2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Újra itt. Kezdem azt hinni, hogy ide kell hamarosan költöznöm. Itt találkozom Sheskával, gyakran itt futok össze a gyermekeimmel, de már kezdem unni azt, hogy nem akkor megyek oda hozzájuk, amikor csak akarok. A Roxfort jelenti az akadályt, de már nem sokáig hamarosan nem lesz többé a Roxfort az utolsó védőfal. Többé nem jelent otthont, sem védelmet azoknak, kik azt kérik. A Roxfort egy kietlen, lepusztult, múltbeli emlék marad csupán, erről tenni fogok. Nem érdekel kik vannak ott, elintézzük őket, a Dumbledore félék szeretik azt hinni magukról, hogy mindent tudnak, de valójában bolondok és vakok mindannyian. Az árnyak már gyülekeznek, ők pedig csak akkor fogják ezt megtudni mikor már túl késő a számukra. Erőteljes mozdulattal lököm be az ajtót, mielőtt még átlépném a Szárnyas Vadkan küszöbét. Megállok pár pillanatra, körül hordozom a tekintetemet a helységen, megpillantva néhány ismerős arcot, akik egy bólintással üdvözölnek, én pedig egy mosollyal viszonozom ezt. Persze, nem csak olyanok vannak itt, akik szimpatizálnak velem, bőven akad olyan is,aki remeg, mint a nyárfalevél, mert tudja: eljövök érte. Nem tagadhatja meg senki sem a sorsát, ha megpróbálja, meghal, itt az ideje annak, hogy tisztába tegyük a dolgokat. Nincs többet olyan, hogy aranyvérű és sárvérű varázsló. Tanultunk a múlt hibáiból, több aranyvérű árulta el a Nagyurat, mint félvér, vagy sárvérű. - Korán jöttél. – mondom a fiúnak mosolyogva, ahogyan odahúzok magamnak egy széket vele szembe, és leülök rá. A csuklyát mélyen az arcomba húztam, azonban leültem pillanatában ezt hátrahúzom és pár pillanatig csak kémlelem Evan-t a tekintetemmel. – Minden rendben veled? – ez fontos, a Roxfort egy központi hely, és sok olyan ember van ott, akit már ismerek, és akik velem vannak, elsősorban a családom persze, éppen ezért fontos ez. Nem láthatják rajtuk azt, hogy különbek, el kell titkolniuk, egészen addig ,amíg el nem jön a pillanat, hogy megmutassák mire képesek igazából. Intek a fogadósnak, hogy hozzon nekem mézsört, aki tudván a dolgát, és hogy milyen ember vagyok, ha nem kapom azt, amit akarok, szinte azonnal ki is siet az asztalomhoz és óvatos mozdulattal helyezi elém az italt, amit azonnal meg is húzok, és csak azután szólok ismét Evan-hez. – Min gondolkodsz?
Vendég
Reveal your secrets
Tárgy: Rasmus&Cadwyn 2014-12-18, 22:23
Nyikorog a Szárnyas Vadkan ajtaja, ahogy becsukom magam után. Félig van az ivó, néhány diák, falubeliek és pár megszokottan-furcsa idegen. Korábban érkeztem, mint ahogyan megbeszéltük. Rasmus még nincs itt, úgyhogy rendelek magamnak egy vajsört, és leülök az egyik sarokba. Hogy ne pazaroljam az időt, előveszek egy tekercs pergament, és miközben az italomat kortyolgatom, folytatom a bájitaltan beadandómat az ellenmérgekről. Mondhatni közel áll hozzám a téma. Mondhatni. A nyáron sokat foglalkoztam különböző ártó főzetekkel, szinte fejből írom az egészet, csak pár helyen használom a jegyzeteimet. Már most látom, hogy nem fogok beleférni a megadott keretbe, de inkább legyen teljesen kielégítő a megoldásom, mint rövid és hiányos. Bejön egy nagyobb diáktársaság. Egy évfolyammal alattam vannak, hollóhátasok és hugrabugosok vegyesen, és vidáman rám mosolyognak. Futólag köszönök nekik, de hála Merlinnek, előre gondolkodtam, és egy kis körasztalt választottam, így fel sem merülhet, hogy esetleg mellém ülnének. Az valahogy kínos lehetett volna. Én tényleg igyekszem elutasító lenni azokkal, akikkel nem vagyok jóban – nem mintha utálnám őket, csak szimplán nem érdekelnek –, de vannak azok a fajta emberek, akikkel vagy direktben bunkónak kell lenni, vagy azt hiszik, hogy a kebelbarátaid. Nem mintha nem akarnék kebelbarátokat, de nem a Hugrabugból. Ők a legkevésbé sem hasznosak. Egyre szaporodnak a sorok a pennám alatt, a söröm elfogyott, úgyhogy kérek egy másikat, közben pedig rendületlenül írok tovább. Pár perc, és nagyjából késznek ítélem, a többit majd hozzáírom a könyvtárban. Az órámra pillantok – még mindig van negyed órám. Előveszek egy zacskó dohányt, egy tekercs papírt és egy csomag szűrőt, kipakolom őket magam elé az asztalra, és nekiállok művészi precizitással megtekerni egy szálat. Régen még nagyon béna voltam, de mára tökéletesedett a művelet, az eredmény pedig tökéletes. Több okból szeretek magamnak tekerni. Lassabban ég, pont akkora, amekkorát éppen szeretnék, és azt teszek bele, amit akarok. A suliban persze erősen limitált a „dohányzásra kijelölt helyek” száma, mi, eme nemes szenvedély hódolói, jobbára használaton kívüli folyosószakaszokra, az éppen üres tornyokba és a Tiltott Rengetegbe vagyunk szorítva. Meglepő, hogy egy-egy ilyen „megszokott helyen” milyen jó kis közösségek alakulnak ki. Hátradőlök, egy pálcaintéssel meggyújtom a cigimet, letüdőzöm a füstöt, és az éppen nyíló ajtóra szegezem a tekintetemet.
