2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Észreveszem én azt a felszaladt szemöldököt. Ahogy azt is, hogy valamit nem mond ki arról, amit Mercutioról gondol. Talán nem kedveli, mert eleinte görénynek adta ki magát, és nem bízik benne, vagy csak tart tőle, hogy Mercutiot jobb, bizalmasabb barátnak tartom, vagy ki tudja mire gondol most? Mert nem mondja ki. De az igazság, hogy mindkettejükben megbízok. Ez pedig furcsa mély érzés. Csakhogy valahogy másképp gondolok rájuk. Cody egy jó barát, aki meghallgat, tanácsot ad, és... azt hiszem inkább olyan mintha a bátyám lenne. Már ha lenne testvérem. Az ilyesmi lenne. Mercutio pedig mindig ott van, ha szükségem van rá. Megvéd, vigyáz rám, a maga módján. Néha kicsit bolondos, de jó lelkű nevelőszülő féle, aki a jó irányba próbál terelni, a maga módján. És kellek neki. Még így is, hogy minden titkom neki sírtam el. Tudja rólam az összes jót, és rosszat is. Mégis szembe száll Mrs. Giselle-el és meg akarja szerezni a felügyeleti jogot. Azt hiszem mindkettejükre szükségem van. Csak kicsit másképpen. Aztán ahogy mégis beszélni kezd, valami furcsa új remény kezd újra pislákolni kicsiny lelkemben. Pedig annyiszor megfogadtam már, hogy többé nem táplálok semmiféle reményt semmivel, és senkivel kapcsolatban. Annyiszor próbáltam kioltani még a parazsat is. Nehogy újjá tudjon éledni egy szikrától. Cody szavai mégis szikrát szórnak a parázsra, ami újra képes még felizzani. Pedig esküszöm nem akartam, hogy így legyen. Nem akarok újra elvesztett álmok, és fájdalmas csalódások ingoványába tévedni. Mégis, most valahogy újra remélek. Remélem, hogy lehetnek céljaim, és életem. És Cody ott lesz, mint az egyik legjobb barátom, aki segít benne. Lépésről, lépésre. Fogalmam sincs mikor lett ennyire fontos Cody véleménye, de az lett. Csak egy erőtlen mosollyal jutalmazom a mondandóját. Nem tudok erre mit mondani, pedig ez is ritkaság. Aztán a képességünkről való kérdéseimre is válaszol. Érdeklődve hallgatom végig. Tehát ez jó dolog. Mert ugye gyógyítani, és segíteni másokon jó dolog, ugye? -Én aztán nem fogok senkit elítélni azért mert más, vagy más képességei vannak, vagy másképp gondolkodik. - válaszolom csendesen. Viszont sokkal nyugodtabban. Tehát ezzel nem árthatok, és mégsem kell félnem önmagamtól, attól hogy mire lehetek képes. Talán mégis van bennem némi jó. Aztán meglepetten kapom fel a fejem, amikor kapkodni kezd, mert elkésik. Nem az lep meg, hogy átöltözik, senki se szeretne elméleti órára menni védőfelszerelésben, de óra ilyenkor? Hiszen késő délután van, nekem már rég vége az utolsó órámnak! Lehet az egyetemistáknak ilyenkor is van órájuk? Talán egyszer meg kéne néznem magamnak egy egyetemi órát... Talán belógók majd valamikor Cody egy órájára. Például ahhoz a hogy is hívjákhoz, akiről időnként beszél, valami Vivina, vagy ki. Ha Cody kedveli biztos jó tanár... és nem árt tudni, hogy milyen is az az egyetem, ha már új célul tűzöm ki. Majd megkérdezem erről Codyt, de most nem szeretném feltartani amikor késésben van! És váratlanul, ahogy elhalad mellettem kapok egy puszit, amire csak döbbenten nézek rá, még reagálni is elfelejtek! Igazából egyszerűen nem szoktam meg, hogy bárki ilyen közvetlen legyen... és puszit adjon... ez az első amióta... azóta a nap óta... Nem mintha bánnám. Egyszerűen csak meg kell szoknom, hogy mostantól ilyesmire is számíthatok néha Codytól. De mielőtt ezt közölhetném már el is tűnik. Egyébként meg ki a fene is az a Jade? Annak ellenére, hogy Cody azt mondja, hogy ne maradjak, mégis itt időzök egy kicsit. Össze kell szednem magam kicsit ez után az érzelem kavalkád után. Ez a délután roppant mód kimerített. Minden értelemben. Lassú megfontolt mozdulatokkal pakolok el, és igyekszek rendbe tenni az üvegház maradékát, amire Codynak nem volt ideje miattam. Ezúttal semmi galiba, csak egy tiszta és rendezett üvegház eredményként. Még a csalánokkal is békét kötök, és meglocsolgatom őket. Végül az egyik homokos ágyás egy szabadon maradt területén szenderülök mély, ezúttal álomtalan alvásba...
//Én is köszönöm a játékot, és alig várom a folytatást! //
Amikor az animágust említi kissé felszalad a szemöldököm. Kissé kreepy ha őszinte akarok lenni, de ha McGalagony tud róla, és bízik is a tagban annyira, hogy nem tiltotta el őket egymástól, csak nem lehet akkora gond a fickó fejével... Inkább megtartom a véleményemet és nem rontom el Gina örömét... És főleg nem fogom ijesztgetni mindenféle opcióval, hogy amúgy a tag, nem-e valami gyerekekre kattant alak, vagy egyéb szörnyűségek.. Igyekszek inkább a mondandó második felére koncentrálni. És le is csapok rá. - Ez egy tökéletes cél Gina. És minden esélyed meg van rá, minden lehetőséged is. Csak élj velük. És minden helyre kerül. Meglátod. - igyekszem lelket önteni belé, független attól, hogy mit sem tudok a háttérben zajló lobbiért ami Gina körül forog. És leginkább önmaga szűk körében értem, hogy minden esélye meg van, hogy elinduljon egy fejlődésen.
Aztán kitérünk a képesség témára és kissé zavarba hoz a kérdésáradat. - Lehet irányítani és elvileg fejleszteni is lehet. Nem nem volt mindig. Ez... - megköszörülöm a torkomat - Ez a Roxfort mellékhatása. Pontosabban egy nem is olyan régen, itt történt mágikus baleset mellékterméke. Mint... mondjuk a sugárfertőzés.. - elgondolkozom, hogy biztosan így hívják-e és jó-e pont ahhoz hasonlítanom.. Mindeeegy iiiiss.. - Csak ez nem öl meg, ez csak... kivált valamit, a te és az én esetünkben, azt hogy képesek vagyunk gyógyítani pálca nélkül is... Én.. azért nem használom általában, mert nekem kissé kiszámíthatatlan. Szemben az elsajátított tudással ami viszont mindig működik többnyire. - mondom egyszerűen. - Másoknál más képességek jöhetnek elő. Nem biztos, hogy jellegre jónak tűnhet néhány, de... Ha véletlen látsz valakit aki maga is megijed attól amire képes lehet, ne ítéld el érte.. Egy nem túl jónak tűnő tulajdonsággal is lehet jó ügyet szolgálni. - ekkor azonban meghallom a csengőt és kissé megijedve kapok észbe. - A fracba! Elkések a következő óráról! - ezt követően villám sebességgel masírozok a cuccaimhoz és kapom le az üvegházi védőruhát magamról, mit se törődve azzal, hogy Gina látja a kiskutya-felsőtestem. Na jó a hátam egész jól néz ki egyébként. Arra még én is büszke vagyok. Átvedlek villám sebességgel és össze szedem a cuccaimat, majd elviharzok Gina mellett. - Legközelebb folytatjuk, vagy akár órák után! Vigyázz magadra addig és ne maradj az üvegházban! - sietségemben kap egy puszit is a homlokára de hirtelen zavartan toppanok meg - Öhh... Bocsi...! Ezt Jade-nek szoktam csinálni... Vele megszokott köszönészi forma...- toldom meg egy rövid magarázattal, majd inkább elviharzok a francba. Még jó hogy nem szájrapuszit kapott szerencsétlen lány.. Jade egy kicsit más kategória és mindketten el tudunk vonatkoztatni, bármennyire is közvetlen egy egy megnyilvánulásunk.
//Itt is köszönöm a játékot!<3 Pitonnal folyt köv meg majd ők is össze talizhatnak bármikor újra értelemszerűen.//
Hallgatom Codyt. Tudtam én, hogy sokat szenvedhetett ő is, de így belegondolva szinte elképzelni se tudom miken mehetett át. Valahogy csak szörnyen nagy hálát érzek, mert nem ítél el, inkább megosztja velem a saját fájdalmas múltját.
- Hallgatok. Mindenről. Ígérem. - mondom csendesen és komolyan. Tőlem senki nem tud meg semmit. Ugyanakkor úgy érzem most először, hogy ha Codynak sikerült maga mögött hagyni ezt a sok szart, és egyetemre menni, barátokat szerezni, normális életet élni, akkor nekem is sikerülhet ugyanez. Talán mégsem olyan híú az az aprócska remény, bármit is mondjon az a szipirtyó Giselle. Téved velem kapcsolatba. Nem leszek visszaeső börtöntöltelék.
- Emlékszel, amikor az egyik éjjel törött könnyékkel mentem a gyengélkedőre, és azt kérdeztem, hogy mi van ha valaki akiről azt hiszed a barátod, de más mint aminek mutatta magát? Hogy hogyan bízhatnék benne? Elárulok egy titkot, csak McGalagony tudja... ő is csak mert muszáj volt... Mercutioról a vadászgörényemről kérdeztelek akkor... animágus... valójában Anthony Clarke-nak hívják... és örökbe akar fogadni... ha a nyáron még nem is, de talán az őszi szünetben hozzá mehetek haza... új életet akarok kezdeni... normális életet. Nem akarok Gina lenni aki csak egy utcai tolvaj. Gina akarok lenni, aki jól tanul, egyetemre megy, családja barátai vannak. Még ha nem is nagyon tudom hogy kezdjek hozzá. Szerinted van rá esélyem? - kérdezem valamiféle megerősítést várva. Máris jobban és nyugodtabban ézem magam. Mintha megszabadultam volna valami mérgező tehertől... Amikor odajön és a zúzodásom fölé nem ijedek meg, bízom benne. Tudom hogy nem lesz baj. Tudja mit csinál. De ahogy eltűnik a zúzódás némi meglepettséggel nézek rá, ahogy ösztönösen tapogatom meg a helyét... -Te is képes vagy rá? Ez akkor átlagos dolog? Mindenki tudhat ilyet? Akkor eddig mért nem így gyógyítottál? Egyszerűbb lett volna... lehet ezt irányítani? Megtanítasz rá? - buknak ki a kérdések belőlem ösztönösen. Nos igen. Eddig néha az intézetekbe azért is vertek mert túl sokat kérdeztem... vagy túl okos voltam... pedig csak egy olyan otthonra vágytam ahol ez nem baj... és talán Mercutioval képesek is leszünk ilyet teremteni...
Hallgatom csendben, miután elfogadta a zsebkendőt a nagy márványasztalhoz lépek és fel is ülök a lapjára. Hallgatom tovább. Nem szakítom félbe, néhol biccentek, ismerem a kifejezéseket szerencsére. Megvárom míg a végére ér. Aztán megosztok vele magam is valamit. - Kilenc éven át néztem, mert nem tudtam hogyan és nem tudtam kitől kérhetnék segítséget, néztem ahogy a családom embereket tesz tönkre. Kilenc éven át neveltek olyannak, amilyenek ők maguk is voltak. Korrupt, erőszaktevő gyilkosnak... Ha valamit nem tettem meg, újabb és újabb hegnek valót kaptam érte. Az engedetlenségem jegyei. - És mivel gyakran voltam engedetlen, akad belőlük bőven. Hallgatok egy hosszabbat. - Az unokanővéremet is ők tették tönkre. Bár szeretem és mélységesen tisztelem, egy alvilági luxusprosti. - hallgatok egy újabbat - Nem tudtam segíteni neki, mert túl fiatal voltam. A létezéséről pedig nem tudott a világ, így neki sem volt kitől segítséget kérnie. - itt be is fejezem Nox történetét és meg sem nevezem. Ez csupán célzás volt, hogy úgy mégis mennyi elítélés van bennem. Pedig Nox sem szent! Sőt.. vannak elég sötét ügyei.. - A szüleimet 94' óta nem tudták elkapni. Ha pedig meglátnák, hogy mennyire messze estem a fától, valószínűleg gondolkodás nélkül megölnének. Úgyhogy nagyon remélem, hogy el fogják őket kapni! - voltaképp mintha idegenekről beszélnék, de voltaképp azok is számomra. Aztán kibukik belőlem nyíltan, mi is történt akkor májuskor. - Ha nem győzöm le az iszonyomat, a háztársam leugrott volna a kilátóból. Én pedig páholyból nézhettem volna végig ahogy elkenődik odalent. Igaz, így a véletlennek hála mindketten leestünk... A szerencse miatt pedig mégis itt vagyunk. - orbitális szerencse volt! - Ezt nagyon kérlek, ne mond tovább. Neked elmondtam, az is bőven elég! - teszem hozzá, bár ezúttal nem fűzöm mellé azt, hogy felejtse el. Hallgatom tovább és egyre inkább össze vonom a szemöldökömet. Végül csak értetlenül és mélyen elgondolkozva nézek rá. - De hát boszorkány vagy. A varázs társadalomhoz tartozol. Itt tizenhét éves korodtól nagykorúnak számítasz. Az iskolát, tizenhét-nyolc éves korodban befejezed, az egyetem mellett pedig vállalhatsz munkát. Vagy tepersz és a RAVASZ után rögtön munkába tudsz állni. Ha pedig szerencséd van, az Abszolúton, vagy Roxmortsban simán fogsz tudni bérelni egy lakást. Vagy eleve olyan melót találsz, ami ad szállás lehetőséget. Ha elkerülnél abból a nevelő intézetből, mondjuk egy árvaházba, akár már a nyáron is vállalhatnál állást. Én is vállaltam mindig valamit. Másképp esélyem se lett volna a tancuccaimat finanszírozni.. meg úgy semmit.. Bár nagy család voltunk, felemésztődött a vagyon és minden. Lenne Walesben egy majdnem kétszázötven hektáros birtokom... De van rajta egy rom, hemzseg a kísértetektől és annyi halott van a földjében, hogy mélységes nagytakarítást kellene csinálni, ha bármit is akarnék vele kezdeni.. - vállat vonok. A mugli jogok nem tarthatnak ennyire sakkban egy varázstársadalomhoz tartozót. Ez mindig is bullshit volt számomra. De persze megértem a félelmét. Nekem Voldemort volt olyan mint Giselle... Mikor elő szedi az oldalát letolom magamat az asztalhoz és lassan, nyugodtan lépek oda hozzá. - Nos sajnos ilyet nem tudok ígérni. De igyekszem vigyázni magamra. Elhiheted, nekem sem hiányzik! - lemutatok a foltjára - Ne ijedj meg! - nem érek hozzá csak az oldala fölé tartom a kezemet. Halovány derengés, némi hő és hopp volt nincs zúzódás. - Bár jobban szeretem a tanult és hagyományos módszereket alkalmazni és a tudásomra hivatkozni, azért ez is hasznos jószág. Eddig a legdurvább amit sikerült helyre raknom vele, az egy III. fogú égési sérülés volt.
Jó kérdés, hogy az ember mért hajlamos könnyebben elhinni a rosszat, mint a jót. Mélyet sóhajtok a kérdésre, hogy ki az a Giselle? Nem nagyon akaródzik róla, vagy a múltról beszélni, de elkenni, vagy hazudni sem akarok Codynak. Nem is fogok. Ez egyszer nem. Nem nézek rá, csak beszélni kezdek. Ha megutál, és elveszítem a barátságát, hát legyen... ha nem, akkor meg nem kell többé rettegnem, hogy kiderül, amit magamban tartok. - Mondtam, hogy sok hibát követtem el. Többet is mint hibát. Hülyeségeket. Baromi nagy hülyeségeket. Először árvaházba kerültem, aztán az utcára... aztán nevelőintézetbe, aztán nevelő családhoz, aztán utcára, nevelőintézet, utca... egyedül... elveszve, éhesen a hidegben, rettegve, hogy mit hoz a holnap... először csak ételt loptam, mert éhes voltam... aztán pénzt, és ételt... aztán jött a banda... és egyre jobban belebonyolódtam... a graffitik, amikkel a rivális bandák kijelölik a területeiket, és üzennek egymásnak... utcai verekedések, ahol néha a kések is előkerültek... az étel lopásból, mire észbe kaptam betörések lettek, nagyobb értékű szajré... mindezt némi ételért, és egy matracért egy raktárban... és még csak 10 éves voltam... egy kölyök... egyedül az utca világában, próbáltam életben maradni... aztán jött az az éjszaka... a zsaruk... lényegében mugli aurorok jöttek, és elkaptak graffiti fújás közben... a fél éjszaka pofoztak, hogy kiverjék belőlem hol dekkol a banda... de nem mondtam semmit... végül javítóba kerültem... amolyan fiatalkorúak börtönébe... lehúztam 5 hónap 4 nap, 11 óra, és 23 percet, mielőtt megszöktem volna... három hónappal később már két megyével arrébb egy parkban egy fa tetején ültem az éjszak közepén, amikor jött a levél a Roxfortból... Aztán pár nappal később maga McGalagony... fogalmam sincs hogyan intézte el... de nevelőintézetbe kerültem a javító helyett... és év közben itt lehetek... szabadon... de feltétele van... minden hónapban egyszer McGalagonynak el kell vinnie Mrs. Giselle-hez, a nevelőtisztemhez jelentkezni... ha nem, akkor visszakerülök 21 éves koromig a javítóba... utálom ezeket az alkalmakat. De el kell viselnem... Mrs. Giselle egy tollvonással visszavonhatja az engedélyt, hogy a Roxfortba járjak... és minden alkalommal fenyeget is vele... elég ijesztő úgy élni, hogy folyton rettegned kell, hogy mikor kerülsz egy sokkal rosszabb helyre... Ha nem akarsz többé a barátja lenni egy olyan bűnöző hajlamú senkinek, mint én... én... megértem... - egyszerűen csak kibukott. Nem tudtam tovább titkolni, hogy miféle romlott alak vagyok. Talán sose leszek más, csak egy utcai tolvaj. És ez ijesztő gondolat. Nem akarok ilyen lenni. És nem akarom, hogy ez alapján ítélkezzenek felettem... Amikor odajön hálásan nézek rá, és elveszem a zsepit, és végre kifújom az orrom... Hallgatom amiket a félelemről mond... fel is rémlik, hogy tavaly sok pontot vesztett egyszer a Hugrabug... és még ha meg is foganna az agyamban a gondolat, hogy Codynak köze lehet hozzá, nos akármi történt is, bizonyosan nem mérhető az én tetteimhez... De azért halványan végre elmosolyodom. - Te és a házi feladataid... bonyolultak vagytok. Csak azt tudom milyen nem akarok lenni többé. Nem akarok egyedül maradni. Félni. Nem akarok börtöntöltelék senki lenni. De Mrs. Giselle szerint csak idők kérdése, hogy újra elkövessek valamit, mert az olyanok mint én nem változnak... pedig én akarok... igyekszek... - mondom teljesen komolyan. - Cody... ígérd meg, hogy többé nem kerülsz kómába... nem tudnálak elveszíteni... azt már nem viselném el, ha te is magamra hagynál... - az arcom látszik hogy komolyan gondolom. Lassan felállok, és máris kicsit nyugodtabb vagyok. Valahogy máris megnyugtatott azzal, hogy nem tudok ezzel mondjuk úgy képességgel ártani. Neki elhiszem. - Tudod, hogy mindig van valahol zúzódásom... de már bekentem azzal a kenőccsel, amit még a múltkor adtál. - Felhúzom kicsit a pólóm, és az oldalamon látszik egy szép kék folt. -Aszem tegnap nekimentem valaminek...
- Ki a tököm az a Giselle? És miért neki hiszel? Miért nem mondjuk McGalagonynak, vagy bárki másnak? Miért annak adsz a szavára, aki lehúz? Ennek semmi értelme..- megcsóválom a fejemet és persze tudom én hogy nem egyszerű. És tudom, hogy nem várhatom el a lánytól azonnal az egészet, sőt! Viszont határozottan úgy érzem, még ha roppant kellemetlen és borzalmas érzés is, néha egy efféle pofon senkinek nem árthat. Legalább egy kicsit felrázza és ha mást nem is elgondolkoztatja. Aztán amit mond apránként feloldódik bennem az egész és végülis lassan oda lépdelek hozzá és elő halászok egy pár zsebkendőt, meg oda nyújtom neki a kezemet, ha már arra járok. - Gina... - kezdek bele de magam sem tudom igazán honnan foghatnám meg, noha az arcomon színtisztán látszik hogy értem miről beszél. - Lehet... Hogy nem csak a környezetedben kellene biztos pontokat felállítanod. Hanem saját magadban is. Olyan pontokat, amik segítenek. Jó tulajdonságok vagy amiket szeretnél. Nyilván jó ha tisztában vagy a gyengeségeiddel... - elgondolkozom és apránként hozzá biggyesztem - A félelem egy szörnyen undok dolog. Megbénít és kilátástalanná teheti az életedet.. - halkabbra veszem a hangomat, egészen olyan halkra, hogy csak ő hallja. - Ha hetedik év végén, amikor az a hatalmas májusi vihar volt, nem lendülök túl azon hogy páni félelmem és fóbiám van a viharoktól... Ha ott leblokkolok, nem tudtam volna kimenni egy háztársamért a kilátóba és most lehet itt kísértene ő is. És én minden nap azzal a tudattal ébrednék és feküdnék, hogy ott voltam.. De a félelem erősebb volt.. - hallgatok egy hosszabbat. Gina pedig emlékezhet rá, hogy májusban azon az orbitális egy héten át tartó vihar utolsó napján, a Hugrabug száz pontot vesztett. De senki sem tudja, hogy miért. Megsejthet valamit hogy talán ehhez lehetett köze. - Nem mondom, hogy ma kevésbé félek. De ott van a tudat, hogy ha a szükség úgy hozza, az sem tarthat vissza semmitől. - végül kiszakadok az emlékekből. Az egy nagyon durva este volt... - A következő házi feladatod, hogy önmagadban keress biztos pontokat! Olyanokat, amikre akár a jövőben is lehet építeni vagy amiket szeretnél a magadénak tudni.- mondom végül aztán hallgatok. Hallgatom őt és mikor kitér arra mi is történt az üvegházban az arcomon nem látszik meglepettség, inkább érdeklődés. Szóval... Ginának is hasonló adottsága van mint nekem. Legalábbis gondolom... - Nincs semmi baj Gina, ezzel a legkevésbé fogsz ártani bárkinek is... Ömm... Van rajtad most zúzódás? - kérdem végül egyszerűen, immár teljes nyugalommal. -Szeretnék mutatni valamit, csak azért.
Hallgatom Cody-t, és érzem a hangszínén a változást, kevésbé ingerült, bár nem mintha ettől jobb lenne. Vagy kevésbé nehéz, és félelmetes számomra a helyzet. Főleg, ha segítséget kell kérni, vagy olyanokban bízni, akiket nem szoktam meg annyira mint Codyt...
- De én jóformán egész életemben, csak hibákat követtem el... talán tényleg igaza van annak a szipirtyó Giselle-nek, és tényleg nem viszem semmire... én próbálom... igyekszek, de mégis csak egyik bajból sodródom a másikba... pedig nem akarok... -nem könnyű elismerni a saját hibáinkat. Szembe nézni velük még kevésbé. Tudom én, hogy sok hibát követtem el. És félek, hogy már örökre ezek határoznak meg. Pedig igyekszek tenni ellenük. Igyekszek bízni az emberekben, barátkozni, tanulni, tovább lépni, és nem azon rágódni mit vesztettem. Túl sokat, túl korán, ez tény. De nem takarózhatok öröké ezzel.
- Tudod tegnap elég félelmetes volt, hogy nem voltál a gyengélkedőn... Ijesztő volt, hogy más lásson el. A többiek szemében nem volt félelem, vagy ijedség, de nekem félelmetes és ijesztő volt. Mert én téged szoktalak meg. Számomra a gyengélkedő téged jelent. Nélküled nem tűnt biztonságosnak, még ez sem. És már maga a tény, hogy ragaszkodni kezdek valamilyen megszokásokhoz, hogy keresem a biztonságérzetet adó állandó pontokat, mint téged a gyengélkedőn is elég furcsa, szokatlan, és idegen... és valahol talán ijesztő is, de mégis szükségem van rá... érted ezt? - nézek fel rá bizonytalanul, maszatos arccal. Egy kicsit hallgatok, majd úgy döntök, ideje gyakorolni a segítségkérést, bár ez egyáltalán nem könnyű számomra, és ezt a fiú is láthatja az arcomon...
-Cody... tegnap történt még valami... valami amit nem mondtunk el... nem értem, és megrémit... és félek, hogy örökre elromlott bennem valami... hogy rossz lettem... én... tegnap... Ben is megsérült... úgy értem vérzett a feje... és akkor... én csak a sebet akartam megnézni... de akkor... történt valami... valami fura fény jött ki a kezemből, és Ben sebe eltűnt... mintha nem is lett volna! Én... nem akartam... én csak azt akartam, hogy jobban legyen, de még sosem történt ilyesmi... Kath mondott valamit valami vad mágiáról... és én.. ha megöltem volna Bent azzal a fénnyel? Nem tudom mi ez, és nem tudom irányítani... és ha valami vad szörnyeteg lettem? - tényleg tükröződik a szememben, hogy jelenleg még magamtól is félek, vagy attól amire képes lehetek... fogalmam sincs hogy történt, és mi volt ez, vagy mi lehet belőle, és csak a reményem van, hogy bízhatok Codyban, és talán ő tudja mi ez, és talán segíteni is tud... -Én... csak neked mondtam el... csak benned bízhatok... és és... én... csak abban reménykedhetek, hogy tudsz segíteni... - talán életemben először nézek ennyire kétségbeesetten segítségért valakire... most igen is szükségem van rá, hogy valaki megnyugtasson, és azt mondja "semmi baj sem lesz..." még ha ez olcsó közhely, ami nem igaz... nos akkor is.
Hallgatom és már az elején megtorpanásra késztetem egy kézmozdulattal meg egy sóhajjal. - Épp most kértél bocsánatot. - kissé értetlenül nézek rá és érezhetően a vérmérsékletem is alább apadt. Sóhajtok egy jó nagyot. - Gina.. az életben.. mérhetetlen mennyiségű hibát követ el mindenki, akarva akaratlanul... - igyekszem vissza nyerni a türelmemet és egyben nem úgy beszélni vele mint egy retardálttal. Cserébe mérsékelten sikeredik ingerültre a mondandóm. - Az élet, mindig minden helyzetet addig ismétel, ameddig ezt fel nem ismered és a megfelelő módon nem cselekszel. Csak ezzel léphetsz ki a körforgásból. Abból, hogy újra és újra ugyanabba a szarba csöppenj és utána ne maradjon más mint a bűntudat és az önmarcangolás. Ehhez pedig hozzá járul, hogy a megfelelő helyről, vagy személytől segítséget kérj! - hagyok egy jó hosszú szünetet és nem is tudnék több gondolatot hozzá fűzni mert már tovább is darálódott minden. És már a hegeit mutatja fel amire viszont sikeresen elpattan bennem valami. Sötéten megjegyzem. - A segítség kérés nem gyengeség. A hiánya viszont kifejezetten ostobaság. Ne akkor sírjon a szád amikor van rá lehetőséged, de nem teszed, mert utána, amikor tényleg egyedül maradsz valami miatt mint a kisujjad, tökmindegy lesz hogy végre ki tudod nyitni a szádat! Nem túl biztonságos hagyni elúszni a lehetőségeidet az életben, csak azért mert félsz tőlük. De lehet mérlegelni mi a fontosabb; a biztonság, vagy a félelem? - most határozottan látszik rajtam, nekem is volt bőven mitől rettegnem annak idején és pont arra tanított, hogy amikor csak tehetem éljek a lehetőségeimmel. Hiszen a Roxfort előtt esélyem se volt ilyesmire. És erről minden egyes heg tanúskodhatna amit viselek. Nem csak a karomon, de bőven lenne mit mesélnem, ha lekapnám a felsőmet. De ilyet nem teszek. Fölöslegesnek elem lenne és valójában indokolatlan. Eltüntethetném, eltüntethetném az összeset, de tökéletesen emlékeztetnek arra, hogy honnan jöttem, ki vagyok, ki lettem, és hogy milyen ne akarjak lenni! A sötét pillanat elmúlik és cserébe eltűnik a menstruáló picsa hatása rólam. És egészen nyugodtan jön már ki. - Itt sem mindenki bízik a másikban, vagy szeretik egymást. De meg van a háttérben a támogatás. És tökéletesen meg lehetne tanulni, hogy néz ki a világ kicsiben, egy olyan közösségen belül mint ez - széttárom a kezeimet és körül is mutatok. - És nagyon helyes, hogy a félelmed ellenére igyekszel barátkozni. Ostobaság lenne azt hinni, hogy nekem minden könnyen megy. Csupán régebb óta csinálom és törekszem rá. Pedig nekem is bőven meg vannak a démonaim..
Szörnyen rosszul esik, és fáj, hogy Cody haragszik rém. Én nem akartam, hogy mérges legyen rám. És nem tudom, hogy tehetném jóvá ezt az egész dolgot. És ez még jobban bánt. Bánt, hogy még ő is, akitől egy együtt érző mosolyt, és egy kis vigasztalást várnék, pont ő csesz le. Még ha igaza is van mindenben. Mert tudom én, hogy igaza van. Éppen ezért, a tény, hogy csalódást okoztam neki, rosszabb minden büntetőmunkánál is, amit Piton valaha is kitalálhat. Pedig ő aztán kreatív tud lenni ilyen téren.
- Én... sajnálom, és igazad van. Mindenben. - mondom csenesen, szipogva a könnyeimmel küszködve. Azért amikor azt mondja, még fontos vagyok neki az egyszerre tölt el megkönnyebbüléssel, és rémít halálra, mert azt jelenti hogy függők tőle, és bizonyos tekintetben ő is tőlem... ilyen érzés lehet tartozni valakihez? Számítani valakire? Bízni valakiben? Én nem akarhatok ilyen dolgokat, ezek nekem nem járnak, nem érdemlem meg... és mégis... megijeszt, hogy vágyom rá. - Én... én... még senkitől nem kértem bocsánatot, nem tudom, hogyan kell... de most először tényleg szeretném, ha tudnád, hogy sajnálom, és bármit megtennék, hogy visszacsináljam, hogy jóvá tegyem... és őszintén szólva megrémít, hogy ezt szeretném. Megrémít, hogy fontos lehetek valakinek, és van valaki, aki fontos nekem. Megrémít, hogy bízzak bárkiben. Ez szörnyen ijesztő, és félelmetes dolog, ahogy segítséget kérni is az. Mert segítséget kérni egyet jelent gyengének, és kiszolgáltatottnak lenni. És aki gyenge és kiszolgáltatott, azzal végül ez lesz...- megemelem az alkarom, hogy az üvegházba beeső fényben jól láthatóvá váljanak a hegek az alkaromon. - Szörnyen ijesztő érzés, hogy arra vágyom, hogy megváltozzak, hogy barátaim legyenek, és boldog egyszerű csendes életem, egy normális jó állással. Ijesztő vágyni az elérhetetlenre, mert számomra ez egy elérhetetlen idilli álomnak tűnik. Szörnyen ijesztő, hogy számít, mit gondolsz rólam, és soha többé nem akarok csalódást okozni se neked, se Mercutionak, se McGalagony professzornak, de még Piton professzornak se... senkinek, aki fontos nekem... És ijesztő egy olyan helyen élni, ahol mindenki mosolyog, és bízik a másikban, és mintha ignorálták volna a világ összes gonoszságát, pedig a világban az embereknek csak az számít, hogyan taposhatnak el, egy kicsit több pénzért és hatalomért... És minden ok nélkül hogyan bánthatnak... és még az is félelmetes és ijesztő, hogy ezt el merem mondani neked... Tudod... nem arról van szó, hogy ne figyelnék rád, amikor sakkozunk... egyszerűen csak nem tudom, hogyan fogjak hozzá, amikor annyira rémisztő, és idegen, amiket mondasz. Rémisztő, hogy barátkoznom kéne, de mégis próbálkozom, nem küldtem el Sashát, pedig félelmetes volt, hogy barátkozni akar, és a fülembe csacsogni... és ma délután mielőtt ide jöttem Bennel beszélgettem, és segített rúnaismeretből, és ez ijesztő volt... még is oda mentem hozzá... meg akartam próbálni a kedvedért, mert azt mondtad barátkoznom kéne... és jó volt... és még az is ijesztő, hogy valami jó lehet... - irigylem Codyt, mert számára természetes, és könnyű barátkozni, bízni az emberekben, a jót látni, és a jót keresni. Viszont tisztán láthatja az arcom, hogy én mennyire keményen küzdök ezzel... próbálok változni, szembe nézni az idegen, és félelmetes érzésekkel, csak épp nem tudom, hogy küzdjek le egy elemi ösztönt, ami azt súgja, "sose kérj segítséget, old meg egyedül..."
Földre roskad előttem és ő is kifakad. Rosszallóan nézek rá. És közben azért bennem van az együtt érzés valahol biztosan. Tudom, hogy Gina mennyire sérült, és a legkevésbé kellene még nekem is.. pont nekem bele rugnom még egyet! Mégsem tudok oda menni egyenlőre és minden felelősségtől mentesítve vállon veregetni és azt mondani. Persze semmi baj! Nézek rá és sóhajtva megdörgölöm a képemet. Nos egy fikarcnyival sem sikerül barátságosabb ábrázatra váltanom. De legalább a csalódottság visszavonulót fúj. - Gina! Állj állj állj! Először is! Ne akarj mindig mindent te irányítani! Ha ezt nem tudod elengedni legalább részben, soha a büdös életben nem fogsz tudni alázattal közelíteni semmihez! És ha újra és újra bele esel abba, hogy kicsúszik a kezedből az irányítás, mindig magadat fogod okolni!- van egy rész ami viszont kifejezetten felcsesz és most úgy el is pattan valami. - Ha nem lennél bármilyen formában is fontos, kurvára leszarnám mi van veled! Vagy azt hogy hogyan cseszed el az életedet! És nagyon kérlek ennyire ne szépíts! Corvus többször emlitette a gyengélkedőt! Ne mond, hogy nem jutott eszedbe! Ilyenkor semmi, ismétlem SEMMI más dolgotok nem lett volna, mint felhozni mindenkit! Ez egy rohadt iskola! Akik itt tanítanak, és a személyzetben dolgoznak, mind azért vannak itt, hogy segítsenek! Főleg az ilyen helyzetekben. Mi van akkor ha Winit nem sikerült volna magához téríteni? Az hogy szánod bánod amit elcsesztél nem felelősség! És a világ elől nem elvonulni kell! Hanem ésszel élni benne! Ésszel, szívvel, alázattal! Leszarom, hogy most itt kell takarítani és rendet rakni! Pont nem érdekel, szeretem ezt csinalni! De az, mérhetetlenül felcsesz, hogy semmit nem használsz abból amit esténként sakk közben elpofáztam... Pedig nem ez lett volna az első eset, ahol hasznalhatod. - fújtatok egyet és egy fokkal nyugodtabb hangot ütök már meg. Bár eddig sem emeltem fel különösebben a hangom, bőven elég volt a hév és a hangsúly amivel szerencsétlenre zuditottam. - Fogalmam sincs, mit kellene tennem, vagy hogyan kéne mondanom, hogy megertsd; semmi más dolgod nincs, mint a mindennapokban gyakorolni azokat, amikről beszéltünk. És mikor jön egy ilyen, emlékeztetni magadat, hogy ameddig sem elegendő tudás, sem más nincs a kezedben, addig igenis segítséget kell kérni! egyenlőre tartom a távot, hogy egy kicsit érezze a súlyát az egésznek. De már bennem van, hogy oda menjek hozzá és béke jobbot nyújtsak...
Szörnyű egy pocsék érzés, hogy mindenki rám haragszik. Most először nem tudom csak úgy lerázni a rosszalló tekinteteket egy vállrándítással. Tudom én, hogy hibás vagyok. Pedig nem akartam. Esküszöm. Mért bánt mégis ennyire? És ami a legrosszabb még Cody is mérges rám. Pedig őt sosem bántanám meg. De mint tudjuk pocsék barát vagyok. Mindenkire csak szerencsétlenséget hozok. Lehet tényleg el kéne bujdosnom a Tiltott Rengetegbe. Ott legalább nem ártanék senkinek. Se az évfolyamtársaimnak, és Kath-nek, se Codynak. Mert látom én az arcán, hogy még neki is csalódást okoztam, és még ő is haragszik rám. És igaza van. Én is mérges lennék, ha valaki más helyett kéne takarítanom, főleg, ha még kedvelem is az illetőt... már, ha Cody kedvel... jelenleg ebben sem vagyok biztos... lehet csak egy undok kullancsot lát bennem... A mondatra, és hogy leint, meg a kérdésre, ami inkább valamiféle felelősségre vonás, úgy rezzenek össze mintha megütött volna. Pedig még az is jobb lenne ennél. Még az is kevésbé fájna. Képtelen vagyok a szemébe nézni, de az arcomra így is minden kiül.
- Én... én... nem... nem akartam, hogy ez legyen... nagyon sajnálom... én... - kezdek bele, de nem könnyű, pláne úgy, hogy egyszerűen a könnycsatornáim önállósították magukat, és máris a sós könnyekkel áztatják a sápatag arcom... egyszerűen összecsuklok, és a földön ülve szaggatottan, szipogva kezdek mesélni, magyarázkodni. Meg kell magyaráznom neki... még soha senkivel szemben nem éreztem, hogy magyarázattal tartoznék a tetteimért... - Kath véletlenül saját magát és... Corvust eltalálta trágyával... és... hát... zöldek lettek! És... én... én azt hiszem, én pánikba estem... nagyon megijedtem... féltem, hogy bajuk lesz, és.. én csak arra tudtam gondolni, hogy le kell szedni róluk azt a cuccot... vagy semlegesíteni... vagy bármi... szörnyen félelmetes volt ahogy zöldültek... és... aztán az egyik dolog követte a másikat, és kicsúsztak a dolgok a kezemből... én tudom... elrontottam... nagyon sajnálom... én csak segíteni akartam, de minden rosszabb lett... főleg a hallucinációkkal... én tudom, egyből a gyengélkedőre kellett volna vinni őket, de... nem jutott eszembe... mert én nem tudok normálisan gondolkodni, mint mindenki más... valami baj van velem... egyszerűen csak a zöldülő bőrüket láttam... és szerettem volna egyszer segíteni az okoskodásommal, ami nyilván a legrosszabb tulajdonságom... szerettem volna, ha a barátaim jobban lesznek... vagyis... nem tudom, hogy barátok vagyunk-e... de szeretném hinni, hogy még lehetünk... de ezek után biztos senki nem akar majd a barátom lenni, te se... én csak bajt tudok mindenkire hozni... legjobb lenne, ha egyedül elmennék valahova messze az emberektől, hogy ne árthassak többé... - tudom, nem szép dolog így rázúdítani ezt Codyra... de ha nem adom ki, akkor megőrülök... és ő az egyetlen, aki eddig mindig meghallgatott... még ha majd ezek után ki is dob, legalább szeretném, ha tudná, hogy mennyire sajnálom. A gondolatra, hogy talán máris elvesztettem a barátságát, egyszerűen nem tehetek róla, de újult erővel tör rám a sírás ott a földön ülve...
Őszintén szólva cseppet sem zavar, hogy rendet kell raknom az üvegházi növények között. A megfelelő védő felszereléssel ez gyerek játék és mindig is szerettem csinálni. Ami miatt rohadtul frusztrált vagyok, az az, amit Bimba mesélt, hogy mégis mi miatt került ilyen állapotba ez a nyomorult üvegház. Komolyan és őszintén kiakaszt már csak a gondolata is az egésznek... Gina... drága kis együgyü szívszerelmem... mi a faszért pofáztam én neked eddig? Hát ennyire falra hányt borsó minden szavam számodra?! Kedvelem a kiscsajt, nagyjából mintha egy kissé holdkóros némi viselkedészavarral küzdő húgfélém lenne... Épp ezért kiakasztott az, hogy mennyire nem tudja hasznosítani az információkat... Vegyesen van bennem értetlenség és aggodalom, meg némi csalódottság. Szívem... ennyire érthetetlenül fogalmazok? Mit mondjak másképp, mit tegyek másképp hogy felfogd?! A csalódottság részben magamnak részben Ginának szól. Pakolom azokat a szaros növényeket, most kevésbé lelkesen és boldogan mint szoktam. Amikor befut az emlegetett szamár. Ránézek, az arcomon minden tükröződik amin eddig rágódtam, így nem éppen a tőlem megszokott barátságos képem tárul elé. Komolyan modnom, szerintem még nem igazán éreztem így senki iránt... Bár az is igaz, nem is igazán ismertem ez előtt olyan személyt mint Gina. Ami valahol még bók is lehetne! Mondjuk egy másik kontextusban! Sóhajtok egyet és kelletlenül fújtatva prüszkölöm oda a köszönést. - Szia! - Ha netán lódulna hogy bármit is tegyen leintem egy határozott mozdulattal - Hagyd! Amit lehetett már megtettél. - beharapom a számat... és hirtelen fordulok felé, szerintem még életemben nem kértem senkit számon, vagy csesztem le... és el kell ismernem rohadt szar érzés! - Mégis hogy a francba gondoltad ezt?! - fakadok ki és ledobom a sárkánybőr kesztyűket meg a kötényt, mert kezdek berohadni alatta!
A tegnapi délutánnál aligha lehetett volna pocsékabb. Legalábbis az utóbbi idők legrosszabb napja volt. Aligha sülhetett volna el rosszabbul. Tönkre tettünk egy üvegházat, a fél csapat gyengélkedőre került, igazából én is a mágikus csalán csípéseimmel. De a legrosszabb, hogy az egész az én hibám volt. A hallucináció, és minden következménye egyedül. És most a többieket is bajba kevertem. Igen. Most épp a bűntudat esz, és megérdemlem, hogy rosszul érezzem magam emiatt. Pocsék nap volt a mai is. McGalagony nem is lehetett volna mérgesebb, és ami még rosszabb, hogy az egészet megírja Mercutionak. Nem akarom, hogy tudja, de már késő. Biztos nagyon mérges lesz ő is, és talán rájön, hogy mégsem kell neki egy olyan mindent elrontó zűrcsomag, mint én. Őszintén szólva, most Codyhoz indultam. Csakhogy Bimbába futottam bele. Azt mondta az üvegházban van, amit tegnap tönkretettünk. Elég kellemetlen beszélgetés volt, hogy úgy mondjam. Még mindig dühös, és valószínű az is marad egy ideig. Pedig tényleg nem akartam kárt okozni, esküszöm. De legalább most a hugrás sráccal megbeszélhetem a dolgokat. Ő legalább megért. Legalábbis azt hiszem. Vele olyan... könnyű beszélgetni. És jelenleg nincs más, akihez fordulhatnék némi vigasztalásért, és megnyugtatásért. Hogy mért kell a megnyugtatás? Azért mert bár pocsék nap volt a tegnapi, történt valami állati fura, és ijesztő. Még most is halálra rémülök, ha rá gondolok. Én csak meg akartam nézni Ben sebét a homlokán, és fény jött a kezemből, és meggyógyult. Még sosem történt velem ilyen... én nem akartam... egyszerűen csak azt szerettem volna, ha jobban lesz, és nem vérzik tovább a feje... de nem használtam pálcát, meg semmit... én nem értem hogyan lehetséges ez az egész. Kath említett valamit valami vad mágiáról, de én nem tudom mi az... és ha valami vad, gonosz szörny lettem? Meg is ölhettem volna a fénnyel Bent... vagy ki tudja mire vagyok irányíthatatlanul képes. Igen, most határozottan még magamtól is félek... Meglátom az üvegházat, és egy mély levegővel belépek. Már valamelyest jobban néz ki mint tegnap, hála Codynak, de még mindig nagy a felfordulás, és meglátom a nagyobb fiú hátát. Az üvegháztól megrohannak az emlékek, és csak állok ott mint egy faszent, és újult erővel önt el a bűntudat. -Khm... Szia.. Cody... - bizonytalanul köszörülöm meg a torkom végül, és köszönök a fiúnak. De aztán nem tudom, hogyan folytathatnám. - Én... én... nem akartam ezt... segíthetek rendet rakni?- kérdezem végül bizonytalanul, mert nem is tudom honnan kezdhetném a beszélgetést, pedig annyi mindent mondanék... csak nem tudom hogyan... volt már veletek ilyen? Elég kellemetlen érzés. A kuplerájon végig nézve csak nagyot nyelek. Én tényleg nem ezt akartam. És nem akartam, hogy pont Codynak kelljen takarítania utánam a romokat... Egy újabb dolog, amit alaposan elszúrtam...
// 
//
