2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Tárgy: Bexley, London (kertváros) 2021-04-18, 15:14
First topic message reminder :
Bexley, London
London külvárosi kerülete, ahol leginkább családi házak találhatóak, kerttel és miegymással. A környék viszonylag csendes, békés, muglik lakta, igazi kis békés menedék mindenkinek, aki nem a nyüzsgő nagyváros zajára vágyik. Azonban található itt egy különös ház is, ami a muglik számára teljesen átlagosnak tűnik, kivéve persze azokat, akik képesek érzékelni azt is, amit mágiával elrejtenek a varázstalanok szeme elől. Akad itt varázslóház is, történetesen nem is akármilyen varázslóé, hiszen az illető még csak nem is ember. Tiberius Thorne menedéke is itt bújik meg, ha épp kicsit el akar szakadni a belváros és a kocsmája nyüzsgő zajától. Egy kis piros házikóról van szó, ami jóval kopottabb, mint a többi, vagy inkább csak furább, hiszen a kertjében különös növények nőnek, sőt még itt-ott mozgást is látni, mintha csak átlagos kertitörpék lennének ott, csak épp ezek szaladgálnak is.
Egyértelmű bennük az ellenállás, de éppen ezért élték túl azt, amit, mert okosan, óvatosak, megfigyelnek, és kérdéseket tesznek fel, mielőtt bármibe vakon belevetnék magukat. Pontosan ezért nem értem, hogy mit keres az a kétajtós szekrény mamlasz a kanapéjukon és miért állította az unokahúgom, hogy megbízható, pedig előtte még soha az életben nem is láttam. Nyilván nem fogok benne megbízni, főleg nem, amikor ilyeneket akarok eléjük tárni. Még abban se lehetnek biztosak, hogy bennük megbízom, miután annyit lázadoztak a titoktartás ellen, ami a fajunk alapítóköve már lassan egy évezrede. Csak bólintok Sheskának és Tiberiusnak, nyilvánvalóan mindenkinek van gyengepontja, talán egyszer tényleg szert teszünk mi, sárkányok is akkora előnyre, hogy ne kelljen tartanunk a lelepleződéstől, talán ha könyörtelenül levadásznánk mindenkit, aki a legkisebb jelét adja a párszaszájúságnak, akár gyermek, akár idős... vajon bevenné a gyomruk, ha ilyen áron érnék el a szabadságukat? - Lesz. Ahhoz képest, hogy néhány perce még siettettél minden választ, helyes megállapítás. - válaszolom, ezúttal a keménység mögött azért van valami családias orra koppintás. Kicsit csapong a most azonnal és a végtelen idő között, ami valahol talán érthető, hiszen csak most szembesültek vele, hogy bizony az egyszerű emberekhez képest jóval tovább élhetnek a sárkányok. Már a természetes élethosszunkat tekintve... hiszen volt, aki még emberekhez képest is túl korán hagyott el minket. Lehet, hogy röhejes ez a gyakorlat, ám ahogy megfogják megfogjuk egymás kezét és elkezdik élesztgetni a sárkányt magukban egyértelműen történik valami. Érzem, ahogy Sheska emlékei, tudata kiszabadulni készül és az enyémbe kúszna be, érzem, ahogy Tiberius szorítja a kezünket és ahogy valami ébredezik benne a sötét gondolatokra. Ahogy felhevül a levegő körülöttük egészen egyértelművé válik, hogy mind a ketten örökölték a húgomtól a sárkányok hagyatékát, de talán más és más mértékben. Tiberius szorítására a bőre önkéntelenül is kikeményedik, vasmarokként tart minket, míg Sheskának erősebben érzem a tudatát, ahogy betörni készül az elmémben. Csak egyetlen pillanatra engedem, hogy belátást nyerjek a gondolatfoszlányaiba, hogy lássam a bosszúvágyat, Rasmust, aztán mielőtt mind a ketten úgy éreznék, hogy a levegő már elviselhetetlen hőséggel árasztja el őket, elengedem a kezüket. Egyik pillanatról a másikra száll el minden, viszont amikor kinyitják a szemüket, akkor láthatják, hogy mindannyiunknak ugyan más-más árnyalatban, de hüllőszerűen változott el az írisze. Az enyémben pedig az eddigi sziklaszilárd magabiztosság helyett most leplezetlen zavar vegyül és egy csipetnyi őszinte bűntudat, hogy magukra hagytam őket és ezeken kellett keresztülmenniük. - Valami baj van, valami blokkolja az átváltozásotokat és nem tudom, hogy micsoda. Mit szóltok egy tanulmányi kiránduláshoz?
// Köszönöm szépen a játékot, remélem nem gond, hogy ilyen hirtelen elvágom, de elképesztően régen kezdtük már. A kijelentés után abbahagynák a gyakorlatot és visszatérnek az életükhöz, ameddig Beatrix elintézi az utazást a sárkányok városába valamikor a jövőben, hónapokkal később, és visszatérünk a sztori-szálra, amikor több időnk lesz rá, ha az nektek is jól hangzik! //
Csendesen bólintok. Így már azért egy fokkal jobban értem, hogy miért akarnak annyira rejtőzködni, hiszen tény, hogy ha egy sötét varázsló, aki képes beszélni a kígyókkal, a hatalma alá vonna nem csak egy sárkányt, hanem akár többet is... Nem lenne okos dolog kockáztatni, még ha jelenleg nincs is olyan, akitől e miatt tartanunk kellene, vagy legalábbis nem tudunk róla, hogy ki lehet az. Ez tipikusan olyan képesség, amit inkább titkol az, akinek a birtokában van, mert soha sem jó ómen, így aztán nem igazán akarja senki, hogy bárki tudjon róla. Arra azért kissé felszökken a szemöldököm, hogy ez a dolga. Nem tudom miért kapaszkodom annyira abba, hogy kibökje tényleg fontosak vagyunk neki, de valahol mélyen mégis csak ott van ez bennem. Mégsem tudom eldönteni, hogy a kemény szavak mögött lapul-e érzelem is, mert néha mintha megvillanna, máskor viszont egyértelműen úgy tűnik nem más ez, mint kötelesség a testvére miatt, vagy épp a családja, a faja védelmében. - Az mindenkinek van, csak ha nem találnánk meg időben... - pillantok a bátyámra, aki épp olyan makacs, mint én magam is, de most mégis a rokoni kötelék miatt hajlandóbb vagyok nyitni a nénikém felé, mint ő. Meg aztán lássuk be, ő jóval több időt töltött Voldemort embereinek a köreiben, sokkal jobban megkeményedett a szíve, még ha én magam sem tűnök kívülről gyengének. Viszont az érzelmeim mégis csak erősebbek, bármennyire is elnyomom őket, nem véletlenül kedveltem meg Rhyst, hiába tűnik esetlen muglinak és ezért is volt a végén nehéz végeznem Rasmusszal, pedig eltökélt voltam az elején, hogy bosszút állok. - Harag, milyen egyszerűnek tűnik feltüzelni két árva számára... - suttogom ezt már csak szinte magamnak, hiszen nekünk aztán bőven van mire és kire haragudni. Volt időszak, amikor szinte képtelen voltam a haragomat kezelni, de mára már ez sokat javult. Persze nem jelenti, hogy nincs ott bennem, mint ahogyan eddig is. Azt viszont hamar megérzem, hogy Tiberius mennyire erősen szorítja a kezemet. Tudom, hogy benne a mai napig több a feszültség, nem véletlen, hogy néha kicsit más utakon járunk, még ha tudjuk is, hogy ettől még bízhatunk egymásban, bármi történjék. Hirtelen nem is tudom, hogy mit idézzek fel, de végül az az este jut eszembe, amikor megtámadtak minket. Félelem keveredett haraggal, ijedtséggel, de amikor a szüleink odavesztek, a bátyámat elvitték, akkor nem maradt a végén más csak a keserű gyűlölet azok iránt, akik ezt tették. Akkor ültették el bennem a bosszú apró szemcséjét Rasmus iránt, amit be is végeztem néhány éve. Persze a haragot tökéletesen nem tudta eltűntetni belőlem még ez sem. Annyi érzékelek csak azon túl, hogy a bátyám szorítja a kezemet, hogy egy kicsit mintha melegedne körülöttünk a levegő, sőt mintha halvány gondolatfoszlányok is érkeznének felém, de még nem tudom értelmezni őket. Beatrix viszont érezheti, ahogyan a gondolataim, a haragom, az emlékeim arról az estéről mindenáron beakarnak tolakodni a fejébe.
Tárgy: Re: Bexley, London (kertváros) 2021-11-07, 23:08
The Family & Tiberius
[You must be registered and logged in to see this image.]A legidegesítőbb az egészben, hogy hiába van megannyi kérdésünk, Beatrix nem éppen a leghasznosabb módon válaszolja meg őket. Legalábbis azt akarja, hogy legyünk türelemmel, de mégis hogyan tegyük mindezt, ha közben valami olyan idegen erő lappang bennünk, melynek eddig a létezéséről sem tudtunk? -Hm... - dörmögöm az orrom alatt, miután Beatrix hosszabban elmagyarázza a párszaszájúság sokrétűségét. Egyáltalán nem örülök annak, hogy a varázslók ilyesféle erővel vannak megáldva, ráadásul még csak tenni sem tudunk ellenük. Vagy mégis? Lehet arra mód, hogy a mentális ellenállásunkkal meggátoljuk az ő erejüket? Ám Beatrix minél tovább vár a tanítással, annál nagyobb veszélynek lehetünk majd kitéve. Azt pedig nem hagyhatom, hogy Sheskának emiatt essen baja. -Akkor nekik is meg van a maguk gyengepontja. Senki sem rendelkezhet tejhatalommal. -teszem még hozzá a nőnek morogva. Végül is, ha valaki meg is próbálna minket a hatalmuk alá keríteni, mi a garancia arra, hogy mi ne tudnánk ellenszegülni nekik valahogy? Minden mágia és erő megtörhető. Legalábbis én így vélekedem felőle. -Lesz időnk, nem? - tekintve, hogy a sárkányok élettartama igencsak hosszú és Beatrix sem egy vén szipirtyó, hiába élt már le lassan hetven évet, gondolom lesz elég időm megismerni a belső sárkányomat. A nő következő lépését viszont röhejesnek tartom, de mégsem ellenkezek, kinyújtom a kezemet úgy, ahogy ő mutatta, majd megfogom Sheskáét is. Valahol legbelül abban reménykedek, hogy ő talán nem örökölte meg ezt a veszélyes képességet, ám tudom jól, hogy ezt én nem befolyásolhatom... Lehunyom hát szemeimet és az első gondolat, mely felébresztheti bennem a tüzet, az a saját szabadságom elvesztése. A varázsvilág manipulálása és annak hatása az életemre. Szabad akarok lenni, láncok nélkül élni, hogy végre a muglivilág is elfogadja kik vagyunk mi. Ám ha minden esélyemet elvesztem, az maga volna a pokol. Homlokomat is ráncolni kezdem a negatív gondolatok hadára, s még a másik két kézre is rászorítok.
Kekeckednek, talán az lenne a furcsa, ha nem tennék. A kételkedés a túlélés alapja, legalább is a mi vérvonalunk csak így maradhatott fent. Aki elgyengült, aki azt hitte, hogy eljöhet a boldogság ideje, az a könnyelműsége miatt a föld alatt fekszik évtizedek óta. Tiberius folyamatosan a gyávasággal forszíroz, de nem hagyom, hogy kihozzon a sodromból, ismerem ezt a játékot. A sárkányok elméje erős és nem lehet olyan könnyedén a pikkelyeink alá férkőzni. A kérdéseire nem is válaszolok, Sheska visszakérdezése megválaszolja helyettem. Csak bólintok és hagyom, hogy az unokahúgom szűrje le a következtetéseket és ossza meg a bátyjával. - Igen. Nem is akármilyen párszaszájú... a történelem leghatalmasabbja. Ez a képesség igen ritkaság, az pedig, hogy nem csak a kígyókra, hüllőkre lehetnek hatással, hanem az egyszerű sárkányokra és ránk is, egy elfeledett, mélyen elrejtett tudás. Minden erőnkkel védelmezzük ezt is, ahogy a létezésünk titkát is. Mert ha egyszer előkerül egy párszaszájú, aki olyan babérokra akar törni, mint az elődeik... vagy csak valaki bábjaként uralkodik felette, hogy uralkodhasson felettünk is... Nem hiszem, hogy szükség van arra, hogy tovább fecséreljük erre a szót. - villan meg a tekintetem és egy mondat erejéig még azért visszatérek a fiatal férfi kérdéseire. - Mintha még soha nem hallottál volna az Imperius átokról. A mágia sokszínű és mindenkinek meg van a gyengepontja. - fejezem be, de úgy tűnik, hogy mind a két tekintetben már ott az elhatározás, hogy minél többet meg akarnak tudni az adottságaikról. - Igen, tanítanálak titeket. Végtére is, ez a dolgom. - válaszolom, de egészen röviden, nem tudni, hogy arra gondolok, hogy én vagyok a legközelebbi hozzátartozójuk, egy család vagyunk, vagy arra, hogy kiképző vagyok a Roxfortban és a nyáron az Auror Akadémián. - Attól függ mit akarsz elérni. Az, hogy felvedd a sárkány alakod lehet percek, órák, hetek kérdése. Hogy minden képességedet tudatosan fejleszd és megismerd a sárkányok titkait, az évek, évtizedek. - térek vissza Tiberiushoz, aztán eltűnődve nézek az unokahúgomra. Közelebb lépek, és intek, hogy ők is tegyenek ugyanígy, a kezemet kinyújtom feléjük és biccentéssel jelzem, hogy fogják meg egymásét. Talán csak hinni akarok abban, hogy mind a ketten örökölték, de az is egy jele lehet, hogy Sheskában is ott van a sárkány, hogy nem neszelem meg, hogy miután percek óta beszélek nekik, hogy nem mondhatják el senkinek, és ő már Rhys beavatásán morfondírozik, nem figyelek fel rá. - Legegyszerűbben felébreszteni a sárkányt a haragon keresztül lehet. Ez nem azt jelenti, hogy ez a legbiztonságosabb is. Hunyjátok le a szemeteket és idézzetek fel minden emléket, minden érzést, ami táplálhatja a tüzet. - instruálom őket, és bár a szavaim valami gurut idéznek, még sincsen semmi érzelgős átszellemülés az arcomon, nem valami humbug hitről van szó, hanem egy sárkány tanításról, egyről a sok közül. Ahogy megérintjük egymást, mind a hárman, és koncentrálni kezdenek, biztos vagyok benne, hogy megkapjuk a választ Sheska kérdésére.
Természetesen leginkább oda akarok szúrni és kihozni a sodrából, hogy könnyebben mondjon el nekünk valami érdemit, de úgy fest nem válik be a taktika, pedig a bátyámnak is jónéhány kérdése van, ami teljesen érthető. Eddig nem úgy tűnt, mintha a nénikém gyáva lenne és az anyánk sem volt az, még sem mondta el sosem a titkát. Na jó, talán érthető, ha nem gyerekek előtt fedte fel az igazat, főleg ha annyira nehézkesek voltak a körülményei, de ettől még ugyanúgy nem tetszik a dolog és őszintén szólva jobban örülnék neki, ha nem azon kellene lamentálnom vajon Bea azért van itt csak, mert félti a titkait, vagy azért, mert tényleg fontosak vagyunk neki, mint családtagok. A lelkem mélyén, a kemény felszín alatt azért igenis vágyom a családra, de talán butaság azt gondolni, hogy a felbukkanása ilyesmit jelentene. - Malazár? A Mardekár alapítója? - szökken fel a szemöldököm. Ő azért nem volt valami jöttment, ahogyan a bátyám fogalmaz és gondolom ez elég ritka eset, hogy valaki ilyesmire képes. Egyből elkezd kattogni az agyam, hogy vajon mi lehetett a mód, amivel képes volt irányítani a sárkányokat, és talán nem kell sokat kutatnom a gondolataim között, hogy beugorjon az, amit mindenki tud Malazárról, hogy... - Aki párszaszájú volt... - pillantok újra a nénikémre, hogy jól sejtem-e a dolgot. Azt tudjuk jól, hogy aki párszaszóul tud beszélni képes kommunikálni a kígyókkal, irányítani őket és vannak olyan sejtések, hogy ez a különféle hüllőkre, akár sárkányokra is kiterjedhet, de talán ez a képesség, amiről a legkevesebbet tud bárkit is, hiszen nem túl népszerű. Felettébb ritka és, ha valaki a birtokában van akkor sem reklámozza már csak Malazár és persze Voldemort miatt sem. Így aztán nem tudni, hogy mik a pontos határai, mint mondjuk egy metamorfmágus esetén. Én is csak sejtem, hogy erről lehet szó. - Tehát tanítanál, ha nem beszélünk erről senkinek igaz? - pillant rá, majd a tekintetem tovább siklik a bátyámra, hiszen kettőnk közül ő volt ezzel tisztában és jó eséllyel makacsabb is lesz a témát illetően majd, mint én, főleg hogy egyelőre még egyáltalán nem is biztos, hogy örököltem anyánk adottságát. - Azt hogyan deríthetjük ki, hogy én egyáltalán... kellek-e ehhez? - hiszen könnyen lehet, hogy az apámra ütöttem, hiába hasonlítok annyira külsőleg a nénikémre. Lehetséges, hogy ez az egész engem csak közvetve érint, hogy ne adjam tovább másnak a szerzett információt, de valójában nincs mit tanulnom, mert nekem nincs semmiféle sárkányom, amit életre lehetne kelteni. Pedig mit szólna ehhez Rhys! Neki még most is sok minden újnak számít, pár éve még az is sokkolta, hogy vannak akik képesek varázsolni. Kétlem, hogy nem esne le az álla, ha megtudná, hogy vannak sárkányok, akik emberi alakot ölthetnek, amikor csak akarnak és még kitudja, hogy mire képesek.
Tárgy: Re: Bexley, London (kertváros) 2021-10-04, 19:45
The Family & Tiberius
[You must be registered and logged in to see this image.]Talán az lett volna a legjobb, ha ezt a titkot örökre lepel fedi. Főleg Sheska tekintetében. A családunk története egymagában veszélyekkel teli és nem hiába sodorhat minket veszélybe ismét a múlt. Viszont most azáltal, hogy a sárkány létünk is napvilág elé került a szemeinkben, fogalmam sincs miképp óvhatnám meg magunkat attól az erőtől, melyet még nem is ismerek. Ugyan furcsálltam egy-két történést a konyhai foglalatosságaim alatt, ám sosem gondoltam volna arra, hogy sárkány volnék. Nagyapámnak köszönhetően viszont most már erre is fény derült. -Okkal? Félni a világtól nem számít oknak. - morgom a bajszom alatt sötét tekintetemet felemelve a nőre. Azért volnánk itt, hogy az üres bölcsességeiről beszéljen nekünk vagy azért, mert valóban segíteni akar? Ez utóbbi nem igazán mutatkozott még meg. Csak akkor rándulnak meg ajkaim, amikor Beatrix tovább ecseteli azokat az "okokat". Most már kezd összeállni a kép, ám még mindig gyávaságnak tartom, hogy nem állhatunk ki magunkért, csak azért mert a világban vannak "veszélyforrások". -Azt tudod, hogy kik képesek ilyenekre? Van valami korlát mágusok között vagy mindenki képes ilyenre? - billentem oldalra a fejemet szigorúbb tekintettel fürkészve Beatrix arcát. -Azt mondod nekem, hogy a semmiből feltűnhet egy jött-ment kis varázsló és egy csettintéssel a hatalma alá von? - ráncolom homlokomat. Eléggé lehetetlennek tűnik ez az egész. Tételezzük fel, hogy a sárkányok már ősidők óta léteznek, a mágusok előtti időszakból. Mégis miként jött rá arra valaki, hogy igába hajthassa a sárkányokat? Végül erre is megkapom a választ, ami végleg elhallgattat. Összeszűkült szemekkel meredek csak a semmibe, azokat a képeket lepörgetve, ahogy Mardekár Malazár hatalma alá vonja a sárkányokat. Az én célom az, hogy szabad lehessek, de minél többet tudok meg a sárkánylétről, annál jobban átkozom a származásunkat. Sosem szakíthatjuk le a láncainkat, ha örökké bujkálnunk kell olyan varázslók elől, kiknek ha felfedjük magunkat, csak irányítani fognak, akárcsak egy marionettbábut. -Mennyi idő? - teszem fel a számomra legfontosabbnak számító kérdést. Tudnom kell mennyi idő alatt sajátíthatom el ezt az erőt. Ha sikerül megtanulnom legalább irányítani, azzal meg tudnék akadályozni olyan történéseket, melyekkel csak még inkább megpecsételném a sorsomat és Sheskáét...
Természetes, hogy van kérdésük, de az, hogy Tiberius próbálja visszafogni a húgát nekem kissé szúrja a szememet. Nem kell egy férfi, hogy megvédje a nőket, akkor sem, ha a testvéredről van szó és jóindulatból teszi. Szóvá nem teszem a dolgot, de elraktározom, hogy talán nem is ismerik egymás értékét, az erejüket, pedig még ezzel a rövid ismeretséggel is tudom, hogy a nehéz múltjuk erős acéllá kovácsolta őket. Csak bólintok a városra, de ameddig nem vagyok biztos abban, hogy mindent megértettek, hogy valamilyen mondvacsinált "nagyobb jó érdekében" jelszóval nem csinálnak hülyeséget többet nem mondok el, se arról, hogy hányan vagyunk, se arról, hogy hol. - Lehet, hogy számotokra csak gyávaságnak tűnik ez az egész, de okkal tesszük, amit. Nem kell egy nap alatt megtudnotok mindent. - válaszolom, de látom a konok tekintetükön, hogy nem fogják ennyiben hagyni - vagy ha ennyiben hagyják, abból én fogok rosszul kijönni. Például, ha Tiberius a felügyeletem nélkül változik át a kellő védőmágiák nélkül, amikkel elfedi az avatatlan szemek elől akkor nem fog sokáig titokban maradni a létezésünk. - Nem vagyunk egyszerűen gyávák. Nem csak azért titkoljuk a létezésünket, mert bonyolult lenne a fényben élni vagy félnének tőlünk. Azért bujkálunk, mert a sárkány létnek nem csak korlátlan előnyei vannak. Vannak olyan mágusok, akik képesek akaratunk ellenére igába hajtani és ha egyszer valaki kezébe ilyen hatalom kerül annak előreláthatatlan katasztrófa lenne a vége. - elhallgatok, vehetjük ezt afféle drámai csöngnek, de nem az, csak egy kis fogcsikorgatással folytatom, látszik rajtam a düh. - Egyszer már megtörtént. Ezer évvel ezelőtt egy varázsló rájött arra, hogyan befolyásolhat egy sárkányt és arra is, hogy nem csak az állatias varázslényekről van szó, hanem rólunk is. Ha még nagyobb hatalomra tesz szert és több sárkányt állít a szolgálatába, akkor talán több ezer embert pusztíthatott volna el. Végül megállították, de rengeteg áldozatot szedett közülünk és a varázstalanok között kialakult háború. Egy titkos szövetséget kötöttünk a kor legnagyobb mágusaival, akik segítettek legyőzni a megtébolyult társukat és minden erőnkkel eltöröltük a tudást a létezésünkről és arról, hogy mit is tett az a becsvágyó férfi... Mardekár Malazár.[/b][/color][/i] - abbahagyom a mesélést, amúgy sem vagyok kimondottan jó benne, hiába a kor és az, hogy valaha ezzel a történettel keltünk és feküdtünk gyerekként. Arra, hogy az apámnak hiányoznék csak megvonom a vállamat, de valójában valahol mélyen nekem is hiányzik, ahogy az életem is a sárkányok között. Nagyon rég eljöttem és igen ritkán adtam életjelet, de még mindig van, hogy az álmaimban ott vagyok velük, még fiatalon, a húgom társaságában éjjel-nappal élettel-telien civódva valamin. - Megtaníthatlak titeket életre kelteni a sárkányotokat, de mint minden diáknak, engedelmesnek kell lennetek és nem megkérdőjelezni minden lépést az úton. - teszem még hozzá, tekintve, hogy Sheska a Roxfort falai között tanít - ahova éppen ezért is jelentkeztem -, ő tudhatja, hogy mennyire bosszantó, ha nem hagyják, hogy úgy adja át a tudását, ahogy ő akarja. Ez soha nem azt jelenti, hogy csak élőhalottként vagy marionettbábúként kövessék a parancsaimat, de példának okáért abból nem engedek, hogy ne firtassák tovább azt miért is olyan fontos titokban tartanunk a létezésünket a világ előtt, legyen az a varázsvilág vagy a mugliké. Mondhatnék annyit is, hogy "bízzatok bennem" ám tisztában vagyok vele, hogy annak, aki évtizedekre eltűnik az életükből nincsen létjogosultsága ilyet mondani. Akkor se, ha én vagyok a legközelebbi rokonuk és habár apám elhagyhatta annyi időre a várost, hogy Tiberiust beavassa ebbe-abba, kétlem, hogy még egyszer a városon kívül találkozhatnának vele és megkérhetnék, hogy helyettem ő segítsen. Egyrészt, ő is azonnal azt akarná a fejükbe verni, hogy vegyék komolyan a titkolózást, másrészt komoly szabályok szerint élünk, de ez megint egy másik történet.
Azt hiszem kettőnk közül a bátyámmal mindig is én voltam az érzelmesebb, bár igazán profin el is rejtettem ezeket az érzéseket. Ő ezúttal is hideg fejjel néz mindent, én ellenben nem vagyok rá képes teljesen. Talán azért, mert idegennek érzem magamat úgy, hogy talán én nem örököltem ezt az egészet, míg a bátyám igen. Miért ő? Miért pont ő? Ez annyira... Érzem, ahogyan a féltékenység kellemetlenü mardos belülről, pedig nem fair a részemről, hiszen ő nem tehet róla, hogy ez így alakult, de ettől még nem lesz jobb érzés. - Te szívesen rejtőzködsz? Ez nem őszinteségről szól te is tudod, hanem arról, hogy meg kell hunyászkodnunk, visszafogni az igazi valónkat minden áldott nap, csak mert mások... félnének és képtelen lennének ezt kezelni. A... városodban mindenki úgy gondolja, hogy ez normális? Gyáván elbújni... - húzom el a számat, újra keményebben szólalva meg és azok a kavargó érzéseket lenyomva a mélybe, ahová valók. Egész életemben bukjáltam lényegében és úgy gondolom, hogy ez nincs rendben. Nekünk igenis meg kellene mutatnunk, hogy kik vagyunk, boszorkányként... sárkányként, ez a része már édes mindegy. Nem véletlenül, hogy a varázslótársadalomban is ellentétek vannak. Akadnak, akik úgy gondolják, hogy normális, hogy elrejtőzünk, de igenis akadnak, akik ugyanúgy gondolják, mint mi is, hogy végre elő kell lépni a sötétből és felvállalni magunkat. - Tehát talán a családi kötelék vonzott, talán nem, magad sem tudod. De miért gondolod, hogy hallgatunk rád, ha lehet, hogy csak azért vagy itt, mert félted a családod titkait az emberektől? - szándékosan nem azt mondom, hogy a családunk titkait, hiszen a nénikém még mindig nem egyértelmű, hogy egy család vagyunk és nem csak arról van szó, hogy tudni akarta nem leplezzük-e le a fajtáját mindenki előtt. Mondhatnám, hogy tisztelem, amiért nem próbál hazuni a saját védelme érdekében, de valahol talán mélyen mégis jobban esett volna. Azért ott van bennem az a fiatal lány is, aki reszketve nézte végig, ahogyan megölik a szüleit és aki igazán értékelte volna, ha akkor jön valaki és azt mondja nem lesz szemmi baj. De senki nem jött, így az a fiatal lány kénytelen volt erős páncélt húzni maga köré.
Tárgy: Re: Bexley, London (kertváros) 2021-08-31, 16:36
Egyáltalán nem tetszik, hogy Sheska ennyit kérdez, mintha tényleg érdekelné miféle erő lappang bennünk. Örülnöm kellene, hogy a vérvonalunk ilyesféle mágiával van felruházva, viszont a húgomat mindennél jobban féltem, nem tudom mitévő legyek, ha egyszer maga a sárkány léte fogja veszélybe sodorni. Még a Testvériség alatt sem lehet senki sem biztonságban. Főleg, ha az illető külsős, de még a belsősökkel sem bánnam kesztyűs kézzel, ha megadják nekik az okot rá. - Sárkányos városa? - vonom fel egyik szemöldökömet, némiképp arra várva, hogy Beatrix felfesse miről is van szó igazából. Remélhetőleg maga a város nem egy szakadék vagy vulkán kellős közepén helyezkedik a sárkányok nagy szeretetére. - Tudod, egy idő után elég unalmas, amikor mindenben meg van kötve a kezed, csak azért, mert mások nem ismerik a te világodat. - dörmögöm az orrom alatt szemforgatva, de a részletekbe inkább már nem megyek bele. Annyit épp elég tudniuk, hogy nem szívlelem a láncokat, melyekkel születésem óta lefognak. - Veled vagy nélküled, Stoepker... - vonok vállat. Ennyi mondandóm volt. Ha ő nem fog segíteni, akkor ideje lesz a belső ösztönökre hallgatni és magamtól kideríteni, hogy mik is azok az első lépések.ű - Az apádnak szemmel láthatóan hiányzol.- teszem még hozzá utólag, azt már inkább nem, hogy nekünk is bizonyára hiányzott már. Azért mégiscsak eltelt jó pár év, hogy láttuk őt és emlékeim szerint sosem volt annyira rossz ember hozzánk, hogy gyűlölnöm kellene. Ami miatt gyűlölöm, az épp az, hogy ő egy szó nélkül vált kámforrá.
Beatrice Stoepker
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Bexley, London (kertváros) 2021-08-07, 21:52
Mind a ketten követelőzőek a maguk módján és tegyük fel, hogy ezt a családi vonás számlájára írom, így eltűröm nekik. Viszont Tiberius kekeckedő stílusa nem éppen arra sarkall, hogy minél előbb segítsek neki, hogy elérje a teljes potenciálját és kibontakoztassa a sárkányok képességeit. - Nincsen olyan értelemben félvér, mint egy fekete és egy fehér embernek a gyermeke, nem lehettek "csak egy kicsit" sárkányok, de ezen kívül semmilyen más kérdésre nincsen válaszunk, hogy mi lenne a jellemzőbb. - bólintok a lánynak, illetve nőnek, de a húgom lányaként még évtizedeknek kell eltelnie talán, hogy nőnek is lássam. Bár valamivel hamarabb lesz a dolog, ha valóban "egyszerű ember" és az évtizedek nyoma keményen meglátszik majd rajta. Sok ember halálát végignéztem már, sokakat hátrahagytam, mikor megöregedtek, de vajon mit éreznék, ha ő őszülne meg, gyengülnének el a csontjai és hagyná cserben az elméje? - Sajnos nem elég egy bűbáj vagy szérum, ehhez annál többre lesz szükség. A sárkányok tudása még annál is rejtettebb, mint a titok, hogy léteznek. Lehet, hogy ahhoz, hogy megvizsgáljanak az öregek el kell vinnem téged - vagy titeket - a sárkányok városába. - válaszolok, egy kicsit kelletlenül, hiszen hosszú évek óta nem tértem vissza, nem véletlenül haraptam arra, hogy az apám volt az, aki Tiberiusra talált és aki elhintette neki a származásának történetét. - Miért olyan fontos az őszinteség? Egymás között megértem, de idegen senkikkel, az egész világgal? - teszem fel az egyszerű kérdést ezúttal komolyan megállapodva a fiún a tekintetemmel. Jó pár pillanat erejéig csak nézem és várok, hiszen az egy dolog, hogy jót akar cselekedni, szabadon élni, de nem lehet annyira hülye, hogy nem mérlegeli, hogy mit kell ezért tennie, mit kell feladnia. Még a buta, itteni sárkányok is nagyrészt rezervátumban élnek, mert az egyszerű emberek és a boszorkányok évszázadokig irtották őket, minket talán tárt karokkal fogadnának? Talán önelégültnek hangzik, de jobbak vagyunk náluk, erősebbek, okosabbak, hosszabb életűek és mivel az igazi formánk még csak nem is emberi, nem hozzájuk hasonló, semmi sem garantálja, hogy a válaszuk nem a támadás lesz. Ugyanez persze a Minisztérium problémája is a varázsvilág leleplezésével, de az ő esetükben legalább mind a két félen emberek állnak egymással szemben. Mi mások vagyunk, többek, nem is evilágiak. - Kicsit talán előre szaladtál, fiú, hiszen még annyi mindent kéne megértenetek. - villan még egyszer felé a tekintetem, aztán Sheskához fordulok vissza. Valamilyen szinten fején találta a szöget, a helyzet miatt érkeztem vissza, bár nem teljesen ilyen értelemben. - Az angol Minisztérium kért segítséget az európai országoktól két és fél éve, amikor a Milleniumi közvetítésen muglik ezreit kellett amnesztizálni, ezért jöttem vissza. - válaszolom, a lehető legegyszerűbben és tényszerűen, de tisztában vagyok vele, hogy nem igazán ezt szerette volna hallani. Lehet, hogy képes lettem volna hihetően hazudni, de hát... ha ennyire fontos nekik az igazság, minden áron, akkor minek? - Nem tudtam, hogy hol vagytok, nem tudtam miként éltek, hosszú évek óta nem követtem az életeteket. Hosszú ideje nem törődtem a családommal, nem csak veletek, de azokkal sem, akiket hátra hagytam a faluban. Mint például az apám. - biccentek itt Tiberius felé. - De amikor visszatértem az volt az első, hogy a kapcsolataim révén megtudtam mindent rólatok, és nem véletlenül kötöttem ki az Auror képzésen az iskoládban, Sheska. Lehet, hogy azért, mert mindennél jobban érdekelt, hogy tényleg örököltétek-e, de lehet, hogy egyszerűen azért... mert a húgom gyerekei vagytok, ha sárkányok vagytok, ha nem. - fejezem be végül, lehet, hogy nem viszem túlzásba a békítést, de már így is kicsit kellemetlenül érzem magam, hogy erről kell beszélnem, mert bár nekik vélhetően nem nyilvánvaló, de határozottan ragaszkodom hozzájuk és követem a történéseket, mióta visszatértem. Mondhatni ez a rögös útja talán a bűnbocsánatnak, még ha ma is úgy hiszem, hogy a felnevelésükre képtelen lettem volna. Csak nem kellett volna az egyik végletből a másikba esnem és teljesen eltűnni az életükből évtizedekre.
Bánt, igenis rossz érzés, hogy a bátyám úgy fest örökölt valami fontosat, amit én nem. Egyszerűen nem igazságos, az pedig főleg, hogy eddig még csak nem is említette, hogy mik jutottak a tudomására. Vajon, ha rajta múlik sosem mondja el? Azóta, hogy újra találkoztunk jó a kapcsolatunk, de most mégis úgy érzem ez egy kis éket ver közénk, főleg hogy még csak nem is érti, hogy miért olyan bántó ez számomra. De nem folytatom a láthatóan szerinte csak hisztit, hanem inkább a nénikénkre figyelek most elsősorban. - Félvér, de végtére is vagy sárkány az ember vagy nem. Nem igazán van konkrét kereszteződés nem? De erre is van esély, hogy még lappang az erőm? - nem mondom, hogy mint valami csalódott gyereknek úgy csillan fel most mégis a lelkesedés a szememben, de azért igenis érdeklődőbbé tesz a témában az új információ. Végülis ezek szerint még a bátyám se tapasztalta meg a másik alakját, bár ezt most még olyan hihetetlen is elképzelni. Ezek szerint, ha akadr, akkor Beatrix gond nélkül itt előttünk átváltozna egy méretes sárkánnyá, csak nem lenne annyira heves és vad, mint azok a változatok, akiket a rezervátumokban őriznek? De persze az tény, hogy így még inkább indokolt a hely védelme, mert nem csak arról van szó, hogy valaki esetleg kihallgat minket, de ha netán bemutató tart, akkor elég messziről és könnyen ki lehet szúrni egy sárkányt. - Hogyan leht ezt kideríteni? - bár azt mondta nincs e téren még tapasztalatuk, tehát bizonyára nem könnyen fog tudni erre választ adni és remélhetőleg nem úgy, hogy teszem azt sétáljak át a tűzön és majd kiderül, mert ha nem, hát az elég kellemetlen. Mindenesetre csak van rá mód, mint ahogyan oly sok mindenre. - Ebben van ráció, de abban Tiberiusnak igaza van, hogy ha el is érjük, hogy a világ nyitott legyen és ne kelljen varázslóknak és boszorkányoknak titkolni az igazi képességeiket, akkor is mi továbbra is kénytelenek lennénk rejtőzködni, mint sárkányok? Vagy legalábbis aki az. - ez tényleg nekem sem tetszik, hiszen azért harcolunk, hogy a világ ne olyan legyen, mint most. Talán a Testvériség egy része mindezt olyan úton teszi, ami nem tetszik nekem annyira, hiszen én magam is azon ügyködöm, hogy ezeket a rettenetes pisztolyokat kivonjam a forgalomból, de ez nem jelenti, hogy változott a véleményem és ne akarnám, hogy a világ más legyen, mint most. - Akkor miért vártál eddig? Igazán megkereshettél volna minket korábban is, vagy... a helyzet miatt most voltál kénytelen? - kissé talán szúrós a hangom, de ennek jó oka van. A családunk éppenséggel széthullott gyerekkorunkban. Valahol azért mégis jó érzés, hogy felbukkant valaki a múltból, aki anyára emlékeztet nyomokban, még ha nem is különösebben érzelgős típus a nénikénk. Viszont, ha azt nézzük, hogy talán csak azért érkezett, mert a Testvériség ügyei miatt aggódott, hogy ha mi is sárkányok vagyunk, akkor mindez kitudódhat... akkor nem mi érdekeltük, csupán az, hogy a faj, a család titka rejtve maradjon.
Tárgy: Re: Bexley, London (kertváros) 2021-07-29, 16:14
The Family & Tiberius
[You must be registered and logged in to see this image.]Nem fogok tovább magyarázkodni neki, egyrészt mert én úgy vélem, hogy nincs szükség rá, hisz' nem rontottam el semmi, másrészt tudom jól, hogy ha belelendülnék, akkor holnap reggelig itt vitatkoznánk. Ehhez most nincs se hangulatom, se türelmem. Ami viszont jobban érdekel, az a sárkány mivoltunk használatba vétele. Talán az információszerzés miatt sem szólalok meg a továbbiakban, csak iszom Beatrix szavait. Néhol hümmögök párat, de különösebb véleménynyilvánítást még nem teszek. Leleplezni... Meg van a kockázata, de ha a Testvériségen múlik, akkor előbb utóbb minket is lelepleznek. Főleg így, hogy szinte a jobb kezükként munkálkodok az asztal alatt. Elég bosszantó viszont, hogy a szabadságomat ismételten valami keresztbe húzza, mint például most a sárkánylét. Azt hiszem a céljaim megérdemelnek most már egy újratervezést.. -És te őszintének tartod ezt a rejtőzködősdit? -vonom fel egyik szemöldökömet cinikus ábrázatot öltve arcomra. Hiába próbálj meggyőzni minket vagy éppenséggel saját magát, az a tényeken nem változtat. Mégis hogyan élhetsz szabadon, ha állandóan benned van egy félsz és épp ezért bujkálsz? -Nem mintha hatalmas tervem lenne, hogy leleplezzem magamat úgy, hogy még csak használni se tudom a teljes potenciálomat. Tehát? Mik az első lépések? -térek rögtön a lényegre. Szavaimból azért leszűrhető a kétértelműség, bár valószínűleg nem fog a terveim között állni a sárkányság leleplezése. Vagy legalábbis egy jó darabig nem... Az ilyenhez idő és türelem kell. Egy precízen kidolgozott terv. Nem lehet csak úgy fejjel a falnak szaladni és abban reménykedni, hogy minden jól sül majd el. Gondolom megvan bennünk egyfajta ösztön, aminek sokat kellene segítenie az átváltozásban, ám engem mégis csak jobban érdekel Beatrix módszere. Most a nyakába lettünk varrva, s ha annyira vállszegetten áll itt előttünk, mint aki tudja mi fán terem a sárkányember, akkor igen is megérdemlünk annyit, hogy tanítson.
Nem szakad ki belőlem semmi elégedett sóhaj, de azért belül egy kissé örülök, hogy legalább az első átváltozásánál ott lehetek az unokaöcsémnek. Hiszen azok után, hogy tisztába tettük a származásukat biztosan nem fogom elszalasztani a lehetőséget arra, hogy végre velük szárnyalhassak az égen, ne egyedül. Mindig is egyedül éltem, függetlenül, bajtársakkal ugyan körülvéve, de sárkányokkal nem és ennyi idő elteltével még is csak érzi az ember azt a tátongó lyukat a mellkasában. - Ne vonjunk le ilyen korai következtetéseket, Sheska. Talán csak blokkolta valami, vagy valaki, vagy csak nem jött el még a te időd az ébredésre. Mint ti is tudjátok, még a létezésünkről se tud senki, nagyon ritka egyszerű varázshasználókkal keveredni, így hát a félvér gyermekekkel igen kevés a tapasztalatunk. - közlöm, valójában nem olyan megnyugtató hangon, mintha a lelkivilágát akarnám ápolni, pedig végül is valamilyen szinten ez a cél. Én is jobban örülnék, ha mindketten sárkányok lennének, kisebb lenne az esélye annak is, hogy valakinek elárulják a titkot meggondolatlanul. Könnyebb úgy feltárni az igazságot, ha te magad nem sérülhetsz benne. - Valóban megszoktam. De nem azért, mert a véremben van, hogy mindenkit átverjek és megtévesszek. Hiszed, vagy sem, attól még, hogy az vagyok, ami, élhetek olyan életet, amiben nem ez határoz meg és amiben magamhoz mérten őszinte lehetek. A sárkányok nem azért rejtőzködnek, mert a hazugságokkal a saját malmukra hajtják a vizet vagy éppen a háttérből ők irányítják a világ sorsát, persze, hogy nem. Azért rejtőzködnek, mert hosszú évszázadokkal ezelőtt úgy döntöttek, hogy az emberiség képtelen lenne az együttélésre és az, hogy mi nem csak különleges animágusok vagyunk, hanem elsősorban sárkányok emberi alakkal, már meghaladná a határt, amit elfogadhatnának. Gondolod nem szeretnének ilyen lényeket megvizsgálni, sőt, a befolyásos emberek még igába is hajtani vagy éppen háziállatként tartani? - változik meg az egyébként általában nyugodt és merev arckifejezésem kicsit acsarkodóvá és keserűvé. Erősebbek vagyunk, mint az egyszerű emberek, de arányaiban még kevesebben vagyunk a varázslókhoz képest, mint ahányan ők vannak a muglikhoz képest. - Nem szólok bele abba, hogy mit akartok kezdeni a varázsvilággal és a varázstalanéval, ahogy ők se folynak bele semmi ilyesmibe. A ti dolgotok. Viszont a sárkányok titkát leleplezni nincsen jogotok, tönkretenni mások életét úgy, hogy mit sem tudtok a kultúrájukról és arról, hogy ők mit akarnak. - fejezem be, összefonva a karjaimat végigmérve mindkettőn. Tudnom kell, hogy mi jár a fejükben. Tudnom kell, hogy nem fognak hülyeséget csinálni, de éppenséggel egyikük sem egy nyitott könyv, ami mondhatnám, hogy éppenséggel a vérükben van.
Lehet, hogy úgy gondolja gyerekesen viselkedem, de akkor is eltitkolt előlem valamit, ami igenis fontos lett volna, hiszen tisztában volt vele, hogy a családunknak van egy ilyen nagy titka és úgy beszél most róla, mintha ez teljesen átlagos dolog lenne. - Akkor is elmondhattad volna. - sóhajtok egyet megrázva a fejemet. Kissé kirekesztve érzem magamat hirtelen, hiszen én erről nem tudtam és még csak nem is mutatkozott rajtam semmi jele annak, hogy én is örököltem volna ebből bármit is. El is csendesedem, ahogyan beszélni kezdenek, még ha amúgy egyet is értek a bátyámmal abban, hogy nincs rendben, hogy rejtőzködnünk kell, na de nem gondoltam még sosem, hogy ez még fontosabb, ha az ember sárkány... Na legalábbis ők, mert esetemben úgy fest nincs szó ilyesmiről. Ha lenne, akkor bizonyára tudnám. - Tényleg jól tartod magad, de azt hittem pusztán mágia, de akkor ennél jóval több, bár akkor én ezekszerint nem örököltem ilyesmit. - nem mondom, hogy csalódott vagyok, de talán kicsit azért mégis, hiszen én hasonlítottam jobban anyánkra mindenki azt mondta és mégis úgy fest, hogy a bátyám örökölte a képességét, én pedig az apánkra ütöttem ilyen téren. Azért azt már nem tudom megállni, hogy ne reagáljak a nagynéném szarkasztikus megjegyzésére. Na igen, ő tanár a Roxfortban, mint én is, de azért másképp áll a dolgokhoz, sőt ha jól tudom még a Minisztérium szolgálatában is áll aurorként. Kétlem, hogy ő is leakarná rántani a fágylat a varázsvilágról. - Mert jobb rejtőzködve élni, bár gondolom te ezt már megszoktad hatvan év alatt. Bújdosás, titkok és hazugságok. Egy idő után megszokottá válik. - vonom meg kétkedőn a vállamat, bár nem fair ez teljesen tőlem, hiszen én magam is kvázi kettős emberként tevékenykedem már évek óta a Roxfortban. Teszem, amit éppen jónak látok és amiből a legkevesebb bajt remélem, de hogy egész életemben így éljek... Én még nem éltem annyit, mint Beatrix, de már most is úgy gondolom, hogy sokkal szabadabb lét lenne, ha igenis azt tehetnénk, amit akarunk. Ezt ő nem érti meg, aki szabadon szárnyalhatna az égen? Jelenleg pedig gondolom elrejti az igazi valóját és inkább csendben meghúzódik, folyton személyazonosságot váltva, hogy ne bukjon le mások előtt. Másképp gondolom nem oldhatná meg, hogy már hatvanon túl nem figyel fel rá valaki, hogy miért nem tűnik annyinak.
Tárgy: Re: Bexley, London (kertváros) 2021-07-08, 18:26
The Family & Tiberius
[You must be registered and logged in to see this image.]Még én magam sem vagyok teljesen tisztában az igazság részleteivel és annak velejáróival. Egyedül annyit tudok, amennyit az öregember elmesélt, s azt sem volt olyan egyszerű kihúzni belőle. Makacs egy ember, akárcsak a családunk, így nem kellett sokat tippelgetni, hogy valóban közös-e a vérünk vagy sem. Némán hallgatom Beatrix történetét, melyet nagyapánk osztott meg velem korábban. Valóban érdekes egy felvetés, hogy nem is evilágiak vagyunk. Egy rövid ideig csak elgondolkodó tekintettel pillantok fel az égre. Annyi minden létezhet a varázsvilágon túl, melyre sose lehet elég felkészültnek lenni. -Még nem. -egyik szemöldökömet felvonva pillantok fel a nőre. Egyrészt nem volt senki, aki erre megtaníthatott volna, másrészt pedig az életem túl sok ember társaságát vonja körém, nem igazán volt még csak alkalmam sem arra, hogy megpróbáljak átváltozni. Ettől függetlenül a fajtám egyre hasznosabb képességének bizonyult a gondolati kommunikálás, főképp a csapatom közelebbi tagjaival, akik nem mernének elárulni. A Testvériségnek viszont még nem hoztam szóba. Addig nem, ameddig többet nem tudok meg magamról és ameddig irányítani nem tudom ezt az erőt. Sheska kifakadására egy nemtetsző morgást hallatok a bajszom alatt, majd homlokráncolva húzom ki magam előtte. -Most te viselkedsz gyerekesen, Sheska. Ahelyett, hogy a múlton rágódnál, inkább fogadd el a jelent. -vetem neki ridegen. Nincs kedvem ahhoz, hogy ápolgassam a lelkivilágát. Hiába óvnám még a széltől is, most jött el az idő ahhoz, hogy tudjon mindenről. Beatrix is ezért jelenhetett meg, így az időzítés tökéletes volt. Gyűlölhet, megvethet, de a legvégén mindent az ő biztonsága érdekében tettem, s semmit sem bántam meg. -Ez az állandó rejtőzködés értelmetlen… Sosem lehetünk szabadok, csak azért mert létezik ez a varázstalan világ. Nevetséges ez az egész. -ingatom meg a fejemet idegesen, s fordítok is hátat nekik. A Testvérigség talán nem a legemberibb módszerekkel akarjak elérni a céljait, viszont az ő oldalukon látok egyedül arra esélyt, hogy valaha megszabadulhassak a láncaimtól. Nem fogom magamat másnak tettetni, csak azért, mert egy újabb titok fedte fel a kilétét előttünk.
Kicsit összeszorítom az állkapcsomat, amikor meghallom, hogy az apám volt az, aki beavatta. Nem tudom miért állt érdekében megkerülnie engem, de nyilvánvalóan évtizedek óta cseppet a bögyében vagyok, hiszen azok után, hogy a fiatalabb lánya lelépett családot alapítani egy emberrel és meghalt még én is leléptem, hogy vaktában csatlakozzak minden létező harcba és háborúba a kontinensen, amíg kieresztem a gőzt - és ez több évtizedig tartott. Elfeledtem a kötelezettségeimet és nem jelentkeztem, "magányos sárkányként" élve a mindennapjaimat, a népünktől távol. Persze mindenre éppen olyan élesen emlékszem, mint gyermekkoromban, a történelmünkre, tanításainkra, a legfontosabb szabályra, hogy a létezésünk titkát fent kell tartani. - A nagyapátok és a nagyanyátok is él, egy apró településen, mindentől elzárva, legyen szó muglikról vagy varázshasználókról. A sárkányok, amikről te beszélsz talán távoli rokonaink is lehetnének, de a legendáink úgy szólnak, hogy mi másik világról érkeztünk ide évszázadokkal, talán évezredekkel ezelőtt. Biztosan tűnődtél már azon, hogy miért is tartom ilyen jól magam, ha egyszer anyátok nővére vagyok. - itt egy kicsit megállok és elmosolyodom, hogy csak egy lélegzetvétellel később folytassam. - Már túl vagyok a hatvanon, de a sárkányok népének sokkal hosszabb az élete, mint a halandó embereknek. - osztom meg vele, velük ezt a kis részletet is, de a kis nézeteltérésükbe semmi jogom beleszólni. Nyilvánvalóan nem is tudnék oldalt választani jó szívvel, hiszen én is titkolóztam néhány hónapot, mire eléjük álltam, de másrészt éppen annyira sértve érezném magamat, mint az unokahúgom, ha előlem titkoltak volna el ilyesmit. - Mit tapasztaltál még a hőálláson kívül, Tiberius? Sikerült átalakulnod, viselted már igaz valódat? - fordulok most a fiatal férfi felé, lényegében ignorálva a miértet egy kicsit. Arra pedig végképp nem térek ki, hogy a hosszú élet több személyazonossággal jár és a mostani nevem az, amit európában kezdtem el viselni, nem kell, hogy még több információt öntsek a nyakukba egyszerre. Nincs különösebb csalódottság a szememben aziránt egyelőre, hogy Sheska még nem tapasztalt ilyesmit, nem akarom elhamarkodva kijelenteni, hogy egyszerű halandó. Kevés közöttünk a "fél-vér" érthető okokból, így hát nincs kőbe vésve, hogy minek mikor kell történnie. - Biztosra kellett mennem, hogy a titok biztonságban marad. A létezésünk tényének még a csíráját is igyekszünk elpusztítani, de a varázsvilág folyton terjeszkedik, főleg most, hogy a mugli világot is le akarják igázni... akarom mondani felvilágosítani a létezésükről. - csinálok úgy, mintha "félremondtam volna", pedig nagyon is szándékosan, kissé szarkasztikusan teszem a megjegyzést a Testvériség tevékenységeire, még ha tudom is, hogy Tiberius szimpatizál velük. Nem vettem fel a harcot a varázslóháborúban és most sem állok egyértelműen sehová, ameddig a sárkányok népe biztonságban marad és nem veszélyezteti őket az egész... és ki tudja ez pontosan mennyi időt jelent és milyen körülményeket.
Azért határozottan jó érzéssel tölt el az elismerő biccentés. Lássuk be, nem volt az életemben túl sokáig olyan szülői példa, ahol bármi hasonlót megkaptam volna. Nem voltak rossz emberek, akik magukhoz vettek a szüleink halála után, de lássuk be sose válhattak olyanokká, mintha tényleg az édes gyermekük lettem volna. Az viszont határozottan meglep, amit a bátyám mond, főleg hogy olyan egyértelműen jelenti ki, mintha ez teljesen normális lenne és láthatóan a nénikém sincs különösebben meglepődve, sőt egyértelműen úgy kérdez rá Tiberius szavaira, mint aki szintén tisztában van valamivel, amivel csak én nem. - A nagyapánk? - ráncolom a homlokomat, hiszen lássuk be nem igazán volt semmiféle rokonunk jó hosszú ideig, akivel bármiféle kapcsolatunk lett volna, de ezek szerint ebben is tévedtem, hiszen a bátyám találkozott a nagyapánkkal. Beatrix is nem rég tűnt csak fel, de őt már mindketten ismerjük. A többiről nekem viszont halvány sejtelmem sem volt. Feszülten figyelek, amikor Beatrix beszélni kezd. Nem könnyű felfogni, sem feldolgozni. Az anyánk sárkány és ezek alapján nagyon úgy fest, hogy a bátyám is, no meg a nénikénk? - Zárt közösség? Sárkányok? Akkor te is? De mégis hogyan? A sárkányok mágikus lények, de nem tudatosak, mint egy ember és.. nem is értem. - értetlenkedem tovább, hiszen ahogyan a legtöbbeknek, nekem is annyi fogalmam van a sárkányokról, hogy mára már rezervátumokban élnek főként a saját védelmükben, hogy vadállatok és ámbár erősek, de rejtve vannak a világ elől, még egy boszorkány is ritkán lát sárkányt, hiszen nem rekpedhetnek csak úgy akárhol. És persze nem szól a fáma arról, hogy lenne emberi alakjuk, netán emberi tudatuk. Kérdő tekintetem hát újra a bátyámra siklik, aki láthatóan érti ezt az egészet, viszont nekem nem beszélt róla. Mintha gyerekek lennénk még, pedig tudja jól, hogy én aztán nagyon távol állok a naiv kislánytól, akit bármitől is óvni kellene. - Ez mindig a leggyermetegebb kifogás! Még, hogy az én érdekemben... Mintha nem bírtam volna már ki annyi mindent. Eltitkoltál valamit, ami a családunkkal kapcsolatos. - hallhatja a hangomból, hogy határozottan mérges vagyok rá. Dühös, csalódott, magam sem tudom. Sokáig elsorodt minket egymástól az élet, de én úgy gondoltam most már vállt-vállnak vetve próbáljuk jobbá tenni a világot, de az mégis hogyan lehetséges, ha neki titkai vannak előttem és ha nem mond mindenben igazat? Nagyon nem tetszik ez az egész. A nénikénk is most toppan be ezzel a hírrel? És persze, ha komolyabban felfogom a tényt, hogy az anyánk sárkány, hogy a nénikém is az és a bátyám és én... meg nem, az mégis inkább kellemetlenül érint, még ha ez nem is az ő hibájuk.
Tárgy: Re: Bexley, London (kertváros) 2021-06-21, 22:13
The Family & Tiberius
[You must be registered and logged in to see this image.]Nem hat meg különösebben Beatrix jelenléte, egyedül az zavar, hogy olyan, akár egy délibáb. Senki sem ismeri őt a saját köreimben, bár az is tény, hogy nem igen mesélek sokat a családomról. Még így sem, hogy a hetekben sikerült megismerkednem nagyapámmal, s megtudni egyet s mást. Csendben várom a reakciókat a hölgyektől, míg én magam összefont karokkal, felszegett állal nézek farkasszemet Beatrixszal. Többet mondtam, mint kellene, ez kétségtelen, de talán inkább így a jobb, mintsem kertelni. Arcom rezzenéstelen marad a szavak kimondása után is, ameddig a családom két tagjában megemésztődik miket is mondtam ki az imént. Sheskának csupán pár szót intézek, mielőtt megadom a lehetőséget Beatrixnak arra, hogy tisztázza a szituációt és annak következményeit. -A nagynénénk többet tudna erről mesélni. -felelem a húgomnak, aztán csak könnyedén billentem oldalra a fejemet az engem illető kérdések elhangzása után. -Az apád. -válaszolom röviden. A második kérdésére szimplán jelentőségteljes pillantást vetek rá, s pislogok egyet ráadásként. Sikerült megörökölnöm az áldást? Talán. De mindenféleképpen válaszokat kellett találnom arra, hogy ki is vagyok valójában. Akadtak egy két erre mutató jelek főképp a konyhai tüzes pillanatokban, amikor a lángok csaptak az arcomba, mégsem okoztak különösebb égési sérülést.-Valahogy utána kellett járnom mi történik velem. Megmagyarázhatatlan tényezők, amik felett nem hajthattam fejet. Vagy a Testvériség buktat le, vagy én magam jövök rá az igazságra. Nagyapánk egész segítőkész volt, bár beletelt egy időbe mire rábukkantam. Vagyis...Ő, rám. - folytatom végül Beatrix meséje előtt, hogy végül Sheska is fel legyen világosítva a helyzetről.-De miért most, Beatrix? - kérdezem a nőt gyanakvóan végig mérve. -Nem akartam még nagyobb terhet a nyakadba varrni. A te érdekedben, Sheska. -pillantok még rá, mielőtt meg szeretne szólalni. Ennyit akartam mondani, talán több szóra nem is futná már belőlem. Sosem voltam jó a társalgásokban, s most aztán végképp nem ütöm meg a mércét a magam nyers, morgós stílusával.
Ha olyan fából faragtak volna, hogy képes legyek a fiatalokkal állandó kapcsolatot tartani nem tűntem volna el majdnem harminc évre az életükből, hanem magamhoz vettem volna őket. De elmentem, a kontinensre, és nem vállaltam a gyámságot, inkább a háborúkba menekültem, katonaként, zsoldosként, aurorként, mikor hogyan. - Nemes gondolat. - válaszolok csak ennyit, bólintva a fiatal nőnek. Milyen furcsa, hogy a húgom helyett inkább önmagamat látom benne, mikor ránézek. Azzal, hogy jelenleg a Roxforti auror képzésben veszek részt és még az Auror Akadémián is felvettem a kiképző szerepét talán még is csak egy kicsit oldalt választva, bár ez sem jelenti azt, hogy nem állnék tovább, ha éppen úgy érzem jónak. Sok csatát megvívtam, de az biztos, hogy nem fogok elpusztulni senki más háborújában, nem úgy, mint... Amikor Tiberius elkezd beszélni csak hümmentek, egészen addig, míg ki nem mondja azokat a szavakat, amiket nekem lett volna tisztem megtenni. Látom a döbbentséget a húgán és az én kemény vonásaim is megrebbennek, valahol úgy érzem, hogy megfosztottak a született jogomtól, hogy én mondjam el nekik a származásukat. Bár... ha egyikük vagy mindketten valóban örökölték a sárkány létet, nyilvánvaló, hogy utána mehettek annak, hogy micsodát. - Ki mondta el neked? Megörökölted az áldást? - kérdezek először csak ennyit, aztán Sheskára pillantok. Még szerencse, hogy nem fulladt bele a falatba, igen, ezt a reakciót vártam volna mindkettőjüktől, amikor előállok a történettel. - Édesanyátok sárkány volt és apátok volt a lovasa. Elhagyta a zárt közösségünket érte és elköteleződtek a "jó" oldalon és a Halálfalók a legsebezhetőbb pillanatban, az otthonotokban ütöttek rajtuk. Rajtatok. Ezért történt minden. - gördülnek le a szavak, a lehető legtárgyilagosabban, nem akarom a halott anyjukat, aki egyben a húgom is volt elkárhoztatni a döntéseiért. Ez az út vezetett ahhoz, hogy most itt álljak a mágiával leárnyékolt réten az unokahúgommal és az unokaöcsémmel. Nem folytatom, nem is változok át, hogy tovább sokkoljam, előbb kíváncsi vagyok arra, hogy a fiú hogyan bukkant rá az igazságra. Az is érdekes kérdés, hogy miért nem avatta be a húgát, ez együtt az értetlenségével egyértelművé teszi, hogy ő még soha nem változott át. Talán az ember apjára ütött? Milyen kár lenne...
Egyre kíváncsibb vagyok és úgy érzem nem feltétlenül kell még nekem is becsatlakoznom, hogy mindenféle riasztó bűbájokat szórjak, hiszen a bátyám és a nénikém elég bőszen ontják őket magukból. Maradok hát a szendvicsem majszolásánál, amíg ők tevékenykednek. Egyébként is én épp, hogy túléltem a tegnapi napot, ők meg erejük teljében vannak, jobb is, hogy nem én rántok pálcát, hogy ügyködjek. Bármennyire is erősnek mutatom magamat, azért kell a pihenés, hogy tényleg jobban legyek és közben persze folyamatosan pörög az agyam, mert minél előbb megszeretném vizsgálni a szerzett pisztolyt. Megnézném a rajta lévő rúnákat, hogy megértsem a működését, a létrehozásának módját és persze ki kell találni, hogy mi a következő lépés. Lehet, hogy én sem örülök neki, hogy a világ olyan, mint most, de azt sem akarom, mint akárki csak úgy kómába küldhessen, ha jólesik neki és ezekből a pisztolyokból egyre több kerül rossz kezekbe. Beatrix szavaira azért elmosolyodom. - Ha nem is az egyetlenek, azért még se ülhetünk csak úgy ölbetett kézzel távolmaradva mindentől. - vonom meg végül a vállamat, részben talán arra is célozva, hogy én úgy látom a nénikém sokkal inkább olyan típus, aki nem folyik bele a világ ügyeibe, hanem meghúzza magát. Én pedig nem ilyen vagyok, bár tény, hogy ebből a mentalitásból is örököltem egy adagot, különben nem lennék már itt, és nem lennék évek óta úgy a Roxfortban, hogy lassan már én magam sem tudom, hogy melyik oldalon állok, nem pedig más. Amikor viszont a bátyám beszélni kezd először egy kis szomorúsággal vegyült büszkeség ül ki az arcomra, de aztán, amikor bedobja ezt a sárkány dolgot még a szám is megáll rágás közben. Csoda, hogy nem tátom el és hullik ki az aktuális falat. Nem lenne valami nőies, de őszintén szólva nem állok távol tőle. A gyerekkorom egy jó része homályba vész bevallom. Valószínűleg benne volt a sokk is, amikor akkor ért, amikor megtámadtak minket és elszakadtam még a bátyámtól is. Azóta pedig valahogy nem beszéltünk erről, egyszerűen a múltat nem emlegettük fel sosem és kész. Én pedig mivel nem vagyok tisztában azzal, hogy bármiféle sárkánylétet örököltem volna, nem is került ilyesmi szóba sosem. - Miféle sárkánylétét Tiberius? - sikerül végre nagy nehezen megrágnom és lenyelnem a falatot, hogy megszólaljak. Látszik rajtam, hogy eléggé értetlenkedem, mintha arra gondolnék a bátyám csak viccel, pedig ő nem az a viccelődős figura, úgyhogy kis eséllyel van erről szó, de akkor meg miért érti? Valami átvétt értelemben kellene vennem ezt a sárkány dolgot?
Tárgy: Re: Bexley, London (kertváros) 2021-06-04, 15:35
The Family & Tiberius
[You must be registered and logged in to see this image.]Szemforgatva sétálok távolabb a kijelölt területtől, hogy aztán további riasztóbűbájokkal vonjam fel a környéket. Fogalmam sincs mire ez a nagy hajcihő, de nem tetszik, ha ennyire dirigál. Hiába család, néha úgy érzem Beatrix csak egy átfutó idegen, aki néhanapján meglátogat, majd évekre eltűnik. Végtelen körforgás, s bár sejtem, hogy neki is megvan a maga időbeosztása, azért tudnám értékelni, ha nem szorult helyzetekben jelenne csak meg. A kérdésemre tett válaszára csak halkan felmorgok nemtetszésemet jelezve, majd összefont karokkal nézek végig a nőn, azon tanakodva, hogy mégis miféle kérdéssel áll most elő.- Csinos és eszes nő volt. Apánk meg volt veszve érte. Még azt se bánta, hogy a sárkány létét takargatnia kellett. Úgy hitte, hogy ha bujkálunk, azzal nagyobb biztonságban leszünk a varázslóvilágon belül. Végül is... Igaza volt. Az első pillanatban mikor felvette a harcot az életét vesztette... -kezdek bele, ám ha Sheskának több mondanivalója lenne anyánkról, megadom neki az esélyt mielőtt újra rákezdenék. Érzékeny területeket tapogatok, ahogy édesanyánk arca felvillan lelki szemeim előtt. A mosolya, a gyengéd érintései, majd a halálba torzult arca, melynek képét sosem tudom kiverni a fejemből. Ott voltam... Mégse tudtam tenni semmit, hogy megakadályozhassam a halálát. -Van valami, amiről tudnunk kellene? -dörmögöm bajszom alatt, míg Sheska és Beatrix között ingázik tekintetem. Valami komolyról lehet szó, ha ennyi idő után is emlegeti. Ugyan akadnak halovány emlékeim édesanyánkról, sajnos többről nem tudok nyilatkozni. Miután a halálfalókhoz kerültem, némileg megváltoztatták a világnézetemet. Mára talán már a saját terveim szerint cselekszem, de annakidején, fiatal húsként könnyen formálhattak a saját képükre.
Míg Tiberiusban látom a hajlamot arra, hogy értékelje a családi köteléket, távolságtartóbb legyen a muglikkal, addig Sheskában látom még is inkább fiatal önmagamat. Lehet, hogy nem voltam ott, amikor felnőttek, de most itt vagyok, és ha így is olyan felnőtté váltak, akikben felismerhetem magamat, akkor ez a vér dolog nem lehet olyan légbőlkapott. Nem vagyok felkészülve egy beszélgetésre és drámázásra arról, hogy mennyi fájdalmat okozhattam, hogy nem jöttem értük, de szerencsére nem is erre szeretném terelni a szót. Persze még ennyi idő alatt is biztos vagyok benne, hogy eljön az a pont, amikor nem tartják magukban és nem hagyják a szőnyeg alá söpörni az árulásomat. A hoppanálás után természetesen azonnal körbefordulok, hogy megnézzem magamnak a zöld területet, a szendvicsemet csak ledobom becsomagolva a földre, annyira nem hajt a tatár, hogy befejezzem. Amikor a fiatal férfi elkezd mugliriasztókat felvonni egy kicsit felciccenek. intek neki, hogy menjen távolabb és távolabb, míg pálcát rántok és én az eget árnyékolom le, hogy egy kósza repülő vagy helikopter se figyeljen fel ránk a magasból. Ez már minden magyarázat nélkül tényleg eszemenet óvintézkedésnek tűnik, de nemsokára megértik, hogy miért. Addig is lehet csupán azt hiszik, hogy az unokahúgom - Nagyobb területre... még nagyobb területre... még egy kicsit. -
tegnapi fiaskója miatt védem ilyen nagyon magunkat, nehogy aktívan a nyomába járhassanak, vagy éppen Tiberius nem éppen tiszta priusza miatt. - Persze, és ti vagytok az egyetlenek, akik megállíthatják a világ pusztulását. Ugyan kérlek. - nézek rá, egy kicsit szemforgatva, fintort vágva - Egy kicsit több komolyságot. Mire emlékeztek a gyerekkorotokból, mire emlékeztek a húgommal kapcsolatban, édesanyátokból? - szegezem nekik az első kérdést, miközben az egész területet lefedjük, hogy aki véletlenül errejárna az se vegyen észre minket, se most, se később, mintha itt se lennénk. Érzékeny téma, hiszen a szüleik meghaltak, de én a testvéremet veszítettem el, szóval nyilvánvalóan nekem is az, hiába nem olvasható le az arcomról egyértelműen. Nem lesz hosszú a felvezetés, bár az időhúzás drámai is tud lenni, eljött az idő, hogy nyíltan beszéljünk.
Tény, hogy nem tudom, hogy a nénikénk miről is akar beszélni velünk és az is igaz, hogy talán nem kellene megbíznom a nagydarab mugliban, de mégis csak úgy érzem, hogy bizonyított annyit, hogy legyen rá okom. Persze ettől még nem várhatom el ezt a többiektől is, hiszen ők nem ismerik és azzal is tisztában vagyok, hogy a bátyám hogyan viszonyulhat hozzá. Én se vagyok éppenséggel muglirajongó, vagy hogy mondjam, de ez a fickó azért bizonyította, hogy annyira nem is semmirekellő, mint ahogyan a fajtája többsége. Pont ezért olyan szomorú, hogy gyakorlatilag ők nyomnak el minket, pedig sokkal nagyobb a tudásunk és sokkal erősebbek vagyunk nálunk. - Jól van, megértem, a család az család. - bólintok végül elismételve a bátyám szavait. Azért mondjuk lássuk be, csak mert a vér köt össze minket még nem mondanám, hogy például Beatrix mindent tudna rólam, vagy bármit elmondanék neki. Nem bukkant fel olyan régen az életünkben és igenis van okom neheztelni rá, amiért eddig nem dugta elénk az orrát, és még csak érdemben meg se magyarázta ennek az okát. De ezúttal még túlságosan fáradt vagyok, hogy erre esetleg rávilágítsak, így inkább a kávémmal és a hamarosan elkészülő szendvicsemmel foglalkozom, amit magamhoz is tudok venni, amikor végül az indulás mellett döntünk. Az biztos, hogy jó, ha elég távol megyünk, hogy ne okozzanak gondot a környékbeli muglik. Amikor megérkezünk, azért akaratlanul is megjelenik egy félmosoly az arcomon Tiberius kérdése hallatán, hiszen egyértelműen kiérzem a gúnyt a hangjából. Valahogy sose beszéltük ezt meg, hogy visszatért anya testvére a semmiből. Sose ültünk le durcás gyerekek módjára, hogy kibeszéljük mennyire fura, hogy egyszer csak előbukkan a semmiből és persze nem akkor tette, amikor tényleg szükségünk lett volna rá, de ettől még a gúnyos hangot ennek tudom be a részéről. - A vég folyton a nyomunkban jár. - vonom meg a vállamat, ezzel részben arra is célozva, hogy azért van a hátunk mögött néhány húzós esemény, ha csak épp a tegnapit nézem, ami nem sokon múlt, hogy nem került az életembe. Azért persze kérdőn pillantok a nénikémre, hogy mit is szeretne, ami ennyire titkos, hogy biztos, hogy ne legyen a környéken se mugli, se más, aki hallhatja, amiről beszélni akarunk, vagyis amit ő elakar mondani.
Tárgy: Re: Bexley, London (kertváros) 2021-05-21, 20:52
The Family & Tiberius
[You must be registered and logged in to see this image.]Jobb kedvemben lennék, ha a nagy darab melák nem tartózkodna itt, de ha kirúgnám őt akkor valószínűleg az ég szakadna rám Sheska dühétől. Egy vitához pedig épp annyi kedvem van, mint egy sétához egy zöld területen. - A család, az család. - vetek egy pillantást itt most Sheskára, erősen utalva a triónkra, hiszen minket a vér köt össze. Hogy mégis miféle bizalommal illeti a vendégünket, nem különösebben érdekel, viszont azt tudom jól, hogy édes kevés a család fogalmához. Nem különb egy külsősnél. Szokásomhoz híven szűkszavú maradok, ám arcom rideg keménységet tükröz továbbra is. Megkönnyebbültem, amiért Sheska felébredt és nem mutatja fájdalmának jelét, ám Beatrix itt létével egy újabb kapun sétálunk át és egész biztosan nem lesz megállás a küszöbön túl. Sheska jóízű falatozását és dicsérő szavait egy lágy mosollyal viszonzom csak, majd bökök felé állammal, hogy szépen fejezze is be az ételt. Míg én befejezem a kávémat és kitalálják merre akarnak menni, addig én elgondolkozok a megfelelő muglimentes helyen. Épphogy sikerülhet nekik magukkal hozni a maradék szendvicset, ugyanis a következő pillanatban már hopponáluk el velük Croick templomától nem messzi dimbes-dombos területre. Aligha járnak erre muglik, de hogy azért bebiztosítsam a helyet, egy mugliriasztóbűbájt is felvonok magunk köré. Amint védetté varázsolom a területünket már fordulok is Beatrix irányába és tárom szét karjaimat várakozóan a fontos beszédére. Az sem különösen zavar, hogy a séta helyszínre szimplán egy pár méteres körzetet jelent. - Miről lenne szó? Jön a vég? -gúnyosan szólalok fel a magam mély, medvehangjával. Ennyi idő után rögtön a magánbeszélgetéseivel akar minket sújtani, mintha valami háborgó közelednefelénk. A Testvériség is egyre többet mozgolódik a javunkra, melyet egyedül az Aurorok próbálnak elnyomni, eddig nem túl nagy sikerrel. Szinte már érzem a szabadság ízét... Csak egy karnyújtásnyira van. Mégis mi lehet ennél is fontosabb?
Egy kicsit elmosolyodom Tiberius mugli gyűlöletén, bár természetesen nem tudhatom, hogy az a problémája, hogy mugli, vagy szimplán az, hogy ebből adódóan gyengébb lehet Sheskánál - tehát a harcban nem megfelelő partner, nem lehet rá úgy támaszkodni, mint egy varázslóra. Még korai olyat visszaválaszolnom, hogy már azzal problémák vannak, hogy az egy ember ott a kanapén, főleg, mert itt terül el mellettünk így nem óhajtok még megjegyzést se tenni arról, hogy mi nem csak varázshasználók vagyunk, hanem annál sokkal különlegesebbek. Az már csak hab a tortán, hogy milyen hamar elkönyveltük félvállról, hogy egy párt alkotnak és fogalmunk sincsen arról, hogy az ismeretük kemény egy - bár kalandos - napot számlál. - Olyan dolgokról szeretnék beszélni, ami akkor sem tartozik rá, ha te megszavazod neki a bizalmat. - válaszolom és ezzel egyértelmű, hogy nem csak a sérülését akartam megnézni és nem csak aggódtam érte. Egy helyen vannak, végre, és nekem is van egy szabadnapom amit nekik szentelhetek. Talán az időzítés nem a legjobb, hiszen vélhetően Sheska még kimerült és jó darabig gyenge lesz a halál közeli élménytől, de azt hiszem elmondhatjuk, hogy más-más úton haladtunk végig az életünkön, még is kemény acéllá edzettek minket az évek. Röviden szólva: kibírja. - Helyes, ez a beszéd. - biccentek a lánynak, aztán amikor a kezembe nyomja Tiberius a tányért és kávét tölt az asztalhoz leülök, bár kelletlenül. Jobban örültem volna, ha azonnal indulunk, de nyilvánvalóan el kell fogadnom, hogy nem a vendéglőben vagyok, hogy elvitelre kérjem a kiszolgálást papírpohárban és ételhordóban. A kávét én is feketén iszom, a szendvics pedig kicsit megnyugtatja a rosszallásomat. Végül is időnk van bőven... nekünk aztán tényleg, nem úgy, mint az embereknek. - Kioktatásban nem gátolna meg a fickó jelenléte, nem zavartatnám magamat. - válaszolom először a fiatal férfira, majd a nőre pillantva. Megértem, hogy nem tekintenek rám teljes bizalommal és szeretettel a rengeteg elszalasztott év miatt. Hoztam egy döntést, egy olyat, ami az egész életünket határozta meg és már nincs visszaút, sőt, azt se tudhatjuk, hogy jó, vagy rossz döntés volt. Nekik nem volt beleszólásuk és ez bizonyára fájhat, de hosszú éveink vannak, hogy megbocsássanak. Én tudok várni. - A legalkalmasabb egy zöld terület lenne a városon kívül, ahol nem lephetnek meg minket. Se mugli. Se varázsló. - kötöm ki Sheska gondolatait folytatva, így talán már érzékelhető, hogy nem csak a kanapén gémberedő izomemberrel van problémám, hanem valami olyan volumenűről van szó, amihez tényleg senkinek semmi köze rajtunk kívül. - El tudsz hoppanálni minket ilyen helyre? - fordulok Tiberius felé várakozóan. A kávémat olyan gyorsan ledöntöttem, mintha csak egy pohár víz lenne a szendvicseket meg valóban el lehet csomagolni egy pillanat alatt, persze szorosan, hogy hoppanálás közben ne essen szét az egész. A sárkányok különösen erősen védik magukat, az elméjüket, hiába figyelem minden rezdülésüket, így még mindig nem tudom, hogy melyikük örökölte, vagy éppen mind a ketten a húgom örökségét, de itt az ideje, hogy mindenre fény derüljön.
A kijelentés után abbahagynák a gyakorlatot és visszatérnek az életükhöz, ameddig Beatrix elintézi az utazást a sárkányok városába valamikor a jövőben, hónapokkal később, és visszatérünk a sztori-szálra, amikor több időnk lesz rá, ha az nektek is jól hangzik! 
// 
