2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Valójában cseppet sem szabad meglepnie, hogy már amikor közeledem hallom a hangját. Énekelget és ez teljesen rá vall, én pedig elmosolyodom épp csak egy pillanatra, amíg belém nem mar a felismerés, hogy lehet, hogy hozzám vágja majd azt a labdát, amit most dobálgat és lelép, ha elmondom neki, amit akarok, mert azt hiszem muszáj lesz. Talán tényleg könnyebb, ha letépem azt a ragtapaszt. Könnyebb, ha tudom, hogy úgy kell visszamennem az iskolába, hogy nem fog szóbaállni velem, mintha ott tudom meg, hogy mennyire kiakadt. Mert hát erre készülök már napok óta, azóta, hogy kitalálta, hogy eljönne, hogy megoldja és hogy én kiszököm este. Anya már rég alszik, igazából nem félek attól, hog ya szobámban keresne, sose szokott éjszaka, és én még sose léptem le, hogy felmerüljön benne ilyesmi. Na nem ment profin, de azért egészen csendben sikerült összehoznom a dolgot. Egyébként sincs már sok idő, amíg kénytelen leszek beszélni vele. Még mindig nem tudom, hogyan kezdjek majd bele és hogy mit fog reagálni. Kiborul, tagad? Segítséget kell majd kérnem? Madam Pomfrey vajon hogyan képzelte el? Én nem igazán merek bízni abban, hogy anya magára talál és bocsánatot kér tőlem. Pozitívabban kellene látom a világot, mint Alinak, tudom, de nem megy, hiába próbálom. - Szia! - halványan mosolyodom csak el, amikor meglátom, ahogyan a labdát dobálja. A külsőm nem sokat változott azóta, hogy találkoztunk, esetleg annyit láthat, hogy lenőtt pár centit a hajam és nem vágattam még le. Nem is akartam. Végtére is a nyár két hónapja alatt 2-3 centit nő, az is valami. Hogy mikor lesz olyan hosszú hajam, mint Rosienak... az még beletelik 1-2 évbe is. Bevallom azért hiányzik a hosszú hajam, amikor le kellett vágnom elég fájdalmas volt. Furcsa belegondolni, hogy idővel visszanő majd és más lesz tükörbenézni. Még mindig nem is merek igazán hinni ebben. Mi van, ha valami közbejön? Ha anya bekattan és elrángat, hogy költözünk? Mit teszek akkor? Jajj, annyira félek, hogy csak rosszul alakulhat! A mellkasom viszont ezúttal nincs lekötözve, itthon ritkán van rá szükség, hiszen nem találkozom senkivel, anya fejében pedig valójáan valami más kép él, mint amit igazából lát, így neki nem számít. Azért persze a ruhám most is fiús, egy térdig érő rövid farmer, edzőcipő, bő póló és egy vékonyabb kapucnis pulcsi is rajtam van, így igazából nem is nagyon látszik semmi abból, hogy szabadabb most a felsőtestem. Egyébként sem vagyok kifejezetten formás, valószínűleg pont a kötözések miatt. Ez vajon változni fog, vagy deszka maradok már? - Örülök, hogy eltudtál jönni. Hogy vagy? - lépdelek közelebb, de bevallom nem is tudom, hogyan kellene köszönnöm. Más az iskola, ott minden nap találkozunk, de most eltelt azért pár hét. Kezet még sem rázhatunk, az annyira furcsa lenne, túlságosan távolságtartó. Így hát egy csepp tétovázás után végül leülök mellé a padra. A kezeimet a két combom alá tuszkolom be, hogy ne kezdjek velük idegesen babrálni, így kicsit előre dőlve pillantok oldalt rá. Tudom én, hogy ez mennyire sablon kérdés, de nem tudom, hogy hogyan kezdjek bele és talán nem kellene egyből a közepébe csapni. Ha úgyis itt hagy utána, akkor legalább még egy kicsit lehetne minden normális, már amennyire ez az egész annak nevezhető.
Ha túlságosan követed a szabályokat, felkészületlenné válhatsz a meglepetésekkel szemben.
Nyár van, elképesztően jó az idő még így a késői órákban is. A levegő tele van illatokkal színekkel és valamiért különösen felvillanyozott a gondolat, hogy tényleg fogunk tudni találkozni Sung-yeunal, még ha csak így titokban is. A zsupsz kulcs egy fél órával előbbre lett időzítve, mint amit megbeszéltünk, de én kértem így. Nem is tudom miért pontosan, de szerintem már nem is fogok választ találni rá. Valahol épp ott veszhetett el, ahová minden más szétszaladó gondolatom is kerül amint kiesik a fejemből. Jelenleg csak ülök az egyik padon és nézem a rohamosan sötétedő eget. Már nincs itt senki kisgyerek, sem magában sem a szüleivel. Legfeljebb csak olyanok mennek el a játszótér mellett akik a kutyájukat sétáltatják vagy a párjukkal késői sétára mentek. Az arcomon mosoly zsizseg, a fülemen támaszt a fejhallgatóm, a lábaim pedig nagyjából folyamatosan járnak a zene ritmusára, meg úgy én magam is helyben partizok. Basszus néha nagyon hiányoznak azok a zenék amiket odaát rongyosra hallgattam, de itt még csak nem is léteznek és lehet nem is fognak! Persze itt is hamar kiírtam CD-kre azokat amik azonnal megfogtak. Most is egy olyan lista pörög épp a lejátszómban amit szerintem huszonöt milliomodjára hallgatok és még mindig nem tudok vele betelni. Még azt sem tudom megállni, hogy ne dúdoljam vagy énekeljem néha halkan a szöveget. De annyira még nem élem bele magamat, hogy felálljak és úgy zúzzak. Nincs is még elég sötét hozzá.. Annyi minden történt, annyi... szutyok, ugyanakkor valahogy úgy érzem, most a nyár folyamán semmi rossz nem érhet. Valamiért úgy érzem, legalább nyárra nyugtom lesz és különben is Amy jól van, anyáék jól vannak, és... Az előző dal utolsó ütemei is elhalnak és jön a következő, az egyik kedvenc számom amire, mint már nagyon sokadszorra most is Sung-yeun arca úszik a szemeim elé és most egy kicsit megugrik a szívem is ahogy arra gondolok láthatom élőben. Kissé szétfolytam így ültömben és egy kopott teniszlabdát dobálok fel-le ezzel szórakoztatom magamat. Az asztmapipám sajnos általános felszerelésem lett a második Deneiras incidens óta, de most messze eszembe sem jut hála égnek. És hogy mit kezdek a szemeim elé úszott képével a barátomnak? Azt hiszem túlságosan kétségbe ejt ahhoz, hogy végig gondoljam egyáltalán azt, hogy ezzel nekem kezdenem kellene valamit, úgyhogy leginkább semmit sem teszek vagy gondolok csak hagyom, hogy ott legyen. Jó helyen van ott..! Azt hiszem.. Másfelől még ha nem is látszik, de megöl a kíváncsiság azzal kapcsolatban amit Sung-yeun a levélben előre vetített. Mi a fene lehet vele? És.. igazából arra sem adott egyértelmű választ, hogy végül is azzal a résszel mi van, amire gondoltunk a srácokkal? És ez miért érdekel egyáltalán..? Szusszantok egyet és tovább dobálom a labdát halkan énekelgetve.
Aggódom, félek, hogy az anyám előre gondolkodott, hogy előttünk jár egy lépéssel és hogy nem lesz ez olyan könnyű, mint ahogyan remélem. Hiába képeztem magamat, benne van a pakliban, hogy ugyanúgy félre fog sikerülni valami, rosszabb esetben minden, ha nem leszünk elég ügyesek, elég körültekintőek. Félek, hogy a végén elveszítek újra mindent, pedig hiába nem hittem Ryannek, talán... talán még arra is lenne esélyem, hogy normális életem legyen, nem olyan, mint amilyen most, ami csak harcból és a bosszúból áll. Itt van Ryan, akit szerettem, aki nem önszántából bántott, aki most segít nekem, pedig az életét kockáztatja, aki értem halt meg és ott van valahol bent egy kislány, aki a mi gyerekünk, aki talán még mindig csecsemő, talán már pár éves és ki kell hoznunk onnan, hogy az anyám ne tehessen vele is rettenetes dolgokat, de ha mindez nem sikerül... Ha elveszítem mindkettejüket megint? Nem tudom, hogy kibírnám-e. És, ami még rosszabb, mi van ha elfeledtetik velem őket, mint az egész szülést már egyszer? Ryanre pillantok, ahogyan a kezeibe veszi az arcomat. Próbálok higgadt maradni, de párás lesz a tekintetem, bármennyire is igyekszem. Nagy levegőt veszek és próbálom leküzdeni az aggodalmamat, de nem megy könnyen. Végül csak halványan elmosolyodom. - Tudom. - ennyit sikerül kipréselni, pedig mondhatnám neki én is, hiszen talán nem jövünk onnan ki mindketten élve, de nem akarom... nem akarok eleve úgy nekiindulni, mintha ez valami búcsú, végső vallomás kellene, hogy legyen. Aztán indulunk, indulnánk, de... - Ryan... ne... küzdj ellene... kérlek! - nem érnek semmit a szavaim, tudom én a lelkem mélyén, de mégis próbálok hatni rá, hogy aztán minden elsötétüljön. Tudták... számítottak rá és talán egyenesen csapdába sétáltunk? Ahogyan magamhoz térek még kótyagos vagyok, de egyből elkezdem rázni a láncokat, mintha ez bármit is érne, de hát ösztönös reakció, mint tudjuk. Idegesen próbálok kezdeni valamit az egésszel, de semmit sem tudok. Immár tényleg könny szökik a szemembe, de inkább az a dühös megnyilvánulás ez, sem mint szomorú, vagy egyéb. - Számítanom kellett volna rá, de... - megrázom a fejemet. Na igen ennyit számítanak az érzelmek, az eddigi hideg logikámat simán kivégezték és most itt az eredmény bajban vagyunk, nem is kicsiben. Nagy levegőt veszek és igyekszem lehiggadni, hiszen készültem én már erre és hasonlóra is igen sokat, így nincs mit tenni, egy lehetőség van csak, összeszorítom a fogaimat és megteszem, amit muszáj. Nem figyelek Ryanre sem, ha netán le akarna beszélni róla. Addig kínzom a bal kezemet, amíg nem roppan annyira az ujjam, hogy ki tudjam csúsztatni a bilincsből, ami ráfeszül. Ráérek később azzal foglalkozni, hogy helyre hozzam, most az a fő, hogy mielőbb kijussunk innen. A hüvelykujjam ernyedten lóg csak, hiszen jó eséllyel kiugrott a helyéről, ha nem tört el, de most ezzel nem foglalkozom, kizárom a fájdalmat a tudatomból és előkotrom a melltartómba rejtett kis tűt. Átnéztek, nem maradt nálam semmi, de... az anyámnak fogalma sincs róla, hogy ki vagyok és mire vagyok képes. Így pár pillanat múlva már szabad a jobb kezem is és Ryant is ki tudom szabadítani, őt már gyorsabban, mert hát a bal kezemmel nehezebb menet volt, de így már könnyebben megy. - Nem adjuk fel igaz? - láthatja rajtam, hogy rendesen vannak fájdalmaim, de nem akarom, hogy sajnáljon, vagy segíteni akarjon, hiszen úgy se tudna. Nincs nálunk semmi, ami segít, csak ha megtaláljuk a holmimat.
♫ Be lettél oltva ♫ ϟ Kinézet ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
Azért nem semmi, hogy pár nappal ezelőtt még a semmi kellős közepén lebegtem, test nélkül, kínok között, a saját múltam démonaitól marcangolva, most pedig éppen bevárom a vélát, aki akár méltó párom lehetett volna, ha nem kerülünk abba a helyzetbe, hogy tönkre akarnak minket tenni. Ugyan van rá egy halovány esély, hogy én is életben maradhatok, de első körben nem erre koncentrálok, hanem arra, hogy megmentsem őt, és a babát, a lányunkat. Ha legalább egyszer a karomban tarthatom, akkor már megérte visszatérni, bármit is vártak tőlem. Fenéket, Aurora őszinte csókjáért már megérte, csak hát amíg még van lehetőségem, jó lenne megugrani ezt a babás dolgot is. Igyekeztem felkészülni, a kard egészen komoly magabiztosságot ad, most már nem érzem magamat olyan pőrén, mint amikor a könyvtárban nekikentek a polcok egyikének. Aurora viszont szebb, mint valaha, és most már nem az a gőgös keménység honol sötét szemeiben, mint mondjuk tegnap, hanem képes tisztelettel, sőt, talán vonzalommal is rám nézni, noha neki is hosszú, és kemény évek különös emlékeit kell átgondolnia. Közelebb lépünk egymáshoz, az arcomon simít végig, amitől már bele is borzongok.. Annnyival máshogyan alakulhatott volna. Nem nagyon hagy gondolkozni, hiszen az ölelésébe von, s ahogyan nagyot sóhajtok, megsimogatom a haját, és amikor kissé lazítottunk az egymásba gabalyodáson, most a tenyereim közé fogom az arcát. - Mindig szerettelek. És ez már nem fog változni, bármi is lesz. – Talán hihetetlen hogy egy magamfajta macsó, egy szerencsejátékos is képes így érezni, de hát mint tudjuk, a szív útjait úgysem befolyásolhatja semmi. Megfogjuk egymás kezét, és már hoppanálunk is. A birtoka közelében vagyunk, ahol lényegében meghaltam, de most nem számítanak rám, a meglepetés bizony komoly fegyvertény lehet. El kell válnunk, és talán sosem látjuk egymást. Ám anélkül, hogy irányítani tudnám a tagjaimat kirántom a kardom, a másikkal pedig Aurorát rántom magamhoz, a nyakának érintve a pengét, magam elé lökve, hogy mögé tudjak lépni hátulról. – Ezt.. nem én csinálom. Mi a.. – És itt villózdzik valami a szemünk előtt, hogy aztán minden elsötétüljön. Amikor magunkhoz térünk, akkor egy alagsori, dohos, félsötét teremben vagyunk, mindkettőnk keze a feje felett megláncolva. Morogva ébredezem, megvárva, míg ő is kinyitja a szemét. – A rohadt.. életbe.. Tudtam én, hogy valahogy irányítanak. Nem kellett volna bíznod bennem.. Kurvaélet.. – Mélyítem el a káromlatokat. Ám az, hogy én is le vagyok láncolva, azt jelenti, hogy immár megszűnt a varázs, már nincs hatalmuk felettem, viszont azt is, hogy jó eséllyel megint meghalok. Immár véglegesen..
Maradhattam volna vele is, de végül úgy döntöttem, hogy nyugodtabb alvás és felkészülés vár rám akkor, ha a saját ágyamat választom és rendesen össze tudok szedni mindent, ami kellhet, fel tudok készülni arra, ami vár ránk. Persze sokat nem aludtam, mire megírtam anyámnak a levelet, mire mindent összeszedtem, ami kell és mire mindent átgondoltam milyen rémes és még annál is rémesebb végkimenetelekre lehet számítani... Hát igen benne van a pakliban, hogy nem sikerül, hogy valamelyikünk nem jön vissza a birtokról, vagy egyikünk sem, de ha meg sem próbáljuk úgy se tudnánk soha többé tükörbe nézni és egyébként is valahogy el kell érnünk, hogy Ryan újra ember lehessen teljesen és nem csak így félig meddig. Sietős léptekkel haladok végig a folyosókon, fel a lépcsőkön, majd végül érem el az udvart. Mégis megtorpanok előtte, hiszen olyan eltökélt most, látom, hogy felkészült, pedig tudja jól, hogy ő veszíthet itt és most a legtöbbet és valahol sejtem, hogy képes lenne akár fel is áldozni magát... értem. Éveken át gyűlöltem, pedig végülis semmi rosszat nem tett. Így most nem is szólok egy szót sem elsőre, csak közelebb lépek, egy halvány mosollyal simítok végig az arcán, hogy aztán megöleljem. Azt hiszem ebben az egyetlen mozdulatban benne van minden gondolat, minden ki nem mondott szó, ami most az eszemben jár és remélem, hogy tudja is, hogy mit akarok kifejezni vele, amit most kimondani nem sikerül. - Indulhatunk igaz? - a kezéért nyúlok. Azt hiszem nincs most itt mit megbeszélni, hiszen azt már megtettük. A Roxfort határáig séta, aztán hoppanálás és utána úgyis el kell válnunk. Az anyám nem tudhatja, hogy nem egyedül jöttem és azt sem, hogy nem vagyok kétségbeesve, mint amennyire ő azt várja, de ezt kell eljátszanom és úgy kell tudnia egyedül vagyok, mint az ujjam.
♫ Be lettél oltva ♫ ϟ Kinézet ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
Másnap reggel indulunk, legalábbis így beszéltük meg. Éjszakára nem volt piálás, hiszen volt mit átgondolnom, józannak kell maradnom, s felkészülni, hogy ha lehetséges, megmentsük a babánkat, méghozzá úgy, hogy bosszút is állunk. A különös folyosó, ahol a szobám van, valamiféle kívánságteremtő hely lehet, mert a Szükség szobájához hasonlóan megtalálok benne mindent, ami csak kell. Pálcát is, noha ez nem ugyanaz, mint amit életemben használtam, így számíthatok arra, hogy gyengébb hatásfokkal fog működni. Viszont rálelelek egy egészen fasza kis tőrkardra, ami az én fizikai adottságaimhoz tökéletes, és még néhány mágikus amulettre is, amikkel teleaggatom magamat. Bár csak félig vagyok élő, hátha mégis úgy hatnak majd rám, mintha még teljesen ember lennék. Azt hiszem igen törékeny vagyok ebben az állapotomban, ha valaki eltalál, ott azt hiszem az a vége, úgyhogy az ügyességemre, a reflexeimre kell hagyatkoznom. És persze nem habozni, bárkivel is kerüljek szembe. Ha megvan az a minimális esélyem arra, hogy legyőzzük a megidézőmet, talán békében nyughatok, arra pedig még kisebb, de talán számolható sansz, hogy akár vissza is térhetek az életbe. Hát nem mondom, tudnék neki örülni, hiszen sok idő után végre azt érzem, hogy nem én vagyok teljesen a hibás, s Aurora oldalán van remény arra, hogy még értelmes családom is legyen. Ez már csak azért is érdekes, mert fiatal sportoló, és hamiskártyás koromban csak úgy faltam a nőket, s az életet, most pedig rájöttem, mennyire múlandó is a pillanat. Akkor már inkább olyannal tölteném, aki mellett minden nap felébrednék. Még ha az egyetlen közös ágyban töltött időnk mindkettőnk életére komoly sebet vágott. Láthatóan magabiztosan ácsorgok az udvaron, s remélem be tudta az anyjának, hogy ma hazautazik, mert furcsa halucinációkra panaszkodik. Csak induljunk el, aztán a birtok közelében majd külön válunk, hogy két fronton támadva keressük meg azokat, akik tönkretették az életünket.
