2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Akad ugyan saját kertje a vadőrnek is, de a birtokon akad még egy kisebb terület, ahol télre fedett, nyáron fedetlen zöldségeskertek lelhetőek fel. Sok minden terem itt, amiktől sok zöldség kerül a diákok asztalára az ebédek, reggelik alkalmával, így ennyivel is kevesebbet kell a városból szállítani a kastélyba.
Meglepő, hogy milyen könnyedén megy a társalgás. Amikor először láttam, be kell, hogy valljam, azt hittem nem tud beszélni. Igen, igen, tudom, túl sok kalandfilmet láttam, amiben a főhős az erdőből a betontengerbe kiszabadulva nem tudott beszélni, de nem logikusabb így? Na jó, talán a lányt nem csimpánzok és gorillák nevelték fel... Tényleg, hogyan is nőtt fel? Még a végén filmet forgatnak majd az életéből, ha kiderül, hogy hogyan is történt minden... - Tényleg? Akkor lehet be kellene merészkednem, bár nem tudom, hogy egyedül kijutnék-e. - Magamból kiindulva? Naná! Csak 2 nap kell hozzá max, és valamelyik végén csak kitalálok. Ha meg nem, akkor majd elkezdek kiabálni. Valaki csak meghallja, nem? Vigyorogva figyelem, ahogy először csak óvatosan szaglássza. Komolyan, ez tényleg szórakoztató. Lehet rá kéne beszélnem anyámékat egy kutyára... Amikor végre megeszi, akkor már majdhogynem diadalittas a mosolyom. - Látom ízlik. - Nem tudom, hogy mennyit vett el abból, amit felé nyújtottam, de ha még maradt nálam, akkor továbbra is felé tartom. Megeheti nyugodtan. Valószínűleg még egy zacskóval lesz valahol a szobában. - Nos igen, a csokinak van egy ilyen rossz tulajdonsága. De a kakaós keksz nem olvas, ugyanilyen omlós, mint ez a keksz, de az ízt megőrzi. - Felelem vidáman mosolyogva. Én személy szerint jobban is szeretem a kekszet, mert az tényleg nem ragad annyira, és nem is olyan feltűnő, ha csak beletörlöd a nadrágodba, ellenben a csokoládéval, ami elég szép foltot tud hagyni. Aztán meg még magyarázkodhatok is, hogy mi az a barna folt a nadrágomon... Nem, ez nem vicces. Maradjunk a keksznél, mindenki jobban jár. Azután valahogyan csak kiszúrja a szememet, hogy végül is egy elég feltűnő sérülés van a lány arcán. Egy lányén! Istenem, az erdő kegyetlen... Vagyis az ablakpárkány. A törésnek úgy tűnik nincs is köze az erdőhöz, csak egy "apró" kis baleset. - Nem lehetett kellemes... - kicsit előrébb dőlök, hogy jobban megnézzem az orrát. Tényleg nem túl szép látvány, de most komolyan, hogyan nem vettem észre eddig?! Vakegér... - Mikor törött el? - Csak egy kérdés, miközben az igézeten agyalok. Valami, valami, Hippo... Az a viziló. Hippokrax! A múltkor a szobatársam eltörte a mutató ujját, és ezzel tettük rendbe. Tudtam én, hogy használtam már! A kérdésére viszont felvonom a szemöldökömet. Tehát nem tud varázsolni. Felsóhajtok és végül is én is leülök két ágyás közé. Megfájdult a térdem a sok kukorcolásban... - Nooos... Varázslat. - ez egy határozott kijelentés akart lenni, de valamiért egy kissé mintha kérdésre sikeredett volna a hangsúlya. Na mindegy, majd azt mondom egy költői kérdés volt... - Ugye itt a suliban varázsolni tanítanak minket, igézeteket kell megjegyeznünk. Mit ne mondjak, nem is keveset! - mutatok hátra az iskola épületére, miközben magyarázok tovább. - Ezek között a varázslatok között pedig vannak gyógyító varázslatok is, mint például a Hippokrax is, de ezen felül még ott van még a Ferula, de amíg a Hippokrax meggyógyítja a törött testrészt, addig a Ferula sínpólyába rakja. Ezt mondjuk akkor lehetne használni, ha a lábad tört volna el, vagy a kezed. Valamint rengetegféle varázslat van még, ami könnyebbé teszi a hétköznapi életünket. - Válaszolom mosolyogva, és eléggé lelkesen mutogatva. Nem, nem aprózom el a magyarázatot, nem direkt, csak megszokásból. Ha én elkezdek beszélni valamiről... Nos, isten óvja a királynőt.
Beszélgetés, igen, megpróbálok beszélgetni vele, pedig nem szoktam én effélét túl gyakran művelni. Mondhatni magányos farkas vagyok, az erdőben élek és a kommunikáció nem pont a legnagyobb erősségem. Nincs kivel, hiszen az ember nem beszélget a fákkal és persze nem beszélget az állatokkal sem. Jó, néha... ha épp nagyon unatkozik, viszont az állatok nem igazán szoktak válaszolni, tehát ezt nem nevezhetjük beszélgetésnek, inkább csak magadban beszélésnek. Ez most egészen más helyzet, mert ő is beszél, kérdez, sőt még láthatóan kaja is van nála. A zöldségek mellé nem árt egy kis tartalék, annak ellenére, hogy már azért jóval könnyebb eligazodni az erdőben, nem olyan rossz a helyzet, mint télen. Ilyenkor kell tartalékokat felhalmozni, hogy a következő telet is könnyebben kihúzzam majd. - Én ismerem az erdőt, egész jól. Nem olyan veszélyes, mint amit ti hisztek róla. - csak ismerni kell, hogy mi merre van és hogy mivel kell óvatosnak lenni, de azt már észrevettem, hogy az itteniek, akik itt a birtokon élnek, nem túl gyakran merészkednek be konkrétan az erdőbe. Ennek is biztosan meg van a jó oka, félnek, vagy bemagyarázták nekik, hogy féljenek, de ez már azt hiszem nem kifejezetten tartozik rám. Nekem az erdő nem jelent gondot, de hát ott nőttem fel, számomra pl. az a hatalmas kastély sokkal félelmetesebbnek tűnik. Bezártság... hatalmas falak... nem érezném ott magamat biztonságban. - Az illata alapján biztosan finom lehet. - kell azért a tesztelés, hiszen azt tanultam, hogy semmit sem lehet csak úgy megenni, még ha olyantól kapod is, aki talán nem akar neked ártani. Ettől még ezt a fiút nem ismerem, másokat se nagyon, úgyhogy nem veszem egyből a számba, csak a tesztelés után jön a rágás, meg a nyammogó hangok, ami alapján tényleg úgy fest, hogy nekem is ízlik. - Egyszer már ettem csokit, egészen finom volt, csak kicsit olvadt és ragacsos. - találtam és jó eséllyel már régi is volt és persze a többiek azt mondták, hogy ne egyem meg, de túlságosan finom volt az illata, egy gyerek pedig nem méri még fel teljesen az esetleges veszélyeket, úgyhogy végül csak megkóstoltam a tiltás ellenére is. Az alapján finom volt, de persze arról fogalmam sincs, hogy van kakaós keksz is, meg hogy van olyan csoki, ami nem olvadt és ragacsos, hanem kemény és a szádban olvad. Ezek másoknak általános dolgok, nekem... nem igazán. Ízlelgetem persze a kekszet, csak akkor pillantok fel, amikor elhangzik a kérdés. Azonnal az orromhoz nyúlok, pedig tudom én, hogy mire vonatkozik a kérdés. - Eltört. Elestem és... túlságosan hirtelen jött egy ablakpárkány. - vonom meg a vállamat, mintha valami kis lényegtelen apróság lenne. Volt már nem egy sérülésem, ez is csak olyan, ami majd rendbe jön. Az egy másik dolog, hogy kissé csálén áll, no meg persze fáj is rendesen, főleg akkor, ha tüsszentek, na az nagyon pocsék, érthető módon jó ideje nem is megyek virágos mezők közelébe, mert fájdalmas élmény lenne, mázli, hogy ilyesmi nincs sok a Rengetegben. - Hogyan? - eszegetem a kekszet, de azért van egy cseppnyi gyanakvás a tekintetemben. Még mindig nem vagyok oda a varázspálcákért, eddig csak rosszat okoztak, de ő adott szenvdicset és kekszet... esetleg lehet hogy meg tud győzni arról, hogy tudna segíteni.
Valahogyan sikerült beszélgetnünk, én pedig vigyorogva konstatálom, hogy hozzám szólt. Komolyan mondom, nagyon király vagyok, vagy csak egyszerűen nulla a félelmetességi faktorom... Bár ez nem hinném, hogy nagy hiba lenne, nem is állt szándékomban senkit megijeszteni. Ha meg mégis, akkor úgyis találok rá egy módszert. Például a festék patronos robbantás eléggé a szívbajt tudja hozni a többiekre, ezt tapasztalatból mondom. De eltértem a tárgytól, éppen kekszet keresek a lánynak. - Lehet igazad van. Vagyis, biztos. Itt nem találni semmi érdekeset... Viszont az erdőt nem ismerem, vagyis, nem igazán. Még eltévednék, jobb esetben... - elgondolkozom. Sok mindent tanítottak nekünk Legendás Lények Gondozásán, egyszer még mintha be is vittek volna minket a szélébe, de tovább nem akartak, mert veszélyes. Persze ezzel csak felcsigázták az érdeklődésünket, az enyémet legalább is biztosan, de még sohasem mentem be oda. Tényleg csak a szélét kerülgettük, bár egyszer szívesen bolyonganék benne... És megtaláltam a kekszet! Egy zseni vagyok, azért mégsem olyan rossz, hogy hordok magamnál valami rágcsálni valót. Legalább is ilyenkor jól jönnek a furcsa szokásaim. - Az íze is nagyon jó, kóstold csak meg. - Vigyorodom el. Azért, egy kicsit vicces ez a szaglászódás, de mit ne mondjak, aranyos. Még sohasem volt kutyám, de valami hasonló lehet. - Nincs mit. - Még szélesebben vigyorodom el. Első ránézésre inkább egy Tarzan női kiadásban, de most, hogy egy kicsit közelebbről nézem, tényleg egy aranyos és jól nevelt a csajnak tűnik. Csak valamiért erdőlakó. Bár nem hinném, hogy ez olyan nagy szám lenne. Mosolyogva figyelem, ahogy kóstolgatja, és komolyan bánom, hogy nem hoztam magammal többet. Na majd ezentúl legalább egy zacskó kekszet magamnál hordok! Egyszer csak összefutunk, hogy odaadhassam neki. - Mmm, végül is igen. Hasonló. Bár a vanília magában nem lenne olyan finom, mint a csoki magában. Viszont van kakaó ízesítésű keksz is, aminek hasonló íze van, mint a csokinak, csak nem annyira édes. Ha gondolod, egyszer majd hozok neked. Szerintem biztosan ízlene. - Mosolyodom el ismét. Végül is, akár most is leugorhatnánk Roxmortsba venni egyet, bár nem vagyok benne biztos, hogy velem jönne... Meg, kicsit szakadtas az öltözete, és az orra... Te jó ég, mi történt az orrával?! És, hogy a francba nem tűnt fel eddig? Ahogy ismét rápillantok az orrára, a magasba szalad a szemöldököm. - Öhm, bocsi, ne haragudj meg a kérdésért, de... Mi történt az orroddal? - kérdezem óvatosan. Ha megengedné, akkor meggyógyítanám, de nem tudom, hogy mennyire örülne annak, ha elővenném a pálcámat, inkább rá kéne beszélnem... - Ha gondolod, akkor meg tudom neked gyógyítani, de csak ha szeretnéd. - Nem vagyok medimágus, de ez még nekem is menne, és ha szeretné, akkor szívesen meggyógyítom. Nekem nem fájna semmibe, legalább jóra használnám a varázserőmet a sok tréfa után.
Cosette Morgenstern
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Zöldségeskert 2015-07-10, 21:35
//2015. június 5. - nyári szünet előtt//
Valentine & Cosette
Néha a leghosszabb út az, amit egyedül kell megtenned.
Talán azért, mert ismerős nekem, azért nem rohanok el azonnal, mert már láttam őt és ez esélyt jelent arra, hogy nem lesz ebből majd... baj. Ha előkerült volna ne adj isten a pálcája akkor már biztos, hogy nem lennék itt. Persze nekem azért elég kockázatos elrohannom bárhová is, mert a táskám nem túl erős és nem is vagyok teljesen top formában ahhoz, hogy ezt csak úgy könnyedén megtehessem. Nem is biztos, hogy menne egyáltalán és nem lenne belőle valami jó kiadós esés, vagy hasonló, azt pedig nem kellene megkockáztatnom, mert csak egy újabb sérülést okozna. De nem tűnik úgy, mintha a szőke srác rosszat akarna, sőt gond nélkül kezd el ő is zöldséget szedegetni, mintha ott se lennék. Ez azért jó, én is teszem tovább a dolgomat, legalább még pár pillanatig, amíg aztán rá nem szánom magamat, hogy mégis csak rá emeljem a tekintetemet. Hát igen... azért a kíváncsiság nagy úr, még egy olyan valaki esetén is, mint amilyen én vagyok, főleg ha még éhes is vagy. Figyelem, ahogyan keresgél a zsebében. A pálcája nagyobb, az nem hiszem, hogy oda beleférne, ebben erősen reménykedem azért, csak nem akar mégis itt helyben megátkozni, vagy ilyesmi. Szóval a kíváncsiságom azért szépen növekszik, ahogy kotorászgat tovább a zsebében, mert talán még egy szendvicsről van ott szó, vagy valami... más? - Itt azt hiszem csak sima zöldségek vannak, de... az erdőben sok mindent találhatsz, ami errefelé nem terem meg. - a fák felé pillantok, aztán vissza rá. Hát... kétlem, hogy szívesen bemerészkedne oda, mert hát a diákok nem szoktak. Eléggé távol tartják tőle magukat, sőt ha jól hallottam, akkor úgy hívják, hogy a Tiltott Rengeteg, ennek fényében minden bizonnyal félnek is tőle, na de ott tényleg sok minden terem, ami az ilyen gondozott környékeken nem. Kétlem, hogy ebben a kertben olyat lel majd, amit nem evett már, vagy nem teszik minden nap az asztalukra. Gondolom elég bőséges étkezéseik vannak. - Oh... az illata jónak tűnik. - kicsit közelebb hajolok a kezéhez, tényleg mintha minimum valami kutya lennék, de hát ez így megy. Ha valamit nem ismersz annyira, akkor előbb a szaga a lényeg. Kekszet még nem nagyon ettem, mi sosem éltünk effélével a csorda tagjaival. Most még az sem ijeszt meg különösebben, hogy közelebb is sétál hozzám. Igazából tényleg simán leülhetne, ha guggol akkor el fognak fáradni a lábai egy idő után, de persze ő tudja, hogy neki mi a jó, nekem ebbe nem sok beleszólásom van és nem is jegyzem meg a dolgot. - Köszönöm! - veszem át végül tőle és azért először csak kis harapással és óvatosan kóstolom meg. Finom, határozottan édeskés és tényleg kellemes az íze, no meg keksz, van benne egy adag mindenféle ízfokozó és társai, amiket én nem nagyon ismerek, hiszen életem nagy részében természetes dolgokat ettem. - A vanilia... hasonló ízesítő, mint a csoki? - csokit ettem... egyszer. Nagyon megmaradt bennem az emléke. Még régen találtunk egy tábort a régi erdőben, amit jó eséllyel emberek hagytak el és akkor leltünk a csomagjaik között csokit is. Határozottan finom volt... jó édes.
Nem rohant el, csak majdnem. Ez azt hiszem már félsikerként könyvelhető el. A siker második fele pedig pár perccel később szintén befut, visszaköszön. Elvigyorodom. Azért mégsem vagyok én annyira ijesztő. Viszont más már nem hangzik el. Ő pakolászik, én keresgélek, egész jól megvagyunk egymás mellett, amikor is valami furcsa hangot hallok. A lány felől jött, szóval rápillantok, és sikerül elkapnom, ahogy engem méreget. Azt hiszem elég egyértelműen. Éhes, és az a furcsa hang, amit hallottam, az a gyomorkorgása volt valószínűleg. Elmosolyodom. Térdelő helyzetből feltornászom magam guggolóba, és a zacskót egyszerűen magam mellé ejtem. Nem hiszem, hogy bármerre is elmenne. Először a bal zsebembe nyúlok, és tapogatózom egy darabig, de összeráncolt szemöldökkel veszem ki a zsebemből, majd teszem át a másikba a kezem. Pedig direkt raktam el kekszet... Ránézek, amikor ismét megszólal. Egyrészt meglep, másrészt, még nem végeztem a kutakodással. Viszont, amíg válaszolok, sikeresen meglelem azt a négy darab kekszet, amit a zsebembe ejtettem, arra az esetre, ha megéheznék. Mert nincs az az isten, hogy én zöldséget egyet! Ha eddig nem tudtak ránevelni, akkor ezután se fog menni, pláne nem saját magamtól. - Hát... Valami érdekeset - rémesen jól körül tudom írni a dolgokat, mint mindig. Egy pillanatig gondolkozom, hogy hogyan is fogalmazzam meg. - Valamit, ami nem terem minden kertben. Az üvegházból kidobott a tanár, szóval a birtokon kell keresgélnem. - Nos igen, lerí rólam, hogy nem lelkesedem az ötletért. Elvégre, hol a fenébe találjak valamit, amiről azt sem tudom még, hogy mi?! Feladtam saját magamnak a leckét. Mindenesetre, sikeresen előhalászom a kekszet, és diadalittasan vigyorogva mutatom fel. Most, hogy belegondolok, miért is van nálam mindig kaja? Ennyire éhenkórász lennék? - Nem túl sok, de kéred? - Felállok, és kicsit közelebb sétálok, teljesen megfeledkezve a zacskóról. De mindegy is, csak nem mászik odébb. Felé nyújtom, miközben leguggolok elé. Bár lehet nekem is csak le kéne dobnom magam két ágyás közé. Valószínűleg kényelmesebb lenne. - Finomak. Vaníliásak. - Bele sem gondolok, hogy tudja-e, hogy milyen a vanília. Inkább csak vidáman kínálgatom, ha nem fogadja el, maximum megeszem én. Vagy, ha ódzkodik tőle, akkor megeszek egyet, hogy láthassa, nem mérgező ez.
A hozzászólást Valentine Pitt összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2015-07-21, 12:22-kor.
Cosette Morgenstern
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Zöldségeskert 2015-07-08, 11:06
//2015. június 5. - nyári szünet előtt//
Valentine & Cosette
Néha a leghosszabb út az, amit egyedül kell megtenned.
Észre se veszem egy ideig a közeledőt, túlságosan elfoglal a tevékenység, amit eddig végeztem, csak lassan fogom fel, hogy a léptek zaja azért mégis csak eljut a fülemig. Nem vagyok túl nagy bizalommal a kastélyban élők felé, így aztán egyáltalán nem csoda, hogy megrezzenek kissé. Szembesültem itt már sok mindennel, vagy épp a faluban legutóbb eltörtem az orromat, bár ennek most nem lett volna esélye, mert nem volt a közelben egy ablakpárkány sem, de akkor sem kifejezetten értékelem azt, hogy erre felé folyton mindent varázslatokkal oldanak meg. Csak azért, mert lenyúlok pár paradicsomot? Ez azért nem olyan világrengető bűn, főleg ha azt nézzük, hogy... éhes vagyok. Ott bent gondolom azoknak a kölyköknek mindene meg van, baromira nem ezen fog múlni a jólétük. Mindenesetre amikor az első szó is elhangzik már kapom is fel a táskámat. Az lenne a cél, hogy mint ahogyan jó tolvajhoz illik gyors tempóban iramodjak meg a fák felé, hogy lelépjek mielőtt még előkerül egy pálca teszem azt, vagy bármi komolyabb fenyegetés érne. De végül ez nem történik meg, mert egyrészt az illető ismerős nekem és az alapján, amire emlékszem róla nem veszélyes. Másrészt pedig úgy fest, hogy nem vesz elő pálcát, sőt még csak veszélyes mozdulatot sem tesz, hanem ő is a zöldségek között keresgél. A táskafelkapásának mozdulata közben tehát végül mégis csak megállok és egyszerűen visszaejtem a földre. Még így is pillanatok telnek el, mire nekem is szó szökik ki a számon. - Szia! - nekem adta a szendvicsét, azért az ilyesmit az ember nem felejti el csak úgy, de ettől még nem tudok róla szinte semmi sem és ez... mégis csak kockázatossá teszi, hogy ennél többet is tegyek. Gyanakodva méregetem, ahogyan ő is keresgélésbe fog, én pedig közben újabb pár szép érettnek tűnő paprikát teszek be a táskámba. Ennél a pontnál korran meg a gyomrom. Sokat mondó tekintettel mérem végig. Talán van nála kaja, de... mivel ő is épp zöldségeket keres, nem biztos, sőt nem úgy fest, mintha lenne nála táska, amiben elfér, bár aztán a jó ég tudja. Ezek a varázslópalánták sok mindent rejtenek, amit elsőre nem szúrsz ki. Bizonytalanul szökik fel a szemöldököm, ahogyan végül egyszerűen csak két ágyás közötti kis járatban leülök a földre. A ruhám így is piszkos, ennyin már nem múlik és gondolkodás nélkül harapok bele egy lédús paradicsomba, mintha csak alma lenne. Ha nem sokat eszel, akkor nem okoz gondot az, hogy bármit megegyél, ami már nem él és mozog... Na jó, talán ennyire lesarkítani nem kell a dolgot, de majdnem. - Mit keresel? - bököm ki végül nagy nehezen, mert hát láthatóan valamit keres és nem csak élelmet gyűjt, mint én. Arra gondolom amúgy sincsen szüksége, minden bizonnyal megkapják az ebédet és a többit az iskolában, miért kellene akkor gyűjtögetnie, mint nekem?
Vége az évnek. Legalább is én már úgy döntöttem, és vígan szelem át a birtokot Bimba professzorasszony-nő - hogy őszinte legyek, fogalmam sincs a kedvenc tanárom jelenlegi magánéleti helyzetéről - tanácsára. Bár lehet ezt nem tanítási időben kellene, elvégre péntek van. Aki nem egyetemista, annak valószínűleg jól alápirítanának Piton üstjei helyett. Viszont, ahogy elnézem, senki sem jár erre, Friccs úgy tűnik csak az iskolán belül szokott őrjáratozni, bár nem is hiányzik innen a rusnya képe. Meg Mrs. Norris se, bár azt a macskát bírnám, ha nem Friccsé lenne. Vajon mit csinálna Friccs, ha hazavinném azt a macskát? Biztos vicces lenne. A gondolatra egy vigyor kúszik az arcomra, és le sem mászik onnét, amíg a kert közelébe nem érek. Akkor viszont inkább a szemöldököm szalad a magasba. Egy lány gubbaszt a zöldségek között és pakolászik. Még hozzá elég szakadtan. Innét még nem tudom pontosan megállapítani, hogy ki is lehet az, de abban valahogy biztos vagyok, hogy nem diák, és olyan ismerős... Teszek hátra olyan 4 nagyobb lépést, még nagyobb csendben, mint ahogy ide felé jöttem. Körbepillantok, de sehol nem látok senkit, valószínűleg egyedül jött. Veszek egy mély levegőt, és a farzsebembe süllyesztem mind a két kézfejemet, és fütyörészve, lassan megindulok előre. Így észre kell vennie, már ha nem vett már észre az előbb is. Bár reménykedem benne, hogy nem, mert akkor az egész procedúra felesleges volt, és hiába erőlködtem azon, hogy hagyjak egy kis esélyt neki arra, hogy elfusson. Mindenesetre, én megyek - feltételezzük fel, hogy a lány nem fut el, mielőtt rendesen látótávolságba érnék -, és ahogy közelebb érek, leesik a tantusz, elég nagyot koppanva. Ő volt ott a tónál, akinek odaadtam a szendvicsemet. Megtorpanok, és rendesen végigmérem. Most még rosszabb állapotban van, mint akkor. Ez nem természetes, egy lánynak nem kellene így kinéznie, pláne nem egy ilyen aranyosnak. Továbbra is csak zsebre tett kézzel ácsorgok, semmit jelét sem mutatva annak, hogy el akarnám űzni, a pálcám is az elülső zsebemből kandikál ki, még csak véletlenül se tudnék támadni. Azaz, csak pont véletlenül. Készakarva biztos, hogy félrenyúlnék legalább kétszer. Azt hiszem ezért se ment volna nekem a párbajszakkörről. - Szia. - Végül is megtöröm a csendet, mielőtt az még vészesen nyomasztóvá válna. Mosolygok, és a zsebemből előhúzok egy zacskót. Én is a zöldséges kertből jöttem csórni. Miután Bimba professzorasszony - úgy döntöttem, hogy ez megfelelő lesz, ennyi idősen csak megházasodott már! - rajta kapott, hogy a gyógynövények között keresgéltem valami hasznos után, inkább ide küldött. Pontosabban űzött, még szerencse, hogy nem dobott utánam semmi veszélyeset, amilyen idegállapotban volt, nem lett volna meglepő. Nem vagyok benne biztos, hogy ő emlékszik rám, végül is, nem beszélgettünk. Sőt, semmi lényeges dolog nem történt, csak odaadtam a szendvicsemet, mert éhesnek tűnt. Szóval megtartom a kellő távolságot, mint ahogyan akkor is. Ha nem közelít, nem közelítek, de nem is idegeskedem. Nagyon halkan dudorászom egy dalt, miközben a zöldségek között keresgélek. Hogy őszinte legyek, még magam sem tudom, hogy pontosan mit is keresek.
A hozzászólást Valentine Pitt összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2015-07-21, 12:24-kor.
Cosette Morgenstern
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Zöldségeskert 2015-07-03, 09:03
//2015. június 5. - nyári szünet előtt//
Valentine & Cosette
Néha a leghosszabb út az, amit egyedül kell megtenned.
A legutóbbi kis kalandom a faluban nem tett túl jót, de nem tántorított el attól, hogy ne próbálkozzam újra. Az a helyzet, hogy a szükség nagy úr, és mégis csak jól esett az a cipó, amit szereztem, vagyis... végül kaptam az ismeretlen fickótól Roxmorts határában, bár az orrtörés volt az ára, miután akkorát estem, mint annak a rendje. Napok teltek el mire újra rávettem magam, hogy kimerészkedjek az erdőből, no meg az is eléggé indokot ad, hogy kezd kellően meleg lenni és elszállingóznak lassan az iskolából is a diákok. Talán ha kisebb a nyüzsgés nekem is könnyebb dolgom lesz majd. A állatok is jobban elbújnak a meleg miatt vadászni nehezebb és sokkal kevésbé lehet ehetőt találni. az orrom még mindig nem fest a legjobban, sőt akkor még finoman fogalmazok. Helyre lett téve, de attól még látszik, hogy törött épp csak pár napja. Véraláfutásos a környéke és még mindig kellően csúnya kékes színben pompázik sajnos. Hát igen, azt hiszem érthető, hogy ha egy akkora esés után nem vagyok épp a legjobb állapotban. Most viszont szereznem kéne némi plusz tartalékot, amíg nem szednek le mindent. A jó ég tudja, hogy ha nyári szünet lesz, akkor vajon lesz-e még itt valami. Talán... reménykedem benne. A birtokról könnyebb elcsenni ezt-azt, mint a faluból. Még a múlt héten szúrtam ki a zöldséges kertet, de addig nem akartam visszaóvakodni, amíg nem lesz nyugodtabb a környék, mert túl sok gyerek mászkált folyamatosan az udvaron. Most viszont kezdenek kissé megritkulni, no meg amúgy is lassan esteledni kezd, és gondolom ilyentájt már nem is jöhetnek ki. Rám viszont nem vonatkoznak a szabályok, legalábbis az itteniek nem, csak a természet zord szabályai. A külsőm most sincs a toppon, de hát ez általános, kopottas, kissé koszos, zilált haj és a társai, mint mindig. Körülnézek azért persze, és úgy óvakodok közelebb, hogy aztán a hátizsákomba lehetőség szerint minél több mindent bepakoljak, és minél óvatosabban. Nem lenne kellemes, ha mondjuk egy fej paradicsom szétmenne benne, nem a legkedveltebb elfoglaltságom átmosni a dolgaimat, bár legalább már annyi előnyöm van, hogy viszonylag gyorsan szárad meg minden, ha egyszer kimostad nagyjából a tóban.
Kedves Olvasó, ki továbbra is a naplómat olvasod. Itt fekszek a meleg takaró alatt és a mai napon gondolkozok. Találkoztam egy lánnyal, de ő kicsit más volt, mint a többiek. Nem volt diák, bár korban nem lehetett több tőlem. Az erdőből, a tiltott rengetegből jött, azt mondta ott élt a kentaurokkal. Élt, már csak egyedül volt. A beszélgetésünk nem volt teljes, de talán ezen a körülmények sem segítettek. Épp lopott a zöldségeskertből és én voltam az aki megállította, legalábbis az elején. Nem bízott bennem, úgy tűnt, hogy senkiben sem bízott. Azt mondta egyedül van és azt mondta, hogy jó így neki, de ebben egyáltalán nem vagyok biztos. Éhes volt és piszkos, mocskos. Ennie és fürdenie kellett volna, de nem jött be velem az iskolába, én pedig nem mentem utána az erdőbe. Lopott, igen, de nem volt gonosz, nem volt rossz. Az éhség vezérelte, nem pedig a rossz szándék. Azt hiszem legalábbis és emiatt is engedtem el. Máskülönben ha nem lett volna nálam a pálcám, talán elcsípni sem sikerül az elején. Erős lánynak tűnt, nem izmosnak, csak erősnek! Nem tudom, hogy fogok e még vele találkozni, hisz olyan mesebelinek tűnt a története, de a nevét egy ideig biztos nem felejtem. Cosette. Aztán lehet a zöldségeskert felé is gyakrabban fogok járni mostanság, mert ő még tuti fog vinni a reggelimből, bár a zellert úgy sem szeretem.
Kyle nem írt sokat, sosem szokott sokat írni. Helyesen és szépen nem tudott fogalmazni, csupán csak a gondolatait adta ki magából röviden. Korábban nem csinált ilyet, ebbe csak egy hete kezdett körülbelül bele. Tanácsolták neki, ő pedig kipróbálta. Hogy lett volna haszna, abba még egyáltalán nem volt biztos, de nem egy nap után akarta feladni mindezt. A naplóba még írt pár sort, majd félretéve azt a kinti tájat szemlélte. Cosette járt a fejébe, hogy vajon épp melyik fa tetején bújhatott el. Szégyellte is kicsit, hogy neki még talán melege is volt a szobában.
//Köszönöm én is!//
Cosette Morgenstern
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Zöldségeskert 2014-11-01, 23:02
Kyle & Cosette
Néha a leghosszabb út az, amit egyedül kell megtenned.
- Azt hiszem máshogy látjuk a világot, mást látunk jó dolognak, bár nem tudom, hogy mi is amiről beszélsz. - a legjobb dolog a világon a család. A legjobb dolog a világon a meleg, ha van hol laknod. A legjobb dolog a világon, ha nem vagy éhes, ha nem fázol, nem a... kviddics, akármi is legyen az. Máshogy vélekedünk a világról, mivel egész más az életvitelünk. Végül is ez érthető, és nem is fogok leállni vele vitázni ez ügyben. Más körülmények között nőttünk fel, érthető, ha máshogy látjuk az életet, és hogy mi a fontos. - Miért túlzás? Ha senkiről sem tudhatod, hogy milyen, akkor... nem is bízhatsz senkiben sem, nem igaz? - miért kéne bíznom benne, vagy akárki másban? Csak azért, mert azt mondják, hogy tegyek így? Csak azért, mert azt mondják, hogy majd így jó lesz nekem? Csak azért, mert nem tűnik első ránézésre veszélyesnek? Attól még nem biztos, hogy megbízható. - Nem, a kentaurok se mind jók, de... attól még ugyanúgy nem könnyű bízni, mert bárki... bármit mondhat. - hát igen, ez itt a legnagyobb baj, bárki bármit mondhat, amit csak akar, én pedig csak úgy higgyem el, hogy nem akar ártani nekem? Eltette a pálcáját, addig rendben van, de akárhová vezethet és... akarok én kiközösített akárki lenni valahol, ahol mindenkinek jó és kellemes élete van? Kell ez nekem? - Nem veled van bajom... nem feltétlenül veled, de ez az egész... nagy nekem. - bökök az állammal a háta mögötti bazi nagy kastély felé. Nem kicsi és nem biztos, hogy tudnék vele mit kezdeni, vagy tudnék ott mit kezdeni magammal. Csak az a kérdés, hogy hogyan oldom meg a telet, de... még van időm kitalálni azt hiszem. - Kösz a zöldségeket Kyle! - megjegyeztem ám a nevét, és azokat is azt hiszem, amiket mondott, csak épp minek felesleges remény táplálni? Visszamegy majd abba a kellemesen meleg és nagy épületbe és pár nap múlva már arra sem fog emlékezni, hogy mi történt, nem hogy szendvicset hozzon nekem, vagy akármi. Nem gondolok én többet senkiről sem, mint ami. Végül még megeresztek egy halvány mosolyt, aztán csak biccentek neki és irány az erdő. Lehet, hogy veszélyes és lehet, hogy félelmetes, de... én már megszoktam, az a fene nagy épület, azzal a sok emberrel... félelmetesebbnek tűnik.
//Kööszönöm a játékot, nagyon élveztem! ^^ Ha úgy hozza a sors, akár jöhet alkalomadtán egy következő kör. //
- A kviddics az egyik legjobb dolog a világon. Majd egyszer megmutatja neki, legalábbis gondolta magában. Eleinte nem volt biztos benne, hogy lesz eredménye a bemutatkozásának, de hogy a lány is közölt pár információt magáról, úgy sikernek könyvelte el a megnyilást. Kyle figyelmesen hallgatta a lány szavait annak ellenére, hogy Cosette rövidebb története inkább szomorú volt és tragikus, sem mint lelkes és szórakoztató. És a vége... Kyle tudta jól, hogy Cosette úgy általánoságban az emberekre gondolt, nem pedig szó szerint rá. Ő ritka jólelkű emberként tartotta magát számon és persze olyan körülmények közt biztos tett volna valami rosszat, de ténylegesen, önszántából és magától nem ártott volna senkinek sem. Nem ölt volna kentaurt, még csak nem is találkozott eggyel sem. - Apád okos dolgot mondott, bár a senkiben talán enyhe túlzás. - a pálcáját immáron a farzsebébe helyezte, megmutatva, hogy nem akarja használni azt rajta – Én nem foglak bántani. Ennyit talán tudok mondani biztosan. Máskülönben gondolom a kentaurok nem voltak mind ugyanolyanok és csak annyit jegyeznék meg, hogy az emberek sem azok. Talán én sem bízok mindenkiben, de ez itt jó hely. - mutatott a háta mögé az iskolára. Látta, hogy Cosette az erdő felé tekintett, sejtette, hogy meggyőzni a lányt most nem fogja tudni, de többet nem akart mondani. Egyrészt mert nem tudott, másrészt pedig nem akarta túlragozni a dolgokat. Nyilván az iskolába is voltak olyan gyerekek kiket messziről kerülni kellett, de egy – egy ilyen ember miatt nem kellett az összestől távol lenni. Persze ő bátran tudta ezt mondani, hisz emberek közt nevelkedett.
Cosette Morgenstern
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Zöldségeskert 2014-10-29, 14:41
Kyle & Cosette
Néha a leghosszabb út az, amit egyedül kell megtenned.
A sovány télapó dologra kissé értetlenkedve szökik fel a szemöldököm. Nem mondhatnám, hogy mindenféle hagyományos ünnepeket ünnepeltünk volna, szóval nálam sok minden, ami neki alapvető lehet nem igazán mond túl sokat. Nem voltak Karácsonyaim, legalábbis nem mondanám, hogy a hagyományos értelemben, arra pedig nem emlékszem, amikor még gyerekkoromban voltak. Az viszont meglep, hogy mindezek után olyan lendülettel kezdi el darálni magáról az információkat, hogy komolyan követni is nehéz. Főleg, hogy még olyasmiket is mond, amit egy átlag ember nem tenne, hogy gyenge és sovány... nem valami fényező jelzők, annyi szent, az ember önként nem szokott magáról ilyesmit mondani. Amikor végre levegőt vesz még mindig kissé értetlenül nézek rá. Tényleg nem tudom a dolgot hová tenni, hiába próbálom, és kell pár pillanat mire feldolgozom ezt az egész hadarást, meg mindent. - Mi az a... kviddics? - oké persze a többi info is fontosnak számíthat, de ez volt az a szó, amit sikerült kikapni a szövegkörnyezetből és nem nagyon mond nekem az ég világon semmit sem. Nem nézek én olyan gyakran a birtok felé, meg amúgy se gondolom, hogy bárhol ki lenne plakátolva az, hogy a seprűkön repkedés mit is jelent. Amúgy is miért repkedne bárki egy seprűn? És mindezek után az is kész csoda, hogy sikerül egyáltalán egyben maradnia. - Oké... pedig nem úgy festettél, mint aki jól van. - talán egy halvány mosoly megjelenik az arcomon most először. Biztató jel vagy csak szimpla véletlen reakció? Nem lehet tudni, maximum tippelhet. Kicsit még hezitálok így is, hátrapillantok a fák felé, de végül mégis visszafordulok felé. - A nevem... Cosette Morgenstern. Nem tudom, hogy mi az a kviddics és az egész világodról nem sokat tudok. Nyolc éves korom óta éltem néhány kentaurral, ők voltak a családom és... nem igazán tudom, hogy előtte mi volt, vagy hol voltam. Pár hete ránk támadtak és el kellett menekülnünk az erdőnkből és az apám végül ide hozott, aztán... - rossz erre gondolni, nem is kicsit. Nagyot nyelek, de még mielőtt bármiféle könny, vagy hasonló akarna előszökkenni összeszorítom a számat és felszegem kicsit az állam. Nem fogok sírni, megígértem neki, hogy erős leszek. - Egyedül élek az erdőben, apa szerint nem szabad bíznom senkiben sem, mert... olyanok ölték meg őket, mint te. - varázslók pálcával, csak mert... nem is tudom, hogy miért. Kellett nekik az erdő és ennyi, azt hiszem. Bizonytalanul tekintek újra hátra a fák felé. Elmondta ki ő, de ettől még nem fogok vele menni abba a kastélyba, ki tudja, hogy ott kik vannak és mennyire veszélyesek.
- Dumbledore egy amolyan sovány télapó. Kyle direkt használta ezeket a szavakat. Bár időnként elég lassan gondolkodott, most hamar az eszébe ötlött, hogy az iskolára jellemző szavakkal ne ijessze tovább a lányt. Tény, hogy Dumbledore volt az igazgató, de ezt most nem kellett tovább hangoztatni. - A nevem... a nevem Kyle, Kyle Cooper. - nagy levegőt vett, majd folytatta tovább – Tizenhét vagyok, Londoból jöttem, mondhatni elég közelről. Az Apám nem rég meghalt, Anyum otthon maradt egyedül. Eléggé érdekes most vele a kapcsolatom. Tavaly megbuktam, jelenleg a hatodik évfolyamot járom újra és most véletlenül jártam csak erre. Nem szoktam erre járni. Ez a kert, mit keressek erre? Akkor még gyenge vagyok és sovány. A koromhoz képest talán kicsit érett is, amin nem segít ez a szúró borosta kezdemény se. - simította végig az arcát - Olykor kedves vagyok, olykor nem. A hollóháti kviddics csapatba hajtó vagyok, szeretem nézni és játszani is a játékot egyaránt. Szeretek a magasba lenni, mert ad egy amolyan szabadságérzetet. - és megállt váratlan a hadarása, mert elfogyott a levegője – Hehe, ilyet se csináltam még. Mint egy maratoni futó a futás után, úgy lihegett most Kyle. Csípőre tette a kezeit és tett pár fordulatot a tengelye körül, talán még az oldala is becsípődött. A levegő mintha bennragadt volna egy pillanatra, de kiegyenesedett, s megütötte a mellkasát. Ez segített, bár szokatlanul ijesztően krákogott még egy sort. - Megleszek, nincs baj. - tette fel a kezeit – Azt hiszem, hogy valamit elfelejtettem. - gondolkodott pár másodpercet, majd újra szólt – Á, megvan! Igen, most nincs nálam semmilyen étel, de máskor véletlenül lehet, mikor véletlenül erre járok. - mosolygott féloldalasan és tárta szét a karjait. Amennyire e rövid idő alatt lehetett, ő bemutatta magát, remélve, hogy az ismeretség elkezdéséhez ez elég lesz.
Cosette Morgenstern
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Zöldségeskert 2014-10-26, 21:24
Kyle & Cosette
Néha a leghosszabb út az, amit egyedül kell megtenned.
Azt hiszem lassan tényleg épp ideje távoznom, épp ideje végre eltűnnöm innen, hiszen kétlem, hogy tenne bármit is. Eddig is inkább csak lóbálta azt a pálcát és nem tette vele igazán semmit, nem hiszem, hogy mindezek után eltalálna valami varázslattal. Nem arról van szó, hogy ne lenne rá képes, de nem hiszem, hogy megtenne végeredményében. Persze nem tudhatom, ha megint elkezdenék tudni, lehetséges, hogy hátba lőne valami csúnyával, bár valahogy a tekintete nem igazán ezt sugallja, a kérdései meg főleg nem. Mintha érdeklődne, de lehet hogy csak azért kérdez, mert... Hát a fene tudja apa sok mindenről mesélt nekem. A ne bízz meg senkiben nem csak arra utal, hogy abban ne, aki eleve rossz arcúnak néz ki, hanem abban sem, aki amúgy nem tűnik veszélyesnek. Mi van, ha csak be akar rángatni valahova, ahol aztán majd mások kapnak el? Eszem ágában sincs bemenni egy akkora kastélyba csak úgy, ami tele van olyanokkal, mint ő. Az a vadőr ha nem is szándékosan, de eltörte az orromat, mit csinálhat olyan, aki szándékosan tenne ellenem? - Nem tudom, hogy ki az a Dumbledore... vagy ki, de nem ismerem és nem kell nekem segíteni. - ha nagyon erősködne, akkor is visszarántom a karomat. Lehet, hogy fiú, lehet hogy magasabb nálam, és talán... mondom talán erősebb, de az biztos, hogy úgy rá tudok lépni a lábfejére, hogy az csak úgy reccsen, ha nagyon akarom és onnantól már egyből én vagyok jobb helyzetben, arról már nem is beszélve, hogy a fiúknak van még egy gyenge pontjuk, amivel aztán könnyen padlóra, jelen esetben földre lehet őket küldeni. - Nem ismerlek és nem bízom benned... nincs okom veled menni, úgyhogy ha nincs több kérdésed, akkor hagyj békén. Válaszoltam mindenre igaz? Nem hiszem, hogy van nálad felesleges kaja, szóval... - megrántom a vállamat, és hátrébb lépek egyet. Mennem kellene, hogy még sötétedés előtt keressek magamnak valami viszonylag fedett helyet, vagy egy nagyobb fát, amin aludhatok. Van egy csomó lehetőség. Persze egyedül minden sokkal nehezebb, mint régen és a tél... be kell vallanom, hogy a téltől tartok kicsit, de... majd ezt is megoldom valahogy igaz?
A fiún kellemetlen érzések lettek úrrá. A család hiányát egy éve ő is tapasztalta, benne friss volt ez az élmény, de ezek a pillanatok nem róla szóltak most. A lány élni sem tudott hol, lakni, talán aludni sem. Egy eső elől hová bújhatott? Egyedül volt. Kyle már találkozott nincstelenekkel London eldugott utcáiban, de azok inkább ellenszenvet váltottak ki belőle, sem mint szimpátiát. Nem mintha pillanatok alatt úgy nagyon szimpatizálni lehetett volna a lánnyal, de egyáltalán nem olyan szemmel tekintett most rá, mint azokra a lépcsők aljába. Talán a környezet miatt, talán mert épp egy lány volt, talán mert mintha még így is erősebbnek tűnt volna tőle. A kiállása vonzotta ennyire. Cosette időközben felállt, megigazította a táskáját, a ruháját, s Kyle már nem nézett le rá. Csupán csak egy fejnyi különbség lehetett köztük a magasságuk miatt. Egyenlő felek még nem voltak, hisz Kyle kezében bár leengedve, de ott volt még a pálcája. - Gyere! Dumbledore segít majd! Közelebb lépett hozzá és akarta megragadni a lány karját. Hitt benne, hogy az igazgató segít majd nekik. Kyle eszébe nem jutott olyan lehetőség, hogy Cosette lehetett volna az iskola tanulója, csak reménykedett benne, hogy a lakója talán. Csak egy szabad szoba kellett volna neki, mert az említett kicsiny szimpátia miatt most nem akarta visszaengedni az erdőbe. Járhatott halkan, ismerhette a járást, az ösvényeket, de ettől függetlenül az erdő veszélyes volt a számára. Bárki számára az lett volna. - Gyere. - ismételte és akarta magával húzni, ugyanakkor a kérdés az volt, hogy a lány akart e vele menni.
Cosette Morgenstern
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Zöldségeskert 2014-10-25, 21:51
Kyle & Cosette
Néha a leghosszabb út az, amit egyedül kell megtenned.
Legalább nem ködösít. Az a fickó, Morgan persze elkezdte magyarázni, hogy miért annyira jók az emberek és hogy igenis kérnem kellett volna. Na jó, az első pillanatban, de láttam én rajta, hogy ő se gondolja komolyan. A világ nem szép és nem mesés, a világ egy kegyetlen hely. Én ezt tanultam és ehhez is tartom magam. Ne bízz senkiben, mert akkor nem eshet bajod. Ezért lep meg a válasz, hogy nem azt mondja, amit az ember elvárna tőle, hanem... az igazat? - Na látod, én is épp erről beszélek, nem lehet csak úgy kérni. - rántom meg végül a vállamat. Alátámasztja azt, amit én is gondolok, akkor meg miért kellett volna bekopognom azon az amúgy eszméletlenül nagy ajtón és elkérni pár zöldséget? Végképp meglepetten pillantok rá, amikor arra kér - így szó szerint kér -, hogy ne menjek. Értetlenkedve ráncolom kissé a homlokomat, és végül feltápászkodás után állok meg vele szemben, sikeresen visszarámolva mindent a táskámba. Majdnem kicsúszik a számon egy miért, de inkább csak időnként körbepillantok. Talán vár valakit, aki majd segít neki elkapni nem? - Igen Cosette. - bólintok, és végképp nem értem, hogy mire fel indult meg ez az egész dadogás dolog. Eddig se tűnt valami határozottnak, de egy fokkal talán jobban, mint most. A kérdései viszont... na azt hiszem kezdem érteni, ezek afféle reménykedő kérdések ugye, amikből kiderül, hogy ez az egész csak valami véletlen félreértés, vagy ilyesmi. - Na jó, csak hogy ne kelljen tippelgetnek, és ne akadj el minden kérdésnél ennyire. Az erdőből jöttem, mert ott lakom és nem azon túl. Nincs családom, nem lakom valami kis mesebeli viskóban az erdő közepén lévő kis tisztáson, ahol minden szikrázó is csillogó, vagy ilyesmi. - rántom meg újra a vállam. Csak hogy ne kezdjen el még tovább tippelgetni olyasmit, amiből arra következtethet, hogy nem olyan rossz nekem. Amúgy meg lehetne rosszabb is nem? - Minden veszélyes, ha nem ismered és nem tudod hogyan kell kezelni, vagy hogyan kell csendben közlekedni. Az emberek között nincsenek veszélyesek? A kentaurok között is vannak... jók... voltak. - vannak is, de azok, akik hozzám jók voltak már nincsenek. A többi kentaur pedig veszélyes. Apa megmondta, hogy vigyázzak velük, mert nem tartozom közéjük. Sehová sem tartozom.
Az erdőből. Ismétlődött Kyle fejében a válasz. Tudta jól, ismerte a mondákat, hogy milyen lények is lakoztak az erdő sűrűjében és valahogy egyik legenda se szólt egy éhes, szőke és piszkos lányról. Hihetetlenek tűnt mindez a számára. A fiú körbetekintett, kereste a lehetőségeket, de be kellett látnia, hogy máshonnan valóban nem jöhetett. - Nem mindenki kedves és nem mindenki ad. - mondhatott volna mást is, de inkább volt őszinte. Nem volt szokása hazudni és most sem látta sok értelmét – Nem tudom, talán. Mondhatjuk azt, hogy az én ebédem része az ami a táskádban van, de nem menj még... kérlek. A fiúban hirtelen megváltozott valami. Semmi világmegváltó gondolat nem jutott az eszébe, csupán csak feledni vélte ezt, mint bűn és más járt most a fejében. A miértek. Miért jött az erdőből? Miért ilyen éhes és piszkos? Egy felnőtt, sokat megélt ember talán gondolkodás nélkül tudhatta volna ezekre a választ, de Kyle még csak tizenhét múlt és e téren rosszat még nem tapasztalt. Volt már éhes, de nem nyers zellerre, volt már piszkos, mikor sárban dagonyázott, jött már az erdőből, de nem egyedül. - Co... Cosette, igaz? Miért az erdőből jöttél? Azon keresztül vezet az út, vagy ott élsz? Ott van a családod? Kyle hangja akadozott. Nem remegett, hisz nem félt, de dadogva kérdezett. Új volt ez a számára, szokatlan és furcsa. Hihetetlen, mesébe illő talán. - Nem veszélyes? A pókok, a kentaurok? Még nem találkozott velük, csupán csak Hagrid rémtörténeteit hallotta róluk. Időnként volt egy – egy elsuhanó árny, mi talán a vadakhoz tartozhatott, de nem több, innen nem tudott többet róluk.
Cosette Morgenstern
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Zöldségeskert 2014-10-25, 19:46
Kyle & Cosette
Néha a leghosszabb út az, amit egyedül kell megtenned.
Látom én, hogy fogalma sincs, mit kezdjen magával, bármennyire is próbál úgy tenni, mintha határozott lenne, de egyáltalán nem az. Mondjuk tény és való, hogy tudok én nagyon csúnyán nézni és még nem is látta azt az arcomat, amit Morganre vetettem miután betörte az orrom. Jó-jó, nem ő törte be, hanem az ablakpárkány, de majdhogynem egy kutya, mert miatta történt és ez a lényeg. - Pedig nem olyan könnyű elkapni engem. - rántom meg a vállam. Ha nem estem volna itt előtte hasra, akkor már rég elszeleltem volna az erdőbe. Mázli, hogy ő nem ismeri azt a rémes varázslatot, amit a vadőr használt, amitől nem igazán mozgott a lábam, úgy nem tudtam volna elszaladni. Aztán csak sóhajtok egyet, szóval vannak még kérdései, remek. Mondjuk nem is tudom, ha újra hátat fordítanék neki, hogy bevegyem magamat az erdőbe vajon lenne olyan bátor, hogy utánam jön? Nem nézem ki belőle. Végül mégis a földön maradok, ha meglátok valakit közel, vagy távol, úgyis megpattanok, amúgy meg... nem nagyon váltok szót senkivel, néha kell egy kis szórakozás. - Az erdőből. - nem volt pontos a kérdés, hogy összességében eredetileg - azt amúgy se tudom -, hogy még az előtt honnan, hogy a Tiltott Rengetegbe kerültem. Az meg amúgy is mindegy, nem is tudom a pontos helyet, nem figyeltem meg, merre jöttünk apával menekülés közben. - Akkor nem kell válaszolnom ugye? De gondolom itt mindenki kedves és ad, legutóbb is az a morcos fickó is ezzel jött, hogy miért nem kérek... mintha az olyan nyilvánvaló lenne, hogy bárki is ad. - na persze! Tudom én, hogy nem szabad bízni senkiben sem. Az a biztos, akkor nem esik bántódásod, ha óvatos vagy. Hozzá hasonló varázslók végeztek a csordával, csak mert... mert nem is tudom, hogy pontosan miért, de épp e miatt nincs okom bízni se benne, se másban. - Mert ha elkérem ezeket, akkor odaadod, és elmehetek? - talán cseppnyi kíváncsiság is megbújik a hangomban, ahogy rá pillantok és végül feltápászkodom, elfogyasztva a nyers zellert. Nem olyan vészes, ettem én már rosszabbat is.
Kyle megilletődve állt a lány előtt. Talán mert ilyen haragosan tekintett fel rá, talán mert elkezdte rágni a nyers zellert, talán mert nem volt tovább tervezve a dolog, talán mert nem volt válasza a kérdésére. Nem volt több kérdése, igazából nem kellett több kérdés. A fiú tanácstalanul állt, s lassan a pálcát tartó karját is leengedte. - El kéne kapjalak most téged és szólni Hagridnak. Mondta, de tudta jól, hogy a lány nem fogja csak úgy hátra tenni a kezét és engedelmeskedni. Bilincsbe szorító bűbájt pedig sajnos nem ismert és más átkokat sem. - Honnan jöttél? - volt benne némi kíváncsiság is, kár lett volna tagadni, de inkább csak időhúzásnak szánta ezt a kérdést, remélve, hogy mihamarabb észreveszi őket valaki kisegítve őt ebből a helyzetből. - És ha éhes vagy, akkor miért nem kérsz? - várt egy pillanatot, majd nagyot sóhajtott - Eh, ezt a kérdést még én sem hiszem el, hogy feltettem. - volt őszinte magával. Ő sem kért volna, de Kyle számára minden más logikusabbnak tűnt, mint egy iskolától lopni. Bár tény, hogy a lány nem láthatta, hogy mennyi maradék is szokott maradni reggelente, vagy az ebédeknél, de felkeresve a konyhát, vagy épp magát az igazgatót, Dumbledoret, biztos lett volna más megoldás a számára. Talán, de azt is be kellett vallania magának, hogy valószínű ő sem keresett volna fel senkit sem ilyen ok miatt. Szégyellte volna magát, s minél tovább rágódott magában ezen, annál inkább nem akart a lánnyal semmit sem kezdeni. Viszont túl korai lett volna elengedni, mert hát semmit sem tudott, de elkapni sem tudta egyelőre. Csak Cosette reagálásán múlt, hogy hogyan is volt tovább.
Cosette Morgenstern
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Zöldségeskert 2014-10-17, 21:19
Kyle & Cosette
Néha a leghosszabb út az, amit egyedül kell megtenned.
A varázslók, meg a varázspálcájuk... miért mindent így kell megoldani? Miért nem lehet legalább próbálkozni mással? És akkor persze, ha mégis valami baj történik, akkor meg meg vannak lőve, ha nincs ott a pálca és nem tudnak mit kezdeni magukkal. Ez azért nekik is elég kellemetlen nem? Az viszont nem tehetek róla, de mosolyt csal az arcomra, hogy így válaszol, hogy legalább tisztában van a képességeivel. - Legalább van önkritikád. - nem sokáig tart, nem mosolygok túl gyakran, nálam már ez a kis rövid momentum is nagy csodának számít. Egyelőre viszont nem kelek fel, fáj a tenyerem és amúgy is össze kell szednem azt, ami szétgurult. Amúgy is most mi lesz akkor? Elvesz tőlem mindent és megpróbálja azzal a profi pálcával az összes zöldséget visszaforrasztani a helyére? Azért az nagyjából lehetetlen, gondolom tisztában van vele. A kérdései hallatán csak kétkedőn szökik fel a szemöldököm. Ez ennyire nem nyilvánvaló? Akkor most vagy nagyon buta, vagy csak nem akarja elhinni az igazat. - Én... én vagyok kérlek és épp pár zöldséget loptam abból a kertből, bár gondolom ez evidens volt számodra igaz? És azért csinálom, mert éhes vagyok. - teljesen korrekt válasz és igazából így is van. Ezért szedek elő egy natúr zellert, és kezdem el lazán rágcsálni. Na ezt már tuti, hogy nem forrasztja vissza a helyére, és a többit is el kell vennie tőlem, hogy ilyesmivel akarna próbálkozni és ahogy sejti egyáltalán nem adom olyan könnyen azt, amit már megszereztem. - De van ott még egy csomó, nem hiszem, hogy e miatt fogtok éhen halni. - elég nagyok azok a kertek, meg gondolom hoznak máshonnan is ételt, szóval nem pár paradicsom lenyúlása a világon a legnagyobb bűn szerintem. - Cosette vagyok. Sok kérdésed van még? - miután sikerült mindent összeszedni eljutok addig, hogy feltápászkodjak. Mint mondtam, ha a táskám kell neki azért sokat kell tennie, mert nem fogom odaadni csak úgy. Baromira unom már a kisebb rágcsálókat csak úgy magában és amúgy is csappannak meg a csapdák tartalmilag. Még az állatok is érzik, hogy jön a hideg. Milyen jó lett volna, ha engedem apunak, hogy megtanítson halászni! Mindig kihúztam magam alóla, pedig itt van egy bazi nagy tó, akkor ehetnék halat, az legalább változatosságot hozna.
Kyle fizikailag nem volt az a lányvonzó alkat. Egyáltalán nem volt izmos, sem erős. A kitartása is kérdéses volt. Csupán csak pár métert tett meg futva, de már azt is megérezte. Csak azért nem lihegett, mert nem akart gyengének tűnni a lány előtt, nem akarta, hogy gondolkodjon az ellenálláson. A pálcáját rászegezte, s bár a keze kicsit remegett, nem a félelemtől. Csak egy lány. Nem volt a legbölcsebb dolog így gondolkodnia, azonban mégis ezzel biztatta magát. - Hát ha van pálca, akkor miért oldanám meg másképp? Félő, úgy még esélyed is lenne. Őszinte volt magával, ismerte az adottságait. Jól végigmérte a földön ülő lányt, s észrevette a táskájából kieső paradicsomokat is. - Nincs talárod és egyik ház jelét sem látom rajtad. Ki vagy és mit csinálsz? Vagyis miért csinálod? - a hangja megremegett, a vallató szerepet egyszer sem gyakorolta, sosem nem illett hozzá. Tény, hogy pár zöldség hiánya fel sem tűnt volna a konyhának, maximum az erre tévedt rigók számlájára írták volna fel az ellopott terméseket, ugyanakkor a bűn bűn volt annak a mértékétől függetlenül. Kyle sosem játszott hőst és nem is akart az lenni, itt megmenteni sem kellett most senkit sem, azonban a lányt megállította, így volt tiszta a lelkiismerete. - Hogy hívnak? - szigorúan tekintett le rá. Nem segítette fel, nem is akarta, így tartotta biztonságosnak. A lány lent a földön a lábainál, ő pedig állva pálcával kezében. Nem ismert olyan szörnyű átkokat, bűbájokat, melyekkel fenyegetőzni tudott volna, de erről a lánynak nem kellett tudnia. A folytatásra nem volt sok ötlete, de nem is tudott arra koncentrálni, hogy mi lesz majd. A jelenre kellett ügyelnie, a lányra figyelnie.
Cosette Morgenstern
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Zöldségeskert 2014-10-17, 11:54
Kyle & Cosette
Néha a leghosszabb út az, amit egyedül kell megtenned.
Észre se veszem egy ideig a közeledőt, túlságosan elfoglal a tevékenység, amit eddig végeztem, csak a kezdődő hangfoszlány, ami végül eljut hozzám. Az is valami, mert legalább hátra kapom a fejemet. Már megint valami hülye varázslat! A legutóbbi miatt eltörtem az orromat, bár ennek most nem lett volna esélye, mert nem volt a közelben egy ablakpárkány sem, de akkor sem kifejezetten értékelem azt, hogy folyton valaki élő céltáblának használ. Csak azért, mert lenyúlok pár paradicsomot? Ez azért nem olyan világrengető bűn, főleg ha azt nézzük, hogy... éhes vagyok. Ott bent gondolom azoknak a kölyköknek mindene meg van, baromira nem ezen fog múlni a jólétük. Mindenesetre az első hátrapillantás után se szó, se beszéd kapom is fel a táskámat, hogy a hátamra dobva iramodjak meg vissza a fák közé. A lábam érezhetően mozog, tehát jó eséllyel nem sikerült elszenvednem megint valami rémes varázslatot, mint a legutóbb. Viszont úgy fest, hogy nem csak rá jár a rúd mostanában, mert nekem is sikerül a futás lendületében elakadni valami kinyúló hülye indában, ami talán valamelyik fáról kúszott le túlságosan távol a lakhelyétől. Ezzel a mozdulattal sikerül a földön kikötni, miközben a még be nem húzott táskámból néhány fontos darab lazán gurul el. Na persze így utol tud érni az ismeretlen, nekem pedig az a fontosabb, hogy összeszedjem azt, ami széthullott, no meg hogy leszedjem a lábamról az indát, szóval nem sok választásom van, mint a hátsómon maradni a földön, miután az esés után eljutottam addig, hogy legalább feltápászkodjak. A lendülhetnek hála persze a tenyeremet sikerült végigszántani, de ez már igazán apróság a legutóbbi orrtöréshez képest. - Menj vissza abba a fene nagy kastélyba, ez csak pár zöldség. És egyébként is, ti mindent így oldotok meg? Pálca nélkül már nem is megy? - ha nem ejtette el az előbb, akkor gondolom úgyis megint azzal fog majd hadonászni felém, de mint mondtam, amíg nincs a közelben ablakpárkány, amit lefejelhetek, addig semmi gond.
Nem tudta eldöntetni, hogy miért is járt erre. Talán körbenézett, talán csak levegőztette a fejét. Más esetben erre a seprűjét használta volna, fent a levegőben kapcsolódott volna ki, azonban a szél feltámadt egy kicsit. Ha itt lent nem is lehetett annyira érezni, talán csak egy kisebb szellőnek lehetett volna nevezni, azonban fent méterekkel a föld felett már erősebb fuvallatok voltak, melyek zavarták volna a gondtalan repülést. Ezért sétált most, megmozgatta magát, hogy a későbbi feladatokat koncentráltan tudja majd megoldani. A sétája céltalan volt, nem akart eljutni igazából sehova sem, így tényleg csak a véletlenen múlt, hogy pont a zöldségeskertet látogatta most épp. Kyle egy nagyobbacska kavicsot rugdosott, emiatt nem nagyon nézett fel, s előre. Hogy mi volt körülötte, azt csak akkor vette észre, mikor a kavics letért az útról, s ő felemelte a tekintetét. A zöldségeskert az iskola egyik olyan része volt, mely nem volt olyan nevezetes a diákság körében. Ez is közrejátszott abban, hogy a szeme megakadt egy lányon, ki épp a zöldségek közt motoszkált. A másik ok, mi miatt megpihent a szeme a lányon az a szőke, s göndör haja volt, mely a kert szürkületében szinte világított most. Amíg ez a fiú számára olyan különlegesnek hatott, addig, hogy mit csinált a lány, az inkább zavarta őt. Kellett egy pár pillanat, hogy tudatosuljon benne, a lány épp lopott az iskolától. Nem viselt talárt, sem más egyebet, mi azt mutatta volna, hogy az iskolához tartozott, s hogy a zöldségeket a táskájába rejtette... nos nem kellett több a cselekvéshez. Kyle a farzsebéből hamar előrántotta a pálcáját és lendítette is meg. - Capitu... - jobb ötlet híján a legegyszerűbb lefegyverző bűbájjal akarta volna megzavarni a lányt, azonban megbotlott egy fej káposztába. - Ne már! - átkozta az ügyetlenségét – Állj meg! Hé! Mit csinálsz? Miután visszaállt az egyensúlya, úgy sietve futott a lány irányába óvatosan kerülgetve a veteményes nagyra nőtt zöldségeit.
Cosette Morgenstern
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Zöldségeskert 2014-10-15, 15:56
Kyle & Cosette
Néha a leghosszabb út az, amit egyedül kell megtenned.
A legutóbbi kis kalandom a vadőrrel nem tántorított el attól, hogy ne próbálkozzam újra. Az a helyzet, hogy a szükség nagy úr, és mégis csak jól esett az a cipó, amit tőle szereztem, vagyis... adott, bár az orrtörés volt az ára. Napok teltek el mire újra rávettem magam, hogy kimerészkedjek az erdőből, no meg az is eléggé indokot ad, hogy közeledik a rossz idő. A állatok is jobban elbújnak, vadászni nehezebb és sokkal kevésbé lehet ehetőt találni. A tél... hát a tél nem lesz kellemes, egyelőre még nem tudom, hogyan fogom átvészelni, még valahonnan melegebb ruhát is szereznem kell, az éjszakák már így is elég nehezek tudnak lenni. A legtöbb holmikat ott kellett hagyni, amikor menekültünk, itt pedig egyedül sokkal nehezebb bármit is kiépíteni. Emlékszem még a tavalyi télre, sokat segített, hogy apuék ismerték az egész erdőt, az otthonunk volt. Tudták a jó helyeket. Ott volt a meleg vizű forrás, aminek a közelében egész kellemes volt még a pázsit is, a föld alatt futhatott a forrás, ami melegített a talajt. Ott nagyon jól el voltunk télen, még a leeső hó is gyorsan elolvadt. Itt viszont nincs ilyesmi. A Tiltott rengeteg veszélyesebb sokkal és zordabb hely. De valahogy majd ezt is átvészelem. Még nem tudom, hogyan, de... menni fog. Most viszont szereznem kéne némi plusz tartalékot, amíg nem szednek le mindent. Még a múlt héten szúrtam ki a zöldséges kertet, de addig nem akartam visszaóvakodni, amíg nem lesz rosszabb az idő, mert túl sok gyerek mászkált folyamatosan az udvaron. Most viszont kezdenek kissé megritkulni, no meg amúgy is lassan esteledni kezd, és gondolom ilyentájt már nem is jöhetnek ki, vagy nem bírják a hűvösebb időt. Én viszont sok mindent elviselek, bár azért van rajtam egy kesztyű, az a típus, aminek az ujjai vége hiányzik. A külsőm most sincs a toppon, de hát ez általános, kopottas, kissé koszos, zilált haj és a társai, mint mindig. Körülnézek azért persze, és úgy óvakodok közelebb, hogy aztán a hátizsákomba lehetőség szerint minél több mindent bepakoljak, és minél óvatosabban. Nem lenne kellemes, ha mondjuk egy fej paradicsom szétmenne benne, elég sokáig tart ebben az időben megszárítani valamit, ha egyszer kimostad nagyjából a tóban.
//