2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Egy halandó sosem rombolásra, vagy pusztításra van teremtve. Ha valami folytán mégis abba az irányba megy a természete, vagy a jelleme, az véleményem szerint nagyon el van tévedve. És akkor végtelenül gyengéden és finoman fejeztem ki magamat. És bár mái napig nem áll távol tőlem az, ami végett életre hívtak, azt az illékony változásra való képességet már nagyon régóta kergetem ami fajtámtól oly távol áll. Ártatlan sosem leszek és erre nem is vágyom. Durva önámítás lenne. Alkotni azonban megvan bennem a vágy. Egy igen erős vágy, ami lehetővé tette, hogy kutassam a minden sértés nélkül egyszerűbb, vagy egyszerűen csak más életformák mozgató elvét. Néha ugyan drasztikus módszerekkel, de másképp nem tudnám egyáltalán értelmezni ők mit miért tesznek. Az olyan empatikus formákat mint Jade sem tudnám értelmezni... Nagyjából egy hangot sem belőle. Őszintén örülök, hogy ez az egész eset, úgy esett, hogy van már mögöttem pár ezer év tapasztalat! - Rendben. - biccentek egyet és el is indulhatunk. Közben ezer és egy gondolat cikázik bennem. Amikből kizökkent a kérdése. Komolyan nézek rá. - Így, hogy tudod, nem vagyok ember, hiba lenne, kételyek közt tartani. Másfelől, a szavamon kívül, semmim sincs. Ha az hiteltelenné válik, semmi nem marad belőlem. Idővel elmondtam volna, mert jogod van tudni... Csak mondjuk én apránként és kissé másképp tálaltam volna mint Nox. - mondom egyszerűen. Ezt követően felkínálom neki a karomat, nem baj, ha nem fogadja el, de a gesztust épp fontosnak tartom. - Kérdezz, ha valamit úgy vélem, nem kell tudnod, azt mondani fogom. Kérlek ne vedd magadra. Inkább védelemnek tekintsd. - bár a tudatlanságot nem tartottam minden esetben kifizetődő védelemnek... Ha olyat kérdez, elképzelhető, hogy élni fogok vele. Érzelmileg leürültem. Ami kissé talán ijesztő lehet Jadenek. Az érdeklődésem a szavai iránt megmaradt. A gondolataim megmaradtak, a mimikám azonban minimalizálódott.
Nem tudom, hogy azok után, hogy eltitkolta, hogy nem is ember, miért olyan jó érzés hozzábújni. Miért olyan jó érzés, hogy mindennek ellenére, akárki is az apa, akarja őket, vigyázni fog rájuk, vigyázni fog rám. Van egy csepp gikszer a fejemben, ez magától értetődő, hiszen Dane-ben is csak a jót láttam, pedig ő a szemembe mondta, hogy egy sorozatgyilkos és senki sincsen biztonságban körülötte. Oké, akkor is kiakadtam egy rövid időre, még el is ájultam, de aztán összeszedett és a házában ápolt, míg magamhoz tértem és ezzel képes volt kitörölni belőlem a félelmet, azt hogy ő egy gonosz ember, hogy csak a gyilkolásra képes... És most Ivor hiába mondta azt, hogy pusztításra teremtették, az az este újévkor, ez az ölelés, minden gondoskodása és kedvessége képes elűzni a rossz gondolatokat. Olyan könnyen hiszek a jóban! Jó érzés hozzábújni, de amikor elenged és hátralép már nem szorítom magamhoz, nem kapok utána, hogy tovább ölelhessem, mert kicsit már sikerült megnyugtatnia. - Sétáljunk végig az Abszol úton, jó? Most elég csendes. - válaszolom, mert hazamenni nem igazán szeretnék, a Roxfortba semmiképpen, anyuékhoz meg... Még nem állok készen. Hazudnom kell majd nekik Ivorról? Még soha, soha nem hazudtam nekik semmiben és egyáltalán nem fűlik hozzá a fogam, hogy megtegyem. Elindulunk kifelé, ahogy a friss levegőt beszippantom tényleg egyetlen fokkal jobban érzem magam. Annyi kérdésem lenne, de ezek közül rengeteg olyan, amit jobb, ha nem pedzegetek, mint például ha ilyen hosszú ideje él, ennyi galaxist bejárt, miért éppen itt kötött ki, és hogyan is működik… Nem. Ezeket nem kell tudnom. Csak azt, hogy itt marad és vigyáz ránk. - Ivor… Ugye, ha kérdezek valamit soha nem fogsz hazudni nekem? - kérdezem, kicsit tétovázva, aztán hozzáteszem. - Ha elhallgatsz valamit, akkor… végül is megértem. De ha valamit tudni akarok, kérlek csak mondd meg. - folytatom, és kicsit nyúzott, a mindig vidám pofimhoz túl komoly képpel pillantok fel rá. Persze az a baj, hogy ha már most azt mondja, hogy nem fog hazudni, aztán már a következő mondatában megcáfolja és hazudik nekem, én úgy se fogom észrevenni, és úgy is elhiszem. Nagyon rossz vagyok a hazugság kiszúrásában, nem véletlen, hogy olyan könnyen becsábítottak a srácok az ágyukba, sokkal kevesebb erőfeszítéssel, mint ahogy Ivor tette szilveszter este. Most viszont muszáj erre rákérdeznem, mert annyi minden mardos belülről, hogy legalább néhány kételyt muszáj elcsitítanom magamban és ahhoz az őszintesége kell - vagy az őszinteségének illúziója.
Nem. A kicsik csak Jadet védik, persze ezáltal magukat is. De ha Jade úgy döntene, sem keltenének benne ilyen gondolatokat. Másfelől, nem tartozhatna az én természetemhez, hiszen az ő kívánságuk ezzel, még ha Jadere is kényszerítenék, az élet megtartása lenne, nem a pusztítás. De nem csikarnak ki ilyesmit senkiből. Csak két kis sejt egyenlőre. Mit sem tudnak, mit sem törődnek a világgal. A védelem, amit Jade velük együtt kapott, csak egy apró szelete bárminek is. Ártalmatlan. És valóban, biztos vagyok benne, hogy megszólalásig olyanok lesznek, mint egy átlag ember... Kívülről legalábbis mindenképp... Hogy erre mi a biztosítékom, azt is jóbára értelmetlen lenne elkezdenem fejtegetni neki. Egyenlőre nyugodjon meg, dolgozza fel az első információkat... Meg mondjuk én is... Még mindig nem hiszem el, hogy ez lehetséges. Pedig ennél egyértelműbb már legfeljebb csak akkor lesz, ha napvilágot láttak. Egy kissé azért lever a víz a gondolatra.. Az egész gondolatára. Valahol mégis kapar magának utat egy örömféle érzés. Odalépek hozzá, támogatóan érintem meg. Mikor szembe fordul velem eleresztem, mert megint minden másra számítok, csak arra nem, hogy a nyakamba ugrik. Egy pillanatig csak állok ott aztán viszonzom az ölelését. Megnyugvást és vigaszt, támogatást lelhet egy kicsit a lelke. Tenyerem a tarkójára téved, ujjaim a hajába. De a mozdulat semleges marad. A fejbőrét masszírozom kicsit, meg a borúját veszem magamhoz, hogy tudjon tisztán gondolkozni, ő ebből csak annyit érezhet, hogy a megkönnyebbülésével egy kicsi tisztulás is jön. Távozhat minden aminek kell. - Vigyázok rátok. - Vigyázok. És nem követem el azt a hibát amit korábban! Határozottan élek, a testem hője és szívem lassú, nagy, erőteljes dobbanásai is erről tanúskodnak. És akármilyen furcsán is hangzik, lelketlennek sem lehetne nevezni.. akármilyen furcsán is hangozzon ez. Aztán eleresztem és egy lépést teszek hátrább. Megköszörülöm a torkomat. - Ha gondolod, haza viszlek. Valószínűleg egy séta, meg némi friss levegő jól fog esni. - bár kedves vagyok vele, és örömmel vegyes döbbenet van bennem, Nox kiselőadása miatt nem futja arra, hogy mosolyogjak is. Bár nincs búval bélelt fejem, inkább mint aki nagyon elgondolkozott a folytatáson.. Ez részben igaz is. És akár akarom akár nem, ez azt is jelenti, hogy míg Nox legfeljebb egy kétszáz évre kötött a Földre... Addig a kölykeimet nem fogom itt hagyni csak úgy, ha Jadenek lejár az ideje majd... Ehhez viszont kegyetlenül asszimilálódnom kell, ha nem akarom felhívni magamra, ilyen sokáig a figyelmet.. Ez a gondolat pedig, roppantul furcsa érzést vált ki belőlem, minden ellenére is!
Lehet, hogy nagyon össze vagyok zavarodva, hogy minden kusza és kétségbeejtő, még is ahogy arra gondolok, hogy talán el kéne vetetni a magzatokat a testem a zsigereiből tiltakozik. Eszembe se jut, hogy a kisbabáknak lehet még is valami öröklött képessége és ők nem hagyják hogy ilyen egyáltalán átfusson rajtam. Valószínűleg nincs is szó ilyesmiről, csak az élet megőrzésének a szeretete gyökeredzik bennem olyan mélyen, hogy ettől szó szerint rosszul leszek. A kis javításra fel sem figyelek, mintha a kis buborékomban lennék, egészen egy órával ezelőttig azt hittem, hogy nem lesz a kicsiknek apja, hogy csak én vagyok nekik, így még nem egészen fogtam fel, hogy Ivor is itt van nekik és Cody is milyen lelkesen, feltétel nélkül jelentkezett a szerepre. Olyan buta voltam, hogy Kyle elutasítása után visszakoztam és titokban akartam tartani még egy darabig... Szükségem van a családomra, hogy minden rendben legyen. A mosdónál támaszkodok, nézek vissza a tükörből, és a szívem olyan hevesen ver, hogy majdnem kiszakad a helyéről. Ha most olyan választ ad... ha olyat... Akkor inkább tépje ki a szívemet! De nem. Egy egész hegyomlás szalad végig a testemen, mikor meghallom, hogy egészséges emberként nőhetnek fel, hiába az apjuk egy... űrlény. Amikor megérzem a kezét a vállamon egy pillanatra rezzenek csak meg, aztán egy hirtelen mozdulattal megfordulok és szorosan megölelem. - Világra fogom hozni őket... és boldogok lesznek... ikreink lesznek. - motyogom a mellkasába, miközben az arcomon elkezdenek peregni a könnyek. Fogalmam sincsen, hogy mit jelent az, hogy szólítsam meg, de most nem is érdekel, csak megölelem és engedem, hogy átjárjon minden érzelem, ami ezen a hullámvasúton el akar árasztani. A félelem, a frusztráció és mellette valamilyen elképesztő öröm és hála. Ugyan kicsit felsírok, de nincsen mögötte semmilyen hangmágusi képesség, szóval nem kell tartania semmitől. Csak ölelni... legalább néhány pillanatig. Az persze egyáltalán nem érdekel, hogy a fagyizó női mosdójában vagyunk, nagyon könnyen feledkezek meg a világról magam körül. Nem tudom, hogy mi jön még, mennyi mindent kell megbeszélnünk, hogy tudok-e még rá ugyanúgy nézni, mint azelőtt, hogy az a nő közölte, hogy nem is ember, hogy halhatatlan és mikor megöregedünk, meghalunk, ő csak simán tovább áll egy másik világba ez... Ez túl sok még. De a teste él, meleg, tud ölelni, a gyermekeit várom és mindig kedvesen bánt velem, szinte a tenyerén hordozott, ami ebben a pillanatban, itt és most tökéletesen elég.
Igen... Most magam is be kell lássam, semmi értelme nem lenne, egy hajszálnyival is kevésbé átlagos dolgokat közölni Jadel. És egyáltalán nem csodálkozom azon sem hogy kiakad, sőt.. Igazság szerint logikai rendszerekből táplálkozván minden következne szamomra, csak az nem, amit kimond, így alaposan sikerül meglepnie! Pislogok párat zavartan mikor megtorpan és tiltakozni kezd. Hamar értelmezem mire vonatkozott a mondata. Ha rajtam múlott volna, csak ha muszájba kerülünk vagy nincs más választásom mondtam volna el neki. Hiszen a Föld számára egy nem létező személy vagyok. És ez addig jó, ameddig valóban így is marad... Sajnos, Emma is egyszeri találkozás volt csupán, pedig szimpatikus kölyök.. De nem szabadott volna ennél nagyobb nyomot hagynom a Földön... Elfog a félelem a korábbi tapasztalataimból kiindulva. Átrohan rajtam egy zsibbadó kényszeres hidegrázás, de kívülről nem sok nyoma van, legfeljebb a fejemre ült ki, hogy bizony sok kérdőjel van bennem is, és igen, valóban nem egy egyszerű művelet erről beszélni. Úgy hogy mindennek innentől nyoma marad lényegében! Aztán hírtelen kapcsolok és szelíd hangon kijavítom -... - ink. - nyelek egyet. Igen; kisbabáink. Még ha ez borzasztó abszurdan is hangzik. Az utolsó kérdésére csak pislogok egyet lassút, mélyet és biccentek egy aprót. Részemről ez volt a biztosítékom nyomatéka. - Igen. - nézem Jadet a tükörben, ahogy ő néz engemet. Egyetlen pillanatra nézek szembe önmagammal, már kiver némi frusztráció, de hamar túl lendülök rajta és tekintetem ujra Jadet találja meg. Odalépek hozzá és vegigsimítom a lapockáját gyengéden, aztán egyszerűen a vállaira teszem két kezemet. Semmi lebilincselő, vagy oda szegező nincs benne, határozott, viszont támogatónak szánom a mozdulatot. Védelmezőnek is érezheti. - Adjunk egy kis időt az egésznek, aztán.. Ha kérdésed lenne és úgy érzed készen állsz bárminemű válaszra, szólíts meg... - mondom halkan, alig hallhatóan. Őszintén örülök, hogy nem zokogott fel azzal a különös tónussal a hangjában. Ha ott és akkor hatással volt rám, egy másik kontextusban megnyilvánulva miért ne lehetne...?
Biztos, hogy nem bírnék ki többet. Nem tudom, hogy mi is történne, ha most még elkezdené magyarázni, hogy más a vére, máshol a szíve, máshogy működik az agya, vannak kevésbé emberszerű alakjai ésatöbbi, de az biztos, hogy nagyon-nagyon rosszul kezelném. A kezem a hasamon lapul, és próbálok legalább annyit megemészteni, hogy nem ember, hogy halhatatlan, hogy rengeteg galaxis között vándorolt már és hogy nem lesz semmi baj. Nem lesz semmi baj... nem lesznek szörnyetegek... - Te sem vagy szörnyeteg. - mondom ki váratlanul, miután már úgy tűnik, hogy végleg elveszített és elkapott a rosszullét meg az esetleges pánikroham. Na jó, az én esetemben ez egy erős szó, hiszen még sosem volt igazi pánikrohamom, de a lényeg, hogy amikor nem állítja azt, hogy ez csak kamu, kandikamera, és átzúdul rajtam az egész, amit el kell fogadnom valóságként... Igen, kiakadtam. Ki ne akadt volna? De amikor a pocakomban a kisbabákról beszél... - Mi?! Nem! - torpanok meg, miközben a várt ellenében engedem, hogy hozzámérjen és segítsen kimenni a mosdóba. Hajlamos vagyok arra, hogy ne vegyem észre a dolgokat, így az is csak most esik le, hogy Ivor is mennyire megváltozott az elmúlt néhány percben, őt is megrázta az, hogy el kellett ezeket mondania, és az, hogy én ilyen istentelenül rosszul reagáltam. Mielőtt azt hinné, hogy a nem azt jelenti, hogy tényleg nem akarom őket újra megszólalok. - A kisbabáim emberként nőhetnek fel és boldoggá tudom tenni őket a szeretetemmel és mindennel amit adhatok a számukra? - kérdezem halkan, bizonytalanul, miközben tovább indulok a mosdóba, ahol rátámaszkodok a mosdóra és megengedve a hideg vizet kezdem el hűteni a csuklómat és a hideg vizet spriccelni az arcomra, törölgetni a homlokomat. Kell néhány pillanat, ameddig csak az eddig elhangzottakat pörgetem újra és újra a fejemben, már amennyit legalább annyira felfogott az agyam, hogy vissza tudjam idézni. A tükörbe bámulok, onnan magam mögé, Ivort nézve - már ha bejött a mosdóba - és csak most fedezem fel az arcán a nem evilági vonásokat, amiket eddig a rózsaszín köd annyira elködösített. Hogy lehet, hogy én, aki a fél életét az iskolában töltötte, és már végzős látványmágia szakon, ennyire vak legyen? Jó, a dal a fő szakirányom, de... Akkor is... Olyan buta vagyok!
És lám el jött a pillanat amikor őszintén nem tudom eldönteni, hogy jó lenne-e még több információt rá zúdítani... Emma sem reagált túl jól, pedig ő még csak nem is várta a gyermekeimet. Egész testemben érzem a bénító zsibbadást, és színte fájnak a tagjaim, a tüdőm nem működik így szólnom is nehéz, szívem pedig érzem, hogy vészesen szorít. Minden erőmmel azon vagyok hogy lehiggadjak. Kiérzem azt, hogy a gondolat, hogy egy idegen életforma gyermekeit hordja a szíve alatt, mint holmi parazitákat engemet is mételyez, de másképp mint őt. Szívem szerint azt kérném tőle, ne mondjon le róluk... - Nem tudtam, hogy ez lesz. Csak egy estét szerettem volna eltölteni veled, minden különösebb következmény nélkül. Fel sem merült, hogy ez megtörténhet. - bár az arcom apránként szoborszerűvé merevedik, a tekintetemben valami leírhatatlan dolog honol. - Nem lesznek szörnyetegek. És a természetemből sem tudnának semmit örökölni, de megértem... ha ezek után nem akarod őket. - nem ezt a helyzetet nem tudom jól kezelni és fölösleges is minden szó... Nem nehéz észre vennem, hogy rosszul van, hártyavékony, láthatatlan energiateret vonok a bőröm köré, hogy semmi ártó ne terjedjen át rá. És minden további nélkül állok fel és lépek oda hozzá és karolnám át, hogy segítsek neki eljutni a mosdóig, valamiért arra számítok mégis, hogy menekülni fog előlem...
Annyi kérdés futkározik a fejemben, még sem vagyok biztos benne, hogy szabad-e tudnom a válaszokat rá. Egyszerre követelem, és egyszerre szeretném befogni a fülemet és csak úgy dúdolni vagy akármilyen pa-pa-pa-pa hangot kiadni, csak hogy mindent kiszorítsak és ne kelljen elfogadnom ezt az egészet. - Ó! - bukik ki belőlem, hiszen az életéért... persze, hogy megtette az esküt. Azt hiszem bárki megtenné. Jó, persze azt nem gondolom át, hogy milyen ár az, ha egy ilyen nőnek kell segíteni, aki megjelenik és összezúzza az életét, amikor akarja, aztán pukk, eltűnik. Ki tudja még miket kér tőle... Elképedve hallgatom a magyarázatát, nem tűnik úgy, hogy akármennyire átmenne a fejemen az információ és feldolgozásra kerülne. Ez most... ez most túl sok. A szívem a torkomban dobog, miközben hallgatok, szívom a turmixomat, ameddig el nem fogy, és szörnyen telinek nem érzem magamat a hatalmas, hirtelen adagtól. De még ez is emberibb és kézzelfoghatóbb érzés, mint ez az őrület. Nem marad semmi más, amivel húzhatnám az időt, hogy ne kelljen megszólalnom, hogy ne kelljen lereagálnom ezt az egészet. - Most ugye csak szórakozol velem? Ez valami kandikamera és mindjárt előugrik valaki egy felrázott pezsgővel, hogy nevetve az arcunkba öntse, ugye? - kérdezem, és úgy nézek vissza a vállam fölött, mintha tényleg megjelenhetne hirtelen egy alak. Mert ez lenne a legjobb, csak viccelt, az a nő is csak beavatott volt, ez az egész nem történik meg. Kicsit bizonytalanul állok fel, de nem is tudom minek, mert nincs értelme elszaladnom. Még is úgy tűnik, hogy a gondolat, hogy nem is emberek a kisbabáim, egy pillanatra megbetegítenek és rám jött a rosszullét. Vagy csak a sok cukros italra rosszul reagált hirtelen a szevrezetem. Nem tudom, de szabályosan kerülget a rosszul lét és már el is indulnék a mosdóba inkább, mielőtt itt dobom ki a taccsot.
Valami leírhatatlan mennyiségű gondolat cikázik át az agyamon és azon küzdök, hogy újra és újra vissza nyeljek mindent. Muszáj leszek keresni egy helyet... jó messze mindentől, ahol kitombolhatom magamat. Sajnálatos, de Nox ha most elém kerülne, megtanulna szublimálni! - Az életemet mentette meg, az alkuért cserébe. - azonban, hogy mit foglal magába az Eskü, azt nem kötöm az orrára szegénynek. Látom rajta, hogy ki van borulva és sírás határon van. Sajnos jelenleg nem keresem az érintését, mert cseppet sem nyugodna meg és még lehet fájna is mindene. Zsibbaszt szó szerint a tehetetlen düh. Megbénít bizonyos szintig és a félelem, és egyfajta mélységes bánat is fizikai jegyeket ölt. A szívem nehezebben dolgozik és szabály szerűen fáj. Ha hozzá érnék szegényhez, igencsak kiszenvedtetném most. - Sík, tér és idő vándor. De nagyképűség lenne azt mondani, Istenség volnék. Halhatatlannak halhatatlan, és bizonyos szempontból félisteni hatalmam van, de mindig, mindenütt van egy nagyobb hal... - mondom halkan, nyugodtnak nevezhetően. Az utolsó kérdés, hogy milyen is a természetem... - Pusztítóként ébredtem. Olyannak, aki a nagyfőnök helyett takarít és mocskolja be a kezét. - hallgatok egy sort. - De azóta eltelt közel huszonöt ezer év. Egész életemben azzal a tudattal éltem, hogy csak pusztítók vagyunk.- mélyen személyes és igenis fájó fintor és egy jókora törés költözik a képemre. - Hogy képtelenek vagyunk építeni, életet adni, vagy fejlődni. - aztán felold, egyenesen felélénkül az arcom és Jadre nézek egy meleg tekintettel, nyelek egy nagyot. - És az, hogy a gyermekáldás megtörténhetett... az élő példa számomra, nem csak pusztítani vagyok képes.- hallgatok, hagyok időt neki. - Te pedig... A lényed vonzz. Tiszta és egyszerű. - egy röpke szünet után hozzá toldom. - Ne érts félre, egy olyan báj jellemez, ami csak halandók sajátja lehet és... ez mindig is vonzott. Ezért... - szusszantok egyet bosszúsan és összeharapom az állkapcsomat - Ezért kíméltelek volna meg inkább saját valómtól. Mert nem akartam össze törni azt, amitől te te vagy.
Őszintén észre se vettem, hogy az idő megfagyott körülöttünk a nő betoppanásával, én előtte is csak Ivort láttam és csak a saját dolgunkkal törődtem. Csak akkor veszem észre, hogy így történhetett, amikor újra megindul az élet, hallom a környezet neszezését, és néhányan felém pillantanak, hogy miért is állok az asztalra támaszkodva, olyan meredten bámulva a pasimra. Legalább is ők ezt gondolhatják. Talán veszekszik a pár. Lassan csúszok vissza a helyemre, nem visz a vérem, hogy elszaladjak a beszélgetés elől, hiszen a két kisbaba bennem növekszik, nincsen hová menekülnöm ez elől az egész elől. Csak nagyokat nyelek, igyekszem nem elsírni magam, és valahogy feldolgozni a hallottakat. Nem vagyok biztos benne, hogy képes vagyok rá, de legalább megpróbálom. - De hogy lehetne mindez igaz? És miféle eskü? Ugye nem... a megszeghetetlen...? Miért? - kérdezem vissza, és amikor más nyelven szólalok meg, már azt se tudom mit szóljak rá. Csak a számhoz kapom a kezemet, összeráncolom a homlokomat, aztán újra elengem ezt az egészet. De mennyit tudok még elengedni? - Egy galaxisokat járó halhatatlan vagy, egy isten, akinek... akinek milyen természete van? - próbálom felidézni Nox szavait, és egyben magyarázatot is várok, hiszen egy ilyen információt a "férfi a bárból, aki teherbe ejtett" státusszal nagyon-nagyon nehéz összeegyeztetni. A kezem már lassan görcsösen szorul vissza a hasamra és kezdem úgy érezni, hogy a torkom olyan száraz, hogy vattát köpök. A cukorbombám fölé hajolok, és mintha a shake segíthetne a kialakuló pánikomon úgy kezdem el szívni a szívószálamon keresztül, és csak iszok, és iszok, ameddig az egész el nem tűnik, mintha valami varázslatos gyógyír lenne.
Megtehetném, hogy Noxot elhallgattatom, de nem megy... A csuklómon érzem a szálak izzását, ami arra mutat, az Eskü kötelez. És leginkább vissza tart attól, hogy olyat tegyek, amit jelenleg főleg Jade előtt megbánnék. Nem mintha nem lenne önuralmam... De Noxnak fogalma sincs, mit rombol le... És a kérdés egyre csak visszhangot ver fejem megannyi zugában; Miért?! Mégis... mivel érdemeltem ki?! Nem értem Noxot és ez, hogy fogalmam sincs miért büntet, ráadásul ilyen mértékben, kiveri a biztosítékot. Az érintése elől jelenleg undorodva húzódom el, kezét az aurám így is leforrázhatja. Hoppanálása után egy hosszú pillanatig ülök lehunyt szemmel, mint valami szobor, és a levegő pillanatra megremeg körülöttem. De mielőtt nagyobb baj lenne, fellélegzek és minden megszűnik. Jadere nézek, tekintetemből süt hogy valami szétszakít belül és szó szerint izzik a vérem a hajszálereimben. De szemeimen kívül ez szerencsére másutt nem nyilvánul meg. Mikor Nox betoppant, az egyetlen amit tudtam tenni, hogy körülöttünk megfagyasztottam mindenkit. Akik most folytatják amit elkezdtek. De legalább nem voltak fültanúi Nox kiselőadásának. Mikor megszólalok nem angolul teszem, egy arabhoz hasonlatos nyelvet használok. Jade minden gond nélkül megértheti és mikor válaszol, ő is ezen a nyelven fog megszólalni. - Sajnálom, hogy ennek tanújának kellett lenned. - kezdem tőlem telhetően, a helyzethez mérten a lehető legszelídebben. - Kérlek.. ülj le! - a hangom nyugodt, bár érezhető, hogy az előző jelenet nekem is betett. Nem is kicsit. - Amit mondott, a gyerekekre és a rád vonatkozó részt leszámítva igaz volt.- hallgatok egy rövidet - Eskü köt hozzá, így örökké tartozom neki. - ismerem el, és remélem nem kell felhívnom a figyelmét rá, ez egy olyan információ, amit jobb ha már most elfelejt. - Hozzád azonban szerencsére egy teljesen más dolog köt. - és végig is mutatok Jaden egész lényében - És fogalma sincs.. -kissé szomorkásnak mondható de nem gúnyos mosolyt ejtek meg - És igazság szerint neked sem annyira, hogy mit jelent ez az egész, hogy mit jelentesz és testesítesz meg számomra. - aztán egy sajátos mimika társulásával megcsóválom a fejemet rosszallóan. - És nem. Nem fogják kirágni belőled magukat. Nem az Alienben vagyunk. - megejtek egy fintort. Aztán rendezem a képemet. Jade, talán össze kapcsolhatja Cody reakcióit és aggodalmát.. De minden bizonnyal, most kisebb gondja is nagyobb annál! Megdörgölöm az orrnyergemet és össze harapom az állkapcsomat... Nem ez marhára nem úgy megy ahogy kellene...
Kicsit összevonom a szemöldökömet, értetlenül bámulva a kibontakozó párbeszédet, mert a nő olyan dolgokat vet csak úgy ide, mintha régi ismerősök lennének és rengeteg dolgot tudna róla - rólunk, de hát mi még nem is vagyunk egy dolog! Vagy hát, valamik vagyunk, de csak nemrég derült ki, hogy a gyermekeim apja, ez a nő meg úgy áll itt, olyan magabiztossággal és... azt hiszem rosszindulattal, mintha mindenről tudna és mindenhez köze lenne. - Ivor? - kérdezem vissza, hiszen azon kívül, hogy el akarja hallgattatni a nőt, nem mondott semmit, és csak még egy kérdést engedek meg magamnak. - Nem mutatsz be minket egymásnak? - teszem fel, naivan, hiszen normális esetben ha jön egy harmadik fél, aki ismeretlen az egyik félnek, bemutatjuk egymást. De itt semmi ilyen nem történik, csak záporoznak a szavak, és én csak nézek, és úgy érzem, hogy ahelyett, hogy megmagyarázná nekem valaki, hogy mi folyik itt, csak még nagyobb kérdőjelek jelennek meg a fejemben. A nő stílusa olyan szinten idegen az én világos, vidám, érzelemtől dús életemtől, hogy még a mérhetetlen naivitásomon keresztül is, amivel viszonyulok a világ felé, érzem, hogy tartanom kell tőle. De ez nem jelenti azt, hogy nem kezdenek el foglalkoztatni a szavai. Tátogok, mint egy hal, csak nyílik a szám és csukódik, amikor pedig azt mondja, hogy csak a babák a fontosak Ivornak és semmi más, én egy senki vagyok, a kezem már is a pocakomon és az arcomra, a mindig vidám arcomra rávetül a kétségbeesés. Ahogy viszont a nő keze végighalad Ivor tarkójától a válláig már nem bírok magammal és hirtelen felpattanok az asztaltól. - Még is mit képzelsz? - emelem fel a hangomat, de azt se tudom, hogy miért. Talán úgy érzem, hogy amiket mond hazugság és Ivor nem csak a gyerekeim apja, hanem hozzám tartozik, és egy idegen nő, főleg egy ilyen, ne merje így simogatni előttem. Na, de mögöttem se! A bizalmam még így is darabokra van törve, a rózsaszín ködömbe beszivárog a kétely és csak állok, miközben a nő már el is hoppanált, és bámulok Ivorra. - Otthon? Vele... vele élsz? És én nem jelentek neked semmit? - kérdezem, cérnavékony hangon, miközben érzem, hogy a gombócok hatalmasra nőttek a torkomban. Egy normális szakítást tudok kezelni, többször dobtak ki, mint Flinstones-ék macskáját a ház elé, de ez így, ilyen formában... Kicsit sok. Csak állok ott, a férfira bámulva, aki legalább egy rövid ideig a mindent számította nekem, a boldog jövőt, a happy endet és... csak várok. Várok valami isteni magyarázatot, amivel eltörli a kételyt és minden újra szép és jó lesz.
Derült égből villámcsapásként érkezem, mind a hatást, mind a szándékot tekintve. Pillanatok törtrésze alatt kívánom összeroppantani azt a kellemes, gusztustalanul naiv kis buborékot, amiben a lány éldegél. No nem mintha bármi problémám volna vele, meg kell hagyni, a maga részéről mutatós példány, sokkal inkább az előtte ülő jelenség az, akinek ártani szándékozok. És hogy miért? Mert olyat tett, melyre részemről nincs bocsánat. Ördögi, ütemes tónus hallatszik, pedig épp csak felkacagtam, mégis: olyan jóízű volt. Ha nem lennék legilimentor is az arcára lenne írva mi bántja a lelkét, itt az ideje hát porrá zúzni a destruktív illúziók halmazát... Nagy levegőt veszek. - Tehát értsem úgy, hogy itt ültök édes kettesben a tulajdon gyerekeitekről cseverészve, és még az apja természetével sem vagy tisztában? Gondolkozz hát, mérd végig, ízlelgesd s gyere rá végre: a fickód még csak nem is evilági, és amint kihordtad a két kis csemetét - feltéve hogy időközben isteni mivoltuk kapcsán nem falnak fel belülről - velük együtt ugrik naprendszert, mert tetszik vagy sem, egy dolog fontos neki benned: ők. No nem mintha érdemes lenne engem egyedül hagynia... - simítom végig Szörnyetegem, tarkójától a válláig. Továbbra is mereven állok, arcomon szenvedélyes kegyetlenség. - Gondoltam szólok. Otthon találkozunk, Ivor. - egy utolsó sátáni kuncogás, és pukk: jelenségemnek se híre, se hamva. Elégedett vagyok.
Csak megcsóválom a fejemet mielőtt nagyon bele lendül az együttérzésbe a szüleimet illetően. De megerősítésre már nem futja. Az Izlandos dologra csak biccentek. Annyira egyszerű, annyira átlagos és mindennapi a szituáció... Az ilyenek ritkán, vagy mondhatni csak korszakonként bukkannak fel az életemben. Így számomra ezek kifejezetten értékelendő pillanatok. Figyelek Jadere. A visszakérdezésemet és minden további reakciómat azonban valami meggátolja. Egy különös már már rossz előérzet. Mikor hozzám ér már tudom, hogy Nox az és jelenleg kelletlenül borzongva húzódom odébb és nézek fel rá kissé kitekeredve. - Áh! Nox... Micsoda meglepetés! - a hangom azonban cseppet sem derűs. Van bennem valami... Valami most Noxot messzire űzné. Amolyan "ne köpj a levesembe légyszí!". - Jelenleg nem túl alkalmas a betoppanásod. - közlöm egyszerűen, diplomatikusan és mondhatni még udvariasan is. Érezhető, hogy nem akarok Jadere ijeszteni önnön valómmal. Nem akarom rá tolni a lényem teljes voltát. Nem akarom elvenni tőle ezt az egyszerű, csodálatos báját... Némiképp a szememben erre utalván még Nox is felfedezhet valamit. Valami néma kérést, hogy "ne vedd el ezt tőlem...! tőle..."
Hát, valóban lesz még itt gond, mert én arról ábrándozom, hogy egymásra találunk és a két kisbabával boldogan élünk míg meg nem halunk, mint egy normális emberi párkapcsolatban vagy házasságban szokás. Bíbelődök az italommal, miközben felpillantok mögüle, olyan ártatlanul és lelkesen, mint amilyen vagyok. - Jaj, úgy sajnálom! - mondom azonnal, mikor meghallom, hogy az ő szülei már meghaltak. Pedig már éppen kezdtem lelkesedni, hogy akármikor kész mellettem állni, míg közöljük az enyémekkel, de… Ha abból indulok ki, hogy Lance és Calista milyen borzalmasan élte meg, hogy az anyjuk meghalt, Annabelle néni, én el se tudom képzelni milyen, ha mind a két szülő meghal! Persze, ami megszületett, annak meg is kell halnia, ez a szabály, és a szép emlékekre kell emlékezni, de akkor is. Szomorú néha. - Szóval Izlandról jöttél? Hű, ez annyira… menő! - mondom őszintén, először nem találva a szavakat. Egy külföldi, világjáró művészlélek pasi, aki nem menekül el, mikor megtudja, hogy ikreket várok tőle. Istenem, mekkora szerencsém van! Eszembe sincs, hogy tolakodásnak vegyem, hogy érdeklődik, nagyon is örülök neki, és nem rejtegetek előle semmit sem. Más elől sem, ha már itt tartunk, bárki bármikor rákérdezne erre, őszintén felelnék. -Apukám sokat dolgozik, anyukám pedig elvesztette a látását még a születésem előtt. Elbánik még így is néhány háztartási bűbájjal, de sokkal egyszerűbb, ha segítek neki mindenben, amiben lehet. - mesélem, különösebb fájdalom nélkül. Mindig is ezzel együtt éltem, boldogok voltunk, imádott, szeretett, mindent megadott nekem, és sosem éreztem tehernek, hogy segítsek otthon neki. Nem veszem észre a vívódást, ahogy annyi mindent nem látok meg rajta, csak iszogatok a cukorbombámból, amiről már leeszegettem a tejszínhabot és az apró alkatrészeket, csak ahogy kimondja a nevemet, úgy biccentem félre a fejemet és nézek rá. - Hm? - kérdezek vissza, aztán ahogy kiböki a kérdést a szívem hatalmasat dobban. Mit mondjak? Mit vár tőlem? Mi a fenét mondjak?! - Boldogan élünk míg meg nem halunk…? - szalad ki a számon, aztán egy nagyon furcsa nő állapodik meg mellettünk és se puszi se pá, se bemutatkozás, beleszól a beszélgetésbe. Kihúzom magamat, mintha valami bennsőségesben zavart volna meg minket, de hát valamilyen szinten így is van. Csak halványan ismerős az alakja, mintha már találkoztunk volna, sőt, lehet, hogy beszéltünk is, még múlt évben, az Aranyvarjús fellépésem előtt. - Tessék? A többi halandó? És te járod a galaxist? - visszhangzom vissza, elképesztően buta fejet vágva. Egyetlen szavát sem értem, pedig esküszöm, hogy angolul van. Csak végignézek a nőn, aztán Ivoron, és zavarodottan várom, hogy leendő gyermekeim édesapja nyilatkozzon.
Noha kényes kedvem nem sokszor vesz rá egy Zsebpiszok közi látogatásra, a szükség időnként olyan dolgokra késztet, melyre ritkán vetemedek. Így történt ez most is: különleges bájital cserélt gazdát, egy olyan nedű, mely évszázadók óta a varázsvilág tiltott gyümölcsei közt ékeskedik - ebből fakadóan a legegyszerűbb, leggyorsabb megoldást igényli, ami a célbajuttatást illeti. Az új gazda természetesen én volnék, degeszre tömött galleonszütyőt hagyok csak magam után, majd pár óvatos lépés végeztével kibújok éjszín csuklyám alól, elvegyülvén a sötét formák tömegében - már amennyire ez lehetséges hófehér üstököm birtokában. És ha már hófehér üstök... Kiérvén az Abszol útra különös jelenés látszik elsuhanni a szemem előtt: épp egy sötét lejáró árnyékában szívom cigarettámat, amikor egy, a tömegből kimagasló arc vonzza magához tekintetem. Drága Szörnyetegem markáns orcája ez, mit már egy hónapja nem volt szerencsém közelebbről vizslatni. Ám most, most talán kiderül hogy miért... Feltételezvén hogy a vörös cafka nem csupán gyűjteményének egy újabb ékes darabja. Ledobom félig elszívott cigarettám a földön üldögölő hajléktalannak anélkül hogy rápillantanék, majd irány a fagyizó. Öhm... Fagyizó? Talán csak én vagyok túl elvont, de egy intergalaktikust félistent relatíve nehezen tudok elképzelni egy édi fagyizóban ücsörögve, de mondjuk hogy csak zseniálisan megkomponált tervének részlete ez, mint megtévesztő látszat. Belépek hát az ajtón, megüti fülemet a fölötte ékeskedő csilingelő borzalom. Noha a levegő nem fagy meg beléptemkor - őszinte sajnálatomra - kapok egy-két furcsálló pillantást. Most gondolok csak bele, milyen abszurd engem errefelé látni, de mind tudjuk, hogy Nox telis-tele van meglepetésekkel. Egy pillanatra megállok, a helységet pásztázom, meg is pillantom a keresett körvonalat: azokat a hőn szeretett, széles vállakat bárhol felismerném. Háttal üldögél nekem, így pár pillanatig gyanútlanul sétálhatok felé, s még az utolsó félmondatot is sikerül elcsípnem. Odaérvén melléjük aljas mosolyt öltök, kezemmel finoman végigsimítom Ivor tarkóját. - Ő is mint a többi halandó, mélyen a Föld rejtekében fog elrohadni, míg te gondtalanul járod a galaxist, nemde?
Ehmm.. úgy érzem ezzel a rózsaszín köddel lesznek még bajok! Erősen azon pörgök, hogy hogy lehetne odébb hessegetni... vagy úgy egyáltalán mit lehetne vele? Biccentek az elsőre, valóban azok! Közben kiérkezik az én italom is. Egész visszafogott a tálalás. - A te szüleidnek bármikor tulajdonképpen. Az enyémeknek nem hiszem, hogy valaha lesz alkalmunk elmondani. Megboldogultak már.- mondom egyszerűen, mint aki az elmúlást épp oly természetesnek veszi, mint magát a lélegzetvételt. Ha esetleg szőrnyűlködést, vagy egyebet vélek felfedezni, gyorsan hozzá toldom. - De már régen volt. És jó életük volt, Iceland szerencsére elég békés. - toldom hozzá egyszerűen. Apránként adagolva, nem létező földi életem darabjait. - Hogyhogy kiskorodtól kezdve segítened kellett? - kérdem kíváncsian, bár nem tolakvóan. Közben bele kortyolok abba "jegeskávéba". Persze csak óvatosan. Roppant röhejes lenne, ha ledermednék az idegrendszerem miatt. Aztán hallgatok egy hosszabbat, egy szerteágazó eszmefuttatás miatt, közben fürdőzöm a vöröske látványában... A látvány meglehetősen édeskés. Pillanatra rajta felejtem a szemeim és megkordul a gyomrom. Hogy rá fizikai valójában, vagy a lényére jött-e ez a reakció azt nem tudnám elhatárolni. Nem szeretet amit érzek, nem kötődés, nem ilyen gyengéd szösszenet váltotta ki. Ez éhség és egyfajta függés előszele. Ami valahol egyenesen borzalmas! És már meg is indul a harc odabent, amiből legfeljebb egy felszínes vívódás látszik csak. Végül kibukik belőlem egy kérdés. - Jade - kezdem halkan - Hogyan képzeled el a jövőt? Mi az amit szeretnél? - kérdem komolyan és hosszú ujjaim hegyét összedöntöm magam előtt, afölött nézek át rá várakozóan.
Észre se veszem, hogy megnézik egy kicsit, és ha észrevennék akkor is azt hinném, hogy azért nézik, mert cuki pasi, nem azért, mert furcsa az arca vagy a szeme. Még mindig túl erős a rózsaszín köd ahhoz, hogy ilyen apróságokat észrevegyek. Ahhoz képest, hogy látványmágus vagyok, a megfigyelőképességem a pasik esetében bámulatosan troll. Még ha nem is ujjong, és nem is hiszi el teljesen azt ami történik, ez a fogadtatás elképesztően pozitív ahhoz képest, hogy "takarodj és öld meg a gyereket", szóval én még ezekben a szavakban is megtalálom a tökéletes menedéket és megnyugvást. - Annyira örülök, hogy csodának tekinted őket. Mert azok, csodák, mind a ketten. - válaszolom lelkesen, miközben leülünk egy asztalhoz. Még csak az ötödik hétnél tartok, de akárhányszor beszélünk róluk, mindig rá téved a kezem a tökéletesen lapos kis hasamra. Azt mondja, hogy jó érzés, és a szivecském azonnal olyan hevesen ver, hogy egy kolibrit is megszégyenítenék. Először nem értem, hogy miért mondja, hogy tiszta, aztán leesik és kicsit elpirulok. Persze, fontos tudni, hogy akivel lefeküdtünk, főleg védekezés nélkül, az hordoz-e valami betegséget, de azt hiszem inkább akkor szólalnék meg, ha valami baj van, ha tudom, hogy nincs, akkor inkább hallgatok, mert ez olyan tabu-szerű. Persze, néhány hónap és két kisbabát fogok megszülni, az ő gyerekeit, szóval lehet lassan el kell kezdenem szokni a gondolatot, hogy egyre kevesebb tabunak kéne lennie közöttünk. - Figyelj Ivor, nem vagy egyedül! Nekem a leghosszabb kapcsolatom egy hétig tartott! - szalad ki a számon, teljesen meggondolatlanul, egyáltalán nem tudatosul bennem, hogy ez mennyire riasztó lehet egy pasinak. De hát ő is most mondta, hogy problémái vannak a kapcsolatokkal, akkor csak nem ítél el. Csak nem. Figyelek rá, függök a szavaitól, ahogy ő is tőlem, éppen úgy, mint azon az éjszakán. Éppen úgy, és még is teljesen máshogy. Akkor csak akartam valakit, hogy ne legyek egyedül és ő olyan kedves volt, hogy elszórakoztatott, hogy azonnal magába bolondított... Most viszont a jövőnkről kell beszélnünk. - Tudsz főzni. Hát ez... szuper! - nevetem el magamat kicsit. Milyen váltás ez? Azt hittem, hogy nem lehet gyerekem, amúgy tiszta vagyok, nincs nemibetegségem, ja és tudok főzni? - Én is tudok, bár semmi flancosat, csak egyszerű kajákat. A szüleim mellett segítenem kellett kiskoromtól kezdve. Szerinted mikor lesz alkalmas elmondani nekik? A szüleinknek? - kérdezem meg, hiszen mondta, hogy később, meg hogy beszélnünk kell előbb, de még is jó lenne felkészülni, hogy mikor állunk oda, egy párként, hogy babánk lesz. Egy párként. Egy párként?! Már megint csak álmodozom... A tejszínhabos cukorkákkal és szószokkal telirakott italom már meg is érkezik és magam elé húzom, de még nem kezdem el inni, csak egy kanállal szedegetem le a tejszínhabot és az ehető díszeket.
Ki leszünk dobva, Jadenek pedig feldobom, hogy meghívom valahová, a helyet viszont rá bízom. Így kikötünk egy... fagyizóban. Lehet most fogok cukiság mérgezést kapni a helytől, de bánja a franc, ha lehet beszélni Jadel közben és nincsenek illetéktelen fültanúk.. Kissé azért még látszik rajtam, hogy voltaképp semmi nem látszik rajtam. Legalábbis semmi egyértelmű. Szegény Jadet talán megijeszti ez, hogy nem csattanok ki úgy, ahogy ő, de majd minden rendeződik. Szórakozottan megcsóválom a fejemet. -Még nem. - erősítem meg, és belépek vele. Annyi biztos, hogy gyakran felejtem a tekintetemet a lányon. A pultos egy kicsit megbámul, mint egyébként bárki civil, nem vészesen, épp csak az illendőség határain belül. A legkevésbé sem tudom magamat miatta zavartatni. Nem vagyok egy szószátyár, még emésztődik bennem minden. Miután mindketten kikértük amit szerettünk volna, én személy szerint egy vanília fagyis kávés shaket. Felhozom a témát, amire mindketten vártunk, hogy tisztázzuk benne a részleteket. Idefelé nem voltam sem elutasító, sem hideg vagy merev, leginkább úgy mondanám elgondolkozott. De az nagyon. - Mielőtt a szülőkig megyünk, pár dolgot megosztanék veled. Első ízben, azt, hogy ez egy... hihetetlen csoda számomra! És.. ráadásul ketten vannak! Ez.. hihetetlen. - csóválom meg a fejemet egy hitetlenkedő mosollyal és erősítem meg benne, hogy jah, eddig végig és folyamatosan és még egy kicsit ez után is feldolgozásra került/alatt áll ez a tény. - Sosem gondoltam, hogy ez megtörténhet.- tartok egy rövit szünetet, hogy nyomatékot kapjon és ülepedjen, aztán egy kicsit nehezebben kezdek, bele, de nagyjából az első hang után elszáll az nehézség érzete. - Mondjuk úgy, hogy elvileg orvosilag képtelen vagyok életet adni, minden szempontból és ez elég erősen belém ivódott. Ezért ennyire... hihetetlen ez az egész. - aztán halkan hozzá teszem - De.. jó érzés. - és valóban, hiszen akármi is történt, számomra ez azt jelenti, nem csak rombolni vagyok képes... - Ezért nem is gondoltam olyasmivel, minthogy védekezés. - aztán azt még hozzá teszem, mintegy biztosítékot. - De tiszta vagyok. Ez legalább tuti. - Nem érzem úgy, hogy kínos lenne erről beszélni. Felnőttnek tekintem, valamelyest, és talán ha nem elnevetgélve pironkodva adja elő az ember a dolgot, akkor a másik se érzi cikinek, vagy egyébnek. Az utolsóval voltaképp annyira utaltam, hogy nem, nincs semmi nemibajom! Szörnyen kellemetlen lenne! Jadet figyelve folytatom. - Azt is tudnod kell, hogy nagyon... nagyon régen volt utoljára értékelhető kapcsolatom és sajna sosem voltam a hűség mintaképe. Bevallom egy kissé menekültem is attól, hogy révbe érjek. - Valóban? Valóban. Jade előtt is elismerem ezt, amit voltaképp eddig még senki előtt nem mondtam ki hangosan. Pedig így bele gondolva, egész könnyű kimondani... Vagy csak már pont megérett a szóra, az alatt a pár ezer év alatt. Különös érzés, de eddig épp úgy hangzik a sztorim, mint ahogy bárkié hangozhatna. És eddig ami kijött a számon az mind igaz is apróbb finomítással pl az orvosi dolognál. -De csak, hogy valami jó tulajdonságot is kiemeljek; imádok főzni. És nem ígérek olyasmit, amit nem tudok megtartani. - közlöm egyszerűen, némi mosollyal megtoldva. Jade most is fürdőzhet a figyelmemben, most is neki szentelek minden pillanatot. Legfeljebb annyi hangulat változás lehet szembetűnő, hogy most nem lenyűgözni akarom és ágyba vinni, hanem megismerni. Egyszerű halandó valójában.
Kicsit érzékenyen érint, hogy kivágnak minket Cody betegszobájából, de sikerül még gyors ölelést és puszit váltani és még odakiáltok egy jobbulást neki, mielőtt a nővérek bepipulnának. Végre ébren van, de ahelyett, hogy füstölögnék azért néhány perc múlva csak leesik, hogy milyen fáradt lehet testileg és lelkileg is, és hogy ez azért a homlokára is volt írva, csak nekem nem bökte ki a szememet. Még rengeteg mindent meg kell beszélnünk Ivorral, így az Abszol úton kötünk ki, ahol már évezredek óta nem jártam... Na jó, csak így érződik, mert azért évente vagy max kétévente be kell ugrani ide évkezdés előtt az új könyvekért, meg ilyesmiért. - Voltál már itt? - kérdezem, amikor belököm a sütiző ajtaját. Február van, a legkevésbé sem jó idő, így inkább egy agyondíszített forrócsoki lesz valószínűleg a választásom, a legkevésbé sem fagylalt, de olyan kis hangulatos ez a hely, hogy ez jutott eszembe Londonban először, ha valahova be kell ülni beszélgetni. Lelkes pillantásokat meresztgetek Ivorra, a leendő gyermekem apjára, félreérthetetlen, hogy a remény a szívemben arra, hogy talán ennek az egésznek tündérmesébe illő vége lesz, hogy talán a gyerek híre után idővel belém szeret és igazi család leszünk. Ott ül a szememben, eltéveszthetetlenül. - Nyár végén sokkal zsúfoltabb, akkor jön a családok nagy része bevásárolni a Roxforti tanévre. - mesélem neki, mintha nem is lenne más megbeszélni valónk. Pedig van aztán bőven! Mi lesz ezután? Tényleg elmegyünk a szüleinkhez elmondani, hogy terhes vagyok? Muszáj lesz egyszer, de azért ezt a pillanatot nem siettetem olyan nagyon. Pedig nincs az az isten, hogy ne támogassanak, hiszen erre való a család, csak meglépni nem olyan egyszerű. Adok neki esélyt egy kis csacsogásra, vagy nézelődésre, vagy akármire, ha esetleg nem akar most azonnal ilyenekről beszélni. Persze közben nekem állandóan a kisbabákon jár az agyam és csak arról akarnék beszélni, de hát mivel nem szándékozom elijeszteni, legalább pár percre visszafogom magam.
