2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Azért azt nagyon reméltem, hogy a gitáros srác nem veszi majd esetleg zokon, hogy csak a szórakozás miatt kell és nem valami komolyabbra. Azért ez is benne volt a pakliban, hogy esetleg nem tetszik majd neki a felvetésem és megsértődik, hogy csak kihasználtam. Láttam én már cifra dolgokat, végülis miért is ne lehetne benne a pakliban az, hogy előbukkan a gitáros, romantikus énje és megsértődik? De szerencsére nem, sőt az sem aggasztja, hogy nem valami komoly és nagy szerelem beteljesüléseként került sor az első alkalomra. Az ilyesmit amúgy is rettenetesen túlmiszifikálják. Lássuk be esetemben azt hittem Jensen volt a nagy szerelem, aztán mi lett belőle. Átvert, csúnyán kihasznált ezzek a szellem mizériával. Ugyanolyan zakkant, mint az apja. Szóval nem kell túlértékelni a szerelemet. Az egész csak kémiai folyamat amúgy is azt mondják. Vonzódás és kész. Mishával meg jók vagyunk fizikai szinten, akkor minek bonyolítsuk érzelmekkel a dolgot? Mindketten elég nagy zsákot cipelünk, a múltunkból adódó szarságok miatt. Sok értelme nem lenne, hogy ezeket még össze is öntsük egy nagy közös gondhalmazzá. - Örülök, hogy nem visszakozol. Én is bírnám, ha találkoznánk időnként és a szex csak egy kiadós bónusz lesz hozzá. - mosolyodom el szélesen, hiszen tényleg nagyon kellemes volt és igenis felfrissíti az embert és új erővel tölti fel. Azért egy kicsit még heverünk itt, de nem akarom túlzásba vinni a romantikus andalgás részét, hiszen az nem fér bele a barátság extrákkal jellegű laza kapcsolatba. Csak aztán köszönök el, bár Jack láthatóan ragaszkodik a rókához, de kénytelen velem tartani. Egyébként meglepő módon még ő is egész nyugodtan elfeküdt legalább egy kis ideig és remélem, hogy a délután hátralévő részében nem megy majd megint az idegeimre.
//Én is köszönöm, nekem is tetszett! Leticia átment vad és zabolátlanba. //
Fogalmam sincsen, hogy nála ez mennyire gyakorol, talán jobb lenne nem is belegondolni. Igaza van, hogy most engedjük el magunkat, de úgy látom, ez neki is szólt, talán korábban nem merült fel ez. A szavaiból úgy ítéltem meg, hogy valami csalódáson van túl, mintha lett volna valaki az életében, aki komolyan megbántotta. Csak éppen főleg rólam beszéltünk, így a foszlányokból nem sikerült túl sok mindent leszűrni, amiért kicsit önzőnek is érzem magamat. Én voltam a téma, s familiárisaink. Meg hogy hogyan érdemes kezelni az élet viszontagságait. Most pedig itt vagyunk. Sok szép lány volt a Beuxbatonsban, akinek engedhettem volna, de most valahogy ez lelkileg kell nekem, hogy elengedjem a gondokat, valaki önmagamért akarjon velem lenni. Leticia kifejezetten figyelmes, s bár gyengédnek nem mondanám, de tekintve, hogy még sosem voltam lánnyal, félő, hogy némi cirógatást követően úgysem lenne miről beszélni, hát gyorsan a lényegre térünk. Valamit én is eltalálhattam a lovaglás közepette, mert úgy érzem, további simogatásra nincs is szükség, úgy egyesülünk, mintha egymásnak teremtettek volna. Egyre nagyobbakat nyögök fel, főleg, amikor találkozik a tekintetünk. Hiába akartam magamat függetleníteni mondjuk a csók tekintetében, a pillantása a lelkemig hatol, ahogyan érzem, hogy sosem ismert magasságokba emelkedik mindkettőnkben a kéj. Míg ő a vállamban, én az egyik kezemmel a derekában, a másikkal a fenekében kapaszkodom meg. Sikerül teljesen összehangolódni, amit arra fogok, hogy az elején is nagyon hasonlóak voltak a gondolataink, a csalódások, a keserűség ellenére mindketten oda tudunk figyelni a másik rezdülésére. A lökések, ringások azonosak, az ütemük egyszerre következik be, mintha így lenne kitalálva. Eltűnődhetnék, hogy ez a természetes? Ám cseppet vagyok benne biztos, azért olvasmányaimban is rengetegszer felmerült már, hogy egy pár nem passzolt össze, nem értették a jelzéseket. Szerencsés volnék? Ezt valóban folytatni kéne. Nagyjából egyszerre jutunk el a gyönyör magasságaihoz, hangokkal is a tudtára adom, hogy ilyen még sosem volt, még be is rekedek kissé a morgástól, a levegőt is úgy kapkodom, hogy az oldalam is belesajdul. – Nem, cseppet sem. Ezt.. veled kellett átélnem. – Vallom be megborzongva, kissé talán szerepet cseréltünk, ő a magány kezdeményező, én a szűzies kis ártatlanka. Halvány mosoly játszik az ajkam tövében, ahogyan én is elkezdek visszaöltözni. A kérdésén nem kell sokat gondolkoznom. – Mintha.. úgy érezném, hogy bármire képes vagyok. Örülök, hogy láttál bennem valami többet, és nem riasztott el a nyafogásom. Szívesen találkozom veled máskor is. – Egyezem bele, de azért remélve, hogy a barátság is ki lesz élezve, hiszen nem csak ez a szex-téma volt a lényeg, hanem igenis jól éreztem magam a sétánk közepette, érdekes gondolatai voltak. Nem kell nekem senki a Beuxbatonsból, de igen, a rókám jól sejtette, ez a páros működhet, nem is akármennyire. Maradunk még kicsit egymás karjaiban, furcsán jólesően pihegve.
Időnként azért felveszem a szemkontaktust, de épp csak futólag. Nem, egyszerűen nem akarok ebbe az egészbe komolyabban belemenni. Nem szabad és kész. Nem kell több jelentőséget tulajdonítani neki, mint amit muszáj. Jensen esetén is mindent túlgondoltam és mi lett a vége? Apának van igaza, jobb ha az ember inkább gyanakszik mindenre és mindenkire, mint hogy csak úgy naivan higgyen bárkinek is. Bár azt hiszem ő is kezd már elgyengülni. Biztosan a korral jár. Én viszont még fiatal vagyok és ezért is van szükségem arra, hogy élvezzem is az életet. Nem izgat, ha e miatt bárki is ferde szemmel néz rám. Nem feltétlenül kell összefeküdnöm bárkivel. Lehetséges, hogy ez a Misha benne lenne abban, hogy időnként egyszerűen csak kisegítsük egymást. Miért is ne? Az embernek vannak alapvető szükségletei. Lehetnénk barátok extrákkal, hiszen amúgy jó fej srác és elég ügyes is. A Bauxbatonsos lányok sokat veszítette azzal, hogy nem hajtottak rá és istápolták kicsit, vagy lehet, hogy próbálkoztak, de a srác túlságosan a tragédiáival volt elfoglalva. Nem baj, lehet, hogy így jártam jobban, hiszen olyan keményen feszül meg, hogy csak még jobb tőle minden pillanat. Ügyesen mozgok, pedig nincs még nagy gyakorlatom, de épp itt az ideje, hogy fejlesszem a dolgot. Miért is ne? Na persze ebben a pillanatban nem pont ezen jár az eszem, sőt lassan minden törlődik a gondolataim közül, ahogyan egyre inkább érzem azt a jóleső bizsergető érzést, ami a cél kapujában szalad végig a testemen. A sóhajaim egyre szaporábbak, hogy aztán megkapaszkodva a vállában egy pillanatra megfeszülve engedjem át magamat a mámorító érzésnek, ahogyan a bizsergés végigszalad lentről egészen a fejem búbjáig és még a lábujjaimat is akaratlanul ökölbe szorítom. Ha úgy érzem még szüksége van rá, akkor persze nem állok le, de jó eséllyel az, hogy még erősebben rászorulok, elég lesz arra, hogy Misha is megtapasztalja az első komoly élményét egy lánnyal. Ha pedig ez megtörténik akkor szépen lassan kifújva a levegőt lassulok le, de még néhány pillanatig nem moccanok csak szótlanul nézek a szemeibe, halkan pihegve, ahogyan próbálom összeszedni magamat. - Már bánod, hogy ilyen sokáig halogattad a kipróbálását igaz? - mosolyodom el szélesen, hogy aztán még újabb néhány pillanat múlva végül lecsússzal róla, gyorsan visszabújjak a ruhámba és elheveredjek mellette a szalmán. Jólesően sóhajtok még párat. Azt hiszem akár el is tudnék most aludni itt helyben. - Olyan könnyűnek érzem magamat, te nem? Mintha hirtelen elszállt volna minden kellemetlenség. - kezdek bele, de érezni a hangomon, hogy ez csak valamiféle felvezetés lesz. - Nem akarnál... máskor is? Tudod kisegítenénk egymást, minden kötöttség nélkül, csak élveznénk az életet komoly érzelmi problémázástól mentesen. Barátság extrákkal, vagy ilyesmi. - vetem fel az ötletet oldalt pillantva, végül felkönyökölve és kicsit beharapva a számat az ágyéka felé pillantva. Igen jók az adottságai és bevallom szívesen kipróbálnám kényelmesebb körülmények között is, mondjuk egy ágyban, normálisan ledobva a ruháinkat. Miért ne? Szerintem mindketten jól járnánk és ilyesmi lányok nem szoktak felajánlani. Mindig feleslegesen komolyan vesznek mindent.
+18 Az cseppet sem zavar, hogy ő irányít. Mivel nem gondoltam bele, hogy egy normális kapcsolatnál ennek hogyan kéne lennie, végülis ha úgy vesszük, nekem most az a jó, ha ezt sem kell túlzottan túlgondolni. Ezt azért nehéz figyelmen kívül hagyni, hogy nekem most lelki megerősítésre volt szükségem, aztán valahogy elkanyarodtunk valahogy arrafelé, hogy nem számítanak a következmények, és fizikailag kéne most elengednünk magunkat. Pedig én milyen ártatlanul gondoltam azt, hogy elmehetnénk egyet lovagolni, eszembe sem jutott, hogy akkor túlságosan közel kerülhetünk egymáshoz. Leticia valamit elindított bennem, most már végig akarok menni az úton, csak azon tépelődöm, hogy ez így mennyire hideg, érzéketlen kontaktus. Lehet, hogy ez a jó megoldás, hiszen még nem vagyok felkészülve arra, hogyan is kövessem le az érzéseimet anyám halála után, csak afféle fizikai kielégülésre vágyom, a csók talán nem is tartozik ide, valahogy mégiscsak foglalkoztat. Olyan jól el tudtunk beszélgetni Leticiával, most pedig mintha két idegenné változnánk. Furcsa, de nem vitatkozom. Ahogyan simogatom, maszírozom a mellét, már én is felsóhajtok, sosem tapasztalt forrósággal lángol már a testem, az arcom kipirul, a vörös lány pedig kap az alkalmon, és máris rajtam van, én pedig benne. Felnyögve megkapaszkodok a csípőjében, s bár ő nem engem néz, én aztán nem tudok elvonatkoztatni a csodás látványtól. Hagyom, hogy a kettőnk teste összeforrjon, az irányítást teljesen elengedem, csak lejjebb hanyatlik a kezem, hogy ha már így kézre áll, akkor tovább simogassam, szemlélgessem magamnak, hiszen bár célratörő, mintha az előbb párszor megrezzent volna, amikor odaillesztettem az ujjamat, ezért miközben ő mozog, én ott simogatom lent, követve a mozgását. Nem nézünk egymás szemébe, egyre gyorsabban veszem a levegőt, s érzem, hogy minden pillanattal újabb és újabb, sosem tapasztalt csúcsokba emelkedik a kéj, amely átjár. Az ajkaim már teljesen kiszáradva, de azért állom a sarat. Felmerül bennem a gondolat, hogy én magam hengeredek felülre, de amilyen kezdeményezést folytat, aligha engedné. Olykor behunyom a szemem, hogy teljesen átadjam magamat a mámornak, de mindig ki is nyitom, látni akarom őt!
Lehet, hogy túlságosan irányítom a helyzetet, de hát maximum visszakozik, bár valahogy erre kis esélyt látok. Általánosságban a pasiknak eleve az a jó, ha nincs valamiben túlzottan sok érzelem nem? Mármint talán ez csak sztereotípia, de azok se véletlenül alakulnak ki, nem? Ez az egész most totál nem érzelmekről szól, hanem hogy jól érezzük magunkat, kicsit levezessük a felesleges feszültséget és ennyi. Nem kell túlmagyarázni, vagy túlbonyolítani semmit sem és nagyon remélem, hogy őt is eléggé a fizikai helyzet vezéri, mint hogy azon kezdjen el kattogni, hogy az első alkalmat nem pont így tervezte. Lássuk be az egész túl van misztifikálva. Én vártam, a nagy szerelemre, meg minden, aztán mekkorát estem pofára. Nem túl gyakori, hogy az ember azzal marad együtt, akivel először ágyba bújik, akkor meg minek ennyire túlgondolni az egészet? - Milyen lovagias! - nevetem el magamat, amikor előmelegíti kicsit a kezeit, mielőtt a felsőm alá csúsztatná őket. Egyáltalán nem ellenkezem. Az se zavar, ha a melltartómat is félretolja, sőt halkan felsóhajtok, ha masszírozni kezd, de sok időt nem hagyok neki és azon sem kell aggódnia, hogy elbizonytalanodnék. Végtére is kettőnk közül én vagyok a tapasztalt, még ha csak egy pasim is volt eddig, de ez jó eséllyel meg fog változni, ha úgy döntök, hogy csak szórakozom és nem veszek semmit se túlságosan komolyan. Ha elhengeredik, akkor átveszem az irányítást. Persze attól még elkalandozhat a keze, de felülre kerülök, hogy mindenféle teketóriázást hanyagolva egy könnyed mozdulattal és egy halk nyögéssel helyezkedjem el rajta. Kicsit megtámaszkodom a mellkasán. Nem különösebben figyelek a rezdüléseire, de rossz csak nem lehet neki, úgyhogy ütemes mozgásba kezdek, kicsit elpillantva a feje felett. Egyértelműen elsősorban arra koncentrálok, hogy nekem jó legyen. Jó eséllyel miután eddig még hanyagolta az efféle testmozgást, neki úgy se hiszem, hogy sok kell ahhoz, hogy elmenjen. Akkor pedig nekem kell ügyesnek lennem, hogy még időben elérjek a csúcsra, mert hát a cél az, amielőbbi beteljesülés, egy kis feszültséglevezetésképp. Mintha csak egy kiadós közös tornán vennénk részt.
Talán már az elejétől kezdve erről volt szó, kell most valakibe kapaszkodnunk. A róka és a kutya hamarabb felismerte mindezt, simán egymásra hangolódtak, pedig mi még csak furcsálkodva néztük, hogy mi ez az összetapadás. Lelkileg megnyíltunk egymásnak, ami rám nagyon nem jellemző, én amolyan elfojtó típus vagyok, mint aki a művészetekbe menekül a valóság elől, s Leticia most tálcán kínálja magát, azt, hogy ne kelljen az életben egyszer megküzdeni azért, hogy jól érezzük magunkat. Csak engedjük el a szűkös időket, koncentráljunk a kielégülésre, bármennyire is furcsa, idegennek tűnik ez a gondolat. A lovaglás szintén ezen úton lökdös, a fizikai érintkezés szinte pillanatok alatt átkapcsol benne, lerántja a leplet az évek óta eltemetett vágyról. Vajon milyen lehet azoknak a papoknak, akik örökösen magukba zárkóznak? Talán ilyen életet élhettem. Leticia keze a simogatásomból még inkább befelé hajlik, s mindketten érezzük, készen állok tovább lépni. És jól sejti, nekem a szerelem teljesen mást jelentene, ezért is biztos vagyok benne, hogy semmilyen csók nem csattanhat el, legalábbis nem szájra. Nem csupán miatta, magam miatt is gyors vagyok, hogy ne gondoljam meg magamat. Sosem tűnődtem el azon, hogy milyen lenne valakivel szerelmeskedni, mert a végén még eszembe jutna, hogy nem így kéne. Leticia azt mondta, ne gondoljuk ezt túl, hát hagyom, hogy a feszülő nadrágom vezessen. – Ahha. Mintha tudnám, hogy mit csinálok. – Nevetem el magamat kissé oldódva, hogy őt is lekapjam a lóról, aki már megy tovább, mert kikötni valahogy mégse sikerül. Sebaj, majd valaki befogja. A pajtába igyekszik, egymás kezét fogdosba, hogy aztán körülnézzek, csoda, ha nem fogunk itt megfagyni. Elönt ismét a vágy, hogy lássam őt, de neki más tervei vannak, csak simán az alsót tolja le. Hm.. azért ez így nem az igazi, de a lényegre térünk, akkor még felmerülhet, hogy becsúszik a felsője alá a kezem. Ahogyan elkezdem simogatni a lába között, meglepetten veszem tudomásul, hogy nincs erre szüksége. Hm.. Igaz, lehet, hogy a lényegre kéne térni? – Jó! – Felelem megint tőmondatokban, mint aki megkukult, holott nagyon is szépen szoktam fogalmazni, már-már irodalmian, lévén a Beaxbatonsban ez alapvetés. Csak annyira fogom vissza magamat, hogy ne járjon át valami izzás, mert akkor semmi értelme nem lett volna az előkészületeknek. Amint rajtam sincs alsó, már egyértelműnek veheti, hogy mennyire hatással volt rám. Kicsit összedörzsölöm a kezeimet, és igenis megjátszom, hogy megkeresem a keblét a ruhája alatt, ha fázik tőle kicsit, hát így járt. Ki akarom tapintani, tudni akarom, hogy mit is tapasztalok meg most. A nyakára illesztem az ajkamat, mert ha csókot nem is kaphat, azért a bőre íze mindenképpen érdekel. Ezt már csak akkor, amikor mellé hengeredtem. A szalma ugyan kissé szurkál, de tudomáson kívül hagyom. Elég magabiztosnak tűnik, de itt az ideje, hogy én is az legyek, talán életemben először. Azért még megkeresem a tekintetét, hogy ugye nem most fog visszatáncolni.
Azt hiszem kezdi kapiskálni a dolgot. Nem sok értelme van azon rágódnia, hogy mi volt. Ami volt elmúlt nem igaz? Ideje tovább lépnie és megpróbálni felépíteni valami jelenbéli életet, ahogyan én is teszem. Persze külső szemlélőként sokan biztosan azt mondanák, hogy nem jól csinálom, mert hát talán most meg túl lazán veszek mindent, de lehet, hogy erre van szükség, hogy túl tudjak lépni a sok szarságon, ami élt. Eddig mindent túl komolyan vettem és mit értem el vele. Jensen volt az első komoly kapcsolatom, lényegében az első szerelmem és vele feküdtem le elsőként és gyakorlatilag csúnyán átejtett ezzel az egész morbid anya-hasonmás dologgal. Szóval sokkal könnyebb, ha fogom magamat és érzelmileg elhatárolódom mindentől és mindenkitől. De ez nem jelenti azt, hogy innentől aszkéta életet kell élnem. Érezhetem jól magamat és lehet, hogy ez a srác kapható lenne rá. Akkor meg miért ne vessem fel neki a lehetőséget. A lányok szokták ezt komolyabban venni, bár ő meg művész lélek ezzel a hangszer dologgal, de ez még nem jelenti azt, hogy ha összefekszünk akkor egyből örök szerelmet várna el. Azt ugyanis nem adhatok, viszont ez nem jelenti azt, hogy ne akarnám jól érezni magamat és az tuti, hogy ennyi feszültség után rá is ráfér, hogy kicsit elengedje magát. - Sokkal ügyesebb vagy, ha van motiváció! - vigyorodom el, hiszen mint valami képzett Zorró ugrik le a lóról és még csak baja se esik, pedig eddig kétszer láttam jókorát zakózni, miközben egy órája se ismerjük egymást. Elfogadom a segítséget a leszálláshoz, mert tényleg nagyon régen lovagoltam már, de amikor ez meg van, megfogom a kezét és szépen magammel vonom, hogy a kis melléképület ajtaját gyorsan be is vágjam magunk mögött. Vékony fa ajtó, szóval nincs bent valami nagy meleg és a fény is épp csak beszűrődik, viszont van egy jó adag szalma. - Oh kár lenne túl sokat teketóriázni... - közelebb lépek hozzá és inkább a nadrágját kezdem el gyorsan kibombolni. Nem lenne jó ötlet totál levetkőzni, de attól még a lényeget csak ki kellene szabadítani. Arra viszont nem hagyok időt neki, hogy simogasson, inkább én magam is mint a villám kibújok az alsó ruházatból. Neki nem is kell teljesen, de nekem muszáj, másképp nehéz dolgunk lenne. Viszont azért cidri lenne, ha mindent lekerülne, szóval maximum a kabátomat dobom le, hogy azért mégis könnyebben férjünk egymáshoz, aztán le is dobom magamat a szalmára.
-Talán igazad van, ideje lezárni, ami már elmúlt. – Anyámra emlékezhetek rágódás nélkül, az apámat pedig sosem ismertem. A bolgárok említést sem érdemelnek, és ha valakihez érzelmileg kötődni akarok, ott van Kathrine, a testvérem, még ha csupán félig is. Ő annyira nyitott, befogadó, nála fogok otthonra lelni. Ez a Leticia egészen kedves lány, megnyugtató, sőt, érdekes a jelenléte, hasonlóan gondolkozunk, noha a veszteségeink különbözőnek tűnnek, az anyánk hiánya nyilvánvalóan összekovácsol. Ő is felejteni akar. Egyre magasabb labdákat ad azzal, hogy próbáljuk élvezni az életet, én még azért nem tartok feltétlenül ott, hogy valakivel csak úgy összegabalyodjak, most mégis úgy fest, hogy Leticia valami hasonlóban gondolkozik. A lovaglást valójában csak szabad időtöltésnek gondoltam, az nem jutott eszembe, hogy túl sok lesz a közeli érintés, a dörzsölődés, az izgalmas pillanat. A testemet nem tudom csak úgy irányítani, s látszik, hogy mennyire gyakorlatlan vagyok a lányok társaságában, mert biztosan neki köszönhető, hogy ismét estem egy jó nagyot. – Valóban, ezt kár tagadni. – Mormolom a haja mellett, ahogyan hátranéz, még kissé össze is ér az arcunk. Azon tűnődöm, hogy ha engedünk az ösztönöknek, vajon legyen-e csók? Még senkivel sem volt, és az olyan érzelmes, befogadó dolog. Vagy az is lehet személytelen? Az, hogy így egymásra hangolódtunk, mégsem teljesen rideg, hiszen van valami, amit megláttunk egymásban. Ahogyan megmozgatja a fantáziámat, csakis azt jelzi, hogy kellünk egymásnak. Köszörülöm a torkomat, annyira kezd kiszárazni, én is próbálok irányítani a ló mozgásán, de tekintve, hogy Leticia fér oda jobban hozzá, ezt gyorsan feladom, és miután odavezeti a kezemet, ahova eredetileg nem gondoltam, érezhetően megrándulok az izgalomtól, mintegy erősebben odanyomom magamat a fenekéhez. – Oké! – Egyezek bele talán túl gyorsan, túl egyszerűen. Végre sikerül kizárom a butaságokat az elmémből. A ló még nem távolodott el különösebben az istállóktól, de errefelé járhatnak mások is, inkább arébb, egy kisebb épület felé irányítom, előrenyúlva a kantárhoz. Egy afféle csutakolóhoz érünk. Itt gyorsan csúszom a ló farán hátra, meglepően ügyesen talajt érek, és még az állat sem rúg hátra. Kilépek mögüle, hogy ha a vörös démon lepattanna, akkor nyújtjam a karomat, hogy a derekánál megtámasszam. Ha leér, a ló már lépdel is arébb, legelni, vagy tudomisén. Hát most nem fogom kikötni. Kissé meg vagyok némulva, beljebb lépdelek, hogy ott folytassam az előbbi simogatást, immár célzatosabban, ott ahol megkezdtem.
- Kár annyit gondolkodni. Hosszú távon csak rosszat tesz. - vonom meg a vállamat. Végülis én is sokáig ezt tettem. Mindent jól átgondoltam, megrágtam, aztán mit értem el vele? Semmi jó nem sült ki az egészből, akkor meg minek? Most eldöntöttem, hogy nem fogok túlgondolni semmit, csak élni az életemet és lehetőleg semmibe se belebonyolódni. Ezt szúrtam el, talán anya halála miatti ragaszkodást, vagy hogy olyan sokáig próbáltam bármivel felhívni magamra az apám figyelmét, aki a védelmemben lelépett és ott hagyott a spanyol suliban. De most már nem akarok semmin agyalni, apának is csak annyit mondtam, hogy szakítottam Jensentől, kiköltöztem és kész. Nem akartam jobban belemenni a dologba, szeptembertől úgyis várt a suli, szóval minek? Az ünnepnapokat meg majd úgyis kitaláljuk, főleg hogy bejött a képbe az az Eleanor is. Nem irigylem apától a boldogságot, jár neki, nem is akarok belezavarni a dologba. - És mennyivel jobb is lenne több boldog ember nem? - mosolyodom el. Biztosan nem így képzelte el a mai lovaglását sem és mégis így alakult és azért ennek hátha örül. Pedig mondhatta volna, hogy elköszön, netán nem akar semmibe belebonyolódni és ennek ellenére mégis itt van és próbálkozik ugye? Még, ha nagyban meg is nehezítem a dolgát a viselkedésemmel. Tisztában vagyok vele, de ki tudja lehet, hogy pont ez kell neki. Ha már a Bauxbatonsben nem használta kis a lehetőségeit, meg folyton csak beáldozta magát az anyja ápolásáért. Igazán megtanulhatja elengedni magát. - Én előre szóltam. Igazán nem mondhatod, hogy nem így van. - ezúttal viszont már nem nevetek fel, csak sóhajtok egyet, mert azért mégis csak jól esik az ujjai tánca, még ha nincs is otthon a témában, de azért az ösztön vezeti. - Talán kereshetnénk egy üres pajtát, lassan már esélytelen lesz, hogy arra figyeljünk merre megy a ló... - a kantárt azért nem engedem el teljesen, csak az egyik kezemmel csúsztatom feljebb az egyik kezét a lábaim közé. Túl vagyunk öltözve, ha nem lenne rajtam a hideg miatt kabát, akkor lehet, hogy már bevezettem volna a kezét a nadrágomba is. Bár lehet, hogy a frászt hoznám rá, ha nem tudja elengedni a gondjait, meg a zűrös gondolatokat. Lehet, hogy most épp azon jár az esze, hogy miért nem egy olyan lánnyal találkozott, aki kedves és szende, mint amilyen talán pár hónapja még én is voltam, de már nem akarok olyan lenni. Az olyan lányokat kihasználják, bántják. Azért is változtattam a hajszínemmel együtt a hozzáállásomon is. Csak élvezni az életet és nem gondolni túl semmit és főleg nem hagyni, hogy bárki kihasználjon.
- Igaz. Mindent túlgondolok. Mást se csinálok állandóan! – Ismerem el, egy beteg halálos ágya mellett görnyedni nem túl szívderítő, és lényegében nem is csinálhatunk mellette mást. Az ember bőven el tud kalandozni, semmint figyelni kelljen a másik hörgését. Nyilvánvalóan kell egy beteg embert mosdatni, pakolászni, de nekem annyira rutinná vált, hogy nem voltam ott lélekben a végén. Távoli tájakon jártam, amire úgy gondoltam, hogy sosem jutok majd el. Hagytam szabadon szárnyalni a képzeletemet, mert ha megélem azokat a gyászos pillanatokat, akkor nem ilyen roncs lennék, mint most, hanem teljesen halott lelkileg. Valaki, aki már meghalt, csak a teste még nem tud róla. Leticia a gondjai mellett olyan könnyedén beszél, régóta magára van hagyva, s olyan magabiztos, hogy el sem tudom dönteni, hogy most flörtöl velem, vagy sem. Talán tetszene a dolog, de tekintve, hogy még nem volt senkim, inkább a kudarcot látom a próbálkozásban, ráadásul nem is ismerjük egymást. Valahogy a szavai mögött mégis olyan kockázatmentességet érzek, amit mintha kettőnkre is ki akarna vetíteni. - Ha ezt mindenki ilyen könnyen tudná kezelni, nem lenne annyi boldogtalan ember. – Azért értem én, hogy igaza van, de ezt kezelni.. Sóhajtok egy mélyebbet, jó hatással van rám, hogy ennyire kemény, bátorítóan laza. Szeretném én is elfogadni ezt az életérzést, megérteni, hogy neki is meghalt az anyja, tehát ezek a tanácsok nem légbőlkapott közhelyek. Tudja, hogy milyen elveszíteni azt, aki megszült, aki felnevelt. Ráadásul látom a szemén, hogy többről van szó, mint az esetemben valami betegségről. Talán mindezt oldja a komikus jelenet, amit levágok, hogy másodjára is esek egy nagyobbat. Végül nyeregbe pattanunk, én a combjára teszem a kezemet, valahogy úgy okoskodom, hogy ha megugrana a ló, ne rántsam le még Leticiát is magammal, csak én essek, ennyire azért vagyok önzetlen. Nincsen bennem semmilyen intimitásra vonatkozó félsz, hogy a combja talán érzékenyebb terület lehet, mint a dereka. A közelsége ellenben mégiscsak hatással van rám, tehát erről beszélt. Ha az ember egy életen át másra figyel, a belső szükségletei semmissé lesznek, akkor a hirtelen támadt bizsergető érzés oly forrósággal tölti el, amiről nagyjából sosem sikerült elmélkednem. A haja illata ezen csak ront, oly fűszeressé téve az egész pillanatot, hogy csoda, hogy nem táncolnak csillagok a szemem előtt. Magától értetődő módon hirtelen olyan érzetem támad – és ezzel együtt Leticiának is, mintha valami betonrúd lenne a lábaim között. – És direkt csinálod. – Zihálom bele ismét a nyakába, automatikusan még közelebb csúszom a fenekéhez, a combjaira tett ujjaim lágy cirógatásba kezdenek. Mintha magamtól tudnám, hogy mit is kéne tennem. Ez vajon helyes így? Engedjem el a gondokat? Már nem is figyelem, hogy merre megyünk, remélhetőleg a ló legalább tudja, hogy mit csinál.
Kicsit ráncolom a homlokomat, ahogyan magyarázni kezd arról, hogy nem akar csalódást okozni, de hát mi épp csak most találkoztunk, nekem aztán nem okoz csalódást, maximum magának, ha nem is próbál meg másféle életet élni, hanem hagyja, hogy a dolgok így menjenek tovább, mint eddig. - Figyu, nekem mindegy mit csinálsz. Ne érts félre, persze jobb lenne, ha próbálkoznál, de ha nem teszed hát nem teszed. Mondtam, hogy nem akarok másokkal foglalkozni állandóan, hanem önmagammal végre. - vonom meg a vállamat. Nem akarom én megbántani, de azért lássuk be akkor is ez a nagy helyzet. Nem tudok mit kezdeni azzal, ha ő ennyire maga alatt van. Nem én leszek az, aki megmenti. Ha akar szórakozhat velem, mert amúgy értelmesnek tűnik, de hogy nem én leszek a hős megmentő, az is holt biztos. Már unom, hogy annak kell lennem. Az apám figyelméért küzdöttem évekig, aztán Jensenben próbáltam hinni évekig, de teljesen értelmetlenül. Most már eszem ágában sincs mindig másokért tenni és mindig abban bízni, hogy majd valami jobb lesz. Magammal akarok foglalkozni és nem leszek senkinek a mentőangyala. Néha úgy kell dönteni, hogy egy kicsit légy önző és kész. - Jah, értem már. Hát figyelj, benne van a pakliban, hogy elveszítesz valakit, de ha mindig ettől félsz, akkor nem is lesz senkid. - hát ez van, ezek bizony a színtiszta tények. Tudom én, hogy nehéz bízni bárkiben is. Én mondjuk attól nem félek, hogy kit veszítek el. Attól már jobban, hogy megint darabokra törik a szívemet. De egyelőre ennek a kivédését abban látom, hogy nem bonyolódom bele semmibe, csak mindent lazán veszek. Az persze más kérdés, hogy az ember nem feltétlenül tud az érzéseinek parancsolni. Nem úgy megy a dolog, hogy eldöntöd, hogy nem fogsz érezni senki iránt semmit és úgy is lesz, de hát jelenleg úgy gondolom, hogy bizony ilyen egyszerű. És talán ezért is van, hogy bizony jó érzés, ahogyan elneveti magát a kis csipkelődésemnek hála, hiába hogy amúgy átesik a lovon és bár szalmára, de akkor se lehet valami kellemes érzés. - Igen, azt sejtem. - nevetek fel, de mégis meglep, hogy ilyen lazán a combjaimra támaszkodik és nem a derekamat fogja át és azért kissé bizsergető, ahogyan belefújtat a nyakamba. Egy kicsit el is kalandozom, így amikor magyarázni kezd kell néhány másodperc, hogy felfogjam, hogy bizony hozzám szólt. - Ne mozgolódjak mi? Látod... látod, igazam lett. - nevetem el magamat, de azért szándékosan fészkelődik kicsit, mintha csak kényelmetlen lenne a nyereg. - Szóval ezt ne csináljam ugye? - pillantok hátra féloldalasan a vállam felett. Na jó, nem leszek ennyire szemét, mert a végén még tényleg nem tudja, hogy mit kezdjen a helyzettel. Egészen kipirult és biztosan nagyon koncentrál, hogy ne érezzem egyértelműen, hogy most már érti mire gondoltam. Mindenesetre finoman rántok egyet a kantáron és a két térdemmel elindítom a pacit. Persze ez jó eséllyel épp azt eredményezi, hogy a lassú galoppozásnak hála pont, hogy mindketten mozogni kezdünk. Nem nagyon lehet ezt úgy kivitelezni, hogy ne legyen semmiféle surlódás.
Összeakad a pillantásunk, de csak annyira, hogy én alaposan zavarba jőjjek. Összeszorítom az ajkamat, nem szeretem, ha sajnálnak, akkor inkább kihátrálok mindenből. Leticia ellenben ispiráló, arra bíztat, hogy adjam fel a megszokott kliséket, engedjem el magamat. Fontolóra veszem, s már azzal előrébb vagyunk, hogy valakivel beszélgetek az érzéseimről. Sőt, egy vadidegennel, akinek szintén a nyűgjét hallgatom. Még érdekel is, holott a világot eddig teljesen kizártam, csak anyámra, majd Kathrine-re koncentráltam. Most végre lehetek egy kicsit önző is. Azt nem mondom, hogy egykönnyen fogok nevetni, ahogyan a róka is szinte nyüsszög a kutya nyomában. – Nem akarok csalódást sem okozni. Lehet, hogy már túlzottan megmérgezett a gyász, mintha képtelen lennék arra, hogy egy kicsit kilépjek ebből a roncs állapotból. – Ismerem be a tarkómra illesztve a kezeimet, még magamba is kapaszkodnom kell. Kivárunk pár pillanatig, mintha a hatásszünet csökkentené a feszültséget. – Igen. Pont attól félek, hogy ha egyszer élek, akkor ha valakihez kötődök, de elveszítjük egymást.. Én sem akarnék hiányozni, vagy éppen ismét átélni mindezt. – Nyelek egy nagyot, hogy még hallani is. Miért kockáztassak? Lehet, hogy kiélhetném magamat, gondtalanul róva az utamat, hogy aztán ismét valami fájdalmas élményem legyen. Talán erről szól az élet, de az ember az anyja betegágya mellől évek után felállva nyomorúságosnak éli meg a mindennapjait, s ezt nem tolná másra. Úgy vélem, hogy egy külső szemlélőnek mindez csak dráma lenne. Leticia is igencsak maga alatt van, dühös az egész világra. Sóhajtok egyet, a kedvéért igyekszem mosolygósabb lenni, elengedni a borút. - Értem én. Valamit jobb eltemetni. – Még akkor is, ha belül rág, mint valami mumus, aki mindig az ágyad alatt várja, hogy elaludj. Én sosem féltem a sötéttől, a magányt is elfogadtam, s mégis, a gyász mint valami sötét madár, itt ül a vállamon. Egy sírásónak is pozitívabb kisugárzása van. Igen, talán a balszerencse üldöz, már arra is gondoltam, hogy anyámat én betegítettem meg valahogy. Akár a puszta jelenlétemmel. – Csak mert én nem szoktam ilyesmin témázgatni. – Kapcsolódok bele a nevetésbe, ez most számomra olyan új, váratlan, hogy nem tudok mit kezdeni a helyzettel. A láncreakció csúfos véget ér, a balszerencse viszont most mégis kegyes, mert nem fúródok bele a talajba, a széna jótékonyan tompít. A vállamat körözve tápászkodok fel, miközben ő kiszedi a szalmaszálakat a hajamból. – Ugyan, csak elvonod a figyelmemet.. – Rázom a fejemet, úgy érzem ez jogos is, mert alaposan zavarba jöttem, most, hogy így közelebb lépett, elkerülhetetlen, hogy valóban egymáshoz érjünk. Segítek neki lóra pattanni, hogy aztán egy határozott mozdulattal én magam is mögé pattanjak. Egyenesen a fenekéhez préselődve. – Uh, már értem, hogy mire gondoltál. – Fészkelődök kissé, de mivel a nyereg az egy személyes, nincsen hova hátrébb csúszni. Csoda, hogy így is elférünk, és nem töri fel a hátsómat, szerencsénkre egyikünk sem egy nagydarab alkat. Végül megadom magamat a sorsomnak, és a combjára ejtem a kezeimet belefújtatva a nyakába. – Akkor fogd a kantárt, és szép lassan induljunk el. És ne mozgolódj, csak a térdeddel jelezd neki, hogy merre forduljon. – Te jó isten, hát erről beszélt! Érzem, hogy valami olyan forróság önt el, hogy uralkodnom kell magamon. Ezt nem gondoltam át!
Azért akaratlanul is jobban megnézem magamnak, mert bár tény, hogy elég szomorú tekintete van, de nem tűnik annyira rossz arcnak. Aztán persze könnyen lehet, hogy csak azért, mert átesett egy kerítésen és már nem volt ereje kötekedni, vagy ilyesmi, a jó ég tudja! - Figyelj, nekem eddig nem tűntél problémásnak, de persze még változhat a véleményem. - vonom meg egy félmosollyal a vállamat. Én meg pont, hogy túl rendes voltam eddig mindenkivel és már nem akarok az lenni. Egy kicsit muszáj, hogy engedjek a rossz oldalamnak is, elhatárolódni, nem a legjobbat feltételezni. Ha valaki egy sötét alak fia, akkor igenis fogadjam el, hogy tuti nem lehet teljesen százas ő maga sem. Az ember azért okkal születik oda, ahova és ahogy mondani szokták az alma nem esik messze a fájától. Én is lehetnék gyanakvóbb, ha már az apám auror és profin lát a dolgok mögé. - Jaj hát nem is mondtam, hogy bánts másokat, de feszegesd a határaidat. Egyszer élünk nem? Pocsék dolog lenne idős korodban azon agyalni mennyi mindent tehettél volna meg, de elcseszted. - és ezt egyre inkább így gondolom. Én is inkább tettem, amit kell, legalábbis egy ideje már, mert amikor még a spanyol suliba jártam jóval lázadóbb voltam, főleg mert meg akartam mutatni az apámnak, hogy nagyon nincs rendben, amit kitalált, amivel elvileg engem akart védeni, de egyben magányra ítélt, mintha minimum árva lennék. - Ez tényleg zűrös történet és most nem igazán akarok pont róla beszélni. Leléptem tőle, ennyi legyen elég. - és azóta nem tolta vissza képét a suliba, ami nekem tökéletes. Nem is akarnám látni itt. Azt hiszem rájött, hogy a hozzáállása finoman szólva is problémás. Talán magába szállt és elbújdosott, vagy rájött, hogy jobb, ha követi az apja útját és feltárja azt a rémkastélyt, ahol éltek és ahová én biztos, hogy az életben többé nem teszem be a lábamat. Sőt, remélem, hogy porig ég a benne lévő összes mocskos és veszélyes holmival együtt! - Hű, de zavarba jöttél! - nevetek fel újra, mert látom azért rajta, hogy istenesen kivörösödött attól, amit mondtam, de hát lehet hogy a filmekben ez úgy néz ki, de attól még lássuk be ha mögöttem lovagol, akkor azért mégis csak elég közel kerülünk majd egymáshoz. Ő pedig, ha mindent jól éretettem, akkor még nem igen volt senkivel, szóval egyáltalán nem lenne meglepő, ha beindulna a rendszer. Ezt viszont rendesen megfejeli azzal, hogy konkrétan átesik a lovon. Bármennyire is akarom nagyon nehéz visszafogni a nevetést, így egy cseppet sem nőies horkantássá próbálom visszafogni azt, ami nagyon kipróbál törni és a szám elé kapva a kezemet rázom a fejemet. - Nagyon... igyekszem. - szorítom össze a számat, de aztán segítek neki felállni, ha kell, hiszen szegény ma már másodszor taknyol egy jó nagyot és a végén még a gyengélkedőn köt majd ki. - Azért lássuk be, nem túl bíztató a kezdet. - kapok ki gyorsan pár szalmaszálat a hajából, de aztán a lábamat a kengyelbe akasztom és a segítségével feltornászom magamat a paci hátára. Nem egy apró állat, szóval ha az ember nem a szalmára eszik akkor tuti, hogy igen kellemetlen lesz koppanni egyet, de remélhetőleg megússzuk majd ép bőrrel. És közben hátha Jack is rendesen kimozogja majd magát, hiszen kénytelen lesz majd lépést tartani egy nála is jóval nagyobb lóval. Szegény róka...
Azt egyértelműen érzem, hogy egy hullámhosszon vagyunk, mert bár a kedvünk a béka feneke alatt, mégis tudjuk támogatni egymást, a familiárisaink pedig szinte tapadnak. Jó, inkább az enyém, mert a kutya inkább szeleburdi, a róka követi őt, de hát a kutya sem rugdossa le magáról, ez azért csak jelent valamit. – Azért én mégsem szoktam ennyire kitárulkozni. Aztán az is lehet, hogy csak nem volt kinek. A legtöbbször kifejezetten rossz természetem van, álnokul makacs, aki csak odaszúr másoknak. – Ismerem be, talán ez az első lépés a gyógyulás felé, mindez azért nagy részt Kathrine-nek köszönhető, ő volt az első pozitív fordulópont annyi nehéz év után. Mondhatni pozitív, és követendő példa. Most én hallgatok el, a combomon dobolva türelmet erőltetek magamra, mert bár nem vagyok egy nagy dumás, a szavába sem akarok vágni, de látszik, hogy kezdek kipirulni, ahogyan egyre jobban kitör belőlünk az őszinte lelkesedés, hogy mi lehet a megoldás. Hihetetlen, hogy bár negatívok vagyunk, össze tudunk fogni, noha a szórakozást illetően vannak fenntartásaim. – Azért a végletességnek is vannak határai. Nem szoktam másokat bántani, és át kéne gondolnom, hogy mi az, ami valóban kimozdít. – Nyilván tőle nem kérhetek tanácsot, mert nem ismer még eléggé, a balhé, meg a szórakozás érdekesen hangzik. Azért mégsem köthetek bele csak úgy valakibe, de az biztos, hogy elgondolkoztat. És azt is látom, hogy bár nekem tanácsokat próbál adni, ő maga is ebből a gödörből akar kimászni, ahelyett, hogy mélyítené maga alatt. De mi van, ha rossz hatással vagyunk egymásra, és inkább valami védelmező angyal kéne, aki segít túllendülni a szarságokon? Vagy mindegy, és engedjük el az egészet? Döntsük le a korlátokat? Mindig volt tartásom, visszafogtam magamat, vajon hogy néznék ki úgy, hogy semmi sem számít? – Uh, neked aztán van történeted! Mondanám, hogy legalább veled történt valami, de ilyen sorsot magamnak sem kívánnék. Mi történt a zakkant pasival? – Magam sem értem, hogy miért kérdezem meg, hiszen jól rávilágított, nekem nem volt még senkim, de ilyen lelki nyomorral úgysem tudtam volna senkibe csak úgy belehabarodni, kihasználni másokat holmi élvezetért pedig időpocsékolás. Ezért aztán nem kicsit pirulok el, amint felhozza a témát. – Én nem.. nem úgy gondoltam. A régi időkben, az indiánok is ültek egy lovon, vagy mint a kalandfilmekben. – Rázom a fejemet, és végül a kezembe is temetem az arcomat, nagyon ciki, tisztára zavarban is vagyok, nevetgélek rendesen, ha már ő vigyorog. – Jó, legyen, azt mondtad, ne számoljak a következményekkel. Bár nem tudtam, hogy mire értetted, de mit veszíthetek? – Döntöm végül el, és ha már ott vagyunk a lovaknál, el is oldozom az egyiknek a kötőfékjét, hogy azon agyaljak, ki szálljon fel előbb. Talán nekem kéne, ha már gyakorlottabb vagyok, és magam elé tudom emelni őt. Beakasztom a lábamat a kengyelbe, hogy aztán egy ügyes lendülettel a másik oldalra essek át, mivel a kantárszárat nem fogta most senki. – Ha röhögni mersz.. – Tápászkodom fel, és gyorsan megfogom most a lovacskát, remélhetőleg Leticia nem ebből vonja le azt, hogy inkább ne is menjünk. Szerencsére a szalmára estem, egy tompább puffanáson túl semmi komoly, legfeljebb a félhosszú hajamba akadt néhány szál, amolyan madárijesztős jelleggel. Megfogom inkább a papirát, és intek a lánynak, hogy pattanjon nyeregbe.
Azt hiszem igaza van, a fenébe is! De ennyire borúsan szemlélni az életet azért elég gáz, vagy legalábbis nem hiszem, hogy van értelme, vagy ha igen hát akkor legalább a bukás előtti részt élvezzük ki nem? - Mert ezt érzed igaznak és ez totál érthető. Akiknek unalmas és normális életük volt, nem tudják, hogy milyen folyton arra várni mikor üt be megint valami gáz. - vonom meg a vállamat, hiszen tényleg eléggé olyan érzésem van, hogy bármit teszek, a végén úgyis mindig jól megszívom. Akkor meg miért ne próbáljam kiélvezni legalább a szívások közötti részeket valahogy? Szórakozással, vagy balhéval, az már édes mindegy, csak jó legyen! Azt hiszem ennek a srácnak is ezt kellene elfogadnia, hogy az a mosoly legyen őszinte, ehhez viszont olyan dolgokat kell tennie, amiket tényleg megpróbál élvezni, tehát olyanokat, amiket eddig nem nagyon próbált. - Viszont a sok pocsék dolog közötti részt élvezni kell. Csinálj olyat, amit előtte még nem, hogy megtaláld, hogy mi érdekelne és mi kötne le igazán, hogy mit élveznél. Ha eddig nem tett boldoggá semmi, akkor próbálj újabb dolgokat ki és így tovább. Valami csak lesz, amiről kiderül, hogy igenis jó és őszintén megmosolyogtat. Légy végletes és ne gondolj a következményekre, ilyesmi. - vonom meg végül a vállamat, hiszen jelenleg tényleg úgy érzem, hogy ez az egyetlen értelmes megoldás. Igenis el kell engedni a sok szarságot és nem foglalkozni velük, mert akkor az ember csak belezakkan az egészbe. Persze most még én is csak mondom ezt, de legalább próbálkozom. Nem akarok azon kattogni ki és mikor barmolja el megint az életemet. Legyen az egy pasi, vagy a banya, netán az apám múltból előkerülő újabb ellensége, mert tuti, hogy ilyen is akad még szép számmal. - Hja a rémmese végülis stimmel és ez még csak a jéghegy csúcsa. A pasim is totál zakkant volt, mint az apja, aki ki akart nyírni. - még mutatom is az ujjam a halantékomnál kis köröket leírva, hogy bolond volt mindkettő. Persze ezt könnyű lazán kezelni, de valójában még mindig fáj, hogy Jensen ilyesmire volt képes és hogy talán ki se derül, ha nem kerülök be a Mungóba. A francos fancokat fogom bárkinek újra hagyni, hogy átverjen. - Ketten egy lovon, egész érdekesen hangzik, azt még nem próbáltam. Akkor gondolom te ülsz hátra. Érdekes lesz, főleg hogy ezek szerint te még nem igen csajoztál. - vigyorodom el, mert hát ahhoz nagyon fából kell lennie, hogy semmiféle reakciót ne váltson ki belőle, ha együtt pattanunk lóra. Azért egy ilyen esetben elkerülhetetlenk, hogy milyen féle dolgok surlódjanak egymással.
Kényszeredetten bólintok, szerencsétlen féltestvérem tényleg rendes, de ő próbálkozhat, ha én meg egy roncs vagyok. Én jöttem utána, követtem a nyomait, remélve, hogy lehet még családom. Az fel sem merült bennem, hogy belevessem magamat életbe, nagy kanállal habzsolhassam az élvezeteket, hiszen kétlem, hogy bárkit boldoggá tudnék tenni, az élet pedig túlságosan múlandó ahhoz, hogy több időt elvesztegessek. Meg kell tanulnom élni, és a testvéri kötődésnél azt hiszem most semmi sem jelenthet többet. Nem vagyok éppen vallásos, csak valami ismeretlen teremtőhöz tudok fohászkodni, akinek remélhetőleg mind a gyermekei vagyunk, hogy legyen elég időnk együtt Kathrine-nel, ne kelljen mindig a múlton rágódnom. Nem akarok mindig ez a meggyötört lélek lenni, éppen ezért sóhajtok nagyot Leticia keserű szavaira. – Sosem fogjuk megtudni, hogy van-e értelme. Az élet egy akadályverseny, és elkerülhetetlen bukás a vége. Azért imádkozhatunk, hogy minél kevésbé fájdalommentesen jussunk a végére. És hogy bonyolult gondolkozni? Megértelek, de ha az ember mindent leegyszerűsít, akkor csak mered maga elé. Próbálnék én bármit erőltetni, boldognak lenni, de valamin változtatnom kéne. Többet mosolyogni azt hiszem. Ám amikor megteszem, úgy érzem, ez csak valami erőltetett maszk, hogy azt mutassam, jól vagyok. Közben pedig szétrobban belül a szívem. Oh, nem is tudom, hogy miért mondom mindezt. – Ráncolom a homlokomat megszégyenült zavarral, nem szoktam így kiadni magamat egy idegennek, főleg aki maga is szenved. És talán mégis könnyebb volt így, hiszen akinek nincsen baja, az vélhetően észre sem vesz, vagy csak koloncnak érezne. Hiába mondta Leticia, hogy a Beauxbatonsban annyi lány volt, én sem voltam rá kész érzelmileg, és kétlem, hogy bárkinek kellettem volna a sima fizikai flörtölésen túl, amit én meg aligha tudtam viszonozni, sokszor nem is értettem. Vagy csak későn, amikor már lecsúsztam róla. Na nem mintha érdekelt volna a különös játszma, amit a lányok űznek. – Elraboltak? Kóma? Tisztára mint valami királylányos rémmese. – Kérdezek vissza megakadó hangsúllyal, bágyadt-támogató pillantásom egy szívdobbanásnyi időre ellágyul, pocsék ez így, hogy sajnálnunk kell egymást, mintha együtt itatnánk az egereket. A familiárisaink ebből semmit sem vesznek észre. – Aligha hiszem, hogy gond lenne. Legalább kevés benne a kockázat. Mondanám, hogy kantárszáron vezetlek, én pedig gyalogolok, vagy üljünk egy lóra, de mindhárom megoldás úgyis ciki. Akkor tulajdonképpen mindegy is. – Rázom meg lemondó intéssel a fejemet, mintha már magunkon nevetnék. Végül kikötöm az egyik foltos lovacskát a helyéről, ez egy átlag brit telivér, hogy aztán a lányra tekintsek, hogy mi legyen.
Talán én is a megmentendőt láttam Jensenben sokáig? Rossz sors, nehéz apa, és persze az anyja az én apám miatt halt meg. Nem csoda, ha segíteni akartam, hinni benne, hogy ő jó és nem ugyanolyan őrült, mint az apja. Naiv voltam. Mit naiv, hülye... Igazán örökölhettem volna többet apa auror szimatából. - Az nem baj, nem? Mármint, ha segíteni akar. Rendes lány ezek szerint? - eddig még csak említette, szóval nem tudom, hogy ki a húga, de ha jól értelmezem akkor ide járhat az iskolába. Azt nem tudom, hogy melyik házba és mennyi idős, mert gondolom azért pár év lehet közöttük, ha már ilyen zűrös élete van, bár nem ismerek minden háttér infot. Az apa lehet közös? Ha az anyját ápolta, akkor minden bizonnyal lelécelt az apja és egyedül maradt az anyjával. - Akkor talán pont ezért találkoztunk. Én tudom a hogyant, csak mindig háttérbe szorítottam magamat mások miatt. - bököm finoman oldalba, amikor már elindultunk, bár végül lehet, hogy nem jutunk el a faluba még sem, pedig azért ilyenkor ünnepek előtt lenne mivel elfoglalni magunkat ott. A lovakhoz már nem tudom, hogy értek-e egyáltalán, de ki tudja talán megér egy próbát. Azért a szavaira elgondolkodom. Menekülök? Talán. Végtére is talán azóta, hogy a banya felrúgta az életünket folyton menekülök, bár lehet, hogy az apámtól sikerült ellátnom ezt, hiszen távol maradt tőlem csak azért, hogy megvédjen általa. Én pedig megtanultam, hogy tovább kell állni, ha nem jól alakulnak a dolgok, aztán mégis ragaszkodni kezdtem Jensenhez. - Nem tudom, hogy menekülök-e, talán mindentől. Van ennek értelme? Az utóbbi időben túl sok pocsék dolog történt, én pedig azt hiszem besokalltam és nem akarok semmivel sem foglalkozni, ami pocsék és amin gondolkodni kell, de ez... elég bonyolult. Az apám, volt itt pasi ügy is, elraboltak, fél év kóma... Zűrös. - vonom meg a vállamat lazán, mintha épp csak valami lényegtelen semmiségről beszélnék, pedig épp csak címszavakban fejtettem ki, hogy mi történt és már ez is sok, amiben még benne sincs a Jensen féle utolsó húzás, amivel végképp elásta magát a szememben. Apának még nem is említettem, ami azt hiszem jobb is, mert akkor tuti, hogy nem hagyná annyiban a dolgot, de most alakul talán az élete azzal az Eleanorral. Nem hiszem, hogy felakarnám rúgni. Legalább nem értem aggódik, hanem van kivel foglalkoznia. - Póni? Az nagyon ciki lenne nem? Tény, hogy nem vagyok egy égi meszelő, na de egy póni? Na jó, ha a szabad levegő kell, akkor próbáljuk meg. Itt azért nagy baj nem történhet és nincs messze a gyengélkedő sem. - mosolyodom el végül, és Jack mintha csak értené, hogy indulhatunk lovagolni máris vad lendülettel iramodik meg előre. Csak sóhajtva forgatom a szememet, mert a róka persze jó eséllyel követni fogja, már ha szegény beéri, hiszen mégis csak kisebb és rövidebbek a lábai. Nem hiszem, hogy ez a kutya valaha is le fog nyugodni. Remélem nem hozza a frászt majd a lovakra.
- Hjah, már nincs kiért áldozatokat hozni. Azazhogy.. a hugomat szívesen támogatnám, csak neki már megvan a kialakult, bejáratott élete, pont hogy ő akar bevonni, ápolni a lelkemet. – Csóválom a fejemet, látszik rajtam, hogy vágyom is rá, meg idegen is a helyzet, hogy valaki az én érzéseimre figyeljen. Nem hibáztathatom anyámat, egy ágyhozkötött betegtől nem várhatunk el türelmet, megértést, csakis követelést, elvárásokat. Adni pedig végképp nem tud. Ezért nem tudom hová tenni Kathrine kedves invitálását, ő olyan magabiztos hozzám képest, aki csak a gitárban találom a vigaszt, hogy aztán olyan kedvem legyen széttörjem egy pillanat alatt. Nyilván meg is bánom, mert szeretem a hangszereimet, de az indulat, a gyász sötét hollóként tud a vállamra szállni. Mégsem akarom, hogy Leticiára is átragadjon a rideg keserűség, ami belőlem árad, hiszen megvan a saját baja. Érzem a kérdő, szinte kiváncsi pillantást, mintha egyszerűbb lenne a másiktól várni a megnyílást, mint magunkról mesélni. Nyelek egyet, és a szünetben kérdést is kapok, legalább valami konkrétum. – Bár meg tudnám fogalmazni. Kitölti az életemet, hiszen amikor nem volt más, akkor könnyű volt a zenéhez, a dalokhoz nyúlni. Talán már élni sem tudnék nélkülük. Ám azt sem akarom, hogy anyám halála után is leragadjak ott, hogy nem tudok továbblépni. Igen, élni akarok, csak éppen még nem tudom, hogy hogyan. – Csüggedek el egy pillanatra, ahogyan a játszadozó állatainkat nézem, nekik oly könnyű, nem nyomja le őket a lelki teher, hiszen ők az idealizált, tudatalatti változataink. És igen, igazat mondtam, nem véletlenül akartam megkeresni a Benedict-eket, és jöttem el idáig. Társaságra vágyom, még ha nem is tudom, hogy viszonzásul mit adhatnék kiüresedett szívemen túl. Ki vágyna valakire, aki még élni is görcsösen tud? – Azt hiszem központilag írják ezeket a tanterveket. Nem volt a célom az, hogy mindig tökéletes legyek mindenből. A művészeti tárgyak egyébként is megfoghatatlanok, belülről fakad az, amit kifejezel. Mások kritikája pedig sosem érdekelt. Lehet, hogy neked is tenned kéne arra, hogy ki mit gondol. Te mi elől menekülsz ennyire? – Hümmentve lóbálom a kezemet, nem szoktam ennyit beszélgetni, még a hugommal sem. Ez most valami különös pont, mint amikor a fióka próbálgatja a szárnyait, mielőtt kirepülne a fészekből. Nekem nem az életem múlik a döntéseimen, hiszen nagyon nem lehet ezt elrontani, ám a lánynak nagyon húsbavágó kérdései vannak. Ha rágnám a körmöm, most biztosan a számban lenne a kezem, hogy mit is válaszoljak. Sóhajtva bólintok, elfogadom a javaslatát, de mégiscsak maradok az istállós ötletnél. – Azt sosem hagynám. Vezethetlek kantárszáron, akkor is a levegőn vagyunk, nyíltan, szabadon. Vagy.. vannak kisebb lovak is, pónik, onnan leesni nem nagyobb, mint amit én produkáltam az előbb. – Említem az előbbi koppanásomat. Bíztató-kérlelő rándulás villan az ajkam tövében, nem szokásom senkire nyomást gyakorolni, most sem értem, hogy miért próbálom.
Lassan bólintok, mert valahogy úgy érzem, hogy bár nem mondtam sokat, de mégis átérzi a szavaimat. Önzőnek lenni, igen most már azt hiszem erre van szükségem és nem azzal törődni, hogy ki mit mond és gondol. Kiesett fél év az életemből, amíg kómában voltam, mégis mi a fenét gondoltam, hogy Jensen nem pont olyan őrült, mint az apja? - Igen, az sosem árt. Valahogy úgy érzem, hogy rád is rád férne egy nagy adag önzőség. - pillantok rá ezúttal sokkal fürkészőbben, mint eddig, hiszen nem sokat mondott még ő sem, bár egyelőre azt hiszem én vagyok a kevésbé nyitott könyv, de nem a legegyszerűbb mesélni az életemről. Túlságosan fiatal vagyok még ahhoz, amik történtek velem és őszintén szólva inkább elfelejtni szeretném, mint emlékezni rá és rágódni rajta. Attól még úgy se tűnik el a múltam, hogy kattogok rajta, sőt sokkal inkább túl tudok lendülni, ha nem foglalkozom vele. - Ha te jobban érzed tőle magad, akkor miért foglalkoznál mással? Vagy nem leszel tőle jobban? - mert persze ez a fő kérdés, hogy ha leül egy olyan depresszív dalt írni, akkor ő is csak melankóliába süllyed, vagy tényleg kikapcsolódik. A kikacsolódás szerintem az, ha kicsit mindent kizársz magadból és semmire sem gondolsz, de ha dalt írogatsz, akkor pont hogy felidézel érzéseket nem? Nem értek hozzá, nem vagyok dalnok típus, ő viszont nem úgy fest, mintha a zenélés jobb kedvre derítené, vagy lehet, hogy nem is arra van szüksége? Vagy ő se tudja, hogy mire lenne. - Na igen én is így indultam neki a sulinak, de azóta már annyi unalmas, száraz dolgot tanultunk, hogy el se tudod képzelni. De gondolom a te szakodon is akad olyasmi, ami annyira nem köt le. - pillantok rá kíváncsian, amikor végül elindulunk Roxforts felé, hiszen tényleg ránk fér egy kis kikapcsolódás, na nem valami melankólikus dal írogatásával, az nekem biztosan nem feküdne. Azért is dobom be, ha esetleg ki akarna bújni a csigazáhából, akkor elég nagy kihívás lenne csak úgy mindenkinek zenélni. Nem is feltétlenül a pénz kedvéért, hanem hogy gyakorolja, hogy megállnak megnézni. - Ha nem teszel ki semmit, akkor nem koldulás, de kipróbálnád milyen nem csak magányosan pengetni. Szerintem érdekes kihívás lenne. - vonom meg a vállamat végül, mert erőltetni nem akarom, de az biztos, hogy valamit érdemes lenne csinálni. Követve a tekintetét jutunk el a lovakig. Nem is tudom, sosem voltam nagy lovas. Még régen anya tanított, de az már nagyon régen volt, úgyhogy lehet, hogy nem is tudnék mit kezdeni magammal egy lovon. Bizonytalanul nézek az istálló felé. Ő eredetileg is ezt akarta, csak közben esett egy elég nagyot, de úgy fest, hogy már jobban van annyira, hogy mégis megpróbálja. - Nem is tudom. Nagyon régen ültem lovon. A végén még kikapcsolódás helyett csonttörés lenne a vége. - mosolyodom el, bár látszik rajtam, hogy kissé elbizonytalanodom. Lehet, hogy jó lenne, de nincs benne gyakorlatom és a jó ég tudja, hogy nem lenne-e rossz vége a próbálkozásnak.
Igen, be kell látnom, hogy a róka azért nem olyan, hogy eldugott tárgyakat, ismeretlen szagokat akarna kiásni, másféle vadászösztönei vannak. Szeret inkább lapulni, tilosban járni, még jó, hogy nincsenek tyúkok a Roxfortban, mert ha nincs is szüksége élelemre, lehet, hogy a mágiával beleköltöztetett késztetés miatt kinyírná mindet. Bárhogy is legyen, egészen jól elvannak a kutyával. Mégsem a lélekállataink a fontosak elsődlegesen, ők csak azt mutatják, hogy milyenek lehetnénk, ha kellő nyitottsággal állnánk szembe a világgal. – Egy kis önzőség lassan nem árt. – Ismerem el én is, az ember nem áldozhatja be magát a világ szolgálatában. Leticia szavaiból nem sok derül ki, de nagyon hasonló lehet a múltja, mint nekem. Ez már csak azért sem a legszerencsésebb, mert én nem akarok másokat terhelni a saját gondommal, lezárnám, ami mögöttem van, de így rettentő nehéz, ha más problémáiban is ez visszaköszön. Lassan, szaggatottan lélegzem, szinte már hallani, hogy mennyire be vagyok feszülve. Ám most nem is én vagyok a fontos, látom, hogy mennyire le van szívva nem csak agyilag, mintha ez komoly súlyként nehezedne a testére is. Csoda, hogy nem tikkel a szeme! Szegény! - Kikapcsolódás? Bár tudnám, hogy is működik az. Nekem azt jelenti, hogy elvonulok a saját kis világomba, és írok valami szép dalt. Szépet, de mások számára biztosan olyat, amitől mindenki öngyilkos akarna lenni. – Csóválom halvány mosollyal a fejemet, vele egészen jól el tudok beszélgetni, nem érzem magamat túlságosan kínosan, feszengve, és egészen gördülékenyen jön ki minden a számra. De valóban nem a legszerencsésebb, hogy úgy kell beszélgetnünk, hogy csak vigasztaljuk egymást. Vagy éppen attól működik? Hiába is terelné a szót az esetleges előző lányokra, nincsenek olyanok, még csak csók sem volt, láthatólag teljesen a nulláról kezdek mindent. Pedig nem vagyok se csúnya, se bunkó, csak valahogy megmaradtam anyám betegágyánál, és ez lelkileg tönkretett. – Oh, ebbe bele sem gondoltam. Valahogy mindenben igyekszem fantáziadúsat látni. Szükségtelenül. – Ismerem el, hogy túl ábrándos típus vagyok, és mindent felnagyítok, aminek semmi értelme sincsen. Leticiának igaza van, ereklyéket vadászni nagyjából ezerből egy varázsló megy, a többi csak számon tartja, iktatja, tárolja. Viszont akkor él a kérdés, hogy mire váltana? Ő is a kalandot keresi? Kicsit tágra nyílik a szemem az érdeklődő kiváncsiságtól, most valahol hagyom magam elsodorni a bánat vizeiről, hogy valaki más életútjába csöppenjek. Ám ő nem válaszol, hanem terel, vissza hozzám. – Ööö.. bár tudnám. Hasonlóan tanácstalan vagyok, mint te. Nyitottabb? Utcazenélés? Nem is tudom, az nem olyan, mint a koldulás? – Azért mégiscsak visszanézek az istálló felé, és még egy aprót biccentek is, hátha Leticia veszi a lapot, hogy talán kilovagolhatnánk.
- Oh nem, szerintem ahhoz túlságosan kelekótya, de azért jóvan nagyobb, mint a rókád. - vonom meg a vállamat egy félmosollyal, hiszen ez a srác úgy fest mindent nagyon komolyan vesz és szó szerint ha arról van szó. Kicsit nehéz esetnek tűnik, de nem baj, végülis nem tűnik rossz fejben és Jack legalább a róka közelében egy fokkal kezelhetőbb. Bár így is ugrál és eléggé zizis maradt, de nem túrja fel a fél kertet, aminek örülni fognak a tulajdonosai. Ez már fél siker. - Talán is-is, de ez bonyolult. Az életem eddig túlságosan zűrös volt és mindig aggódnom kellett valamin és másokkal foglalkozni és egyszerűen mostmár nem akarok ilyen lenni, érted? - nem tudom, hogy neki milyen a múltja, ahogy arról sem tudok, hogy évekig ápolta az anyját és ki tudja, talán benne is akadnak hasonló gondolatok. Azt viszont tudom, hogy az elmúlt években vagy az apámnál próbáltam kihúzni a gyufát azzal, hogy rossz fát tettem a tűzre, hogy legalább figyeljen rám, vagy ez az egész szerelmi dráma Jensennel, meg az apjával kavart be, aztán persze a kóma majdnem fél évig. Az egész teljesen leszívott és én úgy érzem kicsit elvesztem benne, hogy aztán Jensen úgy átvágjon beteg módon a palánkon, mint a huzat. Egy időre azt hiszem nem akarok semmit csak szórakozni és nem foglalkozni semmivel és senkivel, de azért ezt érdekesebb lenne társaságban csinálni és nem egyedül. Vagy hát Jackkel, aki legalább a róka mellett egy fokkal kezelhetőbbnek tűnik. - Oh, sajnálom. Akkor neked sem épp a legbékésebb a családi háttered. Akkor meg főleg rádfér a kikapcsolódás! - arra nem kérdezek rá, hogy akkor nem is volt senki, akivel ennyi lány között sikerült összeszűrnie a levet, mert aztán végül is ki tudja. Amúgy is eléggé visszafogottnak tűnik ahhoz, hogy ne teregessen ki csak úgy mindenféle szennyest és talán megpróbálhatok toleránsabb lenni vele, mert látszik, hogy még hiányzik az anyja. Nekem is, de lássuk be nem tehetsz mást, mint hogy tovább lépsz és kész. A veszteség az életünk része, mázlista, akinek nem. - Igazából az itteni tanulás nem annyira kalandregényes. Egyébként is gondolj bele évent végez egy csomó diák ereklyevadász szakon. Nem lesz mindenki kalandor. Csomóan örülnek, ha bekerülnek dolgozni a Varázstárgy Nyilvántartási Hivatalba. Rém unalmas! - magyarázom, mert nekem eddig se ment valami jól az aktatologatás. A tárgyalásom is ezért volt pár éve, mert sikerült egy kisebb tüzet gyújtanom az ereklyeraktárban. Nem mondom, hogy Jensen tahósága után nem merült fel bennem, hogy meglátogatom a jóképű tanárurat, de azt hiszem nem az a jó megoldás, ha valaki másnál keresek vigaszt, főleg hogy akár ki is rúghatják miatta. Már az a pár csók is igen kockázatos volt Neal-lel, legalábbis főleg rá nézve. - Hát akkor ezen kell változtatnod, légy nyitottabb. Utcazenélés? - vetem fel az ötletet, hiszen az részben fellépés is, de részben nem is, hiszen nem feltétlenül figyelnek rá, ha csak kiül egy padra, de benne van az esély, hogy megállnak az emberek és egy idő után már egészen sokan nézik őt egyszerre. Úgy látom, hogy neki se ártana kicsit feszegetnie a határait, hogy egyről a kettőre jusson.
Nem szokásom senkivel mélyebben elbeszélgetni, hosszú idő után a féltestvérem, Kathrine volt az, akinek kiöntöttem a szívemet. Ezért aztán lehet, hogy tévedek, amikor azt észlelem, hogy a lánynak, akinek olyan dallamos neve van, mintha méreggel összefűzött szomorúság honol a tekintetében, ez az egész lelkét megmérgezi. Mint az enyémet. Amivel már semmit sem tudok tenni. Néha bele szoktam írni a dalaimba, hogy mi fáj, de mivel a látványmágia is csupán valami elképzelt ábránd a részemről, nem is tudom, hogy valaha elő fogom-e őket adni. Túl személyesek, nem tartoznak másra. Nézzük egy kicsit a két familiárist, akik ösztönösen egymásra hangoldónak, hogy miért, azt tényleg nem tudom, de Leticia is nagyon elgondolkozik, noha nem tudni, hogy min. – A méretei? Talán a te Jacked valami védelmező? – Ingatom a fejemet hamiskás jókedvvel, tényleg felemelő, hogy ha mágiával teremtett lélekdarabjaink jobban el tudnak szórakozni, mint mi magunk. Ez igazából egy elcseszett élet, aminek ki tudja, hogy mi lehetne a megoldása. Anyám halála óta arra is gondoltam, hogy a maradék kis pénzemből elvonulok valami farmra, állatokat tartok, Skócia vagy Írország egészen szépnek tűnik. Csak éppen a magány megmérgezi a lelkemet, ezért is keltem útra, hátha megtalálom a családomat. Kathrine végül kellemes végállomás lett. – Oh, micsoda ötletek. A saját határaidat feszegeted? Vagy úgy érzed, jobb kihasználni a lehetőséget, és inkább bevállalni, ha megbánsz valamit? – Kérdezem tűnődve, itt a közelben még én sem vagyok ismerős, de ami késik, nem múlik. Nyilván jobb társaságban, de az ismekedésben nem jeleskedek, azt pedig úgysem tudom kiszűrni, hogy akárcsak ha egyedül, előbb-utóbb visszatérjenek a borongós gondolatok. – Oh, nem, nem foglalkoztam én sem lányokkal, sem fiúkkal. Tudod.. az anyám nagyon beteg volt, és minden időmet vele töltöttem. Lehetett volna ott hússzor annyi lány is, az sem érdekel. – Ezúttal a lányokat emelem ki, egyértelműsítve, hogy az fel sem merülhetne, hogy valaki a barátságon túl egyszer komolyabb is legyen, mint pasi társ. Azért annyira nem vagyok magányos, hogy Túl a barátságont játsszunk. Noha a hegyvidéki cowboy élet egészen vonzó lehet. Viszont ebből Leticia sejtheti, hogy nálam még egy csók sem csattant el soha, de ez afféle önként vállalt száműzetés, nem pedig érdemi tapasztalatlanság. A szememben ott ég a veszteség tüze, na meg a kétkedésé, hogy kár akkor bárkit is közel engedni, ha valami nyavajás kór leküzdheti a szeretteinket. – Ereklyevadász.. A kincseket én is szeretem, főleg, ha ki lehet lopni valahonnan. Mindig rajongtam az ilyen kalandregényekért. Miért nem a te utad? Zsákutcába juttottál? – Magamhoz képest egészen beszédes vagyok, ami engem is meglep. – Nos, annyira a művészetben látom, hogy kiteljesedjek, csak éppen.. nem vagyok túl nyitott. Tudom, hogy ezt így… elmagyarázni, megérteni, pedig végképp.. – Horgasztom le kissé a fejemet, nem akarok mártírkodni, végülis anyám elvesztésén már nem változtathatok. Megtaláltam Kathrine-t, neki kéne örülnöm, de nem olyan egyszerű változtatni.
Dacos szomorúság, talán tényleg ilyesmi lehet. Kezd elegem lenni mindenből, a világból és már annyira sok volt, hogy visszafogjam magamat. Apa évekig lepattintott, hogy így vigyázzon rám. Végignéztem a saját anyám halálát és bár apával most jó a viszonyom, de amit Jensen művelt. Úgy érzem, hogy az, hogy pozitívan állok az emberekhez semmi jót nem hoz az életembe. Úgy gondoltam csak mert Jensen apja az volt, aki még nem jelenti, hogy ő is problémás, aztán kiderült, hogy teljesen meg van gárgyulva. Én meg hülye voltam, annyira idióta! Nem leszek többet, nem akarok az lenni, hanem most már én akarom irányítani végre a saját soromat. Azt tenni, amit először eszembe jut és nem azzal foglalkozni, hogy mit lehet és mit nem. Valójábna, ha jobban belegondolnék, akkor egyértelmű lenne, hogy Jack pont ennek a kivetülése. Rohangál, felássa a kertet és azt teszi, amihez épp kedve van, egyáltalán nem gondolva a következményekre. - Moira, egész jó név, nekem tetszik és passz. Lehet, hogy bejön neki az a sok szőr! Vagy a méretei. - nevetem el magamat és igazából talán tényleg igaza van ennek az újdonsült ismerősnek. Jack talán tényleg a tudatalattim kivetülése és én magam is így akarok szabadon rohangálni nem törődve semmivel és senkivel. Igazából azt hiszem nem is lenne rossz! - Igazad lehet, akkor talán nincs más lehetőség, mint hogy engedjek neki. Remélem bírja majd mindened, ami fáj. Azt hallottam jó móka belógni a Szellemszállásra, de bevallom sose jártam még a Szárnyas Vadkanban sem. Ideje lenne kipróbálni, vagy csináltatnék egy tetoválást. Túl sok lehetőség! - indulok meg egészen lendületesen a familiárisok után. Talán tényleg ennyire egyszerű és ezt kell tennem. Felszívni magamat és azt tenni, ami épp eszembe jut. Elegem van már abból, hogy aggódjak, vagy hogy azon filózzak mi miatt kerülhetek bajba. - Semleges témák? Nem, az időjárásról ne beszéljünk. Miért jöttél ide? Mesélj arról! A Bauxbatonsban rengeteg a lány, elég jó vadászterep lehet egy pasinak, ha csak nem... - kétkedőn mérem végig. Eléggé kis visszafogott, lehet hogy a másik oldalon tolja a bicajt és ezért nem találta a helyét annyi lány között? - Ereklyevadász, legalábbis annak tanulok, de azt hiszem jeleneleg még ebben sem vagyok teljesen biztos. Lehet, hogy nem is ez az én utam. Te mi leszel, ha nagy leszel? - dobom vissza a kérdést, mert az oké, hogy gitározgat, de az még nem jelenti, hogy komoly előadó művész akarna lenni, vagy hogy kiállna egy színpadra csomó ember elé. Lehet, hogy jobban érdeklik a háttér tevékenységek, bár szó se róla, hogy azok azért eléggé unalmasak lehetnek.
Lehet, hogy csak én látom bele, mivel a familiárisaink ennyire jól megvannak, hogy hozzám hasonló lehet. Aztán az is lehet, hogy nem művészlélek, csak most van kicsit elvarázsolva, de nem, én valahol tényleg azt érzem, hogy van szépérzéke, fogékony a lelki dolgokra, ám sosem voltam jó emberismerő, hiszen valakinek a betegágya mellett guggolni nem jár túl sok szociális készséggel, persze a beteget leszámítva. Ül a tekintetében valamilyen dacos szomorúság, ami megindít, csak éppen én sem vagyok az a nyitott típus, hogy támogassak másokat. Bőven elég volt az anyámat ápolni, most már igyekszem elhatárolódni, és csak Kathrine miatt vagyok itt. Kell végre a család, de másban nem tudok, nem merek bízni, hiszen lássuk be, a Beuxbatonsban mint fiú, eleve magányos farkas voltam, és mivel barátnőm sem volt, így végképp elvágtam magamat. Aztán a bátyám családja is csúnyán ellökött magától, nem tanultam meg túlontúl barátkozni. Most sem menne, talán csak addig maradok, amíg leállok kissé segíteni. Bólintok hát, nem is megyek bele a magyarázkodásba, elfogadom, amit mond, a kutyára ellenben halványan megrándul a szám széle, betudható akár mosolynak. – Oh, én még el sem neveztem a sajátomat. A Moirára gondoltam, csak még annyira friss az élmény. Nem tudtam,h ogy ennyire élénk lesz. És mit akarhat a kutyádtól? – Sandítok oda a rókára, aki már látványosan dörgölőzik a hebrencs kutyához, ami már csak azért is különös, mert nem tudtam, hogy a mágikus úton megidézett, létrehozott állatok ilyesmire lehetnek képesek. Inkább úgy érzem, mintha a lelkünk nyúlt volna ki egymás felé, és kapcsolódnának össze, a másikba kapaszkodva mintha egyesülni akarnának. Már ha ez lehetséges. – Belemagyarázásnak tűnhet, de a tudatalattidat próbálod elnyomni. Megszüntetheted a képet, attól még legbelül ott marad. Ne bántsd szerintem, figyelj rá. Ha meg eltűnteted, ne legyen számodra szentségtörés. Boszorkány vagy, visszahívhatod. – Fonom karba a kezemet, a két állatot figyelve, amíg Leticia kicsit letakarítja magát. Miután visszaadta a tükröt, nem nyúlok oda, hogy maradt még pár koszos apró folt az arcán, a személyes terét senkinek nem illik megsérteni. – Igen, egyetemista vagyok, már lassan egy hete, de a Beauxbatonsban végeztem. Viszont az én gondolataim is lefoglalásra kényszerülnek. Ami nem a legjobb megoldás, hiszen ha egymást kérdezgetjük, akkor ugyanott tartunk. – Nem igazán értem a hamiskás mosolyt, szeretnék segíteni, de közben pedig nem is akarnám kiadni magamat. Nem vagyok túl jó emberismerő, kockáztatni pedig eleve nem szeretek a rossz tapasztalatok miatt. Mégis elindulok az oldalán a dögöket követve, akik érzékelik a szándékot, hogy a falu felé indulunk. – Akkor hogyan tereljük el a gondolatainkat? A semleges témák nem unalmasak? Ha nem művészlélek vagy, akkor micsoda? – Kérdezek végül témát feldobván, mert láthatóan kettőnk közül egyikünk sem az az empatikus, segítőbb szándékú, ám mégsem őt okolom ezért, egy angyali teremtés jelenléte eleve csak nyomasztana.
Meglepetten szökken fel a szemöldököm. Sose nézett még senki művészléleknek. Ereklyevadásznak tanulok, az apám auror, bár talán volt időszak, hogy az ábrándos oldalam volt előtérben, de talán azzal, hogy befestettem a hajamat, azt a Leticiát megpróbáltam lenyomni jó mélyre, hogy még véletlenül se akarjon újra felszínre törni. A romantikus képzelgéseknek semmi értelme. Az élet nem úgy működik, hogy megismersz egy idegent egy spanyol tengerparton és annak ellenére, hogy az apja meg akar ölni végül boldogan éltek, amíg meg nem haltok, mert ha az apa kattant, akkor jó eséllyel a fia is az. Csak az nem gondol ebbe bele, aki buta romantikus ideálokat hagy a szeme elé kúszni a reális gondolkodás helyett. - Én és a művészlélek két külön fogalom vagyunk. - vonom meg a vállamat talán túlságosan is erőltetett flegmasággal, de legyen biztos, hogy nem vagyok az és nem fogok lantot pengetni és kellemes dalokat játszani sem. Nem az én világom és már nem is lesz az. A világ kegyetlen hely, ahol az anyádat megszállja egy gonosz banya, hogy aztán az apád kénytelen legyen végezni vele és ahol a pasid apja megpróbál eltenni láb alól, hogy aztán a saját pasid költöztesse beléd az anyád lelkét, mert kiköpött úgy nézel ki, mint ő fiatalon. Mennyire beteg ez már!? - Bocs, Jack sajnos folyton nyugtalan. Azóta, hogy megidéztem majdhogynem lehetetlen kezelni. Tényleg elgondolkodtam rajta, hogy... Nem tudom ez mennyire szentségtörés. Nem olyan, mint megölni valakit, hiszen ők mágikus esszenciák csak nem? - kérdezem, bár van némi bizonytalanság a hangomban. Nem tudom, hogy egy familiárist visszahívni mit is jelent pontosan. Kinyírnám vele, érez egyáltalán? Most mondjuk egészen békés, eljátszik a rókával, szaladgálnak és legalább nem az én idegeimre megy, ami már határozottan nagy előnynek számít! Tükör viszont nincs nálam, és a magyarázata egészen helytálló, hogy nála viszont miért van annak ellenére, hogy pasi. Végülis mindegy, nem ítélkezem. - Aha persze, nekem végülis mindegy, kösz! - veszem át tőle a tükröt, hogy nagyjából amennyire legalábbis belátom a dolgot sikerüljön kiszednem a föld darabokat a hajamból és remélem, hogy nem lejjebb borzolom őket a fejbőrömre. A vége úgyis az lesz, hogy hajat kell majd mosnom, ez úgy sem kérdéses. A kérdése viszont meglep. Egy kicsit talán felszínre tolakszik a régi Leticia és még egy mosoly is megjelenik az arcomon, de gyorsan visszatuszkolom oda, ahová való. - Hát jó, ha nincs bajod elfogadom és ne aggódj rendben vagyok. Talán... csak le kellene foglalnom a gondolataimat valamivel. A lovaglás kilőve, de... egyetemista vagy ugye? - hümmögök kicsit végigmérve, mert idősebbnek tűnik. - Roxmorts? Ha már a familiárisod olyan jó hatással van az enyémre. - mosolyodom el, de ezúttal inkább kicsit úgy, mint aki határozottan rosszban sántikál.
//
