2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
[You must be registered and logged in to see this image.] "A fájdalom nevel... De nem engem."
Főkarakter: Perselus Piton Teljes név: Odessa Rachel Blähen Születési hely és dátum: 1979. Január 3., Canterbury Csoport: Mardekár Patrónus: Feketelábú macska (Felis nigripes) Évfolyam (szak) / Foglalkozás: 7.-es Képesség: - Kiemelkedő tudás: Tehetséges átváltoztatástanból és bájitaltanból. Tehetségtelen repülésből.
Jellemed kifejtése
"Ez a baj a fájdalommal (...). Megköveteli, hogy érezzék." - mondta John Green. Na, jól mellélőtt, mit ne mondjak... Hogy milyen vagyok? Nehéz ezt megragadni, azt hiszem. Sokszor érzéketlennek tűnhetek, talán, mert az is vagyok. De egyúttal remek színész is, mert kiskorom óta igyekszem átlagosnak tűnni, vagy amilyennek épp. Rugalmas vagyok, sok mindenre hajlandó vagyok, hogy elérjem a célomat, ugyanis kevés dolog van, amitől félnem kéne. Kaptam én anyai pofont, nem egyet, de nem hatott meg egy percig se, maga a gesztus talán nem a legszebb, de ezt épp elviseltem, mást meg nem kellett, hiszen nem fájt egy percig sem. Ahogyan sok más sem... Az emberekkel szemben általánosságban bizalmatlan vagyok. Volt már, akinek elmondtam, hogy miben különbözöm a többiektől, vagy aki magától találta ki esetleg, de még nem akadt, aki ne élt volna vissza ezzel a tudással, így, vagy úgy. Akartak már megerőszakolni például, mondván, nekem úgyis mnidegy, hisz észre se venném, ha például álmomban érne, de így se muszáj majd odanéznem. Csak a vakszerencse mentett meg akkor. Egyébként, ami az ilyen dolgokat illeti, nem vagyok túl jó benne. Egyetlen egyszer csókoltak meg, én meg álltam ott, mint egy idióta. A srác meg csak nézett rám, tanácstalanul, de... Sajnálom, nekem lövésem sincs, mit kellett volna csinálnom, nem tudom, hogyan kell csókolni - még az evést is tükör előtt gyakoroltam, nyitott szájjal kiskoromban. Volt példa arra is, hogy egy "barátom" belém állított egy kést - mert nem akarta elhinni, hogy nem érzem. Majdnem elvéreztem, mert volt kedves hátulról belém állítani, majd mindezek után nem mert szólni. Napokig voltam bent egy mugli kórházban, rémálom volt. A felszínen mosolygós vagyok és kedves, ha kell, de ha kell, nagyon érzéketlen, mondhatni, nem sok empátiám van, de megtanultam úgy tenni, mintha lenne. A probléma az, hogy az átlagos érzésekkel, érzelmekkel gondjaim vannak: nem érzek boldogságot, csak elégedettséget, nem tudok igazán szeretni, csak birtokolni, de ismerem a dühöt, haragot. Önző vagyok, de képes vagyok ezt leplezni, mert megtanultam ezt is: fontos, mert csak ez az út vezethet a céljaim eléréséhez. Másokat motivál a fájdalom, bármit megtennének, hogy elkerüljék azt. Engem nem lehet ilyesmivel megzsarolni, sakkban tartani, én gond nélkül megyek tovább, attól, hogy parázslik a talaj: én nem kezdek futni, ugrálni, pánikolni, hideg fejjel gondolkodom tovább, és véletlenül sem menekülök el. Míg mások megértik a harmadik pofonnál, hogy ezt, vagy azt ne tegyék, én csak annyit értek meg, hogy a másikat bosszantja, hogy nem tud uralni. Most rendkívül ellenszenvesnek, utálatosnak tarthatsz, de nem vagyok, a lelkem mélyén ártatlan kislány vagyok, és értetlen, tudatlan, aki vágyódik a tudás, az érzések után, és ezért a szívem mélyén nagyon irigy vagyok. De mások dvéért eljátszom a kedves, aranyos, érző lányt, hogy ne ítéljenek el, hogy olyan legyek látszólag, mint ők - ez vezet a néhol kicsinyes, sekélyes céljaim eléréséhez. De több van bennem... egyszer bebizonyítom, mindenkinek.
Megjelenés
Mondanám, hogy teljesen átlagos vagyok, de az nem lenne igaz. Kellemes, ovális alakú arcom makulátlan, sima, selmyes, fehér bőrömet nem kezdte ki a pubertás, szemeim mélykékek, akár a tenger, melyet kellemes ívű, szemöldököm csak kiemel, hosszú, hullámos hajam, mi egész arcom keretezi, aranyló szőke, mint a friss búzakalász, ajkaim kellemesen teltek, habár inkáb haloványak. Orrom egyenes, puha ívű, állam nem túl markáns. Összeségében jól nézek ki, na. Magasságom átlagos, nem magaslok ki a tömegből, de nem is tűnök el benne, súlyomra nem lehet panasz, szálkás izomzattal rendelkezem. Nyakamban vékony, kékes színű láncon egy kb fél centis, ezüstözött, díszes, vékony kis kulcs függ. Jobb kezemen a mutatóujjamon vastagabb ezüstgyűrű. Kívülről nem látszik, de van rajta egy kis tű: mérgezett, a gyűrű belsejében lapul a bénuást okozó méreg: mindig hordom, ugyanis aki csak rájön másságomra, rendszerint ki akarja használni, ki így, ki úgy. Márpedig nem fogom hagyni... Karperecet, vagy egyéb ékszert nem hordok, és nem is sminkelem magam, csak nagyobb alkalmak előtt, de akkor is csak módjával, mert nekem ez külön tortúra. Ruhatáram változatos, de a túl rikító, feltűnő színeket kerülöm, igyekszem elegáns, csinos lenni, de nem esek túlzásba: nem akarom túlzottan felhívni magamra a figyelmet, nem én vagyok a társaság középpontja általában, és nem is akarok az lenni.
Életed fontosabb állomásai
Nehéz az élet. Nehéz, meg szar, igazság szerint. Ez a kettő. Az enyém különösen. Sokan azt mondanák, hogy nekem a legegyszerűbb mind közül, de tévednek. Sokan irigyelnének, de nincs igazuk. Én más vagyok, mint ők, persze, de ez nem jelent semmit, ez önmagában nem jelenti azt, hogy több lennék. Miért is jelentené? Alapvetően kevesebb vagyok, és bárki, aki ezt tudja, visszaél vele. Ezért aztán az iskolában sem mondtam el: soha, senkinek. 17 múltam, Roxfortba járok, átlagos lánynak tűnök, és ekként is kezelnek. Így jó. Annak idején a Teszlek süveg nagyon megakadt nálam. Jó helyem lenne bármelyik házban szinte, mondta. Szorgalom, és, tanulni vágyás, megfelelési kényszer, van rengeteg, de elférnék a Mardekárban is épp, megfontolt vagyok és ravasz, önérdekű és önző. Kemény szavak. És nem utolsósorban… Bátor, veszélyesen bátor. Persze, hogy az vagyok, idióta. Nem érzek fájdalmat, ezért az soha nem motivált: nem kellett igyekeznek, hogy elkerüljem a fájdalmat, nem hatott meg egy percig se, ha azt mondták, menjek tűzbe, odamentem, ha beleléptem a vasszögbe, hát sétáltam tovább, engem nem érdekelt. Észre se vettem. Már hogyne lennék bátor? De nem ez az igazi bátorság – szerintem. Nem félni valamitől, ami soha nem okozhat kárt, amit soha nem tapasztalhatok meg, ami egyáltalán nem félelmetes, szerintem nem nagy dolog. Nem is lettem Griffendéles. Mardekáros lettem. Gondolom azért, mert nem nagyon hat meg más nyűge-baja, de remekül eljátszom, hogy ez nem így van. Nem véletlenül, mondtam, nem érzek semmit. Nem érzek ízeket, vagy szagokat, és nincs tapintásom sem. Soha nem is volt, nem is lesz. Talán emiatt vannak nehézségeim az érzelmekkel is. Néha azt hiszem, megvan, aztán rájövök, hogy nincs. Nem boldog vagyok, hanem elégedett, nem szeretet érzek, hanem birtoklási vágyat, ami végül is, majdnem ugyanaz, gondolom. A harag, a bosszúszomj, az... Az megvan. Ami a családomat illeti? Apám lelépett még régen, azt mondta, hogy ilyen lánya neki biztosan nem lehet, szóval tuti, hogy anyám kef... Lépet félre, fűvel-fával, és ő ehhez márpedig nem adja a nevét. Persze elkésett, mire kiderült, hogy milyen vagyok, már a nevét adta hozzám, na de így járt. Szóval az anyámmal éltem, ő teljesen normális boszorkány - én is az vagyok, amúgy, aranyvérű, mellékesen -, az apám meg egy egyszerű, konzervatív német úriember. Oda is ment haza, itt hagyva minket. Nem kell megijedni, németül se tanított meg, nem is volt rá ideje. Suttyó. Ami anyámat illeti, a nyáron meghalt. Majdnem én is... Autóbalesetünk volt, az egyik mellékúton, éjszaka. Nem járt arra senki akkor épp, így muszáj voltam valahogy kimászni a kocsiból, és kirángatni anyát is. Mondogatják, hogy pulzust kell mérni, ilyenek, na, az nekem nem megy, így egyszerűen felkaptam, és besétáltam vele a Mungóba. Mint kiderült, anya ekkorra már halott volt, hát, ez van, én megpróbáltam. Ahogy beléptem, mindenki szívbajt kapott ugyan, mert állítólag valami fém állt ki a hátamból, és valami átszúrta a lábamat, a csontot is, ha jól értettem. Alig győztek magyarázni nekem, hogy ez csak a sokk, nyugodjak meg. A francokat sokk, nincs nekem semmi bajom, ennek ellenére sem engedtek el bő egy hétig. Hihetetlen. Igazából akkor se akartak, amúgy, csak meguntam, és kisétáltam. Na, és most itt vagyok. Nincsen testvérem, meg különösebben más élő rokonom se, szerintem, a nagyszüleimet sose láttam, vagy rég meghaltak, vagy csak nem voltak beszélő viszonyban az anyámmal. Megérteném, nehéz természet. Volt. Ezen kívül van egy unokatestvérem, Amanda Steiner, de ő Németországban él. Ha él. Mindenesetre így nincs is hova hazamenjek, igazából anyám halálozásában ez bánt a leginkább, emiatt dühös is vagyok rá. Mármint, hagyott rám vagyont, gondoltam én, de mint kiderült, vagyont hagyott, házat nem, az a férjéé, akitől épp elfelejtett elválni... Ez leírhatatlanul szánalmas, tudom, de hát ez van. Ezért aztán evidens, hogy maradni fogok a Roxfortban, és tovább tanulni. Ennyi, nem nagy terv, de utána meg majd lesz valami, a nyarat meg csak kihúzom valahogy, talán valaki befogad addig is. Majd kedves és aranyos leszek, tudok olyat is: remekül utánzom az átlagos, hétköznapi lányokat. Például, nagyszerűen sikoltozom! Rengeteget gyakoroltam, meg a remegést, ilyesmiket, hogy meggyőzően adjam, hogy fáj valamim. Néha muszáj, szerencsére nem túl gyakran. Aztán majd meglátom, talán veszek valami kisebb lakást, de ha valaki eltart ideig-óráig, hát én azt márpedig kihasználom. Az anyám egyik barátja - elég sok volt neki, igazság szerint, de egyiket se tartotta meg - azt mondta, ideális fegyver lehetnék. Nagyon megfogott a gondolat, mert tényleg félelmetes ellenfél vagyok, ha akarok. Mármint, ha földre is kerülök, én simán felállok, akkor is, ha hiányzik a lábfejem, vagy ilyesmi. Rajongásom tárgyai hát a sötét varázslatok, és a mérgek, mert ha mégis meg kéne húzódni a háttérben... Jól jöhet. Ezekben tehetséges is vagyok. Repülésben például kevésbé, mert nem érzem a seprűt, a mozgását, nem tudom, mennyire szorítom a nyelet, ilyenek. De egyébként jó vagyok a sportokban, bárkinél tovább futok, ha kell, hiszen nem érzem, mikor volt elég. Megvan ennek persze az ára, ha hátba szúrnak, úgy vérzem el, hogy még csak fel se tűnik. Úgy kapok vérmérgezést, hogy egy percig sem aggódom miatta, és így tovább. Étkezésnél néznem kell, nehogy az ujjaim vágjam le, és folyamatosan néznem kell az izmaim, az ujjaim, hogy tudjam, mennyire erősen szorítok. Nem érzem, mikor van meleg, vagy mikor van őrjítően hideg, ha beteg vagyok, sokszor azt sem veszem észre. Reggelente egy tükörrel ellenőrzöm a szemeim, nem kaptam-e bele nagyon, és végignézem utána az egész testemet is, a biztonság kedvéért. Persze, csak csendes magányomban: mindig hamarabb kelek emiatt, észre ne vegyék a többiek. Megtanultam nézni a kezeim, látni, mikor szorítok nagyon, mikor kevéssé. Megtanultam fejből, hogy hol a zsebem, vagy, hogy hol a pálcám, ilyenek: mindig ugyanott vannak, másképp gond van. Nem érzek szomjúságot, vagy éhséget, ezért külön figyelnem kell, hogy egyek, igyak. Ilyen a wc is: bizonyos időközönként elmegyek... De ez igaz az alkoholfogyasztásra is, ha valaki, na én aztán nem tudom, hogy mikor elég, ha túl sok lenne, nos, akkor se fogom kihányni, és így tovább. Hát, ilyen az én életem.
Luna Lovegood
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Odessa R. Blähen 2014-11-13, 09:20
Elfogadva!
Simán meg van rá a csensz, hogy én vagyok totálisan vagy, de csak egy dolog nem jött át, hogy mitől van ez a nem érez a karakter semmit dolog, de még korán van szóval lehet, hogy elkerülte a figyelmemet a dolog. ^^Mindenesetre tény és való, hogy érdekes karit sikerült összedobnod, szintén érdekes pb-vel, szóval le a kalappal. Foglalózz és vesd is bele magad bátran a játékba. ^^
A dolgok, amiket elvesztettünk, visszatalálnak hozzánk,
ha nem is mindig úgy, ahogy gondoljuk.
Vendég
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Odessa R. Blähen 2014-11-13, 20:31
Akkor álljon itt egy gyors magyarázat. Több féle ilyen jellegű betegség is van, mindegyik jellemzően genetikai hátterű (pl. hiányzik egy kromoszóma, stb), noha mindegyik nagyon ritka. Van, amelyik a fájdalomérzet teljes hiányával jár, van, amelyikben csak mérsékelten hiányzik. Van, amelyikhez a hőérzet teljes hiánya is társul, van, amelyikhez részleges megléte biztosított csak (tehát izzadni például képes, de nem veszi észre, hogy melege van), vagy a hőérzet teljesen adott. Egyes kórépekhez értelmi fogyatékosság is társul, míg másoknál a páciens teljesen épeszű, ettől a kis hiáyosságtól eltekintve normális és ép. Az egyik legsúlyosabb kórkép a CIPA.
Foglalózz és vesd is bele magad bátran a játékba. ^^
