tőr még nálam van most is, amit Rasmustól kaptam, valahogy meg kellett tartanom, elég sok és jó emlékem van, ami hozzá fűz, ezzel együtt csak még erősebbnek érzem magam, hiába tudom, hogy ez igazából butaság. Csendben és óvatosan haladok, amíg meg nem látom Uthert a fák között várakozni. A kezeim a zsebemben, de úgy, hogy gyorsan tudjam előkapni, ha kell és pálcát ragadni. Még egy Lumost sem varázsolok, elég jól lát az ember, ha hozzászokik az éjszakai fényekhez, no meg nem kéne felhívni magamra a figyelmet, ki tudja kik, vagy mik vannak a fák között igaz? - 'Estét! - állok meg végül pár lépésre tőle, lazán nekidőlve az egyik mellettem lévő fának és onnan pillantok rá. Igazából az első találkozásunk óta nem nagyon találkoztunk, legalábbis érdemi és hosszabb beszélgetésre nem, szóval kíváncsi vagyok, hogy most vajon mit is akar tőlem. - Miért hívtál? - mert hát tuti volt ennek valami célzata. Kétlem, hogy csak unikornisokat akarunk megfigyelni, vagy csak kötetlenül csevegni. Valami olyasmiről lehet szó, amit nem akarja, hogy halljanak a kastélyban a festmények... netán a szellemek? Tehát valami olyan, ami nem tartozik másokra igaz?
A legérzékenyebb angyal rezdüléseit figyelem. Erőt, hatalmat adtam a kezébe. Valójában pusztán felszabadítottam, hogy tőlem függetlenül is tudja használni a saját testét, eszenciáját. Olyan követőkre van szükségem, akik fölött nem szükséges főnökösködni, egyedül is megállják a helyüket. Ez itt viszont nem pusztán egy az ötből, érzelmi kötődésem irányába más, mint akár Eileen, vagy Ruth felé. A vélalány egyértelműen magához láncol, a pulykatojás egyenrangú partnerséget harcolt ki, mintha a testvérem lenne, ám a kicsi... szánni való. Nem lenézni. Ha igazán végignézem az öt lány auráját, egyértelműen közéjük tartozik, mégis ő igényli a legkomolyabb segítséget. Az a poszt, amit neki szánok, feljogosítja majd, hogy bizonyos tekintetben föléjük emelkedjen. ~Lioneah...~ Sugallom, ha egy kicsit koncentrál, akkor követni fogja a hangomat, amelyet nem hall, az elméjében jelenik meg. A rúna, amely a vállán rajzolódik ki, segíti az ösztöneit, hogy rám találjon. A tiltott rengeteg fái elrejtenek mindenki más elől, a lányra azonban várok. Azt kell éreznie, hogy a szövetségese vagyok. S mikor megkérdezte, hogy miért... konkrét választ nehéz volt adnom anélkül, hogy ne tapossam szét a lelkét... Remélem van annyi esze hogy ezen az éji órán elkerüli az akadékoskodó gondnokot. Védőmágiák tekintetében még erőteljesen a radar alatt „repüljön”. Nem az erdő szélén várom, sokkal beljebb. Találjon rá az ösvényre, amely oly hivogató, csalogató. A saját magából előbukó sötétségre kell építenie, hiszen semmi sem fehér, vagy fekete, ahogyan Jessamine tudtára is adtam, az eszközök használata lényegében oly mindegy. Hatosfogatunk nem arra fog felesküdni, hogy értelmetlen kínzásokba bocsátkozzon, bár ahogyan elképzelem, Ruth erőteljesen nyalogatná erre a szája szélét. Most Lioneah van fókuszban, meg kell tudnia, mire született. Gyászmadár ruházatomban várom a tölgyfák egyikénének támaszkodva. Kerülöm a hatásvadász belépőket. Valahogy a pöttöm mardekárosnál mindig sikerült megtartanom a halandó mivoltomat álszent trükközés nélkül. Egyetlen kérdés van csupán: képes élni a rá ruházott adománnyal, amelyre tettei alapján méltán rászolgált? Végre itt a lehetőség, hogy valaki rá is figyeljen. Nem úgy, mint a vér szerinti testvérei. Azok nem ismerik fel, hogy Lioneah mire hivatott. Önző módon saját sebekeiket nyalogatják, nem a kicsi az, akinek önként választott számüzetésbe kell vonulnia. Régóta figyelem már ezt a családot... Ám lamentálás helyett a cselekvésé a főszerep. Mélykék szemeim egy pillanatra vörösen villannak fel, ám ma estére száműzöm a fenevadat, most enyém a terep...
