2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Én sem akarnék egy romantikus, meghitt helyre behúzódni vele, ahol aztán ki tudja, mik történhetnének. Attól kirázna a hideg, de körbenézni azért szeretnék, hogy tudjam, hol vagyunk. Nekem az fontos lenne, mivel nálam az is a megfigyelés része. Részben így tudhatom, hogy a többiek hol vannak, és lehet következtetni rá, hogy mit csinálnak. Neki erre nincs igénye, de mindegy is. Furcsa srác. - Gondolom bárhol, ahol többen is ott vannak, például a karácsonyi bálon. - felelem, noha tudom, hogy nem ezt várta. Hogy szerinte ezek szerint az ilyen kisebb csoportokba verődött bálozás a legideálisabb, főleg, hogy még különálló klikkekre is szakadt a társaság. De valójában ő sem megfigyel, hiszen mindenki elvonult valamerre... Habár azt nem vitatnám, hogy sok pletyka fog szárnyra kélni. - Szóval lusta vagy. - összegzem szavait, mert bárhogy csavarja is, a lényeg ez. Várakozik a hátsóján, hátha lesz mozi - ha nem lesz, akkor keres mást, hátha annál majd lesz. Ez lustasággal vegyes rosszindulat, de nem több. - Jó - hagyom rá, s követem. Nocsak, csak sikerült kilendítenem őt a lustaságából, legalábbis részben. - Aha - hagyom rá. Ciki, nem ciki, nem tudom, de az biztos, hogy nekem a magyarázata ingatag, de ha szerinte ennyi bőven elég, hát jó. Szerintem a magyarázata legalább annyira bizonytalan, mint az enyém, bár magyarázatokon nem is gondolkodtam igazán - az fontosabb volt, hogy legyen párom. - Dehogy fenyegettem - felelem vidoran. - Csak rávezettem, hogy én vagyok az egyik legjobb választási lehetőség - magyarázom nagy ártatlanul. Következő szavaira csak felsóhajtok, de végül biccentek. - Legyen - felelem, noha nem telt még el sok idő. Ennyit a császkálásról... Mindegy is, hiszen idő kérdése, és fel is hangzik az a bizonyos gongszó, mely után magára hagyom a srácot. - További szép estét! - mosolygok még rá barátságosan, ámbár, hogy ebben mennyi kedvesség van valójában, azt hagyjuk.
//köszönöm a játékot azért, s majd adok lehetőséget a kárpótlásra/engesztelésre //
Mit ne mondjak, nem vagyok egy romantikus alkat. Nem is teljesen értem, ahogy valószínűleg más sem érti, mégis mit keresek egy Valentin-napi partin. Elvégre barátnőm nincs, valószínűleg nem is lesz egyhamar, mással meg ugyan minek jönnék el ide? És mégis itt vagyok. Na nem mintha a nagy románcok miatt jöttem volna, egyszerűen csak szeretek tájékozott lenni. Itt sok mindent meglehet tudni, főleg így a vakrandi idejében. Senki nem azzal vakrandizik, akivel érkezett, mégis mindenki valami meghitt helyre vonult. Részben ezért is nem akartam Dessel valami kis hangulatos helyre visszahúzódni. Ténymegállapítására csupán biccentettem egyet. Valóban nem „az elvakult szerelem vezetett ide”. Persze, rá is kérdez, hogy ne kérdezne rá, hogy ha nem ez, akkor mégis mi. Hamiskásan elmosolyodom. Végtére is miért ne oszthatnám meg vele? – Ugyan, nézz szét… Hol lehet többet megtudni kedves diáktársainkról, ha nem egy ilyen helyen? – mutatok körbe a helyiségen, éreztetve, hogy ez az a hely, ahonnan a legtöbb pletyka kiszivárog, habár a magát a Szükség Szobáját mindenki titoktartónak ismeri, olyan tekintetben, hogy ha ide eldug valaki valamit, nem valószínű, hogy valaha újra megtalálja. Minden esetre úgy látom, értette amit mondtam, bár igazából sejtettem, hogy nem annyira üresfejű liba, hogy ne fogja fel egyszerű szavaim mivoltát. Bár ahogy továbbvezeti a beszélgetésünk apró foszlányát felvonom a szemöldökömet és kicsit felhorkantok. Még hogy lusta. – Kérlek szépen, én nem vagyok lusta, csupán nem tartom érdemesnek, hogy keresztbe tegyek egyetlen szalmaszálat is, ha más elintézi magának helyettem a maga baját. Minek törném magam? Én csak a műsorra vagyok kíváncsi. – Be kell vallanom, nem rossz ez a „gonoszkodó” stílus, de azért nem ezzel fog bárki is levenni a lábamról – már ha ez egyáltalán lehetséges. Aztán bekövetkezett… Végülis, mit vártam, legyen akármilyen laza, ő is csak egy csaj… Mért is elégedne meg szerény előtéri környezetünkkel? Kicsit megmasszíroztam a halántékomat majd bólintottam. – Rendben, nézzünk körbe… - Ellöktem magamat támasztékomtól, és elindultam befelé. Gondoltam, úgyis követni fog, elvégre ő akar annyira bentebb menni. Séta közben azért találkozhatunk nem egymásnak teremtett turbékoló párocskákkal, nekem ez is elég. Élvezet első kézből végignézni a széthulló kapcsolatmorzsákat. Kirendelt partnerem láthatólan nem tud megszabadulni attól a gondolattól, miért is Alice-t hoztam el, így hát remélve, kielégítem kíváncsiságát, röviden, s tömören összefoglaltam. Reakciójából ítélve, valószínűleg félreértette. – Nem… Nem szokásom fenyegetőzni. Egyszerűen csak így jött ki a lépés – zártam le a témát. Az viszont, érdekesebbnek bizonyult, hogy ő hogyan került össze az ázsiai kissráccal. Elvégre valljuk be, nem éppen egy súlycsoportba tartoznak. Jó, oké, én se Alice-el, de nekem nem ciki bárkivel is jelenek meg bárhol. Mindent ki tudok magyarázni. – Értem, szóval megfenyegetted - nézek rá kedvesnek szánt mosollyal az arcomon, ugyan azzal a mondattal, amivel az imént ő vádolt meg engem. Bár az utolsó mondatából fakadóan én ki is néztem belőle, hogy tényleg így történt. Szinte láttam magam előtt a jelentet. Nem lettem volna szerencsétlen gyerek helyében. Elfojtottam egy röhögést, pedig nagyon kikívánkozott, holott nem is szoktam röhögni. Nem vagyok én holmi hiéna. – Viszont lassan lehet meg kéne őket keresnünk. Hacsak nem akarod az egész estédet kellemes társaságomban tölteni. – mondtam szinte teljesen érdektelen hangot megütve. Igazából nekem mindegy volt jelen pillanatban, kivel figyelem a párocskákat. Nagy a valószínűsége, hogy Alice társaságában sem fogom romantikusabb hangulatban eltölteni az estét. Minden esetre arrafelé vettem az irányt, amerre utoljára láttam eredeti partnereinket. Aztán, majdcsak lesz valahogy…
♫ Zene ♫ ¦ Ruha ¦ Hát mégsem sikerült. Nem a legjobb, de majd kiengesztellek. Köszi a játékot! Számítok még újra a jövőben!
Vendég
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Odessa & Aaron 2015-03-06, 17:52
Aaron & Odessa
Nem érdeklődöm a Valentin-nap iránt, ebből adódóan az ennek örömére rendezett partik iránt sem. Sőt, kiráz a hideg tőle igazából, mert minden ilyesmin kockáztatom a lebukást... Ezért sincs barátom, többek között, mert már az előtt kihátrálok a kapcsolatból, hogy az elkezdődne. Épp csak... Emiatt rosszul érzem magam, selejtnek, mert hiába nem akarok semmi komoly kapcsolatot, az mégiscsak kínos, hogy senki sem hív el karácsonykor, nem? Én... Én nem bírom ezt, nem vagyok selejtes, és ha ehhez az kell, hogy másoknak is szemet szúrjon, hogy elhozzak magammal valami srácot, rajtam nem múlik. Még neki kéne hálásnak lennie, alig tette be a lábát a suliba, máris van kivel mennie Valentin-napra! Ami viszont Aaront illeti, most meglepett, inkább az a magányos tahó jutna eszembe róla, de lehet, megint túl sztereotip voltam. Meg talán alpári is, suhan át gondolataim között Cornelius, de őt úgy hessegetem el, mintha soha se lett volna. Vele is beszélnem kellene, de... Nem tudom, még mindig nem tudom, mit mondhatnék neki. És ez olyan szörnyű! De visszatérve a bálra, szavaim úgy tűnik, megérti, és ez némileg megkönnyebbülés. Talán valahol hasonlítunk, és akadhat közös témánk, ami jó. - Valahogy sejtettem, hogy nem az elvakult szerelem vezetett ide. - jegyzem meg, nem annyira Alice-ről, mint őróla alkotva képet ezzel, ami talán külső szemlélő számára beszólásnak is elmenne, inkább ténynek szánom, nem sértésnek: én kicsit nehezen értem meg a szerelmet, számomra az nem gond, ha valaki hasonlóan van ezzel, mint én. Sőt, talán még örülök is neki, mert nem érzem annyira nyomorultul magam mellette így. - Hanem? - kérdem következő szavaira. Nem feltétlenül érdekel, de szavaiból érzem, azért nem fejezte be a mondatot, mert kérdést vár, azt akarja, hogy biztassam, hogy végre beszélhessen. Jól van, jól van, tessék, érdeklődöm, most akkor elmondhatod, amit akarsz. Na, ugyan, miért jöttél? Gondolom, van itt valaki, aki ezek szerint nem Alice... És nem is én. Közben én is odapillantok persze a többiekre, miközben felveszek tehát egy szendvicset az asztalról, s eszegetni kezdem, szép lassan. Nem kapkodok, mert akkor félek, elharapnám a nyelvem, és másokkal ellentétben nálam az elég durván értendő legtöbbször, amit most inkább elkerülnék. - Én is úgy látom. Nem is a párjukkal vannak, mégis a lehető legromantikusabb helyeket keresik... - jegyzem meg. Mi ez, ha nem instant féltékenység-generálás? Még víz se kell hozzá. És nem, nem hinném, hogy mint mi, úgy mindenki más is csak felmarkolt volna valakit, akit éppen talált, márpedig ha a szívszerelmemmel jöttem volna, kizárt, hogy bárki mással csak így... Bár tényleg kizárt? Nem tudhatom. Érdekes mindenesetre. - Szóval mind emellé lusta vagy. - összegzem szavait bájosan, de aztán csak biccentek - Bár megeshet, lényegében idegenek miatt én sem törném magam. De ez így van rendjén, azt hiszem. Barátok miatt se erőltetem meg magam nagyon, ha nem muszáj, igaz, én többnyire azért nem, mert rettegek, hogy olyat teszek a végén, ami lebuktat. Nem, azt nem hagyhatom, én... Nem. A kérdésre vállat vonok. - Ez a szükség szobája, nem láttam még ilyen alakban. Talán szétnézhetnénk épp. - nem, dehogy akarok szobára menni, jesszus, ki is verne a víz, mert egy olyan szituációban nagyjából fél másodpercet venne igénybe, hogy rájöjjön, valami nem stimmel velem, és még felet, hogy világos legyen, hogy mi. Azt pedig nem engedhetem, szóval nem, az olyasmi lenne, amibe nem mennék bele, akárhogy erőltetné is. Nem, nem. De mivel ezt nem hozza szóba, így nem is kötöm ki, hogy az ilyesmi ki van zárva, de szerintem ő se erre vágyna... Nem rám, és tessék, megint visszatértünk oda, hogy azért, mert selejtes vagyok. Most csábítsam el?! Nem, nem, dehogy, annak nem lenne jó vége. De persze észleltem, hogy nem felelt a kérdésemre, így talán ő maga se gondolja, hogy tényleg itt kéne szobroznunk. Helyes. - Ó, értem. Magyarán megfenyegetted? - kérdem ártatlanul, de talán nem annyira komolyan. Nem kérdezem, mi az a közös ügy, nem is tartozik rám igazság szerint, és jó is ez így, annyira nem foglalkoztat azért az a lány. Jó is így, másképp most már aggódhatnék azon, hogy még valami nem stimmel velem... - Gondoltam biztosan rossz lehet neki, hogy nem ismer még senkit, gondoltam, segítek neki... - felelem nagy ártatlanul, mintha a puszta jószándék vezérelt volna. - Elvégre időnként kell valami jó cselekedet is. Szóval megkérdeztem, nincs-e kedve velem eljönni... Bár lehet, ő úgy értette, hogy ha nincs, akkor jobb, ha máshova se megy már az iskolában. - ráncolom szemöldököm egy pillanatra, de aztán kisimulnak vonásaim, magamban jól is szórakozok, ahogyan visszagondolok a jelenetre. Jó, ráparancsoltam, és elhívattam magam, na és? Aaron se tett mást, voltaképpen; bár az ő indítékait nem értem még teljesen.
Igazából nem gondoltam volna Odessáról, hogy érdeklődik a Valentin napi partik iránt. Mondjuk magamról sem gondoltam, hogy érdeklődöm irántuk. Azt meg még kevésbé gondoltam magamról, hogy valaha képes leszek Valentin napi partira elhívni... Alicet... Érdekes kombó, meg kell hagyni. Mindenesetre odaléptem vakrandis páromhoz, és a tőlem telhető legkedvesebb, legnyájasabb mosolyommal kezdtem szóba elegyedni vele. Nem volt nehéz, minden nap ezt csinálom, körül-belül mindenkivel. Így vele mért lenne másként? A taktika egyszerű: be kell nála is vágódni, mint a többieknél. Így hát, gyerünk, "élvezzük" az estét. - Áhá, mindent értek. Én is hasonló okokból vagyok itt. - Lassan körbenéztem a teremben. Tekintetem kicsit megpihent a szöszin, akivel jöttem, meg a kis srácon, aki viszont Odessával jött, és amit megjegyzem furcsállok. Rá is kérdezek az okára, hogy miért egy kisegérrel jött, de a válaszára csak elfintorodtam. Tulajdonképpen jogos volt tőle a kérdés. Alice tényleg a legesetlenebb lány, akit valaha ismertem, ez vitathatatlan tény volt, amit Dess igen ügyesen megragadott. Hogy bukok-e rá? Nos, álmaiban biztos... - Nem... Nem mondanám. De nem is igazán randevúzgatni jöttem, szóval... - vetem oda, miközben a szendvicsek felé tartok, és nekitámaszkodom az asztalnak. Sekélyes érdeklődéssel figyelem a párocskákat ahogy különböző, meghittebbnél meghittebb helyekre húzódnak vissza, holott nem is választott párjaikkal vannak, nekem pedig szent elhatározásom, hogy olyan helyen akarok maradni, ahonnan nyomon követhetem az eseményeket. Bár már most látom, hogy partneremnek erről más véleménye lesz, azért közöltem vele a tervet. Kérdésére egy újabb édeskés mosolyt villantok felé. - Ugyan már, hát olyannak ismersz? Nem szokásom bármiért is megmozdítani akár egyetlen követ is. Tesznek ezek maguknak eleget a dolgok alakulásához. - Azt kell mondjam, néha határozottan viccesnek tartom az embereket. Mit viccesnek? Röhejesnek! Mindegy, igazából kár is feszegetni a miérteket, egyszerűen csak azok. Máskülönben viszont... Fogalmazzunk úgy, hogy a tuatarákat jobban bírom, mint az embereket. Persze, ahogy éreztem, nem úsztam meg az elégedetlenkedést. Most komolyan, mit szeretne? Ha szobára mennénk? Nah még csak az kéne... Kicsit megforgatom a szemeimet, majd megvonom a vállamat. - Oké, rendben, akkor mondd, mit szeretnél csinálni? Vagy hová akarsz menni? - Nem stílusom azonnal feladni valamit, de most minek erőszakoskodjak? Való igaz, tényleg nem a legkényelmesebb helyiség. Kérdésére felvonom a szemöldököm, majd megrántom a vállam. - Ilyen kedvem volt. Ő meg pont velem szembe jött, és amúgy is volt egy közös ügyünk, amit végre le akartam zárni. Ennyi - mondtam teljesen unott hangon, jelezve nem a legizgalmasabb téma, de azért visszakérdeztem. - Te sem adtál még túl nagy magyarázatot, mért pont az új kölyökkel jöttél...
♫ Zene ♫ ¦ Ruha ¦ Na most már aztán aktivizálom magam!.
Vendég
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Odessa & Aaron 2015-02-22, 01:40
Aaron & Odessa
Nem hívtak el a karácsonyi bálba. Egyszerűen senki se vett észre, de tényleg senki. Mondogatták a csajok, hogy ne keseredjek, az utolsó napokra már úgyis csak a selejt marad, ne erőlködjek már - de ha jobban belegondolunk, az utolsó napokon még én is ott voltam. Mint valami selejt. Véletlenül szereztem tudomást a valentin-napi buliról. Nem tudtam, hogy lesz, és amúgy nem is érdekelt volna, több okból se, az egyik, hogy úgysincs senkim, de a karácsonyi után... Nem tudtam feldolgozni egyszerűen, hogy nekem nincs senkim, senki olyan ismerősöm,aki gondolna rám, hogy én egy utolsó, selejtes darab vagyok, ezért olyat tettem, ami korábban elég messze állt tőlem. Na jó, igazából nem annyira, inkább mondjuk azt, hogy egy olyan énem cselekedett, ami amúgy ritkán szokott megmutatkozni, de olyankor magabiztos, határozott és céltudatos, az a fajta uralkodónő, akivel nem érdemes ujjat húzni, pláne nem ellentmondani neki. Így hát úgy mentem oda az új sráchoz, aki státuszából adódóan biztos, hogy még egyedül van, és nincs párja, mint valami domina, és konkrétan ráparancsoltam, hogy velem jön a bálba. Szóval nem sok választása volt, az az igazság, láttam is rajta, hogy megszeppent, és ahogy igent mondott, egy bájos mosollyal nyugtáztam szavait, s már ott se voltam. Pontosan így gondoltam ugyanis, hogy hirtelenjében nem tehet mást, semmint bevállal, onnantól pedig nem engedem, hogy kitérjen ez alól. Na pontosan emiatt is vártam meg őt indulásnál, mert nem tűrtem volna, hogy a bál előtt, a bejáratnál malmozzak, ő meg faképnél hagyjon. Mert igenis tartottam tőle, hogy esetleg félúton meggondolja magát, és megpróbál meglépni, de esküszöm, megnyomorítanám akkor a hátralévő éveit a suliban. Így viszont még akár jóban is lehetünk, ami azt illeti. A kedvéért még szépen fel is öltöztem. Na jó, nem csak a kedvéért, de azért az is benne van, nem? Szép, halványzöld, ujjatlan kis ruhát vettem fel, térd felett végződő szoknyarésszel, mely alján fekete csipkedíszítés fut, mell alatt egy két ujjnyi vastag csíkban szintén. Lábamon méregzöld cipellő, melyek egy spirálszerű pántja fogja bokáim, hajamba pedig egy szintén méregzöld, apró kis virágot fontam. Nyakamban a szokott láncon a szokott díszes kulcs, ujjamon a szokásos gyűrű, míg a másik kezemen csuklómon egy kígyó formájú karperec, ezüst színű, szemeinél méregzöld kőberakással. Ahogy megérkezünk, és belépünk az ajtón, szinte csak körbepillantani van időm, mert máris elhangzik, hogy a lányok menjenek, húzzanak új párt maguknak. Észreveszem, hogy a párom is megrezzen, azt hiszem, már én is sok voltam neki, és újfent menekülni akar, elfojtok egy pimasz vigyort, s inkább csak haloványan rámosolygok, majd előresuhanok, hogy új nevet húzzak hát magamnak, neki még odasúgva, hogy még találkozunk ma. Majd odaérve megállok a kalap mellett, s kivárom sorom. S ahogyan kihúzom párom, egy fél pillanatig csak révedek a névre, majd felpillantok, tekintetemmel megkeresve az illetőt. Ismerem, hiszen nehéz lenne nem ismerni: évfolyamtársak, és háztársak is vagyunk, ugyanis. De igaz ami igaz, nem ismerem túl behatóan, nos, itt a remek alkalom, úgy tűnik. Így libbenek hát felé, ajkaimra könnyed, kedves mosolyt varázsolva. - Aaron! - üdvözlöm - Csak nem maradhatok ki egy efféle rendezvényből - felelem könnyeden, mintha ez természetes, sőt, szükségszerű lenne részemről. Így is van, a karácsonyi után ez a minimum. Én nem vagyok selejt, és nem engedem, hogy így vélekedjenek rólam, még akkor se, ha ehhez az új srác mondhatni megfenyítésén át vezet az út. - Ó, nocsak, csakugyan. - állapítom meg, ahogy elpillantok párjaink felé - Alighanem rólad vettem példát. Elég esetlennek tűnik, vagy ezekre buksz? - vágok vissza, szelíden, nem támadásnak szánom, valahol talán még érdeklődés is ez az egész részemről. Akárhogy is, követem partnerem, még ha látom is, hogy hova tart: én nem erre vágyom, nem vagyok éhes. Bár az órát ismerve lehet, kéne nekem is ennem lassan, ugyebár, én óra szerint szoktam étkezni... - Tán máris tettél érte, hogy legyenek? - kérdem ártatlanul szavaira. Elültette volna a bogarat valaki fülében, s máris egymásnak ugrasztott volna valakiket? Nem hinném, igazából, de ki tudja. Én jobb kedveltem volna körbenézni, felfedezni a terepet, nem pedig a főbejárat előtt dekkolni az előcsarnokban, mondhatni. - Csakugyan úgy gondolnád, hogy az ideális elfoglaltság az előcsarnokban strázsálás? - szúrom hát oda, mert nem, ezt én se hiszem. Az, hogy mi az oka, nem érdekel, így nem is firtatom, magával a ténnyel nem vagyok kibékülve. Meggyőzhető vagyok, de tegyen érte, ez a minimum, nem? - Hogyhogy eljöttél? És... Vele? - kérdem végül, csak, hogy valami beszélgetést is kezdeményezzek ,s közben magam is felkapok egy szendvicset az asztalról.
Tudniillik, én egy olyan személy vagyok, akihez valamiért, valahonnan minden információ eljut. Nem is tudom miért. Minden esetre nem volt nehéz tudomást szereznem a készülődő randiestről. Okés, okés, nekem ugyan nincs olyan kifejezett partnerem, akivel elmehetnék egy ilyenre, és ez nem is véletlen, mert a nőkkel csak a baj van, de mégis egy ilyen alkalom a legjobb arra, hogy megismerjük a többieket, akaratuk ellenére. Látni, ki kivel megy, majd kivel távozik. Ez csupán azért fontos nekem, mert szeretek jól tájékozott lenni. Ismerni kell a körülöttem élők gyenge pontjait, és hol ismerhetnék meg ilyet, ha nem egy ilyen partin? Már csak azt kellett kitalálnom, kivel menjek. Nem volna erre szükség, ha nem lenne kikötve, hogy párral kell menni, el lennék én magányosan a sarokban is, és figyelném szép csendben a gerléket, de sajnos elkerülhetetlen a párkeresés, ha be akarok jutni. Így tehát, amint éppen ezen merengtem, miközben a folyosón sétálgattam, nyakamban Sarth-al, mit ad a Sors, ki bukkan fel előttem? Hát persze, hogy kedvenc kis játékszerem, Alice. Alig lepődött meg, mikor leszólítottam, és nem bunkózni kezdtem, hanem benyalni, tényleg... alig... Nagyon humoros arckifejezése volt, de nem volt nehéz rákényszerítenem az akaratomat, hogy velem jöjjön. Főleg a múltkori akaratoskodása után, hogy deee, igen, tartozik nekem egy szívességgel, amit akármikor behajthatok. Hát ez lett volna az a szívesség. Bár meg kell hagyni, kitett magáért, öltözködés terén, na de azért ne nagyon kalandozzanak el a gondolataim. Nem lesz itt ma semmiféle flörtparti, csak és kizárólag a szakmai tapasztalatok miatt érkeztem. Kissé meglepődtem, mikor érkezéskor a lányokat rögtön egy kalapkához terelték, hogy húzzanak belőle egy nevet. Bevallom, nincs ínyemre ez az újfajta kényszerrandi, mert hát mégis csak Alice-el érkeztem... Vagyis... Áh, érdekel is engem! Szavaira csak biccentettem egyet, majd a hátát szuggeráltam, ahogy távozott a kalap felé. Közben már hallottam is a saját nevemet, és a hang irányába néztem. Ni csak, egy ismerős. A lányhoz léptem, és nyájas mosolyra húztam arcizmaimat. - Dess, micsoda meglepetés. Nem gondoltam, hogy te is itt leszel. - préseltem ki magamból az első kedveskedő mondatot, ami eszembe jutott, miközben eredetileg elhívott partnerem felé sandítottam. - Asszem a párjaink egymásra találtak... Hogyhogy a kiskrapekkal jöttél? Jobbat nem találtál? - fordítottam vissza felé a tekintetemet, és kérdőn felvontam a szemöldökömet. A srác új volt, és hát... Nem egy kiköpött nagyágyú, amolyan szürke, itt sem vagyok figura. Kicsit meglepő párosítás, meg kell vallani, bár én sem panaszkodhatok, ami azt illeti. Valószínűleg engem sem éppen a kis szőkeséggel képzel el a közvélemény. Nem nagyon néztem végig az előttem álló évfolyam- és háztársamon, egyszerűen csak megindultam a szendvicses, és üdítős asztal felé, miközben még kinyögtem egy mondatot. - Ha nem gond, szeretnék valami olyan helyen maradni, ahonnan látni az esetleges távozókat... - azt nem kell tudnia, hogy miért, higgyen amit akar, minden esetre elvettem egy szendvicset, és egy poharat, miközben biccentettem a körülöttünk állóknak, mintha teljesen természetes volna, hogy valentin-napi bulikra járok.
//
