2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Próbálom visszafogni magam és igazából a beszélgetés maga érdekes is lenne, ha nem tudnám, hogy Dany mennyire ki van akadva és milyen rosszul érintette, hogy itt összetalálkozik az apafigurával, aki nevelte, és még csak nem is tisztázzák a dolgokat, hanem szimplán ignorálva van. Fel se merült, hogy lehetséges lenne, hogy Grayson professzor egészen egyszerűen nem is tud róla. Azért érezhető, hogy a visszakérdezésre inkább hallgatok, pedig nem vagyok egy megfutamodó teremtés, aki zavarba jön, ha egy tanárja kérdez tőle. Csak vállat vonok, feszülten, és csak a másodikra felelek, de már arra is szűkszavúan, hiszen készül a robbanás. - Az írással. - válaszolok egyszerűen, aztán már csak lényegében eltűröm a további meséjét, pedig normális esetben nagyon is érdekelne, amiket mond, de ez nem egy normális eset. Megtorpan, én is megtorpanok, állunk, és ugyan megemeltem a hangomat, de azért nyilvánosan nem kiabálva teremtem le a jegyadó professzoromat. Ha a testvéreimről lenne szó, mondjuk nem zavarna még az se, ha egyenesen kirúgat, tuti, hogy előbújna belőlem még jobban az anyatigris. Egyre jobban foszlik le az arcomról a magabiztosság, ahogy folytatja a beszédet és realizálódik bennem, hogy végig őszinte volt és tényleg nem tud semmit. Először zavar jelenik meg az arcomon, értetlenség, hiszen lehet, hogy Dany még nem egyetemista, nincsen vele órája, de akkor is, itt él a Roxfortban és mégsem vette észre a folyosókon, vagy szúrta ki valamilyen névsoron? - Én teljesen biztos voltam benne, hogy csak kerüli, mert nem hajlandó szembenézni vele és nem eléggé férfi, de… - akad meg a mondat, bár már így is elég kompromittáló, hogy kétségbe vonom a tanárom férfiasságát. - Daniel. Daniel Paisley. Itt tanul. - mondom röviden, mert fogalmam sincs, hogy mi lesz minderre a reakció. Lehet, ha megmondanám, hogy Dany mennyire ki van akadva, akkor azzal őt is kiakasztanám, pedig most, hogy tudja, hogy itt van, ott az esély, hogy minden rendbe jöjjön. Ami rendbe jöhet egyáltalán, ennyi év után. Hiszen ha tudta, hogy itt van, ha nem, akkor is évekkel ezelőtt elhagyta őket, hátrahagyva rájuk a gyászt, és ezt már semmilyen bocsánatkérés nem fogja eltörölni. Mégis most, hogy tudom, hogy a tanár úr tényleg nem tudott róla, a szememben gyengéd érzelmekkel teli - bár még így is kissé szemtelen - kutatás jelenik meg, ahogy próbálom rabul ejteni egy szemkontaktusban, hogy értelmezhessem mire gondol. A dzsinn kiszabadult a palackból, erre mit lép, professzor?
Sokan, sokféle dolgoka gondolnak rólam. Némelyikkel tisztában vagyok, némelyikkel nem. Némelyik érdekel, némelyik hidegen hagy teljesen. De egy biztos: mindig megérzem, hogyha valaki nem mondmki nekem valamit. Márpedig ebben a beszélgetésben - sőt, még a lépteink összecsengő dallavilágában is - van valami kimondatlan, valami parázs, valami elgondolkodtató. Csak egyelőre még arra nem sikerült rájönnöm, hogy mi az. - Szerintem a változás nem mindig rossz. Mint ahogyan a jelen példa is mutatja, jól is elsülhet. Vagy nem értünk egyet ebben, Miss McCaine? - kérdezek vissza, mert szeretek mindig kérdést visszadobni, hogy ne jöjjön el az idő arra, amikor tőlem kérdeznek. Órakereten kívül legalábbis semmiképp. Változás. Valóban hiszem, hogy a változás jó is tud lenni, a magam kifacsart módján úgy gondolom, hogy azzal, hogy elhagytam Őket, azzal is vittem az életükbe jót. Méghozzá azt, hogy nem kellett belefulladjanak a bánatomba, nem kellett érezzék a bűntudatom és.. és esélyt kaptak arra, hogy ne legyen senki, aki a Kicsire emlékezteti őket. Faramuci logika, tudom én. De ettől még így gondolom, ha nem is önteném soha hangos szavakba, akkor is. - A latin valóban egy alapnyelv, sose fog kihalni igazán. Egyáltalán tudja, hogy mitől tartunk egy nyelvet halottnak? - erről nem volt szó az órákon még, de úgy vélem, hogy ki fogja találni. Az önálló véleményalkotást mindig nagyra tartottam még akkor is, hogyha tudományterületekről vagyon szó. - Az írással, vagy a beszéddel gyűlt meg a baja? Esetleg a nyelvtannal? A görög valóban nem egyszerű, de nem is tartozik a legbonyodalmasabb nyelvek közé. Van annál nehezebb is, de tény, hogy úgy vélekedem: mindenkinek az a nehéz, amibe éppen a bicskája törik, ha csak kis mértékben, akkor is. - A görögök azt mondják, hogy a nyelvüket csak az tudja megtanulni, aki legalább egy nyarat él közöttük. Én ebben nem hiszek száz százalékosan, de van azért igazságalapja. Azt egyelőre nem árulom el, hogy melyik részében nem hiszek az állításnak. Ha rákérdez, akkor majd megmondom, hogy csak évszakgondom van az egésszel, semmi más. Mert az bizonyított, hogy idegen nyelvet a használók közt élve lehet a legkönnyebben és leggyorsabban megtanulni. Az életérzéssel együtt csorog az erekbe a tudomány. - Hogy miből volt elég? - akad fenn a szemem egy pillanatra, s torpanok bele a kérdésbe is. Nem soká kell várjak arra, hogy megérkezzen a további magyarázat is. - Ne haragudjon, de fogalmam sincs, hogy mégis miről beszélhet. Nem vagyok tisztában a statisztikai adatokkal, de elég sokan születtek olyanok Rómában, akik beutarták Olaszországot. Aligha hiszem, hogy olyas valakiről beszélünk, akit mindketten ismerünk. De tudja mit? Mielőtt még nagyon paprikássá válna ez a beszélgetés, inkább megkérdezem: hogy hívják a barátját? Mellkasom mélyén dacosan, de mégis eszeveszett félős-reménykedéssel dobban a szívem. Ha azt mondja nekem, hogy Daniel, menten lemegyek képzeletbeli hídba és talán az is lehet, hogy egész az Antarktiszig futok gondolatban a pókerarc alatt. Elég meredek és gonosz fintora lenne a sorsnak, hogyha.. szegény gyerek! Csak nem kell újra találkozzon velem?
Lassan lépegetek tovább, a saját ütememben, de ahogy az emberek általában egy idő után, úgy mi is összehangolódunk és elkezdünk egyszerre lépni. Persze ez nem változtat cseppet sem a véleményemen róla, továbbra is az az áruló apa, aki egy iskolában tanít a gyerekével, és még is ignorálja ahelyett, hogy felkeresné. - Talán. De ez egy évezredes iskola és így is rengeteg változáson ment már keresztül az egyetemi programmal. Olyan változásokon, amiket Dumbledore előtt egyetlen igazgató sem lépett volna meg. - válaszolom. Az alap hét éves képzéshez hozzányúlni már akkora változtatás lenne, ami a Roxfort presztizsét évezredes mivoltát ingatná meg. És a boszorkányok... Nos, akárhányszor szóljuk le a muglikat, akik olyan buták, hogy a varázslatra a reakciójuk egykor a bvoszorkány üldözés volt, mi se vagyunk sokkal különbek. Ragaszkodunk a szokásainkhoz, nem szeretjük a változást, az Aranyvérűek arisztokráciájával, ami még mindig jelen van az életünkben, bentragadtunk a középkorban. És mondom ezt úgy, hogy a mi családunk is aranyvérű. Illetve csak gondolom, nem mondom. - Azt hiszem a válaszom a görög. A latinra könnyebben rááll az agyam és a kutatásaimban is az a vezető nyelv most, így rá vagyok kényszerítve, hogy erőltessem a nyelvtanulást. Legfőképpen praktikus okokból választottam ezt a két nyelvet, nem szimpátia alapján. Habár a latin a varázsigéink gerincét adja, tehát biztos vagyok benne, hogy kiemelkedik a többi nyelv közül. Elhallgatok, és szinte érzem a levegőben, érzem a hangjában, hogy egyáltalán nincsen tisztában azzal, hogy miért is hoztam szóba ezt az Toscana-i ismerőst. Ez komoly? Ilyen szinten játssza a hülyét, vagy eszébe se jut, hogy a gyerekének a barátja lehetnék? Egy pillanatra azért el kell gondolkodnom, hogy Dany-ék pontosan honnan származnak, mert azért nem kérdeztem ki az egész életéről és nem követtem le az útját a térképen. - Azt hiszem Rómában született és a Családjával költöztek Toszkánába és bejárták a területet. - válaszolom, de ezen a ponton megállok és kicsit teljesen kettévágom a beszélgetést. - Na, ebből elég volt. Nem fogok itt tovább célozgatni, se trükközni, hogy meglássam a szemében a bűntudat egy apró szikráját egyáltalán. Nem hiszem el, hogy ennyire nyugodtan, fapofával tud beszélni velem, miközben újra meg újra felhozom Toscanát. Komolyan nem jut az eszébe, hogy kiről beszélek? Erőltesse már meg magát! - kelek ki magamból, de nincsen itt semmiféle kiabálás, nem kiabálhatok egy tanárral, csak megállok, karba fonom a kezem és türelmetlenül számon kérek. Nem, igazából ezt se szabadna csinálnom, még is a magabiztos, céltudatos kék szemeim egyenesen a férfiébe bámulnak, várakozva.
Semmi esetre sem gyanakszom. Miért is tenném? Igazság szerint nincs az a férfi, aki az én helyemben – sőt, szerintem nő sem, hacsak nem nagyon paranoiás – a gyanakvás mezejére lépne akkor, ha egy diákja megszólítja és kedvesen sétára invitálja. Nyilván nem tennék – gondolom én – hogyha mufurc, mogorva ember hírében állnék, de tudtommal ez a vád még nem ért senkitől. A fanatikus annál inkább, de azt meg bóknak fogtam fel, semmi másnak. Valóban nem láthat rajtam szégyenérzetet, ahogyan kiejtem az olasz nyelvet a számon. Sajnálom, hogy úgy esett az élet, ahogyan esett és hiányzik a családom, bennem lüktetnek eleven fájdalomként, a dolog mégsem ment bennem a nyelvszeretet rovására. Boldog vagyok a szomorúság és a keseűség mellett akkor, ha Olaszországra gondolok. És egyébként sem fekete és nem fehér a múlt. Sokkal bonyolultabb annál ez az egész. - Ki tudja, talán egyszer ez is megváltozik. – mosolyodom el közben. Nem arról van szó, hogy nagyra vágynék és azt hinném, hogy majd én fogok tanítani az alsóbb évfolyamokban is, de valahol azért remélem – minden szakbarbár így van ezzel a saját szenvedélyterületét figyelembe véve – hogy mint valami bőr alá kúszó, kellemes érzést adó bizsergés, úgy fog elterjedni az, hogy a nyelvoktatásnak haszna van már az alapozó képzésben is. - És melyiket tartja nehezebbnek? A latint, vagy a görögöt? – mindkét nyelv más és természetesen nem csak abban, hogy az egyik holt, a másik pedig még ma is élő és használatos. Meg egyébként is mindenkinek az agya is másképpen jár, szóval ami egy valakinek könnyen megy, az koránt sem biztos, hogy a másik félnek is olyan egyszerű. Én például nagyon könnyen tanultam meg az olaszt, de hallottam már olyanról is, hogy valaki a sok ragozási kivétele, rendhagyó ragozású igéje miatt horrorisztikusan nehéznek tartja azt. - És meg tudja mondani, hogy miért éppen ahhoz vonzódik? Tapasztalatom szerint nem csak tanult nyelvet, de szenvedélyterületet is személyes okkal választunk. A szimpátia is ilyen ok, természetesen, de mindig alapszik valami máson is. – érdeklődésemet hagyom átszüremleni hangomon. - Óh. És szabad tudnom, hogy Toszkána melyik részéről? Én magam is éltem ott. A kedves barátja melyik szakon tanul? – azt tudnám, hogyha ereklyevadász lenne, mert a legtöbben látogatják az órámat és rátértünk már a szülőhelyükre, származási helyükre is. - Ezt nagyon jól teszi. Mindazonáltal több nyelvet is megtanulhatunk életünk során, bár tény, hogy egyszerre nem lehet elmélyedni bennük. Amikor egy már zsigereinkbe ivódott, akkor érdemes a következőre váltani. Ön merre járt már, ha külföldről van szó?
Nem vehetem teljesne személyesre a beszélgetést, még is valójában azért invitálom sétára, hogy az üteme kicsit megnyissa a férfit felém, és még jobban rá tudjam vezetni arra, hogy mennyire igyekeznie kéne most Dany-vel rendezni a kapcsolatát, és nem itt meditálgatni a parkban, mint egy buddhista szerzetes. Mert én, és Dany is úgy tudjuk, úgy hisszük, hogy ő tud arról, hogy itt van, csak ignorálja. Őszintén így hisszük, és éppen ezért értem meg a barátom szenvedését, és éppen ezért akarom, hogy Mr. Paisley is rosszul érezze magát... Talán gonoszság lenne ez? Egy gyereket nem érdekelnek az okok és indokok, csak az, hogy elhagyta őket és kész. De mivel egy tanáromról van szó és életem hivatasához nagyon is jól jönne, hogy ne tiltassam ki magam az órájáról, nem lehetek egyszerűen ilyen direkt. Az első témával már is beletaláltam, de ahogy végignézek rajta a legkevésbé se látom azt a hatás, amire vártam. Hogy elszégyellje magát. Visszakérdez, amire csak kicsit hümmentek, de szándékozom, hogy válaszolok, csak próbálom kigondolni a következő lépést. Inkább kivárom, ameddig válaszol a többi kérdésemre is, és elindulunk sétálni. Kicsit elégedetten bólintok a nyelvi kérdésem válaszát hallva, erre a pár pillanatra félretéve az újdonsült ellenszenvemet. Valóban nem fair, hogy az első órán még érdekesnek találtam ezt a férfit, most pedig "kötelességem" fújni rá, egy kicsit napraforgónak érzem magam, de ennyitől még nem leszek rossz ember. - Az első hét évben a Roxfortban nincsen nyelvoktatás, de a szakosodás óta, a latinnal és a göröggel foglalkoztam, ahogy mondta. Jelenleg az Artúr-mondakör ereklyéi foglalkoztatnak. - válaszolom, megindokolva is, hogy miért fordultam már magamtól is a latin felé. Nem vágtam kis dologba a fejszém, hiszen az Excaliburral híresen sok mágus foglalkozott már, de senki sem találta meg. A kérdésére habár a lépteim nem lassulnak, továbbra is ütemesen haladok mellette, kicsit felvonom a szemöldököm egy távoli fenyő felé fordítva a szememet, közömbösséget színlelve. - Ebben az évben kell eldöntenem, hogy itt maradok-e két éves mester képzésre, vagy elkezdem az életem. Bizonyára csak ezt látja rajtam, az órájával semmi problémám, érdekesnek találtam. - válaszolom egy jó nagyot ferdítve, hiszen ezek mind fontosak és létező dolgok, éppen csak nem ez a lényeg. Nem nézek a szemébe, nem nézek vissza, inkább csak sétálok tovább, miközben újra megpróbálom Toszkánára terelni a beszélgetést. - Az olasz nyelven is gondolkoztam, az egyik barátom Toszkánából jött a Roxfortba és nagyon szívesen megtanított volna rá, de még nem találtunk rá időt. - vetem csak úgy közbe, aztán néhány szóval folytatom. - Nem szeretném elaprózni magam, nem akarok csapongani egyik nyelvtől a másikig, ha már az egyikhez elköteleződtem. Hogy érti-e a célzást? Arra, hogy ő továbbállt, amikor már megvolt az élete? Nem is olyan könnyű ez a beszélgetés, mint amekkora elánnal nekimentem, ahogy Dany elviharzott.
Ha hallanám a gondolatait, nagyon sok minden lenne, amit kérve és kéretlenül, de mondanék neki, reflektálva mindarra, aminek tekint. Fogalmam sincs viszont sem arról, hogy a gyermekem barátja, sem pedig arról, hogy mi is találkoztunk már. Nagyon régen volt, változtak az évek és szépen lassan felnőttek azok, akik Danyt körülvették akkoriban. És Dany is felnőtt lehet mára, a tizenhatodik év felnőttségével felvértezett legalábbis. Bizonyára boldogan él Olaszországban az anyjával, s mit sem tud arról, hogy merre lehetek. Semmi hátsó szándékot nem vélek felfedezni a kisasszony közeledésében. Mint tanárának nyilván lehetnek hozzám kérdései, s azért vagyok, hogy elébe álljak ezeknek. Hát felkelek, belebújok a kabátba és a legkedvesebb modoromat elővéve, érdeklődéssel tekintek Sarahra, próbálva kizárni a tudatomból hűvösségét és az akaratot arra vonatkozólag, hogy kitaláljam ennek okát. - Van, igen. A legelső idegen nyelv, amit megtanultam. - kezdek bele a válaszadásba, s közben nagyot szippantok a levegőből. Esküszöm, mintha Toszkána illatát idézné az itteni széljárás. Pedig ez butaság. - Az olasz. Hát önnek? Úgy érzem, hogy jár a visszakérdezés, már csak azért is, mert legalább addig, amíg kérdezek, ki tudom rekeszteni a fejemből őket. Mostanában megint túl sokszor jutnak eszembe, s félek attól, hogy ez nehogy megint menekülésre késztessen valahonnan, ahol ennyi év után végre úgy hittem, hogy igazán jól érzem magam. - Úgy gondolom, hogy mindez jórészt attól függ, miféle ereklyék után akar kutatni. A korbéli elhelyezkedések gyakorisága miatt talán a latint tudnám javasolni, mely bár holt nyelv, mégis minden történeti forrásnak az alapjául szolgál. De persze a görög sem elvetendő, nagyon sok ereklyét Göröghonban nyelt el a világ színe. Nincs a kérdésére jó válaszom. Világnyelvet beszélünk, ez hasznos lehet, ezen felül nincs olyan hely, ahol szapora lenne az egy főre jutó ereklyék lelőhelye. S tény, ami tény, én a nyelveket oktatom, nem a kutatást, ilyen formán nem is sokat tudok arról - nem mélyedtem el benne - hogy merre találhatók ereklyék. - Hogyne. - bólintok készségesen, s rábízom, hogy megtalálja az útirányt, elvégre ő volt az, aki sétálni invitált. - Mondja, csak nincs valami baj? Olyan feszültnek tűnik. Esetleg problémája adódott a tantárgyammal? - elvégre.. mi másért éppen engem kérdezne? Olyan logikusnak tűnik a kérdés, de mégis kapargatja koponyám belső falát az érzés, hogy nem jó úton járok, kéz a kézben azzal, hogy be kellett volna fognom a szám, s nem érdeklődni. Nem most. Nem tőle. Valamiért nem ereszt a rossz érzés továbbra sem.
Nem játszhatom el mindig az anyatigrist, főleg nem akkor, ha nem is az én testvéremről van szó, de akkor is a barátom, és képtelen vagyok szó nélkül hagyni és eltekinteni attól, hogy ez a férfi apjaként nevelte majd elhagyta őt és az anyját. És most itt van. És olyan furcsa szorongással néz rám, mintha egy öreg kutya lenne, aki tudja, hogy valami rosszat csinált, de nem tudja, hogy mit, csak érzi a hangulatot maga körül. Nem volt valami megfontolt, ahogy ideállítottam, így végignézem, ahogy feláll, leporolja a kabátját és magára veszi, addig is gondolkozom. Nem fogom a képébe mondani, hogy mi van, pedig lehet ez lenne a legegyszerűbb. - Az órán nem volt alkalmam megkérdezni, de van a Tanár úrnak a beszélt nyelvei közül olyan, amelyiket jobban szereti a másiknál? - kérdezem, és emögött a kérdés mögött teljesen más van. Azt várom, hogy az olaszt felelje, és talán látszik is rajtam, hogy van valami, amire számítok. Nem mintha nem lenne gyorsan "B" tervem. - Nem hiszem, hogy a rengeteg tantárgy mellett lenne érkezésem sok nyelvvel foglalkozni, de maga szerint melyik nyelv lenne a leghasznosabb? Holt nyelvek a régi, igazi ereklyék eldugott sírhelyeihez, vagy valami új, amit sok helyen beszélnek az információszerzéshez a jelen helyzetekben? - bővítem ki a kérdést, bár ez a része már nem arra megy ki, hogy eszébe juttassam Dany-t, hanem ereklyevadász szemmel érdekel a véleménye. Az eddigi órájából annyit észrevettem, hogy nem az a vészesen merev tanár, mint a többiek, akik évek óta itt vannak ugyanabban a rutinban, így valamivel magabiztosabban intek a birtok felé. - Sétálna velem beszélgetés közben? - kérdezem, és persze onnan van még a "bátorságom", hogy egyrészt felnőtt nő vagyok, másrészt pedig valamilyen szinten úgy érzem, hogy amit tudok róla feljogosít a közvetlenségre. Bár, ő nem tudja, hogy én mit tudok... Hogy van pofája idejönni abba az iskolába tanítani, ahol Dany tanul, úgy, hogy sose mondta el neki mi az a varázsvilág és még fel sem keresi, hogy rendezze a viszonyukat... Gyáva!
♬ I've come undone But you make sense of who I am Like puzzle pieces in your eye ♬
Halvány zöngeként érzékelem csak a körülöttem zajló események sorát, nem figyelek rá, nem akarom magamba szippantani mások életét. Csak nyugalmat szeretnék jelen pillanatban, ami máshogy nem érhető el, csak a világ kirekesztésével. Ám mégis megkerül a furcsa érzés ismét, s szanaszét szaggatja a fellegeket, melyeken lebegve próbáltam kiüríteni elmém. Az olasz Riviéra madárcsicsergése helyett diákok idáig pontos értelmét el nem küldő csevegésének hangjai jutnak el hozzám, s ha már így esett, meg kell rázzam a fejem ahhoz, hogy végleg kiűzzem onnan a meg nem szerzett nyugalommorzsákat. Két tenyerembe temetem arcomat, megdörgölöm a képem, mintha a homlokom ráncait akarnám levarázsolni ezzel onnan, majd felpillantok, s a hangok irányába fordítom pásztázó tekintetem. Többfelől jönnek, többfélék, én mégis az ismerős vonásoknál ragadok le, az órámon látott lányt figyelem, s azt, akivel beszél. Zaklatottságuk - vagy talán csak képzelem az egészet - végighullámzik gerincem mentén, csomót köt az idegeimre, görcsbe állítva azokat. Pedig nem kellene. Nem tudom, hogy mégis mennyire kellene. Csak ösztönös az egész. - Jó napot, McCaine kisasszony! - kelek fel a földről, mert mégsem illik törökülésből beszélnem senkihez, hacsak a másik fél nem ül mellém. Márpedig a hideg földre ültetni egy hölgyet nem kívánalmam. Marad hát az, hogy én váltok testhelyzetet. Talán sikerülhet ezzel kiűzni elmémből a képet, mely egy kacagó, vidám gyermekről megjelent. Pedig milyen rég volt már.. abszurd, hogy épp itt és épp most jusson eszembe megint. - A világért sem. Tudok valamiben segíteni esetleg? - felemelem a földről a kabátot, amin ültem, s pótcselekvésként belebújok, hogy addig se kelljen tartogassam. Valamiért a rossz érzés nem hogy múlna, de tovább erősödik bennem, s ez cseppet sem tetszik. Akármennyire is próbálom könnyednek tettetni magam, akkor sem.
Újabb év, és én úgy érzem még mindig nem sikerült semerre se lépnem a pályámmal kapcsolatban. Olyan szinten kötődök a testvéreimhez, mint valami anyatigris, és ahogy bajt neszelek már csapot papot otthagyva megyek is értük. Tudom, hogy ez nem egészséges, már ezerszer levezettem, hiszen még a legkisebb húgom is már tinédzser, de akkor is... Nem akarom őket magukra hagyni. Mindegy, most nem az én problémámról van szó, inkább Dany felé fordulok és hallgatom, ahogy meséli az életét. Már régóta jóba vagyunk, ahogy Elijah az én húgomat, úgy én Dany-t korrepetálom évek óta, bár egy jó ideje nincsen rá szüksége, csak szeretek így gyakorolni, ha már négy fal közé vagyok zárva. Mára végeztünk és éppen a szokásos kört rójuk az udvaron, amikor hirtelen belemar a karomba és megtorpan. Látom az arcán, hogy valami fontos, és ahogy követem a tekintetét, meglátom az új nyelvtanárunkat, Paisleyt. Ugyan Danyt még nem tanítja, mert még nem szakosodott és lehet utána se veszi fel a nyelveket, de én már voltam bent óráján. Csak akkor még nem tudtam, hogy kiről is van szó. Most kicsit összeszűkül a szemem ahogy fókuszálok és méregetem, de ahogy a társamhoz fordulnék, hogy ő mit akar csinálni, az azonnal visszavonulót fúj, és valószínűleg a szobájáig meg sem áll. Azzal köszön el, hogy már nem akar többet róla beszélni és hagyjuk, szóval csak állok és miután végignéztem a távozását, visszafordulok a középkorú férfihez. Mit kéne tennem? A tanárom, de a barátom apja is, aki elhagyta őket, ráadásul el se mondta, hogy varázsló, csak most derült ki. Nehéz úgy, de sajnos olyan fából vagyok faragva, hogy a családi ügyeket a szívemen viseljem, és persze olyanból is, hogy akiket kedvelek, azokat megvédjem. Összébb húzom a dzsekimet, miközben hosszú léptekkel indulok el a tanár felé. Nem vagyok benne biztos, hogy látta az iménti jelenetet, hiszen úgy tűnik, hogy meditált az előbb, de valahol a szívem mélyén remélem, hogy igen, és szégyelli magát. - Jó napot tanár úr. Megzavartam? - kérdezem, bár ez egy üres udvariassági kör, de azért megejtem. Nem mondok még semmit, csak magam köré fonom a kezeimet és méregetni kezdem, most már egészen más szemmel, mint az első óráján. Akkor még a sármos új tanár volt, most már lelépett apa.
♬ People talking without speaking, Peolpe hearing without listening ♬
Szeretek a szabad levegőn tartózkodni. Talán a sok utazás hozta ezt a szenvedélyt magával, talán már régen is a részem volt, nem tudom. Ennyi leélt évvel a hátam mögött még akkor is nehéz visszaemlékezni a jellemem fejlődésének pontos állomásaira, ha nem vagyok ősöreg, mint egy tölgy. És nem is leszek, s nem csak azért, mert nem áldott meg hosszú élettel a sors. Hiányzik az, hogy világot lássak, ez tagadhatatlan, mindazonáltal nagyon szeretem, hogy itt lehetek. Eleget csavarogtam már, az állandóságra is szükségem akadt, hát itt most – úgy vélem egyelőre – kiélhetem ezt a vágyamat. A csupasz földön találok magamnak helyet, csak a dzsekimet dobom le, hogy mégse a farmerom hátsó fertályát földezzem-füvezzem össze leüléskor. Törökülésben húzom magam alá a lábaimat, s megtámaszkodva térdeimen hosszan, szinte meditatív jelleggel fújom ki a levegőt. Tarkómon borsódzik a tudatlanság kellemetlen érzése, napok óta kísért, hát ki kell adjam magamból, mielőtt beleőrülök. Lehunyom szemeimet, a légzésemre koncentrálok, ahogy azt annak idején tőle tanultam. Rajongott a meditációért, minden vágya volt Indiába eljutni, de két gyerekkel ez nem lett volna egyszerű, pláne úgy, hogy nem volt kire bízzuk a kicsiket. Ígértem hát neki, hogy amikor megnőnek, ha kirepülnek akkor elviszem magammal és annyit maradunk ott, amennyit csak szeretne. Nos, nem sikerült megtartsam a szavamat, bár az is igaz, hogy egyikük olyan messzire repült tőlünk, ahol nem érhettük már utol soha. Élvezem, ahogy lassan kiürülnek gondolataim, s megszűnik körülöttem a külvilág. Az se tűnik fel, hogy talán útban vagyok bárkinek, hiszen meg kell valljam a lehető legőszintébben: nem figyeltem hová ülök. A figyelmességet a környezetre még tanulnom kell. Kicsit könnyelműen viselkedem itt, mert lényegében a gyermeki énem otthona ez. Majdcsak megszokom, hogy azért nem vagyok már kölyök, ha néha e falak között annak is érzem magam. A példamutatás is egy olyan terület, amit évek óta nem gyakoroltam már. Itt az ideje, hogy újra magamra öltsem, mint egy kényelmes, ismerős köpönyeget.
