2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- Vén? Jaden... te még a közelében sem vagy a vénnek, legalábbis amikor velem vagy ezt nem érezni. - mosolyodom el és természetesen ezúttal nem a tartalmas beszélgetésekre célzok. Nem mondanám őt vénnek, nagyon is fiatalosan teljesít, amikor én vagyok ott mellette és szerintem ő sem érzi olyan kor magát annyinak amennyi. Sokkal esélyesebb, hogy a felesége mellett gyengül el, de mellettem soha. Mellettem fiatal és fitt és erős... nagyon is életerős, amit én imádok is benne. Az én kemény rocker pasim, akivel mindent imádok művelni... de komolyan mindent, bár most sok mindent el tudnék képzelni vele ezen a táncon kívül, arra viszont még egy kicsit várnom kell. - Butaság, művész vagy, ezt nem is lehet kinőni, és én sem akarok felnőni. - rázom meg a fejem. Szeretem így az életemet, még ha kissé hamari vagyok is és néha ezzel kikészítek másokat, főleg persze a bátyámat, hogy nem vagyok elég megfontolt és figyelmes. Tudom, hogy megpróbálhatnék más lenni, de nem érezném úgy jól magam és az már igazából nem én lennék. Egyszer majd lehet hogy rászánom magam, hogy felnőjek, de még nem igazán tudom, hogy ennek mikor jön majd el az ideje. Talán... az iskola majd segít, vagy az sem. Tényleg sejtelmem sincs, egyelőre még az sem biztos, hogy jövök, vagy hogy mit fogok egyáltalán tanulni. Mindezt még ki kell találnom és van azért rá még néhány hónap, de... azért nem annyi, amennyit szeretnék. Visszajöhettem volna már tavaly is tanulni, de valahogy nem volt meg a késztetés, de ne kérdezd, hogy mi változott, én sem tudom. - Nem tudom Jaden, ez... elég bonyolult tud lenni, de nem izgat. Általában nem érdekel, hogy mit... kéne és mit szabad. - rántom meg a vállamat. Most se szabadna vele lennem, tudom, most is inkább otthon kellett volna maradnom és nem egy olyan pasi fejét elcsavarni, akinek családja van, de hát... ilyen vagyok, nem igazán sikerül általában értelmesen gondolkodnom, mint az átlag embernek, felnőttesen... csak hajt a vágy és az most nehezen fog kitartani hajnalig, de hát... muszáj lesz. - Akkor az enyém a délelőttöd is. - ez jó, határozottan örülök neki, de komolyan. Jó lesz vele tölteni egy kicsit hosszabb időt, nagyon is, hiszen vége a dalnak, ő tovább áll, megy zenélni, én pedig... sajnos megint maradok magam, hogy keressek magamnak valami kis elfoglaltságot a következő szünetig.
- Gondolj csak bele, még az is lehet, hogy egy velem egykorú vén lókötő ül vissza az iskolapadba. Amikor még én jártam iskolába, nem volt egyetemi oktatás, és bizony lesznek még felnőttek, akik így gondolják. – Bólintok mosolygósan, sosem az a típus voltam, aki azt mondta, hogy a nőknek nem érdemes önmegvalósítani, az tulajdonképpen inkább Sarah hibája, hogy otthon ül, és csak barátnőzni jár el néha, már arra sem foghatja, hogy gyerekünk van, hiszen Jess több mint nyolc éves elmúlt. Nagyon kiváncsivá tett ezzel Carmen, hogy milyen szakban gondolkozik, hiszen ha tanulna, akkor valami új hivatás érdekli. De mi is, amely jól állna neki? Az biztos, hogy mindenkivel olyan kedves, törődő. - Tőlem is azt várták, hogy ma kinővöm ezt a rockőrületet. Láthatod, hogy mire mentek velem. Maradj ilyen, így kellesz nekem. – Ezzel nem arra utalok, hogy legyen mindig komolytalan pincérnő, de a vidámsága, cserfessége, nagyon is egyedi, ezt ne dobja csak úgy el. Tanulhat, lehet valaki, hiszen magas beosztású varázslók, boszorkányok is van, hogy örökifjúak, infantilisek, vegyük csak az öreg Dumbledore-t, akinek a beszédén mindenki jókat vigyorgott. A felnőtt lét nem egyenlő a karótnyelt aranyvér-stílussal. Végülis azt kimondom, hogy szeretem, igaz ilyen nagyon lírai módon, ahogyan tőlem az elvárható, méghozzá úgy, hogy neki azért írtam dalt, mert ez érzem. Talán így több érzés kisérheti a vallomást, mintha csak egy szerelmes éjszaka után suttogom el neki kielégülten, így az érzés pusztán önmagáért fontos. Nem hazudok számára, nem áll érdekemben. Enélkül is bőven megkapom őt, ahányszor csak akarom. Ha ezzel elriasztanám, hát az is benne van a pakliban, de tőlem, túlfűtött rockertől miért is várhatna mást? Ő a múzsám, az alkotásért felelős angyalom, akiből csak egyetlen lehet, ebben hiszek. – Te meg édes... de akkor nekem sem? – Nem, túlságosan leegyszerűsítjük, mert ilyenek vagyunk mi, sosem felnővő felnőttek, akik még ezt is megpróbálják lazán kezelni, hiszen ha többet akarnánk, azzal kimondanánk, hogy sorsszerű volt ez a találkozás, mintha egymásnak teremtettünk volna. – Ebédre megyek haza. Nem érdekel Sarah. Jess-szel játszom majd. – Bólintok, és még utoljára megsimogatom az oldalát, ennyi belefér, majd visszamegyek a színpadra, hogy tovább zenéljek a következő szünetig.
- Igen, ez is valami, jobb, mint ha itt se lehetnék most, ez is több, mint a semmi. - mosolyodom el, hiszen arra is lett volna esély, hogy teszem azt nem jöhetek, mert ez mégis csak egy iskolai bál, szóval ki tudja, hogy alakult volna, ha nem az ő révén lehetek most itt, de azt hiszem ez most egy apró részletkérdés csak, ami nem számít annyira. Az a fő, hogy itt vagyok és hogy együtt lehetünk, no meg, hogy igen megérinthet és táncolhatunk egyet, és ott az a jó kilátás is, hogy majd hajnalban együtt tűnhetünk el innen egy kicsit. Én se tudom, hogy ez az állapot meddig tartható, hogy nem változunk-e majd, hogy nem akarunk-e majd mást, akár én, akár ő, hiszen jelenleg a jövőnk elég labilis. Neki még ott van Sarah, nekem pedig... még nem tudom, hogy mi lesz, de minden bizonnyal idővel nekem is kéne család, és ő nem biztos, hogy ezt az egészet újra akarja kezdeni, no de pont ezért nem gondolkodom én a jövőn, mert hatalmas butaság lenne. Sokszor jobb csak egyszerűen a jelennek élni, ami most van és... ennyi. - Az tényleg nem hangzik rosszul, bár talán a fiatalabbakkal is kijönnék, így meg lehet, hogy lesznek nálam jóval idősebbek is akár... de meglátjuk, még az egész amúgy sem biztos, nagyon sok mindentől függ. - kérdés, hogy végül úgy döntök-e, hogy jönni akarok, no meg kitalálom-e, hogy melyik szakirány tetszik, aztán meg tudjuk-e oldani a bátyámmal, ha kiesik az én keresetem, vagy épp apa mennyire támogatná. Sok a labilis pontja az egésznek, úgyhogy még sejtelmem sincs, hogy végül szeptemberben itt kötök-e ki, vagy sem, de azt hiszem nem akarok még ennyivel előre eldönteni, van addig még több mint fél év, tehát azt hiszem ráérek véglegesíteni a dolgot. A Szárnyas Vadkanban is megpróbálom majd adagolni az infot valahogy, remélhetőleg sikerül nem kiakasztanom a főnököt. - Van amikor azt várják az embertől egy bizonyos kor után. Tőled nem? A... szüleid? - furcsa talán, de ilyen téren alig tudok róla valamit. Nem arról van szó, elég sokat beszélgettünk már, éjszakákat trécseltünk át, de nem mindenről volt szó, néha csak szimplán az élet filozófiai mélységeiben merültünk el a magunk módján, nem pedig valami túlzóan komoly témát boncolgattunk, ezért nem is mentünk még bele soha sem bővebben abba, hogy mit hoz majd a jövő. Talán ez nem is fontos annyira, a jövő akkor is eljön, ha nem sürgetjük és akkor már egyébként is jelenné válik, szóval... Majd lesz valahogy, mert hát mindig lesz valahogy nem igaz? Azért azt felettébb jól esik hallani, amit mond, hogy szeret, hogy Saraht nem szerette sosem ennyire, neki nem írt dalt. Tudjátok az is benne van a pakliban, hogy nem mond igazat, csak azt, amit hallani akarok, de... igazából nem érdekel... egyáltalán nem izgat a dolog, mert elhiszem neki, mert el akarom hinni. - Szeretsz? Én is szeretlek, és tudom, hogy butaság, mert nem kéne beléd esnem, de hát... mit tehetnék, túl jóképű vagy! - vigyorodom el, miközben lazán megrántom a vállamat. Annyira szeretném megcsókolni, csak legalább egy pillanatra, de tartok tőle, hogy ez nem lehetséges, pedig... komolyan másra sem vágyom jobban. - Velem leszel majd reggelig? - gondolom muszáj lesz hazamennie valamikor délelőtt, hogy megkapja azt a kiadós fejmosást... amit sajnálok, de azért megéri, hogy velem lehessen.
- Igaz, legalább láthatlak, és megérinthetlek. – Végülis már többször is volt ilyen, hogy csak benéztem hozzá, és komoly volt a forgalom, nem volt lehetőségünk elvonulni, már egy mosoly is elég volt részéről, hogy tudjam, valamikor, valahogyan együtt leszünk majd. Itt pedig ha arról van szó, tarthatok olykor szüneteket, táncolhatunk, ez végülis sokkal több, mint egy randi, már nem kell elcsábítanom, tudok vele úgy lazáskodni, hogy a nap végén én fogom őt megkapni. Ha körülnézek, nem látok ismerősöket, akik közös barátaink lennének Sarah-val, sőt, tulajdonképpen nincsenek is ilyenek. Ő elit körökbe jár, már amikor képes kimozdulni otthonról, Jess pedig már nagy, a drága feleségem még csak arra sem mondhatja, a kislányt kell pesztrálnia. - Annyira már nem új. Az első évben még ömlesztve voltak azok, akik maradnak, és a visszatérő felnőttek, tavaly volt már kisérleti rendszer, idén viszont már máshogyan van a felnőttképzés. Ugyanazt tanulják, ám külön csoportban. – Ebben véletlenül tájékozott vagyok, mert Tony a dobosom is ilyesmiben gondolkozik, majd jövőre ülne vissza a padba, mellette azért még eljárhat koncertezni, a zsupszkulcsok pedig a turnékat is lehetővé teszik. Mi hárman elég sok mindent megbeszélünk egymásról, még Carmenről is tudnak, tudniuk is kell hiszen így a logikus, hogy nem kapok tőlük rosszmájú megjegyzéseket. Az elején, amikor még öten voltunk, akkor volt ebből veszekedés, ám én kitartottam a lány mellett, de közel sem ez volt az oka, hogy ketten távoztak. Felnövünk lassan, nem mindenki akar időtlen időkig bandázni. Én még igen. Ha eljön az ideje, hogy már bírom szuflával, talán más bandák menedzsere lennék, végülis a kapcsolataim révén be tudnék futtatni kezdőket. - És én sem Carmen. Mi a francnak? – Bólogatok vissza, és megpörgetem. A családját említi, akiket még mindig nem ismerek, mindkettőnk legnagyobb szerecséjére. Talán egyszer eljön az ideje, hogy máshogyan is tekintetünk erre a kapcsolatra. A szünetem lassan a végére ér, és még nem is ettem semmit, de már nem fogok leülni, és időt húzni, inkább a lánnyal maradok, kihasználom az utolsó percet is. Majd gyorsan bekapok egy miniszendvicset, hogy legyen valami a gyomromban. A derekára fonom a kezem, és megrázom a fejem. - Neki soha. Fiatal voltam még, ő meg túl magabiztos, így történt a dolog, de sosem éreztem azt, amit veled. Neki sosem írnék dalt, hiszen nem ő az... akit szeretek. – Na most kimondtam, hogy számomra nem csupán a szenvedélyről, az izgalmas titkokról szól a dolog. Nagyon is van lelki háttere mindannak, amit jelent számomra.
Tudom én, hogy nehéz lesz kibírni hajnalig, de amúgy is zenélni jött, és csak akkor ennyire nehéz remélhetőleg, amikor együtt vagyunk. Távolról valamivel könnyebb elviselni a hiányát. Nem mondom, hogy sokkal, de azért valamivel. Egy viszont biztos, azt a hajnali zárást már én is előre nagyon várom, remélem, hogy gyorsan elmegy majd ez a kis bál. Amúgy is miatta jöttem, de arra nem számítottam, hogy még egy kis bónuszra is lesz majd lehetőségünk. Tudom én, hogy nehéz elszakadnia a feleségétől, hogy... finoman szólva is bajos az a nő, és gondolom eleget féltékenykedik, amikor későn megy haza... vagy inkább korán, vagy egyáltalán nem. - Kénytelenek leszünk kibírni, ha már ekkora kockázatot vállalsz miattunk. - mosolyodom el. Most csókolnám meg itt helyben legszívesebben, de tudom, hogy nem lehet, hogy kénytelenek vagyunk csak táncolni és semmi több. Van amikor más, egy-egy füstös kiskocsmában, ahol a sötétben nem figyel és nem lát minket senki, olyankor megtehetjük, de ez egy bál, itt égnek a fények és mindenki kiszúrná a dolgot. Azt pedig sajnos sosem lehet tudni, hogy ki az, aki esetleg leadná a drótot a feleségének, és nem lenne hasznos ha keresztbe akarna tenni nekem, már pedig tuti, hogy megtenné. De azért nagyon is értékelem azt, hogy ilyesmit áll ki értem, tuti, hogy elég szép fejmosást fog kapni, amikor majd hazaér reggel... délelőtt, amikor végre el tudunk szakadni egymástól. És hát jó eséllyel a bátyám is aggódni fog majd, de én elég jól le tudom kezelni az efféle kiborulásait szerencsére. - De itt ez nehezen megoldható, hiszen még egészen új a rendszer és nem biztos, hogy olyan sok a felnőtt nem? Bár... azt hiszem be tudnék illeszkedni, nem olyan nagy korkülönbség. - talán, de azért mégis csak egy tizennyolc éves még aki éppen hogy ki se lépett az életbe egész más, mint én, bár mondjuk tény és való, hogy 23 éves leszek lassan, de határozottan komoly tudok lenni és nem túl gyakran számolok a következményekkel, de nincs ezzel baj. Úgy a jó az élet, ha zajlik, ahogy mondani szokták nem igaz? Én pedig ezt élvezem, mindig is élveztem és ez most sincs másképp. Csak ennek a bálnak akarok élni, aztán majd holnap ráérek bővebben is átgondolni, hogy mit akarok kezdeni a jövőmmel nem igaz? - Nem tudom, hogy valaha képes leszek-e igazán megkomolyodni, de... te sem tetted még teljesen igaz? Akkor nekem sem kell rohanni, de talán jó ötlet lehet tanulás. Még meg kell beszélnem a bátyámmal és apával is. - mert hát az pénzben is kiesés. Melózhatok hétvégén, vagy rövidebb munkaidőben esetleg, de nem biztos, hogy azt Aberforth értékelné, aztán csak előbb tenné ki a szűrömet, ha csak felvetem az ötletet. Először egyáltalán az a kérdés, hogy visszavesznek-e tanulni, lehet hogy van valami felvételi, főleg hogy nem ma volt, amikor ide jártam suliba. - Nekem írtad? És... ezt most mondod, amikor.. - hatalmasat sóhajtok és inkább csak átkarolom a nyakát, amikor egy lassabb szám következik. Legszívesebben más tennék, de most csak a tánc marad nekünk, semmi több és ez... felettébb kínzó, iszonyatosan kínzó. - Neki... neki írtál már dalt? Még régen? - mert hát szerette igaz? Valamikor szerette, hiszen másképp nem lennének most együtt, nem lenne egy lányuk, nem vette volna el.
Talán Carmennek igaza van, a mának kell élnünk, de mi a helyzet akkor, ha én vele tudom elképzelni csak a boldog perceimet? Ha nem csupán a szenvedély, a szerelem is hajt felé olyan módon hogy nem tudok tőle elszakadni. Kétlem, hogy megváltoznék, Sarah esetében is csak a korán jött babának köszönhetően kellett leragadnom, nem voltam szerelmes, vagy ha igen, az annak az álcának szólt, amit a gazdag, és magabiztos nő mutatott felé. Carmen teljesen más. Élettel teli, és gyönyörű, sosem mondanék le róla egy fiatalabb kedvéért, ezt biztosan tudom. - Baszki... mondod ezt este hétkor, amikor még itt a fél éjjel... – Nevetem el magamat, de nem, ennyire önuralmam van, ha már nagyon elönt a vágy, akkor bevonszolom az egyik üres tanterembe, hogy legalább egy öt perces gyorsmenet erejéig megalapozzuk a közösen eltöltendő szerelmesen buja órákat. Ilyen formás segget, amilyen az én vöröskémnek van, minden férfi csak kívánhatna magának, hiszen egyértelmű, sokan megfordulnak utána, s bele sem kell gondolnom, én vagyok számára, az alfa és omega. Nem is tudom, vele kapcsolatban még féltékeny sem voltam soha, mert pont a magabiztosságomat szereti, amelyben minden kétséget kizáróan tudatom vele, a legtöbb, amit jelenleg adhatok, a szabadsága, hogy ha mással táncol, nem rontok rájuk. Azt hiszem ez akkor sem változna, ha a férje lennék. Többször kérdezte, hogy mikor vállok el, ám nem ijedne meg, ha mégis megtenném? Őszintén leszarnám, hogy ki mit gondol róluk, rocksztárként amúgy is a botrányt kell szolgáltatnom. Jess még túl pici, hogy értse, így nem hurcolnák meg. - Van, aki harminc évesen tanul tovább. Úgy alakították ki, hogy a felnőttek külön osztályba járnak, mint azok, akik azonnal folytatják hetedik után. Talán pont ezért... – Vetek rá egy csábosan férfias mosolyt, tudok én komoly témákról is beszélgetni vele, és fontos hogy érezze, mellette állok akkor is, ha éppen arról van szó, hogy talán másféle életet fog élni, ami a közös légyottjainkra is hatással lehet. Valósítsa meg az álmait, s én minél tovább legyek a részük. Erről szól az egész. – Jó ötlet baba.. Ne várd meg, amíg azt mondja a főnököd, hogy beújít egy fiatal csibét. Van, amiben fel kell nőni, és van, amiben maradhatsz mindig, aki vagy. – Utalok arra, hogy én viszont nem az az alkat vagyok, aki átlépne rajta. Alig voltam még szerelmes, most az vagyok, és bár bűnös dolgot művelünk, gondolkozom a végleges megoldáson. Itt most ha kicsivel kevesebb önuralmam volna, megcsókolnám, ám ekkora öngólt ne lőjjünk, így marad a vágyakozó pillantás. – Van egy dal, amit neked írtam, és tudd, hogy majd neked szól. A címe: Alibi. Ritkán írok ilyesmit, de ez most szívből jött...
Fogalmam sincs még róla, hogy mit hoz majd a jövő, talán nem is akarom igazán tudni. Elég fiatal vagyok még ahhoz, hogy ne agyaljak folyton a holnapon, most amúgy is így érzem jól magam. Itt van nekem a bátyám és Jaden, nem tudom, hogy pár év múlva ez mennyit fog változni, ezért van, hogy inkább élek a mának és a holnappal nem sokat foglalkozom, az mindig csak fejfájást okoz. Egyébként is nincs értelme a múltban vagy a jövőben élni, az ember akkor lesz teljes, ha maradéktalanul ki tudja élvezni a jelent, ha képes meglátni benne a jót és a pozitívumot. Ha csak folyton agyal azon, hogy mi lenne ha... hát akkor már rég elveszett, mert képtelen élni. Én inkább élni akarok és nem érdekel semmi más. Tíz év múlva már amúgy se tehetem meg azt, amit most, ezért kell élnem a lehetőségekkel, amik adódnak és ezért nem gondolkodtam akkor sem, amikor először támadtam le Jadent. Visszautasíthatott volna, de nem tette és ez a lényeg, ha meg se próbálom, akkor most se lennénk itt. Az emberek legnagyobb hibája az, hogy túlságosan sokat gondolkodnak mindenféle balgaságon. - Jó válasz, ezért majd jutalmat érdemelsz. - mosolyodom el sokat sejtetően. Na nem most, most itt még nem lehet, pedig szívesen csókolnám meg, de azt túlságosan sokan látnák és visszajuthatna Sarah fülébe, azt pedig nem kockáztathatjuk igaz? Na jó, nem mondom, hogy mindig vissza tudom fogni magam, hogy sose csináljak meggondolatlanságot, de szerencsére még sose hibáztam akkorát, hogy annak komolyabb következményei legyenek, remélhetőleg ezt a jövőben is tudom majd tartani. - Ez tetszik, határozottan jól is hangzik. - mosolyodom el újra. Igen figyeljen csak a távolból, akkor majd neki fogok táncolni, majd láthatja, hogy mennyire oda vagyok érte és akkor igen nehéz lesz kivárni azt, amíg végül majd a miénk lehet az a ki ház hajnalban. Nem egyszerű, de majd szépen valahogy kibírjuk remélhetőleg. Addig pedig marad az, ami most van, egy kósza tánc, ahol legalább időnként a derekamra csúszik a keze, ahol legalább időnként hosszá simulhatok természetesen csak a tánc miatt, semmi komolyabb indokkal... igaz? - Igazából már gondolkodtam rajta eddig is, de sok mindent borítana fel, úgyhogy... még nem tudom. Szerinted jó ötlet lenne egyáltalán? Nem lennék túlkoros a sok fiatal között? - na igen azért ettől tartok, a 18 évesek közé 23 éves fejjel beülni azért... van bennem egy kis félsz, de majd csak túlélem valahogy, legalábbis nagyon remélem. - Talán a tanárság, bár nem is tudom. Pont ez a baj, nem tudom még, hogy mi érdekelne, de nem biztos, hogy tíz év múlva is pincérnő akarok lenni. A tanítás tetszik, tudod vannak most ezek a zongora órák, de... Igazából még csak gondolkodom rajta. - ritka az, amikor rajtam bizonytalanságot érezhet, de most egyértelműen erről van szó. Nem tudom még, hogy mit kezdjek magammal, vagy az életemmel, pedig nagyon jó lenne, ha kitalálnám szépen, valahogy. Jó-jó nem gondolkodom előre, de azért néha egy kicsit azért muszáj, ha tényleg nem akarok örök életemben a Szárnyas Vadkanban dolgozni és elviselni az időnként füttyögéseket és fenékfogdosásokat.
Talán én is csak ugródeszka vagyok számára, a nagy öreg, akivel kiélheti tomboló szexualitását, hogy aztán ha jön egy fiatal bika, vele lépjen le. Ezzel nem is tudok vitatkozni, talán így van jól. Én már elszúrhattam, amit csak el lehet, hogy már ez az életem... Kár lenne őt lekötni, megzabolázni, akkor lehet, hogy el is veszítené ezt a vadságát, amitől oly gyönyörű, magabiztos. Nem zárhatom be, hagynom kell, maradjon csak szabad, szárnyaljon így. Csak azért dillemázok ennyit, mert nem akarom, hogy lelkiismeretfurdalása legyen miattam. Minduntalan kifejezi, mennyire akar engem, ám ez talán csak a pillanatnak szól, vagy egy szerelmes éjszakára. Felesleges azon tűnödnöm, meddig marad, viszont így azt sem tudom, hogy ő mennyire szeretné, hogy komolyabbá vállnának köztünk a dolgok, hiszen utálja Saraht, s ezzel azt mutatja, mennyivel jobban tudna szeretni. Ellenben a bátyjától nehezen szakadna el, így tényleg nem értem én már ezt az egészet. Van megoldásom mindenre, egy kicsit közvetetett, ravaszabb, de még hagyom, hadd érlelje az idő. Most itt a bál, s ha minden jól megy, együtt megyünk majd haza. Bármilyen csábítónak tűnik egy gyors összebújás a folyosók egyikén, de most nem pár percre vágyom tőle. Együtt akarok vele aludni, hallgatni a szuszogását, s szerelmes táncunk se alig tartson, legyünk egymáséi akár órákon át. Viszont még sokáig kibírni, amíg vége nem lesz a koncentnek, hát az is embertpróbáló feladat. - Engem csak te érdekelsz.. – Oké, persze a rajongók is, hiszen végülis miattuk is teszem ezt, velük együtt vagyok kerek egész, de az, hogy van ő itt nekem, teljesen mások fölé helyezi. Tudom, hogy fiatal, én meg még foglalt is vagyok, de a szívem az övé. Nem tudok nélküle létezni, legyen az a testiség kérdése, nekem az is számít, hogy átölel, és érezteti velem, nem az én hibám, hogy Sarah ilyen velem. Azt is megérti, hogy Jess érdekében maradom kell. Még. – Nem érdekel Carmen. Ma nem. Nem fogok mindig magyarázkodni. A többiek is be tudnak vállalni pár számot, tartunk még szüneteket. Veled leszek, de táncolj nyugodtan, majd a távolból nézlek. – Mérem végig enyhén szólva is vágytól égve, egy pár perces együtt lét jelentősen le tudna csillapítani, vagy bírjam ki hajnalig, hogy aztán ami csak belefér? Abban is van ráció, még bírom a tempót. - Tanulni szeretnél? Igen, mintha korábban mondtad volna... – Tűnödöm el, és elmosolyodva simogatom meg a haját, szinte teljesen el is feledkezve magamról. – Ha téged érdekel az ilyesmi, csiszolódnál, akkor miért is ne? Mire gondoltál? – A szak érdekel. Az pedig logikus, hogy a saját vágyaim miatt nem állok az újtába. Való igaz, akkor nem törhetnék rá csak úgy, ám így is legtöbb esetben csak látni akartam, nem vonulhatunk el többségében, ha egyetemista lesz, azért az órák ellenére is igen szabad életet élhet, minden csak szervezés kérdése, ha még beleférek az életébe.
Nem igazán szoktam azon gondolkodni, hogy mi lesz majd a jövőben,ezt mindig is valahogy teljesen felesleges dolognak gondoltam. Az életed ne arról szóljon, hogy folyton visszanézel, vagy folyton előre tekintesz. Az életed szóljon arról, hogy a jelenben élsz, mindig csak az adott pillanatnak és ne foglalkozz mással. Jó-jó, azért néha én is tervezek, mint most azt, hogy talán folytatom majd a sulit, de ez még nem teljesen biztos, és nem olyan nagyon komoly döntés, mint mondjuk az, hogy vele leszek-e még akár évek múlva is. Nem tudom, hogy mit tennék, ha tényleg hirtelen elhagyná a feleségét. Fiatal vagyok még, akarnék máris családot? Akarnék máris egy gyereket, aki nem is az enyém a tetejében? Én magam is még gyerek vagyok szinte, nem tudom, hogy tudnék-e nevelni egy másikat, vagy ha meg is próbálnám nem hiszem, hogy annak jó vége lenne. Arról már nem is beszélve, hogy ott van a bátyám és apu is, akik tuti, hogy nem értékelnék, hogy szétdúltam egy házasságot, mert... akármennyire is rossz az a házasság tuti, hogy én lennék a rossz, aki tönkretette. Mindig a harmadik fél a hibás az emberek szemében, sose azt nézik, hogy talán már nélküle is gondok voltak. Én pedig nem akarom, hogy kiutáljanak a városból. Na erre most pont ezen gondolkodom, pedig arról volt szó, hogy nem szoktam a jövőn agyalni. Szóval... gondolatok hess! Amúgy is már csak vele foglalkozom, amikor végre leteszi a gitárt, hogy már csak rám figyeljen. Én pedig erre vártam egész este, amikor másokkal voltam, vagy amikor csak a zenéjét hallgattam. Miatta jöttem el, nem csak azért hogy megnézzem a sulit, csak hát... nem lehetek vele egész este, vissza kell majd mennie zenélni,azért van itt, nem miattam. - Ahogyan te engem... és másokat is. Nem véletlenül tapadtak annyira a színpadra. Sejtelmem sincs, hogy az a perszóna... hogy képes neked rosszat tenni. - kínozni őt folyamatosan. Oda kéne, hogy legyen érte, hogy egy ilyen pasi a férje, helyette folyamatosan csak szekálja, mert zenél és mert nincs eleget otthon, pedig lenne ő, ha lenne értelme. Nem azt mondom, hogy vissza akarom zavarni a feleségéhez, de az a nő komolyan totál zakkant. - Egész éjszaka? És nem lesz gond otthon, hogy nem mész haza? - na mintha ez engem érdekelne egyébként... totál hidegen hagy. A mosolyom közben kiszélesedik, amikor közelebb húz magához, hogy táncoljunk egyet. Kettőig... kibírni? Komolyan elég esélytelennek tűnik. - Tudod, hogy engem nem kell kérned, kibírom kettőig... az a nehezebb, hogy nélküled bírjam ki addig, de megoldjuk. - majd nem tudom, amúgy is kell még játszania, addig meg én majd elfoglalom magamat és kész, valahogy csak meg lehet ezt oldani, főleg ha már van remény rá, hogy együtt lehetünk. - Beszéljünk addig másról... szerinted mennyire lenne rossz ötlet folytatnom a sulit? - bizonytalanul pillantok rá, mert hát na az azért nekem is sok elfoglaltságot jelentene, nem nézhetne be hozzám a kocsmába bármikor... szóval nem vagyok én biztos benne, hogy örülni fog az ötletnek.
Tipikusan az a fajta csajszi, akire már ha ránézek, már akkor gerjedelmem támad, pedig nagyon is értelmes, és jókat lehet vele dumálni, de az a kisugárzás nem gyenge. Igazából őt tudnám hosszútávon elképzelni magam mellett, akár feleségnek is, csak amin már többször agyaltam, vajon nem süppedne bele ő is abba a szerepbe? Nem tűnne el a varázs? Ha mondjuk közös gyerekünk lenne, nem távozna villámgyorsan a szexisége? És ami a legrosszabb, nem kezdenék helyette keresni valami még fiatalabb rajongó kislányt? Fiatalabb már nem leszek, ezt a végtelenségig nem lehet csinálni, el kéne döntenem, hogy mit akarok, Jess életét meg nem akarom azzal tönkretenni, hogy bármelyik szülőjét nélkülözni kényszerül, így egyenlőre marad a dilemmázás, ami meg senkinek nem jó. Van itt komolyan választás? Valakinek így is ártok vele, így meg mindenkinek... Nem is két, sok tűz között érzem magam. Ebből csak a zene alatt tudok kikapcsolni, amikor szárnyal a lelkem, amikor behunyom a szemem, és tépem a gitárt. Illetve még talán akkor, amikor a vöröskével hempergek, akkor a lellkiismeretfurdalásom is továbbszáll, és csak a pillanatra gondolok. Mosolyogva figyeltem, hogy másokkal is táncol, egy szavam sem lehet, amíg én meg még mindig hazajárok. Talán azért sem vagyok féltékeny, mert tudom, hogy mindezek ellenére még mindig engem akar. Ennek azért komoly súlya van. Miután leakasztottam a gitárt, és kiosztottam az autogrammokat, elindulok felé, hogy valahol félúton találkozzunk. Annyira furcsa így, csak a vak nem veszi észre a köztünk izzó szenvedélyt. Azt, hogy ő hogy néz rám, be lehet tudni rajongásnak, részemről meg magamutogatást, a csitri irányába, ám mégis, már látványában is több ez annál. Kicsit zavar ugyan, hogy izzadt vagyok, ám látott már így, sőt, többet is váltott már ki belőlem, remélem tényleg nem gond ez így. Mellé lépek, és miközben a tömeget is figyelem, mintha nem is volna olyan fontos, holott alig tudom megállni, hogy ne túrjak azonnal a hajába, vagy ízleljem meg édes nyelvét. Vagy éppen ennél valami sokkal többet is. - Megőrjítesz Carmen... – Lehelem, mert már közelebb vagyunk egymáshoz, foghatjuk zenére is akár, így akaratlanul is hozzáérek csípőtájon, holott már csak a csókján jár az eszem. – Táncolhatunk, persze, és az a folyosó... jó ötlet... És ha egy éjszaka lenne? Egy karácsonyi bál elhúzódhat. Ha maradsz a végéig, kettő körül végzünk, tudnánk együtt aludni. Tony a basszer már elutazott, kaptam tőle egy kulcsot... – Finomam magamhoz húzom, és a zene ütemére táncba invitálom. Középgyors tempóban szól ez a szám. Vagy esélytelen, hogy kibírjuk kettőig?
Oké-oké, tudom, hogy látványosan vágyakozó pillantásokat nem vethetek felé, hogy ez most egy koncert, min a többi, de nem érdekel. Attól még ott csápolhatok az első sorban, és figyelhetem őt, nagyjából végig, amíg el nem jön majd a szünet. Jó... nagyjából, mert hát na azért unatkozni sem szeretek és időnként muszáj egy kicsit jól éreznem magam, muszáj kicsit belevetnem magam a tömegbe és táncolni egy nagyot, hogy tényleg jól érezzem magam és ne csak abból álljon az este, hogy őt nézem, ahogy énekel.... bár hogy énekel! Komolyan nem tudom, hogy a feleséges, hogy a fenébe képes neki rosszat tenni, hogy képes ártani neki, amikor ez a pasi... komolyan mint egy fél-isten! A teste, a teljesítménye, a hangja. Képtelen vagyok ellenállni neki, egyszerűen rémes az is, ha napokat külön kell tőle töltenem. Most is csak annyira tudtam elszakadni attól, hogy figyeljem, hogy megtáncoltattam Arthurt. Kedves srác, de komolyan. Persze érzem én rajta, hogy mindig kissé feszélyezett, de ez nem meglepő egy ilyen kiskölykök esetén nem? Főleg, hogy lekértem táncolni, miközben gondolom a kis barátnőjét meg nem akarta megbántani. Én se akartam ám neki rosszat, inkább egy kicsit felvinni a hírnevét. Nem azt mondom, hogy én vagyok az iskola legszebb lánya, és ha velem táncol, akkor rendesen megdobom azt a hírnév faktort, de azért szerintem sokat dobhatok rajta, nem igaz? Szerintem a hozzá hasonló fiatal srácok azért nagyokat pisloghattak, hogy én, egy idősebb lány voltam, aki lekértem őt, még csak nem is fordítva. Ennyit megtehetek az ifjú kis tanítványomért, mert hát mondom... tök édes, és még csak a cukrot se szereti... ezt még mindig nem tudom felfogni, de komolyan, nagyon fennakadtam a dolgon. Amikor viszont meghallom, hogy szünetet tartanak azonnal le is teszem az eddig kortyolgatott puncsos poharamat a legközelebbi asztalra, hogy mintegy véletlenül szambázzak szépen a színpad felé, hogy végül amikor meglássam... Ah... muszáj visszafognom magam, hogy ne ugorjak azonnal a nyakába. Határozottan nehezemre esik, így nem marad más, mint a lazább közeledés, a széles mosoly, és végül a... igen úgy kell tenni, mintha csak egy szimpla rajongó, vagy barát lennék. - Ugye táncolsz velem, amíg nem kell visszamenned énekelni? Itt igaz, hogy minden nagyon visszafogott, de... - nem tudom megállni, hogy ne hajoljak közelebb a füléhez, mintha csak a zene lenne túlságosan hangos, és a miatt lenne most erre szükség. -... megpróbálhatunk majd keresni valami csendesebb folyosószakaszt is. Hiányzik... a csókod... iszonyatosan. - majdhogynem lehelem az utolsó szavakat a fülébe. Tudom... tudom, hogy nem szép tőlem, de na ilyennek ismer és ilyen is vagyok vele azóta, hogy találkoztunk, szóval ezt kénytelen elviselni és azért olyan szörnyű csak nem lehet neki, hogy ilyen ötleteim vannak... Amúgy se csinálhatunk itt mást, attól félek, túlságosan hamar kiszúrnák, de azért kereshetünk egy csendesebb sarkot, ahol senki sem figyel igaz?
Negyed hét óta tépem a húrokat, és mennek a saját számaink, na meg a karácsonyi foldolgozások. Ha úgy alakul, egyedi kivánságokat is teljesítünk, most viszont már kezdek megéhezni mert a zongorára helyezett vajsörös poharak ugyan a szomjamat oltják, hiszen a manóknak hála állandóan újratermelődnek, így két szám között azért lehet inni, ám kell a folyamatos pörgés, így nagyobb szünetre eddig nem volt lehetőség. Egész mostanáig, hiszen benne van a gázsiban, hogy majd félúton megvacsorázhatunk mi is. A hangulat egyébként is a plafonon, most a mágiának köszönhetően pár számot újrajátszunk, míg mi a zenekar pihenhetünk. Az én Carmenem, a csinibaba az előbb itt csápolt az első sorokban, meg szédített pár fiatal gyereket. Ezen pusztán nevetgélek, nem vagyok féltékeny, ő is igyekszik lenyelni, hogy Jess érdekében Sarah-val élek, annak ellenére, hogy ha csak tehetem, nem alszom otthon, vagy könnyedén veszem a veszekedéseinket, hogy a kanapén kelljen töltenem az éjszakát. - És most egy kis szünet következik. Jó bulizást srácok, jövünk vissza. – Ütöm össze a tenyereimet, hogy megtapsoljam, és megtapsoltassam a zenekart, hiszen nem az én érdemem egyedül, hogy idáig eljutottunk. Végigsimítok a homlokomon, nem kicsit izzadtam ki, pedig pusztán egy ujjatlan bőrcucc van rajtam felülről, a hajam kakastarély formában feltupirozva. A körmeim feketék, a szemem is kihúzva. A vöröskére vágyom már csak, legalább annyi ideig, hogy megtáncoltassam, dumáljunk, és kajáljunk egyet. Vagy amit csak akar. Itt azért nehezebb sötét folyosókat találni, bár nem lehetetlen. Megint eltelt vagy négy nap, amióta nem voltunk együtt, a karácsony miatt sok a felkérés, és Sarah is mániákus családcentrikusságot akar felmutatni. A lányommal szívesen vagyok, vele már kevésbé. Járatom a tekintetemet, ahogyan a tömegbe lépek. Pár autogrammot kiosztok, és keresem a vöröslő üstököt. Látok párat, de azok itteni diákok...
