2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Akad ugyan saját kertje a vadőrnek is, de a birtokon akad még egy kisebb terület, ahol télre fedett, nyáron fedetlen zöldségeskertek lelhetőek fel. Sok minden terem itt, amiktől sok zöldség kerül a diákok asztalára az ebédek, reggelik alkalmával, így ennyivel is kevesebbet kell a városból szállítani a kastélyba.
Kicsit bővebb válaszra számítottam talán, de végül is belenyugszom abba, hogyha harapófogóval kell belőle kiszednem néhány szót. Nem vagyok türelmetlen típus, kedvesen fordulok még mindig felé, és szívesen beszélgetem vele mindenféléről a tananyagon kívül is, remélem, majd sikerül. - És honnan jöttél? Hát, én szeretek itt lenni. Régebben még kisebb koromban már jártam itt egyszer, akkor is tetszett. A Beauxbatons egészen más, de most már kezdek ide is beilleszkedni. Jó, vannak még dolgok, amiket nem tudok és hát kicsit furák, de azt majd megszokom. Neked is sikerült már ismerkedned? - Pillantok felé ismét, két kérdéssel is megfűszerezve a mondandómat. Nem tudom, hogy ezekre is igen vagy nem lesz e a válasza, de ha igen, akkor lehet, hogy nem is akar ezekről beszélgetni és hát én pedig nem akarok tolakodónak tűnni, így akkor biztosan hagyni fogom. Ha pedig megnyílik, akkor magabiztosabban állok hozzá, ez még a jövő kérdése, de megvárom, figyelve őt, hogy miként válaszol. Ahogy áttérünk a tananyaggal kapcsolatos lehetőségekre egyre inkább mosolyra húzódik a szám. Tetszenek az ötletei, kifejezetten izgalmasan és mozgékonyan hangzik ez a feladat, lehet, hogy épp a tanár a kreativitásunkra is kíváncsi volt. Egész ügyesek leszünk, ha mindkét üvegecskét megtöltjük, biztosan jó jegyet kapunk majd. - Okééé, ez nagyon izgalmasan hangzik! - Húzom el a mondandóm, picit fel is kuncogok, és nem habozom sokáig, felállok a padról, majd nagyot bólintok. - Rendben, induljunk, már nagyon izgatott vagyok! - A körülöttünk lévő zöldségeskert végében egy aprócska faházikó áll, amiben valószínűleg a kis férgek is megbújnak, de véleményem szerint a kesztyűk is ott lehetnek. - Remélem nem szakad be alattunk a padló vagy ilyesmi. A kesztyűk mindig az ajtónál szoktak lenni, legalábbis a múltkor amikor itt voltam, ott voltak. - Nem mintha én amúgy nagy kalandor szerepében lennék, de néhány helyen a birtokon már megfordultam, jobban szeretem a külterületeket, mint a belsőt. - Aztán, a kertben nézzünk majd szét. Nem tudom, merre lehetnek a dísztökök, de amúgy biztos van a közelbe, ha már a bundimun is megél itt... - Taglalom és elmélkedem, miközben a házikóhoz érünk és én egy kicsit undorodva, de kinyitom az ajtót. A szagból ítélve, egyértelműen jó helyen járunk, a kesztyűk pedig a küszöbön belül, az oldalsó pulton lapulnak. Még mielőtt belépnénk, jól szemügyre veszem a padlót és a faszerkezetet úgy általánosságban. Nem lenne bulis, ha ránk esne valami.
♫ Zene ♫ • Aktuális viselet • [You must be registered and logged in to see this link.]
Kicsit megzavar, hogy beszélgetésbe kezd a tananyagtól elvonatkoztatva és elsőre fogalmam sincsen, hogy mit válaszoljak. Ő is új, de neki legalább nem arról van szó, hogy egy egész világ választja el a korábbi barátaitól, ő levelezhet, meg minden, én viszont… Minden nappal egyre távolabbi emlék a Nezabar és a barátaim és ha eszembe jut olyan elképesztően elveszettnek érzem magam! - É-én… I-igen, p-persze. - válaszolom végül bizonytalanul, mert anyu is itt van az iskolában és nem akarom, hogy visszajusson a fülébe, hogy még mindig nem illeszkedtem be teljesen. A tanulmányaim már a hetek alatt egészen elrendeződtek, főleg Dasie és Selene segítségével, de akkor sem találom a helyem. - És t-te? - kérdezek vissza, talán abban reménykedve, hogy elkezd panaszkodni, és akkor talán hegyomlásszerűen belőlem is előbukkannak az érzéseim. De a pillantásom olyan óvatos és bátortalan, mintha egy őzgida bámulna a reflektorfénybe. Ellenben amikor az óráról beszélünk és a könyvekről cserélünk eszmét sokkal magabiztosabban mutatom a bekezdést és élénkebben várom a reakcióját. Bólogatok, hogy véletlenül elcsípni a párzási időszakot nagyon nagy szerencse lenne, de azért nem adom fel. - R-rendben, m-majd próbáljunk k-ki egy Lumossolent. A p-párzáshoz m-meg... T-talán előt-teremthetjük a… h-hangulatot. - vetem fel, és én is becsukom a kiskönyvet, miután ő is elrakja a nagyot. Kicsit kínos ilyenekről beszélni, még is csak fiatalok vagyunk és a párzásról olyan rengeteget nem tudok, de az alapokat igen. Azt hiszem ezeknél a lényeknél legalább mindegy, hogy milyen neműek, szóval... - M-menjünk el a szertárhoz k-kesztyűkért és talán sz-szedhetnénk d-di… tököket nekik. - állok fel a padról, hogy továbbsétáljunk bár látszik rajtam, hogy kicsit kihúzom magam, mint a manguszta és nem teljesen tudom, hogy merre is van a szertár vagy az a terület, amit a Bundimun elkezdett rohasztani, mert hát a helyismeretem annak híjján, hogy nagyrészt a könyvtárban ücsörgök, eléggé gyenge.
Azt már levettem az eddig sétánkból, hogy Amara nem azok közé a diákok közé tartozik, akik szeretnek beszélni. Nekem nagyon szimpatikusnak tűnik egyébként és valószínűleg ezért is érzem ennyire azt, hogy mondanom kell valamit vagy épp csak úgy társalgásba kezdenem, de eddig ez nem nagyon vált be. Valószínűsítem, hogy borzasztóan zavarhatja a dadogás, és valahogy a tekintetemmel, a mosolyommal megpróbálom sugallni neki, hogy engem ez igazán nem zavar, tehát mondja végig nyugodtan amit elkezdett. Persze még igazán kevésbé ismerjük egymást valószínűleg ahhoz, hogy ezt így egyértelművé tudjam tenni számára, de tolakodó sem szeretnék lenni, hogy ezt csak úgy beközöljem. - Szeretsz ide járni, egyébként? - Érdeklődöm, még mielőtt belevágunk, hiszen tudom, hogy hozzám hasonlóan ő sem régóta tartózkodik a Roxfortban. Gondoltam ez egy jó lehetőség lesz arra, hogy újabb emberekkel ismerkedjek meg, remélem, Amara sem fogja bánni a kérdéseim sorozatát. Na és persze nem utolsó sorban nagyon is érdekel, hogy ő hogy éli meg ezt a változást. Helyet foglalunk és a könyvekbe temetkezünk, majd amikor a lány ismét megszólal, akkor felemelem a fejem és a figyelmemet rá összpontosítom. Az extra könyv után nyúlok amikor nem fejezi be inkább a mondandóját, majd elolvasom a leírást és hozzá hasonlóan én is igencsak ráncolni kezdem a homlokom. - Fúj. - Fintorodom el kicsit, de nem tudom hová tenni most ezt az egészet. - Oké, nekem elég jó a képzelőerőm... de ezt még nekem is nehéz elképzelnem. Nem tudom, mennyi esély van rá, hogy most pont ebben az időszakban legyünk, majd megnézzük... de azt is írja a könyv, hogy ugye a sötét helyeken a padlók alatt szeretnek lenni, szóval, kipróbálhatnánk, hogy mi történik, ha mondjuk erős fénnyel világítunk rájuk. - Elmélkedem a legbiztonságosabb és a legjobb megoldáson, hiszen a Bundimun váladéka mérgező, ha érintkezik bőrfelülettel. Tekintetem rövid ideig Amarán pihentetem, megvárom, hogy neki esetleg van e valami jobb ötlete. Még ráérünk, de azt hiszem a könyvre már nem igazán van szükségünk, legalábbis a sulisra nem, úgyhogy azt be is csukom, hogy ne foglalja a helyet.
♫ Zene ♫ • Aktuális viselet • [You must be registered and logged in to see this link.]
Jajj, hát ez nagyon nem az erősségem! Hiába a sok könyv, amiket én nagy örömmel hordozgatok magammal, valahogy amikor nem papíron kell számot adni a tudásomról, valami igazán nem klappol. Nincs meg a magabiztosságom és ezt a lények érzik és ki is használják, a mozdulataim suták és valahogy soha nem sikerül elérni azt, amit a tanár vagy éppen a könyvben leírt gyakorlat elvár tőlem. Kicsit meglepődök, amikor párokba osztanak minket, de egy kis zavart mosollyal kerülök Gaby mellé, aki szintén új az iskolában, így legalább valamennyire átérezheti a helyzetemet, bár ő gyönyörű és a francia akcentusa minden, csak nem beszédhiba. Nem olyan, mint a dadogás, inkább csak még különlegesebb és vonzóbb és bájosabb mindenki szemében. Keveset szoktam beszélni, de nem azért, mert érdektelen vagyok, ahogy megszólal mindig ráfüggesztem a tekintetem és mosolyogva bólogatok, ha egyetértek. Csak… a dadogásom ne lenne. Lehet én is tudnék így csacsogni! - A-annyira a-azért igazán n-nem vészes. - szólalok meg jóindulatú mosollyal, hiszen edzetlen és kis béna vagyok, de valamilyen varázslatos okból könyvekből akármennyit elcipelek. Vagy ellebegtetek, ha a kezem már nem bírja, de egy könyvért Gabrielle nem fog bűbájt igézni valószínűleg. Mellé telepedek a padnál és én egy jóval kisebb kötetet csapok fel, ami nem része a tananyagnak, afféle kiegészítő olvasmány azoknak, akik ezzel akarnak foglalkozni - vagy azoknak, akik a tudásukkal akarják kompenzálni, hogy mennyire nincs érzékük az állatokhoz. - A t-tankönyvben említik, hogy a b-bundimunt p-putrif-funginak is hívják és… - nem is mondom tovább, a kis ütött-kopott notesz méretű könyvet kezdem el böngészni és a nevetséges név alatt találok egyetlen rövid bekezdést. Már nyílna a szám, hogy felolvassam, de aztán be is csukódik, mert nem akarom, hogy érthetetlenül zagyváljak, inkább olvassa el maga.
A Putrifungik párválasztáskor váladékoznak a legaktívabban. Apró dísztököket halmoznak körbe ajándékként és a váladékból egy csuszamlós közeget alakítanak ki, ujjnyi vastagon. A kis karikában párzási táncukat a gombaszerű fejükön/kalapjukon forogva teszik meg.
Nehéz elképzelnem az egész jelenetet, kicsit ráncolom az orromat, még sosem láttam ilyen lényeket, talán a Nezabar éghajlatán egyszerűen nem élnek meg, nem tudom. Felpillantok Gaby-ra, várakozóan, hogy ő mit szűrt le a szavakból, mielőtt újra megszólalnék.
A Legendás Lények óra mindig is az egyik kedvencem közé tartozott. Izgalmasabbnál izgalmasabb lényekről tanulhattunk és a feladatok, amiket el kell végezni, hogy jobban megismerjük így az állatokat valamint a hasznos és néhányuk kártékony hatásait, szuper interaktívak. Ez ma sincs másként. Az óra témája a Bundimun nevű kártevő volt, amely mindenfelé a varázsvilágban megtalálható. A kis zöldes, gombára emlékeztető lény az épületek padlójában bújik meg és szép lassan elrothasztja azt, sőt, ha nem távolítják el mihamarabb és elszaporodik, akár össze is dönthet kisebb épületeket. Nem számítottam arra, hogy ebből valami feladat is fog ma kisülni, de mégis, párokra lettünk osztva és a birtok különböző kis épületeihez küldtek szét minket, hogy keressük meg ezeket a lényeket. A páromat, Amarát még nem ismerem olyan jól. Igazából, ha belegondolok, elég sok mindenkiről elmondhatom még ezt. Kezemben a nehéz Legendás Állatok könyvvel lépkedtem a Zöldségeskertben lévő kisebb kunyhó felé a párom mellett. - Fú, majd leszakad a karom ettől a vaskos kötettől. Ma kivételesen nem hoztam magammal a tágítóbűbájjal ellátott táskámat, mondjuk az sem lenne sokkal jobb, mert akkor meg a vállam szakadna le. - Mosolyodom el miközben lassan meg is érkezünk a zöldségeskertbe és az egyik padhoz lépdelek, majd odalapozok a könyvben, ahol a Bundimunról találunk még némi információt. - Hát, elég undorítóak ezek a kis lények. Nem tudom, hogyan fogunk majd tudni váladékot kifacsarni belőlük. - Fintorodtam el. Igen, ugyanis ez volt a feladat. A kis bűbájjal ellátott dobozkákat, amiket kaptunk, meg kell tölteni a Bundimun váladékával, amit majd később az iskolában, tisztítószerek előállításához fognak felhasználni. Megnézem, hogy találok e még róluk valami extrát a könyvben, de persze közben igyekszem Amarát is figyelni, hátha tud ő is valamit hozzátenni a témához. Aztán lassan bele kellene vágnunk, nem szeretném, ha mi lennénk az utolsók, akik végeznek a feladattal.
♫ Zene ♫ • Aktuális viselet • [You must be registered and logged in to see this link.]
Tudom én, hogy veszélyes ide a birtokra jönni, de időnként muszáj vagyok, különben nem lesz kajám, főleg mert a hideg miatt a fák között már nem sok minden található meg, ami pár hete még igen. Persze ettől még próbálkozom ott is, de nem tudok én sem csodát tenni. Itt viszont van étel, még ha nem is sok és főleg maradék félék, de akkor is van és ez is több, mint a semmi. - Igen, élnek az erdőben őzek, bár nincsenek sokan, sokkal több másféle állat van, amik erősebbek. - azért a kérdés mosolyt csal az arcorma. Vicces, ahogyan egyáltalán felmerül benne a dolog, hogy vannak-e őzek az erdőben. Ebből is látszik, hogy valószínűleg nem jár ki túlságosan gyakran gondolom, csak nagyon ritkán, vagy legalábbis nem egy erdőjáró. Ez abból is látszik, hogy mennyire meglepte az, hogy itt vagyok, még ha netán próbálta is álcázni a dolgot, pedig nem feltétlenül kellett volna. Engem nem zavar, hogy kinek mi a véleménye, jól el vagyok úgy, ahogy most is. Persze nehéz, de hogy abba a veszélyes kőházba menjek, ahonnan ő is jött... az sokkal veszélyesebbnek tűnik. - Gondolom nem is nagyon jártál még az erdőben, félsz? - végülis miért ne kérdezhetném meg ezt ilyen nyíltan? Nem tanultam mindenféle emberi hozzáállást az élethez és másokhoz. Nem ismerem az etikettet és hasonló nyalánkságokat. Vajon tényleg fél, vagy csupán nem akar bemenni az erdőbe, mert nem és kész? Nem számít azt hiszem, nekem most főleg a krumpli kell, amiben segít, ezért beszélgetek vele. Talán van bennem kíváncsiság is, de azért nem olyan nagy mértékű, hogy minden áron mindent meg akarjak tudni. - Adnál nekem egy zsákkal? Miért? Gondolom azt amúgy sem lehet, de a pálcád nem nyitja ki az ajtókat? - azt tudom, hogy mire való, még ha én nem is értek hozzá és nem tudom hogyan működik pontosan, de meséltek nekem annyit róla, hogy tudjam mire való és hogy sok mindent el lehet vele érni, gondolom varázslattal ki lehet nyitni az ajtókat is nem? De, ha amúgy is fél az erdőtől, akkor minden bizonnyal attól is félne, hogy kinyisson egy olyan ajtót, amit nem szabad. Azért, amikor megfogja a kezemet kicsit megrezzenek, de nem húzom vissza, hanem hagyom, hogy megrázza az enyémet. Furcsa gesztus, még nem igen próbáltam sosem. - És ez mire jó? - azt értem, hogy megfogta a kezemet és meg is rázta, de azt még mindig nem értem, hogy ennek mi haszna volt vajon? A megjegyzésére viszont akaratlanul is elmosolyodom, aztán lenézek a saját kezemre, ami jó eséllyel sokkal piszkosabb, mint az övé. - Ez komoly kérdés volt? - még fel is mutatom a kezemet neki, hiszen látszik, hogy az enyém jóval piszkosabb, mint az övé. Azért mert késsel ástam látszik, hogy én nem óvatoskodom, ha valamit a kezemmel kell csinálni. - Csak időnként jövök ide és főleg most, hogy hideg van. A fák között már nem sok minden van, amit össze lehetne szedni, de akkor jövök ide, amikor nincs itt senki. - megvonom a vállamat, hiszen nem tudom, hogy kié ez a hely, nem tudom, hogy ki él a közeli kis házban, de igyekszem akkor ide jönni, amikor nincs itt senki sem még csak a környéken sem, úgy a biztos.
Ahhoz képest, egész jól alakulnak a dolgok. Persze, nem akarok én semmit sem ráerőltetni, vagy valami, sőőőt. De azért örülök, hogy nem valami sötétebb dolog bukkant fel, vagy épp vittük mi magunk arra. Nem tudom, akarta ezt odafönt valami, vagy valaki, hogy belefussak, vagy a véletlen műve. Sokszor elgondolkodom, hogy mi, vagy ki határoz meg dolgokat, egyszer annyira azon voltam, hogy rájöjjek, mi is áll a dolgok mögött, hogy elkezdtem egy vaskos könyvet olvasni róla a könyvtárban, amitől csak megfájdult a fejem. Ahány nép, vallás, ember, mind mást, és mást állít, így nem lettem okosabb, és előrébb sem kerültem. Egyszerűen elfogadtam, hogy minden csak történik, és pont. Nem keresek okot, - persze, ez nem mindig igaz, hisz történt velem olyan, amikor kerestem, mindhiába -, nem teszek fel kérdést. Elfogadom. Ez utóbbi eseményt, és a vele járó ismeret elfogadtam, nagyon is könnyen, és próbálkozom olyan óvatos lenni, mint amikor az ember valami vadat próbál csak figyelni, vagy ha eléggé szerencséje van, megérinteni. Valami.. ilyesmi. Hülye hasonlat, tudom. - Nem, ők valóban nem. De valamiféle kis… túrást hagynak. Egyszer láttam egy őzet, igaz, nem pont ebben a kertben, de legelészett. Remélem az volt. Élnek az erdőben őzek? – teszem fel a kérdést, mert lehet, valami ahhoz hasonlót láthattam. Messze voltam a fáktól, és a szememben nem bízok ilyen távolságokban. Mire ideértem, eltűnt, nem is arról híresek, hogy csak úgy ott maradnak, mint valami szobor, és hagyják, hogy nézegessék. Vagy ha igen, akkor gond van. Mindegy is. Ebben a kertben még nem látott semmit a saját szemével, de a hely gondozója talán igen. - Hát… Sok mindent megold az a pálca, ez tény. De amikor lesből támad valami, és nem tartom épp kéznél.. Én jobb szeretek óvatos lenni, mint vakmerő. Tudom, nem a legjobb, de nem lehet mindenki hős. – vonom meg végül a vállam, majd a kezem tovább dolgozik. Találok valami gyökérféleséget, de inkább gazé, mint ehető darabé. Aztán apró kavicsok, még több gyökér, majd két krumpli, vagyis remélhetően az, nem két nagy kavics. Kipakolom a többi mellé, majd fejem megemelve pillantok rá. - Neked, igen. Ha lenne kulcsom a kamrához, akkor könnyebb lenne egy zsákkal adni, de nemigen jártam még arrafele. – teszem le a botot, kutatok egy kicsit az ujjaimal, majd letörölgetem azt. Ebben a kis földgödörben nemigen lehet már több, továbbhaladni pedig nem akarok egyelőre. A kinyújtott kézre pillantok, kicsit mókásan hat, ahogy nemigen mutat jól, de nem kezdek nevetni. A másik kezem emelem fel végül, és megfogva óvatosan a kezét, megrázom azt. - Így kell kezet fogni, igaz, most nem a jó kezemmel, de a lényeg megvan. – engedem el végül, Nem akarom ezt sem ráerőltetni, de hátha találkozik majd olyannal, akivel meg kell ejtenie. - Remélem nem koszoltam össze a kezed. [/b] – pillantok a sajátjaimra, majd az övére. A krumplik nem épp tiszta dolgok. - Mióta keresgélsz ebben a kertben? Valaki egyáltalán figyel erre a helyre? – nézek körbe, mert hát ki tudja, ki akar erre tévedni. Vagy ki nem. Nem vagyok képben.
To; Cosette
Kertész leszek.. | 494 szó | Don't stop me now | [You must be registered and logged in to see this link.]
Az ő öltözete még alapvetően mindig vastagabb, mint az enyém, de persze nem tudom, hogy mi jár a fejében és azt sem figyelem kifejezetten, hogy netán didereg, vagy fázik-e. Én elviselem a hideget, főleg mivel már megszoktam, hogy ilyen időjárásban is bírom a strapát. Van, aki fázik ilyenkor kevés ruhában, nekem ez az általános. Nincs vastag kabátom, én már megszoktam, hogy milyen ez. Viszont, ha netán fázik is akkor is itt van és... nem is tudom, elfoglalja magát láthatóan, vagyis lefoglal engem és bár persze elsőre kissé fenyegetőnek tűnt a jelenléte úgy fest, hogy talán nem is annyira veszélyes. Persze ettől még nem vagyok sokkal nyitottabb, vagy beszédesebb vele szemben. Tartózkodó vagyok, hiszen alig tudok róla valamit, azon kívül, hogy úgy fest nem akar ártani nekem, legalábbis elsőre úgy fest, hogy azért még sem lehetek biztos magamban. Mindig jó, ha résen vagy és akkor nem érhet nagy meglepetés. - Az állatok nem tehetik vissza, amit kiásnak. - jegyzem meg, úgy nézve rá kissé, mint anya a hülye gyerekére. Persze, ha jobban belegondolok akkor érthetem, hogy mire akart ezzel kilyukadni. Nem gondolta feltétlenül szó szerint a visszaásást azt hiszem, de ettől még nem kevésbé meglepő a megjegyzést. Meg hát végül is az a fő, hogy ne akarjon senki se megkeresni, mert elviszek pár krumplit. Időnként amúgy is elviszek innen ezt-azt, csak hát nem túl sok mindent és akkor nem olyan nagyon feltűnő, de pont az a lényeg, így nem jön senki se az erdőbe, hogy megkeresse kicsoda a krumplitolvaj. - Nem vagy valami bátor, pedig van nektek az a pálcátok. Az nem old meg mindent? - nem láttam még olyan sokszor használatban, de az apám mesélt róla már, hogy az emberek milyen mágiával operálnak. Nekem is furcsa, sose használtam ilyesmit és nem is valószínű, hogy tudnék, de tudom, hogy másoknak hogyan működik és gondolom azzal azért sok mindent meg lehet oldani, mégis ez a srác olyan félősnek tűnik, mint a fene. Ha én ilyen lennék nem élném túl az erdőben. Az viszont tényleg meglepő, hogy a földet túrja egy bottal. Úgy elég nehéz egyébként is, de nem értem, hogy miért csinálja. Neki ott bent abban a nagy épületben biztosan van étele, de akkor miért akarja elvinni az enyémet? - Nekem segítesz? - meglepetten pillantok fel, amikor értelmezem a választ. Vajon miért? Ott van ez a kérdés is némát a mondat végén, de még sem engedem ki a számon, csak a meglepett pislogásom tükrözi, hogy ha megszólalnék akkor most ezt kérdezném. A felemelt kezén azért csodálkozom, hiszen nem vagyok gyakorlott az ismerkedésben és a kézfogást se nagyon ismerem, ezért hirtelen nem tudom, hogy mit akar. - Cosette. - bököm ki végül a nevemet és pár pillanatig csak nézem a felém nyújtott kezét, majd végül én is odanyújtom ugyanazt a kezemet, mint ő, mármint tükörképben, tehát nem jót, amivel kezet kellene fogni. Egyszerűen csak hozzáérintem az ujjbegyemet az övéhez és kész, bár nem igazán értem, hogy mit akar ezzel.
Kezd hideggé válni a viseletem, akármennyire is néz ki vastagnak, és melegnek. Futáshoz terveztem, tervezték, és akkor lenne a legjobb, viszont ha megállok, akkor fújhatom, nem tartja meg a hőt. Vagyis igen, de a jelenlegi, ácsorgó, futás nélküli már nem az igazi. Mindegy. Nem kezdek itt semmiféle helyben-futást, ugrálást, mocorgást. Szép csendben fogadom a hűvösebb levegőt, attól nem félve, hogy megfázok, mert van pár réteg rajtam, ami elég ahhoz, hogy boldoguljak. Nem is értem, miért kattant erre az agyam. - Hmm.. sosem lehet tudni, mi járt annak a fejében, aki betakarította. – vonom meg a vállam, mivel tényleg nincs ésszerű okom erre az egészre. Lehet, hogy nem végzett alapos munkát, és csak a véletlen műve, hogy akad itt még valami, a földön és a gyökereken kívül. Vagy, amit említettem, a szándékosság. Sosem foglalkoztam eleget ezzel a hellyel, volt persze olyan, hogy még siheder koromban kihúzgáltam pár répát, hogy lemosva elrágcsáljam, de inkább a gyümölcsök mozgattak meg jobban. No meg nem akartam, hogy csúnyán nézzenek rám amiatt, hogy legelem a készletet. Nem képes eltartani az iskolát, ennyi embert nem, de mégis több, mint a semmi. Annak idején biztos nagyobb tervek lehettek vele, mára pedig megmaradhatott egy kedves elfoglaltságnak, hogy mégse feküdjön itt erre ennyi föld parlagon. Anya nemigen híve ennek, cserepekben nevelget fűszernövényeket, de az, hogy ő kimenve kapirgáljon a földben, meg öntözgessen, nekem sosem volt elképzelhető pillanat. Aztán ki tudja, hogy most, hogy nem vagyok otthon, és hogy történtek a dolgok, miket művelhet. Lehet, hogy mire hazamegyek, egy komplett kert vár majd, tele minden jóval. Oké, ezt még én sem hiszem el. - Ááhh.. – eszmélek fel, és térek vissza a jelenbe, abba a kertbe, ami létezik, és nem köthető mihozzánk. - Szerintem ilyenkor nemigen nézik. Mármint.. persze, ha itt hagyod feltúrva akkor persze, kitűnik. De ha nagyjából visszatemeted fel se tűnik. Ráfogják a békésebb erdőlakó állatokra. Persze, nem vagyok tudós ebben a témában. – vallom be a „vétkem”, vagy inkább a hiányomat. Vélhetőleg ő mindent jobban ért itt, mint én, aki kapát még sosem ragadott, és nem nyomott egy magot sem a földbe. Mindegy is, hiszen számomra nem ez az a téma, amely érdekes, hanem az, ahonnan ő jött. Én vagyok biztosan elkényelmesedve, házhoz szokva, és kettőnk közül én sikítanék a legjobban, ha megmoccanna a bokor mellettünk. Aztán jönne a futás, ha kibújna onnét valami. Nem, nem vagyok én ennyire gyáva, de az erdő felé nyitott tilalmat komolyan veszem. És nem azért, mert egy lány várhat ott. - Sokkal rosszabb? Hű.. nem tudom elképzelni, mi az. Nekem maradnak az állatok. Viszont, most hogy mondod, az is elég veszélyes, ha te egy ilyen késsel mászkálsz odabent. – pillantok az említett eszköz felé, majd vissza a lányra. Ha a késre célzott, akkor igaz, rosszabb a vadállatnál. Vagy kinek mi. - Hmmm? – töröm meg a csendet, miután kellően kitúrtam magam az első, magam által szedett krumplival. Nem, nem várok tapsot amúgy. - Segítek neked. Elfoglalom magam, szép idő van idekint. – kapirgálok tovább, nem törődve azzal, hogy mennyire les hülyének, vagy mennyire akar tiltakozni. Idekint biztosan nem fogok egy „sarkon” sem arcokba botlani. Nem kívánt arcokba. - Konrad vagyok, amúgy. – emelem fel kissé piszkos kezem, persze gyors leporolva nadrágom szárában, de ezzel sem lesz tisztább. Viszont, abban biztos vagyok, hogy nem fog finnyáskodni emiatt.
To; Cosette
Kertész leszek.. | 537 szó | Don't stop me now | [You must be registered and logged in to see this link.]
A kést végül csak elteszem, vagy legalábbis leteszem. A srác igazából nem tűnik vészesen veszélyesnek, de sose lehet tudni, hogy ki az, akitől tartanom kell. Az emberek veszélyesek, én legalábbis úgy tudom, szóval inkább nem bízom meg bennük oktondi módon, mert a végén még komoly bajom lesz belőle. Nekem csak az étel kell, mert a rengetegben már nem igen van olyasmi, amit meg lehet találni, vagy legalábbis kevés és a többi állattal kell vetélkedni érte. Ilyenkor vadászni is sokkal nehezebb, főleg hogy oda kell figyelnem arra is, hogy kívül maradjak az itteni kentaurok területéről, hogy ne legyen bajom a velük való találkozásból. Én pedig figyelek erre, mert tudom, hogy ha elorozom a zsákmányukat azt nem fogják nekem különösebben megköszönni. - Gondolod, hogy direkt? - meglepetten szökik fel a szemöldököm. Ez nekem valahogy hihetetlennek tűnik, vagy nem is tudom. Még hogy szándékosan hagytak itt plusz ételt... hát nem tudom. Nem nézek ki ilyesmit senkiből sem, hogy direkt akarnának segíteni nekem, vagy másnak... Jó persze láttam már az erdőben etetőket is, állatoknak, szóval... végül is lehetséges, hogy gondolnak esetleg arra, akinek ilyesmire szüksége van, csak hát nem feltételeznék senkiről sem ilyesmit magamtól. Rá is kissé meglepetten nézek fel, amikor azt mondja neki nem gond, hogy elviszem innen a zöldségeket, szóval végül nekiállok bepakolni a táskámba. Újra csak kissé értetlenül nézek fel rá, hogy ásókról beszél. Nem akartam én feltúrni az egész kertet, az feltűnő lenne. - Észrevennék, ha sok mindent vinnék el és az lehet, hogy gond lenne. - ne adj isten a végén még eleve készülnének rá, hogy jönni fogok és abból megint csak bajom lenne. Az a fontos, hogy mindig csak annyit vigyél el, amennyi még nem feltűnő, mert akkor nem veszik észre, hogy megtetted, tehát máskor is lehetőséged lesz rá és én ehhez a szabályhoz nagyon-nagyon ragaszkodom. Végül csak kibököm azt is, hogy honnan jöttem, mert látszott rajta, hogy érdekli és a végén csak rákérdezne, így legalább ezt megelőzöm. De persze az elképedést nem. Miért olyan furcsa mindenkinek az, hogy az erdőben élek? Nekem meg az hihetetlen, hogy valaki képes abban a kastélyban vastag kőfalak között létezni. - Az erdő soha sem az erdő lakói miatt veszélyes. Na jó... miattuk is néha, de van annál sokkal rosszabb. - szinte odamorranok, hiszen lássuk be a kentaurok segítettek nekem kiskoromban, viszont őket emberek ölték meg. Nem az erdő lett a vesztük, hanem azok, akik végeztek velük, csak mert rossz helyen éltek... hát nem félek én az erdőtől, az emberektől jobban. Meglepett érdeklődéssel nézek fel, amikor az utolsó krumplit is elteszem és már a késem sincs útban, az is a helyén, úgy fest készen vagyok és akkor szúrom ki az kezében lévő krumplit. Hát na... ezt most végképp nem értem. - Mit csinálsz? - most akkor ő nem abból a kastélyból jött, ahol van épp elég étel nekik? De akkor miért ásott ki magának krumplit? Vagy... nekem ásta ki? Miért? Láthatóan nem igazán értem, hogy mit csinál.
A „vészhelyzet” elmúlt. Bár, balga voltam, hogy a saját „fegyverem” nélkül indultam útnak, bízva abban, hogy a hideg megteszi azt, amit vártam, tehát azt, miszerint nem lesz idekint senki. Mondjuk, ez igaz is volt, csak azzal nem számoltam, hogy a környéken élnek olyanok is, akik se nem az iskola, se nem a közeli varázslófalu lakói. Mindennapi meglepetések. Még örülhetek is neki igazából, bár inkább ijedtem meg elsőnek, mintsem igazándiból meglepődtem. Oda se neki, ennyi belefér. A kés is elkerül, ami a riadalmam okozta, és a feltételes, időszakos bizalom is előkerül. Egészen jól állok. - Ahogy gondolod. – nem hibáztatom a dologért, hiszen fordított esetben én sem gondolám másképp, élnék az óvatossággal. Az meg pláne, hogy akadnak itt olyan alakok, akik az ilyen helyzetet gyönyörűen ki tudják használni, és támadnak. Én nem ebbe a táborba sorolom magam, szerencséje, hogy sosem fordult meg bennem ilyesmi. Nincs abban semmi büszkeség, és ügyesség, hogy a gyengébbet, a fegyvertelent intézi el bárki. Sőt. Mindegy is. Így, békésen, és még mindig szemlélődve figyelem a feltúrt földet, majd a sima talajt, amely alatt még ott alhatnak a kis burgonyák. Mintha csak egy városi ficsúr lennék, akit kihajtottak vidékre, a föld mellé, hogy tanuljon is valamit, ne csak a betont bámulja. Valahogy így is érzem magam igazából. - Áhh! Mindent értek. Lehet, hogy direkt tették, hátha pár állat kitúrja. Vagy épp olyasvalakire gondoltak, mint te. – bólogatok is hozzá aprókat, miközben ő pakolászik, én meg folytatom a föld bámulását. Azt se tudom, ki gondozza ezt a kertet. Lehet, hogy ide küldenek ki büntetőmunkás kisdiákokat. Mondjuk, az egész kifizetődő lenne, figyelve, hogy mennyien szeretnek, és akarnak rossz fát tenni a tűzre. És így a kert sem vész kárba. - Jaj, csak nyugodtan. Felőlem elviheted mindet, nem az én kertem, és nem is azén dolgom, hogy ítélkezzek a krumplik tulajdonjoga felett. – emelem meg megint kezeimet, megadva magam, majd le is eresztem. Valóban, nem szándékozom visszaérve az első professzor elé állni, elmondva, hogy mit, és kit láttam. Így kimondatlanul is lett egy közös titkunk, már ha ez annak számít. Milyen aranyos. - Tudom hol tartják az ásókat, ha érdekel.. – ajánlom fel, bár ezt inkább szórakozottan, mintsem komolyan. Tényleg tudom, van egy szertár, kis kézi eszközök, de jobbak, mint egy kés. Meg szerintem a vadőr lakjában is bújik meg egy-két eszköz, amit épp nem kutat senki sem. Vagy ki tudja. Nem tudom én ezeket a híreket sosem követni, mert nem figyelek rájuk, és nem foglalkozom velük. Zsebeimet elővéve pillantok ismét rá, a föld helyett, és emelkedik meg a szemöldököm az elhangzottak hallatán. Jó, fifti-fifti volt az aránya annak, hogy itt, vagy a faluban, de inkább adtam az utóbbinak 98%-ot. - Hű. De hát ott.. elvileg senki nem mehet be a veszély, meg az ilyesmik miatt. És te ott.. Hát, lebuktam, igen, tényleg érdekelt a dolog. – guggolok le végül, még mindig messzebb tőle, de legalább egy szintben. Kicsit tapogatva magam körül, keresek egy botszerű, stabilabb eszközt, amit a földbe szúrva ásónak kezdek használni. Hogy miért is? Magam sem tudom. De addig túrok, míg meg nem jelenik egy krumplinak tűnő koszkupac a tenyeremben.
To; Cosette
Kertész leszek.. | 507 szó | Don't stop me now | [You must be registered and logged in to see this link.]
Jobban oda kellett volna figyelnem és ha nem akarom itt hagyni azt, amit megszereztem, akkor muszáj megoldanom a helyzetet. A fiú úgy fest, hogy nem akar nekem rosszat és ezt is mondja, de nem vehetek mindent komolyan. Nem bízhatok senkiben, ez a legfontosabb, a túlélés alapszabálya. Épp e miatt benne sem bízom, maximum leengedem a kést, mert nincs okom fenyegetni őt, de ettől még ugyanúgy nem bízom benne és ezt a gyanakvó méregetés pontosan be is mutatja. - Majd meglátjuk. - nem változom, még majdnem hátrébb is lépek, amikor meglátom, hogy felém mozdul pár centit, de végül nem teszek semmiféle elhamarkodott lépést és nem iramodok neki, csak várok. Maradok a helyemen és figyelem, hogy vajon mit fog csinálni. Láthatóan nincs nála fegyver és nem vette elő azt a pálcát sem, amit a hozzá hasonlók gyakorta forgatnak és addig rendben is vagyunk, amíg nem teszi meg. Remélem, hogy nem a zsebében van, mert akkor nem leszünk jóban. Inkább pakolni kezdek, bár nem lenne rossz, ha szerezhetnék még mást is és kicsit körülnézhetnék, de sajnos attól tartok, hogy ez most nem fog összejönni. Nem számítottam rá, hogy így meglep valaki, de jó eséllyel, ha így történt akkor mennem kell. Talán visszajöhetek mondjuk pár nap múlva, vagy akár pár óra múlva, ha már sötét lesz és biztosan nem lát majd meg senki sem és már ő sem kószál erre. - Még van egy kis maradék, bár már nem sok, a nagy részét összeszedték, de nem mindet... - magyarázom, bár magam sem tudom, hogy miért, nem kellene neki semmiről sem beszélnem és kétlem, hogy pont a krumpli termése érdekli őt. - Csak elviszem ezeket és már megyek is. - pillantok rá még egyszer és tovább pakolászom a krumplikat a hátizsákomba szépen sorban, ahogyan eddig is. Lassan eltűnnek mellőlem, de még sem moccanok meg. Igazság szerint arra várok, hogy ő tűnjön el előbb, akkor talán folytathatom azt, amit elkezdtem. Csak az a kíváncsi tekintete ne lenne. Még mindig ácsorog és bámul. Tipikusan úgy, mint aki kérdezni akar, de nem meri feltenni a kérdését. Ennyire azért nekem is van eszem, még ha nem is vagyok olyan nagy ismerői az embereknek, hiszen kentaurok között nőttem fel. Végül összeszorítom a számat és felállok. A kést hátul a nadrágomba süllyesztem szépen, talán ki tudja lehet ott valami tok, vagy valami, innen jó eséllyel nem láthatja, aztán a vállamra kanyarítom a hátizsákot. Biztos, ami biztos. Ha le kell lépni, itt ne maradjon. - Az erdőben lakom, gondolom ez érdekel. - bököm ki végre, ha már annyira figyel, akkor minden bizonnyal ezt szeretné tudni és akkor meg is tudhatja. Ennyi, ne hogy a végén még kinézze a fejemből a válaszokat. Hátha most már hajlandó lesz végre lelépni és akkor folytathatom szépen tovább azt, amit elkezdtem, nyugodtan.
Azért valahol mélyen örülök, hogy nem kell teljes sebességgel rohannom, ismét, csak most nem szórakozásból. Egyelőre. Ki tudja, mit hoznak a következő percek, és reakciók. Nem nagyon akarok erre a végkifejletre gondolni, azért nem akarok egy gyáva oroszlánnak tűnni így elsőre, de még másodjára sem. Marad a csendes tartózkodás, és várakozás. Kezem már kezd egy kicsit zsibbadni, de mozdítom addig, ameddig a kés nem moccan. Fellélegzek, persze nem feltűnően, hogy nem repül felém, így kezem leeresztem, és magam mellé lógatom. Azért ez mégis kényelmesebb. Mintha valami történetben lenne ez az egész jelenet, nem pedig a valóság. A lány alakja is annak tűnik, pedig tudhatnám, hogy ezen a helyen, az iskola környékén bármi megtörténhet, a fura alakok is megszokottnak tűnhetnek. Láttam én már koszos csavargónak kinéző, kétes alakokat a faluban nem egyszer, főleg, ha vajsörért tértem be valahova, de akár egy csendesebb utcán is. Viszont erre a lányra nem lehetne rásütni a kétes jelzőt, nem vagyok rá képes. Minden rá van írva, főleg úgy, hogy nemrég még krumpliért túrt. Aztán ki tudja, mit rejt a zsákja, nem akarok mindent így eldönteni fejben, nem is az dolgom. - Igazad van, nem vagy köteles elhinni, de nem szokásom hazudni. Ahogy mérlegeled. – bújtatom el a kezem a zsebeimben, mert eléggé átfagytak ebben a hidegben. Csak ezután lépek egy aprót közelebb, de még így is elég szellős a táv, nem is akarom, hogy annak tűnjön, „támadni” készülök, vagy valami. Immáron lefele tekintek, ahogyan elpakolja a zsákmányait. Most már tényleg olyan, mint valami kaland a lapokról. Olyanokról, amely azokban a világokban játszanak, ahol ezek az apró értékek egyenesen az aranyhoz mérhetők, meg persze abba a valós világba, ahol csak így oldható meg, hogy ne vesszen éhen az ember. Ez egyszerre érdekes, és szomorú. Mondjuk meglep, elég ügyes, hiszen sokat jártam én kint a birtokon, de eddig sosem láttam se őt, sem a nyomát annak, hogy ténykedett bármit is. Mondjuk, az igazat megvallva, a kert nagyon ritkán került az utamba. - Nem is tudtam, hogy ilyenkor is van krumpli. Pocsék a tudásom.. – jegyzem meg, hogy oldjam a feszültséget, meg persze, hogy az a kés se kerüljön a földről kellemetlenebb helyre. Legszívesebben inkább arról „faggatnám” ki is ő, de egyelőre lenyelem, nem tudom, hogy reagálna ilyesmire. Meg úgy, bármire.
To; Cosette
Békével jöttem | 371 szó | Don't stop me now | [You must be registered and logged in to see this link.]
Nem szegezem kifejezetten neki, vagy rá a kést, egyszerűen csak magam előtt tartom, mivel eleve a kezemben maradt a megkezdett mozdulat miatt és nem szándékoztam abbahagyni a krumplik kiásását sem, hiszen az éhségem nem csökkent, meg egyébként is ezért jöttem. Ez persze nem jelenti azt, hogy ha arra van szükség, akkor nem fogom megvédeni magamat, bár sajnos annyira már sikerült rájönnöm, hogy az itt élők ezen a birtokon folyton pálcával hadonásznak és az apám is mesélt nekem az emberek varázstudományáról. Tisztában vagyok vele sajnos, hogy nem sok esélyem lenne ellene sem, ha előkerülne az a pálca, és gondolom, ha már itt van, akkor biztosan tud varázsolni is. Ettől még persze eszem ágában sincs meghunyászkodni, vagy netán itt hagyni a megszerezetteket, mert kell nekem az étel és lehet hogy pár hét múlva már eleve nem szerezhetek innen se semmit. Most kell feltölteni a hiányos készleteket. Végül azért csak leengedem a kezemet a késsel együtt, amikor láthatóan kiakad a tényen, hogy nem vagyok védtelen és fegyvertelen. Azért ettől még persze ugyanúgy bizalmatlanul és gyanakvóan méregetem, közelebb lépve a táskámhoz, hogy még véletlenül se akarja elvenni tőlem. Abban a világban, ahol én élek védeni és óvni kell a saját dolgaidat, mert az erősebb elveszi, akkor viszont bajban vagy. - Miért higgyem el neked? - szegezem neki a kérdést és egyelőre nem igen teszem el a kést, csak leteszem magam mellé, ahogyan leguggolok, hogy legalább azt, amit eddig kiástam elpakoljam a táskámba. Úgy ahogy van még kissé piszkosan és földesen. Le van persze nagyjából porolva, de majd szépen megmosom a pataknál, amint minden meg van és eltűntem innen, nem ez most a legfontosabb. A készleteket amúgy is szépen rendben kell elpakolni, de a begyűjtésnél még nem ez a legfontosabb, főleg hogy az én esetemben a gyűjtögetést általában gyorsan kell véghez vinni, mert ha nem sietek, akkor komoly bajom lehet a dologból és épp e miatt nagyon is igyekeznem kellett volna most is és jobban figyelni. Ez a mai nap tanulsága tehát, sokkal jobban oda kell figyelnem, hogy meghalljam ha valaki közeledik, akkor is, ha halkan. Nagyobb bajba is kerülhetek, ezek szerint a hideg idő ellenére és a korai és kései órákon is előfordulhat az, hogy belebotlom valakibe. Lehetett volna annyi eszem, hogy gondolok erre és nem vagyok ennyire figyelmetlen.
Elgondolkodtató dolog, hogy melyik az őrültebb felállás ebben az időben. A pulcsis, melegítőgatyás futás, mint holmi mugli, - nem, mintha gondom lenne velük, sőt -, vagy az, hogy az ember könyékig turkál a sárban, hirtelen isten tudja mi után keresne. Ha jönne egy harmadik tag, lehet megmosolyogná azt a képet, amit nyújthatunk, külön-külön, vagy egymás mellett. Vagy épp csak nem értene semmit sem. Még szerencse, hogy ezen a helyen mindig történik valami apró, nagyobb, vagy egyeseknek totálisan megszokott dolog. Mondhatni, aki idejön, az garantáltan nem fog unatkozni, kivéve, hogy elzárkózik a könyveivel, és idejét folyton a tanulás köti le. Őket sosem irigyeltem, és bár nekem se ártana többet randevúznom a Bájitaltan és a Mágiatöri könyveivel, nincs az az isten, ami rávenne, hogy eltúlozzam a dolgokat. Másoknak olyan jól megy, engem meg olyankor még egy apró legyecske sóhajtása is ki tud zökkenteni, vagy az, ha valaki, aki betéved a helyiségbe, ahol tanulok, pislant. Langyosabb időkben ez idekint szépen megoldható, de ilyenkor.. talán igényelnem kellene egy szertárat, hogy a seprűk, és vödrök mellett csendben, nyugodalmasan próbáljam meg a tanulgatást. De ott is biztos lennének pókok. Agyam ismét elkalandozott, nagyon is, és közben sikeresen le is „buktam”. Igaz, ez volt a szándékom, hogy észleljen, de kavicsokat még sem dobálhattam a hátának. Tény, hogy ahogy moccant, és rám meredt, mindkettőnknek elég adag meglepetés volt, több, mint amekkorát vártam. Én magam nem mozdultam, csendben bámultam, ahogy kiegyenesedik, elszakad a föld túrásától, és láthatóvá teszi teljes valóját. Egy röpke felmérés, ahogy átfutottam koszos, elnyűtt ruházatán, amely nekem üvöltötte, hogy minden, csak nem meleg ebben az időben. És biztos, hogy nem iskolai darab. Talán roxmorts-i szegényebb lakos? Nem tudom, nem tudtam tippelni, mert mikor kéztájékba értem, észleltem a támadásra annyira nem, de eléggé riogató fegyvert. Nem pálca, egy egyszerű kés, de elég annak, aki tudja használni. Elég nekem is, mert „fegyvertelen” vagyok, zsebeimben csak zsebkendő, és a kesztyűim. -Woah! Nyugi, nyugi.. – emelem fel kezeimet megadóan, mutatva, hogy nincs nálam semmi, csak magam vagyok, és nem holmi helyőrség tagja, aki móresre akarja tanítani. Még prefektus sem voltam soha, egy percig sem, és eme civil viseletem a legbarátságosabbak egyike. Szürke alul, szürke felül, puhának, és melegnek tűnő. - Nem láttam semmit, nem mondom el senkinek. Csak azt az izét tedd el. – utalok itt a késre, mielőtt rosszabb dologra kívánná használni, mint a földtúrás. A körülötte lévő halmok csak utólag észlelem, ahogy még mindig egyhelyben állva, feltartott mancsaimmal szemlélődöm. Aha. Nem kell professzornak lenni, hogy itt egy kerti tolvajt állapítsak meg, aki, vélhetően nem a jó kedvéből teszi azt, amit. De sosem láttam eddig, és ilyenkor indul be az ember kíváncsisága, amely nem arra buzdítja a legtöbb embert, hogy forduljon meg, és menjen arra, amerről jött. Legalább is engem nem.
To; Cosette
Nem szeretem a "bicskádat" | 451 szó | Don't stop me now | [You must be registered and logged in to see this link.]
Abból nem lehet nagy baj, ha kicsit körülnézek, találok-e valami ehetőt. Vannak olyan növények, amik itt azért még jobban bírják, főleg ha rendesen vannak ápolva és gondozva, ezért mindenképpen érdemes megpróbálni. E miatt motoszkálok a kertben és nézek szét. Van azért pár dolog, olyasmi is, ami a föld alatt bújik meg, retek és krumpli. Nem érdekel engem különösebben, hogy maszatos lesz a kezem, nincs nálam ásó és itt nincs is ilyesmi szétpakolva. A fontos az, hogy legyen legalább pár dolog, amit el tudok tenni télire. A krumpli erre pont jó, hiszen elég sokáig eláll, főleg a hűvös levegőn, abból pedig az én lakhelyemen nincs hiány. Van egy késem, az kerül elő, a nehezebben kiásható dolgokhoz hasznos, így nem megy a körmöm teljesen tele kavicsokkal és földdel, csak részben, mert azért nem vagyok kényes, nem is lehetnék ilyen életkörülményekkel. Épp egy nagyobb fej krumplival küszködök, ezért nem hallom meg a közeledő lépteket sem, csak ások intenzíven, hogy meglegyen. Párat már sikerült összeszedni, 3-4 szem ott pihen a földön a táskám mellett és néhány retek is akad. Talán lesz még más is, répa esetleg, az is jó, sok benne a vitamin. Olyasmi már nem igen van, ami a föld feletti, mint a paradicsom. Talán majd tavasszal, addig ki kell húznom a fák között, aztán visszajövök majd szétnézni. Amúgy se vihetek el túl sok dolgot egyszerre, mert túlságosan feltűnő lenne és a végén még keresni kezdenék, hogy ki volt itt, vagy csapdákat helyeznének el. Nem akarok ilyen kellemetlen jövőt kialakítani magamnak, és elvágni a lehetőségét, hogy majd tavasszal értelmesebb falatokat is szerezzek magamnak itt. Aztán megrezzenek, amikor meghallom a hangot a hátam mögül. Épp csak valamiféle torokköszörülés, vagy nem is tudom, hogy minek számít, de hát azért.. épp lenyúlok dolgokat, nem csoda, hogy rendesen sikerül befagyni. A kezem megáll a levegőben és nem igen tudom, hogy mit is kellene tennem. Hirtelen állok fel és szúrós tekintettel nézek az újonnan érkezettre, aki mintha futott volna, mert láthatóan nincs épp a legjobb állapotban, legalábbis nekem úgy tűnik. Nem szólalok meg, de úgy nézek rá, mint aki ölni is képes a tekintetével. Az egyik kezemben ott van a kés, amivel eddig igyekeztem előszedni a krumplikat a föld alól, mögöttem a táskám, mellette pár szem krumpli és retek. Igyekszem nagyon fenyegetően nézni, hogy az illető magától jöjjön rá semmi keresnivalója nincs most itt.
- Meg vagy húzatva.. - persze, eme kedves szavak saját magamnak szólnak. Ujjaim a sötét fürtök közé fúródnak, hajam a fejem tetejének préselem, kicsi kell ahhoz, hogy ne kezdjem el tépni, mint a rajzfilmek őrült gonoszai, ha valami nem sikerül. De nem, megállom, elengedem, kezeim magam mellé kerülnek, tüdőmből hosszan préselődik ki a levegő, sóhaj formájában. Hogy mi váltotta ki mindezt? Igazából semmi. Nem, most nem történt semmi olyan, amely az őrületem eredménye, ez mondjuk engem is meglep, csak teljesen, hétköznapi roham. Szó szerint. Nem tudom, mit gondoltam akkor, amikor úgy gondoltam, nekem jót fog tenni a kocogás. Délután, nem sokkal az ebéd után. Igazából az elején egész jól esett, a hideg levegő amit bekapkodtam, nemigen, de nem álltam le, próbálkoztam tovább. Sosem voltam egy igazi sportalkat, sőt.. inkább lustának illek be, hiába hiszik azt sokan, hogy nekem meg sem kottyan egy kis sport. Hát, minden más valóban nem, de a futás. Van aki annak születik, van, aki hiába él úgy, ahogy kell, nem az ő sportága. Mondhatni egyedüli hülyeként másztam ide ki, és kezdtem bele. Most meg.. most meg itt támaszkodom a térdemen, mint egy ízületes, és lihegek. Csak még pár pillanat. - És tényleg.. – egyenesedem végül ki, teszem csípőre a kezeim, és az orromon keresztül veszek nagy levegőket. Egész tiszta a terep, még a köd sem ólálkodik erre, ami ebben az évszakban nem lenne meglepő. Ennek igazán örülök, mert nemigen kedvelem a ködöt. A futás dolog meg.. nos, meglepő módon reggeli közben jött az ötlet, hogy mivel foglalhatom le magam, ami komolyabb. Inkább választottam volna a több könyv olvasását. Mint egy jó mazoista, tovább kocogok. Egyrészt nem akarom azonnal kútba dobni a tervet, másrészt az a két vastag pulóver, amit felvettem, így, egy álló helyben nem a legmelegebb. Nem azt mondom, hogy fázom, de melegem sincs. Egy kis szakaszt haladok, a kunyhó felé, elhagyva azt, menetelve, amikor ismét a tüdőmből kiáramló levegő hiánya miatt kényszerülök pihenőre. Hajam ugyan tarkómon került összefogásra, a kisebb szálak, tincsek sikeresen kiszabadultak, és tódultak megállásomkor arcomba. Hátrasöpörve őket, némi szünet után pillantok körbe. Nem is esik le igazán egy ideig, mit is fogadok be. Sőt. Már épp elfordulok, hogy indítok egy szakaszt visszafele, amikor az első lépés után szemöldökráncolva torpanok meg. Most vagy Hagrid ment össze, vagy valaki nagyon megszívta. Azért ennyire nem hiszem. Megfordulok, lassú léptekkel haladok a kert felé, de nem érek egészen oda, csak messzebbről szemlélődöm, ki is a kis, újdonsült kertész. Elsőre egy, harmad, negyedéves csajt tippelek, mert annyira nem vagyok vak, hogy srácnak tippeljem. Ennyi elég is lenne. De mégsem. Valami nem kerek. Ezzel lépkedek még közelebb, amennyire csak lehet azon kereten belül, hogy ne vegyen észre a nagy elfoglaltságban. De nem akarok én kukkoló lenni. Valami akkor sem kerek. Vagy csak ellensége a fésű, a frissen mosott ruha, és… és nem tudom. - Huhu. – semmi több, és inkább magamnak jegyzem meg. Lemaradtam valamiről, de nagyon..
To; Cosette
Lebuktál. | 478 szó | Don't stop me now | [You must be registered and logged in to see this link.]
A legutóbbi kis kalandom a faluban nem tett túl jót, de nem tántorított el attól, hogy ne próbálkozzam újra. Az a helyzet, hogy a szükség nagy úr, és mégis csak jól esett az a cipó, amit szereztem, vagyis... végül kaptam az ismeretlen fickótól Roxmorts határában, bár az orrtörés volt az ára, miután akkorát estem, mint annak a rendje. Napok teltek el mire újra rávettem magam, hogy kimerészkedjek az erdőből, no meg az is eléggé indokot ad, hogy kezd egyre hidegebb lenni és egyre kevesebb használható ételt találni az erdőben. A hidegnek hála viszont diákok is kisebb létszámban járnak az udvaron, ami szintén nekem kedvez. Talán ha kisebb a nyüzsgés nekem is könnyebb dolgom lesz majd. A állatok is jobban elbújnak a hideg miatt, vadászni nehezebb és sokkal kevésbé lehet ehetőt találni. az orrom még mindig nem fest a legjobban, sőt akkor még finoman fogalmazok. Helyre lett téve, de attól még látszik, hogy törött épp csak pár napja. Véraláfutásos a környéke és még mindig kellően csúnya kékes színben pompázik sajnos. Hát igen, azt hiszem érthető, hogy ha egy akkora esés után nem vagyok épp a legjobb állapotban. Most viszont szereznem kéne némi plusz tartalékot, amíg nem szednek le mindent. A jó ég tudja, hogy ha bejön az igazi nagy hó, akkor vajon lesz-e még itt valami. Talán... reménykedem benne. A birtokról könnyebb elcsenni ezt-azt, mint a faluból. Közelebb is van és kevesebben mászkálnak itt, főleg késő délután. Még a múlt héten szúrtam ki a zöldséges kertet, de addig nem akartam visszaóvakodni, amíg nem lesz nyugodtabb a környék, mert túl sok gyerek mászkált folyamatosan az udvaron. Most viszont kezdenek kissé megritkulni, no meg amúgy is lassan esteledni kezd, és gondolom ilyentájt már nem is jöhetnek ki. Rám viszont nem vonatkoznak a szabályok, legalábbis az itteniek nem, csak a természet zord szabályai. A külsőm most sincs a toppon, de hát ez általános, kopottas, kissé koszos, zilált haj és a társai, mint mindig. Körülnézek azért persze, és úgy óvakodok közelebb, hogy aztán a hátizsákomba lehetőség szerint minél több mindent bepakoljak, és minél óvatosabban. Nem lenne kellemes, ha mondjuk egy fej paradicsom szétmenne benne, nem a legkedveltebb elfoglaltságom átmosni a dolgaimat, főleg ebben az időben, nem szárad semmi sem gyorsan, éjszaka pedig már bőven beáll a fagy és hidd el egy kőkeményre fagyott póló nem épp a legkellemesebb, nehéz kiolvasztani, minimum napsütés kell hozzá másnap.
Felajánlom a lehetőséget, hogy hozok neki valami mást is, mint a szendvics, meg a keksz, elvégre, csak ezeken nem ehet élni! Na, nem mintha ő ezekhez hozzájutna, de na... Értitek mire gondolok. Túl sok kaja szerintem a Rengetegben sem lehet. Vagy talán mókusra meg ilyenekre vadászik? Fúú, még a hideg is kiráz a gondolattól... - Hát, a sült is jó... - ismerem el, hogy őszinte legyek, én is jobban szeretem a rostonsült csirkét, mint a tökfőzeléket. Valahogy gusztusosabbnak hat. A kérdésére felvonom a szemöldökömet. Úgy tűnik kicsit furcsának hatott a felajánlásom a számára. - Miért, nem kérsz? - Az meg már nekem meglepő, hogy ez neki meglepő. - Szerintem nincs azzal baj, ha adok enni valakinek, akinek szüksége van rá... - elgondolkozom azon amit mondok, de tényleg nem látok benne semmi furcsát. Miért lenne baj, ha hozok neki enni, ha egyszer szüksége van rá? Szerintem, ha neki is lenne annyi, mint amennyi nekem, akkor ő is adna, ha valakinek szüksége lenne rá. Vagy az én fejemmel van a baj? - Óóóó... Így már értem. - egy pillanatig gondolkozom, de nagyon mást nem tudok mondani. Nem mintha megvetném érte, ha az ő helyzetében lennék, valószínűleg én sem tennék mást. Viszont, hamar túllépünk ezen, és a sulira terelődik a szó, én pedig már áradozni is kezdek, a kérdésére viszont egy kicsit visszahőkölök. A francba! Elfelejtettem, hogy ő a Tiltott Rengetegben lakik. - Hát... Nagy, és puha ágy. Bár a legtöbb szerintem az. A baldachin azt jelenti, hogy kicsit extrásabb, mint egy normális ágy, mert úgy van megcsinálva az ágy, hogy az ágy kerete folytatódik fölötted... - Próbálom jól elmagyarázni, de mint tudjuk, a dolgok bemutatása nem éppen az erősségeim közé tartozik. - Ezt látnod kéne, hogy megértsd. - Sóhajtok fel. Viszont kételkedem benne, hogy hajlandó lenne bejönni velem a suliba, hogy megmutathassam. Arról nem is beszélve, hogy mi lenne, ha elkapnának a tanárok. Bár, ez a második annyira nem izgat, hisz ez lenne benne az érdekes! - Ami azt illeti, egyáltalán nem. Belülről nagyon is tágasnak tűnik az egész. Csak kívülről ilyen robusztus. Szívesen megmutatnám, de lehet kicsit kilógná a sorból... - mérem végig az öltözetét. Mondjuk, varázslattal a szakadt és koszos részeket helyre lehet hozni, aztán meg ki mondaná meg, hogy nem közülünk való! Senki sem. A gondolatra el is vigyorodom. - Mondjuk, minden megoldható. - Sejtelmes mosoly kúszik az arcomra, de még mindig sejtem, hogy nem szívesen jönne be velem az épületbe. Valószínűleg, napestig kérhetném, akkor sem jönne. Na mindegy, van ilyen! Talán majd ha egy kicsit jobban megbízik bennem. Azután elkezdem neki ecsetelni, hogy igazándiból nem is olyan vészes dolog a varázslat, mint ahogy azt ő tudja, erre mit kapok? Hogy sokat beszélek... Na jó, tényleg van benne valami, mások is mondták már, szóval igazándiból csak elvigyorodom a dolgon. Annyira azért nem sértett meg. - Tudom, mondták már mások is. - Viszont javítani ezen nem fogok! Nem is hiszem, hogy lehetne, vagy, hogy egyáltalán baj lenne, hogy van egy beszélőkém. Legalább biztosan elmondok mindent. A következő szavain viszont még szélesebben elvigyorodom. - Csak annak tűnik. Ha már ott lennék, neked sem lenne furcsa. Például, az előbb emlegetett üst az arra való, hogy bájitalokat készíts bennük. Azok meg tudod, hogy mire jók? Nos, elég sok mindenre. Van olyan, amelyiktől alakot tudsz váltani, de van olyan is, amivel felrobbanthatsz valamit. - Igaz, az előbb panaszkodott, hogy sokat beszélek, és nini, már megint. De Merlinre, hogy nem direkt! Csak... Ilyen vagyok, ez van. Egy biztató mosoly kúszik az arcomra, miközben bólintok egyet, és áldom magam, hogy rábeszéltem, hogy meggyógyíthassam. Egy lánynak azért mégsem szabad törött orral mászkálni, még ha nem is nagyon értekezik. Mégis csak egy lány! Szóval lelkesen látok neki a gyógyításának, aminek szerencsés kimenetele lesz. Mi lehetne ennél jobb reklám a varázslásnak? Szerintem semmi. - Hát persze, hogy sikerült! Mondtam, hogy meg tudlak gyógyítani - megint csak vigyorgom, egyrészt, mert örülök, hogy meggyógyult, másrészt meg rohadt büszke vagyok magamra. A mosolya láttán még inkább kiszélesedik a vigyorom. - Nagyon szívesen. Szólj, ha esetleg segítségre szorulsz. - Szívesen füttyentenék elismerésül, de valószínűleg nem venné jó néven, hogy így értékelem őt. Pedig esküszöm, hogy ez nálam pozitívum! Nem értem, hogy a lányok miért fogják fel mindig rosszul... Na mindegy. Hamar feláll, én pedig automatikusan követem. - Rendben van. Vigyázz magadra - bólintok, bár szívesen itt tartanám még. Elég jó társaság. - Rendben van. Én általában itt vagyok. - Halványan elmosolyodom. Az elköszönés nem az erősségem, de azért kezet rázok vele. Engem nem érdekelnek a sztereotípiák, miszerint ez csak férfi szokás. Ha kezet akar fogni velem, hát fogjon... Mindenesetre, végigkísérem a tekintetemmel, ahogy eltűnik a fák között, és még pár pillanatig ott ácsorgok. Hjajj, hogy miért nincs nekem most semmi dolgom... Ismét zsebre vágom a pálcámat, lassú léptekkel indulok meg az iskola felé, ugyanazt a dalt dudorászva, mint amivel fel akartam hívni magamra a figyelmét még az érkezésemkor. Még fogalmam sincs, hogy mihez kezdek, de lehet visszamegyek a klubhelyiségünkbe, hogy lustálkodással töltsem a maradék időmet.
//Én köszönöm, Vali kibeszélhette magát végre! És azt hiszem meg is beszéltük a dolgokat, már várom a folytatást. //
Cosette Morgenstern
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Zöldségeskert 2015-09-26, 08:43
//2015. június 5. - nyári szünet előtt//
Valentine & Cosette
Néha a leghosszabb út az, amit egyedül kell megtenned.
Oh, hát nem evidens nekem, hogy más ételeket is tud hozni nekem, vagy inkább az, hogy mondjuk akar, mert lehet, hogy tud, de mondjuk az is lehet, hogy nem akar nekem mást hozni nem igaz? Ezért egyelőre csak a rövid kérdést tettem fel, az majd a következő lesz, hogy hoz-e, netán... hogy miért teszi. Mindennek ára van, azt szokták mondani, tehát... biztosan ő sem segítene nekem csak úgy ingyen. Talán az az ára, hogy segítek neki növényeket keresni, az végül is beleférhet, jó üzletnek tűnik. - Főttet? Régebben igen... időnként, mostanában maximum sültet. - amit én sütik mondjuk tűzön, vagy ilyesmi, az az ami nekem belefér és ami megoldható egyáltalán. Edényeim, meg ilyesmik nincsenek, ennyire még nem sikerült berendezkednem az erdőben. - De miért hoznál nekem kaját? - igen most már azért ez a kérdés is aktuális, mert az elég ritka, amikor valaki csak úgy puszta jó szándékból segít a másiknak, én ezt legalábbis ritkán tapasztaltam eddig, bár könnyen lehet, hogy én nem gondoltam bele eddig abba, hogy ki mennyire segítőkész, vagy épp mennyire nem, meg aztán a csorda arra tanított, hogy az emberek nem jók és veszélyesek, én pedig eleve így is viszonyulok hozzájuk. - Mert túl sok az ember és... emeltem már el onnan ezt-azt, valaki észrevenne. - megvonom a vállamat, talán azért kicsit szégyellem a dolgot. Igen elveszem azt, amire szükségem van, de nem igazán van más választásom. Ettől még persze tisztában vagyok azzal, hogy nem szabadna ilyet tenni, de mivel az apám szerint az emberek egyébként is rosszak, nem olyan rémes dolog, ha elveszed azt, amire szükséged van, ők is elvettek tőlem szinte mindent. - Milyen az a baldachinos ágy? - na igen sok minden van, ami számomra cseppet sem mondható egyértelműnek, az ilyen emberi dolgok is azok. Ágyban se nagyon aludtam, legalábbis nem túl sokszor. Még gyerekként, arra viszont már nem igazán emlékszem, hogy milyen volt, az erdőben nem szokott az ember ágyat cipelni magával, baldachinosat meg főleg nem. - De túl sok a kő, nem érzed magad bezárva? - én biztosan így érezném, furcsa lenne a jól megszokott erdő után, ahol már ismerem a környezetet, a hangokat éjszaka. Ott bent minden egészen más lehet, bár persze számít az, hogy mit szoksz meg. Én ezt a kinti életet ismerem már, még ha veszélyes is és nehéz, ő viszont azt a beneit, ami jóval egyszerűbbnek tűnik, mint az enyém, de... vajon nincs annak ára? Amikor újra csak dőlni kezd belőle a szó, azért kissé kétkedve hallgatom, mert bőven elejt olyan információkat, amik nekem nem sok érdemi hírrel szolgálnak, mint az üst, meg az többi hasonló. - Sokat beszélsz. - bököm ki a végén, mert hát úgy darált itt, mintha minimum muszáj lenne, én pedig épp csak győztem kapkodni a fejemet a sok informácóra és ismeretlen szóra. - Elég bonyolultnak és nehéznek hangzik ez az egész. - teszem aztán hozzá, csak hogy ne érezze úgy, hogy nem figyeltem rá eléggé, mert erről szó sincs, főképp, hogy arról van szó, hogy megpróbál nekem varázslattal segíteni, ami még mindig veszélyesnek tűnik. Persze az orrom így sincs rendben, el van törve, és ha magamnak próbálom meg visszatenni a helyére az biztos, hogy nagyon fog fájni, és még nem is biztos, hogy elsőre sikerül, de valamit jó eséllyel akkor is meg kell próbálnom. - Igen, én is erre jutottam úgyhogy próbáljuk meg. - azzal azért tudnék vitatkozni, hogy kell-e félnem tőle. Azért lássuk be, hogy kettőnk közül ő az, akinél varázspálca van és tud varázsolni, nem pedig én, tehát összességében ő az erősebb, nem pedig én, nekem van félnivalóm tőle, annak ellenére is, hogy egyébként tényleg kedvesnek tűnik, hiszen adott enni és eddig semmi rosszat nem tett ellenem, mg aztán a nevetése és úgy az egész megjelenése felettébb ártalmatlannak hat. Kicsit azért még így is hátrébb húzódom először, amikor közelebb jön, pár pillanat kell, hogy visszadőljek rendesen előre, mert gondolom túlságosan messziről nem tudja megcsinálni azt a varázslatot. Csak bólintok egyet a szavaira, nem fogok mozogni. Ez azért evidens, nem szeretném, hogy a varázslat máshol találjon el és e miatt rosszul süljön el. A szememet automatikusan becsukom, amikor a pálcát meglendíti, aztán csak a halk roppanást hallom és egy másodperc múlva már a szúró fájdalom is megjelenik, épp csak egy pillanatra, majd el is múlik, sőt vele együtt az eddigi zsibongó érzés is megszűnik, ami a törés miatt volt az orrom tájékán. Nem szisszenek fel, összeszorítom a fogaimat, ennél már rosszabbat is túléltem, nem fogok nyafogni. - Azért éreztem, de... tényleg sikerült. - óvatosan tapogatom meg az orromat, hogy vajon mennyire lett sikeres a dolog, de egyértelműen érezni, hogy a csont rendben van az orromon, egyenes, ahogyan lennie kell, nem olyan, mint eddig. - Köszönöm! - végre egy halvány mosoly szökik az arcomra, a hálás verzió, hiszen mégis csak rendbe tette az orromat. Nem a megjelenésem miatt számít, az érzés miatt. Nem valami kellemes, amikor folyamatosan fáj az arcod, meg aztán aludnod is óvatosan kell. Aztán feltápászkodom szépen a földről és újra rá pillantok. - Azt hiszem ideje lenne... Megláthat valaki. - igen, nem lenne hátrányos távoznom lassacskán. - Máskor is járok erre. - teszem még hozzá, bár kissé bizonytalanul, de tényleg nem tűnik a srác veszélyesnek, sőt... tényleg kedves volt hozzám. Még sem indulok még azonnal. Nem tudok vele időpontot egyeztetni, hogy tényleg találkozzunk majd itt, de... talán lesz rá lehetőség. Végül gyors gondolkodás után a kezemet nyújtom felé. Láttam már ilyet, valahonnan gyerekkoromból rémlik. Ha megráztam az övét, és viszont, akkor már tényleg felkapom a táskámat és eltűnök a fák irányában.
//Köszönöm a játékot állati jó volt! Mindenképpen követelek folytatást, de írok fb-n. //
Majdhogynem elnevetem magam a kérdésén, de persze azért visszafogom magam. Nem illene csak úgy a képébe nevetnem, valószínűleg nem venné jó néven. - Természetesen! Lényegében akármit, amit kérsz - vigyorgok rá. - Csokoládét, kekszet, szendvicset, ha kell, még a főtt ételeket is meg tudom oldani. Apropó, szoktál te főtt ételeket enni? - vonom fel a szemöldökömet. Valahogy kétlem, hogy a Tiltott Rengetegben el lenne dugva egy konyha... Bár, Hagridból kinézném, hogy egy konyhát építsen magának sunyiban. Elég nagy darab, tuti nem csak a sulis kaján él! Viszont, azt kétlem, hogy a lány főtt ételeket enne, valahogy ismét csak nem fér bele a tarzani elméletbe, ami megfogalmazódott a fejemben. Aztán felmerül az ötlet, hogy hozhatok el is mehetnénk valahová kajáért, például Roxmortsba, de valamiért hevesen ellenkezik. Értetlenül döntöm balra a fejemet, miközben a válaszomon morfondírozok. - Hát, akkor nem sok eshetőség marad, ha oda nem akarsz menni... Amúgy miért is? - Érdeklődöm, csak úgy puszta mezei kíváncsiságból. Általában az emberek szeretni szokták Roxmortsot, és szívesen mennek oda, nem egészen értem, hogy mi lehet vele a lány problémája. A következő kérdésére viszont vigyorogva bólintok.- Igen. Fantasztikusak a szobák! Hatalmas baldachinos ágyak, szobatársak, valami nagyon király! - És nem túlzok, rólam lerí, hogy imádom ezt a helyet. Kívülről talán zártnak tűnik, de leesne az emberek álla, hogy mekkora belülről! Az előző dirik valamit nagyon jól csináltak meg. - Még ha elsőre nem is lehet szimpatikus, belülről elég nagy. - Természetesen feltűnik az ő kétkedő pillantása, valahol meg is értem. Ha én is egy bazi nagy erdőben nőttem volna fel, valószínűleg nem vonzana egy ilyen épület, de pont ezért reklámozom gőzerővel és egy biztató mosollyal. Továbbra is csak lelkesen vigyorogva mesélek neki a varázslatról, a következő kérdésére pedig még szélesebben elvigyorodom mint eddig. - Ha béna az ember, akkor természetesen van hátulütője. Én például, amikor még elkezdtem az iskolát évekkel ezelőtt, magamra robbantottam az üstömet. Az igazán vicces volt! - nevetek fel, és ha tehetném, biztosan megmutatnám ezeket is a lánynak. - Nekem viszont eddig semmi komoly bajom nem származott a varázslatból, azon kívül, hogy még amikor tanultam az igéket, eléggé elcsesztem a dolgokat. Viszont, ha az ember eleget gyakorol, akkor már nem lesznek problémái. Persze, kell egy adottság is ehhez, mert például nem mindenki jó seprűlovaglásból, vagy éppen bájitaltanból. Sokaknak a gasztronómia sem megy, pedig Merlinre, az a legegyszerűbb! - És ismét csak megszalad a nyelvem, teljesen másfelé elvíve az egészet. Na, nem mintha probléma lenne, talán ezzel kicsit meg is nyugtatom, elvégre, nem úgy tűnik, mint aki oda lenne az ötletért, hogy varázsoljak. Pedig nem ijesztő ez, ha csak az én vigyorgó fejemet nézi, már éreznie kell, hogy ebben semmi veszélyes nincs. Persze, azért tesz még egy utolsó próbálkozás. Megértem, én is félnék a helyében. Nem szívesen bíznám rá magam egy vadidegenre, akit össz-vissz csak kétszer láttam életemben. Viszont, ha sikerült meggyőznöm, akkor elég jó beszélőkém lehet! - Hát... Szerintem nem. Biztos nem egy álom, ahogy a csont a helyére csúszik és összeforr, de arról biztosíthatlak, hogy kevésbé fájdalmasabb, mintha magadnak csinálnád kézzel. - Újabb biztató mosoly kúszik az arcomra, és ha végleg rábólint, akkor előveszem a pálcámat a zsebemből. Nagyon szép a faragása, könnyen forgatom az ujjaim között, és pont kézre áll, mintha csak rám szabták volna. - Rendben van, hidd el, hogy nem kell félned tőlem! - Nevetek fel, és bár komolyan vettem a fenyegetését, azt hiszem ez nem látszik rajtam. Viszont talán kicsit megnyugszik, ha látja, hogy milyen biztosan forgatom a kezeim között a pálcát. Nem kell aggódnia, elégszer használtam már ezt az igézetet, nem lesz probléma. Az ülőhelyzetből ismét guggolóba tornászom magam, még egyszer megforgatom az ujjaim között a pálcámat, és ha a lány nem húzódik hátrébb, akkor fél méterrel előtte letérdelek. - Nem tudom kell-e mondanom, de lehetőleg ne mozogj. - Nem mintha problémák lennének a célzóképességemmel - na jó, kicsit vannak -, de biztos ami biztos. - Hippokrax! - Határozottan, de mégis csak valamilyen lágy ívvel ejtem ki az igézetet, koncentrálva, hogy biztosan cél találjon, és a lány orrát ugyanolyan széppé, és formássá varázsolja, mint azelőtt volt. Egy pillanatig várok, és figyelem, ahogy sikeres helyreáll a lány orra - már, hogy ne lenne sikeres, bár bevallom, kicsit azért féltem... -, és vigyorogva nézek a szemeibe, ha esetleg becsukta volna őket, de ha nem, akkor is. - Na, milyen volt? - Vigyorgok mint a tejbe tök, és a gyermekded kíváncsiság, ami a hangomból kicseng, még csak meg sem közelíti azt a komolyságot, amit az igézet kiejtése alatt - azaz 0, 7 szekundum alatt, szerintem mostanában még ez volt a leghosszabb - kihallatszott belőlem.
Tényleg egész kedves, akkor én is lehetek vele kedves és ha már hozott kekszet, akkor én is segíthetek neki különleges növényeket keresni. Itt biztos, hogy nem talál ilyesmit, egy kertről beszélünk, ahol gondolom leginkább olyan dolgok teremnek, amik máskor is, amiket úgy ültetnek, biztosan látta már őket nem egyszer, neki viszont valami különlegesebb kellene, ami tényleg kitűnik gondolom azok közül, amiket már jól ismer. De mint ahogyan már jól láttam az itteni diákok nem igazán merészkednek csak úgy be a Tiltott Rengetegre, legalábbis számukra tiltott, amit nem értek, legalább látnának egy kicsit mást is, ami nem csak az itteni szabályokból és a varázslásból áll. Annyit már észrevettem a mondhatni megfigyelésük közben, hogy rengeteg itt a szabály és hogy jó sokat varázsolnak, mintha mindent úgy lehetne csak megoldani. - Más kaját is tudsz hozni? - azért erre kicsit még inkább felkapom a fejemet. Finom a keksz, szó se róla, de azért nagyon csábít a csoki lehetősége, meg azért az a múltkori szendvics is igazán finom volt. Én azért nem sok fűszerrel dolgozom mondatni, hiszen nem terem só, meg effélék az erdőben. Ez nem gond, én így szoktam meg az ízeket, de ha aztán az ember mást is megkóstol, akkor egyből rájön, hogy vannak azért finomabb ételek is, mint amiket eddig kóstolt. - Roxmorts? Az... a falu az erdő mellett? Ott nagyon sok az ember. - rázom meg a fejemet. Jártam már ott, ott sikerült eltörni az orromat is, nem igazán vannak kiemelkedően jó emlékeim. - A szobád ott van bent? - cseppet talán gyanakvóan pillantok a kastély felé. Nagy és kő falai vannak és az egész valahogy olyan ijesztő és vészjósló is egyben. Őszintén szólva eddig nem nyerte el a tetszésemet, hiszen én a nagy szabad terekhez vagyok szokva, az ott pedig egyáltalán nem szabad, bár tény, hogy nagy. - Értem azt hiszem, de nem veszélyes? Ha valami rosszul sül el? - biztosan van ennek is hátulütője, a csorda nem jókat mesélt erről az egész varázslás dologról, no meg persze mindenféle sötét varázslatokról is meséltek, meg persze sötét varázslókról is. Nem valami megnyerő ezek alapján nekem a varázsvilág, de azt hiszem érthető, ha eleve olyanoktól tanulsz, akik kifejezetten varázslat ellenesek és a kentaurok éppenséggel nincsenek oda a varázslókért és boszorkányokért. Persze a részleteket én sem tudom, csak azt, amiket ők meséltek el, hogy elveszik az erdőket, ártanak az állatoknak és a természetnek. - És fáj, ha használod azt a varázslatot? - még úgy érzem csak kell ez az utolsó kérdés, mert még mindig rizikósnak tűnik a lehetőség, hogy mágiával tegye rendbe az orromat, sőt... kimondottan veszélyesnek hangzik a dolog, de meglátjuk. Egyelőre hajlok felé, mert az orrom nincs épp a legjobban, sőt még mindig rendesen sajog, alváskor pedig időnként rosszul fekszem rá és akkor még rosszabb. - Hát jó, de... ha valami olyat csinálsz, amivel ártasz nekem, én... megkereslek és nem fog érdekelni, hogy kekszet adtál nekem. - kis fenyegetés és persze harcias és dacos tekintet is párosul a szavaimhoz, mert azért ez mégis csak dukál, hogy még véletlenül se merjen ártani nekem. Lássuk be, bizalomgerjesztő a képe, kedves is, de ettől még nem fogok benne hirtelen maradéktalanul megbízni, mégis csak varázsló, ennek folyományaként pedig veszélyes lehet nagyon is.
Nos igen, valószínűleg tényleg nevetséges gondolat ez a Trazan-vonal, de tényleg nem sok olyan emberrel lehet összefutni, akkor csak spontán egy erdőben nevelkedik fel, távol a civilizációtól. Akármilyen furcsa is tud lenni néha a varászvilág, ez még itt is egy elég meglepő dolog. Legalább is véleményem szerint. Aztán lehet csak én nem hallottam még róla, hogy valójában mik is történnek a világunkban. Sőt, lehet nem is az előttem ülő lány az egyetlen, aki így futkos a Tiltott Rengetegben. Egyszer tényleg körbe kéne néznem ott, de most komolyan, ha ilyen csajok sétálnak csak úgy ki onnan, akkor tuti vannak ott érdekes dolgok. - Komolyan? Ez fantasztikus lenne. Majd hozok akkor kekszet neked, cserébe a segítségedért, vagy ha esetleg valami más kaja kéne, vagy bármi... - váltok át gondolkozóba a lelkesedésem után. Mire lehet szüksége egy erdőlakónak? Valószínűleg nem ugyanolyan a gondolkodásmódja, mint a suliban lévő csajoknak. Mindenesetre, valahogyan meg fogom neki hálálni a segítségét, elvégre hatalmas dolog lenne szerezni valami extra dolgot, pláne a Tiltott Rengetegből. - Igazán nincs mit. Kár, hogy nem hoztam többet - vigyorgok rá. Komolyan mondom, ezentúl tényleg egy zacskó keksszel fogok mászkálni a birtokon. Úgy tűnik, hogy lenne értelme. Bár, ez nem olyan, mint amikor az állat kertben sunyiban etetjük az állatokat? - Persze, de akár le is mehetünk venni Roxmortsba, ha szeretnéd. Én ráérek. Bár, talán még a szobámban is lehet... Mindig szokott lenni valami rágcsálnivaló az ágyam mellett. - Tényleg nincs semmi dolgom, mivel a mi órarendünk teljesen más, mint a sima tanulóké. Na meg, egy kis késés, vagy éppen egy óra kihagyása még nem olyan nagy szám. Majd azt mondom, hogy lebetegedtem, és nem tudtam kimozdulni az ágyból. Abba csak nem kötnek bele. A kérdésére bólintok, bár, van olyan varázslat is, amihez nem kell, de ez már részlet kérdés. Általában pálcát használunk. A szavain viszont felvonom a szemöldökömet. - Nos, mindent nem lehet velük megoldani, de pont azért jó, hogy létezik, mert ez megkönnyíti az életünket bizonyos téren. Viszont pont azért tartjuk titokban, mert veszélyessé válna, ha az egész emberiség tudna a varázslatból. Biztosan el tudod képzelni micsoda kavalkád lenne belőle. Mindenki ezt az erőt akarná... Szóval, szerintem nem lesz túl egyszerű így semmi, csak valamivel könnyebb - egy apró mosollyal fejtem ki a saját véleményem. A varázslatnak megvan a maga hátulütője, ez tény. Viszont, azért megértem a kérdését. Ő nem tanulta meg ugyanazt, mint mi, de ha a Tiltott Rengetegben nőtt fel, akkor biztosan megérti, hogy vannak olyan dolgok, amikről jobb, ha nem tudnak az emberek. Viszont, a kérdésén elvigyorodom, teljes mértékben biztató szándékkal. Meg hát azért az is valami, hogy megfontolta a lehetőséget. Mást nem, ha nem fogadja el tőlem, akkor keresünk valakit, akinek engedné... Bár, van olyan ember, akinek megengedné? - Biztosan. Nem rég az egyik szobatársam ujja is eltört, azt is rendbe tettük ezzel az igével, szóval most sem lesz gond - még mindig biztatóan mosolygok, de amíg nem mond igent, addig nem nyúlok a pálcámhoz, még megijeszteném. Nem úgy néz ki, mint aki feltétlenül megbízna bárkiben, de örülnék neki, ha legalább azt megengedné, hogy meggyógyítsam az orrát, csak nem mászkálhat így egy lány...
Azért azt megmosolyognám, ha kiderülne, hogy mit gondol. Nem vagyok én annyira vadember, hogy még a beszéd is gondot okozzon. Emlékszem a gyerekkorom halvány részleteire, meg aztán ott van azóta kentaurok neveltek fel, nem egyedül élek, hogy semmi se alakuljon ki bennem, csak épp nem épp megszokott és emberi körülmények között tengetem a napjaimat és tény, hogy félek a legtöbbektől, de meg van rá az okom, hiszen láttam, hogyan ölték meg a családomat, persze, hogy tartok az emberektől. - Én... segíthetek, már elég jól ismerem az erdőt. Ha akarod. - végül is miért ne? Tényleg nem tűnik veszélyesnek a srác és még a pálcáját sem vette elő, ahogyan azok akikkel eddig többségében találkoztam, szóval nem tűnik kifejezetten veszélyesnek. Végül is az is lehet, hogy még lenne is értelme. Mutathatnék neki pár érdekes helyet, ahol tényleg találhatna olyan növényeket, amiket itt biztosan nem. Azok tényleg érdekesek, ami egy kertben nő az mindig olyan, amit más ültet, sosem lesz különleges, mint ami az erdőben nő. - Igen, tényleg finom... köszönöm. - igazából fel sem merül bennem, hogy nem kellene elvennem mindet. Neki biztosan van még, vagy legalábbis sokkal könnyebben tud találni újabbat, mint én, úgyhogy nem hiszem, hogy vissza kell fognom magamat. Egyébként is, aki éhes az nem válogat, hanem megszerzi magának azt, amire szüksége van, én is pont így vagyok ezzel és nem játssza a szerényt és a visszafogottat, maximum óvatos, de én már eleve az voltam azzal, hogy nem vettem a kekszből gondolkodás nélkül. - Egyszer majd hozol nekem olyat is? - végül is ide jár, én pedig az erdőben lakom és most találkozunk másodszor, miért is ne lehetne arról szó, hogy találkozhatunk máskor is. Tényleg nem tűnik veszélyesnek, sőt ha még az erdőbe sem merne egyedül bemerészkedni, akkor biztosan könnyen túljárnék az eszén, ha mégis megpróbálna átverni, de végül is miért tenné? Azért persze a nagy bizalmat nem adom meg neki még most sem, csak szép fokozatosan. Azt épp e miatt nehéz megállni, hogy amikor közelebb hajol az orrom vizsgálata céljából, akkor ne húzódjam hátrébb, de végül csak sikerül és nem követem le a mozdulatát az ellentétes irányban. - Varázslat, pálcával igaz? Egyszer találtam egyet az erdőben, még pár éve. Ez pedig pár napja tört el. De... a varázslat mindent megold? Így nem túl egyszerű minden? - igen még pár éve találtunk egy varázspálcát, meg is van valahol a cuccaim között, de most nem kutatom elő a táskámból, amúgy sem tudom használni, soha sem volt rá szükségem, nem is lett volna értelme, hogy gyakoroljak vele, így hát nem is próbálkoztam. A végén még valami rossz sült volna ki belőle. - Biztos, hogy nem lesz tőle rosszabb? - láthatja rajtam, hogy azért még mindig tartok attól, amire vállalkoznom kellene. Az orromat is féltem, meg azt is, hogy esetleg még rosszabb lesz majd és még jobban fog fájni. Azért ez elég kockázatos számomra, nem ismerem sem őt, sem pedig a mágiát, ki tudja, hogy nem lesz-e ennek az egésznek rossz vége.
És azt hiszem meg is beszéltük a dolgokat, már várom a folytatást. 
//
Mindenképpen követelek folytatást, de írok fb-n. 
//