2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Hat év hosszú idő, főleg egyedül, úgy ha üldöznek, ha minden léptedre vigyáznod kell, és nem bízhatsz meg senkiben sem, mert kitudja mennyire kapzsik. Már a muglik között is kiadtak körözést, így könnyebb lesz nekik elkapni ez igaz, de nem adom könnyen bőrömet. Bár animágus vagyok, igazán ritkán használom ezt ki, csak menekülésnél, jobban szeretek emberként, a két lábamon járni. Természetesen én sem lustálkodtam, nem a folytonos menekülésről szólt az életem, hanem a vadászatról, bármilyen furcsán is hangzik ez. Keresem azt, aki miatt idejutottam, aki miatt most nem a tévé előtt ülök a lányommal és nézünk valami buta sorozatot. Amiért nem a feleségem mellett ébredek minden nap, és nem a nyakkendő kötés a legnagyobb baj az életemben. Megfogadtam, hogy megtalálom és így is teszek, de… de szökevényként nem olyan könnyű hozzájutni az információkhoz, ezért kellenek a kapcsolatok, ami bár nekem kevés van, de egy mindenképpen. A volt társamat nem keverhettem bajba, furcsa módon az utánam való nyomozás egyik vezető tagja, mégis ő szöktetett meg. Mindegy, betörtem az irodájába, nem volt nehéz, ő se tudja, hogy animágus vagyok, és amint a szükséges iratok megvoltak, már mentem is el, szálltam, pontosítva. És amint végre biztonságban voltam, átfutottam az anyagokat, és nem nagy meglepetés az, hogy még mindig csak találgatnak az üggyel kapcsolatban, de volt ott egy egész ígéretesnek tűnő nyom, ami viszont… többet követel meg tőlem, mint amit amúgy tehetek. Egy fickóról van szó, amolyan kereskedő, csak információkat ad és vesz, nem pedig fegyvereket. Viszont őt nem tudom csak úgy megtalálni, segítség kell, és ha az egyetlen ember, akiben megbízom vadászik rám, akkor kihez fordulok? A lányához. Ismerem őt, beszélgettem is már vele, mindig is kedvesnek tűnt, és nem is olyan sokkal fiatalabb nálam, talán nyolc év lehet közöttünk, úgyhogy már felnőtt, és minden bizonnyal tapasztalt is. Talán nem hívja egyből az aurorokat, vagy ha mégis, akkor ott valaki súlyosan megfog sérülni. Nem nehéz bejönni a lakásába, csak felfeszítek egy ablakot és már bent is vagyok, persze próbálom úgy csinálni, hogy ne legyen nyoma, mert nem akarom én tönkretenni. A lakásban sötét van, csak a lámpák halvány fénye világítja meg valamelyest a helyet, de ez közel sem elég. Nincs még otthon, úgyhogy a bejárati ajtóval szemben lévő fotelbe ülök le és várom. A pálca persze a kezemben, ha esetleg szükség lenne rá, de ezt erősen kétlem.
- Nem, azoktól a látogatásoktól már sajnos régen elszoktam. – na igen, amúgy se igazán maradtak barátaim, vagy egyáltalán olyan emberek, akikben megbízhatok. Egyik napról a másikra, ellenem fordult mindenki, akit ismerte, mintha a világ összeesküdött volna ellenem, pedig nem tettem semmi olyat, amivel erre rászolgálhattam volna. Szerettem a régi életemet, szerettem a családomat, soha nem ártottam volna nekik, ezt bárki megmondhatja, és mégis… mégis mintha süket fülekre találtak volna szavaim a bíróság előtt, és akármit mondtam, akármit tettem, nem számított, már az ítélet hozás előtt eldöntötték a kérdést a bűnösségemről, és képesek lettek volna az Azkabanba dugni a semmiért. - Nem, nem volt hülye kérdés, csak… törődő inkább. Rég kérdezett bárki is ilyet tőlem. – mondom egy kedves mosollyal az arcomon, amit neki szánok. Már nagyon rég hallottam azt, hogy bárki is érdeklődött volna a jólétem felől. Alfred évről évre megkérdezi, hogy miként bírom, én pedig csak azt mondom, hogy évről évre nehezebben. Az idő, ellentéttel a közvélekedéssel, nem gyógyít be minden sebet. Az a seb, amit ejtettek rajtam, mikor végeztek a családommal, nem gyógyul be, csak évek óta véresen tátong, folyamatosan egyre kevesebb leszek, és egyre nehezebb megőrizni az emberségemet egy ilyen embertelen világban, azonban tudom, hogy nem lehetek hűtlen az emlékükhöz. - Semmiség, miattam estek ki. – rázom meg a fejemet mosolyogva. Régen mindig én voltam az, aki bevásárolt, valamiért szerettem ezt csinálni, aztán Ash már csak elkészítette az ételt. A legtöbb férfi nem szeret vásárolni, engem azonban kikapcsolt, megfeledkezhettem pár pillanatra arról, hogy a világ több, mint amit látni enged magából. - Köszönöm, a legtöbben nem hisznek nekem. – nem tudom miért, pedig voltak rá bizonyítékaim is, hogy nem én tettem, és az ismerőseink, akik láttak minket együtt, tudhatnák, hogy előbb halnék meg, mintsem ártsak a családomnak. Imádtam őket, Ash-t már kamaszkorom óta szerettem, ez nem egy olyan kötelék, amit egyszerűen csak eltudok felejteni és végezni vele. Ez… ez megmarad egy életre. Ők azt akarnák, hogy lépjek tovább, de nehéz továbblépni úgy, hogy tudom, a gyilkos valahol most szabadlábon kószál, és éppen más családokat tesz tönkre, ugyanazt a poklot járatja meg másokkal, amit velem is megcsinált. Márpedig tudom milyen érzés ez, és nem engedhetem, hogy más is megtapasztalja. – Igen, hallottam róla, hogy újságírásnak adtad a fejed. Az apád biztos büszke rád, bátor lányt nevelt. – mondom neki mosolyogva. Az én szüleim sajnos nem lehettek rám büszkék, ők is elhitték a hazugságot, miszerint én öltem meg őket. Nem voltak gazdagok, szegényen éltek, fél lábbal már az utcán és mikor megtudták, hogy mi történt… elküldtek, én pedig tiszteletben tartva a döntésüket nem is kerestem őket azóta, talán már nem is élnek, kitudja. Ash családjával nem beszéltem, de nem lepődnék meg azon, ha fejvadászokat béreltek volna fel az elkapásomra, soha nem kedveltek engem, utálták, hogy a lányukat egy szegény, nincstelenhez adták, megrögzött mániákusok voltak, azt hitték, hogy a szerelmet meglehet venni, próbálták Ash-t is irányítani, de szerencsére sikertelenül. – Ne, nem kell fáradnod, nem akarok visszaélni a vendégszereteteddel. – betörtem ide csak úgy váratlan, nem szívesen okoznék neki bárminemű fáradságot. – Azonban a segítségedet kell kérnem. Van egy ember, akit nem találok és feltétlen szükséges lenne vele… elbeszélnem. – nem lesz kedves csevej, ez biztos, de csakis rajta múlik. Amilyen könnyen beszél, olyan keveset is fog szenvedni, míg megtudom azt amit akarok.
Komolyan a frászt hozta rám, de azt hiszem ez érthető. Azért mégis csak olyan ügyben nyomozgatok saját szakállamra, ami nagyon is furcsa és még annál is zavarosabb. Persze, hogy számítok rá, hogy esetleg bajba kerülhetek és nem valami kellemes dolog úgy beállítani a lakásodba, hogy valaki ül a foteledben és pálca van nála és sötét is van... szóval nem ez volt az, amire a mai nap végén vártam. Már így is lehet, hogy hagytam magam mögött egy hullát, vagy legalábbis minimum egy eltűnt utcalányt, aki lehet hogy miattam szívódott fel, nem értékelném, ha én is felszívódnék nagy hirtelen. Komolyan az a mázli, hogy nem vettem semmi olyat, ami durván törékeny lenne, mert ha most még mit tudom én egy flakonnyi szappant is fel kéne törölni a padlóról, akkor azt hiszem végképp rendkívül morcos lennék. - Igen, ezt sejtettem, de... na, akkor is. Szóval ez nem csak egy kedves látogatás, olyan rég láttalak féle igaz? - sejtettem én, nem is vártam, hogy csak azért ugrik be, mert annyira hiányoztam. Az apám munkatársa volt, attól hogy én is találkoztam vele már párszor még nincs olyan sok közünk egymáshoz, de vajon miben tudok pont én segíteni neki. Azért ez eleve meglep kicsit. Valamiben minden bizonnyal, no de vajon miben? Utána járhatok esetleg ennek-annak, vagy esetleg szállás kéne neki? Az sem gond, bár nem kellemes folyton az ablakon ki-be mászni, mert gondolom ő jött be, de hát ugye kinek mi. - Oké, mondd csak ki nyíltan, hogy hülye kérdés volt. - mosolyodom el, miközben nekiállok összeszedni a földre lehullott cuccokat. Tudom én, hogy ilyen helyzetben nem lehet valaki igazán jól, csak na... gondoltam, hogy nincs-e valami sérülése, vagy valami egyéb nagyobb gond, mert hát ki tudja mégis, hogy mire jött rá ennyi idő alatt. Azért mégis csak jó ideje próbálkozik, gondolom én legalábbis, hogy nem csak bujkál, annak nem lenne sok értelme. Én is próbálkozom, de a munka mellett nem mindig van rá időm sajnos, de neki sok mindennel nem kell foglalkoznia, ha pedig valami kell, hát segítek neki. Túl sok spórolt pénzem nincs, de... ami van, azzal ki tudom segíteni. - Kösz! - mosolyodom el, miközben szépen végül karöltve sikerül mindent visszacuccolni a zacskókba, hogy aztán már felpakolhassak a konyhapultra. Nem nagy a lakásom, de csak az enyém, nem is kell, hogy olyan hű de nagy legyen. Furán is érezném magam egyedül a nagy térben. El is kezdek szépen elpakolászni és csak a kérdés hallatán pillantok hátra. Már a feltételezés is rosszul esik, de komolyan. - Nem tettél volna ilyet tudom, még is mi okod lett volna rá? Tudom, hogy... tudom, hogy imádtad őket és amúgy is túl sok a gyanús körülmény. - túl sok olyan pont van, ami furcsa, túl sok minden olyan, mintha csak kitalálták, vagy megrendezték volna, és hogy a nyomozók valahogy ezeket direkt nem akarták észrevenni. - Egyébként is újságíró vagyok, az a dolgom, hogy kételkedjek. - teszem még hozzá egy mosollyal. Lassan közben minden a helyére kerül, csak egy tojástartó marad kint az asztalon, miközben kutatni kezdek a serpenyő után. - Kérsz esetleg enni? Csak, mert akkor eleve nagyobb adagot csinálok. - éhen halok, nem sikerült túl sokat ennem ma és jó lenne már valami meleg kaját a gyomromba juttatni. A gondját pedig tudom, hogy úgyis kiböki majd, nem kell külön rákérdeznem, hiszen e miatt jött ide, evidens, hogy el fogja mondani, miben segíthetek.
Nem kell olyan sokat várnom, mikor végre meghallom az ajtó felől hallatszódó zörejeket, mik jelzik, hogy mindjárt bent van a lakásában. Megfordul a fejemben, hogy elé sietek, de inkább ülve maradok, megvárom míg bejön, végigmérem. Látszólag bevásárlásból jött, nincs vele senki, és…és ez a legfontosabb. Tudom én, hogy nem éppen valami kellemes ez, én is elégé meglepődnék, ha valaki a fotelemben ülve várna rám a sötétben, de… nem is tudom, mióta szökevény vagyok, szeretem a sötétséget, ott biztonságban vagyok, senki nem lát, megtanultam már vigyázni magamra az évek során. Nem lep meg, hogy a pálca a kezébe kerül, de szerencsére nem jut el addig, hogy használja is, mert… abból itt szép kis párbaj lett volna. - Tudom, bocsáss meg, de nem akartam, hogy lássanak a szomszédok, nem kívánlak bajba keverni, de szükségem van a segítségedre. – egyből a tárgyra, sajnos ezt tették velem az utóbbi évek. Régen előbb normálisan bocsánatot kértem, kicsit kerteltem volna, körülírtam volna miért vagyok itt, és mikor behálóztam, akkor tértem volna a lényegre. Azonban ő más, ismerem, legalábbis remélem, hogy ismerem, mert ha kiderül, hogy ő is ellenem van… nem az nem lehet. Látott engem a családommal, tudhatja, hogy soha nem ártottam volna nekik, előbb végeztem volna magammal. - Leszámítva, hogy vadásznak rám és egy gyilkossággal vádolnak, amihez semmi közöm… igen, jól vagyok. – biccentek egyet mosolyogva. Na igen, ahhoz képest jól. Az első egy év kritikus volt, megszokni ezt az életformát, de most már… ösztönös, nehezen tudnék visszaszokni a normális kerékvágásba. Sokat változtam, tettem dolgokat, amikre nem vagyok büszke, és nem is szeretnék róluk soha többet beszélni. Nem néhány volt barátomat kellett elintéznem az évek során, rám vadásznak, meg sem hallgatnak, és ha harcra kerül a sor, akkor muszáj nekem nyernem, mert csak én szolgáltathatok igazságot. Nem magamnak, az nem érdekel, de a családom megérdemli, hogy bűnhődjön a tettes, a valódi tettes. - Várj, hadd segítsek! – ha már miattam ejtette le a szatyrot, akkor illik segítenem összeszedni. Elteszem a pálcámat, megbízom benne, az ösztöneim ezt súgják. Odalépek mellé, ha engedi és lehajolok, hogy segítsek összepakolni a földön heverő dolgokat, majd mikor minden a helyére került, csak akkor szólalok meg újra. – Ugye te nem hiszed, hogy én öltem meg őket? – mert ha igen, akkor itt sem vagyok, jó volt látni, de veszélyes itt lennem amúgy is, hát még akkor, ha nem hisz nekem és bűnösnek talál valami olyanban, amihez amúgy semmi közöm sincsen. Nem fogom eltékozolni a lehetőséget, amit az apjától kaptam, de nem tudtam máshoz jönni a bajommal.
Szimpla nagy bevásárlás, mert néha az is kell. Időnként kénytelen vagyok feltölteni a hűtőt, meg persze kell egy kis dugi csoki készlet is a fárasztóbb napokra. Nem azt mondom, hogy állandóan zabálok, de hát ennyi kell, időnként egy kis boldogsághormon. Tény, hogy lehetne másmilyen az életem, egy kicsit lazább, vagy kevésbé rohanós, de jó nekem így. Ha el akarsz érni valamit az életben, azért rendesen meg kell dolgozni, én pedig szeretném ha egyszer sikeres lennék. Na azért nem csak ezen egyszerű önző okból kifolyólag nyomozok pl. Nolan ügyében. Túlzás a nyomozás, mert nem vagyok auror, az apám soha sem ment volna bele, de végülis egy oknyomozó riporter is hasonlóan tevékenykedik, csak nem használhat ki bármit, mint egy auror, de mondhatni pont ez benne a nagy kihívás. A mai nap viszont baromi sikertelen volt. Úgy volt, hogy találkozom az egyik kedves kis informátorommal, de hát nem jött el, és ilyenkor van az agyalás, hogy él-e még egyáltalán... Viszont nem jelenthetem be, hogy esetleg eltűnt, vagy baja esett, csak mert nem jött el, mégis csak egy szimpla utcalányról van szó, senkit se érdekelne az ügye. Utána kérdeztem kicsit, de nem sokat tudtam meg, majd holnap folytatom. Most viszont két telepakolt papírszatyrot egyensúlyozok be az ajtón. Tudom egyszerűbb lenne varázslással megoldani, de miután leparkoltam a ház előtt a kocsival kénytelen voltam így megoldani. Vannak muglik is a környéken, szóval... nem juttathattam ki már eleve pálcával a dolgomat, aztán már nem volt kezem bejátszani egy cserét. Szóval félkézzel próbálok ügyeskedni, hogy kinyissam az ajtót, és végre bejussak a lakásba. Nem is nagyon nézek körbe, a kinti fény pedig eléggé akadályoz, hogy a látásom se legyen az igazi, szóval csak akkor fogom fel, hogy nem vagyok egyedül a lakásban, amikor az ajtó csukódik és meglátom a fotelben ülni a még alig kiszúrható alakot. A villanyig még nem jutottam el. Az első reakcióm persze az, hogy a két zacskó a földön köt ki a kezembe pedig pálca kerül. Eddigre sikerül végre felismernem a fotelben ücsörgő alakot. Már nem találkoztunk egy ideje, abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán él még. - A rohadt életbe Nolan... a frászt hoztad rám! - oké, nem kopogtathatott be az ajtón, de... azért ez akkor se volt a legtökéletesebb belépő, szembe leülni az ajtóval, mint valami kivégző brigád. Biztos van olyan, akinek bököm a csőrét, szóval nem tetszett most ez annyira. - Jól vagy? - pillantok végül fel rá, miután a pálcámat visszacsúsztattam a helyére, a kabátot pedig leügyeskedtem magamról, és akkor... most össze kéne szedni mindent a földről.
Hat év hosszú idő, főleg egyedül, úgy ha üldöznek, ha minden léptedre vigyáznod kell, és nem bízhatsz meg senkiben sem, mert kitudja mennyire kapzsik. Már a muglik között is kiadtak körözést, így könnyebb lesz nekik elkapni ez igaz, de nem adom könnyen bőrömet. Bár animágus vagyok, igazán ritkán használom ezt ki, csak menekülésnél, jobban szeretek emberként, a két lábamon járni. Természetesen én sem lustálkodtam, nem a folytonos menekülésről szólt az életem, hanem a vadászatról, bármilyen furcsán is hangzik ez. Keresem azt, aki miatt idejutottam, aki miatt most nem a tévé előtt ülök a lányommal és nézünk valami buta sorozatot. Amiért nem a feleségem mellett ébredek minden nap, és nem a nyakkendő kötés a legnagyobb baj az életemben. Megfogadtam, hogy megtalálom és így is teszek, de… de szökevényként nem olyan könnyű hozzájutni az információkhoz, ezért kellenek a kapcsolatok, ami bár nekem kevés van, de egy mindenképpen. A volt társamat nem keverhettem bajba, furcsa módon az utánam való nyomozás egyik vezető tagja, mégis ő szöktetett meg. Mindegy, betörtem az irodájába, nem volt nehéz, ő se tudja, hogy animágus vagyok, és amint a szükséges iratok megvoltak, már mentem is el, szálltam, pontosítva. És amint végre biztonságban voltam, átfutottam az anyagokat, és nem nagy meglepetés az, hogy még mindig csak találgatnak az üggyel kapcsolatban, de volt ott egy egész ígéretesnek tűnő nyom, ami viszont… többet követel meg tőlem, mint amit amúgy tehetek. Egy fickóról van szó, amolyan kereskedő, csak információkat ad és vesz, nem pedig fegyvereket. Viszont őt nem tudom csak úgy megtalálni, segítség kell, és ha az egyetlen ember, akiben megbízom vadászik rám, akkor kihez fordulok? A lányához. Ismerem őt, beszélgettem is már vele, mindig is kedvesnek tűnt, és nem is olyan sokkal fiatalabb nálam, talán nyolc év lehet közöttünk, úgyhogy már felnőtt, és minden bizonnyal tapasztalt is. Talán nem hívja egyből az aurorokat, vagy ha mégis, akkor ott valaki súlyosan megfog sérülni. Nem nehéz bejönni a lakásába, csak felfeszítek egy ablakot és már bent is vagyok, persze próbálom úgy csinálni, hogy ne legyen nyoma, mert nem akarom én tönkretenni. A lakásban sötét van, csak a lámpák halvány fénye világítja meg valamelyest a helyet, de ez közel sem elég. Nincs még otthon, úgyhogy a bejárati ajtóval szemben lévő fotelbe ülök le és várom. A pálca persze a kezemben, ha esetleg szükség lenne rá, de ezt erősen kétlem.
