2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Olyan bután érzem magam, hogy én csak úgy vigyorgok és tök jól érzem magamat, mire észre sem veszem, hogy Demi olyan szomorkás. Tekintetem végigfuttatom rajta, majd azért picit zavartan mosolyodom el. - Jó a hajad, jól áll ez a szín. - Próbálom visszavenni a sok dumát és leplezni, hogy igazából mennyire jó a kedvem. Tekintetem őt figyeli, valamiért érzem, hogy a Lianes dologgal úgy érzem, teljesen beletrafáltam. A lehető legrosszabba. Elfintorodom. - Micsoda?! - Kissé dühösen fordítom oda el a fejemet amikor elmeséli mi történt. - De hát én ezt nem értem! Annyira érdeklődött utánad meg minden... - Egyik kezemet a homlokomra teszem, aggódó pillantásokat vetek a lány felé. Érdekel mi van vele, hiszen a barátnőm és nem akarom, hogy szenvedjen. - Valamin összevesztetek előtte vagy...? Én... sajnálom Demi. - Ahogy tovább haladunk, némi csönd után próbálom feldobni a hangulatot, csak az nem biztos, hogy ezzel az én pasiügyemmel kellene. Hiszen eszembe jut, hogy ezzel talán jobban elkeseríteném... Halkan felsóhajtok. - Tudod, izé... én nem akartam eltitkolni meg ilyesmi csak... - Nyelek egy nagyot, kicsit a távolba emelem a pillantásomat, majd aggódóan nézek vissza Demire. - Csak nem tudom, hogyan mondjam el, hogy ne fejezz le. Mert lehet, hogy hülye vagyok... Vagy naiv vagy nem tudom. - Rázom meg a fejemet, de még mindig nem térek a lényegre. Tudom, hogy neki elmondhatom, csak azt nem tudom, hogy hogyan kezdjem el. Basszus már. Hogy lehetne szépen elmondani azt, hogy a pasim egy bérgyilkos?
Nem érzem magam önmagamnak. Már jó ideje, amióta Lian hirtelen szó nélkül eltűnt, minden válaszlevél, minden magyarázat nélkül, az olyan érzés, mintha elvettek volna belőlem egy darabot. Mint ahogy az előző kapcsolataimban is, mindig túlságosan kötődni kezdtem, és minden egyes ember, akibe egy kicsit is képes voltam belezúgni, elvett belőlem valamit. De azok nem voltak nagy dolgok. Azok fájtak, de egy idő után a seb begyógyult és én tovább léptem, hiába maradtak meg a hegek. De Lian… Lian más volt. Neki olyan részeimet is odaadtam, amiket senki másnak. Bíztam benne, bíztam abban, hogy vele talán tényleg működni fog, aztán hirtelen lelépett én pedig… nem is fél ember lettem, hanem csak negyed. Jelenleg pedig úgy érzem, hogy ezt a darabomat már soha, senki sem lesz képes visszaadni, és a gyógyulási folyamat is nagyon nehéz, fájdalmas és cseppet sem egyszerű. Igen, pontosan így érzem magam. Minden próbálkozásom ellenére, hogy elfelejtsem őt is, mint ahogy sok mást, kudarcba fulladt. Az sem segített megváltoztatni a dolgokat, hogy változtattam a külsőmön, a vörös hajamat, sötétebbre festettem, de nem, ez is csak egy szánalmas próbálkozás volt arra, hogy hátha jobbak lesznek a dolgok. De nem lettek. Üresnek érzem magam és már a sírás sem tud megkönnyebbülést hozni, mert a nyár alatt eltűntek a könnyeim, mintha soha nem is lettek volna, mintha felszáradtak volna az éterben. Ez furcsa is volt az elején, hiszen én pontosan az az ember vagyok, aki képes minden kis hülyeségen elbőgni magát. Hát, úgy látszik, ha nagy gond van, akkor ez a módszer sem működik, hogy megkönnyebbüljek.
Örülök, hogy összefutottam Ginnyvel útban az iskola felé, mert így inkább vele tudok foglalkozni és nem a borongós gondolataimmal. Igazán másnak tűnhetek, de hát lényegében tényleg más lettem. Nem csak a hajam színe más, olyan, mintha a szemeim is tompán merednének a semmibe, és ha valaki nem ismer annyira, mint Ginny, akkor talán elsőre fel sem ismert volna. Mindig is fehér bőröm volt, de most a sok álmatlan éjszakának köszönhetően és persze a sötétebb haj miatt csak még fehérebbnek, szinte hullaszerűnek tűnik. Szokatlanul csendben hallgatom séta közben és csak reménykedem benne, hogy nem fog arra rákérdezni, amire nem akarom, hogy rákérdezzen. De ahogy előre várható volt, végül csak rákérdez. A neve hallatára önkéntelenül is összeszorítom az ajkaimat, és máskor talán el is sírnám magam, de most sem megy. Viszont Ginny megérdemel egy normális választ, még ha olyan nehéz is kimondani. - A nyáron nem voltam sehol. – Mondom halkan, közben próbálom összeszedni magam, hogy legalább normálisan tudjam valahogy megfogalmazni a dolgokat.
- Li… ő… – Elszorul a torkom, nem tudom kimondani a nevét, egyszerűen nem megy. - Eltűnt. Nem írt. Nem válaszolt. Nem keresett. Gondolom ezzel akarta tudatni velem, hogy többé nem kíváncsi rám. – A szavaim még számomra is ijesztően üresen csengenek és nagy megkönnyebbülés, mikor inkább Ginny kezd mesélni. Sokkal jobb, ha róla van szó. - Igen, emlékszem, hogy valakit említettél. – Bólintok rá egy nagyon halvány, de azért látható mosollyal. - Örülök, hogy összejöttetek. Komolyan. Igaz, hogy sok mindent nem meséltél róla, de biztos megvolt rá az okod, és… a lényeg hogy boldog legyél és ő is szeressen. – Mondom őszintén jót kívánva neki. - Mesélsz róla, hogy milyen, vagy továbbra is szeretnél titkolózni? Mind a kettőt megértem. – Máskor talán halálra faggattam volna, egy rakást kérdést tettem volna fel neki a srácról és minden részletről tudni akartam volna, de azt hiszem, az a Demi már nem létezik és kétséges, hogy valaha is vissza fog térni.
Gyorsan eltelt ez a nyár is. Otthon rengeteg volt a meló, mint mindig, de anya arcán öröm volt látni, hogy végre otthon vagyok és segítek neki a házimunkában na meg a sütés, főzésben. Minden fontos teendőt elvégeztem, szinte elejében sehová sem mentem csak azért, mert tudtam, hogy pár napra el kell majd kéredzkednem Londonba, Caradochoz. Szerencsére minden jól sült el, bár még a családom mindig nem ismeri a srácot, pedig lassan odajutunk, hogy szükséges lenne ezt a lépést is megtenni. Pedig kicsit félek. Ezért ha jobban belegondoltam, a barátaimnak kellene beszámolnom róla. Így most, hogy a vonatról igyekszünk a klubhelyiségbe, valami témába majd szépen lassan megpróbálom belevésni a mondandómat. - Úgy örülök, hogy visszajöttél a suliba. Nem lesz rossz biztos ez a szak, amit választottál. Látod, az ikreknek is milyen jól megy! - Demi felé célzom mondandómat, miközben már a lépcsőkön igyekszünk felfelé, megcélozva a kényelmes klubhelyiséget, hiszen a vonaton jól elernyedtem már, és egyébként is le kell pakolnunk mielőtt a vacsorára indulunk. Annyi csokibékát tömtem magamba, hogy nem is vagyok igazából éhes. Mivel a hintóknál futottam össze csak a lánnyal, ezért még nem volt időm feltenni neki az életbevágó kérdéseimet. Jó, persze, néhányszor leveleztünk a nyáron, de nem olyan komolyan és azért remélem, magától is elmondja, mi történt. - Merre voltál a nyáron? És mizu Liannel? Nem írtál róla egy leveledben sem. - Kicsit habozok, nagy szemekkel nézek rá aztán a lábam elé, hogy a jól ismert mozgó lépcső nehogy kiszaladjon alólam miközben én lépek át a másikra. Tudnak meglepetést okozni azért! - Tudod, még tavaly említettem a srácot, akivel találkozgattam... hát már egy ideje összejöttünk. Csak nem tudtam, hogy meséljem el. - Azt hiszem, lesz mit megbeszélnünk, elég sok minden történt velünk. Azért talán még a vacsorát majd elérjük, de mondjuk nem szeretnék nagy tömeg előtt a szerelmi életemről dumálni. Főleg, hogy elég húzós a dolog, és ki tudja, lehet ha elmesélem, még Demi is kiszalad a világból. Azt sem tudom, hogy kezdjek bele. Talán majd jön magától.
| Ruha | Zene | 
