2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- Nem arról van itt szó, hogy az Igazi a te tökéletes férfid? – most komolyan, képes lenne csak úgy beleszeretni egy csávóba, mert mondjuk nagyon törődő lélek a fickó, de amúgy meg mondjuk egy hülye, naiv, bányarém? Nem, nem hinném, és nekem ne is adja be ezt a hülye szerelmes maszlagot. – Majd mesélj milyen érzés volt mikor rájöttél arra,hogy ez egy baromság. – mert ráfog, a szerelem, csak egy hatalmas hazugság, amit egyszer valamelyik nagy okos kitalált, hogy ne legyen annyira rossz kedve, amiért senkinek sem kellett. Mindenki átvette és most jutottunk így el ide… miért mindenki az Igazira vár, ha az nem létezik? – Ha nem vágysz rá akkor ne csináld és kész. – az élet túl rövid, hogy olyan dolgokra fecséreljük az időnket, ami nem tesz boldoggá, mondta egyszer egy nagy bölcs… és ezzel még egyet is lehet érteni, csak kevésbé csöpögősen mondanám én személy szerint el ezt. A lényeg, hogy… ne másoknak akarjon megfelelni. - Ennyire azért nem vagyok gerinctelen. – van nekem gerincem, néha megfeledkezem róla, de azért vannak dolgok, amiket még n sem használnék ki. Igen, beszoktam vágni az öregek előtt mindenhova, mert megöregedek én is, mire hármat lépnek, de egy lányt nem fektetnék meg, aki nem emlékszik senkire sem. - Az a típus vagyok, akit a legkevésbé sem érdekel, hogy mit mondanak rá. – mondom egy apró vállrántás kíséretében. Mégis miért kéne érdekeljen az, hogy mások mit mondanak, mikor az egyetlen ember akinek a szava számít, az én vagyok? Magamnak felelek meg, és nem másoknak, ez van, ezt kell szeretni. – Azt. Ne gyere azzal, hogy a külső nem számít. – ne, mert… felkötöm magamat. A külső számít, egyeseknél talán nem nyom annyit a latba, de igenis számít az, hogy néz ki a másik, mert ahogy mondani szokás: a külső megfog, a belső pedig megtart. Az utóbbi nem érdekel, de attól még az eleje igaz. - Majd veszek egy naplót, és abba kiöntöm a szívemet, mit szólsz? – oké, a hangom most aztán biztosan csöpögött a gúnytól, de… hagyjon már békén ezzel. Nem fog meghalni és kész, mert nem engedem, és nem valószínű, hogy Amber-t mondjuk egy meteor telibe találja. Azt hiszi, hogy rohadtul tud mindent… hát nem, nem tud semmit sem, én nem lelkizem, nem öntöm ki a szívemet, és jó lenne, ha ez végre az ő tudatáig is eljutna. Egyszer mindenki meghal, de Amber nem most fog, én pedig nem most fogok dalra fakadni az érzéseimről, akadjon le erről. – Pontosan, nem a te dolgod, úgyhogy akadj le róla! –és rólam is, meg erről a: késő lesz, mire rájössz, hogy hibáztál. Mégis ki ő? Buddha lánya? Hagyja abba a szeretet meg a mindenféle hülyeségről gyártott okosságait, mert rohadtul nem vagyok egyikre sem kíváncsi. Amber életben marad és megy tovább minden úgy, ahogy eddig is ment.
- Igazából az egészet nem érted. Az Igazi, ahogy te mondtad, akit szeretsz nem feltétlenül tökéletes, csak valami van, ami megfog benne még hibáival együtt, vagy épp azok ellenére is. És igen hiszek benne, hogy van ilyen ember. - nem azt mondom, hogy mindenkinek teremtettek egy tökéletes párt, egyszerűen csak igenis van olyan, akibe bele lehet szeretni. Van olyan, aki talán ennek a tökéletesnek a közelében tud lenni. Az sem biztos, hogy akkor találod meg, amikor keresed, sőt az sem, hogy tudni fogod hogy ő az, ha találkozol vele. Ez nem olyan egyszerű, de ő mégis leegyszerűsíti és persze negatívan kezeli az egészet, ez az, ami butaság. Lehet, hogy én se találok ilyen embert, de legalább az esélyt megadom rá, ez is valami nem? Ő még esélyét sem látja, hogy valakit képes lenne szeretni. - Nem vagyok benne rossz, csak hibáztam, de nem is vágyom rá és... lehet hogy sablon, de attól még... köszönöm, hogy te nem ezt mondod. - jól van mondjuk, hogy vannak Patricknek pozitív értékei is, még ha nem is feltétlenül sok és még ha sok mindenről tényleg nagyon rosszul gondolkodik is, de... pont e miatt gondolom úgy, hogy igenis képes lenne ebből az egészből kimozdulni, csak nehéz lenne elérni ezt nála és nem biztos, hogy az én feladatom. - Jól van hiszek neked, de tudod ez nem feltétlenül lehet nekem egyértelmű. - hiszen lássuk be nem túl jó képet festett fel eddig magáról a szememben és most ez varázsütésszerűen nem is változik meg, de legyen hiszek neki, főleg mert a naplómat akkor sem tudná csak úgy eltulajdonítani. Azért azt eléggé őrzöm ahhoz, hogy bárki bele tudjon nyúlni, vagy bármit kitörölni belőle. - Szóval már más is mondta ezt és... akkor az a típus vagy, aki úgy gondolja, hogy mindenki téved? - mert ha esetleg ezt más is mondta már neki, akkor tényleg nem értem, hogy miért nem próbálja legalább egy kicsit átgondolni, mert hát most akkor mégis mindenki téved ő meg persze teljesen tökéletes? De hát gondolom az olyan típusú pasik, mint ő ezt pont így gondolják. - Ezzel azt akarod mondani, hogy szép vagyok? Mondjuk nekem nem minden a külső. - rántom meg a vállamat. Sokkal jobban szeretnék azzal kitűnni, hogy teszem azt leteszek valamit az asztalra és nem azzal, hogy megakad rajtam mások szeme csak azért, ahogy kinézek. Olyan pedig sosem leszek, aki ezzel még kérkedik is, vagy netán rá is játszik, mert hát tényleg nem akarok a középpontban lenni, akkor pedig nincs szükség a feltűnésre, vagy a túlzott sminkre igaz? Az nem lep meg, hogy végül le akar lépni. Menekül, mert nem tud mit mondani erre, mert egyszerűbb vagdalkozni és nem képes beismerni, hogy igenis nem itt kéne most lennie, hanem menni és találkozni azzal, aki miatt ennyire ideges. Nem számít, hogy lelkizős srác-e. - Nem hal meg, de... bárki meghalhat Patrick, és nem csak egy betegségben, ez... sajnos így működik, csak nem vagy hajlandó beismerni. Később pedig ismételgetheted magadnak, hogy nem vagy lelkizős srác, amikor... már mindegy, mert nem hallja senki. - de tudom ebben nem ért velem egyet. Szerinte nem kell mellé senki. Szerinte ő erős és nem lelkizik és nincsenek gondjai amiket meg kéne mással beszélni. Pedig ez nem így van, mindenkinek vannak érzései, csak van aki nehezebben adja ki magából őket, vagy nem tud megnyílni. - De ugye nem az én dolgom, majd maximum rájössz magadtól. - teszem még hozzá, és szépen túrok magamnak egy tollat a táskámból. Ha már a napló amúgy is nálam volt, akkor szépen fel is lapozom, ő már amúgy is menni készült nem?
- Hogy tudsz te ebben hinni? Találtál már egyáltalán olyat, aki a tökéletes közelében volt? – nem, mert ilyen nem létezik, tökéletes pasi nincs, egyszerűen nem létezik, és nem értem miért kell abba a hülye álomba ringatnia magát az embernek, hogy azt mondja: de igenis van, és egyszer megtalálják… csak rágörcsölnek és elszáll az életük. – Igen, sejtem, ezt hívják sablonnak. – rántom meg a vállamat. Én utálom az ilyen sablon dolgokat, éppen ezért ki is hagyom őket, és bár emiatt sokan bunkónak tartanak, de én csak… mégis miért mondjak olyat, amit nem gondolok komolyan? Miért mondjam? Csak mert mások így gondolják, és ezért nekem is úgy kellene? – Amúgy meg szerintem ne ülj seprűre. Ha nem vagy jó benne, minek? Én se tudok kviddicsezni, mégsem erőltetem. – csináljon valamit, amihez ért, nem kell itt csak azért örökké próbálkozni, mert mások elvárják, mert…a társadalom elvárja, hogy ne ad fel. Ez nem feladás, ez logika. Nem keserítjük meg a saját életünk. - Hát, akkor most elmondom neked. Ha mellettem ébredsz az ágyban, az azért van, mert ott akartál ébredni. Nem pedig mert életed szerelmét fogom eljátszani legközelebb miután kitöröltem mindent a naplódból magamról. – nem és kész, tudok én gerinctelen is lenni, sokszor vagyok az, de vannak dolgok, amikben muszáj az elveimhez igazodni. Ez is egy ilyen dolog. – Nem, nem bántottál meg. – rázom meg a fejemet. Komolyan nem, már megtanultam kiskoromban az éles kritikát elfogadni, soha nem volt bajom azzal, hogy túlságosan magamra vettem volna a dolgokat, főleg azért, mert a legtöbb dolog egyszerűen csak lepereg rólam és kész. – Igazából azt hallottam, amire számítottam. – amit mindig is mondtak nekem az életben, legalábbis Amber folyton ezzel jött, anyámat nem érdekelte a dolog, ő szégyelt engem, a pasija, a nevelőapám meg egy hülye barom volt, aki alig várta, hogy nagykorú legyek és kidobhasson a francba. Megtette végül, és életem legszebb napja volt az. – Megragad rajtad az ember szeme. – ő egy… hogy is mondják ezt? Természetes szépség, igen. Nem kell nyolc kiló sminket magára kennie, nem kell drága és magamutogató ruhákban lennie ahhoz, hogy elidőzzön rajta az ember szeme, és általában pont az ilyen lányokból lesz végül a legkönnyebb zsákmányom, de mégis a legrosszabb rémálmom. A buta, öntelt libák. Remélhetőleg ő nem lesz az. – Rendben van, ott vagy, ahol csak akarsz lenni. – hagyom rá a dolgot, mert… végül is nem tartozik rám, az ő dolga, ha nem akar a középpontban lenni, vannak ilyen emberek, nem mindenkinek fekszik a rivaldafény meg a csillogás. Már éppen készülnék menni, mert igenis felhúzott ezzel a menjek oda és fakadjak dalra az érzéseimről szövegével, de a következő szavaira visszafordulok és … értetlenül meredek rá. Hát komolyan ennyire nem látja, hogy én nem az a lelkizős srác vagyok? Nem mentem messze, pár métert sikerült megtennem, de azokat most ledolgozva lépek közelebb hozzá. – Nem fog meghalni. – ezt nem tudom még hányszor kell neki elmondanom. Nem fog, mert nem hagyom és kész, a mugli orvosok hülyék, de a varázslók többet tudnak, nem hagyom megpurcanni Amber-t, és kész. – Tudod mit? Írd csak bele ezt a naplódba, ha szeretnéd. Én nem a lelkizős srác vagyok Liesel. – nem, és ha azt látja bennem, akkor hatalmasat téved.
- Felesleges ezen élcelődnöd. - rázom meg a fejemet. Oké, ő így látja, de nem kéne e miatt az én véleményemet is így leszólnia. Szerinte nem létezik a nagy szerelem, sőt gondolom eleve érzések se nagy tömegével, de hát akkor gondolja csak így bátran... engem aztán nem zavar különösebben, az ő dolga, de e miatt sem kéne beleszólnia az én véleményembe sem. A seprűs szavai viszont azért egy kicsit meglepnek, kár is lenne tagadnom. Pár pillanatig csak elgondolkodva nézek rá. - Tudod... a legtöbben azt szokták mondani nekem, hogy szedjem össze magam és próbáljam meg újra. - ő viszont nem egyből azzal kezdte, hogy megpróbál meggyőzni róla, hogy nem kéne távol tartanom magamat a seprűktől és ez azt hiszem azért tényleg jól esik. Egyébként is sok minden van, amivel az ember foglalkozhat, nem feltétlenül kell nekem kviddicseznem, főleg hogy láthatóan nem is vagyok olyan jó benne igaz? - Nem ismerlek annyira, hogy ezt tudjam. - elhiszem neki, ha ezt mondja, de attól még nem ismerem és nem ismertem eddig sem annyira, hogy tudjam, hogy vajon tényleg nem használta volna ki a helyzetet. Azért az én esetemben jobb, ha az ember biztosra megy és felkészül minden eshetőségre, az olyanoktól pedig, mint Patrick inkább egy kis távolságot tart. - Téged érdekelt, hogy mi a véleményem rólad. - vonom meg finoman a vállamat. És azért próbáltam visszafogni magamat, hogy ne az jöjjön ki az egészből, hogy szándékosan vagyok vele bántó. Persze gondolom így sem azt hallotta, amit általában hallani szokott másoktól. Én nem kifejezetten ajnározom őt, vagy ilyesmi, de ez szívem joga, főleg ha őszinte véleményt várt. A naplómban is ezt olvashatná, csak épp azt nem fogom neki odaadni. - Mégis milyen adottságom van? Tudod nem mindenkinek kell a középpontban lenni, én szimplán csak nem akarok. - és hogy reménykedek... Az olyan nagy bűn, ha az ember hisz mások jóságában? Szerintem benne is több van, amit amit láttatni enged. Biztos vagyok benne, hogy igenis vannak benne érzések, csak nagyon jól titkolja őket és egyszerűbb neki úgy tenni, mintha egyáltalán nem lennének. Felületesnek mutatja magát, de igazából nem az, én legalábbis nem fogom ezt elhinni és mondjon csak nyugodtan reménykedőnek, attól még így gondolom. Az pedig már nem is kérdés, hogy ő aztán igazán nehéz eset, főleg ezzel a hozzáállással. Akkor is tartom, amit mondtam, hiába kezd el kapkodva indulni, hiába szedi össze a levelet és akar eltűnni. Csak menekül azért, mert igazam van... és mert igenis ezt kéne tennie. Odaállnia Amber elé és megmondani neki, hogy fontos és bármi is lesz mellette áll. Helyette mérgelődik és nem akarja elfogadni, hogy talán végül rosszul sül el minden. - Ha azt szeretnéd, akkor elfelejtem, de... gondolom könnyebb menekülni és nem nézni szembe a problémákkal. És... ha mégis meghal, akkor utólag már nem tehetsz semmit és bánhatod, hogy nem beszéltél végül vele őszintén. - nem állok fel és nem is tartom vissza fizikailag erővel, vagy ilyesmi. Még csak a hangomat sem emelem fel, de attól még ez a véleményem. Baromi rossz a hozzáállása és így a végén csak minden rosszabb lesz, mert ha végül nem tudja megoldani, ha végül a féltestvére meghal... akkor már nincs mód visszacsinálni.
- Bárki előtt nem… de tudod, az Igazi előtt… - oké, most azért bőven volt cinizmus a hangomban, meg sem próbáltam leplezni a dolgot, mert mégis mi értelme lett volna? Nem hiszek a szerelemben, ahogy abban sem, hogy mindenki számára van egy valaki a nyamvadt világon, aki tökéletes, egy valóra vált álom. – Kár,biztos jól festenél egy seprűvel. – mosolygok rá. Csak viccelek persze, megértem ha nem akar már seprűre szállni, a történtek után nem is hibáztathatja ezért senki sem, én pedig nem vagyok olyan ember, aki elítélne másokat…legalábbis nemäzért, mert nem akarnak seprűn repkedni. Én se teszem, szóval megértem a dolgot. - Tudod, azért nekem is vannak elveim. Nem használnám ki a… dolgot, hogy megfektesselek. – tényleg nem, bármilyen nehéz is elhinni, azért nekem is vannak szabályaim, és van egy olyan, hogy: nem használjuk ki azt, aki holnap már nem is emlékszik majd rád. Ez van, pedig milyen jó is lenne, ha nem lenne… - Pedig nagyon igyekeztem, hogy lenyűgözzelek! – nem, még véletlenül sem, ezernyi okom volt rá, hogy ne tegyem, remélem azért ezt ő is kihallja a hangomból. Senkit nem akarok lenyűgözni, és senkit nem is kell lenyűgöznöm. Én nem vágyom a romantikára, meg a boldogan élek míg meg nem halokra. – Azta, ezt aztán nem apróztad el! – szépen felsorolt mindent, és nem éppen a pozitív tulajdonságaimmal kezdte, pedig vannak ám azok is, például nagyon könnyedén tudok nem foglalkozni másokkal, így könnyedén letudom őket vakarni magamról és mehetnek amerre látnak, engem onnantól kezdve már rohadtul nem érdekelnek. Persze, ez is minden bizonnyal csak nekem jó. – Ami téged illet… te vagy a csendes lány a sarokban, aki csak fülel, pedig ott lehetnél a középpontban, mert megvan hozzá az adottságod. De nem tartod valami nagyra azt, ahogy mások viselkednek. Reménykedsz…pedig szerintem tudod, hogy semmi értelme nincsen. – mégis miért reménykedne? Egy jobb világért? Egy szerelemért, ami nem adatott meg neki? - Akkor gratulálok, most aztán tényleg ismersz engem. – lószart, nem ismer, nem tud rólam semmit sem, csak azt hiszi, hogy felsorol néhány rossz tulajdonságot, és azokból majd néhányra ráismerek. Ha ismerne,akkor tudná,hogy hidegen hagy mások mit gondolnak rólam, csakis az számít, amit én látok a tükörben. Márpedig az nagyon tetszik nekem. – Őszintén, mi? – nem rosszindulatúan kérdezek vissza,de ő még csak nem is ismeri Amber-t, bár van egy olyan sejtésem, hogy remekül kijönnének, mert Amber is mindig ezekkel a dolgokkal piszkált engem, hogy nem ilyennek kéne lennem és a többi baromság…semmi küzük ahhoz, hogy milyen vagyok. – Na jó, most végeztünk ezzel. Nem ismersz engem, oké? Nem megyek sehova sem, életben marad és megy minden úgy, ahogy eddig. Ezt az egészet amúgy is elfelejted holnapra, nem? – mert ezt mondta nem? Közben leguggolok, hogy összeszedjem a levelet, aztán már…itt sem vagyok, ha csak vissza nem akar tartani. Nem hiszi, hogy ezt fogom hallgatni? Semmi kedvem a lelkizéshez…rohadtul nincs!
- Az alapján, amit írtam rólad... nem vagy az a típus, aki egy könnyen megnyílik bárki előtt. - mármint nem úgy, hogyan én gondolnám igazából. Szerintem nála az, hogy hagyja, hogy megismerjem egészen mást jelent, nem hiszem, hogy tényleg megnyílna előttem, főleg mert neki jó így és ilyen az élete és kész gondolom én, meg a jelleme is és hiába érez talán ő is valahol legbelül mást, nem hiszem hogy azokat a legbelső érzéseket elmondaná pont nekem, egy vadidegennek, tehát jó eséllyel úgyis csak felületesen ismerném meg igaz, annyira meg lehet hogy most is ismerem. - Ez azt hiszem olyasmi, ami soha nem fog kiderülni. - vonom meg finoman a vállamat. Nem igazán van rá indíttatásom, hogy valaha az életben még seprűre üljek és kipróbáljam, hogy mennyire játszanék jól, és mondjuk egyetemistaként nem is kerülhetnék be a csapatba, szóval ez így is úgyis teljességgel megvalósíthatatlan. - Nem... te is tudod, hogy nem erre értettem. - nem úgy veszélyes, hogy bántana, mármint nem bántana fizikailag gondolom, de csajozós típus, aki simán kihasználhatná azt, hogy nem emlékszem rá, és tudom is én megpróbálna kikezdeni velem, vagy akármi, mert másnapra úgyse tudnám, hogy mi történt, csak eléggé mondjuk le kéne itatnia hozzá, hogy aludjak reggelig és törlődne minden. - Igen, mivel még az élmény is elég friss és nem volt túl jó a benyomásom rólad. - azok alapján, amiket mondott és tett kifejezetten rossz volt és e miatt volt ő benne a reggeli adagban, hogy ha összefutok vele, akkor pont hogy ne tudja kihasználni a helyzetet. Ez végül is érthető és logikus is azt hiszem a fenti veszélyességi probléma miatt. A kérdésére csak a vállamat vonom meg finoman. Nem ugyanúgy éltük meg, ez enyhe kifejezés. Gondolom számára nem volt valami nagy cucc, nekem viszont... nagyon is annak számított. Neki ez az általános, nekem pedig koránt sem az, ha valaki így viselkedik, de attól még nem sok kedvem van ezt részletesen kifejteni, a végén még megsértődne, vagy tudom is én, bár nem tűnik olyan sértődős típusnak. A felajánlást, vagy ötletet azért láthatóan jól átgondolom, mert elmondani, hogy mit gondolok róla... nem tudom, olyan személyes és nem biztos, hogy értékelni fogja. - Na jó... szerintem olyan önző típus vagy, akinek főként csak önmaga számít és kihasználsz másokat, gondolom főleg a nőket és nem igazán törődsz mások érzéseivel, meg gondolom a sajátjaiddal sem, vagy... azt mondod, hogy nincsenek is. Nem tudsz, vagy mersze kötődni és ezért inkább azt mondod, hogy nincs értelme és az egész hülyeség. Azt hiszem összességében felületesnek gondollak, aki semmit sem vesz komolyan. - szusszanok egyet a végén. Talán még bővebb is lett a kifejtés, mint aminek szántam, de azt akarta, hogy elmondjam, hogy mit gondolok róla és akkor most megkapta, én pedig kíváncsian várom, hogy ő mit fog mondani. Az alapján, amit én gondolok róla biztos hogy negatív dolgokat fog majd elmondani, még tippjeim is lennének, hogy miket, szóval nem hiszem, hogy különösebben megsértődnék majd rajta. - Igen, én is így gondoltam. - persze csak ha kell, akkor játszik szerepet, ez pedig egyáltalán nem lep meg engem. Azt jelenti, hogy amikor valakit fel akar szedni, tehát át akar verni, akkor játszik szerepet a cél elérése kedvéért és ez... megint csak nem valami pozitív tulajdonság a szememben. - Remélem, hogy sikerül Patrick, őszintén. - és tényleg komolyan is mondom, mert ez legalább valami őszinte érzelem a részéről, amit nem igazán néztem ki belőle, még ha nem is kezeli éppenséggel jól, mert... talán nem segít semmiféle bájital és akkor talán nem itt kéne most mérgelődnie, hanem... esetleg tennie azért, hogy kellemesebb legyen a nővérének addig, amíg még él. De eszem ágában sincs ezt hangosan kimondani, tuti, hogy kiakadna miatta. - Igazából inkább az, hogy a helyett, hogy itt mérgelődsz e miatt menj el hozzá, hogy vele legyél, amíg még teheted és egyszer az életben legyél őszinte és... mondd meg neki, hogy sajnálod és, hogy fontos neked. - nem, ne törődjön bele, de igenis megpróbálhatna legalább egy kicsit normálisan viselkedni, mint egy átlag ember, amit soha sem tett eddigi élete során gondolom. Nem bájital kell, mert az nem biztos, hogy bármit is ér, inkább... ő kéne a testvérének, hogy mellette legyen.
- Erre csak akkor tudok válaszolni, ha tudom, hogy te megakarsz-e ismerni, igaz? – ez itt a kérdés, inkább, nem? Elvégre csak akkor tudom, hogy akarom-e, ha tudom a kérdésemre a választ, mert felesleges dolgok után én soha nem vágytam, és nem is ma fogom elkezdeni. Ha akarok valamit, megszerzem, ha esély sincs rá, akkor miért fárasszam magam? – Pedig kitudja, talán most már sikered lenne a válogatón. – nem, nem hinném, de szerintem ezt ő is tudja. Én se szállnék újra seprűre a helyében, amúgy sem olyan fontos az, hogy valaki kviddicsezzen. Én szeretem nézni, de soha nem voltam valami jó benne. - Mi? Úgy nézek én ki, mint valami sorozatgyilkos? – ugyan már, a légynek sem tudnék ártani… na jó, ez így nem igaz, azért elég nagy barom is tudok lenni, meg nem rettenek vissza, ha az erőmet kell használnom, na de hogy veszélyes legyek? Mégis melyik univerzumban és kire lennék én veszélyes? – Felteszem én is a reggeli adagban voltam benne. – elvégre idejött, tudta a nevemet, és nem kezdett el a naplójába kotorászni… még. Bár, felőlem akár el is kezdhet, de nem hinném, hogy olyan elképesztően részletesen írt rólam a naplójában, sokkal inkább csak feljegyezte, hogy… veszélyes, vigyázz vele. Nevetséges, nem vagyok én veszélyes. – Hát, nyilván nem ugyanúgy éltük meg őket, igaz? – én sem úgy gondolok vissza, és… ő sem úgy gondolna vissza, ha meglenne a fejében mindaz, ami a múltkor történt. Nem kell bennem folyton a rosszat keresni, ennyire nem vagyok én alantas, de ha rosszat akarnak találni, elég csak a felszínt kaparnia. – Na, akkor mondd el a tiedet, és én is elmondom az enyémet. Ez nem rossz üzlet, igaz? – valamit valamiért, hadd tudjam meg, hogy mit is gondol rólam egész pontosan, aztán én is elmondom neki, hogy milyen véleménnyel vagyok róla, ha már nem tud a fejemben olvasni… pedig nem nehéz, nem vagyok titokzatos. - Igen, de nem csak úgy hobbiból. Csak, ha kell. – főleg ha valakivel ágyba akarok bújni, és bár meg kell hagyni, hogy Liesel nem néz ki rosszul, most hogy megtudtam róla ezt a kis …apróságot, nem élnék vissza ezzel, fair játékban győzném őt le. Mert igen, ez csak játék, játék az egész világ. - Dehogynem. Szerzek neki valami bájitalt és jobban lesz. – ne mondja itt nekem azt, hogy Amber megfog halni, mert nem fog, rohadtul nem fog, és még csak ne is gondoljon erre! Nem érdekel, hogy mit lehet és mit nem, én mindig elérem azt, amit akarom, most is menni fog. – Szóval az a nagy javaslatod, hogy nyugodjak bele, hogy csak úgy meghal a féltestvérem? –mert ha igen, akkor köszönöm, de nem kérek a jó tanácsából. Amber nem fog meghalni, azt én nem engedem! Az öreg meghalhat, de Amber-nek nem kell, nem érdemli meg, hogy meghaljon.
- És egyáltalán akarnád, hogy megismerjelek? - mert azért ez sokat számít. Az a lapján, amit leírtam róla nem az a típus, aki túlságosan könnyen nyit mások felé, mármint... úgy igazán. Arra nem mondanám, hogy ismerkedés, hogy felületes módon haverkodik, hiszen azt írtam le róla, hogy nem igazán van oda a szorosabb kapcsolatokért, szóval nem tudom elképzelni róla, hogy kiöntené nekem a szívét úgy igazán, minden más viszont... nem számít azért annyira ismeretségnek. Valahogy úgy érzem, hogy erről eleve egészen más a véleményünk. - Nem repülök jól, de nem volt szerencsém a válogatáson, azóta pedig azt hiszem érthető módon nem próbálkoztam. - már idősebb is vagyok, nem kötelezőek az efféle órák, én pedig önként nem mentem seprű közelébe azóta. A szüleim se nagyon értékelnék, ha ezt tenném, de nekem sem volt ehhez kedvem. Azt mondják, hogy ha leestél a lóról, akkor minél előbb ülj vissza, hát én ezt az elméletet nem igazán tartottam be, amúgy sem hiszem, hogy az embernek feltétlenül szüksége van arra, hogy seprűvel repüljön, ez... nem valami fontos létszükséglet. - Vagy... veszélyesnek, akire jobb emlékezni. - javítom azért is, mert a fontos esetemben kétféle is lehet, egyáltalán nem biztos, hogy pozitívumként értelmezhető, ha valakit beleírok a naplómba, simán lehetséges az, hogy azért teszem, hogy máskor tudjam, hogy kit kell elkerülni. Azt a srácot a bál után, Gerardot is inkább intő jellel tüntettem fel és nem azzal a céllal, hogy olyan nagyon emlékezzem rá, mert tetszett az, amit csinált. - Reggelente átolvasom azt, ami fontosabb, de... igen, nagyjából. - hiszen azért lehet benne olyasmi is, ami fontos és meg kell néznem, nem tudhatom, hogy mikor futok össze olyan valakivel, aki nem annyira fontos, hogy minden reggel átolvassam, hogy milyen viszonyban állok vele. - Az emlékeket te is tudod, azokat akkor miért kéne megosztanom veled? - szökik fel kissé kérdőn a szemöldököm. Nem értek egyet vele. A naplóban igenis a gondolataim vannak leírva, nem csak az emlékeim, hiszen ugyanazt éltük meg mindketten, de én leírtam azt is, amit éreztem, amit tapasztaltam és, amit gondolok róla, az pedig az én dolgom és nem kell tudnia, vagy... mondjuk úgy, hogy azt ki kell érdemelni. - Neked is van véleményed rólam, de én sem tudok olvasni a fejedben, hogy mi az. - teszem még hozzá, bár... nem vagyok benne biztos, hogy ez jó érv, hiszen mások vagyunk, ha jól sejtem ő simán elmondaná nekem a negatív véleményét rólam, gond nélkül, én viszont nem szeretem másnak a szemébe vágni azt, ha esetleg nem gondolok róla túlságosan kedveseket. - Rád, hogy... milyen vagy, hiszen váltogatod a jellemedet nem? Te mondtad. - és pont ezért lett kiemelt a naplóban, hogy óvatosnak kell lenni vele, mert miért ne használhatná ezt ki? Találkozom vele, nem emlékszem rá, ő pedig eljátssza nekem azt, hogy kedves és figyelmes csak hogy csőbe húzzon, vagy ki tudja. Jobb, ha az ember inkább készül arra, hogy valaki bánthatja, mint hogy aztán utólag kelljen csalódnia, főleg hogy róla már eleve tudom, hogy milyen ember. A megjegyzésére már nem is mondok semmit. Talán mély benyomást tett rám, de attól még ez nem mondható feltétlenül jó értelemben vett mély benyomásnak. - Mi nem dönthetjük el, hogy kinek kell meghalnia. - jegyzem meg csendesen, bár sejtem, hogy ez nem nagyon ér most nála semmit sem, sőt talán még olaj is a tűzre, pedig nem akarom én direkt felhúzni, vagy ilyesmi. Arra, hogy nem fog meghalni nem is mondok semmit, nem tudom, hogy pontosan mi a baja és hogy azt meg lehet-e oldani pl. varázslattal, vagy valamilyen bájitallal, nem lenne jó, ha még inkább szítnám most benne a tüzet. - Én úgy gondolom, hogy igazából szomorú vagy, de mégis sokkal egyszerűbb, ha dühös vagy inkább. Én is... valahogy így éreztem magam a baleset után. - tudom én, hogy nehéz rólam elképzelni, de kellően dühös voltam a miatt, ami történt, de nem sok választásom volt, mint hogy végül feldolgozzam.
- Csak nem ismersz. Ráadásul még jó véleménnyel sem vagy rólam. – még csak azt sem mondhatom, hogy semleges véleménnyel van rólam, mert érzem rajta, látom a szemében, hogy nem tart engem valami kedves embernek,a mivel nincs is baj, tényleg az ő dolga, hogy mit gondol rólam, de én most tényleg nem megbántani akartam. – Jól kviddicseztél, és balszerencséd volt? – nem nézem ki annyira belőle, hogy ő volt régen a nagy kviddicssztár, míg ez a szerencsétlen balesete nem volt. Nem azért mert rosszat feltételezek róla, simán csak… nem is tudom, nem tűnik annyira kviddicsesnek. Ezt ennél jobban, ha akarnám se tudnám elmagyarázni. – Vagy nem kviddicseztél jól és úgy volt balszerencséd? – én aztán nem ítélem el, én sem voltam soha jó a kviddicsben, még repkedni tudok seprűn, na de hogy közben manőverezzek meg dobáljak ide-oda egy labdát… kösz nem,inkább kihagyom és azokra a fickókra és nőkre bízom ezt, akiknek van is érzékük ehhez a sporthoz. - Szóval akkor engem fontosnak ítéltél meg. Kedves. – és érthetetlen is egybe, mert nem igazán hittem volna, hogy majd emlékezni akar rám. Bár szinte bármilyen indíttatás vihette arra, hogy rólam is írjon a kis emlék naplójába, szóval mindegy. Én még vicceltem is azzal, hogy holnapra úgy is elfelejt majd. Majdnem bejött. – Szóval mindenhova magaddal hordozod? – oké, mondjuk ez annyira nem lep meg, de most már tudom azt is, hogy nála van, hiszen a reakcióját nem igazán lehet mással összekeverni. De nem arról van szó, hogy kiakarnám tépni a kezéből, vagy bármi, csak kérdeztem, de úgy látszik itt falba ütköztem. – Valójában csak az emlékeidet, az más. Szóval? – azok az én emlékeim is, nem? De nem árt az, ha az ő szempontjából is hallom, mert azért kíváncsi vagyok, hogy mégis mi vette arra, hogy pont rólam írjon a naplójába. Nem volt velem valami kedve,s, talán én se vele, éppen ezért lep meg a dolog. – Felkészülve? Mégis mire? – mit akarnék tőle? Harcolni, vagy mi? Szerintem a tegnapi után simán csak véget ért volna a rövid ismeretségünk, hiszen ha most nem jön ide, akkor én biztosan nem eszméltem volna egyszer csak arra, hogy megakarom őt találni. Nem, elégé abszurd ennek már a gondolata is. – De ez még nem változtat a dolgokon. Mély benyomást tettem. – mondhatni igazán ütős kis első benyomást, még ha nem is volt rólam jó véleménnyel, akaratomon kívül sikerült elérnem azt, hogy emlékezni akarjon rám, igaz? Tökmindegy, hogy miért, vagy mi vitte őt erre, a cél a lényeg, és én ott vagyok a naplójába. - Nem. De a féltestvérem, nem neki kéne meghalnia. – nem mondanám, hogy annyira fontos, nekem senki sem fontos, de Amber mindig segített nekem, ő volt az egyetlen, aki tényleg családtagként kezelt, én pedig szarul érzem magam amiatt, hogy most ő döglődik és nem az a rohadék apja. – Nem fog meghalni. – nézek rá kicsit szúrósan. Nem, rohadtul nem fog, ha kell, akkor viszek neki valami bájitalt, ami majd megmenti, magasból teszek rá, hogy szabad-e ilyesmit, de nem fog meghalni. – Mondd meg te! Szomorúnak tűnök, vagy dühösnek? – ebben a pillanatban mondjuk inkább rohadtul dühös vagyok, de hát ő a lélekdoktor, igaz?
- Nem tűnt pedig valami kedvesnek a reakciód. - vonom meg a vállamat, de lehet hogy csak félreértettem, netán eleve rosszat feltételezek róla? Nem tudom, talán nem is számít, hiszen nem esélyes, hogy hamar legjobb barátokká válunk, vagy ilyesmi, sőt... annyit sikerült megtanulnom már róla, hogy nem az a nagyon barátkozós típus és minden bizonnyal nem is fog azzá válni egy hamar, mert igenis azt mondom, hogy lehet valami kellően rossz az életében, ami miatt mindenre negatívan reagál, ami érzésekkel kapcsolatos. - Csak szimpla kviddics és egy rosszul sikerült esés. - extrém sport? Sose próbáltam ilyesmit, fel sem merült bennem soha, nem is hiszem, hogy érdekelne ilyesmi, azóta meg aztán főleg nem. Nekem már a kviddics is épp elég extrém volt azzal a nem kis eséllyel, amit sikerült produkálnom. Mondanom sem kell, nem kerültem be a csapatba. - Korábban kelek, mint az átlag és... annyira nincs benne sok minden, csak azt írom el, ami fontos. - vagy jó, vagy rossz értelemben véve. Nem írhatok le mindent, mert ahogy mondja, akkor nem lenne időm átolvasni minden alkalommal reggelente és persze pont e miatt alakítok ki nem túl gyakran kapcsolatokat, mert így nem kell túlságosan sok mindent visszaolvasgatom és nem lesz másnak sem rossz érzés, ha nem emlékszem rá. - Nem tartozik rád, hogy mit írtam, mintha... másnak a gondolatait akarnád elolvasni. - rázom meg a fejemet, és kicsit még ösztönösen magamhoz is szorítom a táskámat. Naná, hogy benne van, mint mindig, de nem fogom neki megmutatni, hogy nyugodtan olvassa csak el, amit róla írtam. Nem arról van szó, hogy olyan nagy titok lenne, csak hát... az ember a gondolatait nem mindig adja ki olyan könnyen. Már csak azért sem, mert ő természetesen nem értene velem egyet azokban, amiket leírtam, akkor meg miért kéne neki megmutatnom? Szerintem úgy is nagyjából sejti, hogy mit gondolok róla. - Vagy talán azért írtam le sok mindent, hogy fel legyek készülve rá, ha megint összefutunk. - emelem meg kissé talán dacosan az államat. Na igen, ez miért ne lehetne benne a pakliban? Persze megint csak az önelégült vigyort kapom meg inkább, ami felettébb nem tetszik nekem, mert pont azt erősíti meg, amit eddig is gondoltam róla, tehát semmi jót. Nem mondom, hogy ő akkor innentől mindenek felett rossz ember, egyszerűen csak nekem az életfelfogása nem tetszik és nem igazán tudna meggyőzni arról, hogy akkor most innentől tetsszen, kb. esélytelen a dolog. Amúgy is szerintem ő határozottan az a típus, akit sokan kedvelnek haveri szinten, de közben igazán mélyen senki sem ismeri, igazán senkinek sem nyílik meg és ez... ha azt nézzük akkor elég szomorú dolog. Pont ezért van most itt egyedül ezzel a levéllel és pont ezért nem tud most mit kezdeni azzal, ami felzaklatta, mert nem tudja elmondani senkinek, mert talán nincs is kinek, akire rábízna valamit, ami rosszul érinti, tehát gyengének mutatja. - És ezek szerint ő fontos neked? Szomorú vagy a miatt, hogy meghal, netán... dühös? - mert ez a kettő gyakran együtt jár, én is tudom. Amikor kiderült, hogy mi a bajom, akkor először kétségbe voltam esve, aztán jött a szomorúság, majd a düh, hogy miért velem történik meg mindez. Ilyen esetben az ember felettébb össze tud zavarodni, azt se tudja, hogy pontosan mit is érez, vagy hogy a sok érzést hogyan tudná magában lerendezni.
- Nem úgy értettem. – rázom meg a fejemet, de végül is ráhagyom a dolgot. Talán nem vagyok olyan, hogy egyértelműen kimutatom, hogy mit érzek, de ez most valamiféle együtt érzés volt a részemről, és ő meg nem értékelte, hát akkor én így hogy értékeljem az ő dolgait? Nem kapom vissza azt, amit teszek érte. – Szóval baleset…mit csináltál? Valami extrém sport? – nem tudhatom, bár nem éppen úgy néz ki, mint aki mondjuk kötél nélkül szokott hegyet mászni, vagy aki imádna siklórepülőzni, de azért miért is ne kérdezhetnék rá a dologra, ugye? Amúgy meg nem muszáj elmondani, ha nem akarja, én aztán nem kényszerítem semmire sem. - Na és hogy van időd folyton átolvasni a naplódat? – mert gondolom elég sok minden van már benne, vagy esetleg folyton magánál hordja, hogy ha találkozik valakivel, akkor majd belenézzen a kis könyvébe és megtudja, hogy milyennek is írta le? Kíváncsi lennék rá, hogy rólam mit írt, de…. – Na és rólam mit írtál? – végül csak rákérdeztem a dologra, mert érdekel, hogy mennyire is festett rólam le rossz képet. Gondolom nem írt valami szimpatikusnak le, ami teljesen érthetetlen a számomra, mert amúgy elég rendes fickó vagyok alapjaiban szerintem, de hát ő tudja. Egyszer kell dörömbölnöm a klubhelyiségüknél, és máris elítél. – Pontosan így gondoltam. – mondom egy hatalmas bólintással megspékelve még a dolgot. Nem hinném, hogy lett volna oka engem elítélni, hiszen még csak nem is tettem semmi olyat, amiért ezt érdemelném. Nagy dolog, beszélni akartam egy lánnyal, aki nem tudta feldolgozni azt, hogy már nem szűz, de ez inkább segítség volt a részemről. – De erről is biztosan írtál a naplódba. – lemerem fogadni, hogy beleírta, hogy miért is kell engem elítélni. Komolyan, kikészít ez a csaj, nem tudom, hogy mégis mit követtem el, hogy ezt érdemlem, de a legrosszabb rémálomban sem volt olyan, hogy jön majd egy csaj, aki kikiáltja magát a nők védőszentjének. – Szóval sok mindent leírtál rólam…. mély benyomást tehettem rád. – mondom széles mosollyal, ami talán már vigyornak is beillik. Én inkább úgy képzeltem volna őt,hogy nem ír semmit sem rólam a kis naplójába, hogy megóvja magát a csalódástól, ami éri, ha majd újra meglát engem, de hát ezek szerint így járt, írt rólam, és most már együtt kell élnie a tudatta, hogy tudja milyen vagyok. Azért azt megjegyezném, hogy maximum csak sejti azt, hogy mliyen ember is vagyok, mert annyira jól nem ismer, és egyetlen találkozásból meg beszélgetésből ne akarjon máris kielemezni engem, mert azt nem csípem. - Ez jogos, úgy is elfelejted. – adok neki igazat végül. Miért is ne? Egyszer nem árt meg, ha kipróbálom, hogy mégis milyen ez, hogy működik. – Nos… az ”apám” még nem halt meg, de a nővérem,aki féltestvér, ő…. ő megfog halni. – röviden, tömören ennyi. Amber megfog halni, én pedig nem tehetek ellene semmit sem.
Én azért próbálkozom, de úgy fest, hogy nála nem sok minden hat. Nem azt mondom, hogy azonnal feltárom itt neki a lelkemet, de azért mégis csak... igyekszem vagy mi, őt meg persze egyáltalán nem is izgatja a dolog, bár ezen azt hiszem már különösebben meg se kéne lepődnöm. Amit írtam róla, az alapján ez teljes mértékben hiteles viselkedés a részéről. - Köszi az együttérzést. - húzom el egy pillanatra a számat, de aztán kérdez. Bár gondolom nem az együttérzés miatt, vagy nem azért, mert olyan baromi érdeklődő, szimplán csak épp most ilyenje van, vagy ki tudja nála, nekem meg ezen nem is kéne különösebben elgondolkodnom. Örüljek neki, ha épp nem bunkó... igaz? - Nem, nem betegség, baleset miatt van. - de most nem kezdem el itt azonnal részletezni, valahogy amúgy sem hiszem, hogy különösebben érdekelné a dolog, akkor meg ugye... minek. Szóval szépen csendben maradok pár pillanatra, talán ide se kellett volna jönnöm, csak hát volt bennem ez a buta késztetés, mert láttam rajta, hogy éppenséggel nincs jól, de már tudom, hogy egyáltalán nem volt jó ötlet. És igen a szavai továbbra sem túl kedvesek, én pedig inkább csak sóhajtok egyet, amikor megint megszólal. Pont azért jöttem ide, mert láttam, hogy nincs jól, de azért nem kéne ennyire... bántóan viselkednie. Nem tudok róla, hogy bármi rémeset tettem volna ellene, és ő mégis olyan velem, mintha minimum én lennék az, aki... mit tudom én bántó volt vele szemben bármikor is, pedig én pont azt írtam le róla, hogy ő volt az, aki nem volt éppenséggel túl kedves velem, amikor találkoztunk. - Nem felejtek el mindent, mármint van, ami megmarad, a tudás pl. inkább valahogy a személyes emlékek nem. - vonom meg a vállamat. Nem tudom, hogy pontosan miért van ez, még csak az orvosok sem tudják és senki sem és pont ezért nem tudja senki, hogy lehet-e rajta javítani, vagy változtatni valaha is. Nem valami kellemes így élni, erre ő is jól rávilágított, én sem élvezem, de nem sok mindent tehetek ellene, ha egyszer nekem most ez van. Azért próbálok alkalmazkodni és nem igazán látszik meg rajtam, nem lettem pl... búskomor miatta, vagy ilyesmi. - És úgy gondoltad, hogy nem volt rá okom, egyáltalán? - a sztorit azért tudom, visszaolvastam, hogy minden áron el akarta magyarázni egy lánynak, hogy ne sírjon, mert... na igen ezt teljes mértékben nem sikerült megfogalmaznom, így igazából nem világos, vagyis... nem értettem vele egyet akkor sem, tehát leírni se tudtam pontosan a dolgot. - Nem teljesen mondanám így, attól még nagyjából tudom, hogy milyen vagy, csak nem emlékszem rá, de sok mindent leírtam rólad. - erre a romantikusság dologra nem is mondok semmit, tudom, hogy ebben nem hisz, leírtam... mint mondtam. Szerinte minden érzelem és a szerelem is hülyeség, amit mások csak szimplán kitaláltak, szóval tudom én, hogy nem mondta komolyan. Romantikát is csak akkor vet be, ha muszáj, mert le akar venni valakit a lábáról és éppen valami romantikus lovagnak adja ki magát, de ennyi és nem több. - Lehet, hogy nem tudok segíteni, sőt... van amikor nem segít semmi, maximum az idő, de van hogy mégis csak jó elmondani valakinek, hogy mi bánt és... egész egyszerű olyannak, aki úgyis elfelejti, ha azt kéred nem? - nem mondom, hogy minden áron mondja el, de arra megkérhet, vagy megígértetheti velem, hogy nem írom le, amit elmesélt és akkor holnapra már fogalmam sem lesz róla. Így még csak kockázat se nagyon van benne, akár veheti próbának is, mert ha nem ér vele el semmit, nem érzi magát kicsit se jobban, akkor nem veszített, viszont ha akár csak minimálisan is jobb lesz neki, akkor jól járhat vele mivel én nem fogok emlékezni rá nem okoz magának gondot sem vele, hogy egyszer megpróbált valakivel őszinte lenni.
- Biztos szar lehet. – nem bántóan mondom ezt, nekem…nekem ilyen az alapstílusom mondhatni, de nem fogja elvárni tőlem, hogy sajnáljam, igaz? Pontosan tudom azt, hogyha valaki valamiben nem jó, akkor legkevésbé mások sajnálatára vágyik. Én is így voltam ezzel, és ő is így van ezzel, vagy ha nem, akkor én leszek a kivétele. – Mi ez, valami betegség? – nem vagyok szakértő, és gondolom elég sokféle betegség létezik, de azt nem tudtam, hogy van egy olyan betegség, ami elfelejteti veled mások arcát. Vagy lehet nem is beteg, csak simán bunkó, nem? És akkor már nálam is bunkóbb lenne, mert én legalább emlékszem másokra… na jó, talán ez az utóbbi most azonnal kilőhető. - Nagyon jó megfigyelő vagy, mondták már? – oké, talán kicsit sértő a stílusom, de nem érdekel, valahogy jegyezze meg magának, hogy paraszt vagyok és még inkább az, ha nincsen valami jó kedvem. Nem mintha ez zavarna…másokat talán, de akkor ők majd hozzám szoknak. – De eltaláltad, most nem éppen a rózsaszín felhős állapotomban vagyok. – nem, olyan nincs is, de mi mással tudnám most érzékeltetni neki a végtelen boldogságot, amit amúgy mindig érzek? Nagy öröm tenni az egész világra és azokra, akik benne élnek, mert rohadtul nem érdekelnek, de most… mintha összeesküdtek volna ellenem. - Szóval naponta elfelejtesz mindent és mindenkit? Szar lehet vizsgákra tanulnod. – na, nem lennék a helyébe az már biztos, mert mégis kivágyik arra, hogy folyamatosan csak tanuljon, ráadásul ő ezt a bemaradást mégis hogy hozza be? Szed valami spéci cuccot, ami felturbózza az agyát, vagy mi a franc? – Amúgy azt megjegyezném, hogy nem voltam undok. Inkább te voltál az, sőt, egyenesen ítélkező voltál. – nem tudom ezt most mennyire szánom komolyan, de ha nem írt le semmit, akkor mégis honnan tudhatná, hogy nincs igazam? Amúgy meg én tényleg így is gondolom. Én nem voltam olyan bunkó, csak magamat adtam, ő viszont már egyből elítélt engem, amit nagyon tudok utálni. – Szóval ezek szerint…. kaptam egy második esélyt veled, igaz? Nagyon romantikusan hangzik. – nem az, már csak azért sem mert nem romantikus értelembe vesszük ezt az egészet, és aki egy kicsit is ismer, az pontosan tudja, hogy hányhatnékom van a romantikától meg az összes szerelmes hülye érzelgős maszlagjaiból… én csak nem értem, hogy miért nem képesek felfogni, hogy nem segít rajtuk az, ha egész életükben csak várják azt, hogy majd valaki szerelmes lesz beléjük. Francokat, tenni kell érte, szerezd meg a csajt, vagy a pasit, teljesen mindegy, mert magától nem fog minden az öledbe hullani. – Ne vedd ezt most magadra, de… nem hinném, hogy tudnál nekem segíteni. – nem, ezt komolyan nem sértésnek szánom, de tévedek, ha esetleg ő lenne a jó tündér keresztanya aki majd segít nekem és valóra váltja egy kívánságom. Mondjuk meghalhatna az öreg, Amber meg felépülhetne.
Őszintén szólva azt hiszem számítanom kellene rá, hogy nem igazán fog kedvesen fogadni, hiába jövök ide, de... annyi jó érzés mégis csak van bennem, hogy igenis megnézzem, hogy van, mert láthatóan nem éppen jól. Tudom én, hogy nem volt éppenséggel kellemes a legutóbbi találkozásunk. Nem maradt meg bennem minden ezzel kapcsolatban, egy-egy kósza emlék, a nagy része a miatt van csak mert, mert minden reggelem azzal indul, hogy a fontosabb infokat átfutom a füzetemben. E nélkül nem sok mindenre emlékezném most belőle. Azért ennek ellenére mégis csak kissé meghátrálásra késztet az az ingerült köszönés. Nem is megyek közelebb, tartom a pár lépés távolságot, ahogyan megállok és rá emelem a tekintetemet. Nincs jól, ez egyértelműen látszik, és végül is evidens, hogy nem akarna pont velem beszélni arról, hogy mi lehet a gondja, vagy... mi borította ki ennyire, mert hát úgy fest, hogy valami nagyon kiborította. - Nem ellened szól, én... nem igazán tudok megjegyezni senkit... semmit sem. - bököm ki csendesen egy apró vállrántás kíséretében. Nem is tudom, hogy miért mondom ezt ki, amikor láthatóan a háta közepére sem kíván, de én alapvetően rendes ember vagy és rossz azért látni, hogy ennyire ki van bukva valami miatt. Aztán persze simán benne van a pakliban, hogy nem is érdekli az egész, vagy hogy... nem tudom különösebben nem foglalkoztatja, hogy mi van velem, nem is igazán azért mondtam, csak hát ne vegye már magára, mintha meg se tudnám jegyezni. Egyébként is gondolom eléggé tisztában van magával, legalábbis azt írtam fel róla, hogy idegesítően magabiztos, most viszont egyáltalán nem annak tűnik, sőt... határozottan bizonytalannak mondanám. Nem lep meg, hogy határozottan elutasító, maximum bántó egy kicsit, hogy így áll hozzám, hogy még csak nem is érdekelhet engem az, hogy mi a baja? A kérdéseire csak elhúzom a számat, legalábbis úgy a másodikra már mindenképpen, hiszen azért, mert őt annyira nem érdekli senki, én még lehetek nyitott más baja felé nem? - Mert láttam, hogy egyedül vagy itt és nem vagy épp a legjobb hangulatban. - talán tényleg igaza van, talán tényleg rossz ötlet volt, inkább nem kellett volna erre jönnöm, vagy most kéne békén hagynom, mert nem arra van szüksége, hogy én zargassam, és biztosan nagyon nem kíváncsi a képemre, ez elég jól látszik. Mégis végül nem kérdezek tőle újra, hogy mi a baj, ezt úgy se fogja elmondani igaz, de... attól még megpróbálhatok segíteni. Hogy miért? Mert akkor is úgy gondolom, hogy ezt mindenki megérdemli. Azért mert ő ilyen, még nem kell mindennel egyedül foglalkoznia. Ezért döntök úgy végül, hogy egyszerűen lehuppanok a legközelebbi kis sziklára a part közelében, pár lépés távolságra tőle, és csak akkor szólalok meg újra, miután előbányásztam a vállamon pihenő táskából a vaskos füzetet. - Múltkor érdekelt, hogy miért írok naplót. Ezt... csak a naplóból tudom. Két éve olyan nagyot estem, hogy csúnyán megsérültem és nem emlékszem semmire sem az előző napból, csak arra, amit leírok. Talán... azért vagyok itt, mert nem emlékszem, hogy mennyire voltál velem undok, csak annyira tudom, amit leírtam rólad és... ezek alapján úgy gondolom, hogy ha valami baj van, akkor nem kell egyedül lenned. - rántom meg végül a vállamat újra. Végül is így van, általában akkor nem kedvelsz valakit, ha bántott és emlékszel rá, ha mély nyomot hagyott benned, de ha csak valakiről leírod, hogy nem volt túl szimpatikus, még nem érzed azt az ellenszenvet, tehát technikailag nincs komolyabb bajom vele.
Én a magam részéről nem vagyok nagy kviddicses. Persze, játszottam már, de nem repülök jól és soha nem fordult meg a fejemben az, hogy én beállok majd a kviddics csapatba. Meghagyom ezt a sok balfék háztársamnak, akik azt hiszik, hogy majd azzal keményebbek lesznek, ha egy-két meccset megnyernek. Komolyan, gyerekesek, nem értem miért nem fogják fel, hogy ez csak egy játék és kész, ahogyan a pontokat sem kell halál komolyan venni, bár én sem vagyok az a fajta, aki szívesen veszti el őket, de hozzá kell tenni ,hogy talán ha tíz pontot szereztem tanulmányaim során a Mardekárnak… jól megvolt a házam nélkülem is. Nem igazán figyelek fel arra, hogy felém közeledik valaki. Pont most rohadtul nem érdekel, hogy kijön felém, akár még maga Dumbledore is jöhetne, teszek rá magasból, van most sokkal nagyobb bajom annál, minthogy valaki meglát engem idegesen. Az életem különösebben gondnélküli, de úgy látszik muszáj nekem is bekavarni, mert… mert muszáj. A rohadt életbe is. Kissé meglepetten kapom fel a fejemet a torok köszörülésre mikor a hang irányába fordulok és még inkább meglepődöm mikor megpillantom Lieselt. Na ő az, akire a legkevésbé számítottam, a legutóbbi találkozásunkkor abban a hitben váltam el tőle, hogy aligha találkoztunk többet. Láthatólag ugyebár nem kedvelt. - Hello Liesel. – bólintok egyet köszönésképpen, de nem igazán kedvesen, sokkal inkább…ingerülten, igen, azt hiszem ez rá a legjobb szó. Nem kell magára vegye, simán csak nem vagyok valami jó kedvemben, de mégis ki lenne, ha megtudná, hogy a féltestvére megfog halni? Mintha összeesküdött volna ellenem az egész rohadt világ. – Ennyire felejthető arcom lenne? – kérdezek rá a dologra, mert ez a köszönés inkább volt részéről kérdés, semmint tényleges köszönés. Én nem veszem magamra, mondja csak meg, de azért a legtöbb ember megjegyez magának, vagy ő akkor tényleg csak elaludt és már el is felejtette az arcomat? Az érdekes lenne. – Hogy baj van-e? – kérdezek vissza kissé meglepetten. Oké, nem igazán számítottam most erre a kérdésre, azt hittem azért jött, hogy beolvasson valamiért. Mondjuk a csaj miatt, akit a múltkor megbántottam. Már nem is emlékszem a nevére, de igazából nem is volt annyira jó, hogy megérdemelje azt, hogy egyáltalán emlékezzek az arcára. – Miért érdekel téged az, hogy nekem mi bajom? – ez egy jó kérdés, nem? Eddig úgy volt, hogy baromira nem érdeklem és nem is igazán akar megismerni, ha jól szűrtem le a szavai jelentését a múltkor, akkor most mégis mit akar? Lelkizni? Én nem vagyok az a fajta, aki csak úgy leül vele beszélgetni a lélekről. – Miért vagy itt? – mert, hogy nem miattam, abban aztán teljesen biztos vagyok. Nagyon hízelgő, de minden bizonnyal ő is tudja, hogy nem igazán fogja tudni velem megbeszélni a dolgokat, én inkább kitöltöm valamin a frusztráltságom, minthogy kibeszéljem magamból.
Nehezen döntöttem el, de végül mégis írtam róla a naplómba. Nem is tudom, talán részben azért is, hogy ha máskor találkozom vele, akkor... fel legyek készülve arra, ami jönni fog majd, mert hát bőven van rá esély, hogy a következő találkozásunk sem lesz felhőtlen, hiszen nagyon máshogy gondolkodunk sok mindenben, legalábbis az eddigiek alapján nagyon úgy tűnik. Persze lehet hogy idővel változna a véleménye, de ezt azért nem venném biztosra. Igazából nem is tudom, hogy milyen ilyen, talán ez a rossz előélet miatt lehet? A családja nem valami tökéletes, annyi kiderült és azért ez biztosan befolyásolta a jellemét és az életét, csak hát kétlem, hogy szimplán érvekkel meg lehetne győzni, hogy ne viselkedjen így e miatt másokkal, főleg a lányokkal. Nem vagyok egy nagy kviddicses, de szeretem megnézni azért időnként az edzéseket, csak a kikapcsolódás kedvéért, bár most nincs éppenséggel a legjobb idő, kifejezetten hűvös volt ücsörögni a lelátón, már kellően átfagytak a kacsóim, szóval vissza felé sétálva a zsebemben melegítem őket, és először csak messziről hallom meg a dühös toppanást, aztán közelebb érve, elhaladva a tó mellett meglátom azt is, hogy valaki nincs épp a legjobb kedvében, mert hát az ember nem szokott leveleket vágni a földhöz, ha jól van. Ha jól láttam legalábbis, akkor az egy levél volt, vagy... dolgozat is lehetett akár, de azt inkább elégetjük, ha rosszul sikerült, nem vágjuk a földhöz. Nem is tudom, hogy mi visz rá, hogy végül arra induljak, talán csak szimplán a kis jótét lelkem, de mégis ez történik. Lassú léptekkel közelítek és köszörülök meg a torkomat. Természetesen fel nem ismerem így arcról, csak halványan sejtem, hogy ő lehet az. Egy egyszerű skiccet felvázoltam róla a naplómba, de azért képről mindig nehezebb valakit felismerni, mintha emlékeznél rá. Ezért van, hogy pár méter megtétele után mégis csak megtorpanok, amikor már tuti észrevett a torokköszörülésnek hála. Azt hiszem ő lehet az, de... őszintén szólva nem vagyok benne biztos, főleg mert arról volt szó, hogy tökéletes az élete és akkor nem logikus, ha mégis leveleket vagdos a földhöz. - Szia... Patrick? - igen a mondat vége kérdő hangsúllyal szalad fel, nem tehetek róla, tényleg nem vagyok teljesen biztos benne, hogy ő az, akit látok, hogy jól rémlik az arca a kép alapján. - Baj... van? - na igen, ha tényleg ő az, akkor ez egy rossz kérdés, mert akkor úgy se ad majd rá rendes választ, vagy minimum elküld a sunyiba, hogy ilyen állapotban látom. Nem hiszem, hogy pont velem akarná megbeszélni, ha valami baj van, vagy hogy egyáltalán bárkivel is meg akarná beszélni, ő... nem épp az a megbeszélős típus, hiszen pont arról volt szó, hogy nincs szüksége senkire.
Dühösen vágom földhöz a levelet. A rohadt életbe! Nem értem miért nem képes semmi sem úgy történni ebben a rohadt életben, ahogy annak történnie kéne. Most komolyan, erre mi szükség volt? Miért kell az életnek folyton csak kibabrálnia velem? Mintha tettem volna valami rosszat előző életemben…oké, most sem vagyok egy szent, de amennyi szarságot el kellett már viselnem, nem értem miért kell folyton újra és újra csak megszívnom mindent. A családomat rühellem, nem csak azért, mert nem illek oda, hanem azért,mert soha nem is tartoztam oda. A fickó, akit apámnak kellett hívnom, egy barom, remélem minél előbb feldobja a bakancsot, anyám meg soha nem akadályozta meg abban, hogy ne engem cseszegessen folyton. Amber… Amber-rel mindig is elutasító voltam és rosszindulatú, de ő volt az egyetlen a hülye családban, aki tényleg úgy kezelt, mint egy családtagot, én meg persze ezt nem viszonoztam, mert sértette volna a büszkeségem, de most… megfog halni. Jó, mi? Nem akarom, hogy meghaljon, talán azt hiszi, hogy nem kedvelem, de nem így van, csak nem mondom ki, mert én nem kedvelek senkit sem. Nem kedvelhetek senkit sem, főleg nem valakit, aki a családhoz tartozik. Muszáj lenne meglátogatnom, de… de ez így rohadtul nem oké. Ilyen az élet, és egyesek még mindig azt hiszi, hogy ez valami hülye mese. Amúgy meg nem a hangulat miatt jöttem ide, van egy kis szabadidőm, és mivel már untam a klubhelyiséget, inkább lejöttem ide pihenni egyet, mert itt nem hallom a kicsik ordibálást, aztán pechemre eszembe jutott, hogy van nálam egy levél és… persze,hogy nem közölt semmi jó hírt. Mugli család vagyunk, mondhatnám, hogy megmenthetik Amber-t ezek a varázsló cuccok, de soha nem egyeznének bele ebbe, szóval Amber napjai meg vannak számlálva. Ez pedig… elég rossz gondolat, rossz érzések kavarognak bennem emiatt. Bírom Amber-t, és nem akarom, hogy feldobja a bakancsot. Ellenben az öreggel, na ő aztán nyugodtan távozhatna a más világra, nem különösebben érdekelne a dolog, de Amber… ő nem ezt érdemli, mert nem egy rosszindulatú némber. Én egy seggfej voltam vele, ezt tudom, és egyszer majd bocsánatot kell kérnem tőle. Ezt is tudtam mindig, de soha nem hittem volna, hogy egyszer majd sietnem kell vele. Én nem vagyok az a bocsánatkérő típus, ezt ő is tudja, valószínűleg pont ezért nézte el az összes hülyeségemet és rosszindulatú megjegyzésemet. Van azért nekem is önkritikám csak… nem igazán hagyom érvényesülni. Én nem olyan ember vagyok, aki elmereng mindenfélén, én a cselekvő ember vagyok és… most is cselekedni kéne.
//
