2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Nem igazán tudom, hogyan reagáljak Cody szavaira. Nem igazán értem mitől lenne ő felelős azért ha én csinálok hülyeséget. Az egyedül az én hibám. Egyedül az én felelőségem nem? Attól hogy nagyob mért tartozna bármiféle felelősséggel értem? Mindenki önmagáért felel nem? Egy sóhajjal lecsússzanok az asztal lapjáról. Vitatkoznék, hogy ennek semmi értelme, de így is érzem a tekintetén, hogy ma nem lesz se sakk, se séta a melóhelyére. Akárhol legyen is az.
Mintegy végszóra megjön a prefi a sérülttel. Inkább maradnék itt, és segítenék Codynak ellátni a sérültet, de még mielőtt megkérdezhetném mit segítsek Cody rám szól, hogy menjek a prefivel. Nem igazán szoktam jól kijönni egyik prefivel sem. Így rendszerint rájuk legyintek, és látványosan nézem levegőnek őket. Most viszont nem nagyon van kedvem balhézni. Ráadásul be kell látnom jelenleg inkább akadályozom semmint segítem Codyt. Ez pedig nem jó.
- Kommunikációs gondjaim vannak. De megpróbálom. Kösz. Mindent. - mosolygom még egy halványat, majd szó nélkül indulok a prefi után. Lényegében csendben hagyom hogy felkisérjen a Dáma elé. Ott búcsut int, ámbár megvárja a folyosó végén, hogy belépjek a klubhelyiségbe.
A klubhelyiségben letelepszem a kandaló elé, és a Codytól kapott gyógynövényes jegyzeteket kezdem olvasgatni. Hosszú éj lesz ez.
Sóhajtok egyet - Tisztázzunk valamit! Itt a suliban amennyiben felelősséggel bíró idősebb társaságában vagy és az nem szól rád, hogy hülyeséget csinálsz, vagy nem hívja fel a figyelmet rá, hogy valamit másképpen kéne, ő ugyanúgy felelősségre vonható. Hogy ezt persze mennyire veszik komolyan, vagy kezelik élőként, az már a tanárok dolga. De én azt mondom, inkább most menj, mint hogy utána Pitonba ütközz, vagy Hóborcba. Rögtön megmutathatnád, hogy tényleg igyekszel. - persze nem eresztem el a fülem mellett azt amit mond, hogy nehezen alszik. Sőt elgondolkozom rajta. - Lehet nem ártana neked valami, ami kifáraszt. Egy sport, vagy hobbi amit szintén rendszeresen csinálsz. - Arra hogy felveti, hogy velem jönne egyértelműen úgy nézek rá, hogy abból lejöhet "semmiképp!". Meg is csóválom a fejemet. - Ne haragudj, de biztosan nem viszlek a munkahelyemre. - kis mosolyt azért megejtek mellé. A sakkra csak szusszantok. Ha most azt mondom neki, hogy oké, akkor én épp úgy felrúgom a szabályokat amiket fentebb emlegettem neki. Azonban a sakk mint terápiás eszköz végül is jó lehet. Erősen eltűnődöm. - Legközelebb sakkozunk! Ömm.. írj, vagy rajzolj, vezess naplót! Azok is mindig jók tudnak lenni. És a klubbhelységben senkit nem zavarsz ilyenkor. Ott nem szólhatnak bele mit csinálsz.... - és mintegy végszóra, kivágódik a gyengélkedő ajtaja és egy Hollóhátas prefektus támogat be egy egyed éves síró, nyöszörgő Mardekáros lányt. Felállok és elébük sietek. Megérkezett az első páciens ma estére. Oda lépve hozzájuk átveszem a kölyköt, a lába sérült, a prefi elmondja hogy elkapta az az ostoba lépcső és kifordult a térde szerencsétlen lánynak. Tényleg nem néz ki jól. Felnyalábolom óvatosan és az egyik ágyhoz viszem. - Gina! Horatius felkísér a Griffendél toronyba, kérlek légy vele rendes! Jó srác. - mondom és innentől a kificamodott lábú lánnyal foglalkozom. A Hollóhátas egyébként tényleg a normálisabb prefik közé tartozik. És Ginára sem förmed rá, nem is kötöszködik, csak int neki hogy menjen vele.
Kissé félre biĺentett fejjel nézek rá fűrkészően. Értem én amit mond, csak olyan távoli, megfpghatatlan, idegen. Régen nem engedtem meg magamnak, hogy bárkivel is ennyire nyílt és közvetlen legyek. De vele valahogy olyan könnyű beszélgetni. Arra amit a szabályokról és McGalagonyról mond csak csendesen felsóhajtok.
- Legfeljebb az enyémet szedi le. Bár nem hiszem hogy meglepődne. Tudod nem azért bóklászok éjjel a folyósókon, mert annyira szabályt akarok szegni. Egyszerűen csak nem tudok aludni, és muszáj csinálnom valamit, mielőtt megkattanok. A séta segít valamennyire. Talán. - mondom csendesen. Nem igazán akaródzik felmenni, hiába hesseget mint egy macskát, és hiába van igaza a maga módján. Szinte könyörgően nézek rá.
-Nem akarsz inkább sakkozni, vagy... vagy mégis magaddal vihetnél a munkahelyedre... senki nem tudná meg ígérem... csak ma éjjel... - nézek rá nagy boci szemekkel. Persze, ha megint elzavar akkor nem lesz más választásom, mint lekopni, mint a festék, és feloldalogni a klubhelyiségbe. De jobb volna vele. Nem tudom mért nem akarok ma éjjel egyedül bóklaszni... nem tudom mi van velem...
- Nem mindenért kell adni valamit az életben. Vagy legalábbis, nem mindig annak adsz utána, akitől kaptál. De ezzel nincs baj. Az élet ilyen... is tud lenni. - teszem hozzá csendesen. Szeretném, ha megemésztené a hallottakat és mondjuk irigylés helyett, lecsapódna benne a lényeg és erőt merítene. - Félsz tőle, mégis kapaszkodsz belé. A kontakt mindig ott van, csak meg kell találni. Mind a barátkozáshoz, mind a kommunikációhoz gyakorlás kell. Nem kell túlspirázni, csak csináld! Csak kapcsold össze és értsd meg; vannak helyek és személyek, akik igenis értékelik a szabályok betartását. Akik nem látnak rögtön rosszat beléd, akár ismernek, akár nem. - aztán meghallom az óra gongását és felnézek rá egy szelíd mosollyal. - Például, most hogy idő van, hiába esik jobban esetlegesen beszélgetned velem, kötelességnek veszed, hogy felmenj a takarodó miatt. A szabályok betartása, olykor meg fogja gátolni, a kedvteléseket. De rendszert vihet az életedbe, ami viszont már össze kapcsolhatja a kellemeset a hasznossal. - hallgatok egy kicsit. - Gondolkozz el azon ki vagy és ki szeretnél lenni. És gyakorold, a szabályszerűséget. Ha jól csinálod, téged fog szolgálni az egész, hiszen, valójában a rendszer azért van. - sóhajtok egyet. - És most sicc felfelé! Ha McGalagony itt talál, mindkettőnk fejét leszedi! - rámosolygok, és ezzel voltaképp útjára is engedem!
Tényleg nem gondoltam, hogy nekem adja azt a kenőcsöt. De úgy tűnik ez a srác már csak ilyen. Rendes. Túlságosan is. Mielőtt tiltakozhatnék leint. Így csak zsebre rakom a tégelyt. - Kösz, de nincs semmim, amit adhatnék érte. - látszik a fejemen, hogy nem igazán tudok mit kezdeni ezzel az ajándék dologgal. Évek óta nem kaptam senkitől semmit csak úgy. Leszámítva Mercutiót. Ő időről-időre felbukkan valami aprósággal, jobbára teljesen haszontalan és vagy felesleges apróságokkal. De legalább szórakoztató. Na meg hát egy vadászgörénytől ez is igazán nagyszerű teljesítmény. Nem véletlen a kis állatka a legjobb barátom. Tény hogy sokkal jobban kijövök az állatokkal, mint az emberekkel. Elgondolkodva hallgatom, és felülök az asztal tetejére, ahol érkezésemkor még nekem írt gyógynövényes összefoglalót. Látszik rajram, hogy nem igazán tudom hova tenni ezt a mai estét úgy egyáltalán.
- Nyugi a hallgatásban verhetetlen vagyok. Na meg a vadászgörényemen kívül úgyse hallgatna meg más. Na meg én is túl szoktam néha tolni a dolgokat. Engem nem zavar. - mosolyodom rá haloványan, szomorkásan. Érzem én, hogy abból amit mesélt neki se volt egyszerű élete, mégis, hogy tudott felül kerekedni a sok szaron? Hogy tud ennyire jó lenni? Megfejthetetlen rejtély. Irigylem, mert megmaradt a humora, optimizmusa, a bizalma az emberekben. Neki annyira könnyen megy a barátkozás. Nem. A hangsúlya ellenére meg sem fordul a fejemben hogy nem a hugrában kéne lennie. Velem annyira... annyira rendes. Meg sem érdemlem. Érthetetlen.
- Tudod, én attól félek, hogy már nem lehetek más mint a múlt. Hiába nem akarok semirekellő utcai suttyó lenni, nem tudok más lenni. Az emberek, akárhogy igyekszem nem fognak mást látni bennem. Valahol az elmúlt hét évben elveszett a kontakt a világ és köztem. Elvesztettem a képességet a barátkozásra, kommunikációra... a jó dolgokra úgy egyáltalán. -mondom csendesen.
Éppen áthallik a nagy toronyóra ütemes hangja, mely jelzi, hogy vissza kéne térni a klubhelyiségbe. Innentől csak ott lehet tartózkodni. Mégsem mozduluk. Nem tűnik úgy hogy menni akarnék. Elvégre mi is várhatna ott rám? Egy újabb álmatlan éjszaka?
megkocogtatom a kis tégelyt. - Ez a tiéd. Azért szedtem ki a nagy tégelyből, hogy legyen. Tedd el! - leintem egy határozott kézmozdulattal mielőtt vadul tiltakozhatna és részemről a kenőcs kérdése le is zárult bizony! Elgondolkozom, hogyan is fogalmazhatnám meg neki. - Gina, a jövődnek, nem a gyerekkorodról kellene szólnia, nem a múltadról, hanem arról amivé válni szeretnél. A gyermekkorod össze tört, van akinek soha nem is volt igazán.. - vállat vonok. - De attól még mind felnőttünk. A jelen és a jövőképedet kellene erősítened. Persze az ember életében sok fájó pont lehet, van amit egész életében magával hordoz, de számodra fontos lenne, ha elgondolkodnál ezen... - hallgatok egy rövidet és elgondolkozom, hozzá tegyem-e ami felmerült bennem, végül úgy döntök hozzá teszem. Nézek rá valami különös ül meg a tekintetemben. - Néha, nem találunk semmit. Sem a jövőnk képében, sem a maszk alatt. És ez ijesztő tud lenni. Az üresség és a céltalanság ijesztő. Főleg ha van mellette egy véka keserűség. De... fontos, hogy engedd magadnak az új és jó dolgok megélését. Az új persze nem mindig lesz jó, de a tanulság fontos! Ha pedig ezekre a tanulságokra figyelsz, akkor akár lesz is miből újra építkezned!...- Sóhajtok egy hatalmasat. - Egy szó mint száz, emészd meg ezeket, rágcsáld kicsit őket és legfőképp használd! Egyenlőre felesleges lenne ennél többet mondanom, vagy a nyakadba szakítanom! - Az utolsóra nézek rá hosszabban - Tudod... egész este mesélhetnék neked a szüleimről sőt az egész családomról és arról, hogy mennyi borzalmat követtek el... Hihetetlenül gonosz emberek voltak. A legtöbb közülük.. És szentül szerették volna, ha a nyomdokaikba lépek. Ez ügyben mindent megtettek amikor még megtehették. De attól mert ők gonoszak voltak a világgal, velem, és saját magukkal szemben is, attól nekem nem kell ilyennek lennem. A tapasztalat nem maradt el; tőlük is tanultam valamit. Mégpedig, hogy milyen nem akarok lenni, és hogyan nem akarom élni az életemet! - tartok egy kis szünetet, hagyom neki had eméssze. - Azt, hogy ennyire hiszek benne, hogy nem csak a szüleimhez hasonló emberek léteznek, az egyetlen dolog, ami igazolta, pont a tapasztalás vágy volt. - Vállat vonok. Kissé túl ömlengősre sikeredett.. Nem tudom mi van velem. - Na mindegy... bocs egy kicsit túl toltam.. Ennyire nem szoktam bele menni... Ó és.. amit a családomról mondtam, felejtsd el! Meg sem történt! Rendben? - nézek rá komolyan, voltaképp a dolog nem kérés, hanem tényközlés akart lenni. És még akár Ginában is felmerülhet a kérdés, hogy mi a búbánatos rossebet keresek a Hugrában?!
Egyszerűen nézek a srácra és nem értem őt. Nem tudok mit kezdeni vele, és a szavaival. Meg úgy általánosságban a helyzettel. Fogom a kis kenőcsös tégelyt, amit adott, hogy bekenjem a zúzódásom, és lerakom elé az asztalra. Nyilván nem fordul meg a fejemben, hogy magammal is vihetném, hogy többször használjam, amíg el nem múlik teljesen az az undok folt.
- Lehet, hogy faszság, de az enyém, és csak ennyim marad a múltamból. Néhány darabjaira hullott, összetört gyermek álom. Többé már sosem lesz semmi, olyan mint azelőtt. És a megfosztott gyermekkort senki nem adhatja vissza. - mondom csendesen, de elfordulok. Nem nézek rá. - Miért táplálnék hiú, hamis reményt, hogy normális lehetek, boldog jó élettel. Megmondták, hogy senki vagyok, és semmire sem viszem. Talán igazuk is van. Talán tényleg csak egy semmirekellő utcai tolvaj vagyok, aki sosem lesz több. Hiába minden. Mért tenném hát nehezebbé a búcsút magamnak a szép és jó dolgoktól, mint a könyvtár, vagy üvegházak, vagy a karámok... - sóhajtok lemondóan.
- Tudod, vannak felnőttek, akik csak az erőszakot ismerik. Vannak akik, csak az alkoholt és az erőszakot ismerik. Vannak, akik nem bántanak fizikailag, csak azt tudják, hogyan uralkodjanak rajtad fenyegetéssel, és zsarolással, és vannak azok, akik simán csak akkor is hazudnak, ha kérdeznek, nem ha állítanak valamit. A lényeg, hogy a felnőtt világban, mindig mindenki akar valamit, és mindennek ára van. Nem igen találkoztam még, olyan szerzettel, mint te. Nem is nagyon tudom, mit kezdjek ezzel az egésszel. - valóban nem tudom mit kéne most tennem, vagy mondanom. Annyira fura, csodabogár ez a srác. Vajon honnan szorult belé ennyi jó szándék, naivás, és optimizmus, és úgy egyáltalán... Jó, talán igaza van, és nem minden felnőtt gonosz szörny, de a többségük igen. A kevés olyan csodabogár, meg mint ő, nos nem tudom, hogy képes túlélni... egyszerűen nem értem, és nem tudom értelmezni az önzetlen segítség fogalmát, mert a srác az első aki ilyen az apám halála óta. Egyszerűen nem értem miért. Mi az üzlet ebben neki? Valószínűleg tényleg úgy nézhetek rá, mint akinek fogalma sincs, mi illik ilyen helyzetekben, vagy mit kéne tenni, vagy mondani... Alapvetően nem tudom, hogy kezeljem a szituációt, ezért jobbára csak elkezdek a gyógyszeres szekrények mellett fel-le sétálni, és az üvegcséket bámulni...
- Egyszer arra is sort kerítünk. - mondom egyszerűen egy rövid mosollyal. A hülyéskedésre csak felröhögök jóízűen. Úgy érzem a humora legalább nem veszett el. Ezt örömmel nyugtázom.
Amikor lereagálja amit mondtam neki pislogok egyet és kelletlenül, megkomolyodva kibukik belőlem. - Remélem tudod, hogy oltári faszságot mondtál. - nem vagyok se ingerült, se mérges rá, amiatt amit mond, inkább elgondolkoztat. Ami pedig utána jön csak még nagyobbat nézek rá. - Hé hé hé! Ácsi! Egy felnőtt után nem ítélheted meg az összeset! Főleg nem itt a Roxfortban. - kissé értetlenül nézek rá. Aztán megcsóválom a fejemet, nem lemondóan. - Csak gondolkozz el ezen: Itt nem vagy egyedül! Ha az itteni lehetőségeket nem használod, még annyiból sem lesz, hogy merítkezz mint előtte. - mondom csendesen. - Legyen ez a házi feladat, emészd ezt meg kérlek! - megtoldom egy bátorító mosollyal - Arra meg, hogy engem kivel hoznak szóba, gondolhatod mennyire érdekel. Ugyan mi fogást találna bárki ezen? - költőinek szánom a kérdést és látszik is a fejemen hogy marhára nem érdekel ki mit mond. A növénykéire pillantok és szusszantok egyet. - Voltaképp elég soknak nem jó, ami nem mocsári, vagy vízi. Értékelendő az önállóságod, és az utána járásod, de... túl sok plusz kört futsz. És nem is a legjobb utakon. - nem szemrehányásképp jegyzem meg neki, de azért egyértelmű, hogy mire célzok.
Tényleg jó, hogy Cody szereti az irodalmat. Shakespeare-t mindketten szeretjük, ez jó. Nem sok ember akad, akivel ilyen műveket meg lehet vitatni... Na meg a mondata arról, hogy van tehetségem... nos talán. De... mint tudjuk a firkálás haszontalan dolog, nem lesz tőle tele a hasad. Még ha néha jól is esik ilyen haszontalan dolgokat művelni. - Szívesen meghallgatnám a verseidet.- mosolygok rá. Tényleg. Szeretem a verseket, és a srác határozottan kíváncsivá tett. Bár nem értem őt, és a barátságos viselkedésének okát, de attól még kíváncsi vagyok rá. A hülyéskedésére felröhögök ismét, és a kezemmel kezdem legyezni, mintha lenne benne valami óriás legyező... - Így jó lesz, Őfényessége? -kérdezem kajla vigyorral hülyéskedve.
Aztán elkomolyodik, és én is. Most komolyan? Mit mondjak? És hogyan reagáljak erre. Értem én a szavait... de... ahogy a szívem felé bök, csak fájdalmasan elmosolyodom. - Az már régen megszakadt. A fizikai valómnak meg már nem számít.- vonok vállat, valami túl keserű hangnemben, ami olyannyira nem illik egy ilyen fiatal archoz. Ahogy átértelmezi a mondatot egy percig csak állok, és nézek rá. Ez megint valami olyasmi, ami megfoghatatlan, és ismeretlen, és érthetetlen számomra. Mit kezdjek ezzel? De tényleg? - Tudod, legutóbb amikor segítséget kértem egy felnőttől csak néhány kék-zöld zúzódással lettem gazdagabb. Köszi nem. Megoldom magam. Én Gina vagyok a túlélő. A fél életemben egyedül boldogultam. És jól van ez így. Nincs szükségem, újabb csalódásokra, és fájdalmakra. Talán neked is jobb lenne, ha elkerülnél... nehogy egy olyannal kössenek össze, mint én. Túl rendes srác vagy ahhoz. - mondom valami fura keserű szájízzel. Nem. Nem azért mert még fájna. Régen volt. A sebek behegednek, a lila foltok felszívódnak, noha az emlékük megmarad. Egyszerűen csak ilyen a felnőtt élet. Hideg és kegyetlen, amiben nincs helye gyermek álmoknak. Csak magadra számíthatsz. Ennyi. - Ez csak átmeneti megoldás, amíg nem találok jobbat. Milyen növényeknek nem jó? - kérdezek inkább valami mást. Részint mert tényleg érdekel, részint terelésként is, erről a sötét témáról...
Eltűnődöm a kedvenc művek kapcsán - Csehov-ot nagyon szeretem. És ami mondjuk inkább szórakoztató irodalomhoz tartozik az Alan Dean Foster: Alien-jei. - na ezek azok a művek, amik után senki a büdös ég világon nem hinné el, hogy aranyvérű vagyok..! De annyira nem is bánom. - És persze Shakespeare-t is szeretem. Többek közt a Macbeth az egyik kedvencem. - Eltűnődöm megemlítsem-e neki De Sade márki- tól a Justine, avagy az erény meghurcoltatása című könyvet... de úgy döntök azzal azért még bőven ráér. Ha egyszer felfedezi magának ám legyen, ezt az igét kivételesen nem fogom terjeszteni, holott látom benne a rokokó túlfűtött filozófiáját, ami az én humorommal karöltve nyerssé, szabaddá, szenvedéllyel telivé és lecsupaszítottá tesz egy olyan gyakran idilli képet, amit a nemiséghez kötnek. Pedig pont az teszi széppé, hogy az ember, jó esetben álarcok nélkül kerül egy másik emberrel össze, minden hibájával és bájával és önképével együtt. Aki csak úgy elolvassa, és nem vevő az ilyesféle irodalomra, annak nem több egy profán szörnynél aki előtted lóbálja amit nem kéne... Deeee azt hiszem Ginának ez a téma még egyenlőre nem aktuális. És főleg nem valószínű, hogy De Sade márki írásai képében. Az más kérdés, hogy én kellően elcseszett vagyok, és képes vagyok értékelni az irodalomban ezt a formát is. - Szerintem van hozzá tehetséged! Úgyhogy ne hanyagold el semmiképp! - némi szünet. komolyan gondolom, hogy van hozzá affinitása. Kár lenne ha nem fejlesztené magát! - Hm? ja igen.. verseket. Kölyök korom óta. - biccentek csak rá. És hát na! Nem csak és kizárólag negatív dolgok szoktak terjengeni az emberekről. Szeretek odafigyelni arra is, amit esetlegesen pont nem a többség hangoztat. Hanem itt ott elvétve egy két személy. A hülyéskedésre, amit hamar felvesz ő is csak felröhögök. Aztán komolykodva, kényeskedve, mint valami gazdag török kereskedő fontoskodva csücsörítek - Pálma levéllel! Igen mindenképp! Lapulevéllel meg tudod mit kell csinálni őfényességessége valagával!! - nyilván én sem gondolom komolyan. El is engedem. A következő mondataira megkomolyodok és nézek rá eltűnődve. - Az ember nem szokja meg a fájdalmat. Kizárhatja persze, és tény, hogy az adrenalintól a második ütés már kevésbé fáj, az ember fizikális valója elég sok mindent kibír ameddig nem kerül kívülre valami. De...- sóhajtok egy halkat - Azt viszont, hogy a fizikai valód mit bír el, azt nem fogod tudni ráerőszakolni arra ami idebent van. Legfeljebb bele szakadsz. - bökök a szívére, illetve csak arrafelé, mert nem érek hozzá. A mondandó második felére, meg a csomag kis tartalmára nézek egy nagyot. Aztán szomorkásan rámosolygok. - Mit szólsz, ha segítek átértelmezni ezt a mondatot? Itt az iskolában leginkább csak kérned kell azt amire szükséged van. Van étel, ital, van hol aludnod, tanulhatsz, ha pedig bajod esik, van lehetőséged, hogy szólj a gyengélkedőn valakinek! Nem dísznek vagyunk itt és Madame Pomfrey sem dísznek van. Nem kell nélkülöznöd az ellátást, mert biztosítva van. Tehát... minden amit megtalálhatsz magad körül jelenleg, nem teszi indokolttá azt, hogy bárhonnan bármit elemelj. - ettől függetlenül nem veszem el tőle a gyógynövényeit csupán megtoldom egy megjegyzéssel. - Egyébként néhány növénynek határozottan nem jó ha nejlonban tartod, mert befülled, és könnyen bomlásnak indulhat még úgy is hogy nem látszik rajta.
- Szeretem Shakespearet és a Rómeó, és Júliát. Meg egy rakás más irodalmi művet. Neked van kedvenced? -válaszolok és kérdezek vissza mosolyogva. Manapság kevesen értékelik igazán az irodalmat. Jó, hogy Cody igen.
- Szerinted tényleg jó? Ez csak firkálás... Nem nagy szám... - tényleg meglep, hogy bejön neki a füzetem, és percek óta nézegeti. Tényleg nem mondanám, hogy ennyire jó. Persze Bimba mindig értékeli a rajzaim a házikban, de ő amúgy is értékel minden növényekkel kapcsolatos dolgot, szóval... - Verseket írsz? Az tök klassz!- lepődöm meg. Tényleg. Nem néztem ki a srácból, de végül is miért ne írhatna verseket? Viszont Amit aztán mond az tényleg meglep. És némileg megzavar. Mármint, hogy képes vagyok nehéz anyagokat, meg bonyolult feladatokat is elsajátítani... Nem hittem, hogy ilyen pletykák is keringhetnek rólam... inkább valami, olyasmire számítottam, hogy senkitől nem vonnak le annyi pontot, mint tőlem, vagy senki nincs annyit büntetőmunkán, mint én... De most ezzel a mondattal mit kezdjek? Hogy reagáljak rá? Annyira lefagyok ettől a mondattól, hogy még amikor elsüti a lökött viccét a Fenséges Banáncsúszdáról, is csak egy perc fázis késéssel röhögök fel. Pedig ált. nem vagyok ennyire lassú a poénokat illetőleg.
- Óóó Fenséges Banáncsúszda kíván egy szendvicset, üdítőt, vagy netán legyezzem pálmalevéllel? - hajbókolok előtte ökörködve. Egy percig se gondolom komolyan a dolgot.
Aztán jön az a beszólása a fájdalomról, és arról, hogy mért nem kérek inkább kenőcsöt? Most mit mondjak erre? Másnak talán ez lenne a logikus. Nekem eszembe se jutott. - Sok mindent megszokik az ember... az éhséget, a fájdalmat is... különben is, csak az első ütés fáj... a többi már nem számít...- mondom egy vállrándítással, és egy fanyarú mosollyal, a sokat bántottak olcsó önhazugságát. - Különben is, ott ahonnan én jöttem megtanulod, hogy csak magadra számíthatsz. Azt kell használnod, amit magad körül látsz. - még mindig egy keserű mosollyal az arcom húzok elő egy zacskót a táskámból. A fiú könnyen felismerheti a kisebb csokornyi növényt, amit beleszedtem. Persze Bimba nem biztos, hogy értékeli, hogy megdézsmáltam a növénykészletét... de nekem nagyobb szükségem van rá. A szükség meg nagy úr. Árnika. Csökkenti ez is a fájdalmakat. Bár talán nem olyan hatásos, mint egy gyógyító által kikevert gyógykenőcs, de akinek csak az erdők-mezők, jelen esetben az egyes üvegház jutnak orvosul, ezzel is beéri. Nézem, ahogy feláll, és az egyik szekrényből elővesz egy kis üveg tégelyt. Tényleg nem értem a srác bizonyos mondatait. Illetve azt értem, amit mond, csak azt nem, hogy miért? Mért nem vár semmit se? Mindenkinek vannak hátsó szándékai, mindenki vár valamit nem? Ő miért nem? - Rendben. - bólintok rá bizonytalanul. Majd felveszek egy szendvicset az asztalról, és felé nyújtom, miközben elveszem a kenőcsöt. Megállok egy székkel szemben, és felrakom a bal lábam rá, felhajtom a nadrágom, hogy szabadon látható legyen a vádlim, amin egy szép nagy bakancsnyom játszik kékes-lilában. Az arcomra csak egy másodpercig ül ki egy kisebb fintor, ahogy bekenem magamnak az utasításnak megfelelően...
- Elég undok alak lehet a főnököd. Máskor elviszel?- kérdezem még közben.
- Van kedvenc íród, vagy műved? - kérdem könnyeden ha már így szóba jött. Neki állok elregélni,miről is van szó, és bár megadtam a varázsigét gyakorlatban jobb lenne folytatni, így feldobom neki, hogy ha gyűjt növényeket akkor segítek is neki. A névre hümmenek egyet - Voltaképp miért ne? Végül is fedi, amiről szól a bűbáj. - nyugtázom vidoran. Átveszem a füzetét és neki is látok áttanulmányozni. Megdöbbenve tapasztalom, hogy nagyon is élethűek azok a növények. A leírások meg hasonlatosabbak az enyéimhez. - Ez nagyon jó! Szerintem, ha mást nem is, a dolgozataidhoz hagyd meg ezeket a kézzel rajzolt növényeket. Látszik bennük, hogy odaadással dolgoztál rajtuk. - mondom és még percekig forgatom a füzetet. Tényleg nagyon bejön. - Én sajnos kézzel nem tudtam így rajzolni sosem. Előbb írok bármiről verset, de a rajz nem igazán ment régen sem. - tűzöm közbe egy jóízű mosollyal. - Csak olyasmik, hogy jóval nehezebb anyagokkal is képes vagy megbirkózni és elsajátítani a technikákat. - közlöm egyszerűen aztán arra, hogy nincs semmije csak tettetett flegmasággal eltűnődöm és előveszem az aranyvérem egész komolyan. Még talán el is bizonytalanítom elsőre. - Hmm... Lássuk csak. Igazából ezért cserébe elvárom, hogy a házimanóm legyél és innentől szólíts Fenséges Banáncsúszdának! - nézek rá még egy hosszabb másodpercig komolyan, majd egyszerűen feloldom a képemet és megcsóválom a fejemet tüntetőleg. - Nem várok érte semmit. - és természetesen így is gondolom. Aztán valamin elmélázok, mégpedig a szakadt kis cuccain. Hát nem kapott ez a lány egyenruhát vagy mi?? De valahogy tovább is siklik a gondolat... - Értem, szóval inkább erős vagy, ahelyett, hogy kérnél egy kenőcsöt zúzódásokra. Világos. Tök logikus is, hogy inkább elviseled és tűröd a fájdalmat, semmint, hogy mivel minden lehetőséged adott rá, eltüntesd. - higgadtan nézek rá némi érdeklődéssel. Igen, voltaképp most beszóltam neki, arra, hogy hülyeség tűrnie, ha egyszer megszabadulhatna a fájdalomtól... Elgondolkozom, vajon minden jellegű fájdalmával ezt teszi...? Felállok ültömből, a gyógyszeres szekrényhez lépek és egy apró lapos vastag falú üvegtégelyt veszek elő amiben tengerkék enyhén derengő kenőcs van. Két ujjam közé fogva mutatom fel neki. - Ez egy szendvicsért cserébe. - mielőtt azonban átadnám, vagy átvenném, kiegészítem a játékszabályokat. - Ez nem üzlet és nem is kötelezlek vagy várok el semmit továbbá, sem azt, hogy valamit valamiért alapon működjünk. Értve? - ha lereagálta odaadom neki a kenőcsöt. - Ahol a zűzódás van, és még a környékét nagyjából két centis körzetben vékonyan kend be vele. - megtehetném, hogy kézrátétellel eltüntetem bárminemű sérülését, de nem akarom reklámozni a képességemet. Ez így teljesen jó. - Ezúttal Kicsi Karvaly, ne akarj velem tartani! Nem hiszem, hogy a főnök örülne a látogatóknak...
- Igen, én is szeretem az irodalmat.-mosolygok rá egyet. Aztán nagyon figyelek arra, amit a virágok pergamenbe olvasztásáról mond. Amikor a kezembe adja a kis növényes noteszét álmélkodva lapozgatom. Ez tök klassz. Majdnem olyan, mint az enyém, csak én sokkal több időt vesztegettem rajzolásra. Cserébe én is előhúzom a táskámból az én gyógynövényes majdnem betelt füzetem, és megmutatom neki. Minden oldalon egy rajz, és mellette leírás, latin rendszertani besorolással.
-Képpé olvasztó bűbáj? - kérdezek vissza vidáman mosolyogva arra, hogy nem tudja, hogy is nevezze ezt. -Nem olyan klassz, mint a tiéd, de ez is megteszi néha... - mondom kicsit szégyenlősen a saját füzetemre nézve. Tényleg nem nagy szám. -Miféle hírek is keringenek újabban rólam?-vonom fel picit az egyik szemöldököm. Igazán nem gondoltam, hogy egyetemista hugrabugosok is ismerik a hírnevem. Bár ki tudja, a pletykák olyanok, mint a vírusok. Senki nem akarja elkapni, mégis mindenkit betalál sebesebben, mint a szél. Szóval tulajdonképpen mire kimondom, már el is engedtem ezt a kérdéskört. -Tudod, izéé... nekem semmim sincs, amivel viszonozni tudnám ezt... - bököm ki zavartan az üres füzetre, és a kész leírásokra pillantva... Még nem-igen fordult elő, hogy csak úgy kapjak valamit, mindenféle hátsó szándékok, és viszonzások nélkül... Bevallom nem tudom én kezelni az ilyen helyzeteket!! Gyorsan témát is váltok inkább...
-Ó semmi különös, csak a minap "véletlen" találkozott Noah Jensen bakancsa a tibiámmal. Tényleg nem nagy ügy. Semmiség, pár nap, és nyoma sem lesz. Hidd el csak ezért nem jönnék a gyengélkedőre. - mosolyodom el halványan, de ez inkább, amolyan szomorkás fanyar félmosoly. A tibiám, vagyis a sípcsontom amúgy is kemény mint a kő. Rendben van. Tényleg. Nincs szükségem ennyi miatt orvosi ellátásra. Nem is értem minek mondtam el egyáltalán?
Ahogy meghallom a gyomra korgását számomra tök egyértelmű, hogy kamuzik, és semmit sem evett. Ismerem én ezt az érzést! Az én gyomrom is pont így szokott reagálni, hiába viccelődik azzal, hogy terhes! A kezébe nyomom az egyik szendvicset. -Ja, hallom mennyit ettél ma. Kb. mint én. Hoztam bőven kettőnknek nyugi. Szóval egyél csak!- vigyorgok rá.
Arra, amit a munkahelyéről mond, egy vállrándítással, és egy fanyar mosollyal válaszolok. -"Nem lehet veszélyesebb hely, ahová te mész, mint ahonnan én jövök. Ha elkergetsz is hová mehetnék? Mindenünket elvették: nincs apám, nincs anyám. És kinek kell itt még egy éhes száj? "- idézek Williem dalából a Roobin Hood musicalből. Az egyik másik kedvencem... sajnos ezek a mondatok jobban meghatároznak, mint bárki gondolná... na de ilyen az élet. Nem fair...
-Szeretem az írásait. Még mái napig tudok belőle meríteni és mindig van benne valami új. - jól van na Shakespeare örök, akárki akármit mond. - A varázstalan irodalomban sokkal több kiemelkedő alkotást találni. - jó ennek a hátterében az is áll, hogy a varázsló társadalom eleve kisebbségben van... Bár mára már ezt erősen megkérdőjelezem! - Benvolio... hm? Miért is ne? - mosolygom meg. - "Akkor felejts el emlékezni rá." - idézem a kedvenc mondatomat tőle. A színdarabokon is hallható, oly jellegzetes hanglejtéssel.... Nem is értem miért nem színésznek mentem... Ehhem... - Préselt vagy egyéb virágokat olvasztok a pergamenbe. Jópofa bűbáj, bár igazából fogalmam sincs minek nevezzem... De én is imádom! A legszebb, hogy véletlenül sikerült össze hoznom. - azzal bele nyúlok az övemen lógó szarvasbogaras tarsolyfélébe és előkapok egy füzetet, majd Gina kezébe nyomom. Ha fellapozza, tele van ilyen kis növénynyomatokkal. Mellettük a növények neveivel, meg pár tőmondatos jellemzéssel róluk. - Ha erdőt járok, ebbe gyűjtöm, ha találok valami újat. Bár már pár ilyen betelt velük. - mondom aztán egy üres lapra felírom neki a varázslathoz szükséges mondatot. Igen mondatot. Egy Három szavas mondatot. - Többszörösen összetett varázslat. De a híredből ítélve, neked talán menni fog egy kis gyakorlással. - biztatom egy mosollyal. - De persze szívesen segítek is! Gyűjts majd mindenféle növényt hozzá... Várj, tessék! Itt egy üres füzet! Ebbe tudod is pakolni őket rögtön.- vadászok elő a táskámból egy üres kicsi alig tenyérnyi noteszt és adom oda neki. Aztán a mosolyom le is lohad majd rögtön egy halk felröhögés követi. - Hidd el, nem akarsz a munkahelyemre jönni velem! Sajna nem egy raktár, ahol a csomagoláson meg az áru mozgatáson kívül csak a a szél fütyül. Valószínűleg idő sem lenne gyógynövény kiselőadást tartani! - Egyéb hirtelen felindult aggodalmaimról meg már inkább nem is adok számot neki! Nem lenne értelme, minden bizonnyal, csak jobban felkeltené az érdeklődését a hely. Aztán rátér a napjára én pedig "szakmaian érdeklődő" arcot öltök. -Azért, csak amiatt, hogy itt legyél, ne gyűjtsd a sérüléseket! - megmosolygom - Lila folt? Midet ütötted meg? - kérdem és kivételesen nem gondolok arra, hogy azok az foltok, nem egy aktív kalandoréletet élő gyermek esés-kelései, hanem esetleg valaki más okozta őket... A kérdésére pedig vadul megkordul a gyomrom, jó hangosan is ráadásul! Holott épp azt akartam mondani, hogy nem, nem hagyd csak! - Pedig eskü ettem ma már legalább négyszer... Lehet le kéne futtatni pár vizsgálatot... Még a végén kiderül, hogy terhes vagyok! - szemet forgatok szórakozottan - Amúgy nem, tényleg nem kérek, Egyél csak! Csórtam én is egy kis tartalékot a konyháról. Az bőven jó lesz. Nem eszem el előled! Még amúgy is bőven fejlődésben vagy! - Cody-mama megszólalt...!
A megszólításokkal kapcsolatos fejtegetésén csak vigyorgok egy jó sort. -Shakespeare mi? Na lássuk csak... Hmm... Egy bolondos Mercutiom már van, szóval az nem lehetsz. De mivel okos, és vicces is vagy egyszerre mit szólnál Benvoliohoz? - fejtegetem halálosan komolyan előtte, de aztán szélesen elvigyorodom. Igazából nem tervezem, hogy Benvolionak hívnám, nem gondoltam én ezt komolyan, ahogy a Kutyust sem igazán. Csak egy kis bolondozásnak.
Aztán odaadja az ismertetőket, amiket írt, és elkezdem olvasni, meg megnézegetni, és azok a növénylenyomatok... hűűű! Csak forgatom percekig a pergameneket, és bámulom őket... -Hűűű ez nagyon menő! Hogy csináltad ezeket a növény lenyomatokat bele? Megmutatod nekem is? Légysziii! Ha ezzel a technikával adnék be Bimbának beadandót tuti le lenne nyűgözve! Persze a rajzaimat is értékeli, de ez oltári jó! - lelkendezek neki. És ez tényleg nagyon menő. Meg kell tanulnom, hogyan csinálja! -Nem baj, ha egész éjjel gyógynövényekről pofázol, engem nem zavar, sőt! Úgysem alszom túl sokat, legfeljebb Bins óráján, és akkor már legalább értelme legyen. Akár elmehetek veled a munkahelyedre, és hallgathatlak tovább is! -ötletelek hirtelen. Hát nem nagyszerű gondolat? Szerintem az! -Többnyire unalmasan telt a nap. De legalább kialudtam magam dupla mágiatörin, szóval most fitt vagyok! Sajnálom, hogy csalódást okozok, de ma semmi extra nem volt, egy apró horzsolás se, vagy kósza kék folt... na jó az mindig van, de már megszoktam, nem nagy szám. Szóval bocsi, de nem szorulok ellátásra. - teljesen közömbösen adom elő, de a végén egy kicsit elmosolyodom. Tényleg semmi olyan bajom nincs szerencsére, amiért itt kéne lennem. Leszámítva azokat a gyógynövény jegyzeteket.
-Hoztam egy kis kaját. Kérsz? - kérdezem vidáman, és elkezdem kipakolni a táskámból a tojásos-sonkás szendvicset, almát, és sütőtöklevet. Mivel még nem vacsiztam kezdek kicsit éhes lenni. Azt meg nem tudom, hogy Cody evett-e valamit?
A megszólítás amivel rám köszön, csak pillázok rá egy sort. - Kutyus? Hmm nem bánom, ha te így hívsz, csak más ne hallja! - vigyorgok tovább. - Akkor már Canis L. az olyan gangsztás... - szemet forgatok, gondolhatja mennyire vágyom gangsztásnak lenni - Vagy bármelyik Shakespeare karakter, ami szerinted illik rám. - valahogy nem is feltételezem, hogy nem ismeri. Persze veheti tesztnek, de nem szokásom ilyesmivel baszakodni. Na ennyit a nevekről! - Örülök, hogy egy művelt suttyóhoz van szerencsém! - hajtok főt neki mint valami komornyik, viktoriánus angolt használva a mondathoz a suttyót úgy ejtve, mintha valami tulajdonnév lenne. - Neked írok ismertetőt. A rozmaring már készen van, tessék két oldal. A zsálya másfél lett. Ééés.. - befejezem az utolsó mondatot is - tessék! Kész is van. Bocsánat, hogy így, de ha bele kezdek szóban, tuti hogy egész este ezekről pofáznék és sajnos fél tíztől jelenésem van a munkahelyemen. Így legalább több a hasznos infó is. - toldom meg egy mosollyal. És átnyújtom neki a vállam felett őket, ha már úgy mögém állt és fel is nézek rá így hanyatt. A cigis dolgot nem reagálom le különösebben. Hagyom hogy megnézegesse a jegyzeteket. Kb mintha valami első világháborús növenytanos notesz kéziratát olvasná. A növényekről az ábra olyan, mintha térben lenne, mintha mögé tudna nézni a pergamen dőlésszögétől függően. Szeretem ezt az összetett bűbájt! - És hogy telt a mai napi szárnypróbálgatás? Varrjam vissza esetleg valamidet, ragasszam le az ujjad és adjak rá puszit, vagy minden rendben? - kérdem végül hátra dőlve, tarkómon össze fűzve az ujjaimat. Egy kicsit talán túlságosan látványosan adom elő, hogy így, hogy semmi dolgom, még egy mókust is szívesebben élesztenék újra, mint lábat logassak.
Vacsora idő van. Ráadásul majdnem hét óra. Bedobom a táskámba a gyógynövénytan füzetem, és könyvem. Majd lerohanok a Nagy Terembe. Bedobálok a táskámba pár sonkás-tojásos szendvicset, két almát, és két dobozos sütőtöklevet. Majd elindulok a gyengélkedőre. Sietősre veszem a lépteim. Alig múlt egy-két perccel hét óra, amikor betoppanok a gyengélkedőre, és meglátom a hajnali srácot, Codyt. Rámosolygok, és odalépkedek hozzá, hogy megnézzem mit ír?
- Szia Kutyus!- köszönök neki vidáman. - Óóó, abból is megkínálhatsz, egész nyugodtan. Nem fogok tiltakozni.- vigyorgok rá, ha már így felhozta első körben a rozmaringos back-et. Tulajdonképpen a növénytan miatt jöttem, de a cigi se rossz, a kettő együtt lenne igazából, az igazi... De hajnalba nem úgy tűnt, mint akit könnyű lenne rávenni, hogy adjon a cigijéből. Minő kár, de azért nem adjuk fel. - Lehet, hogy csak egy kis utcai suttyó vagyok, de nem kell szükségszerűen műveletlen suttyónak lennem. - jegyzem meg némi önérzetességgel.
- Miket írsz? - érdeklődöm, és mögé állva lesem meg a dőlt betűit. - Nagyon szépen írsz. Tetszenek a dőlt betűk. - jegyzem meg.
Mikor megvakargatja a fülem, megrezzentem, de egyébként békésen szuszogok tovabb.
***
Este hét óra, én pedig egy fokkal fittebben sürgölődöm. Ha itt lejár a műszak, a Varjúban folytatódik. Ez most egy ilyen időszak. De amjd lesz jobb is. Kíváncsi vagyok betoppan-e valóban. Össze írtam neki mindent a zsályáról és a rozmaringról amit csak lehetett, igyekeztem úgy, hogy neki is érthető legyen. A kézírásom elég sajátos, és roppant régies, erősen dőlt. Bár azt nem nehéz úgy, hogy az pergament írás közben vízszintes helyett szinte függőlegesen tartom. Mindezek ellenére olvasható. Rajzok helyett én préselt formulák nyomatát olvasztottam a papírosba. Így voltaképp olyannak hat, mintha eleve ott lett volna a papíron. Én sajna nem tudok úgy rajzolni. De ezt is kielégítő megoldásnak vélem. Épp az utolsó sorokat írom le, mikor is, kinyílik a gyengélkedő ajtaja és egy vörös üstök jelenik meg. Arcomra mosoly kúszik. - Öröm látni, hogy nem csak egy kis rozmaringos bakaszivar tud meg mozgatni! - vigyorgom mint a tejbetök. Ma kihalt a gyengélkedő. Na persze nem rossz értelemben, de pont egy brutál nyugis napot sikerült kifogni. Legalábbis egyenlőre minden nyugodt.
A teámba bámulva hallgatom Codyt. Talán igaza van, talán a Roxfort tényleg egy burok. Egy jó hely. Tulajdonképpen szeretek is itt lenni. És gyűlölök bárhol máshol lenni. Vagy legalábbis félek a lehetőségtől, örökre, és végérvényesen elveszek a mocsokban, ami odakint a Roxfort burkán kívül vár... Néhány perces hallgatás után válaszolok csak.
- Egyetem. Szép álom lenne. De azt nem az olyan csóróknak találták ki, mint én. Így jobb nem bele élni magam a sosem volt lehetőségbe, akkor nem is fáj annyira az elvesztése. - mondom csendesen, de így is érződik, hogy bár fogalmam sincs mit akarok az élettől, ahogy arra Piton volt "szíves" rávilágítani, de tényleg szeretném az egyetemet, de nem látom reálisnak, hogy elérhetem... Értékek és elvek. Nem azok, amiket a felnőttek folyton eltipornak, és még csak vissza sem néznek, hány roncs kölyköt hagynak maguk mögött. Hány összetört életet? Hány olyat, mint én? Mi értelmük, ha a felnőttek, még a saját szabályaikat sem tartják be soha. A szabály és törvény értelmetlen fogalmak ebben a világban.
Arra, hogy Accipiter a vezetéknevem, csak kajánul vigyorogva bólintok. Végre leesett neki. Tényleg pokoli fáradt lehet szegénykém... kár hogy nem tudom rávenni, hogy adjon abból a cigiből. De sebaj. Majd legközelebb. Elengedem a cigi gondolatát, legalábbis ma hajnalra. Megváltozott jelszó. Na ez aztán a kellemetlen helyzet. Egyszer én is jártam így. De aztán megtanultam a leckét, a jelszó váltásra, mindig figyelj oda! Ahogy eltűnik az asztal mögött lassan én is felállok, és elvigyorodom a látványon. -Border collie mi? -leguggolok mellé, és gyengéden megvakargatom a kócos fülét. - Jó éjt Kutyus! -vigyorgok rá, és felállok, és már indulok is visszaslisszolni a saját klubhelyiségembe. Az ottani kandalló előtt rám is vár egy takaros piros szőnyeg... legalább reggeliig...
Eltűnődöm a szavain. - De a Roxfort már nem az utca. Tény, ha ez négy év alatt nem tudatosult és nem hozta magával azt, hogy itt talán másképp kéne viselkedni mint az utcán... Akkor valahol nagyon megragadtál.. - hallgatok egy hosszabbat, álmosat szusszantok, majd egy ásítással megrázom magamat, a szemembe pedig könny szökik. Tényleg aludnom kéne. - Lehet csak nyitnod kellene. Nyitnod, és amit értéket képvisel az iskola, mármint elvben amit egyébként képvisel, lehet csak a magadévá kéne tenned. Két éved, van még itt, utána újra kikerülsz a burokból, ha csak az egyetemre nem iratkozol be. De az egyetem már önköltséges... A roxfort egy burok, magadra szedhetsz benne tudást, haverokat, értékrendeket. - nem darálok, nyugodtan beszélek, egész halkan. - Bár tény - nézek magam elé, bele a bögre teámba - Hogy nehéz úgy bármit szilárddá építeni és megingathatatlanná tenni, hogy azt esetleg nyaranta porig rombolják. De... ezért érdemes törekedni, hogy ezek az értékek a te értékeiddé váljanak. Nem más által, hanem magad által. - aztán befogom és hallgatok. Kortyolgatom a teámat, apró mondatváltások a fejem pedig az asztal lapjára kerül. Valamiért Megan jut eszembe és az utolsó év egy fordulatos és féltragikus pontja. Arcomról egy pillanatra eltűnik a könnyed jó kedély, de épp csak egy pillanatra, aztán egy keserédes mosollyal fűzöm hozzá. - Talán egyszer hálás leszel érte. - persze semmiképpen nem most ezt jól tudom. Talán Megan is egyszer hálás lesz... Vagy bánja a tököm... Csak rendeződjön az élete! Ha már egyszer úgy alakult, hogy folytatni kényszerült... Majd a szülinapján bedobom magamat hozzá! Hátha nem fog kiátkozni azonnal. Ezután valami kattan és felemelem a fejemet újra - Accipiter a vezetékneved? - visszatér a mosoly is az arcomra. - Így már értem, miért hív mindenki Karvalynak. Nos minden esetre örültem a találkozásnak... és akkor hétkor a gyengélkedőn!- dünnyögöm megvilágosodva. Ámbár az én vezetéknevem lemarad. Nyújtózok egy hatalmasat. - Na jó... Muszáj aludnom mert megdöglök. Viszont a klubbhelység jelszavát jól megváltoztatták tegnap... - ez talán magyarázatot adhat rá, miért nem ott vagyok, hanem itt. - Úgyhogy marad a kemence előtti rész szunyálni! - azzal fel is állok, felhajtom még a tea maradékát és megkerülve egy asztalt, minden szívbaj nélkül dőlök el hanyatt a kenyér sütő kemence előtti vastag szőnyegen. Ha netán meg akarná várni, hogy elaludjak, és újabb próbát tenne a cigit megfújni, mikor oda lép az asztalhoz, ami mögött eltűntem, a szőnyegen nem talál mást, mint egy fehér- barna foltos, kócos, kajla fülű, összegömbölyödött border collie-t. Mire nem jó az animágia, ha nem másra, mint a kreatív csövezésre?!
Nézek a srácra, és elgondolkodok a kérdésen. Mért vágyom a gyermekkorba, ha hangoztatom, hogy felnőttem, és önmagamról gondoskodom. Nos ez olyasmi, amibe sosem gondoltam bele. És olyasmi, amibe nem biztos, hogy bele akarok gondolni. Vagy olyasmi, amit értelmesen meg tudnék fogalmazni... de azért próbálom.
- Tudod, amikor gyerek voltam, akkor annyi álmom, és tervem volt. Akkor annyit nevettem, és csak boldog voltam. Aztán egyik pillanatról a másikra jött a kegyetlen valóság. Annak minden kiábrándító hozadékával, és mire észbe kaptam, már egy utca kölyök voltam, aki egyedül próbál pusztán életben maradni. Néha vágyok rá hogy megint olyan ártatlan, és boldog legyek, mint gyerekként. Aztán eszembe jut a sok sz*r a valóságban, és az földre ránt, és a biztonság kedvéért még rúg egyet-kettőt a földön fekvőbe. Csak mert úgy fun a dolog. Már nem tudok úgy nézni semmire, mint azelőtt... - sóhajtok egyet, és inkább töltök még a teából. Codynak is ha már megitta az övét... Egy kicsit eltűnődök, kinyitom a szám, aztán becsukom, egy hang nélkül. Nem. Ebbe nem megyek bele. Ma biztos nem. Majd máskor. Mára elég volt ennyi.
- Az előitélettel az a baj, hogy egy csomó klassz dolgot nem enged láttatni. Szerintem nincs veled semmi gond, azt leszámítva, hogy nem akarsz adni abból a cigiből. - válaszolom egy komoly bólintással, de aztán elmosolyodom. Engem aztán nem zavar a dolog. De attól még egész értelmes, és laza srácnak tűnik. Nos a cigi tényleg nem hasznos. Leszoknék én, ha tudnék, de egyszerűen túl rég csinálom már. Egyszerűen kell. Ennyi. Bár egy új penna tényleg jól jönne... de majd szerzek valahogy... Nem akarom kihasználni a srácot. Tényleg. Csak egy szál cigi kellene...
-Nem. Nem adom fel. Akkor nem Gina Accipiter lennék. - vigyorodom el már-már huncut, zsivány mosollyal, amikor a srácnak végre leesik a rozmaring. Hátha mégis sikerül kisírni egy szálat, ha többet nem is....
Hallgatom aztán szelíden felteszem neki a kérdést és remélem fogja tudni értelmezni, bár elég értelmes gyereknek tűnik. - Azt mondod, felnőtt vagy már. Önálló és nincs szükséged senkire a vadászgörényeden kívül. Ha ez valóban így van, miért vágysz vissza a gyermeknek lenni? - apró ártatlan célzás arra, hogy nekem bizony ez nem mond mást, minthogy önámít, és nagyon is szeretné, hogy valaki vele legyen. Hozzá csapódik a gondolat, hogy az egész egyvalakire koncentrálódik. - A gyerekkor sosem vész el, csak változik. Néha kisebb szakaszokban, néha meg hatalmas léptekben. De attól még velünk van. Ha mást nem a kalandvágyban, csínyekben, vagy az új dolgok felfedezésének élvezetében. - ezt biztatásnak szánom, még ha nem is feltétlen sikeredik úgy ahogy kellene.
A kuncogásra somolygok egyet - Hát igen, a tudatlanság és az előítélet csodás, lemoshatatlan bélyeget hagy bárkin és bármin. Ha arra nem is jó, hogy megértsenek, legalább biztosan messzire elkerülnek és betegnek kiáltanak. - kajla mosollyal kortyolok a teámba, a mondat azonban, amilyen formában elhagyta a számat nem igazán tükrözi azt ami az egésszel kapcsolatban bennem van. Hiszen... mivel mást sajnos nem tudok, megkeseríteni pedig nem akarom magamat... Viccet csinálok belőle. Ez pedig, tisztában vagyok vele, semmi mást nem vonzz magával, mint hogy engem sem fog komolyan venni senki. Nem véletlenül nem ismerkedem még véletlenül sem sulin belül senkivel komolyabban.
-Igen. Szeretek segíteni. Jó érzés. - biccentek rá immár valóban komolyra fordítva a szót. Érdekes gondolat... hogy és mi lesz akkor, ha valakin nem tudok segíteni? Az vajon milyen érzés lesz...?
-A cigi nem túl hasznos. - dörgölöm az orra alá egy vigyorral. - Én valami... nem is tudom... valami olyasmire gondoltam amit a mindennapokban, suliban tudsz használni. - voltaképp vicces, hogy Ginának most ajánlottam fel, különösebb üzletelés nélkül, hogy akár kérhetne egy új pennát/tintát... akármit és ezt bezzeg lepasszolja és marad a "tilosban járós" megoldásnál. Szívás. - Komolyan tömjénszagú füvekről akarsz beszélgetni hajnal négykor? - nyüffenek egyet és az asztal lapjára teszem a fejemet, épp úgy, mint egy kutya, ha fáradt, unatkozik, vagy csak simán nincs jobb hely. Arra is lusta vagyok, hogy megtámasszam a fejem. Bár így a teámat nehéz lesz elkortyolni... de sebaj. Aztán villan bennem valami. Tényleg lassú vagyok most. Rozmaring mi?.. Pont úgy nézek fel a lányra, mint akinek leesett, hogy miért is pont ezt a növényt dobta be és elvigyorodom. - Nem adod fel mi? Ginának egyébként ebből a szögből ismerősnek tűnhetnek azok a zöld szemek... Mintha egy border collie-t idézne akit talán néha már látott a birtokon rohangálni. Vagy itt ott "pihenni".
Persze. Csak muszáj belekérdeznie. Egy pillanatig úgy nézek rá, mint aki nem tudja eldönteni, hogy válaszoljon-e? Végül veszek egy mély levegőt, és lehunyom a szemem, úgy kezdek hintázni hanyagul a széken.
- Létezhet, hogy egyszerre idéz valami, szép és jó dolgokat, és pont ezért maróan fájdalmas hiányra emlékeztet, arra ami nem jön vissza soha már? Vagy arra, ami nem lehetsz többé? Tudjuk, hogy az összetört és elvesztett gyermekkor nem jön vissza már... - kinyitom a szemem, és ránézek, de valami fura keserű fájdalom csillog a szemeimben, még ha nem is sírok. Azt meghagyom a klubhelyiség éjjeli magányának... - Felejtsd el. Csak költői filozofálás volt. - mondom meglepően csendesen, és visszadőlök az asztalhoz, hogy kezembe vegyem ismét a csészém, és megigyam a teám maradékát. De talán így is érezhető, hogy ez bőven több, mint egy költői eszmefuttattatás.
Az öniróniáján csak kuncogok egy kicsit. Upsz. Azt hiszem értem. Kellemetlen lehet a mardis srácoknak... Hihi, milyen mázli, hogy nem srác vagyok. Hihi, el is hiszem, hogy menekülnek...
- Szóval gyógyító szakos vagy. Azért tudsz annyit a gyógynövényekről is. Gondolom. Az klassz dolog. Jó segíteni másoknak. - vonom le a következtetést. Egyszerű ténymegállapítás.
Kár azért a nemleges válaszért. Nem. Nem akarok tőle mást. Na jó legfeljebb a gyógynövényes kiselőadást. - Az lenne hasznos, ha adnál egy cigit, ha már ilyenekről faggatsz, amiről nem szívesen beszél az ember. Nincs szükségem másra. Mármint alamizsnára. Boldogulok. Vagyis tudod mit, beszéljünk értelmesebb dolgokról. Pl. gyógynövényekről.. őő a Rosmarinus officinalis-ról? Birom a Lamiaceae családot. Sok jó fej növény van benne. Szerinted? - teljesen ártatlan képet vágok a rozmaring latin nevéhez. Nem. Nem célzásnak szántam... vagy de mégis?
Egy kissé megakaszt a hangvétele, de leginkább csak elgondolkoztat. - Oké főni nyugi van. - hagyom rá. Aztán mégse. Muszáj bele kérdeznem,de azért érezhető, hogy ebben a témában vissza vettem az arcomból és azért kerdem, mert tényleg érdekel. - Miért dühít fel a megszólítás? Feltételezem.. Jó emléket őriz. - mondom békítően, szelíd képpel. Simán bele kérdezek, holott tudom, ez magán dolog. De hátha, nem bántom, csupán kérdezek. Ha akarja úgy is lepasszolja. Aztán rákérdez mi a titkom és meg kellően jóízűen röhögök fel. A folytatás is könnyed, mégis van egyfajta mételye. - Tudod, gyógyíthatatlan betegségben szenvedek. És gondolom nem akarják elkapni. Pedig még csak nem fertőző! - van benne egyfajta laza önirónia. - Héttől a gyengélkedőn ügyelek. Csak azért. Amúgy barhol jó lenne. - vonok vállat egyszerűen. - Nem. Nem szánlak ilyesmivel. De kérhetsz valami mást. Aminek van mondjuk haszna is. Mit szólsz? - a többit egyenlőre nem kommentálom le.
Keserű pillantást vetek a srácra arra a fiókás megjegyzésre. Csak egy valaki hívott így. Az apám. Az ő Kicsi Fiókája voltam. Egy pofátlan hugrás se hívhat így!
- Na ide figyelj Cody, mert csak egyszer mondom el. Csak egy valaki hívhatott Fiókának, és az nem te vagy. Semmi jogod hozzá! A következőnél tényleg képen töröllek. Megértettél? - közlöm komolyan, de olyan képpel, mint akinek a nyers sebére szórtak sót. A srác valószinüleg csak poénos akart lenni, nem tudhatta, de ez fájdalmasan nem volt az. Talán a srácban az is felrémlik, hogy alig pár perce szavalt a lány el neki egy fél madárhatározót. Talán egy valakitől tanulta. Attól a valakitől akinek a Fiókaja volt... Sóhajt egyet, és igyekszik tovább terelni a témát.
- Inkább azt áruld el, hogy mivel borítod ki annyira a mardekárosokat hugrás létedre, hogy visítva menekülnek előled? Pofátlannak én is pofátlan vagyok, de engem rendszerint csak elkalapálnak miatta... És ne aggódj, ha nem bosszantasz tovább nem lesz közöm a végedhez. Ártalmatlan jó lelkű zsivány vagyok. - vigyorgok rá, mintha mi sem történt volna. Bár lehet ez csak ügyes terelés.
- Hétkor a gyenguszon. De mért ott? Ezer jobb helyet tudok. - bolintok rá a zsájára, mert tényleg érdekel. A cigire visszakanyarodva, nos tényleg nem értem mit problémázik ezen ennyit?
- Nem illik hölgyek korát faggatni. De 15. Már felnőtt. Önmagamról gondoskodom. És nincsenek haverjaim. Csak üzletgeleim... bár Piton miatt mostanában már azok se nagyon. Az egyetlen barátom egy vadászgörény. Nincs is szükségem másra, ahogy rám sincs szüksége masnak. Nem mondtam hogy jó dolog. Csak egy szokás, amivel túléled a mindennapokat. Ennyi. Szóval megszánsz egy szállal, hogy a morva életbe egyszer nekem is legyen egy jó napom, vagy sem?- nézek rá kicsit cinikusabban a kelleténél. De hat az élet már csak ilyen. Ne várj sok jót, és nem is csalódsz nagyot....
