2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- Sokat, persze, de attól még utálni szokás a konkurenciát, s miután eltanultál mindent, eltiprod. - Vonja meg a vállait kecsesen és lazán egyszerre. Még hogy a nőkön nehéz kiigazodni. A férfiak sokkal szánalmasabbak e téren, meg úgy egyébként egy halom más dologban is. Uther nem elég, hogy ellentmond saját magának, végül lépésre szánja el magát. Gyorsaság ide vagy oda, látja a mozdulatot, és tenne is ellene, ha tudna, de nem tud. A fiú által használt mágia kivédi ennek a lehetőségét, így mást nem tehet Ruth, minthogy bátran szembenézzen azzal, ami rá vár, legyen az bármi is. Talán eszelősségre utaló jel az efféle bátorság? A félelemnek, akárcsak szikrájának a hiánya? Szembeszállni nem feltétlen szállt volna, de nem is hagyta volna magát. Így viszont a pofon telibe találja, s megtántorodva viszi őt a lendület tovább, hogy egy féloszlopban találjon támasztékot, arca másik fele annak hűs márványához simul, akárcsak finom hosszú ujjai. És mosolyog... Talán tényleg van valami eszelősség abban a mosolyban. Nem nyúl a pofon helyéhez, mintha nem is érdekelné a fájdalom, mely arcában lüktet. Uther kivételesen nem láthat bele ezen gondolataiba, érzéseibe, de határozottan az a benyomása lehet, hogy még tetszik is Ruth-nak ez az egész, mintha ez csak jobban feltüzelné. Viszont az a számító hidegség, amivel megszólal némi fanyar humorral fűszerezve a hangjában, valahogy hátborzongatóvá teszi őt. Talán Uthernek van szerencséje látni Ruth igazi arcát? - Ezzel elárultad azt a két dolgot nekem, amire kíváncsi voltam. Sokkal könnyebben ment, mint gondoltam volna. Köszönettel tartozom. - Lovagiasság? Ha az ember lánya simán belement volna, hogy a seprűtárolóba cipeljék (vagy éppen ő cipelje a másikat) egy jónak remélt numera kedvéért, az nem vár el lovagiasságot a másiktól. Egyébként is ha lovagiasságra vágyna, előbb fordulna ahhoz a Cameronhoz is, minthogy Utherre gondoljon. A táncot pedig persze, hogy akarja! Félmosollyal ajkain - fittyet hágyva az arcát égető fájdalomra, melyet minden egyes mimika okoz - lép ő is a táncteremhez vezető ajtóhoz, de nem karol bele Utherbe. - Mindjárt jövök, egy pillanat! - Az ajtón belépve ő rögtön másik irányba is fordul és az italos asztalok felé veszi lépteit. Van ott egy csoport srác, évfolyambeliek, ahogy látja, így gondja volt odafele gondoskodni a részletekről is. Ahogy számított rá, hamar megszólítja egy srác ahogy reszketeg kézzel tölt egy pohárba valamit, majd a többi srác is felé fordul, majd Ruth hátrapillant a válla fölött Utherre és a fiúk meglehetősen szúrós szemmel néznek a hollóhátas srácra. Ruth-nak bizony eszébe sem volt visszamenni Utherhez se egy pillanat múlva, de még egy óra múlva sem. Ehelyett a hollóhátas srác azt láthatja, hogy az egyik fiú készségesen a táncparkett felé vezeti gyöngéden átkarolva a lányt, akinek ál-könnyek csillognak a szemeiben pirosas-lilás, némileg feldagadt arccsontja felett, ahol az ütés érte. Ja hogy Uther eltüntetett minden ilyen nyomot? Való igaz, ezek nem a valódiak, inkább rátett a látványra még egy lapáttal Ruth, de úgy, hogy azért még így is szemrevaló legyen, s biztosan megessen rajta valamelyik fiú szíve. Készséggel besározta ezzel Uthert, de hát tőle se várjon senki lovagias viselkedést.
- Ebben... tulajdonképpen tévedsz. A konkurenciától sokat lehet tanulni, tudod.. tartsd közel az ellenségeidet. Vannak olyanok, akik kedvesnek mutatkoznak, így meg tudunk vitatni olykor iskolán túli ügyeket azokkal, akik hasonlóan gondolkoznak, mint én.. – Ebben a titkos társaságban alig van alá-fölé rendeltségi viszony. Igaz, én vagyok a döntéshozó, többségük nem is a roxfortba jár, ám nyiltan ellenem támadnának, ha meg kívánnám mondani számukra, mi is a közös teendő. Ellenben vörös üstökű első angyalom jól sejti, az alfa csakis én lehetek a saját körömön belül. Az ötök között nem tűrnék meg hozzám hasonló, férfi-vágya által manipulálható hímet. A lány ugyan nem találkozik most igazi arcaim egyikével, ám feltörő vágyakozása bizony nyomot hagy pásztázásomon. Azért vonzom, mert nem kaphat meg? Már akkor így viselkedett, amikor a véla még alig volt csak terítéken. Egyszerűen domináns akar lenni, amit csírájában folytok el. Szolgáim felett tökéletes uralmat gyakorlok, így a nagyszájú, sokat káráló Jasmine szemén át tudom figyelni azt, amikor Ruth felkeresi majd őt. Bár a vörös angyal kezében van a főnökség, a részeredmények is érdekelnek. - Nem is érzem szükségét. – Felelem visszaévődve, s azon tűnődöm legbelül, hogy talán pont ezzel adom alá a lovat. Ugyan most verbálisan is jelzem, hogy ebből nem kérek, ám mintha provokálna. A gondolati üzenetre hidegen megrázom a fejem, nem érti; ha letépném a száját, azt a fejével együtt tenném. Akkor aztán nem tudna üzengetni. Mindezt játéknak fogja fel, s afféle idealizált hősnek hiszi magát, ebben von párhuzamot az aurorlánnyal, aki iránt az utóbbi időben meglepő érdeklődést mutatok. Miközben az amulett issza az életető vörös nedüt, hasonló tincsekkel megáldott tettestársnőm áthág minden szabályt, amelyről azt hihette, egyenlő felek vagyunk. Hitetlenkedő kékséggel fordulok felé, zafír pillantásomban most nyoma sincsen az egymás vérét szívó majdnem-főnöknek. Visszakezes pofonom nem pusztán gyors, mágiával védjegyzett, ha akarna sem tudna ösztönösen ellenkezni, a rúnaabroncs akadályt állít. Ám erőteljesen kétlem, hogy szembeszállna velem, ez még nem az a pont. Nem az ajkát csapom, kár lenne érte. Az arccsontját kapom telibe hogy több métert sikerüljön megtennie a levegőben. Magyarázkodjak? Felesleges? Ám azt érezheti, hogy a fájdalom ugyan nem, ám annak helye villámgyorsan szívódik fel. Vadállat nem vagyok, ám ha hatásvadászatot néz ki belőlem, íme a tettek. Kétlem, hogy élne a gyanuperrel, hogy oly lovagias vagyok, hogy nőket nem bántok. Ezen a ponton ő nem több egy feláldozandó szövetségesnél, aki csak addig éli meg a hajnalt, ha én úgy akarom. Bármilyen jól is végzi a dolgát. Így aztán nem is válaszolok a kérdéseire, tüntetőleg lépek el mellette, anélkül, hogy felsegíteném, és sorolok be a táncterembe visszavezető ajtóhoz. Ha akarja, a táncról még lehet szó...
- Nem kell féltened, ebben jó vagyok! Igazán kár, hogy vizsgázni nem lehet belőle. - Mosolyodik el sötéten, s valóban találkoznak e téren a gondolataik. Pokollá fogja tenni Cameron életét, és a Cameronhoz közel állókét is. Nem a megfelelő nőt ültette fel ezúttal a srác. - Tudom, nem bírod a konkurenciát. - Adja meg a replikát a hímeket nélkülöző ötszögre vonatkozóan. Nem tartja olyannak Uthert, aki jól viseli a konkurenciát, vagy ha nem ő a domináns hím. Persze, a lelkes vetélytársakat nem puszta erővel, hanem stílusosan intézné el, legalábbis Ruth így képzeli. Szerencsére nem látja a fiú megváltozott alakját, ki tudja, talán tenne magasról arra, hogy Uther nem vágyik rá olyan értelemben, egyszerűen érvényesítené a másikon az akaratát. Csak szex, semmi személyes vagy vadromantikus érzelem, pusztán a birtoklás vágya miatt, trófeának. Perverz trófeának. De ebből most nem lett semmi, mert Ruth nem pillantott hátra, nem fordult meg idejében, csak később. - Ugyan, hiszen mindketten tudjuk, hogy ezt szereted bennem. Más nem mond neked ilyen szépeket... - Mosolyog hátra a válla fölött elpillantva Utherre. ~ És magadnak köszönheted, hogy szájra sincs szükségem már. Öngól, szépfiú!~ Csak zöld szemei csillognak ravaszan s gonoszan a fiúra, mialatt az Uther által őrá tett rúnát felhasználva gondolati síkon üzen neki. Pimasz kis hangjától nem szabadul olyan könnyen a másik. Érdeklődve, egyik oldalt csípőre tett kézzel nézi végig, miként szívja magába az amulett a vért. Kíváncsi, mire lesz jó Uthernek a srác vére? De egyelőre nem kérdez rá, kiderül majd biztos idejében. - Méltányos üzlet, elfogadom. Utána nyugodtan hazakísérhetsz, kaphatok egy csókot is, vagy eltűnhetnénk pár percre itt a seprűtárolóban is. Vagy éppen odabenn piheg a vélád? - Kérdezi gonoszan, de egyébként semmi problémája nem lenne vele, ha igaza is lenne, s az este a továbbiakban ilyen menetrendszerűen folytatódna. Nem szerelmes kamasz ő, hogy váratlan izgalmas fordulatokat akarjon. Ellenben az igencsak hízelgő rá nézve és a Cameron utáni csúfos bukást szépen ellensúlyozza majd, hogy az egyetemista srác táncoltatja majd meg, ráadásul egy vélaszármazék után. Akárhogy is, ez azért dicsőség! Nem is rest hát elfogadni a felkínált kart, persze mindezt büszkén és elegánsan, ami valahogy a vérében van, nem hat mesterkélten vagy kislányosan. Mostanában rohamléptekkel kezd felnőni. - Lássuk csak, valami vagy valaki itt elszabadult, ő okozta. Azt mondjuk nem tudom, miért pont egy mugli-kölyökkel is miért itt, sok értelmét nem látom, hacsak nem ismerted a fiút. Vagy megszállta a kölyköt. A másik lehetőség, hogy te tetted, mert túlságosan megnézte a korábbi táncpartnered fenekét, talán még rá is csapott. - Ó, igen, az a mocskos száj! S milyen könnyed húzódnak a feketére festett ajkak csúfondáros mosolyra.
- A holtakat nem lehet kínozni. Tedd gyötrelmessé ébren töltött óráit.. – Ezzel tökéletesen találkoznak a gondolataink, Ruth sem arra gondolt, hogy kikalanazza Cameron szemgolyóját, utóbbi esetében nem is tudom, hogy pontosan kiről van szó. Nem is érdekel. A lány dolga, kéretlen tanácsomat sem kell megfogadnia. Évődésünk csupán átkötő elem tanításaim, s feladatai között, hogy ne legyen olyan száraz mindez. Több tekintetben a vörös biztonsági főnököm szárazságáról nem gondoskodhatok, már így is vannak érdekes gondolatai velem kapcsolatban, amin sötéten bólogatok legtöbbször, tudomást nem véve róla. Érzéki magánútjait oldja meg saját kezűleg. Akár szó szerint. - Ne feledd pulykatojás, ti lesztek az ötszög csúcsain, nem hímek. – Szavaim súlytalan fenyegetést tükröznek. Azért tettem, mert a gyengébbik nem jobban manipulálható általam, s bonyolultabb lelkiviláguknak köszönhetően hű szolgáim, kivételes esetekben szövetségeseim is lehetnek. Ruth gondolja csupán ez utóbbit, az erdőben is ezt sugaltam számára, a becsvágy bizony el tudja vakítani, ahogyan az előre láttam. Hátul összekulcs kezekkel, némán várom, hogy megtörténjen általa a helyszínelés. Kinyitja az ablakot, a jeges fuvallat belakap a ruhámba, s a mardekáros egy pillanatra idenézne, talán nem csupán a komor aurámat látná, az igazi arcomba is bele tudna pillanatani. A jóképű egyetemista srác egy pillanatig eltűnik, s helyette a Fenevad nyaldossa az ajkát, amely csakis a bekebelezendő lélekre vágyik. Mind az ötre. Szárnyaim nem azok a rúnaszárnyak, amelyet olykor a hatásvadászat vagy éppen eszköz gyanánt megidézek. Valódi, démonikus végtagok, amelyek groteszk módon belőlem születnek, ha elborít az a csendesség, amely akár majd városokat is tehet porszemekké, ha úgy akarom. Amikor belémmélyed a smaragdzöld pillantás, ismét a régi vagyok, a szinte emberi, hideg vezető. A test lassan a megszűnik tetthelynek lenni, amolyan operaház fantomja stílusban fordulok meg, tudomást sem véve immár az ablakról. - Egyszer le fogom tépni azt a mocskos szádat... – Felelem szórakozottan, s a királykék öltöny alá, a hófehér ingen át nyúlok be az egyik gombot megnyitva, hogy lekerüljön szívem felől az ébenszín amulett, bonyolult rúnáit a lány esélytelen, hogy megértse. Magam mellé húzom, miután féltérdre ereszkedem s a vérnyomok irányába emelem a varázsszert. Az szomjas teveként szívja magába a cseppeket, láthatóan pulzál. Bezsebelem az esetleges kiváncsi tekintetet, aztán emelkedem fel. Azt ne várja, hogy a kezemet nyújtom. A sötét tárgy ismét a ruhám alá kerül. - Később megteszed. Ha a hős lovagod nem táncoltatott meg, én pótolom helyette is. – Döntöm oldalra a fejemet, a kérdésen azonban elgondolkozom. – Mit tippelnél? – Kérdezek rá, és mielőtt belépnénk a terembe, a karomat kínálom fel. A hivatalos verzió az, hogy úriember vagyok.
- Egy halott ember. - Emeli pillantását Utherre, s tengerzöld szemei a viharos tenger halálosságát ígérik. Ó, igen, Cameron belegázolt Ruth büszkeségébe és hiúságába, s ez rosszabb, mintha el se hívta volna a bálba. Ha nem is most intézi el a fiút, előbb-utóbb a markába kerül, vagy arra csap le, aki a legfontosabb Cameronnak. De erre az éjszakára elég most egy hulla. Persze Uther a pillantást magára is vehette, mert látta Ruth őt táncolni a világszép hercegkisasszonnyal. Eddig se kedvelte a vélát, holott egy szót sem váltottak még egymással, de innentől még kevésbé. Miért nem Ruth-ot hívta el Uther? Sokkal nagyobb egyéniség ő, mint az a véla lehet... - Ó, férfiak, mire mennétek ti nélkülünk? - Vigyorog fel gonoszan Utherre a halott gyermek sebének vizsgálódásából. Bizonyára mugli a srác, mert korban már lenne olyan idős, hogy iskolaköteles legyen itt a Roxfortban. Ez így leegyszerűsíti az esetet, mert sokkal nehezebb lenne leltár szerint elszámolni egy roxfortos diákkal. A vér szaga szerencsésen elnyomja Uther parfümjét. Vagyis inkább a véla szagát a fiún. Ruth feláll, kecsesen megemeli a szoknyáját és átlép a halott teste fölött, kicsit se zavartatva magát, és egyenesen a szemben lévő ablakhoz sétál. Kinyitja s kicsit kidugja a fejét a hűvösbe - na jó, hidegbe, de míg az érintésbe a Tiltott rengetegben beleborzongott, a természetes hideg úgy tűnik, még libabőrt sem okoz nála -, s körbenéz, az udvar mely része van alattuk. Pompás! Eléggé kihalt s a közelben lévő ablakok is vakok, sötétek, sehol senki. Visszafordul a pórul járt gyerek felé pálcáját rá szegezve. - Evapores. Mobilicorpus. - Előbb egyelőre láthatatlanná teszi a srácot, aztán felemeli a mágia segítségével és kilebegteti a nyitott ablakon keresztül, hacsak Uther meg nem akadályozza. Ha sikerrel járt, megszünteti a lebegtető varázst, de nem az eltüntetőt, s a test egyenesen lezuhan a földre, hangok alapján valamelyik bokor tompította a becsapódást. Nem mintha nagyon számítana már a halottnak, de nem keltett puffanó hangot. - Ha már a férfimunkát én végzem, a házimunkát rád bízhatom, ugye? Gyere, elássuk a Szellemszállásnál! Addig is meséld el, mi történt vele? - Csukja be az ablakot, mint aki jól végezte a dolgát, a padlóról és/vagy szőnyegről a vérnyomok eltüntetését Utherre bízza. Megtehetné ő maga is egy Suvickus-szal, de... jó érzés dirigálni a fiúnak, mintha a kedve is kezdene jobb lenni.
Türelmesen várok, amíg az első számú angyal érkezik, holott perceken is múlhat, amíg valaki felfedezi, hogy a test felett vizsgálódom. Meghallom elmémben a gunyoros szavakat, már egész jól megy számára a gondolatátvitel. Jól választottam, erős, tényleg erős. ~Csak gyere.~ Válaszom kitérő, ha nagyon egyedül érzi magát, akár a táncról is szó lehet, ha megoldottuk ezt a kis „problémát”. Magam is el tudnám tűntetni a hullát, de akkor miért is fizetném őt? Fizetném? Voltaképpen én teszek érte, tanítom, s a szolgálatomba kényszerítettem. Ideje, hogy bevasaljam az adósságát. Részletekben törleszthet. Alig figyelek fel a bosszús hangvételre, ám ahogyan közeledik egyre jobban mélyül az érzés, amit kivetít rám, határozottan hiánya van. Nevetséges. Azt kap meg, akit akar. Domináns nőstény, intézze el, aki cserben hagyta, majd töltse másik hárommal az éjszakát. Mit kell ezen túlbonyolítani. Amint látótávolságba kerül, visszahúzom a csápjaimat. Korábban azt kérte, ne másszak a fejébe, ezt úgysem tartom be, ám olyan mélyre sosem hatolok, hogy az már fájdalmasan kutakodó lenne. Majd elmondja magától. A mélyre hatolást különben is a vélának tartogatom, minden értelemben. Intek, hogy csipkedje magát, azonban mielőtt belekezdenénk a helyszínelésbe, pimasz mustrálással mérem végig. - Ki volt az a komolytalan alak, akiért így durcáskodsz? – Lehelem a helyemen maradva, ha akar valamit, majd ő lép közelebb. A szoknyarész határozottan kiemeli széles csípője, nőies alakja vonalát, erre mondják a rossz nyelvek, hogy gyönyörre született. Adni, vagy kapni. Nem kérdezek rá, hogy vajon Jasmine segítségével begyógyult e az önnön maga által ütött seb, az ő dolguk. Javaslatot tettem, ez nem parancs volt, hidegen hagy a történet további szála. Ha kicsit jó az orra, érezheti rajtam a vélalány édeskés parfümjének illatát, sikerült egymásba gabalyodnunk, ez még mindig jobb, mintha a nyakát törtem volna a szőkének. - Nos.. angyalom? Hogyan tervezed eltűntetni? – Kérdezem nem titkolt gőggel a hangomban. Szövetségesek vagyunk, ez nem vitás. Én parancsolok. S nem hagyom ki, hogy ezt minduntalan az orra alá dörgöljem. A csodás ebben az, hogy sosem késik a riposzttal. Várakozóan meredek rá, meg kell lepnie!
Cameronnak egyetlen szerencséje van: mikor Ruth elindult a Mardekár-klubhelyiség felé vissza, hogy az alsógatyájából is kiátkozza a fiút, akkor hallotta meg Uther hangját a fejében, mellyel az emeletre hívta őt. A mennyezet felé néz. Ennek is most jut eszébe valami! ~ Remélem hallani ott is a zenét, ha már ott kérsz fel táncra! ~ Küldi vissza a választ a fiúnak a rúnának hála. Évődő már megint Ruth, pusztán szórakozásból, ugyanakkor kiérződik még így is belőle, hogy nincs jó hangulatban. Uther valahogy mindig úgy jár, hogy paprikás, duzzogó-puffogó hangulatban találja Ruth-ot, pedig a ciklus, amibe a múltkor belevarázsolt a fiú, most nem is olyan szakaszban jár, hogy indokolt legyen Ruth idegessége. Az ok egyszerű. Végre valaki elhívta őt a bálba, szépen kicsinosította magát, hogy a végeredménnyel még ő is elégedett volt, erre a srác fogja magát és nem jön el! Már órák óta tart a bál, és még mindig se híre, se hamva Cameronnak, nincs a nagyteremben, nincs a klubhelyiségben, nincs a mosdókban, nincs a gyengélkedőn, szóval sehol olyan helyen, ami miatt elfogadható lenne az ilyen fokú késés. Halkan surrog a ruhája, ahogy az emeletekre vezető lépcsőn halad fel, cipője bár magassarkú, fekete vékony pántos darab, mégse hallani a sarkak koppanását, mintha macska puha lopakodása lenne a járása. Nem készül semmi különlegesre, így egyik keze szabad, másikkal szoknyáját csippenti fel, hogy könnyebb legyen a lépés. Készült a bálra, s ugyan lányság és nőség között van még valahol félúton, a viselt ruha egyértelműen az utóbbi, az érett nő felé billenti el a mérleget. A ruha fényes, zöldes-ezüst pikkelyekből összetett, azon az oldalon fedi a vállát, ahol a rúna eltüntetési próbálkozásból egy seb kerekedett. Az anyag szépen követi alakját, kiemelvén annak minden előnyét, aszimmetriája pedig elvonja a figyelmet a kevésbé előnyös részekről. Vörös haját féloldalasan fésülte, egyik oldalon egy vékonyabb fonatot is tett, szemeit csak finoman húzta ki, a hangsúlyt az ajkaira helyezte fekete rúzs segítségével. Felérve az emeletre és a megadott, jelenleg teljesen kihalt folyosórészre befordulva azonnal észreveszi a földön fekvő alakot. Két gondolata lett rögtön: egyrészt az alak túl kicsi ahhoz, hogy Cameron legyen, másrészt lehet mégse táncolni hívták - jó, ezt amúgy sem gondolta komolyan -, szóval ideje pálcát elővenni. Szerencse, hogy bal oldalt merészen felvágott a szoknyarész, könnyedén hozzáfér így a jobb combra vékony csipkés harisnyatartóhoz rögzített pálcát. Nem sikított a feltépett torkú kisfiú látványától, meglepő módon arcizmai alig rezdültek rá, s nem is jut eszébe, hogy lelépjen sietve szólni valami tanárnak, akár házvezetőjének. Előbb körbenéz a folyosón, rejtekhelyeket keresve, ahol még az elkövető elbújhatott. Aztán fordul csak a fiúhoz, szoknyáját elegánsan felcsippentve ismét guggol le hozzá, hogy közelebbről megnézze a seb milyenségét. Mi okozhatta?
