2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Természetesen egyszer mindenkit elfog ez az érzés, hogy már alig bírja tovább tartani önmagában azt a titkot amit őrizget. Az én hatalmas nagy titkom Saya volt, pontosabban az iránta érzett érzéseim egyvelege. Ha nem lehettem mellette nem éreztem teljesen nyugodtnak magam. Minden bizonnyal azért, mert mindig azt hittem, hogy éppen abban a pillanatban vallják be neki az iránta érzett érzéseiket mások amikor nem vagyok vele. Amikor mellette vagyok egy részem határozottan örül, hogy nem kell egy hazug ígéreteit hallgatnom a jövőjükről, amiben én sajnos egyáltalán nem szerepelek, még jóságos és nagyvonalú keresztapaként sem. Azonban amint kiderül, hogy én vagyok az idióták királya és Saya valójában szeret – még mindig olyan hihetetlenül hangzik és ebből egy darabig biztos nem fogok feleszmélni rendesen – egy hatalmas szikla esik le a szívemről, ami egész idáig reménytelenséget táplált bennem. Most meg hát én legszívesebb fognám magam és egyszerűen örömömben a derekától fogva a magasba emelném őt. De az elég furcsán nézne ki, tekintve, hogy én jobb szeretem ha a körülöttem lévők inkább a földön maradnak. Nem, nincs tériszonyom! Felmászom én a legmagasabb fára is akár, hogy azt bebizonyítsam, de ez most teljességgel fölösleges. Ebben a pillanatban az érzéseimnek kell egy kicsikét jobban parancsolnom. Visszafognom magam és majd csak fokozatosan megmutatni Saya-nak mennyire boldog vagyok a szavai hallatán. – Én is! Nem akarom, hogy bubisra vágd a hajam, ha nem így lenne. – természetesen csak vicceltem, mármint ami a bubis hajat illeti. Ő tudja – vagy legalábbis remélem, hogy tudja – ez azt jelenti, nem szeretném ha haragudna rám és emiatt valami bosszúságon kellene törnie a fejét. Nem tehetek róla, az alap természeteim közé tartozik a hízelgés, de hozzá kell tennem sosem áll szándékomban semmi rossz. Szóval nincs semmi hátsó szándékom ilyenkor! Vagy legalábbis szerintem nincs, egyszerűen csak szeretem ha szeretnek és a lehető legproblémamentesebb az életem, még akkor is ha ez egyes esetekben lehetetlenségnek tűnik. Ebben a percben azonban ilyesmiről szó sem volt. – Tudom, illendőbb volna normálisan feltennem a kérdést, hogy leszel a barátnőm meg minden de szerintem mi már azt régen túl ugrottuk akkor amikor mindketten kimondtuk mit érzünk egymás iránt így... – ha kényelmetlenül éreztem magam a bőrömben és azon kezdek el filozofálni mit kellett volna tennem helyesebben, mindig elkezdek gyorsan beszélni, most is ez történt, sajnálatos módon. – Szóval csak azt akartam mondani, hogy... Volt értelme bármit is mondani? Nem, egyáltalán nem, így érthető miért beszélek hülyeségeket és miért lépek sokkal később a tettek mezejére. Azt meg kell jegyeznem, hogy becsülöm Saya irántam mutatott türelmét. Ő szépen kivárja míg én lepem meg őt a csókommal és nem is viselkedik úgy, mintha valaki más jellemét adná elő. Igen, mai napig haragszom egy kicsit Camrise-re amiért akkora nagy butaságot követett el, hogy... Na mindegy, Saya közelében nem akarok másra gondolni, csak rá és arra milyen szerencsés vagyok. Szeretem, bár egy csók sosem tart örökké, a két félnek mindig el kell válnia a másiktól, hogy levegőt kaphassanak. Bár ha el is húzódtam az ajkaitól, még nem jelenti azt, hogy nem vagyok képes átkarolni őt és most már sokkal nyugodtabbnak érezni magam mellette. Csak remélni tudom, hogy mától végre sokkal szebbek lesznek az álmaim és a sok zagyvaság ami nem engedett békésen aludni elmúlik. Most... most már tudom, hogy Saya csak engem szeret és Alphonzo elmehet a sutba, mert nem ér semmit sem. – Remélem ettől még áll az ajánlatom és a vakációban majd elmegyünk a hegyekbe. Majd levélben megígérem a szüleidnek, hogy vigyázom rád és épségben visszajuttatlak téged hozzájuk. Vagy az is lehet nem, mert már tuti biztos nem fogok megválni tőled. – kétségtelenül sírnának az angyalok ha nem lehetnék mellette és mostantól nem mondanám neki el, hogy szeretem. Csakis őt és senki mást. Igazából csak azt bánom, hogy nem tanultam meg sokkal de sokkal több szót az anyanyelvén és nem úgy beszélhetek hozzá olykor. Az még szép, hogy izgalmas lenne! Rajta kívül nem mindenki értené meg és az olyan varázslatos volna, mert minden amit mondanék az nem tartozna másra csak rá és rám. – Szerinted a szüleid nagyon ki fognak akadni amiért csak úgy se szó se beszéd egyszer csak elmondod nekik az igazat rólunk? – ezzel a kérdésemmel igazából arra lettem volna kíváncsi, hogy mennyire örülnének annak ha ő azt mondaná nem japán származású barátja van, hanem sokkal inkább egy olyan mint én. De hát fel tudom tenni rendesen a kérdéseimet neki? Most ezer biztos, hogy nem mert még mindig ott ül az arcomon a boldogság. Végre-valahára nem kell titkolóznom előtte és ha éppenséggel kedvem tartja akkor meg is csókolhatom őt s, nem kell magamban zsörtölődnöm amiért annyira szerencsétlenül jó titoktartó vagyok ha a szerelemszerűségről van szó.
Na ilyen se volt még. Hogy én fojtsam a szót Bailey-be, még ha csak pár pillanatra is, de az elkerekedett szemű Bae mindenképp megér egy misét. Lehet, hogy nem ezt a választ várta a kérdésére, de a jelek szerint mégiscsak ez érdekelhette a leginkább. Vagyis ez volna a logikus, nem? Csak ne kérdezett volna vissza, épp elég kínos, amit én mondtam, így, hogy megismétli, egyszerre még kétszer olyan vörös leszek, mint annak előtte. Lassan már elmehetek paradicsomnak, senkinek se fog feltűnni. De hé, azt mondja szuper, nem? Szerintem is az, nagyon is az, erre várok hosszú, hosszú évek óta. És a jelek szerint ő is, Bailey, már régesrég el kellett volna mondanod! Még egy ilyen idiótát. Azért talán túlzás volt tőlem elkezdeni püfölni a mellkasát, és már épp halálra rémültem, hogy ugyan mit fog rólam ezután gondolni, de jelen pillanatban úgy tűnik, ez sem zökkenti ki a boldogságból. Én is valami ilyesmit érzek, bár engem egy fuvallat is elvinne, ugyanis még mindig alig hiszem el a dolgot. Szóval Bailey most komolyan, tényleg engem szeret? Csak fel ne ébredjek most, csak ne most, kérlek, legalább csókoljon meg előtte! Én meg Alphonzo? Most komolyan? Önkéntelenül is kaján vigyor táncol az arcomra, egyszerűen képtelen lennék ennél nevetségesebb dolgot kitalálni is. De hogy neki ilyen rémálmai legyenek… Menten elolvadok, hogy lehet ilyen aranyos? És én hogy lehetek még mindig egyre vörösebb? El fog fogyni a vérem a testem minden más pontjáról, ha így haladunk. Mire a végére érünk már sikerül annyira zavarba hoznia, hogy a nevemet se tudnám, ha valaki épp most érdeklődne róla. Persze jól emlékszem arra a bizonyos vonatútra. Szokás szerint majd’ megszakadt a szívem, hogy pár órán belül el kell válnom az ikrektől, de én egy szóval sem említettem a dolgot, csak őrlődtem ott magamban békésen. Szokás szerint Bailey szövegelt, Daniel meg olvasott valamit, és csak néha nézett fel, hogy válaszolhasson nekünk, bár nem értettem, hogy most akkor a könyvre figyel, vagy ránk, és ha az utóbbi, akkor mért nem teszi egyszerűen le? Jellemző, Dan… De milyen más most az egész, így visszagondolva. Mármint ki hitte volna, hogy akkoriban Bae rólam beszélt? Ha ezt már akkor tudtam volna, hát nem engedtem volna leszállni arról a hülye vonatról az biztos. Nem tudom, idén hogy akar majd hazamenni, meglehet, hogy végzetes hibát követett most el. Úgy kell neki! De amúgy… Lehet, nem értek hozzá, de nem kéne lassan megcsókolnia? Mármint elhallgatom én őt órákig is, mint azt hosszú évek során volt ideje kitapasztalni, de itt volna már az ideje a tettek mezejére lépned, Bae. Nem mintha ezt közölhetném vele bárhogy is. - Hát nagyon remélem. - bukik ki belőlem a válasz a kérdésére mintegy meggondolatlanul, jónéhány év bosszúságát, meg a mostanit rejtve magában. A végén kénytelen leszek én megcsókolni őt, ha ekkora gyáva kukac. Már mondtam neki, hogy szeretem, nem? Talán nem voltam elég egyértelmű? Mert hát ha Bailey lassúságát vesszük alapul… Ki tudja, talán még mindig Alphonzoval kombinál valami hülyeséget. Még csak meg se lepne. De hé, mintha működnének ott a kerekek! Legalábbis az arcára felkúszó vigyor erről árulkodik, de a közeledése sokkalta ijesztőbb, mint vártam volna. Mármint nem maga Bailey, ő köztudottan nem ijesztőbb egy fókánál, de belegondolva, hogy fogalmam sincs, mit kell csinálni, mikor az ember csókolózik, legszívesebben sarkon fordulnék, és elfutnék. Ebben sem volna semmi meglepő, nem igaz? De természetesen, ahogy az a hasonló helyzetekben lenni szokott, a lábaim teljességgel mozgásképtelenek, és csak állok ott kukán, Bailey gyönyörű szemeibe bámulva. Hogy lehetnek valakinek ennyire zöld szemei? Pontosan tudom, mennyi lány van oda ezekért a zöld szemekért, ahogyan azt is, hogy milyen szerencsés helyzetben vagyok. Nem csoda, hogy mindegyikük szívből utál… Persze Dannek is épp annyi rajongója van (főként, hogy a legtöbben továbbra is keverik őket), de ő meg folyton idősebb lányok után koslat, szóval mindenki számára elérhetetlennek bizonyul. És éppen ezért aggódtam én Bae miatt annyit, arról nem is beszélve, hogy ott van még az a hülye Alexis is. De Bae már az enyém, és csak az enyém! Csak merjenek a közelébe menni… Apropó, ideje visszatérni a jelenbe. Be kell valljam nagyon ügyes volt, mert ezzel a hülyeséggel, amit az imént mondott, sikerült tökéletesen kizökkentenie a félelemmel vegyes merengésemből. Kettőt se pislogtam, és az ajka már az enyémhez ért, bár továbbra se tudtam, hogy most ugyan mit kéne csinálnom, és nagyjából csak álltam, mint egy cövek, azért mérhetetlenül boldog voltam. Kíváncsi lennék, ez vajon az első csókja-e. Meg hogy szándékában áll-e megcsókolni még párszor ez után, mert kupán vágom, ha nem. Bár ha így haladunk szegénynek valóban nem lesz ideje szánkózni, de sajnos ezúttal a magam érdekeit kénytelen leszek az övé fölé helyezni.
¤ notes: Új fejlemények És most már tudok írni Danielnek is, hogy mi történt, te meg remélem tudsz írni nemsoká, bár én elkéstem kicsit a reaggal
A legnagyobb probléma talán ott kezdődött, hogy beszéltem megállás nélkül, csak azért mert mindennél jobban késleltetni akartam Saya válaszát vagy legalábbis azt, amit reagálna rá. Ha róla van szó, az ő közeléről hamar előtör belőlem a nagy dumás Mallory iker. Egyszerűen muszáj beszélnem, mellette egy pillanatra sem tudnék hallgatni és csak beszélnék, csak azért, hogy ne halljam az elutasító válaszát. Úgy értem… Rettegek attól, hogy egy nap elveszítem őt és nem látom soha többé. Erről van szó, csak ezért beszélek és kerítek minden egyes mondatomnak hosszú magyarázatot és beszédet a legapróbb dolgoknak is. Néha úgy érzem, túlságosan ragaszkodom Saya jelenlétéhez és ez egyszer csak tuti átvált valami beteges dologgá, amiből nem lesz menekvésem, azért mert… Saya egyszerűen elragadó. Lehet, hogy más nem látja így, de én igen. Még mindig azt mondom, hogy amit érzek az nem egyszerűen csak szerelem, ha az volna, akkor már régen elmúlt volna és nem kellett volna mindezt megemlítenem neki. Azonban lassan az őrületbe kergetett és muszáj volt elmondanom. Tényleg! Már kiakasztóbbnál kiakasztóbb rémálmaim voltak róla és Alphonzo-ról. Persze azt még Daniel-nek sem mondtam el részletesen, hogy pontosan mit is álmodtam, szerintem arra ő egyáltalán nem volt kíváncsi és megelégedett azzal, ha annyit mondtam, amit aznap mielőtt elindultunk volna hatodik évünk megkezdése felé. Azonban elhallgattam, erre is szükség van olykor, ha egy kis teret akarunk hagyni a mellettünk lévőnek. Én meg nem szerettem volna, ha úgy érzi, nem gondolok rá, nem hagyom őt szóhoz jutni és önző módon viselkedem. Szó sem volt ilyesmiről, éppen ezért hallgattam tehát el. Persze az, ahogyan felkapta a fejét a szavaimra egy kicsit meglepődtem. Azért arra nem számítottam, hogy ilyen hamar és hirtelen fel fogja kapni a fejét a szavaimra. Bár érthető a cselekedete, ha valaki nekem is ilyesmit mondana arra én is hirtelen figyelnék fel, már ha az illető tudná, hogy mennyivel hatásosabb ha Bailey Ambrose Mallory-nek szólít mellé. Na jó, nem semmi köze a teljes nevemnek a felfigyeléshez. Most azonban olyan figyelmesen nézem Saya-t, hogy vajon mit is akar mondani, de úgy tűnik megint sikerült belé fagyasztanom a szót. Remek Bae, ügyes vagy! Legközelebb ne felejtsd el, hogy nem szabad Saya-nak olyasmit mondanod, amitől elhallgat egy darabig és nem találja rá a szavakat. Már elhatároztam, hogy inkább mondok valamit, amivel eltudom terelni erről a témáról a beszélgetést és szépen elfelejthetjük azt, amit mondtam, amikor azt mondta… Nagy kikerekedett szemekkel nézhettem rá, az biztos, csak azért mert egy részem úgy hitte rosszul hall. Azonban erről szó sem volt! Jó a hallásom, kivéve akkor, amikor valaki eltakart szájjal beszél és közben még nagyon halkan is beszél, most azonban kijelenthetem, hogy tisztán hallottam azt, amit hallottam! - Te… te is szeretsz engem? – te jó ég, ha ezt hamarabb tudom, nem tartogatom magamban az érzéseimet, hogy komposztáljanak a belsőmben és valami értelmetlen dolognak köszönhetően ne akarjanak kitörni belőlem. - Az szuper! Úgy értem, hogy… - nem fejeztem be a mondatomat, egyszerűen nem lehetett szóban megfogalmazni azt az örömöt, amit éreztem. Csak azt tudtam, hogy legszívesebben a karjaimba kaptam volna Saya-t és Merlin-re esküszöm, össze-vissza csókolgattam volna őt örömömben. De visszafogtam magam. Erre azért volt szükség, mert minden energiámra szükség volt, tekintve, hogy Saya ütögetni kezdte a mellkasomat. Bizonyára rájött nem egy hete kezdtem el így érezni iránta és most dühős, amiért nem szóltam neki hamarabb. - Egy ideje. Emlékszel, amikor ötödik végén olyan szomorú voltam, mert nem találkozunk egészen a vakáció végéig? Igazából nem azért voltam szomorú, mert hiányozni fog a Roxfort, ahogy akkor mondtam a vonaton. Arról szó sem volt! Igazából arról volt szó, hogy rájöttem jobban kötődőm hozzád, mint kellene és elkezdtek rémálmaim lenni. Beszéltem neked róla, hogy Alphonzo elveszi tőlem azt, amit a legjobban szeretek és nekem el kell viselnem életem végéig az a valami az övé. Nem arról volt szó, hogy elveszi a kávézómat, amit még meg sem nyitottam csak majd fogok. Arról volt szó, hogy téged vesz el tőlem és… De Daniel megnyugtatott iskolakezdés előtt, hogy Alphonzo és te sosem… Azonban azóta is ugyanazt álmodtam és semmit sem változott a történet, mert elveszítem azt, akit mindennél és mindenkinél jobban szeretek. Téged Saya! – határozottan egy fokkal jobb volt, hogy beszélhetek neki arról, ami bennem van és foglalkoztat teljesen őszintén. Nem kellett homályosan beszélnem és úgy kezelnem őt mintha nem bíznék meg benne ezért mindig félreérthető magyarázatokat adok egy-egy olyan kérdésére, amit feltesz nekem. - Ha te szeretsz engem és én is szeretlek téged, akkor mi most… - totális megsemmisülés, arra ugyan nem készültem fel, hogy miként fogom feltenni neki azt a bizonyos kérdést, ami könnyed nemességgel kidob minket a szimpla barát zónából és betesz egy teljesen másikba. - Mi most már nem leszünk csak barátok… Ugye? – életemben először nem volt előre eltervezett tervem, nem tudtam, hogy mégis hogyan volna illő folytatnom a beszélgetésünket, egyáltalán kellene beszélnem vagy csak egyszerűen tegyem, meg amit már régóta meg akarok tenni semmi bevezető nélkül. Enyhén felsóhajtottam tehetetlenségemben és nemes cselekedetmentességemben. Mégis mire vártam? Hiszen Saya azt mondta szeret? Tényleg szeret! Úgy ahogyan én őt és nem csak barátként! Egy pillanatra elmulasztottam a belsőmben erősödő kétségbeesést, összeszedtem magam és kedvesen mosolyogni kezdtem. Határozottnak kellett lennem, most már nem tartottam Saya elutasításától, mert azt mondta szeret tehát nem fog. Ezért is volt merszem kissé sejtelmesen vigyorogni és közelebb húzódni hozzá, az ajkaihoz, hogyha kedve volna mondani valamit, akkor belé tudjam fojtani a szót egy csókkal. - Tiéd a szívem Saya… - tudom ez éppen olyan fülzavaróan csöpögősen hangzott, mint azok a hazugságok amikkel Alphonzo szokta etetni a potenciális kihasználandó lányokat, de most kivételesen megpróbáltam úgy őszintén beszélni hozzá, hogy az még szépen is hangozzon. Végül ezzel a mondattal billentettem egy picit meg a fejem és illettem az ajkait az enyémmel.
Megáll az ész. Ennyit dilemmáztam, és még azt is sikerült kiokoskodnom, hogy hogyan zárjam le ezt a beszélgetést, mielőtt Bailey bármit is mondhatna, ami előbb vagy utóbb összetörné a szívem, és mindezek ellenére ő mégis megteszi. Hát ezért aztán érdemes volt ennyit szenvedni. Végre eldöntöm, hogy mit akarok csinálni, de nem, ő inkább figyelmen kívül hagyja a nyilvánvalót, és - bármily meglepő is - tovább beszél. Már amikor elkezdi, tudom, hogy ezt a valamit bizony hosszas kertelés fogja megelőzni, mire végre kilyukad a mondandójához, mégis sikerül elvesznem a részletekben. Alexis. Hogy én azt a lányt mennyire gyűlölöm! Nem mintha valaha is találkoztunk volna, vagy olyan sok mindent tudnék róla, de az a kevés is éppen elég. Sőt. Sok is. Még régen mesélt róla valamelyik iker, talán mindkettejük, de mintha pont Bailey lett volna az. Szomszédok voltak, és meglehetősen jó „barátok”. Hah! Barátok, mi? Nem tudok olyan lányról, aki egyszerűen csak barátkozni akarna az ikrekkel, még én húztam a leghosszabb ideig ebben a szánalmas állapotban, de a saját érzéseimmel sajnos tökéletesen tisztában vagyok. Szóval itt van Alexis, aki ráadásul a gyermekkori barátjuk, és ezer meg ezer remek gyermekkori élménnyel, meg közös múlttal indul, ami velem szemben kilométeres előnyt jelent. Egyszerűen nem ér! Persze, hogy féltékeny vagyok. Az a szerencséje, hogy még nem találkozott velem. Na jó, nem mintha olyan roppant veszélyes lennék, hiszen az esetek többségében csak a szám jár, de talán kivételt tehetnék csak az ő kedvéért. Most az egyszer. Igen, amúgy feltűnt, hogy Bailey szavaiból nem következik logikusan a gondolatmenetem, ugyanis szegény éppen arról magyaráz, hogy azt hitték, hogy őt szereti. Pedig nem szerette, és én hiszek neki, de ez nem jelenti, hogy nem is fog beleszeretni, ha majd egyszer találkoznak. Már látom magam előtt azt a negédes mosolyt, amit kénytelen leszek magamra erőltetni, ha egyszer a szemem elé kerül, és ne adj isten, Bae is ott van. Valószínűleg ezzel akarta felvezetni a mondandóját, de nem éppen azt a hatást érte el bennem, amire számíthatott, viszont legalább megoldotta, hogy ne szóljak közbe. Olyannyira leköt az Alexis iránti féltékenységem, hogy még rettegni, izgulni, és mindenekfelett megakadályozni is elfelejtem a közelgő vihart. Még csak fel sem tűnik. Egészen odáig, amíg ki nem mondja konkrétan. Na az már feltűnik. Úgy kapom fel a fejem, hogy majdnem lefejelem Bailey-t, de az elnézés-kérés helyett inkább csak bámulok rá tátott szájjal, illetve némileg hápogva. Nagyon szeretnék ugyanis válaszolni neki valamit, de fogalmam sincs, mit kellene mondanom, és ha tudnám, se jönne ki hang a torkomon. De Bailey a megszokott módon oldja meg a problémát, beszél helyettem is, addig is van időm beüzemelni az agyamat. A továbbiakban rendkívül mély gondolatmenetem egy kis darabja kap helyet. Szeret! Szeret! Úristen, Bailey engem szeret! Jézusom, el kell mondanom Danielnek. Várjunk csak, Dan lehet szomorú lesz. Most mit tegyek? Kizárt dolog, hogy ezt képes lennék magamban tartani. Lehet, hogy Daniel soha többé nem fog velem szóba állni ezután, és elveszítem a legjobb barátomat, amiért kisajátítottam a másik felét. Hú ez elég furcsán hangzik. Kisajátítottam? Az enyém, az enyém, Bailey az enyém! Nem Alexis-é, csak az enyém! Kedvem lenne a levegőbe boxolni, de az elég furcsán festene, nem igaz? Apropó, Bailey sem beszél a végtelenségig. Na és most mit válaszoljak? Életemben először nem figyeltem rá, mit mond, ugyanis kissé lekötött, hogy azt emésztgettem, amit az imént mondott. (Úristen, tényleg szeret engem!) Ráadásul a végén kérdő hangsúly volt, vagyis kérdezett valamit, és nekem válaszolnom kellene, de fogalmam sincsen, hogy mire. Hát ez kínos. - Én… Én is szeretlek. - olyan gyorsan cicogom el, hogy érteni is alig lehet, persze rákvörös vagyok, mint mindig, és az a hegy ott Bailey válla mellett most valahogy roppant érdekesnek tűnik. Remélem nem lőttem nagyon mellé, és nem mondtam ezzel valami roppant furcsát épp az imént. Lehet okosabb lett volna egyszerűen megcsókolni, aztán lesz ami lesz. Persze, okosabb lenne, csak nem ártana hozzá azt is tudni, hogy azt amúgy hogy kell. Egy olyan lány, aki 11 éves kora óta halálosan szerelmes egy idiótába, hát az nem sok tapasztalatot szerezhet az évek során. Nem arról van szó, hogy ez volna az első csókom, attól már óvodában megszabadított egy srác, akinek már a nevére sem emlékszem, a csók körülményeire meg végképp nem. Kicsit sajnálom a dolgot így utólag, szebb lett volna, ha az első csókom Bailey-től kapom, de korábban ilyesmiről még csak álmodni sem mertem. Jó ez túlzás, álmodtam róla, nagyon is gyakran. De ez már a valóság, valaki csípjen meg! Bailey szeret! Vajon mióta? Ha ennyit körülményeskedett mire kimondta, akkor már egy ideje egész biztosan rágódik rajta. - Csak azt ne mondd, hogy… - és a következő pillanatban már két ököllel verem a mellkasát. - Bailey te idióta, idióta, idióta! Te idióták királya! Mégis mióta érzel így? - persze nem lehetek biztos benne, hogy már régóta ugyanúgy érzünk, de valahogy ilyen érzésem van, mert visszagondolva minden olyan utálatosan egyértelműnek tűnik. Mennyi szenvedést megspórolhattam volna! Kit érdekelt volna akkor Alexis? Aztán hirtelen megáll bennem az ütő: Mi van ha tévedtem? Te jó ég. Lehetséges egyáltalán, hogy máris mindent elrontottam?
Az volt a legnagyobb probléma, hogy valami olyat készültem mondani neki, aminek a kimondása nem vall rám. Mindeddig úgy hittem az ilyesmit jobb ha az elmém legmélyére száműzöm és nem veszek róla tudomást. Azonban ez az egész már teljesen az orrom ellőt van, nem mondhatom azt, hogy nem veszem észre és nem tudom miről van szó, mert ezek az én érzéseim s, aki megéli őket az szintén szerény személyem. Tehát egy szóval ez borzasztó! Addig biztosan nem fogok tőle megnyugodni amíg el nem mondom Saya-nak. Igazán csak azt sajnálom, hogyha valami szépet kellene mondanom akkor arra képtelen volnék, mert ilyenkor semmi sem jut az eszembe. Bezzeg ha kevésbé volna fontos az biztos el tudná hagyni a számat, így most azonban hiába vagyok teljesen komoly, nehezemre esik kimondani. Az azonban határozottan vicces, hogy Saya tudja eddig még nem mondtam mennyire örülök a jelenlétének. Eddig amúgy sosem éreztem ezt kellene mondanom neki, mert talán boldogabbá teheti őt és jó néven veszi az ilyesmit. Úgy gondoltam ő ezt tudja, de be kell látnom néha nem mindig jó ha elhallgatjuk a másik elől az érzéseinket, hogy éppen abban a pillanatban minek örülünk a leginkább. Így most nem tettem mást csak figyeltem őt ahogy hol felnéz rám, hol meg nem. Talán el kellett volna nevetnem magam azon, hogy mennyire kellemetlen helyzetbe hoztam magunkat és ezen igazán nem is nevetni hanem sírni kellene. Nagyon összezavarhattam Saya-t ha már alig mer beszélni hozzám és én már nem tudom mit mondhatnék neki csak azért, hogy szóra bírjam. Ha minden mondatom kérdés volna talán tudna mire válaszolni. Lehet ez a baj, igen, mert mit tettem eddig? Csak beszéltem és nem hagytam őt szóhoz jutni. Pedig ezt kellett volna tennem. Egy jó beszélgetés akkor jó ha mindkét félnek lehetősége van a beszédhez. Én azonban még meg sem adtam neki az esélyét, nemde? Tehát felfoghatjuk a mostani hallgatásomat is egyfajta esélyadásnak arra, hogy beszéljen. Igen, Saya valóban beszélt, de rá kellett jönnöm, hogy rossz ötlet volt őt szóhoz engedni. Az lett volna a legjobb ha be sem áll a szám és beszélek. – Részben. Azonban valami mást akartam mondani előtte. – valami mást, ez a két szó úgy éreztem még sokáig fog visszhangozni a fejemben, míg ténylegesen ki nem mondom azt a szót. De hát csak megkönnyebbülők tőle ha kimondom? Éppen ilyen volt az a helyzet is amikor napokig titkoltam anya előtt még kisebb koromban a rossz jegyeimet. Mindent megtettem azért, hogy ne tudja meg, még Daniel-t is megeskettem, hogy ne beszéljen róla és akkor én sem beszélek az övéiről. Azonban olyan sokáig gyötrődtem miattuk, miként fogom megmagyarázni anyának, hogy egyszerűen egyszer csak elé álltam és a szemébe mondtam az igazat a matematikával kapcsolatban. Szerintem akkor lehettem legelőször igazán őszinte, az ikertestvéremhez hasonló módon. Persze megjegyzem azóta mindig mindent magamban tartok, amiről úgy gondolom, hogy másra nem tartozik. Kivéve akkor amikor tanácsra van szükségem, mert úgy hiszem a saját módszereim nem elegek ahhoz, hogy megoldjam az ügyet. Ez a helyzet azonban más volt. – Tudod, apa egyszer amikor még kicsi voltam azt mondta, hogyha valamit el akarok mondani egy lánynak akkor azt mindenféle mellébeszélés nélkül tegyem. Persze akkor azt hitte, hogy szerelmes vagyok a szomszéd lányba Alexis-be és mindenféle butaságokat összehordott míg el nem mondta azt amiben hisz. Szerintem határozottan rossz néven vehette azt amikor kinevettem őt a félreértése miatt. Az a baj, hogy hiába az apám mégsem tud igazán megfejteni. – ez a bevezető határozottan kellett, ha nem is azért, mert ezt el akartam mondani Saya-nak, inkább egyszerűen szükségem volt erre. Egy történetre amibe kapaszkodhatok és aztán elmondhatom neki az igazat. Ehhez alig észre vehetően mély levegőt vettem és kifújtam. – Az a baj, hogy.... Vagyis nem éppen baj csak... A minap tanultam egy fontos leckét az élettől és arra jöttem rá, hogy ha nem beszélek hozzád tisztán és nyíltan akkor annak semmiképpen sem lesznek jó következményei. – azt persze nem tettem hozzá, hogy kellett két jó erős pofon hozzá egy ideges lánytól, mert különben nem jövők rá erre az egészre. – Szóval, azt akarom mondani, hogy már nem tudok a barátod lenni. Igazából nem a te hibád, hanem az enyém azért mert, egy olyan érzés kerített a hatalmába amit nem tudok megmagyarázni. Ami a legrosszabb benne az az, hogy nem múlik el hanem egyre inkább növekszik az irányodba és... csak azt akarom mondani... Szóval igazából azt akarom mondani, hogy szeretlek. – itt egy pillanatra megálltam. Lehet, hogy folytatnom kellene valamivel a mondanivalómat? Vagy esetleg megérti így is és nem kell kitoldanom semmivel sem? Kétségbeejtő. De kihúztam magam és erőt vettem magamon. Nem vagyok gyenge, nem hátrálok meg a szavaimtól és felvállalom őket! Legalábbis valami ilyesmivel igyekeztem tartani magamban az erőt. – Bár megértem ha semmit sem tudsz mondani rá. A te helyedben én sem tudnék mit reagálni rá a kíváncsi szemügyre vételen kívül, hogy vajon amit mondok az valóban a valóság vagy elment az eszem. De biztosíthatlak arról, hogy nem ment el az eszem. Talán csak most van igazán a helyén, mert... Az nem számít miért... Az igazság az, hogy én ezt nem tudom szerelemnek érezni, a szerelem általában hazug és még a legtisztább lelkű személyt is megfertőzi a csendes reménnyel, ami belülről emészt fel. Az én érzésem nem ilyen, sokkal inkább határozott és makulátlan. Azonban ezt neked is el kellett mondanom mielőtt újra úgy döntenél, hogy puszit adsz az arcomra vagy megölelsz. Ez így korrekt, nem igaz? – őszintének lenni hozzá talán egy picivel jobb volt, de azt nem állíthatom, hogy teljes mértékben megnyugodtam volna tőle. Azért mondtam el, mert úgy éreztem muszáj megtennem ha azt akarom, hogy őszinték legyünk egymáshoz, én meg nem tudtam őszinte lenni vele addig amíg ezt el nem mondtam neki, kerüljön amibe kerül.
// Most még azért is hosszú és őszinte reagot kaptál. //
Csak magyaráz, és magyaráz, és én már csak mosolygok rajta, mert persze nem értek hozzá, de van egy olyan érzésem, hogy engem a „jellegtelen” forrócsokijával is le tud venni a lábamról. Mondjuk ez nem nagy kunszt, főként, hogy már attól elolvadok, ha csak rám néz. Hát még ha csokit is kapok hozzá. Az már a mennyország lenne. Szóval vállaltam a rizikót és megpusziltam, de látszólag nehezére esett volna ezt egyszerűen csak elfogadni, mert nekiállt lerángatni a kesztyűjét. Én csak néztem kissé összezavarodva, mert kesztyűm az nekem is volt, szóval nem láttam át, mért érzi úgy, hogy adnia kell még egyet. De persze ezzel alaposan mellélőttem, mert ilyesmit tenni esze ágában sem volt. Teszem hozzá, ami valójában történt, az csak még annál jobban összezavart, sőt őszintén szólva olyannyira nem tudtam mit kezdeni a dologgal, hogy pár pillanatig csak bámultam rá, amikor az arcomhoz ért. Aztán elkaptam a pillantásomat, hogy szokás szerint a föld vizsgálásának szentelhessem, és természetesen a jól ismert vörösség is kiült az arcomra, mint az ehhez hasonló helyzetekben mindig. És a helyzethez híven mindketten azt tettük, amit mindig szoktunk: én hallgattam, ő beszélt. De még miket mondott! Igazából magához képest meglehetősen keveset, de annál furcsábbat. Bizony, még magához képest is. Ez már nagy szó. Azzal még rendben voltam, hogy örült, hogy itt vagyok, ebben még nincs semmi, az ő viszonylatában teljességgel normális. Olyannyira, hogy itt még válaszolni is tudtam. - Hát… Még nem… - felpillantottam rá, de amikor találkozott a tekintetünk, már olyan áthatóan nézett a szemembe, hogy képtelen voltam visszatérni a talaj bámulására. Majd alig hallhatóan válaszoltam neki. - Én is… Ezután jön az a rész, ahol úgy kapkodom a fejemet, mint valami idióta, és úgy is festek, mint egy idióta, egy másik idióta társaságában. Egyrészt, miután leesik, hogy mit is mondtam épp az előbb, természetesen még kétszer olyan vörös leszek, és ismét a földre meredek zavaromban, aztán amikor meghallom, mit mond, felkapom a fejem, és megint őt bámulom tágra nyílt szemekkel. És aztán megint zavarban vagyok, szóval vissza földre. És aztán megint megszólal, és én megint rámeredek, és csak hápogok, és közben borzalmasan érzem magam, amiért így viselkedem vele. Hozzá vagyok szokva, hogy nem működik az agyam, ha a közelembe jön, de ez nem jelenti azt, hogy az ilyen helyzetekben ez nem idegesít halálra. Na és ezután hosszas csönd, és hosszas dilemmázás következik. Egy részem már ujjong, és éppen egy végtelenül hosszú fesztivál, tavasz, virágkarnevál, csokiözön eljövetelét érzi, a másik felem meg éppen felkészül az apokalipszisre, mert Bailey azt is valahogy így közölné, ha holnap elpusztulna az egész világ. De ennél mondok még zavarosabbat is. Még ha nagy merészen feltételezném is, hogy azt szeretné mondani, esetleg, véletlenül, netalántán, hogy egy icipicit tetszem neki, akkor azután mi következne? Lehet, hogy korai még erre gondolnom, de a kapcsolatoknak megvan az a rossz szokásuk, hogy egy idő után végük van, és akkor még annyi sem marad nekem Bae-ből, amennyi most van. Aztán ott van Daniel is, bár azt mondta, őt nem zavarja, de mégiscsak ellopom tőle az ikertestvérét, és biztosan úgy érzi majd mellettünk magát, mint valami harmadik kerék. Meg aztán mi van, ha megismer úgy istenigazából, és rájön, hogy valójában ég és föld vagyunk, és taszítja még a gondolatom is? Még mit nem. Akkor már inkább maradjunk jó barátok. De ennél még rosszabb gondolataim is vannak. Talán éppen azt akarja közölni, hogy régesrég tudja már, hogy tetszik nekem, csak nem akarta mondani, hogy ne bántson meg vele, de már nem bírja tovább. Sőt az is lehet, hogy mindjárt közli, hogy kicsoda tetszik neki, aki nem én vagyok, márpedig akkor alighanem sírva fakadnék. Na jó, ez túlzás, igazából csak elfutnék, mint mindig, minden elől. Épp ahogyan most is teszem. Szóval ő csak néz rám, én meg csak felsóhajtok, majd elmosolyodom, szinte már szomorúan, és válaszolok neki: - Szeretnél már menni szánkózni, igaz? A kisfiú nemsoká visszaér.
Az volt a legnagyobb problémám, hogy nem tudtam eldönteni mit tehetnék. Na jó, egy részem határozottan tisztában volt azzal mi az amire vágyik, de abban már nem voltam olyan biztos, hogy ennek Saya örülne. Ezért is éreztem magam döntésképtelennek, mert egyáltalán nem szerettem volna felhergelni őt úgy, hogy aztán holnap szóba se álljon velem. Ami nem lenne jó, tekintve, hogy mennyire szeretek az ő közelében lenni és hozzá beszélni szinte minden egyes percben. Néha úgy érzem, hogy ha egy nap legalább egyszer nem beszélek vele akkor az a nap már eleve rossz volt és fel sem kellett volna kelnem az ágyamból. De most, most határozottan örülök annak, hogy nem hagytam ki ezt a napot. Ha a Roxfort falai között maradok, akkor nem szánkózhattam volna Saya-val és nem is öleltem volna ilyen kedvesen magamhoz hanem csak ki tudja mit tettem volna nélküle. Nem bántam, hogy nincs itt Daniel, már legalábbis nem, mert hát itt volt velem Saya és boldoggá teszi a szívemet minden egyes vele eltöltött pillanattal. Az érzéseim, még ha eléggé kétséges volt, hogy valóban olyan barátiak, mint ahogy mondjuk egyre inkább úgy gondoltam, ez már nem egyszerűen barátság, hanem sokkal több. Saya előtt azonban nem tudtam hízelgő és a fülnek kedves körítéssel előadni mindazt amit érzek iránta. Inkább hallgattam róla és teljesen másról beszéltem hozzá, mint most például a téli szünetes kirándulásról amit mindenképpen szeretnék vele tölteni. Oda meg rajta kívül senkit sem hívnék el, legyen bármilyen jó is a kapcsolatunk, szóval Saya igazán kiváltságos helyzetben van vagy lesz. Emellett, hogy még inkább érvelni tudjak még miért pont Saya-t hívom el nagyon egyszerű a válasz. Rajta kívül biztos, hogy mindenki járt már télen akár a hegyekben és szánkózhatott meg sízhetett is, de ő nem. Szóval éppen ideális választás arra, hogy őt hívjam el és... Nem. Végül is kit áltatok? Azért hívom el őt, mert szeretem és annyira beférkőzött a szívembe, hogy onnan nem tudnám kivenni s, ha mással mennék el, nem tudnék boldog lenni emellett jól sem érezném magam. De vele igen, mert azzal tölteném el az időt akit szeretek. – De van, pláne akkor ha nem tesznek bele elég tejszínhabot a készítői és egyszerűen úgy rakják a vendég elé, mintha sima kakaós kávé volna, amiből kifelejtik a tejszínhabot. Persze a kettő nem ugyanaz, de a kinézete sokakat megtéveszt, mert mindkettő barna színű. – tudom megint feleslegesen osztottam az észt és Saya bizonyára nem értheti miért vagyok leragadva ilyen kis apró részleteken, de el kellett mondanom neki. Az azonban egy picit meglepett amint elkezdett lábujjhegyre állni és nyomot egy puszit az arcomra teljesen ok nélkül. Bár tény, hogy a mai nap során én is okoztam nem egy meglepetést a számára az efféle érzelem kinyilvánítási lehetőségekkel mondhatni teljesen ok nélkül. Persze én azonban mindegyiknek tudtam az okát is, most azonban tartok attól, hogy mindent rosszul értelmezek és olyasmit is belemagyarázok Saya cselekedetébe amit igazából nem kellene. De a gond ott kezdődött, hogy nem tudtam nem viszonozni valamivel a pusziját. Így egyszerűen mindenféle meggondolásból levettem a jobb kezemről a kesztyűt és kedvesen megsimogattam Saya arcát. – Mondtam már mennyire örülök annak, hogy itt vagy velem Saya? – a szemeibe néztem és úgy éreztem, hogy egyáltalán nem akarom levenni az arcáról a kezem, mert minden amit akartam csak ez. – Jó, azt hiszem muszáj elmondanom neked valamit mielőtt valami butaságot tennék. – azt hiszem el kellett jönnie már annak az időnek, hogy elmondjam az igazat neki az érzéseimmel kapcsolatban. Már nem érzem ugyanazt, mint a legelején, hogy csak egy egyszerű barát lenne és nem akarnék sokkal több időt vele tölteni meg ehhez hasonlók. – A helyzet az Saya, hogy én... – egyszerűen ki kellett volna mondani neki azt a kicsi és sokatmondó szót. De hát ki tudtam mondani? Nem, anélkül biztosan nem, ha nem kérdez rá mi az amit mondani akarok.
// Hát muszáj neki ha nem akar unalmasnak tűnni. //
Persze, hogy nem hallotta, sose hallja azt, ami lényeges… Várjunk csak, nem is akartam, hogy hallja. Meg vagyok én őrülve teljesen? Még mit nem. Mihez kezdenék, ha kiderülne minden, és valami őrült zaklatónak nézne, aztán többet szóba sem állna velem. Szóval inkább csöndben maradok, és csak megrázom a fejem, még mindig a sáljának dörgölőzve, ami egyébként meglehetősen puha, és Bae illatú. És kék. Természetesen. Ez a kék-mánia amúgy nagyon vicces tulajdonsága, gondoltam már rá, hogy innentől csak és kizárólag kék cuccokat fogok hordani, hátha úgy megérti majd az érzéseimet, vagy esetleg tetőtől talpig kékre festem magam, hátha úgy tetszeni fogok neki. Igen, őrült vagyok, ez nyílt titok, épp úgy, mint az érzéseim, de persze neki ebből semmi sem tűnik fel, és hát ennek is megvannak a maga előnyei. Mint például az, hogy nem tart őrültnek. Pedig az vagyok. És asszem ez volt minden előnye. Már épp kezd nagyon elhúzódni a csend, és én érzem, hogy arra vár, hogy mégiscsak ismételjem meg a dolgot érthetően, de persze eszem ágában sincsen. Bár ő tagadhatatlanul egy idióta, szóval nagy valószínűséggel ebből sem esne le neki semmi, tehát végül is így sem fenyeget nagy veszély. Már épp felnéznék, hogy ismételten közölhessem, mekkora idióta, amikor hirtelen megint beszélni kezd, és csak beszél össze-vissza, hogy ő megvéd, meg hogy majd Daniel, meg mardekárosok, meg még ki tudja mi minden. Mármint erről szó sincs, én tudom, minden egyes szavát megjegyzem, még valóban fel is nézek, hogy rendesen oda tudjak figyelni rá, és nagyokat pislogva követem az arca minden egyes rezzenését. Nagyon aranyos srác. Így írtam le annak idején anyukámnak is. Tetszik a szeme, olyan szép zöld, én meg imádom a zöldet. Meg tetszik a szája is, mert olyan szép mosolya van, hogy elolvadok. Meg a szemöldöke is, az arcmimikájában elég fontos szerepet játszik, folyton az rángatja, hogy az érzelmeit kifejezze, és egyébként szerintem ettől tűnik olyan rém okosnak, amilyen okos amúgy nincs is. Meg az orrát is szeretem, de azt már nem tudom megmondani, hogy miért. Csak tetszik. Oké, én egy fura lány vagyok. Anyukám is kiröhögött annak idején. Persze szokás szerint kissé összezavar Bae jelenléte, a mai nap sem sok értelmes mondatot sikerült összeraknom, és ebben a beszélgetésben is jelentősen dominál, minthogy jó, ha szavakat képes vagyok kinyögni. A gondolataim is tőmondatokra szűkültek, mint azt az imént realizáltam is, ami kissé kínos, mert az agyam nagy részét az ámuldozás foglalja le. Nem is csoda, végül is mióta álldogálunk már itt ölelkezve? Lassan az egész rubrikát kénytelen leszek pirosra színezni abban a naptárban, ide már kevés a karika. Közben Bailey mesélni kezd nekem, és én persze szokásomhoz híven csillogó szemekkel csüggök minden egyes szaván. És remek dolgokról mesél, faházról a hegyekben, gyönyörű tájakról, és isteni forrocsokikról, meg persze együtt töltött időről, amit velem akar megélni. Most őszintén, melyik lány ne olvadna el az ilyesmitől? - Nincs olyan, hogy semmitmondó forrócsoki. - mosolygok rá, és ismételten elmerülök a zöld szempárban, aztán úgy döntök, még egyszer kísértem a szerencsémet. Lábujjhegyre állok, és egy puszit nyomok Bae arcára, mintegy megerősítésképpen, meg köszönetképpen, amiért ilyen szép dolgokat mondott nekem. Bár ahogy ismerem, nem tudja majd mire vélni a dolgot. Tudok persze az álmáról, hogy kávézót akar nyitni, már igen régóta dédelgeti ezt a vágyát, és mesélt is róla korábban. Volt alkalmam kóstolni a forrócsokiját, és azóta is a fél karom odadnám, hogy ihassak még egyet, mert annál jobbat még életemben nem ittam. Bár az meglehet, hogy elfogult vagyok. Egyébként most is szívesen elszürcsölnék egyet, mert bizony kutya hideg van, még így is, hogy szabadon hozzábújhatok Bailey-hez, ami talán még a forrócsokinál is jobb dolog, szóval egyelőre nem panaszkodom. De Bailey-hez bújva forrócsokit inni, na az volna csak remek.
¤ notes: ehhez már hű maradok, úgy érzem De Bae elviszi a beszélgetést Saya nélkül is
Amióta ismerem Saya-t azóta más szemmel nézek az emberekre, érdekelni kezdett a keleti kultúra, a szokásaik, az ünnepeik, hogy mennyivel másabbak, mint mi és ehhez hasonlók. Bár igazából az érdekelt, hogy Saya valójában milyen. Őt akartam megismerni, szinte már előre tudni minden egyes lépését és a barátjának lenni. Az elmúlt időben egyre jobban kötődöm hozzá és tartok attól, hogy egy nap elveszítem őt. Ha meg valamit elveszítek akkor azt automatikusan Alphonzo Turner gonosz, álnok, bosszúálló tettének képzelem. Persze Daniel biztosított arról, hogy az sosem fog megtörténni, mégis nyugtalanít a dolog. Úgy hiszem túlságosan ragaszkodom Saya-hoz, hogy csak úgy el tudjam engedni őt. A mostani cselekedetem is azt bizonyítja, ha nem volna így már régen eltoltam volna magamtól megelégelve az ölelések tömkelegét és bódító érzését legbelül a mellkasomban. Ezt az érzést nehéz lett volna úgy leírni, mint pillangók repkedése a gyomromban, annál sokkal inkább rosszabb volt és erősebb. Csak az volt a szerencsém, hogy Saya alacsonyabb nálam és nem nézett fel rám, ha megtette volna talán még inkább a közelébe akartam volna kerülni és soha az életbe el sem engedni magamtól. De persze egyszer muszáj lesz, a kisfiú visszafog jönni a szánkójáért és nekünk ha jót akarunk magunknak akkor vissza kell azt adnunk. Nekem éppen elég ha az életemben van egyetlen egy rendíthetetlenül idióta ellenségem, még egyre nincs szükségem, plán egy kisfiú személyében. Egy részem természetesen tartott attól, hogy ha túl sokáig maradunk így Saya-val akkor tönkre teszem a barátságunkat és elmondom neki azt ami már régóta nyomasztja a szívem. Félek, hogy ezzel úgy megbántanám őt... szóval mindenképpen az elvesztése lenne a vége. Mert ő mondjuk nem tud többként gondolni rám, mint egy egyszerű barátra. Azzal, hogy ő nem bízik meg bennem teljesen nem tudom mire gondoljak. Talán előbb nekem kellene őszintének lennem hozzá és nem attól félni, hogy itt hagy? Bár abból ítélve milyen hosszasan ölelkezünk és ő sem húzódik el tőlem arra következtetek, hogy nem is akar itt hagyni. Ez azonban mind következtetés, amíg nem mondjuk ki, hogy igazából mire gondolunk és mit akarunk tulajdonképpen egymástól. Azonban az is lehet csak fázik én meg mindenféle butaságot belemesélek a hosszan tartó ölelésbe. Csendben kellett volna maradnom és kétségbeesetten mindenféle zagyvaságot gondolni. De nem, nekem meg kellett zavarnom ezt a békés pillanatot a felesleges zagyvaságaimmal. Emellett még így sem azt mondtam ki amit kellett volna és őszintén gondoltam. Legalább azonban megtudtam, hogy nem akar vagy akar szánkózni vagyis akar csak még nem. Gondolom azt már meg sem kell említenem egy szavát sem értettem abból amit a sálamnak mondott. Hogy megértsem el kellett volna húzódnia és úgy beszélnie. De ő nem akart, sőt úgy éreztem egyre inkább fázhat ha képtelen elhúzódni tőlem. Bizonyára érezheti, hogy egyre több hőt termelek a közelségének köszönhetően és azt muszáj valamilyen módon elvennie tőlem, mert ő nagyon fázik. Azonban ha fázna, akkor régen megkért volna, hogy menjünk vissza a Roxfortba, mert nincs ehhez a hideghez szokva meg hasonlók. Legalábbis én csak erre tudok gondolni, másra nem. – Ha azt szeretnéd, hogy válaszoljak arra amit mondtál akkor nekem is hallanom kell Saya. – valójában csak a szemeibe akartam nézni, mert így egyszerűen képtelenség volt. Ha emlékezni akartam az arcára miközben erre az eseményre gondolok akkor látnom is kell őt. Az már teljesen mindegy, hogy beszél hozzám vagy sem, az emlékeink úgysem lesznek tiszták, nem valószínű évek múltán pontosan így és erre fogok emlékezni. De az arcára mindenképpen, elsősorban az arc az amit megjegyzek még egy ismerkedés során is, a név, nos maradjunk annyiban, hogy jobb az arcmemóriám egy-két fokkal. – Megígérem, hogy vigyázni fogok rád, de azt neked is hagynod kell Saya. Én nem félek a Mardekárosoktól, ha meg szükségem lenne valaki segítségére akkor az biztosan Daniel lenne az, ő kisegítene ha azt látná, hogy nem birkózom meg velük egyedül és nem tartják be az egy-egy ellen szabályait. Bár őket ismerve a mohóságon és tisztességtelen dolgok mellett aligha tudnak bármi jót is produkálni. Persze vannak kivételek, de őket is nevezhetnénk álszenteknek, elvégre a Teszlek süveg nem lehetett buta akkor amikor oda tette őket ahová valóak. – beszélnem kellett ahhoz, hogy meg tudjak feledkezni a saját butaságaimról. Ha beszéltem hozzá sokkal kevésbé éreztem zavarban magam és talán ezzel meg tudtam nyugtatni önmagamat is. – Arra gondoltam, hogy akár még máskor is eljöhetnénk szánkózni, de nem ide. A szüleimnek van egy téli és nyári nyaralószerűségük a hegyekben. Ott sokkal jobb csúszni és még meleg is van a faházban, emellett még a világ legfinomabb forrócsokiját és el tudom ott készíteni. Eldugtam ott a szobámban egy forma készítő készletet, amikor legutóbb ott voltunk a szüleinkkel. Van mindenféle, pillangó, hóember, béka, felhő meg hasonlók. Emlékszem anya nagyon mérges volt amiért újat kellett vennie nekem, azt hitte, hogy nem vigyázok eléggé a holmijaimra. Pedig erről szó sem volt, én csak ott akartam hagyni, mert tudtam, hogyha újra odamegyünk akkor elfelejtem magammal vinni és csak egyszerű semmit mondó forrócsokikat kell majd készítenem amiben nincs semmi különleges. – egy nap persze sejtem, hogy nem lesz szükségem formákra, hogy a fahéjnak igazán élethű ábrákat adhassak. A baj azonban ott van, hogy hozzá szoktam az előre megtervezett formákhoz, de majd biztos el fogom nőni, amikor végre meglesz a saját kávézónk. Remélem Saya lehet az első akinek majd saját készítésű figurás forrócsokit készíthetek. De a kávézóig még olyan sok idő van és persze a RAVASZ vizsga. Ha az nem fog sikerülni nem lesz kávézónk sem, amit persze nem szeretnék megérni.
Kissé kétségbe ejt a kijelentésével, miszerint legalább nem kezdtem el hisztizni, ezek szerint hajlamos vagyok az ilyesmire, pedig meg voltam róla győződve, hogy legalább ilyesmi baja nincs velem. De most jól viselkedtem a jelek szerint, talán ezért is akar megölelni, amolyan buksivakargatás, csak épp én nem a kutyája vagyok. Pedig még az is szívesen lennék, de az effajta beteg gondolataimat igyekszem háttérbe szorítani, van velem elég baj így is. Például - mint kiderült - hisztis tyúk vagyok. Innentől jobb lesz erre figyelni. De a buksivakargatás általában kettő, maximum tíz másodperces folyamat, én meg már mintha némivel hosszabb ideje bújnék hozzá, még mindig fáradhatatlanul reménykedve benne, hogy itt és most megfagy az idő, vagy ilyesmi. Ebbe a reménykedésbe már hat éve sosem fáradok bele, és a jövőben nem is igen fogok, de azért mégiscsak furcsállnám, ha valóra is válna, mint ahogy az most történik. Már éppen elkezdem számolni a szívveréseit, mint mértékegységet, amivel az ölelésünk idejét meg tudnám határozni, de még ha nem is zavarodnék bele folytonosan a saját szívem dobogásától a torkom magasságában, akkor is félbeszakítana Bailey ebben a pillanatban. Csak a nevemet mondja ki, de valahogy úgy, ahogyan sose szokta, bár nem tudnám megmondani, hogy miben különbözik. Talán csak a hatásában: mintha a már eddig is a torkomban dobogó szívem most még feljebb csúszott volna, egyenesen zsong a fejem, de visszafojtott lélegzettel várom, hogy mit akar mondani. Mert valamit akar, méghozzá valami fontosat, ez teljesen biztos. Szóval ő elkezd beszélni, nekem meg leesik az állam. Nyilván ő nem nagyon érzékelheti mindezt, mert jó pár vastag réteg ruha, sál, és miegyéb választ el bennünket, még így, ölelkezve is. Ugyanakkor magasságban jó egy fejjel fölöttem van, olyannyira, hogy ha akarná, pont megtámaszthatná az állát a fejem búbján. Még jó, hogy ilyen kényelmes magasságba nőttem neki. Meg hogy ilyenkor nem lát a fejembe. Nagyjából ilyen bugyuta gondolatok cikáznak a fejemben e pillanatban, tulajdonképpen az, amit mond, olyannyira meglepő, hogy fel se tudom fogni igazán. Persze beindul a védekező mechanizmus, nyilvánvalóan csak barátilag érti ezt az egészet. De ő csak mondja tovább, hogy miféle önző dolgokat képes kérni tőlem, holott nem mintha amúgy volna választásom a dologgal kapcsolatban. Hat éve nem adódott semmi, ami eltávolíthatott volna minket egymástól, és a jövőben sem lesz könnyű megszabadulnia tőlem. De mintha nem is akarna. Mármint, persze, ezt mondja ő is, de mondunk ilyet egy barátnak? Nemigen. Viszont szerelmi vallomásnak sem illeszthető be, vagyis jön a harmadik kategória, azaz a Bae-féle furcsaságok. Mint ma is, megölel, megpuszil, elhúzódik, megint megölel, egy totális érzelmi hullámvasút, ki tudna ezen kiigazodni? Előfordult nagyritkán már korábban is, hogy ilyeneket mondott, vagy csinált, és mint mondtam, ezek szép nagy piros karikákkal vannak jelölve a naptáramban, de azóta sem tudom őket mire vélni. Viszont még mindig a karjaiban tart, és ez igazából nekem már önmagában több mint elég egy heti adag boldogsághoz, és még mindig ebben hempergek lelkiekben, miközben Bailey tovább mondja a magáét. Meg szeretne védeni, nos ez határozottan lovagias, és épp úgy nem ad nekem semmi támpontot, csak a reményt, mint már hat éve mindig. Persze elolvadok közben, ahogy mondja, míg például ha Daniel mond ilyeneket, akkor csak vigyorgok, mint a vadalma, hogy milyen jó barátaim vannak. De sosem kértem egyikőjük segítségéből sem, tudom, hogy számíthatnék rájuk, de rém pocsékul érezném magam, ha valamelyiküknek bántódása esne. Várjunk ez ismerős, nem ezt mondta az imént Bae is? A legjobb volna, ha egyszerűen csak nem volnék ekkora idióta, hogy nekem mindig futni kelljen. Ott van például Jenine, jó pár évvel fiatalabb, mégis úgy lerendez mindenkit, hogy csak lesek. Bár ez nem biztos, hogy számomra is kivitelezhető volna. Hogy mi, hol, szánkó…? Ja, hogy mi itt szánkóznánk elvileg… Így belegondolva az sem volt rossz, de… Mért kell neki mindig sietni valahová, én még kibírnám egy darabig a fojtogató ölelésében. - Nem. Vagyis igen. - túl gyors válasz, nem ártott korrigálni, de ez meg így megint nem jó. Fene. - Mármint… - ennyire futotta, most már csak bámulok azokba a zöld szemekbe, és hagyom magam elveszni bennük, a hat év tapasztalata, hogy innen nincs tovább. De nem, koncentráljunk, nekem sem árthat néha egyértelműnek lennem. - Mármint mindjárt. - inkább visszabújok hozzá, és eltemetem az arcomat a sáljában, meg az illatában, legalább nem az orra előtt irulok-pirulok, csak olyan diszkréten. Ez most az én nagy pillanatom, végre vagyok olyan vakmerő, hogy kiélvezzem az alkalmat, ami adódott, és ne csak elkeserítsem magam folyton. Utólag majd persze jól megbánom, de legalább most jó, és addig is az agyamba vésem minden apró részletét ennek a jelenetnek. És ha már így belejöttem, mért is ne válaszolhatnék neki. Azaz a sáljának, lefogadom, hogy ő maga a felét se fogja érteni annak, amit mondok. - Egy igazi, vérbeli idióta vagy Bae, különben nem mondanál ilyeneket. - különben már rég tudnád, hogy mit érzek irántad, és már a fene sem tudja eldönteni, hogy mit gondolnál róla. Hat év ismeretség, közel, mégis távol, és én még mindig nem ismerlek téged.
¤ notes: továbbra sem, és mégis milyen hosszú a körítés
– Igen. Büszke vagyok rád, hogy nem kezdtél el hisztizni! – ezt olyan lelkesen mondtam mintha Saya éppen a hisztijéről lenne híres és a közelemben nem mutatná ki. Persze szó sem volt ilyesmiről! Én csak mérhetetlenül örültem a bátorságának és a jelenlétének. Ennél fogva nem is engedtem el. Nem mindig adatik meg, hogy 'öleljük meg Saya-t jó hosszasan' kedvem van. Ugyanis ritka bátorság fog el és késztet ölelésre, törődésre meg hasonlókra. Most, annyira el akartam mondani neki, hogy féltem őt és nem akarom a rémálmaim valóra válását. De csak csendben hallgatok és legbelül őrlődöm. Féltem a kettőnk között lévő köteléket, hogy egyszer majd olyan személyt tudhat maga mellett akit nem tudok elviselni és ebből kifolyólag nem lehetek a közelében soha többé. – Saya? – ez volt az a bizonyos pont amikor a büszkeség, a szeretet és a törődés összekuszálódott bennem. Nem akartam elengedni és azt sem, hogy ő engedjen el engem. Valamit azonban mondanom kellett neki, egy kifogást miért is szeretem a jelenlétét, de semmi sem akart kicsúszni a számon. Féltem attól egyszer csak úgy dönt elmegy és magamra hagy, aztán meg fagyoskodhatok egyedül amíg a kisfiú vissza nem jön a szánkójáért. Elvégre megígértem neki, hogy épségben visszakapja és ez azt feltételezi nekem jelen kell lennem a visszaadáskor is. Tehát semmiképpen sem mehetek el. – Megígéred, hogy sosem hagyjuk másoknak azt szét válasszanak minket és egymás ellen fordítsanak? – féltem, nem attól, hogy elveszítem a barátságát, hanem őt magát. A belsőm már nem vágyott másra csak a nyugalomra és biztos tudatra Saya sosem fog összeveszni velem, mert... Nem. Nem, tudom, hogy mennyire szeret, sem azt én mennyire tudom őt barátként szeretni. Persze nem nehéz hiszen...De egyre nehezebb, mert attól rettegek, hogy egy nap Saya szerelembe esik és elfeledkezik rólunk. Most persze teljesen komoly voltam, nem tudtam mosolyra húzni a számat míg ő meg nem nyugtat, hogy dilis vagyok és ha ez még nem volna elég akkor méghozzá félrebeszélek. Vagy legalábbis valami hasonlót amitől elmúlik az aggodalmam. – Tudom, hogy milyen önzően hangzott és nem kérhetek tőled ilyesmit de... – mégis hogyan fejezhetnék be egy olyan mondatot amit el sem kellett volna kezdeni, tényleg fogalmam sincs. Ha hallgatok és magamban tartom talán most nem kellene a végén gondolkodnom. Újra el kellene kezdenünk szánkózni, de hát tudok én parancsolni a karjaimnak, hogy ne öleljék Saya-t? Természetesen nem! – Féltelek szívem minden egyes apró zegzugával és nem akarom, hogy valami bajod essen. Túl sokat vagy a Mardekárosok célpontja és sosem bocsátanám meg magamnak ha nem tudnék tenni valamit. – kimondtam, mert akár ilyen véget is kaphatott volna az a 'de' szócska. Egy szóban is elmondhattam volna a lényeget, de nem. Nekem húznom kell az időt és sosem azt kimondani amit érzek, csakis burkoltan s, egyre félreérthetően. Szegény Saya-nak ilyenkor biztos nagyon nehezen sikerül eligazodnia rajtam, mert nem tudhatja mégis hogyan értelmezze azokat a szavakat amiket mondok neki. Vagy legalábbis én ilyenkor ezt képzelem el, mert nem látok a fejébe és muszáj a sajátomat használnom. Ami néha előny néha meg nem, hiszen tudni akarom mire gondol mellettem. Mi az ami bántja őt és nekem mit kellene mondanom vagy tennem, hogy ő felviduljon. – Szeretnéd ha a fecsegésem és a fojtogató ölelésem helyett inkább szánkóznánk? – meg kellett kérdeznem tőle, hiszen elég zavaró lehet ha elkezdek beszélni és miattam ő meg sem mer szólalni.
Felajánlja, hogy hátra ülhessek, de inkább rábízom a dolgot, mégiscsak ő itt a tapasztaltabb. Nagyon remélem, hogy minden telét szánkózással töltötte, mert a halálfélelmem nőttön nő, ahogy bámulok lefelé a mélységbe. Legalább hó vesz körül, úgyhogy reményeim szerint annyira nem fog fájni, még ha felborulunk sem, csak úgy fogunk vacogni, mint egy zsiráf az Antarktiszon. Végül bár kételyek közepette, de beülök elé a szánkóra, és miután jól rácsúszom ijedtemben, rögtön megbánom az életem, mert úgy ül hátrébb, mintha ragyaszóródásom lenne, ami tudniillik erősen fertőző, és nem túl szép betegség. Nyilvánvalóan ez cseppet sem esik jól, de az én hibám, hogy így rámásztam az ő baráti közeledésével ellentétben, és nincs jogom dühösnek lenni, amiért elhúzódott. Nincs jogom, de azért ez mégiscsak… De csak mert már megint majdnem azt hittem… Szóval efféle gondolatok között vergődve, érthető mód meglep, amikor Bailey kissé előrébb taszítja a szánkót, amikor én még korántsem voltam felkészülve az indulásra. Mármint igen, mondtam, hogy mehetünk, de kellett volna még egy kis idő, hogy elkerüljük azt a miniatűr szívrohamot, ami rám tört ebben a pillanatban. Meg azt a rövid sikolyt, ami a torkomból tört elő, és ami miatt persze megint elvörösödtem. Bailey még az utolsó pillanatban is elméletet magyaráz, én pedig megfeszített figyelemmel és izmokkal igyekszem elsajátítani a helyes szánkózási testtartást, bár a lábam már most görcsben áll. És aztán elindulunk, most már a lehető leghatározotabban, valóban elindulunk, és valóban nagyon ijesztő. Nem sikítok, csak összeszorított szájjal várom a halált, az ütközést, borulást, és a hideg, nedves havat, ami elborít majd. De nincs borulás, nincs fájdalom, nincs hideg, csak adrenalin az ereimben, köröskörül a hó fehér csillogása, és Bailey védelmező karjai körülöttem. Persze azért félek, és bizony csúszom is előre, amitől csak még jobban félek, úgyhogy - utálja vagy sem - belekapaszkodom Bae karjaiba, és közelebb is helyezkedem hozzá, biztos, ami biztos. Tulajdonképpen mire leérünk, már tetszik is ez az egész. Iszonyat félelmetes, de amíg ilyen közel lehetek Bailey-hez, addig mit nekem holmi halálfélelem. Persze nem engedem el szegényt, amíg teljesen meg nem áll a szánkó, és nem tudom magam egyértelműen biztonságban. Irulva-pirulva, és egy nehezen elrejthető boldog mosollyal fogadom el a kezét, hogy felsegíthessen, de aztán megint váratlan merényletet intéz ellenem. - Valóban... Élek... - állapítom meg nagy nehezen, miközben megölelget az első szánkózásom alkalmából, bár szerintem inkább azért, mert örül, hogy valaki végül kitartott mellette, és szánkózott vele. Persze, mint már mondtam, ha ezt tudom, már rég csak szánkóznánk minden télen. Bár igazából jobb lenne, ha nem ölelgetne ennyit, mert hiába húzódik el néha, ha önként ölelget, nem tudom nem azt hinni, hogy mégse undorodhat tőlem annyira. Igen, nyilván oda meg vissza vagyok, hogy a karjai között lehetek, nekidőlhetek a mellkasának, érezhetem a melegét, és beszívhatom az illatát, és mit ne mondjak, hozzá is tudnék szokni, de mért kell neki folyton hiú reményeket keltenie bennem. Már annyi éve, mindig… De azért remélem, még egy darabig nem enged el. Ha meg mégis, akkor jöjjön a következő kör, hátha életem második szánkózásáért is jár még ölelés.
¤ notes: Saya nem lett valami nagyon beszédes, bocsi
A hozzászólást Saya Misaki összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2015-01-18, 22:25-kor.
Végre szánkózhatunk, legszívesebben gondolkodás nélkül elindultam volna de mindenképpen fel kellett készítenem Saya-t az indulásra. Pláne, hogy azt mondta most szánkózik életében először. Ebből kifolyólag még jobban kell vigyáznom rá, emellett hagynom kellett neki, hogy láthassa az utat. Hátra amúgy is több súly kell és én szeretek hátul ülni, az utat amúgy is látom. Gyerekoromban meg amúgy rengeteget ültem elől, apa óvó karjainak az ölelését jó ideig nem felejtettem el, de azt észre vettem amikor már nem volt, nem kellett mellettem lennie. Az első buckánál felborultam és a halottat játszva az eget bámultam. Nem mintha apával nem borultam volna fel olykor, de egyedül teljesen más volt. Ennek az emléknek a tiszteletére azonban nem akartam ismételni, hogy Saya-nak fogalma legyen arról milyen elborulni a szánkóval. Persze azt is meg fogjuk tapasztalni, mert hát nem vagyok tökéletes, néha nem teszem le ott a lábam ahol kellene és úgy felgyorsul a szánkó, hogy a legközelebbi ugratónál ha vastag lesz a hó lecsúszom a szánkóról. De az elsőnek jól kell sikerülnie. Saya rám bízta az életét, ha elsőre nem okozok neki csalódást akkor felőlem utána ezerszer ledobhat engem magáról a szánkó. Legalább Saya-nak fogalma lesz arról, milyen ha jól megyünk a szánkóval és milyen ha nem. Tény, hogy a fejemben mindenféle eset lejátszódott, azonban összeszedtem magam és Saya jelenlétének köszönhetően elhatároztam, irányítani fogom a szánkót s, ezzel ura leszek a helyzetnek. – Rendben. Ha nem fog tetszeni elől akkor helyet cserélhetünk ha szeretnéd. De ha megtetszik elől, akkor mehetünk így. – azt nem tettem hozzá, hogy nekem könnyebb megvédenem őt így ahogy most vagyunk. Ha hátul történik vele valami és ő nem kapaszkodik jól azt sosem bocsátanám meg magamnak. Elől szemmel tudom tartani őt és még jobban magamhoz húzhatom ha úgy érzem vagy látom előre csúszna. Gondolom az előre csúszásnak köszönhetően rávettem őt arra, hogy betöltse azt a tátongó űrt ami közöttünk volt. Gondolom azért nézett hátra olyan kétségbeesetten, hogy megkérdezze tényleg szükséges neki ennyire közel lennie hozzám. El akartam mondani neki, hogy igen valóban szükség van erre, de aztán mégsem mondtam semmit. Inkább megpróbáltam úgy hátrébb helyezkedni, hogy az neki is jó legyen. Mikor ez megvolt és megadta a beleegyezését az induláshoz előre löktem a lábammal a szánkót a képzeletbeli rajtvonalhoz. – Ne felejts el sikítani és ne tedd le a lábad addig amíg lent nem vagyunk és már nincs mozgásban a szánkó. Nyújtsd előre a lábad úgy ahogy az enyémek is vannak, én majd fékezem ha túl nagy a sebesség. – ezt még el akartam mondani neki, aztán nem várakoztattam meg tovább és hagytam, hogy a szánkó lecsússzon velünk a dombon. Természetesen a lábammal igazgatnom kellett a szánkót, nehogy mi is szembe találkozzunk egy fával. Nem csoda, hogy minden erőmmel azon voltam Saya-nak ne essen semmi baja. Ezért mintha természetes volna szorosan öleltem és húztam is magamhoz amikor úgy éreztem előre csúszhat és netalántán beleeshet a hóba. Az egyre inkább közeledő domb alja megnyugtatott, mert tudtam a nehezén már túl vagyunk, ha le tudtunk jönni a domb tetejéről akkor meg is tudunk állni az aljában vagyis pontosabban ott ahol nem olyan régen a szánkót fel kellett húzni. Azzal az ellentéttel, hogy nekünk nem kellett közelebbi kapcsolatba kerülni a fával, ami a kisfiúnak nem egyszer sikerült. Letettem a lábaimat és lefékeztem, nem hagytam, hogy a szánkó tovább suhanjon a Roxmorts felé vezető útra. Leszálltam a szánkóról és kinyújtottam a jobb kezem Saya felé, hogy fel tudjam segíteni őt a szánkóról. – Gyere! Túl élted életed első szánkózását, ezért jár neked egy megnyugtató ölelés, mert biztos nem volt könnyű elöl ülni. – nem tudom milyen lehetett neki elől, pláne, hogy most először szánkózik ezért ha netán most félne egy kicsit, akkor így meg tudnám őt nyugtatni.
Ismét Bailey töri meg a csendet, ahogy a gyerekkoráról kezd mesélni, miközben trappolunk fölfelé a dombon. Mosollyal az arcomon, bár még mindig kissé elpirulva a korábbitól hallgatom, amit mond, és igyekszem elraktározni minden kis apróságot, amit korábban még nem tudtam. Sok kis apróságot sző bele, amin elnevetem magam, mint hogy hogy festhettek az ikrek eszkimókként, vagy ahogy megnyugtat, hogy nem fogunk fának menni. Amikor említést tesz a vörös arcomról, azt hiszem, csak még inkább elpirulok, eddig végig abban reménykedtem, hogy ez neki egyáltalán fel se tűnik. Egyébként szeretem, amikor mesél valamiről, a történetei közben mindig olyan felszabadultan érzem magam, és bármi is a bajom, azonnal felvidulok. Persze nem mintha most volna bármi bajom. Ellenkezőleg, ez a nap pályázhat a „Legjobb nap az évben” díjra. - Még jó, hogy ilyen magabiztos vagy, mert a sorsunk a te kezedben van. Most szánkózom életemben először. - bármilyen furcsa is ez. A japán szülők mániákusan féltik a gyerekeiket a hidegtől, úgyhogy a havat leginkább csak az ablakon keresztül élvezhettem. Az én anyukám meg még a szokottnál is aggódóbb volt, kész csoda, hogy elengedett Angliába tanulni. Különben most nem láthatnám Bae idióta vigyorát, amibe első óta szerelmes vagyok. Amikor azt kérdezi, ülök-e előre, egy kissé kétségbe esem, elöl ülve sokkal félelmetesebb lesz ugyanis ez a kaland. Én nagyon is úgy terveztem, hogy mögé ülök, és akkor minden gondom megoldódik azzal, hogy a hátába fúróm az arcom, és ki se nyitom a szemem a lejtő aljáig. Úgy valószínűleg meglehetősen élvezném is a szánkózást, és bárhány körre beneveznék. Így azonban… Bár rettegek, de erőt veszek magamon, biztos oka van, amiért előre ültet, úgyhogy belemegyek a dologba. Remélem, megéri majd az életemet kockáztatni. Bólintok Bailey-nek, és vonakodva bár, de helyet foglalok a szánkó elejének egy négyzetdecijén, mert hát mit tudom én, ő mennyi helyre tart igényt, de én ennyin is elférek. Ahogy beül mögém, és átkarol, hát szó se róla, megint döbbent zavar lesz úrrá rajtam, de ezúttal nem láthatja, hogy elvörösödöm, mert éppenséggel mögöttem van. Kivételesen azonban nem felejtek el levegőt venni, ugyanis magam előtt látom a lejtőt, ami innen valahogy sokkal magasabbnak tűnik, mint alulról. A halálfélelmem, és a Bailey okozta mámor nem éppen összeegyeztethető, úgyhogy az agyamban leheletnyi káosz uralkodik, és éppen hogy csak hallom amit Bae magyaráz a szánkózás elméleti alapjairól. Várjunk csak… Hogy előre csúszom…? De hát előttem már csak a lejtő van! Erre a gondolatra úgy megijedek, hogy menten hátrébb csúszom a szánkón. Azonban hamarosan elfogy a helyem, ahová csúszhatnék, ugyanis Bailey még mindig tagadhatatlanul mögöttem ül, és ez az apró malőr most azt eredményezi, hogy testem teljes egészében az övéhez simul. Ijedten fordulok hátra, hogy a reakcióját lessem, szeretnék bocsánatot kérni, de mint ilyenkor lenni szokott, egy hang sem jön ki a torkomon. Az arcom persze továbbra is griffendélesekhez méltó színben pompázik. Miután megbirkózunk a helyproblémával, már csak a beleegyezésemet kell adnom az induláshoz. Ez könnyebbnek tűnhet, mint eddig bármi, noha jómagam úgy érzem, mintha a halálos ítéletem írnám alá. Bár ha belegondolok, hogy Bailey karjai között ér el a végzet… Tulajdonképpen mért is ne. - Igen… Persze… Mehetünk… - meglehet, hogy a hangomból nem éppen határtalan bátorság tükröződik, ahogy az egy átlagos griffendélestől illő volna, de sokkal egyszerűbb volna a dolog, ha Bailey nem hagyna ilyen sok időt gondolkodni. Mindig akkor csinálja a legjobb dolgokat, amikor nem kérdez meg, hogy szeretném-e. Mint amikor elkapott. vagy amikor megpuszilt. Vagy amikor az előbb átkarolt a szánkón. Ó igen, határozottan ez lesz az év legjobb napja, csak győzzem kiélvezni.
¤ notes:
A hozzászólást Saya Misaki összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2015-01-18, 22:25-kor.
Elindultam a szánkóval előre, mert Saya beleegyezett, hogy akkor húzzam fel én a dombra ha már annyira szeretném. Tény nagyon-nagyon-nagyon feldobott az a tudat, hogy végre szánkót húzhatok. Nem érdekelt az milyen hideg volt éppen, mert eljött az a pillanat amit annyira vártunk már Saya-val. Ezért megérte itt maradni és várni a kisfiúra. No igaz, hogy be kellett segíteni egy kicsit annak érdekében minden úgy történjen ahogyan azt elterveztük. Sajnáltam, hogy nincs itt Daniel, mert tudom nem én vagyok az egyetlen a családban aki imád szánkózni. Bánhatja majd, amikor mesélni fogok neki erről. Éppen el akartam mondani Saya-nak, hogy elképzeltem milyen szomorú arcot fog váni Daniel amikor észre kellett vennem nincs mellettem. Biztos túl gyorsan és lelkesen indultam el, nem gondolva rá, ezért hátra néztem. Igen, valóban lemaradt. Sőt még el sem indult. De aztán mégis, ami örömmel tölt el, mert ezek szerint nem egyedül kell lecsúsznom a dombról. Az kevésbé lenne szórakoztató és emlékezetes. Emellett azt szeretném ha Saya jól érezné magát a közelemben, megfeledkezne mindenről ami éppen elszomorítja őt és nevetne azon, hogy mennyire bolondos vagyok. Amúgy is szeretek az ő kedvében járni, vagyis igyekszem, mert én sosem vagyok jó helyen jókor, hanem éppen ellenkezőleg. De most kivételes alkalom volt, tényleg. Miközben ezeket gondoltam, néha-néha vettem egy pillantást Saya-ra is. – Emlékszem kicsi korunkban mindig apa vitt el minket szánkózni és ő húzta fel a szánkót. Anya picivel érzékenyebb típusnak tűnt, ezért mindig morgott ha látta mindent beborít a hó és hideg van, ilyenkor jól bebugyolált minket, mintha eszkimók lennénk. Az ő arca is éppen olyan vörös volt az idegességtől, mint most a tiéd. Akkoriban nagyon béna voltam ha arról volt szó, hogy irányítsam egy kicsit a lefelé sikló szánkót. De most nem kell félned, reményeim szerint nem lesz olyan balesetünk mint a kisfiúnak. – az nagyon röhejes volna ha nem tudnám irányítani, de ilyesmire hála Merlinnek nem fog sor kerülni. Remélhetőleg. Már nem vagyok annyira béna. Amint felértünk a dombra megfordítottam a szánkót és Saya-ra pillantottam ismét. – Ülsz előre? Nem kell félned a kezemben lesz az irányítás és nem megyünk neki egy fának. – csak poénkodtam, nincs az a tél amiből kihagynék egy szánkózást. Mert szánkózni még könnyű, azon egy biztos tárgy amin még ülni is lehet, na de egy sílécen állni nem semmi, ha nem hosszá értő lábak hordják. Alig vártam már, hogy elinduljunk és csúszunk egyet meg aztán még egyet és még egyet, amíg a kisfiú vissza nem jön és el nem kéri a szánkóját tőlünk. Ha Saya leült előre akkor én helyet foglalok hátul és átkarolom őt, hogy meg tudjam fogni a szánkó kötelét. – Ha félsz nyugodtan belekapaszkodhatsz a karjaimba vagy nem is tudom. Akár sikíthatsz is, hogy álljunk meg, mert úgy érzed előrecsúszol a szánkón. Megegyeztünk? –igyekeztem mindent elmondani neki mielőtt elindulnánk. Jobb felkészültnek lenni, mintha valami váratlanul érne és nem tudnánk mit kellene tennünk vagyis Saya nem tudná mit kellene tennie. – Felkészültél? – nem, nem indultam el addig amíg ő engedélyt nem adott rá. Jobbnak láttam ha az indulást rá bízom. Csak úgy a saját fejemtől vezérelve nem akartam elindulni. Mert mi van akkor ha ő még nem készült fel? Nos, pontosan ezért kell megvárni az ő jóváhagyását az indulás előtt.
Bailey-re villan a tekintetem, ahogy még egy utolsó mondattal megtoldja az ajánlatomat, és megjegyzem magamban, hogy még mindig imádom a hangját, bár a véleményemből mindössze egy felé küldött mosolyt érzékelhet. Ami a kisfiút illeti, kissé aggódom az ügy kimenetele miatt, minden megtettem, de őszintén szólva, könnyebb dolgom lett volna, ha inkább Bailey-t vesztegetem meg. Tényleg, ez korábban is eszembe juthatott volna. Közben arra eszmélek fel, hogy egy roppantul kicsi - még az enyémnél is kisebb, ami már nagy szó - és borzasztóan hideg kéz érinti az enyémet, és a kisfiú a kezembe nyomja a szánkó zsinórját. Még jó, hogy adtam neki egy kis zsebpénzt valamire, ami felmelegítheti, mert menten megfagy szegény. Még egy tagadhatatlanul édes, noha kissé foghíjas mosolyt is villant rám, amit én egy kevésbé foghíjassal viszonzok is, és még mindig mosolyogva figyelem, ahogy elindul a falu felé. Közben Bailey is felegyenesedik mellettem, és a megjegyzésére halkan el is nevetem magam, bár hamar belém fagyasztja a hangomat, mert egy - számomra teljesen indokolatlannak tűnő - puszit nyom az arcomra. Szerintem mondanom se kell, hogy a szokásos rákvörös árnyalat most sem maradhat el, de az sem piskóta, amit ez után kezd el mondani, és ha nem tett volna róla már korábban, hogy a szívem kihagyjon néhány ütemet, akkor most jönne el a pillanata. Tehát a mai napon már másodszorra hoz olyannyira zavarba, hogy megfeledkezzek az alapvető szükségleteimről, mint a levegő, meg effélék, ami egészen biztos egy nagy piros karikát fog eredményezni a naptáramban. Általában egy ilyen is elég egy karikához - karikán kívül másra nincs is szükség, nem mintha elfelejtenék bármit is, ami hozzá köthető. Viszont díjaznám, ha befejezné a mondatait, mert az sose jó, amikor én bármit odaképzelhetek az „annyira, de annyira…” mögé. Persze ha előre tudom, hogy ennyire szeret szánkózni, akkor minden nap csak szánkóztunk volna. Ami azt illeti, nem árt majd megkérdezni, hátha legközelebb is volna kedve kijönni, bár elég ritkán juthatunk ki a suli területéről, így az a legközelebb még jócskán odébb lesz. Pedig én akár holnap is jönnék, ha ez Bailey-nek ennyire a kedvére van. - Jó persze… - közben nem árt, ha visszatérek a jelenbe, mert Bae elkéri tőlem a szánkót, én pedig még mindig kissé kábán a kezébe nyomom, hadd örüljön. Aztán elfelejtek elindulni, és csak figyelem a hátát amint békésen lépdel a dombnak felfelé, majd visszanéz, hogy ugyan mit csinálhatok én, hogy nem megyek. Pedig nem is csinálok semmit. Várjunk csak, hát persze, én is szánkózni akarok, akkor irány a domb. Szóval még mindig bamba vigyorral az arcomon néhány lépést futva teszek meg, hogy beérjem, aztán mellé érve fölveszem a tempóját, és nagyon lelkesen, továbbá még mindig rákvörösen bámulom a havat magam előtt. Na jó, néha azért felpillantok rá, csak hogy elkaphassam a tekintetem, ha néha találkozik az övével.
¤ notes: -
A hozzászólást Saya Misaki összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2015-01-18, 22:27-kor.
Boldog voltam, hogy itt lehetek vele és egy vicces emléket tudhatok a magaménak róla, egy újabb olyat, amiben ketten vagyunk. Ha naplót vezetnék minden bizonnyal a mai napot is megemlíteném benne, hogy Daniel keresett egy kifogást és itt hagyott minket, de Saya kitartott mellettem a hideg ellenére is. Ezért tisztelem őt annyira és biztosan állíthatom, hogy az ő kedvessége nélkül én nem is tudom hol lennék. Saya az én... Vajon ő mi nekem? Ha igazán barátok volnánk akkor nem csak én panaszkodnék néha neki hanem ő is nekem. Talán ha a legközelebbi névcseréjénél azt mondanám, hogy tényleg Daniel vagyok ahogyan azt ő hiszi... Csak előtte nem tudom eljátszani Daniel-t, tényleg nem. Ismer már annyira, hogy tudja melyik az az árnyalatnyi különbség a hangunk és a viselkedésünk között. Vagy legalábbis én így hiszem. Még sosem kérdeztem meg tőle, hogy megtud-e különböztetni Daniel-től és ha igen akkor hogyan. Úgy értem a kék-mániámat leszámítva, mert úgy elég könnyű hamarabb rájönni, hogy a talár alatt bizony nem Daniel lapul, hanem én. Így elvetettem az ötletet és reméltem, hogy majd egy nap eljön az a pillanat amikor megnyílik előttem. Akkor aztán igazán boldog leszek és kérhet tőlem bármit. De most térjünk ugyebár vissza a jelenre, ahol idióta módjára vigyorgok a kisfiúra és papolok neki azért, hogy kölcsön adja a szánkóját. A kislányokkal valamiért mindig könnyebb dolgom van, őket nem kell édességgel megvesztegetni, mert elég ha játszom velük cserébe és azt teszem amit mondanak. A legkisebbik unokahúgomnál például ez bevált, egy hosszú teazsúrért és hintázásért cserébe nekem adta a kék színű bögréjét. De ez a kisfiú sokkal nagyobb nála, nem lehet rászedni, mert biztos több esze van. Ezért van szükség az édességre amit minden kisfiúnak szeretnie kell, ez már alap szokás. Ha nem így van, akkor nagy pácban vagyunk. Még szerencse, hogy Saya elővette a megvesztegetésre szánt nyalánkságokat, ettől reményeim szerint a kisfiú kevésbé néz engem őrültnek amiért így megostromoltam őt a kérdésemmel. Reméltem, hogy megvesztegethető és ideadja nekünk a szánkóját az érdességért cserébe. Végül is Saya érveinek ha én lennék a kisfiú helyében nem mondanék nemet. Pénzt is ígér neki? Ha elfogadja az ajánlatunkat, akkor kérdés nélkül meg fogom lepni valamivel Saya-t, mert megérdemli csak ki kell találnom a szánkózás végére, hogy mivel. – Nos áll az alku? – képzeletben odatettem a kis öcsi szót is, mert emlékszem engem mennyire zavart amikor le kicsiztek és direkt nem említettem meg ezt fennhangon. Biztos ő is goromba szemmel nézne rám, ha így beszélnék vele. Szóval inkább visszafogtam magam és nem piszkáltam őt, hagytam, hogy magától az én rábeszélésem nélkül saját akaratából döntsön. Emellett nem szeretek rosszban lenni a gyerekekkel, mert ugyebár sosem lehet tudni mikor jön jól az ha értesz a gyerekek nyelvén. Megnézett minket, majd átadta a szánkó kötelét Saya-nak. Gondolom azért mert nála volt az édesség és a pénz is amit felajánlott neki. Így a kisfiú adott és kapott is valamit, ez egy igazán tisztességes csere. Tehát beleegyezett és Saya-nak hála még el is mosolyodott. Megköszönte az édességeket és a pénzt is, ami azt súgta, hogy jól nevelt, de hozzátette legyünk ám itt a szánkójával, azzal meg vidáman elindult a város felé. – Kedves volt tőled, hogy pénzt is adtál neki. Bezzeg amikor én voltam kisgyerek ilyen szerencse sosem ért. – ezt csak mellékesen jegyeztem meg, miután sikerült felegyenesednem. Örömöm vagy nem is tudom talán hálám jeléül még egy puszit is nyomtam az arcára teljesen meggondolatlanul. – Te vagy a legjobb! Annyira, de annyira... – belém fagyott a szó, mert olyan sok mindent mondtam volna neki csak az volt a gond, hogy nem tudtam melyiket volna helyes kimondani. Ami legbelül most bennem kavargott arra nem volt megfelelő kifejezés. – Felhúzom én a szánkót a dombra. Jó? – tény, hogy ezt nem kellett volna megkérdeznem, csak hát nem tudtam, hogyan kérjem el a szánkót tőle ezért. Már nagyon vártam, hogy végre szánkózhassunk egyet és növeljem azoknak a kellemes emlékeknek a számát amiket Saya-val együtt sikerült átélnem.
Hogy túl erősen húz vissza… Nos, lássuk be, Bailey néha ösztönösen ráérez a dolgokra, ugyanis minden bajom éppen ebben gyökerezik: bármit is tennék ellene, Bailey túl erősen húz vissza. Úgy vonzódom hozzá, mint a molylepkék az égve hagyott lámpához, és még az is passzol a hasonlatban, hogy ha túl közel megyek, akkor jól felsülök. És milyen boldogan vigyorog, miközben ezt mondja, olyannyira, hogy már a hasamban is molylepkéket érzek verdesni, ahogy ránézek, de mégsem tudok vele együtt boldognak lenni. Vajon mióta… Mióta nem elég nekem az, hogy csak vele vagyok? Mióta vágyom többre? Hogy ne kelljen elszigetelnem magamat előle, és toronymagas falat felhúzni, pusztán azért, nehogy belelásson a lelkembe? Mióta nem tudom úgy nézni a mosolyát, hogy közben ne legyek mégis valahol szomorú? Vajon mióta kell már mindezt elnyomnom magamban? És aztán ott a másik kérdés: Meddig? Erre a kérdésre nincs válasz. A végtelenbe, és tovább. És én tűrök, mert nincsen más választásom, és annak ellenére, hogy már kevés nekem, ha csak vele lehetek, mégsem bírom ki nélküle. Nem telik el nap, hogy ne látnám, és nem is tudom, mit tennék, ha ez másként volna, ha teszem azt, sosem láthatnám viszont. Végigszenvedem nélkülük az összes szünetet, és csak arra várok, hogy visszatérhessek az iskolába, pusztán azért, hogy találkozhassak vele. Nem tudom, mikor jutottam el erre a pontra, de pontosan tudom, hogy innen se előre, se hátra nincsen már semmi. Tehát szenvedek. Békésen. Csöndesen. És valahogy mégis élvezem, hogy most itt van, hogy engem néz, hogy most csak az enyém. Vagy legalábbis, hogy ebben a tudatban ringathatom önmagamat. De amilyen hirtelen találtam magam a karjaiban, olyan hirtelen vetek is neki véget, és bár százszor megbánom utána, tudom, hogy így kellett tennem. Persze ez nem teszi egyszerűbbé, és legszívesebben teli erőből verném a fejem abba a fába, aminek a kisfiú sokadszorra is nekimegy a szánkójával. Látom Bailey-n, hogy szokás szerint nem érti, mivel szomorított el, de mindent megtesz, hogy felvidítson, és ez már önmagában javít a kedélyállapotomon. Figyelem, ahogy bohóckodva meghajol, hogy kiegészítse az amúgy is idióta válaszát, és élvezem, hogy végre őszintén vigyoroghatok rá. Bailey, az én idióta lovagom. Jó is lenne. Az út további részét immár szótlanul tesszük meg, én nem győzök koncentrálni, hogy még egyszer elő ne forduljon az előbbihez hasonló eset. Balesetmentesen érünk le a kissráchoz, akire Bailey egyből megpróbálja rátukmálni az édességemet a szánkóért cserébe, én pedig - ha már ilyen lelkesen a kezébe vette az irányítást - hagyom neki, hogy egyedül próbálkozzon. Főként, hogy roppant aranyos, ahogy így beszélget vele, és önkéntelenül is elképzelem, milyen apuka válna belőle. Majd úgy döntök, hogy ez már mégiscsak több a soknál, és inkább az adott szituációra koncentrálok. A kisfiú elmélyülten bámul Bailey idióta vigyorára, szemmel láthatóan nem tudja mire vélni a dolgot, és úgy tűnik, nagyon hozzá van nőve a szánkójához. Úgy döntök, mégse árt, ha beleavatkozom, leguggolok a gyerek elé, és elmosolyodom. - Tudod, mi is imádunk szánkózni, de nekünk nincsen szánkónk. Ha kölcsönvehetnénk a tiédet egy kicsit, neked adnám érte az összes édességemet, amit a Mézesfalásban vettem. - úgy hangsúlyozom a mondandómat, mintha roppantul sajnálnám, hogy nem ehetem meg az összeset én magam, és elő is veszem a zsarolás eszközét, jobban hat, ha látja is. Annyi féle van, hogy valamelyiket egész biztosan imádja. A vártaknak megfelelően egyből csillogni kezd a szeme, én pedig úgy döntök, hogy biztosra megyek, és még a maradék pénzem is feláldozom. - Tessék. Ebből tudsz venni magadnak valami forró italt a faluban, ami majd jól átmelegít, és mire visszaérsz, visszakapod a szánkódat. - Kissé gügyögve beszélek hozzá, legalábbis úgy, ahogyan egy gyerekhez szoktak a felnőttek, és ettől meglehetősen öregnek érzem magamat. Még akkor is, ha éppen egy szánkót próbálok kizsarolni egy kisgyerekből.
Most végre megmenthettem őt valamitől, még ha az éppen az elesés is volt, de remélem ezzel sikerült bebizonyítanom neki, hogy én meg tudom védeni őt. Csak azt bántam, hogy sosem kér segítséget, mondjuk most sem kérte, ami elég nyilvánvaló a számomra tudjam a segítséget nem csak kérni lehet, hanem adni. Olyan hirtelen és meggondolatlanul, mint ahogyan én tettem. Szerintem ez volna a legjobb megoldás legközelebb. Akkor is segíteni fogok neki ha ő nem akarja! Kész, téma lezárva, már csak várnom kell a következő bajba jutására amiből kimenthetem Saya-t. Annyira, de annyira boldog volnék ha többször lenne hálás nekem, mert valami olyat tettem érte amivel nem magamra gondoltam, hanem rá. Csakis rá. Ami bizonyítja azt, hogy szeretem és tényleg szeretem s, nem kell tartania attól egy nap bizony nem ismerek rá, kinevetem meg gúnyolódom rajta. Emellett ha gúnyolódnék is rajta tuti elküldene melegebb hajlatra és megmondaná kerek-perec a véleményét rólam. De én igyekszem előre tekinteni és megóvni őt a felesleges idegeskedéstől amit az én irritáló jelenlétem okozna neki. Ezért sem szeretem azokat akik piszkálják őt, tudom, hogy nem az én dolgom meg nem tartozik rám, de akkor is! A közelsége tagadhatatlanul mindig jól esik, hát még most, hogy a karjaimba zártam őt, védelmezően. Bárcsak többször tehetnék így! Akkor biztos több titkát bízná rám és nem félne elmondani azt ami éppen nyomasztja őt. Tátogó ajkait elnézve akaratom ellenére is elmosolyodok vagy inkább vigyorodok, mert sikerült meglepnem őt úgy, hogy szóhoz se tudjon jutni. Ez azt jelentheti, hogy valamit jól tettem és ez boldoggá tesz. Mérhetetlenül boldoggá, akarom mondani vigyorgóssá. – Örülök, hogy nem esett semmi bajod. Már azt hittem, hogy túl erősen húzlak vissza. – legalábbis a szavaiból erre következtettem. Most meg amúgy sem várhatom el tőle, hogy értelmesen válaszoljon vissza, hiszen olyan hirtelen történt mindez, még jó ha tud beszélni egy ilyen váratlan helyzet után. Természetesen nem engedtem el, még azután sem, hogy már meg tudott állni a saját lábán. Bizonyára fázhat és ha nem is teljesen de legalább addig amíg közel van hozzám valamit teszek annak érdekében... Szóval nem hagyom őt teljesen megfagyni ha már itt van velem. Amíg rám nézett és csak rám, bűntudat nélkül azt gondoltam, hogy ezután vigyázhatok rá. De amint lesütötte a szemeit, hirtelen hozzám bújt, megölelt majd ugyanolyan gyorsan elhúzódott már nem tudtam mit kellene tennem. Mert hiába köszönte meg újra, tudtam, hogy valami bántja őt. – Igazán nincs mit, ez lovagi kötelezettségem volt. – a móka kedvéért, hogy mosolyt csaljak az arcára még meg is hajoltam. De hamar felegyenesedtem, ugyanis nekünk még dolgunk volt a kisfiúval. Kellett a szánkója és reméltem, hogy az édességért cserébe lemond addig amíg Saya és én szánkózunk. Véleményem szerint könnyedén leérkeztünk a dombtetőről, most már ahogy elnéztem Saya is meg tud állni a saját lábán és ez már sokkal megnyugtatóbb. Persze azért fel voltam készülve egy következő esésre is a biztonság kedvéért. Láttam, hogy a kisfiú ismét elindulna előre mert szívesen csapódna neki még egyszer ugyanannak a szegény fának vagy egyszerűen csak felborulna a hóban, mert számára az annyira szórakoztató. De nem hagyhattuk, hogy újra megtegye! Ezért elhatároztam megszólalok, még akkor is ha talán Saya-nak kellett volna átadnom a szót, mert ő lány és biztos jobb hatást kell a kisfiúban. Azonban nem tettem így, mert nem várhatom el mindent tőle. Én harcoltam ki magamnak a mai napi szánkózást megspékelve némi vacogással, tehát kötelességem nekem megszólalni. Bár mit is mondhatnék? Minden bizonnyal illendő volna megszólítani. – Szia! Ne félj nem vagyunk rablók és bántani sem szeretnénk téged! De van számodra egy nagyszerű ajánlatunk, ha néhány csúszásra kölcsön adód a szánkódat. Ígérem épségben visszakapod. Na mit szólsz hozzá? – még le is hajoltam hozzá és reméltem, hogy nem fog elszaladni emiatt.
A megjegyzésemet hallva szomorúan sóhajt fel, én pedig az ajkamba harapok, amiért szokás szerint nem tudtam csendben maradni, és persze jól lelomboztam Bailey-t. Pedig én azt szeretem, ha mosolyog, ha láthatom az idióta vigyort az arcán, amitől még ennyi év után is elpirulok, és ezért bármire hajlandó volnék. És mégis, mint már annyiszor, épp nekem sikerül elvennem a kedvét. Egy darabig még csöndben álldogálunk egymás mellett, míg fel nem dobom a megvesztegetés ötletét, amibe Bailey gondolkodás nélkül beleegyezik, és én már rángatom is le a dombtetőről. Na és hogy aztán mi történik, azt már én sem értem igazán, még azóta sem. Odáig tiszta a történet, hogy teszek egy rossz lépést, a lábam megcsúszik a jeges talajon, és egy nyikkanás kíséretében elvágódom, csakhogy ezután annak kéne jönnie, hogy találkozom a kőkemény földdel. Márpedig nem találkozom, ugyanis a következő pillanatban általam megmagyarázhatatlan módon Bailey karjai között találom magam, és ennek hatására még levegőt venni is elfelejtek. Ahogy az a legtöbbször lenni szokott, amikor csak a közelembe jön, a fülemig elvörösödöm, és csak bámulok rá döbbenten, miközben egy hang sem jön ki a torkomon. De tátogok, mint egy hal, mert nagyon szeretnék mondani neki valamit, azaz inkább sok mindent, többek között ilyeneket: „Ne haragudj! Istenem, de béna vagyok! Köszönöm!” Meg talán valami olyasmit is, hogy teljesen belé estem, de ezt - bármennyire is szeretném - sosem fogom tudni elmondani neki. Szóval továbbra is csak tátogok, mert a hangomat képtelen vagyok megtalálni, sőt, a gondolataim is csak cikáznak a fejemben őrültek módjára, úgyhogy ha megszólalnék, akkor se jönne ki belőle semmi értelmes. De Bailey nem várja ki, míg összeszedem magam, és aggódva érdeklődik a hogylétem felől, én pedig még el is gondolkodom, hogy mi volna, ha megmondanám neki, hogy mindjárt megfulladok, mert amióta elkapott, nem mertem levegőt venni. Nem, azt hiszem jobb lesz, ha megvárom, míg visszaállnak az létfunkcióim, és közlöm, hogy semmi bajom. Teljesen megszeppenve nézek rá továbbra is, és nagyon remélem, hogy nem áll szándékában elengedni még igen hosszú ideig. - Én… Te… Semmi… Nem… Köszönöm. - nem pont így akartam mondani, de a lényeg benne volt, és ahhoz képest, hogy mennyire zavarban vagyok, ez még egy egészen jó eredmény. Eszem ágában sincs persze megmozdulni, vagy bármi olyat tenni, amiért esetleg úgy dönthetne, hogy elenged, úgyhogy csak állok dermedten, és békésen bámulok bele azokba a nagyon zöld szemeibe. Ez valójában szerintem határozottan jobb program, mint kisgyerekekkel ölre menni egy szánkóért, és én történetesen ki lennék békülve vele, hogy egész nap csak Bailey-t bámuljam, főként ilyen közelről. Közelről, közel, nagyon közel! Istenem, de jó lenne, ha egyszerűen megcsókolna… Mármint, mi? Jobb lesz, ha ezt gyorsan elfelejtem, már így is túl sokat jár a fejemben, holott nagyon is jól tudom, hogy sosem leszek több neki egy egyszerű barátnál. Kissé szomorúan sütöm le a szemem erre a gondolatra, és a gyönyörű zöld szempár helyett most a csillogó havat bámulom a lábaink között. Eddig tart tehát, mire összeszedem magam, hozzábújok, megölelem, de gyorsan el is engedem. Immár egy-két lépés távolságból egy könnyed mosolyt küldök felé és most már csak ennyit mondok: - Kösz. - de kétlem, hogy azt a kis szomorúságot ne látná megbújni a mosolyom mögött. Olyan sok éve ismerjük már egymást, és ő mindig észrevette, ha valami bántott, csak éppen azt nem, hogy az a valami legtöbbször éppen ő maga volt. Ennek köszönhetően az esetek többségében nem lehettem vele őszinte, és ezzel egészen biztosan ő maga is tisztában volt, bár az okát nem érthette. És mintha mi se történt volna, ismét elindulunk egymás mellett le a dombtetőn, rendíthetetlenül, mert a mai nap folyamán nekünk még szánkózni is kell.
¤ notes: Boldog Új Évet!
A hozzászólást Saya Misaki összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2015-01-18, 22:29-kor.
Türelmetlenebbnek kellett volna lennem, de nem nekem várnom kellett és hagynom, hogy Daniel elmenjen. Hamarabb észbe kapok, nem hagyom magamat megfagyasztani ebben a hidegben és még Daniel is jól szórakozik. De ehelyett a távolodó alakját nézhettem, amint eltűnik a látóhatáromból. Én azonban fagyos mosolyt akartam csalni Saya arcára és megmutatni neki, hogy mégis érdemes volt ma kijönni ebbe a hidegben. A kisfiút elnézve azonban rá kellett jönnöm, hogy ha nem lépünk közbe akkor csak itt fogunk állni és megfagyunk. Mert bármilyen meleg legyen egy kabát bizony-bizony egyszer csak elveszti a hőjét, az egy helyben toporzékolásnak köszönhetően. Ha mozognék felmelegednék, de már úgysem lenne az igazi. – Igazad van, a kisfiúkat ismerve meg egy jó ideig nem is fogja abba hagyni. – felsóhajtottam, mert tudtam, hogy amíg bele nem fagy a szánkóba addig nem fog megállni. Inkább kitartóan küzd amíg még lehet és esze ágában sincs a jó meleg házikóba szaladni, mert minek ha egyszer a szánkózás vagyis inkább a bénázás a szánkóval sokkal murisabb. – Megvesztegetni? Hm jól hangzik! – tekintve, hogy édességről volt szó a kisfiú talán elfogadja tőlünk és kölcsön adja a szánkóját. Legalábbis reméltem. Annyira önző nem lehet, hogy elfogadja az édességet és ne adja ide a szánkóját. Ha mégis megtenné akkor én készen állok és más módszert alkalmazok. Amit remélem nem kell megtennem, mert nem szeretem ha a gyerekek sírnak és pont miattam. Szeretek jól kijönni velük, ha nevetgélnek a közelemben és boldogok. Remélem ez a kisfiú édesszájú lesz és nem mer nemet mondani nekünk. Hagytam, hogy Saya maga után húzzon, ami megjegyzem nem volt ellenemre. Magamtól mentem vele kézen fogva és repesve az örömtől, hogy végre teszünk valamit a szánkózás érdekében. Lelkesen tartottam vele és boldogan hallgattam a talpam alatt ropogó hó hangját, azaz csak hallgattam volna lefelé a dombon ha Saya el nem csúszik. Hála Merlinnek fogta a kezem így gyakorlatilag nekem is csúsznom kellett volna vele, de nem így történt. Nem, mert nem hagyhattam őt elesni és hagyni, hogy magával rántson. Minden bizonnyal már így is eléggé fázhat, ha belekerül a hóba, ha belekerülünk a hóba akkor még ennél jobban fogunk fázni. Szóval meg kellett 'mentenem' őt, így habozás nélkül vetettem be a másik karomat, hogy elkaphassam. Az ilyen esetek miatt tartom Saya-t törékeny kis pillangónak, akit meg kell védeni a bajtól, de nem mindig engedi, mert mire a tudomásomra jutna ő addig már régen letudta az ügyet valamilyen módon a segítségem nélkül. Ezt persze nem oldhatta meg egyedül így végre hasznosnak bizonyulhattam. – Nem esett semmi bajod, ugye? – olyan szorosan húzhattam a karjaimba, hogy ne essen el, azt hittem fájdalmat okozok neki ezzel. Emellett még hideg is van, biztos a nagy hirtelenségben nem figyeltem arra, hogy elviselhetőbb legyen a segédkezésem. Igyekeztem rá figyelni, tényleg rá figyelni és aggódni érte. Elvégre ő csak miattam maradt itt és nem ment Daniel-el mondván, hogy megfagy idekint s, semmi kedve sincs maradni meg várni a kisfiúra.
Nem is tudom, mennyi ideje álldogáltunk már ott, arra várva, hogy az a hülye kisgyerek megunja a szánkózást. Nem is értem, mit képzeltünk, amikor kijöttünk ide, hogy mi majd akkor most szánkózni fogunk, csak éppen szánkónk nem volt hozzá. Kérjünk el egyet egy gyerektől - jó ötlet, csak éppen mi a fenéért adná nekünk oda? De ki vagyok én, hogy elrontsam Bailey szórakozását? Szóval itt fagyoskodunk mind a hárman, amikor egyszer csak Daniel úgy dönt, hogy elege van, és egyszerűen itt hagy minket. Kétségbeesetten nézek rá, legszívesebben vele tartanék, mert már nem érzem a lábujjaimat, de nincs szívem csak úgy itt hagyni Bailey-t. Félelmetes, hogy képtelen vagyok bármire is nemet mondani, amit csak kitalál, és inkább fagyoskodom itt mellette, mint hogy szembe kelljen néznem a szomorú kutyatekintettel. Daniel tehát lelép, mi pedig maradunk, kissé leverten, átfagyva, másrészről kettesben, amitől máris kétszer olyan gyorsan ver a szívem. Ha csak belegondolok, hogy csak mi ketten vagyunk itt, a semmi közepén, máris kevésbé fázom, de olyannyira zavarba jövök, hogy alig merek ránézni Bailey-re, aki közben egyébként lelkesen mondja a magáét. - Hát ránézésre magától is elég jól megy neki, mert még mindig nem unta meg. - válaszolok neki összekoccanó fogakkal. Mostanra már télikabát ide vagy oda, elég erősen vacogok. Ha lány lenne, könnyebb dolgunk lenne, akkor csak ránézne Bae-re, és hozzám hasonlóan azonnal beleesne. Belegondolva abban az esetben Bailey ötlete is remekül működne, csakhogy egy kissrácról van szó, tehát más technikához kell folyamodnunk. Idegesen gyűrögetem a zsebemben lévő édességek csomagolását, belátom ugyanis, hogy kénytelen leszek feláldozni őket. Nem mintha magamnak vettem volna, Bailey-nek akartam adni, mondván, hogy nem kérem, egye meg. Mindegy, közvetetten így is az ő célját fogja szolgálni. Előveszem a sok cukros vackot, és Bailey orra elé tartom. - Meg fogjuk vesztegetni. Gyere! - kézen fogva húzom magam után célirányosan a kiskölyök irányába, miközben egyenesen magam elé bámulok, ugyanis a fülemig elvörösödtem, de ez nyilvánvalóan csakis a hideg miatt lehet. Persze nem számítok rá, hogy pontosan mennyire csúszós is a hülye hó, főleg lefelé a dombtetőről, úgyhogy a következő pillanatban eltűnik a lábam alól a talaj. Egy rövid sikkantás kíséretében jó nagyot rántok Bailey karján is, akit továbbra sem engedtem el, ugyanis - mint már említettem - nem számoltam a súrlódási tényező megszűnésével.
¤ notes: innentől rád bíznám a folytatást
A hozzászólást Saya Misaki összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2015-01-18, 22:29-kor.
A tájat beborította a talpam alatt ropogó fehér hó, aminek már gyerekkorom óta nem tudok ellenállni. Akkoriban képes voltam akár még sapka és kesztyű nélkül kiszaladni a házunkból, hogy belerohanjak abba a hóbuckába amit apa gondosan eltakarított az útból. Na jó, ez mondjuk túlzás de tényleg képes lettem volna rá ha anya le nem fog az ajtó előtt és rám nem erőlteti az akkoriban még undorító színű sapkámat. Nem voltam oda a pirosért, ezért mindig elemeltem Daniel kék sapkáját, mert ugyebár valamivel meg kellett különböztetni minket egymástól. Én meg természetesen már akkor elkezdtem kékben látni a világot. Ennek meg az lett a következménye, hogy anya kicsi Daniel-emnek nevezett, mert ugyebár ő a kék színű sapkát adta neki és nekem a pirosat. Egy kicsit elkényeztettek, rászoktam és azóta már megszokásból szinte rutinosan még otthon is Hollóhátasnak öltözöm. Úgy értem, ha kék-mániás vagy akkor légy rá büszke felfogással rendelkezhetek még azokban az időszakokban is. De most, mivel tél van és mindent beborít a hó megtisztelem ezt az időszakot és nem a kék kesztyűmet és kabátomat veszem fel hanem a szürke kesztyűmet és barna kabátomat, ami valljuk be jobban melegít. Sokkal vastagabb és a nagyitól kaptam születésnapomra, mert ő gondolt a télre csak a kék színre nem. Ez meg pont jó ahhoz, hogy valamivel kordában tudjam tartani a kék-mániámat. Persze a kék sapkámat nem tudtam lecserélni másra, mert hát mit szépítsek a dolgon más színű nincs is. Ha volt az akkor nagyon de nagyon régen volt és akkor még nem is voltam roxforti diák, hanem csak egy öt vagy hét éves kisfiú. Csodával határos módon azonban nem voltam egyedül, velem volt Daniel és Saya is, szóval ha nagyon szúrta volna a szemüket a kék sapkám akkor tuti levarázsolták volna róla és a hóban ásták volna el jó mélyen, hogy ne lássák többé rajtam. - Szerintem ma... - alig kezdtem bele a mondatomba és pillantottam rájuk a mosoly amit megmertem csillantani az arcomon egyszerűen odafagyott. Úgy terveztük, hogy együtt 'kölcsön kérjük' az egyik szánkózó kisfiú szánkóját és ha meguntuk a sok havat akkor visszaadjuk neki, de nem így lett. – Mi? Most hová mész? Csak nem meguntad a várakozást? Pedig szerintem az a kisfiú szívesen kölcsön adná nekünk a szánkóját. Túl sokszor veszi célnak a fákat és mindjárt megunhatja a... – semmit, mivel teljesen feleslegesen papoltam és közben mutogattam neki szánkójával a fának csapódó fiúra. Nem értettem pontosan, hogy Daniel mit mond, de a szavaiból annyit kiszűrtem halaszthatatlan dolga akadt éppen most. Szerény véleményem szerint meg csak fázott, nem öltözött fel rendesen és ezért jobbnak látta ha egy jó kifogást keresve elmegy valahová ahol melegebb van, mint idekint. – Nem baj, akkor is szánkózni fogunk. – jelentettem ki határozottan és közben Saya-ra pillantottam. – Szerinted, ha megígérem neki, hogy megtanítom szánkózni kölcsön adja nekünk?
És most már tudok írni Danielnek is, hogy mi történt, te meg remélem tudsz írni nemsoká, bár én elkéstem kicsit a reaggal 
//
De Bae elviszi a beszélgetést Saya nélkül is 
