2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Nem vagyok én azért olyan kötekedő, vagy áruló típus, egyszerűen csak nem viselem jól az efféle hozzáállást másokhoz. Mégis miért kell ilyen bántónak lenni, belekötni mindenbe és direkt rosszat akarni? Nem értem, hogy az miért jó valakinek, hogy így viselkedik másokkal, még ha csak a hátuk mögött is azzal, hogy azon kárörvend, hogy rossz jegyet szereznek majd egy tantárgyból. Egy egyszerűen nem fair hozzáállás és kész. De nem az én dolgom, nem fogok idegeskedni Draco miatt, amikor itt van ez a cicus, akinek segíteni kellene, mert nem tudni kié, vagy honnan jött és talán még éhes is. Aranyos, ahogyan udvarol, nekem pedig eszemben sincs ezek után letenni. Ahogy bújik és az államhoz dörgölőzik, végigsimítok finoman a hátán, amin csak még inkább felborzolódik ettől a szőr. - Szóval nagyon tudod, hogyan kell hízelegni. - nevetek fel egészen röviden. Nem kéne, hogy még valakibe belefussak, akkor sem, ha nem szegek szabályt azzal, hogy későn kint vagyok, hiszen én megtehetem, de ettől még nem akarok most másba belefutni, egyszerűen nincs kedvem a társasághoz. Reggel majd tényleg szólok a Griffeseknek, hogy ne legyen bajuk ebből a dolgozatból, de addig még várhatok, amíg ezt a cicát elrendezem, szóval irány a konyha. - Jól van, keresünk akkor neked enni valamit, a manók biztos adnak, aztán velem jössz. Holnap pedig megpróbáljuk kideríteni, hogy kihez tartozol. - megsimogatom még a fejét, de le nem teszem. Nem akarom, hogy akár véletlenül is el találjon szaladni, inkább figyelek rá, hogy ne legyen gond. Jobb kedvem lett, határozottan jobb kedvem lett így. Hát ezért szeretem én jobban az állatokat, mint az embereket, mert sokkal kedvesebbek. Náluk legalább lehet tudni mi a fontos, enni akarnak, vagy szomjasak, netán szeretetre vágynak, de nincs bennük alattomosság és számítás, és nem akarnak direkt kiszúrni a másikkal. Sokkal jobb társaság egy cica, mint egy akármilyen ember. Jó vannak persze kivételek, de lássuk be... ritkák.
Amikor kieszeltem, hogy mi leszek, nem feltétlenül az aranyosság vezérelt, sokkal inkább a mozgékonyság, hogy nem leszek feltűnő, az ember közelében ugyanis mindig éltek macskák. Az más kérdés, hogy ha már testet váltok, akkor az állati formában is legyek csinos, sajnos úgy tűnik, sikerült túlzásba vinnem ezt az elgondolást. Némi hiúság nem csak vállaltan, még tudat alatt is munkálkodik bennem. A lányban pont az idegesít, amiért tetszik is egyben. Túl öntörvényű, nem tudok rá hatni, így legbelül állandóan hullámzik a kedvem vele kapcsolatban. Most is odamentem hozzá, nem kezdtem el szivatni, magamhoz képest még akár kedvesnek is mondtam volna magam, aztán rámszáll. Tudja, hogy milyen vagyok, számít a saját házam. Beszélgetést kezdeményezek, erre kiforgatja a szavaimat, és elrohan beárulni az ellenségnél. Ebben a pillanatban talán az ösztöneim működnek jobban, és vágyom az érintésére, a gyengéd dédelgetésre, mintsem bántsam őt. Rezzenéstelenül állom a tekintetét, ilyenkor még vissza sem kell fognom magam, hiszen a macskáknak nincsenek gesztusai, mimikái, így nem gond, ha legbelül nyugodtan eltáthatom a számat, hogy mennyire szép is, csak nem voltam hajlandó elismerni. Vagy úgy kezelni, mint aki fogékony a finomságra, a bájra. Azt hiszem az vagyok, ezt neki nem kell tudnia. Elsőre képtelennek tűnt az ötlet, hogy hagyjam magam felvenni, de ha ennyire kezdeményező, akkor miért is ne? Lehet, hogy csak arra a pár percre, de félretehetem bizonyos ellenszeveimet vele kapcsolatban, főleg ahogyan a hasam alá nyúl, automatikusan felborzolom a szőrömet, csak azért, hogy végigsimítson rajta. Úgy tűnik még gondoskodni is akar róla, ami az élelmet illeti, vagy a gazdámat megkeresni. Miután megvan a kellő egyensúly, a vállába kapaszkodom, nem kieresztve a karmokat, nem kéne egy fájdalmas kontaktussal elvágni magam, ezúttal az állához dörgölöm a füleimet, és halkan felnyávogok. Jólesően, üdvözlésképpen. Közli, hogy vele töltöm majd az éjszakát... Hát... erre azért nem számítottam. Ez már túlmegy a saját tisztességem korlátain is, de most fedjem fel magam? Ha ilyen árulkodós, akkor biztosan elszaladna, hogy szólna az igazgatóhelyettesnek, aki amúgy is ki nem állhat. Jó, akkor legyen ez az éjszaka, legalább egyszer megnézem magamnak, csak azt is ügyesen kell, nem megbámulni úgy pasisan, csak érdeklődő macskásan flegma gesztussal. Miután ebben az alakban nem válaszolhatok, egyszerűen várom a hatást, hogy levigyen a konyhába, majd a szobájába.
Imádom az állatokat és egy ilyen cicának egyszerűen nehéz ellenállni. Tudom én, hogy mi volt az eredeti cél, ha végül is... szólhatok holnap is, vagy mondjuk csak küldök egy üzenetet, vagy... vagy ilsemi. Először meg kéne találni ennek a cicának a gazdáját, vagy ha az nincs, akkor kitalálni hogy mi legyen vele, mert talán tényleg éhes és szeretne már egy kis nyugtot magának, amit én igazán szívesen biztosítok, ha tudok. Legalább nem ellenséges, igazából ez is valami, nekem pedig határozottan jól esik a szőrös kis test simogatása. Nem hiába szoktak olyan gyakran állatokat vinni beteg emberek mellé, hogy jó kedvre derítsék őket. Oké, főleg kutyákat, mivel a kutyák azért szófogadóbbak, mint mondjuk a macskák, de igazából ez most édes mindegy. Ez a cica is kifejezetten kedvesnek és aranyosnak tűnik, szóval nem gondolom, hogy baj lesz esetleg vele. Szerencsére akkor sem karmol, amikor felemelem és egészen dögönyözhető típusnak tűnik. Az egyértelmű, hogy nagyon tetszik neki, ahogy a hasát dögönyözöm, de hát ezt melyik macska ne szeretné? Ez olyasmi, ami nekem is jól esik és e mellett még neki is, akkor pedig jó hogy nem hagyom abba, miközben azon morfondírozom, hogy mi is legyen a következő lépés. Egyelőre még nem találtam ki, de... majd ez is meg lesz. Biléta nincs a nyakában, viszont az is biztos, hogy nem kintről jött, ellenben azt nagyon tudja, hogyan kell kedveskedni, ez már most látszik. Dörgölőzik rendesen. - Talán egyedül vagy itt és kódorogsz az épületben? Ejj... szegénykém. Azt hiszem keresni kellene neked valami kaját, esetleg megkérdezhetnék valakit, hogy tudja-e kié vagy, de nem most... Friccs kiakadna, ha késő este kopogtatnék be hozzá és mást sem akarok zavarni. - cseppnyi hezitálás után indulok el végül is lefelé a lépcsőn. Óvatosan és lassan, nehogy kellemetlen legyen a cicusnak a rázkódás, mert a végén még kiugrana a karomból. Ő nem tudhatja, hogy mit akarok tőle, szóval nem lenne az sem meglepő, ha szökni próbálni. - Először is hozunk neked valamit enni a konyháról, amúgy is útba esik, aztán éjszakára lehetsz velem. A lányok biztos nem haragszanak majd meg érte, csak viselkedj jól rendben? - sikerül a végére átmenni egészen gügyögésbe, mintha amúgy ettől aztán bármit is értene, ami persze amúgy is kizárt, de akkor is a cél most a konyha. Nem tudom, hogy mit szeret, vannak válogatós macskák, és az is lehet, hogy nem éhes, de ez is csak akkor derül ki, ha már elé tettem valamit és látványosan elkerüli.
A lánnyal ember alakomban nem foglalkozom, hagyom elmenni, legalábbis látszólag. Pillanatok alatt elékerülök, megvan az előnye az én kis titkomnak. Akkor kezdtem el rá gyakorolni, amikor kiderült, hogy Ritra Vitrol bejegyzetlen animágus, személyesen tartottam vele a kapcsolatot, előnyösnek tűnt, hogy be tud jutni bizonyos helyekre, hogy nem veszik észre. Na nem mintha poloska akartam volna lenni, még valaki óvatlan módon eltapos. Vagy direkt. Akkor legyek már olyan, akinek nem kell mindig rejtőznie, úgy lehet szem előtt, hogy nem gyanakodnak rá. Éppen ezért a macska. Ha észre is vesznek, a legtöbb jó érzésű diák nem bánt, akik pedig igen, csúnyán megkapják a magukért egy nem várt pillanatban. Lehet, hogy csak pókot idézek a vajsörös üvegükbe, ahogyan Anne is szokta. Kedvelem azt a lányt, jó fej tud lenni, és ami nem mindegy, a felsőévesekkel ellentétben nyalja a talpamat. Nem szolgalélek, de ő tökéletesen beleillene abba a szövetségesi körbe, amit anyám vár tőlem. Igaz, nincsen is benne kihívás, de tőlem meglepő módon inkább barátként, rokonlélekként kezelem, nem látok benne kihívást. Bármikor meglephet, meglátjuk mit hoz a jövő. Most éppen a távozó Penelopé hátát, lobogó tincseit bámulom, jól kiosztott, pedig fordítva képzeltem. Így az átváltozás után macskaalakban várom be, tudni akarom, hogy mire készül. Ha tényleg akkora áruló, mélységesen csalódom benne. Végülis nem derül ki, hogy megtette volna, mert állatbarátnak bizonyul. A legtöbb macska szereti a törődést, nekem is ezt kell játszanom, van is bennem némi galádság, hogy az ölébe ugrok, és hagyom magam megszeretgetni. Azaz hagynám, mert azt hiszem, hogy csak megsimogat, de nem, felemel. Nem morranok fel, csak lóg a lábam a levegőben, a macskatest ösztönösen kimereszti a karmait, kapaszkodót keres, de miután egyenlőre még eltart magától, így a karmolás fel sem kerül, csak kitágítom a pupilláimat a meglepődéstől, várom, hogy mi fog történni. Végre képes alámfogni, helyezek a hátsómon, hogy meglegyen az egyensúly, erre a hasam alá nyúl. Francba. Ez jólesik. Itt most már kieresztem a hangom, visszaváltok dorombolásra. A fejemet oldalra döntve odadörzsölőzőm a mellkasához, hát most hagynám ki ezt a brilliáns lehetőséget? Ezt neked Pennykém! Így becsüld le Draco Malfoyt! A dolognak csupán az a negatív része, hogy ha hosszútávon akarom ezt a játékot játszani, nem tudhatja meg. Fondorlatos terv ötlik ravasz elmémbe, még macskatestben is képes vagyok tökéletesen megtartani a tudatom teljességét. A mancsom alá nyúl, amely rózsaszín párnákat mutat, szinte teljesen tiszta, leszámítva a benti koszt, nincsenek sárnyomok. Ölmacska vagyok, na. Ha valami döglött egeret dug az orrom alá, mentem kirókázom a belemet, pedig a ravaszdi éppen a patrónusom. Igen, képes voltam a szakadt tanár távozása alatt, tőle függetlenül is megtanulni a bűbájt. Jártam egy darabig az ál-Mordon nyakára, nehogy már csak Potter ismerje a felsőbbéves tudományokat. Talán azért segített nekem az illető, mert akkor még úgy hitte, apám is majd hithű halálfaló lesz. Én ugyan nem tudtam, hogy a fickó valójában kicsoda, de miután sűrűn elnézéseket kértem a viselkedésemért (ő volt az egyetlen, akivel valaha megtettem) morogva mutatta meg az igézetet. Nyalni tudni kell. Na de vissza a lányhoz. Várom a hatást, és úgy bújok hozzá, mint egy halálraitélt, aki egy cseppnyi figyelmért is ölni tudna.
Talán van oka annak, hogy ide kerültem, talán csak nem illenék más házakba, vagy a szüleim okán, főleg anyám ága indokolná, netán... Tényleg van bennem egy cseppnyi agresszió. Na nem úgy, hogy mindenkinek neki megyek, aki egy kicsit is csúnyán néz rám, de szeretnék valaki lenni, talán ez hatalom vágynak mondható? Meg aztán nem viselem jól, ha piszkálnak, volt azért erre már példa. De ettől még nem fogok behódolni és főleg nem teszem azt, amit mások akarnak ,mert baromira nem vagyok ilyen, ennél több büszkeség szorult belém. Azt pedig nem szeretem, ha valaki nem viselkedik fair módon, és láthatóan ő nem teszi ezt, sose tette. Nem kell direkt kiszúrni másokkal, mert... nem kell és kész. -Az a szánalmas, hogy te annak örülsz, hogy másoknak rossz... Draco! - akkor sem fogom a vezetéknevén szólítani, ahogy a házunkban sokan teszik. Ez is csak azt mutatja, hogy nem önálló valaki, hanem mindenkit az alapján ítélnek meg, ami a családneve, akinek lennie kellene szerintük. Hát én nem vagyok Aimes, én Penny vagyok és csak azért nem akarok ki ezen jobban, mert az apám nevéről van szó. Ha az anyám neve lenne a család nevem, akkor már simán meg van rá az esély, hogy elküldtem volna Dracot melegebb éghajlatra, ha nem hagyja abba, így viszont ez egyszer megússza a dolgot. - Soha nem is akartam prefektus lenni. - vonom meg a vállam. Nem érdekel sosem egy ilyen poszt. Ez egy iskola, nem attól leszel valaki, hogy egy iskolában van egy jelvény a mellkasodon. Ez csak... egy apróság, amivel igenis visszaél, de bennem soha sem volt meg a vágy, hogy prefektus legyek. Nem akarok én mások felett állni, nem akarok se pontot osztani, se levonni és főleg nem akarok senkit sem utasítgatni, hogy azt tegye, amit én akarok. Nem... én a saját életemet szeretem élni és nem pedig másokéba beleszólni, mint ahogy azt ő teszi és főleg nem ócsárolni másokat. Fel sem foghatom, hogy miért jó az neki, hogy állandóan lesben áll, hogy kit lehet piszkálni, vagy kinek lehet ártani. Ennek... semmi értelme sincs és képtelen vagyok felfogni, hogy van olyan, aki ezt élvezi. Lelépek, mert nincs szükségem rá, hogy valaki így viselkedjen velem, és nem is fogom hagyni neki. Két évvel fiatalabb nálam és felettem már nincs hatalma, szóval... akár el is húzhat a fenébe, én meg szépen leadom a drótot, mert nem viselem el, amit művel. A cicát viszont sikerül kiszúrni, hiába rejtőzködik úgy. A fehér szín a sötét környezetben feltűnő, no meg a szinte már világító szemek. Legalább végre elmosolyodom, főleg amikor közelebb jön és felugrik az ölembe. - No mi az, talán éhesek vagyunk? Vagy csak egy kis szeretet kellene? Honnan jöttél? - tudom én, hogy nem válaszol, de komolyan jobb egy macskával beszélgetni, mint a legtöbb háztársammal. Szépen felállok, a cicust pedig felemelem a karjaimba és kicsit megdögönyözöm a hasát, de azért biztos kézzel tartom, hogy le ne essen, no meg leszökkenhessen, ha zavarja a helyzet, hogy nincs fix talaj a tappancsai alatt. Megpróbálom azért megnézni honnan jöhetett, ha van pl. sár a tappancsán, akkor lehet tudni, hogy kintről jött, de akár benti cica is lehet. Egy pillanatra még felfelé nézek, kicsit elbizonytalanodom, talán előbb szerezni kéne a kis dögnek valami kaját, hátha éhes.
Nem mondom, hogy éljünk sztereotipiákban, de minek a házbeosztás, a süveg, ha nem az alapján vagyunk megítélve, hogy kik is vagyunk? Hogy milyenek vagyunk? Talán van egy-két renitens, mint ő, szerencsére a többség azonban pontosan beillik oda, ahova való. Érdekes módon kor tekintetében a fiúkkal sosem volt gondom, könnyedén tudtam irányítani a nálam sokkal idősebbeket is, míg a tyúkoknál ha már csak évvel is idősebb nálam, mindegyik lekezel, és nem hagyja magát. Sosem értettem, de túlzottan nem is érdekelt, csak aztán ne csodálkozzanak, ha úgy kezelem őket, ahogy. - Mert ezt te normálisnak nevezed? Hogy rohansz árulkodni a kis pajtásaidnak? Ez inkább szánalmas Aimes. – Sziszegem, de látszik rajtam, hogy nagyon is sért, amit művel, ezúttal nem tudom visszafogni magam. Valahogy olyan tévképzetekben ringattam magam, hogy a Mardekár a másik három ház összefogása miatt legalább összefogást gyakorol, de nem. Felborult az egyensúly, ezért mondta anyám, hogy kellenek a szövetségesek, akár máshonnan is. Nekem is be kéne szerveznem valami griffes besúgót, akkor tudnék a piti kis titkaikról. - Visszaélek? Talán inkább élek vele. Nem lep meg, hogy te sosem voltál prefektus? Valakinek nem árt odafigyelnie is, nem csak álmodozni. – Jegyzem meg csendesen, és nem vágom a képébe, de annak ellenére, hogy milyen helyes pofija van, egy igazi idióta. Évek óta figyelem, és sosem értettem őt. Hogyan lehetünk ennyire mások, ha elvileg ugyanazon tulajdonságok jellemeznek minket. Hogy lehet valaki ennyire... más? Nem is szólok már hozzá, hagyom elmenni, mert bár vannak ellenszenves dolgai, mégis a háztársunk, nem rosszindulatú, csak naív, vagy nem is tudom. Ráeszmélek, hogy nem ártana azért utánajárni, hogy mit is fog művelni, legalább tudjak róla, ha tényleg megteszi, az sok mindent elárulna róla. Macskaként vágok hát elé, gondosan figyelve hogy az át- és visszaváltozásnál senki ne legyen jelen. A lépcsőfordulóban kuporgok, néha lobban csak fel a farkam, amikor megpillantom őt. Fel indul a tornyok irányába, ezek szerint tényleg képes lenne erre, vagy az utolsó percben visszakozik? Most majd kiderül. Azaz mégse... odalép hozzám, és lehajol. Szerencse, hogy már régóta gyakorlom az állattest reakcióit, nem fogok úgy viselkedni, mint emberként tenném. Elsőre berzenkedve lapulok le, amikor közelebb akar nyúlni. A közelsége, figyelmessége nem tud átsiklani rajtam, így kénytelen-kelletlen moccanok meg, és odaillatem magam elé, mintha élelmet keresnék, de ha macskatápot mer adni, vagy valami nyerset, akkor csúnyán nézek. Csupán odatörleszkedek, és felugrok az ölébe, torokhangon dorombolva. Borostyánszín szemeim még véletlenül sem emlékeztetnek Draco kékségeire, csupán a cicaszőr színe hasonlatos nagyon az eredeti tincseimhez. Biléta nem található, valószinűleg valami kóbor macskának tűnök, akit egy diplomázott diák hagyott itt, de az is elképzelhető, hogy az erdőből származom, és a konyha környékén húztam meg magam.
Miért kellene valakinek minden áron azt tenni, amit mások elvárnak, csak mert egy ház tagja, ha azzal nem ért egyet? Az a kis kölyök... Neville is azért kapott pár éve dicséretet, mert pont hogy nem támogatta azt, ami neki nem tetszik. Akkor nekem miért kéne minden miatt fejet hajtanom, csak mert Mardakárosok teszik? Nem ilyen vagyok és ez nem így működik. Az élet számomra nem azt jelenti, hogy folyton behódoljak valakinek. Az anyámnak sem teszem, nem fogom egy nálam két évvel fiatalabb kölyöknek sem, csak azért, mert prefi és egy házba járunk. Egyébként meg nincsenek hajlamaim, amiket ki kéne élnem másokon, szóval ez a része se nagyon érdekel. Én csak egyszerűen a saját életemet akarom élni, olyat, amibe nem szólnak bele mások. - És szerinted ez engem érdekel? Nem volt gyerekszobád, vagy valami, de attól még én normálisan állok a dolgokhoz. - mert hát na nem hiszem, hogy bármilyen szeretetet is kapott volna gyerekként, akkor nem viselkedne így, de ez igazán nem az én dolgom. Lehet, hogy én is ilyen lennék, ha nem lett volna az apám, aki éveken át igyekezett mindentől megvédeni. Lehet, hogy én is ilyen lennék, ha előbb hal meg, de így már volt elég erőm nélküle is szembe szállni az anyámmal, legalábbis hellyel-közzel. - Én csak azt látom, amit csinálsz. Visszaélsz azzal, amit a házvezetőnk adott a kezedbe. - bár ez nem lep meg, egy követ fúj vele Piton, szóval... nem furcsa a dolog igazából. Nem is hiszem, hogy bele kéne ebbe az egészbe kotyognom, nem az én dolgom, nem az én ügyem és igazából annyira nem is fontos. Nem kell mindenkivel jóban lennem, vele meg főleg, arról nem is beszélve, hogy egyetemista vagyok, nem töltök annyi időt a háztársaimmal, mint amit a közös órák alatt kellett. Saját szakom van, ahol több más házbélivel is együtt vagyok, és ennyi, nem kötelező annyira vérbeli Mardekárosnak lennem, mint ami igazából eddig se voltam. Azért az talán egy kicsit meglep, hogy csak így engedi, hogy elmenjek. Nem is tudom... azt hinném, hogy esze ágában sincs útra bocsátani, mert majd megállít, vagy beszól még valamit, de nem, elindul a másik irányba és én már csak a távolodó léptek zaját hallom a folyosón. Megvonom a vállam, de célzom is meg a lépcsőket, hogy aztán lehetőség szerint felfelé induljak. Majd csak elkapok valakit a Kövér dámánál, ha más nem, hát bekopogok, esetleg megkérem a festményt, hogy szóljon nekik. A lépcsőket viszont még nem érem el, amikor meglátom a szinte a félhomályban világító fehér macskát. Lehet, hogy valakié és elkóborolt a kastélyban? Volt már ilyesmire példa. Emlékszem, hogy másodikos voltam, amikor egy csomóan keresték fél délután a már fent említett Griffendéles fiú békáját, mert elszökött a klubhelyiségből. Végül elmosolyodom és leguggolok a cica elé. - Szia! Hát te vajon kitől szöktél el? - nem nyúlok felé, de a hangom kedves, a mosolyom is, csak megpróbálom innen megnézni, van-e rajta valami biléta, vagy valami.
Tévedés. Senki nem a hatalmat veszi komolyan. Én sem. A sötét nagyúr exhívei sem. A hajlamok kiélésén van a hangsúly. Kétlem, hogy Tudjukki bele akart volna ülni a miniszteri bársonyszékbe, hogy papírmunkát végezzen. A kormányzás sosem volt kenyere. Az lehet érdekes, hogy pusztítani tudott volna, másokat bántani. Ehhez nem is feltétlenül hatalom kell, elhivatottság is elég. Mások meggyőzésének tudománya, amely magában foglalja a mézes mázos búgást, cselezést, és a megfélemlítést, zsarolást is. Féleszű igazgatónk talán átlátja ezt, anyám biztosan, na de mindenki más? Még a saját háztársaim sem feltétlenül értik, a nálam idősebb „kislány” pedig tökéletesen nagy tévedésben van. Úgy tesz, mintha mindenki a kis érzékeny lelkét próbálná sárba tiporni, bekategórizál még engem is. Megrezzent tőlem, holott tudja, a saját házam szent volt. Egy olyan kultusz, közösség, amelyet tudatosan építek elsős korom óta, nem számított, hogy az idősebbek netán lenyomhatának, kiharcoltam a vezetést. Ebbe húznám bele őt is, csak éppen nem hagyja. Minek vannak a házak, ha ennyire elhúz? Árulásszaga van a dolognak. - Hallod te, hogy mit beszélsz? Az iskoláért nem vagyok felelős. Magamra meg vigyázok. – Vetem oda. Nem vagyok dölyfös, de ha arról lenne szó, hogy sötét varázslók törnek ránk, hogy felgyújtsák a Roxfortot, miért maradék itt védelmezni? Nem vagyok katona. A saját utamat járom, azért tanulok itt, mert pillanatnyilag talán nem árt kapcsolatokat építenem, és több igét megtanulnom, de semmi több. Ha úgy alakul, hogy máshova kell mennem, meg fogom tenni. Már tudom hogyan kell irányítani, egy teljesen új közösségben is pillanatok alatt beilleszekednék. - Mindenható... túlbecsülsz engem. Az is elég, ha a családomnak szerzek hírnevet, nem kell ahhoz világuralom. – Rántom meg a vállamat, a prefiség mindössze eszköz, nem nyit meg minden kaput számomra. Fenyegetésről szó sincsen, pusztán meg vagyok döbbenve, úgy véltem, mi kigyóházasok egy emberként állunk ki egymás mellett, köztünk szó sem lehet titkokról, erre elszáguldana kifecsegni? Ezt jó tudni... Van egy olyan érzésem, hogy ezzel a lánnyal csak veszítettünk, a professzor nem tudom, hogy mikor fogja belátni, hogy alattunk vágja a fát. Összeszűkített szemmel meredek rá, és nem szólok semmit. Felmerül bennem a gondolat, hogy minimum pofán csapom, de nem, nemesi családból származok, ennyire nem süllyedek mélyre. Ha tényleg megteszi, alaposan megkeserítem az életét. Elindul, és meg a másik irányba, hogy aztán amint úgy tűnik, nincsen ott senki, átalakulok, és ugrok fel az ablakpárkányra, hogy kivessem magam a nyitott ablakon, hogy végigfussan a kastély kőkiszögelésein, ezzel bőven megelőzve őt. Négy manccsal sokkal gyorsabb vagyok. Amint találok egy nyitottat ismét, ott gyorsan be, és megállok a lépcsőfordulónál. Talán észre sem vesz, de ha igen, akkor sem foglalkozik egy kóbor fehér macskával. A futástól a szőröm kissé felborzolódott, mintha holmi sziámi volnék, farkam égnek állva csóválódik. Borostyánszín pupillám kitágulva figyel. Amint meghallom a közeledő lépteket, lekuporodok.
Soha sem értettem, hogy miért kell ennyire komolyan venni ezt az egész hatalom dolgot. Tudjukkinek vége, miért nem értik már meg a hívei, hogy ennyi volt? Az anyám sem képes lenyugodni és elfogadni, hogy most már elvileg valamiféle normális élet kell, hogy következzen. Nem inkább... tovább keresi a bajt és keresteti velem is, pedig én már végre nyugalmat szeretnék. Nem akarom ezt tovább, nem akarok így élni, nem akarom, hogy folyton csak arról szóljon az életem, hogy hogyan ne tegyem azt, amit ő akar. Miért nem lehetek én csak egyszerűen én? Saját vágyakkal, saját reményekkel és saját gondolatokkal. Olyan nagy kérés ez? Az anyám minden áron a képére akar formálni és egyszerűen képtelen megérteni, hogy ez nem így működik, hogy soha sem leszek, mint ő. Én inkább... inkább meghalok, de nem leszek olyan gonosz és nem lesz soha olyan sötét a lelkem. Folyton azt hajtogatja, hogy van bennem valami, hogy a süveg is azért osztott be ide, és hogy az ő lánya vagyok, a családja pedig minden generációban a Mardekár hírét öregbítette. De engem ez akkor sem érdekel! - Minden elveszíthetsz egy villanás alatt, akár még az életedet is, ahhoz se ragaszkodsz? - nem kérdezek rá, hogy a szüleivel is így van-e, mert a végén még olyan választ kapnék, amit nem igazán karok hallani. Lehet, hogy így van vele, hogy a szüleihez se ragaszkodik annyira, akkor miért is várnám, hogy egy épülethez, egy helyhez ragaszkodjon igaz? Mindegy is, igazából ez az egész... nem az én dolgom, ő sem. Draco mindig is ilyen volt, azóta, hogy a suliba jött. Csak arra kész, hogy másoknak tegyen keresztbe, csak arra képes, hogy másokat piszkáljon, mintha tényleg csak ebben lelné örömét. Vajon milyen rémes gyerekkora lehetett, ami így eltorzította a lelkét? Vajon én is ilyen lennék, ha nincs az apám? Vagy ha előbb hal meg? - Te se tehetsz meg bármit Draco... nem vagy mindenható, csak azért mert ott van a jelvény a mellkasodon. - rántom meg a vállam. Fenyeget? Nem érdekel. Ezek után aztán tuti, hogy elmondom nekik, mert nem fogok megijedni egy hatodikostól, akkor sem, ha sokan vannak, akik kifejezetten félnek tőle. Nem kell, senkitől sem kell félni, mert nem tehetnek meg bármit, és ha arról van szó, biztos vagyok benne, hogy McGalagony nekem hinne, nem pedig neki. Piton pedig... hát vonjon akkor le pontot a saját házától, nem érdekel! - Ha már ilyen magabiztos vagy, akkor akár szólhatok is nekik. - megigazítom a taláromat, lesimítom szépen, ahogy felállok a kőpadról, és szépen határozott léptekkel indulok meg a folyosón a lépcső irányába. Talán már útközben összefutok egy Griffendélessel, de az is lehet, hogy csak majd a Kövér dáma portréjánál. Teljesen mindegy, nem tetszik, hogy ilyen baromira nagyra van magával és én nem fogok neki csak úgy behódolni!
Az embernek néha át kell értékelni az életét, a tetteit. Nem koptattam le teljesen Crakot és Monstro-t, annyit mondtam, hogy mostanában sok a dolgom. Megértették, néha szánalmas, hogy mennyire nem tudnak semmit kezdeni nélkülem, csak ülnek a klubhelységben, és esznek. A kamaszkor egyébként is a változásokról szól, hát ők csak nőnek, dagadnak. Már csak esztétikai szempontból sem érdemes velük mutatkoznom, lassan olyan csúful hájasak. Rá kellett ébrednem, az erős szövetségesek nem a fizikum alapján vannak osztályozva. Varázserő, ravaszság, kapcsolatok. Ezekre kell rámennem, ha az új világban akarok érvényesülni. Ha anyámnak igaza van, és mint általában igaza van, ez a gyanus csend másféle helyzetet teremt. Fel kell készülni valamire, amely talán rosszabb lehet, mint a Pottert övező dícstelen sztori. Ezzel együtt elkapom a lány értetlenkedő pillantását, ezt viszont én nem értem. Régebb óta jár ide, mint én. Tudja, hogy a házunk meghatározó személyiségévé váltam, jobbára a saját képemre formáltam azt. Nem mondom, hogy én magam vagyok a Mardekár, az még tőlem is belépzelt mondat lenne, de egy közösség olyan, amilyenné a vezetői formálják. Ha kívülállónak tartja magát, az az ő baja. - Szomorú? Kétlem. Nem fogok semmihez ragaszkodni, amit egy villantás előtt elveszíthetek. – Rántom meg a vállamat megvetően, erősek a kétségeim arról, hogy a Roxfort képes lenne bárminek is ellenállni, ha olyan szedett-vetett tanárok az urai, mint többek között Lupin, és olyan diákjai vannak, mint Longbottom. Akkor miért is kéne rózsaszín pónis poszterekkel teleraknom a szobámat, hogy ide bármikor visszatérhetek, mint a béke szigetére? Nevetséges elképzelés. Az álmodozók beszélnek így. Ha a lány direkt máshova húz, akkor ne csodálkozzon, hogy ha sehol nem találja meg a helyét. Mardekáros, ezen nem tud változtatni, mi legalább elfogadnánk, de ha ostoba módon máshol keresi a vigaszt, mindenhonnan ki fogják nézni. - Ha attól félnék, nem mondanám el neked. A végén még kénytelen lennék a kis hülye fejed megátkozni, vagy csak úgy felképelni téged Aimes. Ne legyél ostoba. – Rándul meg az ajkam, most mint háztárssal beszélgetek, ha ez sem szent neki, akkor micsoda? Ekkora egy áruló lenne? Már a saját fajtánkban sem bízhatunk. Hova süllyed így a Mardekár? Hát még mindig van lejebb? Ezek után nem is nagyon fog tudni érdekelni, hogy mi volt a levélben, vagy mi a gondja. Ellenben nem hagyom faképnél, hadd főjjön a levében, biztosan erre is meg lesz a visszavágása. Alig várom, szivesen kiosztom, ha már ilyen.
Na igen azt észrevettem, hogy mostanában már nem jár annyi mindenki a nyomában, mint eddig, pedig az előző években folyton loholt ott valaki, főleg az a két nagydarab melák, akik aztán cseppet sem okosak, de gondolom pont e miatt lehetett őket kiválóan irányítani. Mindegy, nem kifejezetten az én dolgom ez az egész. Nem is fogok beleszólni, hogy kikkel veszi körül magát. Gondolom elsősorban olyanokkal, akiket vagy megfélemlíthet, vagy elég hülyék ahhoz, hogy a talpnyalói lehessenek. Soha sem értettem ezt és soha sem értettem egyet vele... nem tudom, hogy miért kell így állni másokhoz. Attól, hogy valaki Mardekáros még nem kell feltétlenül haloméhesnek lennie. A mi házunkba is jártak normálisak nem? És én se vagyok olyan, mint amit az anyám akar és nem is leszek soha! Minden erőmmel azon vagyok, hogy ezt felfogja végre. - Nekem van, szomorú ha neked nincs. De ez azt hiszem főleg rajtad múlik. - a szüleiről azt hiszem mindenki hallott már. Immár második alkalommal játsszák el ugyanazt. Nyilvánvaló tény, hogy Voldemort hívei, de mégis akadnak, akik hisznek nekik, meg gondolom elég sok befolyásos ismerős maradt még a minisztériumban, akik ellene nem tehetnek semmit sem az aurorok. Nem számít, nem az én dolgom, nem én fogom lebuktatni a Malfoy familiát, de az iskolát igenis az otthonomnak tekintem. Szeretek itt lenni és az egyetlen hely, mióta az apám meghalt, ahol tényleg úgy érezhetem, hogy jó nekem. Persze van elég sok kellemetlen része, egyes háztársaim teszem azt, de vannak itt rendes diákok, főleg más házakból való barátaim, akiért érdemes ide vágynom. Gondolom egy olyan valaki, mint Draco ezt úgyis képtelen lenne felfogni. Gondolom most is pont azért rója a folyosókat, hogy elkaphasson valakit, akitől aztán pontot vonhat le. Ezt sem értem, miért nincs erre van rendszer? Vannak, akik igenis simán visszaélhetnek a posztjukkal, és nem tesz ellene senki semmit. - Milyen kedves tőle... és tőled is, hogy így állsz hozzá... Nem félsz tőle, hogy leadom nekik a drótot, hogy készüljenek? - nem ismer még eléggé? Vannak barátaim onnan, sőt McGalagony professzorhoz viszonylag gyakran járok, hiszen kiemelkedő tehetségnek tart, ami az ÁTV-t illeti. Már elég sokat mondogatta, hogy próbálkozzam meg az animágiával, mert biztos benne, hogy nekem nagyon könnyen menne, de eddig még valahogy nem szántam rá magam. Nem is tudom... nem lenne rossz, csak az önbizalmam még kevés hozzá. Draco pillantását nem veszem le, talán nem is akarom. Épp neki beszéljek a gondjaimról? Épp róla higgyem el, hogy érdekelné? Nem gondolnám... jó eséllyel inkább csak megkapnám, hogy az anyámnak van igaza, hogy nem kéne meghúznom magam, de én soha az életben nem leszek olyan, mint amit ő akar kihúzni belőlem... soha!
A korábbi évekhez képest sokkal kisebb társaságot szoktam magam köré gyűjteni. A griffendéleseknek hihetetlenül nagy lett az arca a Sötét Nagyúr pusztulása nyomán, rá kellett jönnöm, hogy ez már nem is a házkupáról, személyes ellentétekről szól. Itt már a leendő életünk a tét. Potterről végre kiderült, hogy szemtől szemben semmit sem ér, és másnak kellett elvégeznie a piszkos munkát, amely végül mindenkinek fellélegzést hozott, nekünk egy nagy adag magyarázkodást, de még mindig ez a kisebb gond. A Vízli familia összes hű követője úgy járja már a tetves kastélyt, mintha minden szép és jó lenne. Agyatlan idióták. Ha így lenne, anyám nem intett volna óvatosságra. Pont az olyan időkben kell odafigyelni, amikor minden idillenek tűnik. Míg korábban a Mardekár bőven felvette a kesztyűt a három házzal, ahol a Hollóhát és a Hugrabug is a Griff mellett volna, most ezt a két nyomorék bandát kell magunk mellé állítani. Bárki lehet szövetséges, csak Potterék nem. A saját házunk annyira szétzilált, azon csodálkozom, hogy vagyunk még. Többekről derült ki, hogy a szülei menekülésben vannak, mert már eljárták az örömtáncot a Sötét nagyúr második eljövetelétől, vagy egész egyszerűen kivették őket innen. Tartom a frontot, és csak az az egy elégtételem van, hogy Piton mindentől függetlenül belerúg Potterbe, ha teheti, legalább az ő viszonyuk nem változott. Közelebb lépek, és pusztán a megjegyzést intézem a lány felé, aki lassan már kész nőnek számít a suliban, igen csinos pofival megáldva, na nem mintha ezzel akarnék foglalkozni. Kisebb bajom is nagyobb annál, hogy azon tűnődjek, mivel is vigasztalhatnám meg a vélákhoz hasonlatos Penelopét. Mert akár azt is ráfoghatnám, megvan az a fura bája, de hát mint tudjuk, egy Malfoy nem alkuszik, még ilyen körülmények között is hűnek kell maradnom önmagamhoz, a családomhoz. A szavaim meglepik, amit nem igazán értek, közülünk való. A süveg ide osztotta be, megvan benne a kellő kurázsi. - Otthon... van nekünk olyan egyátalán? – Morgok vissza, sosem szimpatizáltam az iskolával, túl sok a szabály, túl sok a részrehajlás. Persze a saját házvezetőm védelmét természetesnek veszem, hogy beprotezsált prefektusnak. Jó, a varázserőm lévén nem is csoda, de amennyi megaláztatást kellett eltűrnöm az idióta griffes banda miatt, legjobb esetben is csak vendégség, mintsem otthon. Az alkalom a visszavágásra a küszöbön áll. Most, hogy a kiválasztott fogalma nincsen többé, nem is védik annyian Pottert. Nem igazán hat meg, hogy a keresztnevemen szólít, engem a saját házamban mindenki így hív, míg én a családnevükön. Én vagyok a vezér, ez már évekkel ezelőtt így volt. Akkor apám befolyásának köszönhettem, de fokozatosan harcoltam ki a tiszteletet, amely már a sajátom. - Most megfogtál. – Méltatom egy gunyoros mosolyra, erről van szó. Hétvége van, nincsenek órák, mi mással tölthetné a szabadidejét egy jóravaló Mardekáros, minthogy a griffesek pontjait farigcsálja? Kötelességem. A levél ellenben kifejezetten érdekel. Kár, hogy már a lángok martaléka. A csaj eléggé búsképűnek tűnik, na de vidítást tőlem miért várhatna? - Voltaképpen mégsem. Piton megsúgta, hogy hétfőn mindenkit elkaszál, aki nem vágja csípőből az Élő Halál Eszenciáját. Irány a könyvtár, a tiltott részlegből én ki tudom kölcsönözni az idevágó könyvet. Már megint olyanból feleltet, amit nem tanultunk. Csóró griffesek, lesz itt sziromhullás... – Nevetgélek oldalra pillantva, nem is vagyok kárörvendő, ám nem... Az arcát fürkészem, mintha azt sugalnám, nyögje már ki, hogy mi a jófene baja van.
Pár pillanatig csak figyelem, ahogy a hamu lassan aláhull és a megmaradt szemek elvesznek a padló rései között, a többit pedig a lágy szellő tünteti el, aztán csak lehunyom a szemem, mielőtt kipillantanék az ablakon. Álmok... mindenkinek vannak álmai és nem fogom hagyni, hogy az anyám az enyémeket végleg összetörje. Már így is túl sok mindent vett el tőlem, ha jól sejtem, amit nem akarok elfogadni a mai napi sem teljesen. Tiffany, apa, Matt... nem akarok többet veszíteni miatt, még ha nem is az a legjobb megoldás, amit teszek. Nem lesz jobb semmi a struccpolitikától. Azért mert nem semmibe veszem őt, sajnos még ugyanúgy itt van és én ugyanúgy rettegek, hogy mi lesz a következő lépése majd, hogy mit akar majd tenni ellenem... velem. De ide legalább nem jöhet, az kizárt, hogy beengedjék a Roxfortba. Ha kell, akkor beszélek McGalagonnyal, hogy ez soha ne történhessen meg. Nem érdekel, hogy ki mit mond, egyszerűen nem lehet hogy az anyám betegye az lábát egy ilyen iskolába. Rossz ember, rossz embereknek pedig nincs helyük az ódon falak között. Meglepetten pillantok oldalra, amikor meghallom a lépteket, aztán halkan sóhajtok egyet, amikor meglátom, hogy ki az. Draco... két évvel fiatalabb nálam, de prefektus és csak az a mázlim, hogy nincs hatalma felettem, mert ha lenne, minden bizonnyal már tett volna, hogy még a maradék kedvemet is elvegye. Néha úgy érzem, mintha csak kipécézett volna magának, bár ezzel szinte az összes Mardekáros így van. Nem vagyok közéjük való, a mai napig sem értem, hogy a süveg miért sorolt egyáltalán ide és nem akarom elhinni azt, amit az anyám mondott... hogy van bennem annyi sötétség, hogy ez indokolt legyen. Csak a szavai lepnek meg. Biztos voltam benne, hogy valami odaszúrás lesz, de igazából nem tudom, hogy most annak kéne ezt vennem, vagy sem. - Nincs okom rá, hogy az egyetlen helyet, ahol otthon érzem magam felégessem Draco. - nem fogom akkor sem a vezetéknevén szólítani. Csak azért nem teszem szóvá, hogy van saját nevem is, nem csak valaki vagyok a családomból, mert Aimes az apám volt. Ha az anyám nevét kéne viselnem, akkor határozottan zokon venném, azt hogy így szólít. Így viszont képes vagyok most az egyszer elnézni neki. De az tény, amit mondam, ez az egyetlen hely ahol otthon érzem magam, még ha a házam nem is nevezhető igazi befogadó közösségnek, de van néhány barátom más házakból, ez is elég nekem. - És te mit csinálsz? Járod a folyosókat, hátha lefülelsz egy alsóbb évest, akit megbüntethetsz? - vagy inkább úgy kéne mondanom, hogy megríkathatsz? Sokan ismerik őt, és soha sem volt kifejezetten a kedves emberek mintapéldánya. Nem tudom, hogy miért ilyen, sokat hallottam már a családjáról, ahogyan szerintem mindenki egytől egyig, de... nekem se tökéletes a családom és attól még nem ártok másoknak, szóval ez nálam nem indok.
Le kell ráznom magamról Crakot, és Monstrot. Míg apám brilliánsan kihámozta magát a felügyelőség hálójából, mondván ismét megigézték, még így is alaposan számíthatunk a vizsgálatokra, másfél év eltelte után sem szűnt ez meg. Azok a tökkelütöttek szülei értelmes mondatokat nem tudtak összerakni, és támadtak! Hihetetlen! Azóta ha jól tudom menekülésben vannak, a kölykeik meg folyamatosan a nyomomban járnának. Ami jó ötletnek tűnt évekkel ezelőtt, már egyértelműen ostobaság. A varázserőm az egekben szárnyal, nincsen szükségem rájuk, de amit anyám említett, szövetségesekre mindenképpen. Furcsán hangzik, miért kéne nekem is adnom bármit? Egy szövetség úgy működik, hogy a másik is számíthat rám, ilyen felelősséget hogyan parancsolhat rám? Megrázom a fejem, tejfelszőke tincseim csak úgy szálnak az indulattól. Idén nyáron növesztettem meg egy kicsit jobban, lassan lemondhatunk a vagyonról is, ha csak én nem veszem kézbe a családi tetteket. Akkor miért az anyám parancsol még mindig? Füst szagát hozza felém a levegő, amióta animágus lettem, sokkal érzékeny az orrom emberalakban is. Miért pont macska? Mert egy macskát nem tartanak feltűnőnek, és bejegyzetlenként nem akartam holmi bogár lenni. Egy macska felbukkanhat akár a kastélyban is, nem fognak rá gyanakodni, de erőt megfeszítve ezt egyedül sajátítottam el, nem vontam bele senkit. Hosszú hónapok szó szerint fájdalmas éjszakái, míg szinte úgy éreztem, hogy szilánkosra törnek a csontjaim, de a testem mégis engedett. A füstszag felé indulok, és már éppen fennhangon harsogva bűntetném az elkövetőt, miszerint folyosón nem varázsolunk. A dologgal csak két gond van. Az egyik hogy egyetemista, a szabályok felett áll. A másik, hogy mardekáros, akkor sem tenném, ha diák volna még. Így csak egy bosszús pillantást kap tőlem, miszerint nem tehetek semmit. Bekönyökölök egy másik ablakba, nem messze tőle. - Ha fel akarod gyújtani a kastélyt Aimes, időben szólj, hogy kicuccoljak. – A prefektusi jelvény megcsillan a pullóveremen, ellene tökéletesen hatástalan. Viszont amíg én viselem, élet és halál ura vagyok a többi diákon. Felszegett állam már a múlté, az odavetett mondatot akár cinkos haverkodásnak is veheti. Végülis ő nem ellenség. Nem annyira. Nem tudom, hogy mit tartalmazott a levél, amit messziről láttam felgyújtani, nem kaphatott jó híreket.
Levél... levél az anyámtól, amire egyáltalán nem vagyok kíváncsi. Azóta, hogy visszajöttem ez már a harmadik. Franciaországból jött és én nem akarom elolvasni ezt sem, ahogy a többit sem akartam. Nem izgat, hogy mit akar, hogy mi van ott, hogy mit akar már megint Jonathan bácsi, hogy min törik a fejüket. Nem megyek el innen és amíg ő se jöhetnek ide, addig minden rendben van. Egyszerűen nem akarok tudni róla, hogy miket művelnek és arról sem, hogy velem mit akarnak műveltetni. Ez a nyár egyébként is rettenetes volt, és nem akarom soha többé újra élni. Tanár leszek, és... ha kell, ha más választás nincs akkor majd segítséget kérek az igazgató-helyettes asszonytól. McGalagony segítene, mert kedves nő és nem érdekel, ha a társaim azért néznek ki, mert én jóban vagyok a Griffendélesek házvezetőjével. Egyébként sem vagyok már annyira Mardekáros, mint a fiatalabbak, már sokkal kevesebb órám van és csak arra járok be, ami kell és semmi köze nincs feltétlenül a házamhoz és ez kicsit sem izgat. Szerencsére már a szabályok sem vonatkoznak rám olyan mértékben, mint a kisebbekre, nem kell időre beérnem a szobámba és a többi. De most itt van ez a levél, csak pár percig nézegetem, miután leültem a folyosón az egyik kósza padra. Az elsőn vagyok, mivel az van az egyik legközelebb az alagsorunkhoz, de azért még sem a földszint. Nem olyan ütős innen a kilátás, hiába ülök a nagy ablak alatt, de most nem is azzal foglalkozom. A levelet egyszerűen csak a kezemre helyezem végül, aztán egy pillanatra behunyom a szemem, mire egy villanással átalakul. Aztán már eldobhatom a levegőbe, hogy az origami hattyú útjára indulhasson. Csak akkor kerül elő a pálcám, amikor már talán fél perce is meg van, hogy nézem, ahogy ide-oda repked, de nem megy tőlem távolabb annál a pár méternél, akkor intek csak felé, hogy aztán a levegőbe lángra kapja végül egyszerűen elhamvadjon. Halkan mormogom az igét, mert hát nem vagyok a legprofibb tűzmágiák terén. Valahogy nem az én világom, bár anyám szerint megy, viszont... nem szívesen csinálom, épp e miatt nem is gyakorolom sokat. A hamu végül szépen a földre hull, a gyenge kis légmozgás pedig egyszerűen felkavarva eltünteti a folyosó kövéről. Erről ennyit, egy újabb levél, amit nem fogok elolvasni, még az esélyét sem adom meg, hogy megtudjam mi volt benne. Aztán csak felkönyökölök az ablakba, hogy kikukkantsak. A Fúriafűz épp megrázza magát, hogy néhány elhaló levelétől megszabaduljon. Ősz van, szeretem az őszt. Nyugodt és békés, ahogy egyre csendesebb lesz a világ, miközben közeledik a tél.
