2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
[You must be registered and logged in to see this image.]Tisztában vagyok azzal, hogy tudja, mikor vagyok a közelében, így nem is maradok sokáig távol tőle, csak amíg felmérem a terepet, hiszen nem tudni, hogy mikor van vele néhány embere vagy mikor mit tervez. El is hoppanálhatnánk innen, ha éppen dolgunk akad, de most nincs semmi, amit el kellene intézni, legalábbis egyelőre nem tudok róla. Haragszom egyébként rá, még mindig, hiszen amiért nem lehet most velem, más férfi mellett kellett felnőnöm és eleinte rohadtul nehéz volt. Perselust hosszú távon elviselni… Na meg persze engem, szóval nem volt éppen kellemes az utóbbi pá révem, de most, hogy nagykorú vagyok, már külön élhetek, a régi birtokon, de apámat mégse láthatom ott vendégül, hiszen megfigyelnek, ezzel tökéletesen tisztában vagyok. Na de nem kéne most ezen gondolkodnom, inkább apám mellé sétálok, majd nemsokára már köszöntöm is, így kérdezve rá arra, hogy nem várattam-e meg túl sokáig, majd ez után kezdünk bele a normális beszélgetésbe. - Igen, valóban olvastam, bár nem voltak túl bő szavúak. Mesélsz róla? – őszintén érdekel, hogy mi történt, hogy miért támadták meg őket pontosan, hiszen mindig van valami ok, ahogy a harc részleteit is szívesen meghallgatnám. És hogy velem? Hmm, akad néhány dolog, mint mindig, bár azokat a dolgokat, amiket neki intézek ,azokról tud, de akad valami, amiről még nem. - Akadnak dolgok, amik aggasztanak… - kezdek bele, miközben tekintetem a whiskys üveg felé irányul, így amikor azt megkapom apámtól, csak finoman biccentek felé. – Köszönöm! Jó, hogy gondoltál rám, már untam az itt kapható minőséget. – húzom el némileg a szám, majd pálcám elővéve kicsinyítem össze az üveget, ez után pedig kabátom zsebébe rejtem. Nem kell nekem a pofázás, így könnyedén be tudom majd juttatni a Roxfortba. Ez után viszont a pálcám ismét elteszem, nincs rá szükség, inkább arra volna, hogy meséljek. Lassan hátam nekidöntöm az egyik vastagabb törzsű fának, majd onnan fürkészem apámat. - Akad valaki, aki a helyedre pályázik és úgy érzi, hogy ő lesz az új Nagyúr. Rasmus Halmar a neve, nem tudom, hogy hallottál-e már róla és nagyon azon van, hogy eláruljalak Téged és mellé álljak. – nem köntörfalazok én se, elég egyenesen mondom a másik szemébe mindazt, ami történt. Az úgyse érdekli, hogy Pitonnal hogy vagyunk, mert bár a gyámapám, mégse az igazi, ettől függetlenül azért hozzá is elkezdtem már kötődni, hiszen jó pár éve nevel és vigyáz rám és ő legalább nem avatkozik bele Gavin dolgaiba. Esze ágában se volt maradásra bírni, amikor nagykorúvá válásomkor kijelentettem, hogy hazaköltözök, szóval nekem megfelel úgy az a kapcsolat, ahogy van. Most az érdekel, hogy Gavin mit fog szólni ahhoz, amit most megtud tőlem, hogy miként érinti majd, hogy pont engem akarnak ellene felhasználni. Végtére is, én jó szövetséges lennék, közel tudok férkőzni apámhoz, de soha se árulnám el, erre majd rájönnek idővel mások is.
//A másik fél inaktivítása miatt a játékot lezártnak tekintem!//
Várakozás közben előveszem a nagy laposüvegem és kortyolgatok. Ez amolyan meditáció nálunk. Ami kell az kell. Meg jó szórakozás is. Amíg várok a hercegnőmre, addig is iszok, nem kezdek el unatkozni. Ha unatkozok, nagyon morbid dolgokra vagyok képes. Ezért sem volt tanácsos Rainát sokáig felügyelet nélkül hagyni még régebben. Vagy én vagy a bátyám figyeltünk. Ez ilyen család. A tájat kémlelem és piálok, így várakozva. Figyelem, ahogy az ég színei kezdenek változni, ahogy jön a sötétedés. Olyan így, mint egy letakarítatlan, véres kínpad. Tök szép. Ez meg kellene festeni. Vérvörös az ég alja, ahogy bukik le a nap és jósolja, hogy holnap bizony szeles napunk lesz. Egy mugli könyv szerint meg, ha reggel vörös az ég, akkor vért ontottak az éjjel. De érdekes, nem mindig az, tehát az egy büdös nagy hazugság. Nem kell hallanom a lányom lépteit, hogy érezzem, hogy itt van. Legilimencia, jó cucc, köszönöm. Felszegem a fejem, várva, hogy előlépjen. Nem kell tartania illetéktelenektől, akkor nem várnék itt. Ahogy megszólal elmosolyodom kissé és rápillantok. - Dehogyis, hercegnőm, egyáltalán nem. - formális kérdés, formális válasz. Vártam én eleget, lehet, hogy ő meg büntetett, de lényegtelen. Valamilyen szinten megérdemlem amit a sors mér rám. Felé fordulok teljesen és kissé összehúzott szemekkel méregetem. Valami nincs rendben. De majd elmondja ő, nem inkvizícióval kell kezdeni. Ha nem mondja, akkor is kiszedem belőle. Pont. - Nem panaszkodhatok. De úgyis olvastad a Prófétában a kis esetet, amiben majd egy tucat aurort öltünk meg a nagybátyáddal. - vonom meg a vállam kis mosollyal. Mintha nem számítana, mintha ez mindennapos lenne. - Veled mi újság, kincsem? Látom, hogy a tekintete a piás üvegre siklik, amit neki szántam, úgyhogy egy félmosoly keretében adom át neki. Nekem természetes, hogy nem csöpögünk. A mi kapcsolatunk más, bizonyos tekintetben mélyebb sokkal. Nem köntörfalazunk, untatjuk egymást. Csak a lényeg, semmi rizsa, az a haladás titka. Kis némaság áll be kettőnk között, ami jelzés nekem arra, hogy mondhatom a magamét. - Van valami érdemleges az iskolában vagy körülötte? - kérdezem szenvtelenül. Tudja, hogy nem az érdekel, hogy jaj, jelest kaptam bájitaltanból... Ha bukna is belőle, nem fogom Perselust megharapni érte. Van egy múltunk.
[You must be registered and logged in to see this image.]Éppen elég időt töltöttem el a Szárnyas vadkanban, tovább nincs maradásom, ugyanis van egy fontos dolog, amit meg kell tennem. Apuci már vár rám, én pedig nem fogom túl sokáig megváratni, mégha egy icipicit talán igen. Percre pontosan egyébként se szoktuk megbeszélni a mi kis találkáinkat, így csak kényelmes tempóban hagyom el Roxmorts utcáit, hogy megindulhassak az erdő felé teljesen fekete öltözetemben, és a földes útnak hála még a magassarkú kopogása se hallatszik. Dús, barna tincseimbe lágyan kap bele a délutáni, hűvös szél, így téve még vadabbá külsőmet. Nem lehet ok panaszra, én pedig teszek is érte, hogy ez így maradjon. A méterek egyre inkább fogynak, én pedig a közeledő sötétedést kihasználva lassítok, halkítok lépteimen. Szeretnék némi meglepetést okozni a rám váró férfinak, bár tudom, hogy ahogy kellően közel kerülök hozzá, tudni fogja, hogy itt vagyok, mégis, kíváncsi vagyok, hogy mivel üti el az időt. Ahogy tehát látó és hallótávolságba kerül, kis időre megállok, figyelek, felmérem, hogy egyedül van-e, majd csak ezek után lépek ki a sötétségből és indulok meg felé. - Remélem nem kellett túl sokat várnod rám. – ez puszta formalitás részemről, őszintén szólva hidegen hagy, hogy mióta várt. Elrontotta az életét, most pedig bujdosnia kell, ennyit időt pedig szánhat a lányára, hogy ilyenkor várjon rá. Na persze nem várok én mindent, egy karácsonyi sütögetéstől a fa mellett egyenesen frászt kapnék… Az valahogy távoli. Sose voltak az életünk részei az ilyen családi ünnepek, nem szoktunk boldogan vasárnapi ebédeken részt venni, nekünk erre nincs szükségünk, szerintem bátran mondhatom mindkettőnk nevében. - Hogy telt az utóbbi heted apám? – némi érdeklődéssel kezdem, miközben barna szemeim természetesen kiszúrják azt az üveg italt, melyet magával hozott. Néhány órával ezelőtt még igazán örültem volna neki, de most se vetem meg, remélem, hogy nekem hozta. Ennyi ajándékot igazán megérdemlek. Addig nem állok meg, amíg elé nem érek, de nem puszilom vagy ölelem meg, nem érzem szükségét ilyen mozdulatoknak, mind csak színjáték lenne, hazugság, ha pedig nem őszinte, akkor minek tegyük meg? Egymás előtt nem kell titkolóznunk. Persze, szeretem őt… vagyis hát valami olyasmi, mert szeretni ugyebár nem tudok, de az biztos, hogy fontos nekem, szükségem van rá. Ő az egyetlen ember az életemben, akinek megviselne a halála, akit nem akarnék csak úgy elveszíteni és akiért bármit meg is tennék, de ezt nem fogom csak úgy elárulni neki, talán ő is tudja, de túl érzelgős lenne, ha beismerném. Végül kezeimet lazán kabátom zsebeibe mélyesztem, nincs már túl meleg így ősszel, majd türelmesen várok, hagyom őt is szóhoz jutni, nehogy elnyomva érezze magát.
Szombat van. Talán az egyetlen nap, ami tanév alatt, minden héten belém tudott szuszakolni egy leheletnyi normalitást. Nem mintha, a hercegnőm nem tudná, hogy mi vagyok. Egymagam neveltem fel. Ő az én legnagyobb kincsem. De ez nem menti fel attól, hogy ne kapjon az én elcseszettségemből egy jó nagy kanállal. Túlzottan rám ütött belül. Kívülről a színeim hordja magán, elvégre egy világos hajú és szemű nő szülte. De én belülről is sötéten vagyok satírozva, ahogy a lányom is. Sok szülő azon mereng, hogy milyen kis aranyos volt a gyerekük, mikor még kicsi volt. Én azon, hogy milyen gyönyörűen forgatja a kést, hogy milyen szépen kínoz és vallat. De ő egy McIntyre. A családfánkba mélyen gyökerezett a gyilkosság. Ezek vagyunk mi. Évszázadok óta. Az erdőben beszéltem meg vele találkát. Bár nem túl koránra. Én is sokszor csináltam őrületes dolgokat Roxmortsban. Azt hiszem Rainát is... De mindenesetre hoztam whiskey-t a saját pincénkből, nem tudom milyen mocskot szolgálhatnak fel itt. Amíg várok van időm elgondolkodni. Mikor lesz vajon a napja, mikor végleg kiszáll a fészekből az én gyönyörű madaram? Mert ugyan gyilkos vagyok, de miután megöltem anyját és a kezembe vettem a lányom, valami megváltozott bennem. Nem sírt, csak nézett fel rám, kacagva és nyúlkálva felém, míg a lábamnál az anyja vére elfolyt szépen. Olyan pillanat volt, amiért érdemes élni. Remélhetőleg hamarosan pedig jön valami hasonló. Nem unokára gondolok, sőt abban is biztos vagyok, hogy Raina nem megy férjhez. Előbb eszi meg őket élve. Ugyanúgy játszik a férfiakkal, mint én a nőkkel. De nem lehetek vele túl szentimentális. Az nem... én lennék. Büszke vagyok rá mérhetetlenül. Dicső örököse lesz mindannak, amit felépítek, elsősorban neki. De nem tudom, hogy az én szívem képes-e egyáltalán szeretni.
